|
|
|
->Tartalom |
|
|
|
|
|
|
|
Szexuális konformitás és deviancia
Bevezetés
Minden társadalom kialakít különféle standardokat, szabályokat és normákat tagjainak szexuális viselkedésére. Ezek a normák rendkívül eltérőek lehetnek a különböző társadalmak és történelmi periódusok szerint, de abban megegyeznek, hogy az embereket két csoportra osztják: a normákat követőkre, akik „normálisak“, és a normáktól eltérőkre, akik „abnormálisak“. Például a 20.század elejéig az Észak-Afrikai szivan bennszülöttek elvárták, hogy minden „normális“ férfi homoszexuális kapcsolatokat (is) létesítsen, s akik ezt nem tették, azokat furcsának és nevetségesnek találták. Az arab félszigeten élő beduinok viszont a homoszexuális viselkedést olyan „abnormálisnak“ és felháborítónak tartották, hogy az érintetteket halálra ítélték. Ami saját társadalmunkat illeti, a viktoriános korban feltételezték, hogy a „normális“ nők nem nagyon élvezik a szexet és nem elégülnek ki abban. Akik pedig mégis élvezik és ragaszkodnak a kielégüléshez, azokat romlottnek, erkölcstelennek, sőt, betegnek tartották. Ma viszont éppen az orgazmusra képtelen (vagy arra nem törekvő) nő számít „abnormálisnak“, „diszfunkcionálisnak“, kezelésre szorulónak. E néhány példa nemcsak azt illusztrálja, hogy a szexuális normák relatívak, hanem azt is, hogy a normáktól való eltérés (deviáció) igen különböző szociális reagálásokat provokálhat. Más szóval: ami az egyik kultúrában szexuális konformitás, az egy másik kultúrában szexuális deviancia lehet, s akiket deviánsnak tekintenek, azok különböző jövetkezményekkel számolhatnak. Amint láttuk, a szexuális devianciák legalább négyféleképpen értékelhetőek:
Kinevethetik, mint egyéni bolondériát (ahogy a szivanok tették a csak heterosazexuális férfivel), Elítélhetik, mint erkölcstelenséget (ahogy a szexet élvező, viktoriánus nőt), Megbűntethetik, mint törvénysértést (ahogy a beduinok teszik egy homoszexuálissal), Betegségként is kezelhetik (mint ahogyan egy anorgasztikus modern nő esetében).
Az elsőként említett esetben a szexuális devianciának nincs komolyabb következménye. A deviáns egyszerűen egy furcsa fickó, aki könnyen elviselhető. A másik három eset viszont sokkal komolyabb. Ha egyszer a devianciát morális, legális, vagy orvosi szempontból ítélik meg, akkor gondot okozhat az egyháznak, a bíróságnak, vagy a szakorvosoknak. Ennek folytán a deviánst már nem tartják ártalmatlan nonkonformistának, akit békén lehet hagyni, hanem egy bűnösnek, akit meg kell menteni, egy bűnözőnek, akit meg kell bűntetni, vagy egy betegnek, akit meg kell gyógyítani. Természetesen vannak olyan társadalmak is, amelyekben az említett szexuális viselkedések nem keltenek különösebb feltűnést, és sohasem tekintik azokat deviánsnak. Az ilyen „permisszív“ társadalmakban a szexuális normák elég lazák és rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni sokféle egyéni viselkedéshez, s így a heteroszexuális és homoszexuális férfiakat, vagy az orgazmikus és anorgazmikus nőket egyaránt a normalitás határán belül levőknek tekintik. Másrészt egy különösen merev szexuális normákkal rendelkező társadalom ezeket a különböző csoportokat a deviancia különböző osztályaiba sorolhatja. Már említettük, hogy a viktoriánus Európában és Amerikában a szexuálisan igényes és orgazmusképes nőket gyakran erkölcstelennek és betegnek tartották. Igy nemcsak jámbor prédikációkat tartottak nekik, hanem pszichiátriai kezelésnek is alávetették őket. Ugyanígy egyes országokban a férfi