III. Néhány  gyakorlati  következtetés

A  „homoszexualitás-biszexualitás-heteroszexualitás" kategorikus triászának ismételt és most már végleges lebontása, ennek és a belőle levezetett fogalmaknak eltűnése az újabb szexológiai irodalomból, azok a mai próbálkozások, hogy a régi kérdéseket szükségképpen másként, más szavakkal fogalmazzák meg, elóbb-utóbb bizonyos következtetések levonását is jelentette a tudományos és hivatásbeli praxis számára. Ez talán legegyszerűbben az epidemiológiai kutatásból vett példán világítható meg.

Tekintettel az AIDS általi fenyegetettségre, sok országban anonim felmérő lapokat terveztek, amelyeknek a tesztre vállalkozó, vagy már tesztelt egyének tényleges vagy lehetséges infekciós rizikóját kellett megállapítaniuk. Kezdetben az eljárás gyakran még Igen naiv volt. A vérvizsgálat előtt egyszerűen megkérdezték a férfit: „Meleg Ön?" Ha erre igent mondott, úgy a „homoszexualitást" mint infekciós rizikót jegyezték be az ív egyik rovatába. Ha nemet mondott, akkor automatikusan a „heteroszexualitás" rovatba került.

         Csak fokozatosan jöttek rá az epidemiológusok, hogy nem minden, önmagát melegként meghatározónak vannak szexuális kapcsolatai, és hogy sok férfi azonosnemü kapcsolatai ellenére sem tartja magát melegnek. A kérdést tehát így változtatták meg: „Voltak homoszexuális kapcsolatai?" Aztán még az is kiderült, hogy egyes férfiaknak mindkét nemmel volt szexuális kapcsolata. Erre kissé okosabban azt kérdezték: „Voltak homoszexuális vagy biszexuális kapcsolatai?" A választól függően a következő három rovat egyikét ikszelték: „Páciens heteroszexuális", „Páciens homoszexuális", vagy „Páciens biszexuális". De itt is meg kellett tanulni, hogy sok férfi a „homoszexuális" szót nem más férfiakkal való saját szexuális kapcsolataira vonatkoztatja, s hogy ismét mások a „biszexuális" címkét annak ellenére elutasították, hogy bizonyítható volt szexuális kapcsolatuk férfiakkal és nőkkel egyaránt. Tehát végül még egyszerűbben és elkülönítetten kérdezték: „Voltak szexuális kapcsolatai férfiakkal, nőkkel?" Mindkettő igenlése esetén mégis szokás szerint azt írták: „Páciens biszexuális". S nemcsak ezt: az érintetteket a „homoszexuálisokkal" együtt a „homoszexuális és biszexuális férfiak" új kategóriájába sorolták. (Ugyanezzel a logikával persze a „heteroszexuális és biszexuális" férfiakat is összeadhatták volna, de ez senkinek sem jutott eszébe.) Az új, kombinált kategóriát („homo/bi") aztán az amerikai Centers for Disease Control (CDC) befolyása  révén világszerte bevezették.

Mindenesetre idővel egyes epidemiológusok rájöttek, hogy itt igen különböző és epidemiológiailag eltérően releváns viselkedésmódokat vettek egy kalap alá.

A járvány lefolyásának felméréséhez nyilván fontos volt annak tisztázása, hogy pontosan miben áll a biszexuális viselkedés. Ha tehát pl. egy strichelő naponta több férfi ügyfelet szolgált ki, s egyidejűleg több barátnője is volt, akkor egész más epidemiológiai szerepet játszott, mint az a különben „hűséges" férj, aki ezt a strichelőt (és csak őt) évente egyszer homoszexuálisan igénybe vette. Ezt a prevenció szempontjából döntő különbséget a „biszexuális páciens' általános címkéje révén értelmetlen módon egybemosták. A biszexuális viselkedés egyéb, a szexológiában már régóta ismert  típusait is felfedezték, pl. a meggyőződéses melegeket, akiknek időnként nőkkel, sőt leszbikusokkal is van szexuális kapcsolatuk, vagy a „heteroszexuális szvingelőket", akik a partnercserék során időnként azonosnemű partnereket is igénybe vesznek, vagy a szexuálisan kísérletezgető fiatalokat, a fogházlakókat stb.

Az epidemiológusok kezdeti rövidlátása még nagyobb fokú volt a homoerotikus kapcsolatú nők esetében. Így pl. a CDC leszbikusként definiált egy nőt, „ha szexuális kapcsolata van a nőkkel, és 1977 óta nem volt férfivel ilyen kapcsolata"  Ez még azok többségét is kizárta, akik önmagukat leszbikusnak tartják, nem beszélve azokról, akik ugyanilyen viselkedés esetén sem tartják magukat leszbikusnak Még San Francisco    viszonylag „felvilgosult" egészségügyi hivatala is csak az AIDS-epidémia kezdete után tíz évvel ismerte fel, hogy a „homoszexuális" vagy „biszexuális" gondolkodási sablonjai  téves következtetésekre vezetnek a nők fertőzési rizikóját illetően. (A San Franciscóban működő szexológusok ezt rögtön megmondhatták volna a hivatalnokoknak, ám nem hallgatták meg őket.) Így csak 1993-ban tették közre hivatalosan a korábban elnyomott belátást:

