|
|
|
->Tartalom |
|
|
|
|
|
|
|
Technológiai változások és a szexológia jövője
A szexológia számára a nácizmus uralomra jutása a második nagy külső fényegetés volt, amely sajnos végzetesnek bizonyult. Néhány év alatt minden szexológiai folyóirat megszűnt az országban, a kiemelkedő úttörő könyveket elégették, a szexológiai intézeteket bezárták, a kongresszusokat törölték, a szexológusokat pedig elhallgattatták, letartóztatták vagy száműzték. Így mindenfajta elméleti vita és továbbféjlődés lehetetlenné vált. Sőt, ahogy a nácik kezdték meghódítani Európát, magának a szexológiának is tragikus vége lett. Hitler veresége és a második világháború vége után sok évbe telt Európában a szexológiai kutatások újjáélesztése. Különösen a német szexológusoknak kellett hatalmas akadályokat leküzdeniük, hiszen munkájuk egész korábbi bázisát szétverték. Újra akadt ugyan néhány szakíró, de alig tudatosodott bennült a nagy szakmai hagyományok elvesztése. A német szexológiának ez a harmadik szakasza mélyebb elemzést igényelne (amit megtett például A. és W. Leibbrand, 1970, 1972). Egy jellemző tünet: amikor Hans Giese, a háború utáni első német szexológus közzétett egy ílj szexológiai szótárt (1952), a szexológia kifejezést még csak meg sem említette, ugyanis a hivatalos tudományok képviselői ezt nem nézték volna jó szenunel. A félénkség már az Előszó első mondatából kínoson nyilvánvaló: „Nem ragaszkodunk ahhoz az elvhez, hogy a közvéleményt szükségfképpen fel kell világosítani a szexualitás problémáiról, hiszen inkább úgy véljük, hogy a nemiség, lényegéből adódóan két ember személyes ügye és különösebb ok nélkül nem kell ezt a keretet átlépnie.” Azóta természetesen nagy fejlődés történt Németországban, ahol néhány egyetemen már dolgoznak szexológusok, nemcsak orvosok, hanem társadalomkutatók is, akik az elméleti kérdések iránt is érdeklődnek. Mindazonáltal, minthogy ők is orvosegyetemekhez kötődnek, munkájuk jórészt a terápiával kapcsolatos kérdésekre irányul. A tágabb akadémiai körökben viszont keveset, vagy semmit sem tudnak az elvesztett szexológiai tradíciókról, s így semmiféle érdeklődést nem mutatnak annak ápolása iránt. Ez a helyzet általában más országokra is jellemző, még az Egyesült Államokra is. Az amerikai szexológia Kinsey és Masters Johnson óta vezető szerepet játszik a szexológia fejlődésében, ám a nagy egyetemek kevesebbet tettek annak továbbfejlesztéséért, mint egyes európai megfelelőik. A bevezetett Human Sexuality Programs nevű tantervek akadémikusan felszínesek maradtak és nem válhattak az egyetemi oktatás és kutatás komoly központjaivá. A szexológiával kapcsolatos közfelfogás csúnyán eltorzult a népszerű, de áltudományos Sex Reportok, terápiás tanácsok és a különböző erkölcsi keresztes hadjáratok nyomán. A tömegtájékoztatási eszközök megbízható információs források hiányában hajlamosak a szenzációkeresésre. Végeredményben a szexológia széles körben még gyanúsnak, frivolnak, vagy legjobb esetben feleslegesnek tűnik. Ilyen feltételek mellett vakmerőnek tűnhet fényes jövőt jósolni a szexológiának. Ám ezt mégis elérhetjük, ha széleskörűen tudatosítjuk különleges múltunkat. Hagyományaink segíthetnek elkerülni a gyakorlati tévedéseket és az elméleti zsákutcákat, amikor újabb eredményeket akarunk elérni. Például, egyes javaslatok szerint (J. Sumerlin, 1981), a szexológia fejlődését az „akadémikus tudománnyá válás" jelenthetné. Valójában azonban (ahogyan azt a régebbi elméleti írások is mutatják) a szexológia sohasem volt és nem is lehet egy akadémikus tudomány, a szó igazi értelmében. Minthogy