homoszexualitást ma sem csak véteknek, hanem bűncselekménynek és/vagy betegségnek tekintik. Ez háromszoros szociális elítélést jelent; ami elég demoralizáló hatású. Ám érdemes megemlítenünk, hogy a szexuális normák elég gyorsan változnak a modern társadalmakban, s így a két-háromszoros devianciák is gyorsan egyszeresre csökkennek, vagy akár eltűnnek. Az ilyen, drasztikus változások jó példája nemrég az Egyesült Államokban történt, ahol a pszichiáterek a homoszexualitást levették a mentális zavarok listájáról, s ahol több állam törvényhozása eltörölte a homoszexuális viselkedést büntető, hagyományos jogszabályokat, sőt, több keresztény egyház sem tekinti már bűnnek az ilyen viselkedést. Igy sok amerikai homoszexuális szociálisan kitaszítottból elég gyorsan tisztes állampolgárrá vált. Ésak a konzervativ egyházakhoz tartozók maradtak hagyományos állapotban, vagy kerestek gyógykezelést konzervativ pszichiátereknél, akik őket még „korrekcióra szoruló deviánsoknak“ tekintették. Ez a probléma másik fontos szempontjára világít rá. Gyorsan változó világunkban a szexuális viselkedés morális, jogi és orvosi standardjai nincsenek mindig összhangban, sőt, akár ellentmondásba is kerülhetnek egymással. Ennélfogva konformitásunk az egyik normával elhajlást jelenthet egy másiktól. Például előfordulhat, hogy egy anorgasztikus nőt modern terapeutája rendszeres maszturbáció gyakorlására bíztatja orgazmuskészségének erősítése céljából. Csakhogy ugyanezt a nőt a lelkipásztora eltiltja a maszturbációtól, mint bűntől, amely Isten elleni vétek. Igy aztán választhat, hogy egészséges lesz, de erkölcstelen, vagy erkölcsös, de beteg. Ugyanebben az esetben a maszturbációt javasló terapeuta az USA egyes államainak jogszabályait szegi meg, ahol ez bűncselekménynek minősül. Holott szakmai etikája elvárja tőle az ilyenfajta kezelést. Igy mindenképpen dilemma elé kerül. De a normák ilyen konfliktusát tovább elemezhetnénk a terapeuta vallásos hite, vagy a lelkipásztor orvosi nézetei szempontjából. A lényeg azonban világos: a deviancia éppolyan relativ fogalom, mint a konformitás, s konkrét jelentésük a szociális kontextustól függően változik. A multban ezt az egyszerű igazságot, sajnos, nem mindig értették. Ma ez számunkra nyilvánvalónak tűnik, ám régebben a történelem legtanultabb elméi sem ismerték fel. Ehelyett a szexuális devianciát az egyén olyan objektiv tulajdonságának tartották, amelyet a társadalomnak szabályoznia, korlátoznia kell. Ennek megfelelően feltételezték, hogy vannak „deviáns személyiségek“, s igyekeztek megállapítani ezek jellemvonásait és kialakulásuk feltételeit. Megállapításaik alapján pedig különböző módszereket javasoltak a deviáns visszakényszerítésére a konformitásba. Évszázadokig ez volt az egyetlen elfogadott megközelítése a szexuális devianciának. A hangsúly és a stílus ugyan változhatott, de az eredmények megdöbbentően hasonlóak:
Vallásos deviancia : vétek A középkorban, amikor az egyház és vallás volt a domináns szociális tényező, a problémát főleg valláserkölcsi fogalmakkal határozták meg. Igy a szexuális konformitás és deviancia közötti különbséget a jámborság és a bűnösség közti különbséggel azonosították. A szexuális deviánsokat az ördög, vagy egy gonosz szellem szállta meg. „Normális“ emberekké csakis az imádságok és bűnbánat által válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több papra és templomra volt szüksége. (Ez logikusan azt jelentette, hogy a szexuális konformitás leginkább egyházi államban biztosítható.)
