A szexuális viselkedés változatai

Két példa: 2. Szadomazochizmus

Történelmi háttér, 2: Pedagógiai és vallási hagyományok

A szadizmust régóta egyszerűen azonosítják a kegyetlenséggel és „a fájdalomokozásból eredő élvezet”-tel definiálják. A mazochizmust pedig „fájdalomérzetből eredő élvezet”-ként határozzák meg. Ennek megfelelően a régi pszichiátriai terminus, az „algolagnia”: a fájdalom élvezete (görögül algos: fájdalom és lagnia: kéj, vágy). Ez a nézet erősen korlátolt, de természetesen érthető. Évszázadokon át a verés az oktatás-nevelés bevett eszköze volt, mind otthon, mind az osztályteremben. Sok felnőtt emlékszik ezekre a verésekre és kínzója kegyetlen örömére. Egyszerűen csak logikusnak tűnt annak feltételezése, hogy valamiféle torz örömöt jelentett a kínzók számára fájdalom okozása a kiszolgáltatott diákjaiknak . Így a „szadizmus” új terminusa tökéletesen illeszkedőnek tűnt a viselkedésük jellemzésére. Másrészről viszont, szintén évszázadokon át, tanúi lehettek az emberek bizonyos elkötelezett egyének és csoportok vallásos eksztázisának, akik lelkük megmentése érdekében kínozták testüket. Úgy tűnt, hogy élvezik a maguk okozta fájdalmat, így esetükre a mazochizmus új terminusa alkalmasnak látszott. Végül pedig, művelt nők és férfiak előtt vált világossá a verések és a szexuális izgalom közti közvetlen kapcsolat. Jean-Jacques RousseauJean-Jaques-Rousseau a halála után megjelent, önéletrajzi jellegű Vallomások című művében egy érdekes személyes titkot tárt az olvasók elé: 8 évesen szexuális élvezetet okozott neki, amikor 30 éves női gondozója elfenekelte, és ettől a pillanattól kezdve egész hátralévő életében vágyakozott az effajta büntetésre. A „mazochizmus” kifejezés hazsnálata erre a vágyra vonatkozóan csak széleskörű értelmében lehet alkalmas.
Mindazonáltal, ahogy azt látni fogjuk, a fájdalom csak egy lehetséges aspektusa a szadomazochizmusnak, és semmi esetre sem esszenciális velejárója.

Verések a nevelés és a vallás részeként (Balra) Elfenekelés. A gyermekek verése évszázadokon át integráns részét képezte a nevelésnek minden nyugati országban. A szülők és tanárok olyan eszközöket használtak az ifjúság fegyelmezésére, mint a lapát, a bot, a vessző, korbács, a szíj. Az a mondás, miszerint ~Ha kíméled a botot, elrontod a gyereket~ összegezte ezt a fajta filozófiát. Csak a 18. században kezdték e gyakorlat hasznosságát kétségbe vonni a „felvilágosult” nevelők. Ez nagyban Rousseau írásainak következménye volt. Emellett szeméyles élete is figyelmeztető példával szolgált az elfenekelés szexuális fejlődésre gyakorolt negatív hatására. (Reneszánsz rajz) (Jobbra) Önostorozás. Számos vallásban a vezeklés hagyományos formájának számít az önverés. A keresztény országokban ez a szokás a középkorban tetőzött, amikor ún. flagellánsok nagy csoportjai jártak településről településre, hogy a vallási buzgalmat demonstrálandó önmagukat a nyilvánosság előtt véresre ostorozzák. Lehetséges, hogy legalábbis néhányuk számára e gyakorlatnak szexuális konnotációi voltak (fametszet, Nürnbergi Krónika).