sem világosan kö rülhatárolt tárgya, sem külön, saját módszere nincs, nem nyújthat semmilyen standard képzést, rögzített tananyagot, vagy kurzusok meghatározott sorát. Ellenkezőleg, lényegét tekintve interdiszciplináris törekvés, amely módszereit a természettudományoktól és a társadalomtudományoktól kölcsönzi. Sőt, e módszereknek megfelelően akár két különböző szexológiáról is beszélhetünk. A tárgy, a szexualitás nem valami egyértelmű természeti adottság, hanem a vizsgáló nézőpontjától függ. Ez a nézőpont különböző tudományterületekről közelíthető meg és tanítható, de önmagában véve nem képez tudományágat. Ez a tény egyáltalán nem ellentétes az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásával, amelynek az egészségügyiek szexológiai képzéséről szóló 1975-ös jelentése kimondja, hoey „a helyi feltételektől függően az emberi szexualitást autonóm tudományként kell beépíteni az egészségügyi szakemberek képzésébe.” A „tudomány” szó azonban itt nem a szexológiára (mint tudományra) vonatkozik, hanem az emberi szexualitásra (mint a tudomány tárgyára). Másrészt a tudomány kifejezést itt szűkebb értelemben, csak mint alkalmazott tudományt, jelen esetben az egészségvédelem tanfolyamaként használták. Ezen a téren aztán a WHO Ajánlása időközben különböző tanmenetek és képzések kialakításához vezetett a klinikai szexológiában és a szexuálpedagógiában. S bár ezek országonként, sőt, intézményenként különböznek egymástól,, de meglepő egyetértést is mutatnak az alapvető követelményeket illetően. Mint alkalmazott egészségtudomány, a szexológia nagyon is meghatározott tudományággá fejleszthető. Ám, mint szélesebb körű, interdiszciplináris tudományterület, a szexológia nem szűkíthető le ilyen módon, hanem saját jogán is tudományként szervezhető. A szexológia nem úgy tudomány, mint az archeológia, a kriminológia, vagy a valláskritika, hanem egy fontos témát racionális, szisztematikus és belsőleg konzisztens módon közelít meg. Ilyen szempontból nézve a szexológia nemcsak megérdemli, hanem igényli is speciális kutatóintézetek, tanszékek és egyetemi programok létesítését. E tanszékeknek természetesen sokféle területről kell tanárokat és tudósokat alkalmazniuk. Semmiképpen sem engedhető meg, hogy egyetlen tudomány uralja azokat. Különösen az orvostudománynak és a pszichiátriának való alárendelődés kerülendő, ha jelentős eredményeket akarunk elérni. Hiszen, mint láttuk, a szexológia egész létezését a szexuális viselkedés orvosi modelljén gyakorolt kritikának köszönheti. A szexológia úttörői ugyan maguk is orvosok voltak, de az orvosi szemléletet túl korlátozottnak találták és tágabb perspektivát nyitottak a szexológiának. Ma a szexualitás orvosi vizsgálata többnyire naív marad, és még mindig éppen olyan „a priori konstrukciókban” mozog, mint Iwan Bloch idejében. Az olyan fogalmak, mint a szexuális perverzió, aberráció, deviáció, sőt, még a „parafilia” is azt mutatják, hogy a medicinát és pszichiátriát még a „természettől adott, helyes szexuális viselkedés” tudomány-előtti szelleme kísérti, amitől az emberek csak vesztükre térhetnek el. Ez az elképzelés régi, vallásos doktrina maradványa, ahogyan azt a szexuálszociológia megállapította. Ha mint tudósok, bizonyos szexuális viselkedéseket nem kívánatosnak tekintünk, akkor ezt csak nyiltan, a vallásoktól egészen különböző indokokkal tehetjük. Ma azonban továbbra is olyan misztikus és egyértelműen teleologikus fogalmak uralják a szex körüli, akadémikus vitákat, mint az "evolúciós terv", a "természet szándéka", vagy a "biológiai célok" – ez minden tudományos