|
|
|
->Tartalom |
|
|
|
|
|
-> A történelmi háttér |
|
|
|
A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma Történelmi-kritikai vizsgálat
Számos kultúrában nem volt és ma sem jelent problémát, ha valaki egyszer egy lányba, máskor pedig egy fiatalemberbe szerelmes, ha hol az egyik, hol a másik nemet érzi erotikusan vonzónak, s mindkettövel „testileg is érintkezik". Nyugati társadalmunk antik kultúrájában sem volt ez probléma. Sem a vallás, sem a világi hatalom, vagy az orvoslás nem látott ebben érdemleges témát. Ellenkezőleg, bármilyen fontosnak tartotta mindhárom már akkor a szerelmet és érzéki élvezetet, az egymást szeretők nemi hovatartozása nem volt figyelmet érdemlő téma. A görög sztoikusok számára ez az „adiaphora"-hoz, az élet jelentéktelenségeihez tartozott. Mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy az önkényeskedő Erosz minden szerelmi vágyat szeszélye szerint adagol az embernek, s különféle furcsa és néha szerencsétlen párosodást sugalmaz. Köztudott volt, hogy ez az isten senkinek sem ad számot, s eleve elzárkózik attól, hogy befolyását és gyakran kegyetlen tréfáit magyarázza vagy indokolja. Alapjában bárki lehetett bárki szerelmének tárgya, ha az isteni önkénynek úgy tetszett. A keresztény középkor is, amely pedig az azonosneműek szerelmét bűnként elítélte, mégis mindenkit éppúgy képesnek tartott erre, mint bármilyen más bűnre. Az emberek „nagyon is bűnösök" voltak, s az ördög mindenütt ott volt, s mindenkit bűnre csábíthatott, aki nem volt résen. Olyan felfogás ez, amelyet minden protestáns reformátor, s különösen az angol (később amerikai) puritánok is magukénak vallottak. Röviden szólva, egészen az újkorig, kultúránkban is elfogadták, hogy az embernek éppúgy lehetnek azonosnemüek iránti, mint másneműek iránti hajlamai. E vágyakat, vagy ezek közül néhányat időröl időre igyekeztek megbélyegezni, de létezésüket, vagyis az ember ambierotikus potenciátját nem vonták kétségbe. Ilyen kétségek csak a 18. században merültek fel a polgárosodás és a tudományok fejlődése nyomán, míg aztán a 19. század második felében már bizonyosnak tűnt mindannak ellenkezője, amit az emberiség korábban hitt: végül is kialakult az a meggyőződés, hogy a férfiak és nők „normális módon" csak a másik nemre reagálnak erotikusan. E színkép minden bővítése, vagy pusztán egy erősebb vonzódás a saját nemhez betegesnek, sőt „abnormálisnak" tűnt. Az erotikus sokféleség gyanússá vált. Patologikus kinövésnek tartották a nép egészséges testén, a degeneráció jelének, eltévelyedésnek és zavarnak, veszélyes atavizmusnak, olyan viszszaesésnek a civilizálatlanságba, amely a társadalmi haladás menetét megzavarja. Ha tehát ma ezzel a témával foglalkozunk, akarva-akaratlan ismerkednünk kell ezzel az első, világméretű paradigmaváltással, hogy megértsük, miért és hogyan jött létre. Csak így kerülhetjük el azt a veszélyt, hogy kritikátlan előítéleteinek és hallgatólagos feltételezéseinek csapdájába essünk, s teljes konfúzióba kerüljünk. Ugyanis az olyan korszerű fogalmaink, mint „homoszexualitás", „heteroszexualitás', „biszexualitás", sőt, maga a „szexualitás" szó is a 19. század termékei, s magukon hordják annak sajátos érdekeit és gondjait. Jaj annak a tudósnak, aki ezt figyelmen kívül hagyja, s az ilyen fogalmakat a valóság készpénzének veszi! Túl későn veszi észre, hogy szalonkabátos őseinek felvillanó ötletei valójában lidércfények, s számára nem jelentenek megvilágosodást.
|
|
|
 |