Jogi deviancia : bűncselekmény Az újkor beköszöntével az egyház fokozatosan átengedte hatalmát a világi, polgári hatóságoknak, s így a deviancia problémáját egyre inkább jogi fogalmakkal írták körül. A szexuális konformitás és deviancia különbségét mostmár a törvénytisztelet és a bűncselekmény különbségével azonosították. A szexuális deviánsok „bűnözőkké“ váltak. „Normális“ emberekké csakis börtönbüntetések és jóvátételek révén válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több rendőrre és börtönre volt szüksége. (Eszerint a szexuális konformitás leginkább rendőrállamban biztosítható.)
Egészségügyi deviancia : betegség Végül a 19. és 20. században a politika erejének csökkenése és a tudomány tekintélyének növekedése figyelhető meg. Ennek folytán a problémát főleg orvosi terminusokkal kezdik megfegalmazni. A szexuális konformitás és devianéia különbségét így a mentális egészség és betegség különbségével azonosítják. A szexuális deviánsok: „pszichopaták“, akik csakis pszichiátriai kezelések révén válhatnak „normális“ emberekké. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több pszichiáterre és elmegyógyintézetre van szüksége. (A szexuális konformitás tehát leginkább „terápiás államban‘ biztosítható.)
Mindhárom esetben hasonló ideológia működése figyelhető meg. Az uralkodó szexuális normák nem kérdőjelezhetők meg. A szexuális devianciák nem tűrhetők el. A deviánsnak nincs joga a deviáns viselkedéshez. Különleges felhatalmazással rendelkező szociális intézményeknek kell a rendbontókat a helyes útra visszaterelni és az általános szexuális konformitást biztosítani. Az emberek „legjobb“ szexuális viselkedése csakis a totális kontroll valamely formája révén valósítható meg. S egy másik megfigyelés is szót érdemel. A szexuális viselkedés szociális kontrollját akár „Isten nevében“, a „törvényes rend“, vagy az „orvostudomány“ nevében gyakorolják, mindig objektivnek, pártatlannak és „természetesnek“ tűntetik fel. A társadalmak nem szívesen ismerik el, hogy ez valójában nem más, mint az egyik embercsoport kontrollja a másik felett. Az intézkedések szociális, sőt, politikai jellegét ritkán vitatják, inkább elködösítik a vallási, jogi, vagy orvosi zsargonnal. Ámde, ha valóban meg akarjuk érteni a deviancia problémáját, akkor szélesebb körben kell vizsgálódnunk. Nem elég csak a deviáns egyénre és arra figyelni: hogyan lehet őt elfogadható, "normális"“emberré tenni, hanem azokat is meg kell néznünk, akik ragaszkodnak ehhez az átváltoztatáshoz és akik őt elsődlegesen deviánsnak bélyegezték. Hiszen az ilyen vizsgálódásból kiderülhet, hogy a konform többség becsületét, tekintélyét és mentális egészségét nagy mértékben alátámasztja és erősíti a vétkesek, bűnözők és elmebetegek látható jelenléte. Vagyis a deviánsoknak fontos szociális funkciójuk van. Ők jelentik az üdvös „figyelmeztető példát“, s így elősegítik a többség szociális kohézióját és stabilitását. Létezésük tehát negatív módon erősíti a társadalom domináns értékeit. A hitetlenek léte növelheti a vallás jelentőségét, a törvénysértők léte növeli a törvényes rend jelentőségét, a lelkileg beteg emberek pedig a pszichiátria jelentőségét. A deviancia és a konformitás tehát egymást feltételezik, s közös forrásból erednek. Nem indokolt feltételezni, hogy a deviancia magától keletkezik bizonyos egyénekben, s aztán fellépésre kényszeríti a társadalmat. Viszont megállapítható, hogy a társadalmak szerveződése bizonyos mennyiségű devianciát teremt, ami aztán segíti választott normáinak érvényesítését. Vagyis a társadalom hozza létre a devianciát éppúgy, mint a konformitást. Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektíve létezik bizonyos emberekben, s hogy vannak veleszületetten deviáns személyiségek, vagy viselkedések. A deviancia nem személyiségjegy, vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szűntzetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető. Férfiak és nők akkor válnak deviánssá, amikor őket mások (vagy önmaguk) így nevezik. Például, valaki akkor válik eretnekké, amikor vallási nézeteit a hivatalos egyházi tekintélyek hibásnak és veszélyesnek nyilvánítják. Ennek folytán ezek a tekintélyek kiközösítik őt, s ha tehetik, erőszakkal elhallgattatják. Hasonlóképpen, úgy válik valaki bűnözővé, hogy valamely cselekedetét a hatóságok törvénysértőnek ítélik és ezért bűntetésben részesítik. S végül úgy válik valaki lelki beteggé, hogy viselkedését hivatalosan a lelki egészség hiányára vezetik vissza, s ezért orvosi kezelésnek vetik alá. De épp ennélfogva a férfiak és nők megszűnhetnek deviánsok lenni, ha már senki (s ők maguk sem) nevezi őket deviánsnak. Például a tekintélyek követelésének eleget téve visszavonják eretnek nézeteiket és bűnbánatot tartanak. Vagy letöltik bűntetésüket és nem bűnöznek tovább; ill. meggyógyulnak lelki betegségükből. Ennek eredményeként hivatalosan mentesülnek az „eretnek“, a „bűnöző“, vagy a „lelki beteg“ jelzőktől, s így a korábbi deviáns visszatérhet a konformis többségbe. Ez a konformitás és deviancia alapsémája, ha a dolog lényegét tekintjük. Ám a gyakorlatot néhány további tényező bonyolítja. Ezek egyikét már röviden említettük. Egyáltalán nem ritkaság, hogy emberek önmagukat deviánsnak nevezik, vagyis önként eretnek nézeteket vallanak, bűnösnek tartják magukat, vagy kezelést kérnek lelki bajaikra. De az is előfordul, hogy elutasítják a rájuk kényszerített, deviáns szerepet, sőt, szörnyű tévedésnek nevezik azt. Igy pl. még a kiközösítésük után is orthodox hívőknek tartják magukat, vagy még a börtönben is ártatlanságukat hangoztatják, illetőleg a pszichiátriai osztályon is lelkileg egészségesnek érzik magukat. Vagy – alternativaként – más okból utasítják vissza a deviáns szerepét: elismerik ugyan a hivatalos normák megsértését, de azokat igazságtalannak és érvénytelennek tartják. Igy a hagyományos katekizmust istentelennek, a törvényeket törvénytelennek, a diagnosztikai kézikönyvet pedig tudománytalannak nevezik. A tekintélyek viszont néha vonakodnak elismerni egy ember devianciáját. Nem látnak semmi rendkívülit a viselkedésében, még ha teljesen eltér is a megszokottól. Vagy, ha az illető ragaszkodik önmaga deviánssá minősítéséhez, akkor ezt egyszerű tévedésnek nyilvánítják. Ráadásul a deviáns minősítést két másik módon is eltávolíthatják. Például elismerhetik, hogy tévedtek a túlbuzgó inkvizitorok, a korrupt bírók, vagy a tudatlan doktorok. Igy aztán az eretnekség miatt máglyára vetett egyént később akár szentnek is nevezhetik; a bűnözőt felmenthetik, a mentális pácienst pedig, mint egy téves diagnózis áldozatát rehabilitálhatják. Másrészt a tekintélyek úgy is dönthetnek, hogy megreformálják dogmáikat, visszavonják