értéktől megfosztja azokat. Még az is ideologikus, ahogyan a WHO 1975-ös Ajánlásai meghatározzák a szexuális egészséget, amennyiben a mai ipari és posztindusztriális társadalomra jellemző ideált fogalmaznak meg. Ez tehát nem lehet egyetemes érvényű, tekintettel egyrészt a saját multunkra másrészt a nem-nyugati kultúrákra. Ez nem jelenti, hogy a meghatározás önmagában rossz; csak akkor válik rosszá, ha kritikátlanul dogmává teszik. A „szexológusok” ma is jellemző, naív jámborsága azonban leküzdhető, részben az orvosláson kívülről jövő kritikával, részben a különböző akadémiai tudományok közötti, folytonos dialógussal (ahogyan azt már Bloch is jól látta). Vajon ez azt jelenti, hogy a szexológiai tanszékek vagy intézetek örökké csak vitatkozni fognak, s nem fognak összehozni olyan továbbképző programokat, amelyek révén tudományos fokozatot is lehet szerezni? Semmiképpen. Már vannak ilyen programok, s nemcsak az USA-ban lehet tudományos fokozatot szerezni szexológiából, hanem több európai országban is, beleértve a leuweni belga, katolikus egyetemet. Kritériuma a tudományos kiválóság bizonyítása, vizsgák és elfogadott tézisek, vagy disszertáció keretében bemutatott kutatási eredmények révén. Mondanom sem kell, hogy ehhez szexológiai kutatásokra van szükség, ahhoz pedig a jelöltnek szigorú, interdiszciplináris tanulmányokat kell végeznie. E program részletei persze vitathatók, és többféle megoldás tekinthető érvényesnek. Ez olyan terület, ahol a szexológusok jövendő vitái az elért tapasztalatok alapján nagy haladást és hasznos újításokat hozhatnak. Az ilyen viták az idegenkedő egyetemeket és főiskolákat is meggyőzhetik arról, hogy elismerjék a szexológiát, mint értékes tudományt. Ez esetben nemcsak a tudomány, hanem az egész társadalom jól járna. A szexológiai tanszékek lehetséges struktúrájára vonatkozó javaslatokat már elődeink korai programmatikus írásaiban találhatunk. Bloch, Hirschfeld, Wolf, Kunz és Kronfeld is egész sor tudományról állapította meg, hogy értékes hozzájárulást nyujthat. Valójában Hirschfeld berlini Szexológiai Intézete (1919—1933) a maga négy osztályával (szexuálbiológia, szexuálpatológia, szexuálszociológia és szexuáletnológia) épp olyan jó modell lehet, mint bármi más. Sajnos, a legtöbb egyetem még nem tett határozott lépést ebben az irányban, s ennek folytán a szexológusok között szükséges kooperáció sem jött létre. Igy egy ördögi körben vagyunk: az intézményes tudományos elismerés hiánya nem teszi lehetővé a szexológia számára azokat az élénk és kritikus vitákat, amelyek az elismeréshez vezethetnének. Másrészt viszont az „elektronikus korszak” által nyujtott, új lehetőségek, például az Internet, a CD-ROM-ok, az e-mail és a távoktatás , sok hagyományos egyetem romló pénzügyi helyzete és a földrajzi határok jelentőségének csökkenése könnyen vezethet a szexológia új felvirágzásához. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb a szexológia elfogadott egyetemi kurzusai elektronikusan is hozzáférhetővé válnak, s ezáltal sok új hallgatót vonzanak, akik különböző városokban, vagy akár különböző országokban élhetnek. S megtehetik, hogy csak néhány gyakorlat, speciálkollégium és a vizsgák kedvéért kell az egyetem székhelyére utazniuk. Ily módon a szexológia az egészségügyiek és más szakemberek új csoportjai számára is hozzáférhetővé válik. Ugyanakkor sok olyan ország, ahol a szexuális problémák száma növekszik, de nem rendelkezik szexológiai képző programokkal, igénybe veheti a külső segítséget. Mindez viszont fellendítheti az egész tudományterületet.
|
|
|
 |