törvényeiket, vagy felülvizsgálják pszichiátriai osztályozó rendszerüket. Ezekben az esetekben a deviánsnak nem kell megváltoztatnia viselkedését, a konformitása mégis helyreáll. Mindez egy másik fontos tényre utal. Nem mindenkit neveznek deviánsnak, aki megsértette a hivatalos normákat, és nem minden deviánsnak nevezett sértette meg ezeket a normákat. Nem minden hitetlenre figyel az egyház, nem minden törvényszegőt fognak el és büntetnek meg, és nem minden bizarr viselkedésű kerül kapcsolatba egy pszichiáterrel. Ehelyett közösségük mindezeket a nonkonformistákat többé-kevésbé „normális“ emberekként fogadhatja el. Másrészt az is lehetséges, hogy teljesen „normális“ embereket tévedésből az eretnekek, a bűnözők, vagy az elmebetegek közé sorolnak. Aztán akár elfogadják, akár elutasítják ezt a szerepet, devianciájuk kétségtelen szociális ténnyé válik, s ők viselhetik ennek következményeit. Lehet, hogy nem vesztették el az igaz hitet, mégis deviánsok; lehet, hogy nem szegték meg a törvényt, mégis deviánsok, lehet, hogy nem viselkedtek „őrültként“, mégis deviánsok. Tekintettel a fenti és más megfigyelésekre a deviancia modern vizsgálói már jóideje szélesebb perspektivából vizsgálódnak és figyelembe veszik a társadalmi kontextusokat. Ahelyett, hogy pusztán az egyén deviáns viselkedésének eredetét kutatnák, most azt kérdezik: A többség miért és hogyan helyez deviáns szerepekbe bizonyos embereket? S ők hogyan reagálnak erre a szerepkijelölésre? Hogyan reagál az egész társadalom? Milyen feltételekkel lehet elutasítani a deviáns szerepet, vagy kilépni abból? Milyen előnyei és hátrányai vannak a deviáns szerepnek a deviáns számára? És mások számára? Nyilván nem lehet mindezen kérdéseket itt mélyrehatóan megválaszolni. Ám elegendő, ha megértjük komplexitásukat. Céljainknak elegendő, ha röviden, felületesen felvázoljuk a válaszokat, s a tárgyalást egy fontos, végső megjegyzéssel zárjuk: Ha valakit sikeresen deviánsnak bélyegeznek, annak nincs más választása, mint eljátszani a saját közösségében deviánsnak tartott szerepet. Igen gyakori, hogy tartósan deviáns pályán mozognak és deviáns társaikkal együtt deviáns szubkultúrát alakítanak ki. Igy például az eretnek egy új, vallásos szekta vezetője lehet, egy bűnöző profivá válik és csatlakozik a bűnöző alvilághoz, vagy a lelkileg deviáns „őrültségének“ fitogtatásával személyes követőkre talál. Előfordulhat, hogy ezek a deviáns szubkultúrák maguk is kitermelik saját deviánsaikat, akik aztán saját szubkultúrát teremtenek. Hogyan alkalmazható mindez a szexuális devianciák esetére? Erre leggyorsabban úgy jövünk rá, ha visszatérünk a bevezetésként említett példáinkhoz. Láttuk, hogy a viktoriánus időkben bűnösnek és betegnek tekintették az orgazmusképes, szexuálisan igényes nőket, s a papok és pszichiáterek igyekeztek „megmenteni“ őket. Erkölcsileg ugyan nem mindig ítélték el őket „bujaságukért“, de ha kiderült, hogy maszturbálnak, akkor „maszturbációs betegség“ címén orvosi kezelést kaptak. Ha nem tartották elegendőnek férjük szexuális teljesítményét, akkor „nimfománia“ vagy „erotománia“ miatt kezelték őket. Ezek a kezelések igen hosszan elhúzódhattak és akár klitoridektomiát (a csikló kimetszése), vagy még radikálisabb műtétet is jelenthettek. Ha a kezelés nem volt eredményes, a pácienst prostituáltként, vagy menhelylakóként valóban deviáns pályára kényszeríthették. Szerencsére nem minden orgazmusképes nő jutott ilyen sorsra. Ha titkuk nem derült ki, vagy ha a férjük jól kijött velük, akkor senki sem nevezte őket deviánsnak és normálisan élhettek. Végülis, amint a vallási és pszichiátriai vélemények megváltoztak, még a sokszorosan orgazmusképes nőket is normálisnak tekintették, és a „túlzott női szexuális igények“ problémája elenyészett. Sőt, időközben a helyzet csaknem visszájára fordult, és most a nem orgazmuskész nőkben keltenek bűntudatot. Igy aztán most ők kerülhetnek pszichiátriai kezelésbe, s gyakran még a „hatékonyabb maszturbálást“ is meg kell tanulniuk. Viszont senki sem nevezi őket deviánsnak, ha előnyben részasítik a szüzies életet, vagy ha férjük elfogadja orgazmus (és vágy) nélküliségüket. Még tanulságosabb a homoszexuális férfi példája. Amint láttuk, egyes társadalmak nem csinálnak ügyet a homoszexualitásból. Képesek tolerálni, sőt, bátorítani a homoszexuális viselkedést, de náluk nincsenek „homoszexuálisok“. Azt is láttuk, hogy saját társadalmunk különleges szociális szerepet biztosít a homoszexuálisoknak, és hogy ez a besorolás többé-kevésbé mesterkélt. Kinsey skálája megmutatta, hogy a heteroszexualitás és a homoszexualitás egy folyamat részei, nem zárják ki egymást és nem feltétlenül véglegesek. Igy arra a kérdésre, hogy egy adott személy homoszexuális-e, nincs objektiv válasz, hiszen ez a szociális interakcióktól függ. Például, ha egy katonára egyetlen alkalommal homoszexuális aktust bizonyítanak, ennek folytán állandó deviáns pályára kényszeríthetik; visziont egy fiatal férfi prostituált önmagát heteroszexuálisnak tarthatja, s általában el is fogadják ilyennek. Minthogy homoszexuális aktusait csupán pénzért csinálja, ezek „nem számítanak“. Igy, ha a rendőrség nem kapja el, akár meg is házasodhat és „normális“ családfőként élhet. Ámde ha egy férfit sikeresen a homoszexuálisok közé soroltak, vagyis ha önmagát is „melegnek“ tekinti, akkor megtanulja szerepét az elvárásoknak megfelelően játszani. Ezek az elvárások persze társadalmanként és helyzetenként különböznek. A homoszexuális szerepe néha kifejezetten pozitiv. Akár sámánnak vagy szent embernek is tekinthetik (ahogyan egyes „primitiv“ kultúrákban), példás polgárnak (mint a régi Japánban), vagy szenzitiv zseninek (mint egyes nyugati folklorokban). Máskor viszont szerepe teljesen negativ. Tekinthetik például eretneknek (mint a középkori Európában), bűnözőnek (mint az USA egyes államaiban), vagy „pszichopatának“ (szintén egyes amerikai államokban). Megjegyzendő, hogy a homoszexualis szerep pozitiv, vagy negativ jellege az idők folyamán még ugyanabban a társadalomban is változhat. Ez pedig a homoszexuálisok öünmagukról alkotott véleményét is befolyásolja. Hasonló megfigyeléseket tehetünk a homoszexuális szubkultúrával kapcsolatban. Az olyan társadalmakban, ahol nem jelent problémát a homoszexualitás, ott nincsenek „melegek“, vagy „meleg szubkultúra“. Nyugati ipari társadalmaink viszont mindkettővel rendelkeznek. Sőt, ezekben a meleg szubkultúrán belül is van néhány szubkultúra (pl. az „aunties & nellies“, a „drag queens“, a „hustlers“, a „daddies“ és hasonlók). Ezek a csoportok a saját szociális és szexuális stílusukat ápolják. Az utóbbi években változások figyelhetők meg mindegyikben. Régebben titkolózók, gyanakvók, intoleránsak és különcök voltak, újabban viszont barátságosabbak és nyitottabbak. Továbbá új, büszke és liberális, meleg szubkultúrákkal is bővültak (pl. „gay liberation“ csoportok, egyetemisták, sportklubok, egyházközségek, pártcsoportok és meleg szakmai szervezetek). Az említettekhez hasonló fejlemények következtében sokat javult a homoszexuálisok önképe és nyilvános megítélése. Egyre többen kezdik megérteni, hogy a homoszexuális szerep nem egyszer s mindenkorra adott és változhatatlan. Szexuális orientációjuktól eltekintve a homoszexuálisok nagyon különbözőek, eltekintve attól, amit a szociális nyomás lassanként kialakít bennük. Az USA-ban és Nyugateurópában a homoszexuális deviancia-teremtés régi mechanizmusai fokozatosan elsorvadnak. Legalábbis a közismert, hagyományos stratégiák már alig működnek. Általában már elismerik például, hogy a homoszexualitás okainak pszichiátriai vizsgálata sohasem volt elfogulatlan és semleges. Inkább egyszerűen a homoszexuálisok kontrolljának újabb igazolását szolgálta. Tehát valójában a homoszexualitás okait kutató pszichiáter a protestantizmus okait kutató, katolikus inkvizitorra hasonlított. Nem objektiv megfigyelő volt, aki tudományos megállapításokra törekszik, hanem a fennálló rend ügynöke. A két jelenség annyiban hasonlít, hogy a protestánsok és a homoszexuálisok között igen sok a változat, az egyéni és csoportos különbözőség. Végső soron tehát sem a vallási, sem a szexuális eretnekségeket nem lehet önmagukban, elszigetelten tanulmányozni. Mindkettő a vallási, illetve a szexuális orthodoxia terméke. (erről bővebben lásd a „Homoszexualitás és biszexualitás“ című website-ot.) Azt jelenti-e ez, hogy minden szexuális standard egyforma, és valamennyit el kell törölni? A deviancia csak szemlélet kérdése? Minden relativ? Nincsenek megbízható szexuális vezérelvek? Fel kell adnunk a szexuális erkölcstelenségek elítélését, a szexuális bűnözők büntetését, vagy a szexuális problémák gyógykezelését? Nyilvánvaló, hogy nem! Jogunk és kötelességünk ezeket megtenni. Hiszen csaknem naponta látunk és hallunk a konfliktusokat és szerencsétlenséget eredményező, súlyos szexuális visszaélésekről. Egyes esetekben az áldozatok védelmet várnak a szexuális erőszak különböző formáitól, más esetekben megnyomorító szexuális gátlásoktól, indulatoktól vagy destruktiv tendenciáktól szenvednek és szaksegítséget kérnek. Sem az előbbi, sem az utóbbio nem hagyható tartósan figyelmen kívül. Egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok, vagy éppen ideálok bizonyos minimuma nélkül. E standardek és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője. Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján. Továbbá nyiltan felelősséget kell vállalnia azokért, ahelyett, hogy bizonyos, feltételezett „ „természetes rend“ mögé rejtené őket. Történelmi és kultúraközi tanulányok világosan megmutatták, hogy a szexuális erőszak és nyomorúság többnyire közvetlenül az irreális, irracionális és szükségtelen társadalmi szabályok miatt keletkezik. Saját zsidókersztény civilizációnk is igen gyengén szerepel ezen a téren. A szexuális devianciák európai és amerikai története is tele van a hipokrízis, a kegyetlenség és fanatizmus elszomorító példáival.
(A tanulmány további, itt nem közölt részeinek címei: „természetes“—„természetellenes“; törvényes – törvénytelen; egészséges – beteg.)
|
|
|
 |