„Az egymás közt szexuális kapcsolatot tartó nőkre a szexuális identitások, személyes tulajdonságok és viselkedésmódok sokfélesége jellemző, amivel együtt jár a HIV-fertőzés veszélye. E nők megjelölésére rendszerint a »leszbikus« vagy »biszexuális« jelzőket használják, azonban párválasztásuk és szexuális viselkedésük semmiképp sem felel meg mindig az ilyen azonosításoknak. Vannak önmagukat leszbikusként meghatározók, akik férfiakkal - még pénzért is -szexuális kapcsolatokat létesítenek, s vannak olyan nók, akik magukat heteroszexuálisnak tartják, s mégis nőkkel van szexuális kapcsolatuk. Az azonosneműekkel szexuális kapcsolatba kerülő nőknek lehet kevés vagy sok partnerük, lehetnek anyák, drogfüggők, akadémikusok, utcalányok, hajléktalanok vagy fogházlakók. E különbözőségek ellenére a mai HIV-statisztikák azt a hitet ébreszthetik bennünk, hogy semmilyen, vagy csak csekély fertőzési veszélyt jelenthetnek:"

A hirtelen elbizonytalanodott hivatal. alábbi következtetésre jutott:

„Az itt leírt tények azt mutatják, hogy praktikus dolog tágan értelmezett identifikáció skálákat használni, ahelyett, hogy azokra a speciális viselkedésmódokra koncentrálnánk, amik a HIV veszélyét hordják magukban. Arra irányuló fáradozásaink, hogy a közegészségügy terén a HIV és a szexuális úton terjedő betegségekkel történő fertőzés veszélyét csökkentsük, mindaddig elégtelennek mutatkoznak, amíg nem leszünk képesek a népesség döntő részével világosan és egyértelműen beszélni a szexuális viselkedésekről.”

A hagyományos felmérő lapok még az elkéseft belátásokat figyelembe véve is valahogy túl egyszerűnek tűntek. Ezért néhány országban nagyobb differenciálással próbálkoztak. Ezek lényegében arra törekedtek, hogy a történelmileg és kulturálisan ismert (vagyis ideologikus) fogalmakat, mint pl. a „homoszexuálist" és a „biszexuálist" teljesen kerüljék, egyszerűen csak az egyik vagy másik nemmel kiala'kitott szexuális kapcsolatok számát kérdezzék. Egy ilyen kérdőív példájaként álljon itt egy évekkel ezelőtt általunk feldolgozott, anonim (bár soha fel nem használt) kérdőív, amely ily módon egyszerűsödött:

Egy ilyen ív kitöltésének időigénye alapjában véve nem nagyobb, mint korábban. Viszont van néhány előnye:

- A különböző, lehetséges szexuális kontaktusok számbeli viszonylatait nyújtja, s ezzel világosabb képet ad az esetleges „promiszkuitásról".

-  Nagyjából képet ad a szexuális kapcsolatok létszámáról is.

- Teljesen elkerüli a „homoszexuális" és ,heteroszexualitás" megnevezéseket, s mégis pontosabban tárja föl az azonosnemű kapcsolatokat.

- Mindkét nemű kapcsolatokat feltárja,  eltérő fontosságuk szerint (azonosnemű és másnemű kapcsolatok viszonya).

- Különbséget tesz egyrészt (férfi és női) prostituáltak, másrészt „fizetők" között.

- Dokumentálja a „stabil" kapcsolatokon belüli szexuális kontaktusok jellegét és mértékét.

- Kényszeríti a kitöltést végző orvost, tanácsadót, vagy kérdezöbiztost, hogy legalább egy lépésnyit közeledjen a kérdezett szexuális valóságához, amely esetleg jelentősen eltér a gyakran feltételezett „normalitástól". Ez pedig igen értékes segítség lehet a tanácsadásban.

Egy ilyen felméröív széleskörű bevezetését annak vitathatatlan előnyei ellenére valószínűleg áthidalhatatlan akadályok nehezítik, még a legszigorúbb anonimitás esetén is. Ezek az adatvédelemtől a politikai meggondolásokon át egészen a technikai lebonyolítás problémájáig és költségeiig terjednek. Ehhez jön még a kérdezettek jogos bizalmatlansága és a kérdezők hiányos felkészültsége a kérdezés technikájában Mindazonáltal ezek az ívek néhány országban (pl. Svájcban vagy az USA-ban) időközben saját kezdeményezésükre valamelyest közeledtek az itt vázolt elvekhez.

A fenti minta ezért nem is kíván valamilyen konkrét akció javaslata lenni, hanem csupán azt illusztrálja, hogy a hagyományos kategóriák milyen kevéssé ragadják meg a mindennapi gyakorlatot. Ezután szükségképpen sokkal pontosabban kell figyelni. Megkívánható az egyszerű, pontos nyelvezet, amely nem hagy félreértéseket és nem támaszkodik előítéletekre.

Ez különösen érvényes a szexuális anamnézisekre,amelyek a nemi betegség orvosi kezelése előtt szükségesek lehetnek. A nem orvos szexuális és házassági tanácsadók vagy terapeuták is gyakran érzik szükségesnek reális képet alkotni a kliens vagy klienspár szexuális viselkedéséről, hogy egyáltalán segíteni tudjanak nekik. Ám éppen ilyenkor bizonyosodik be újra, hogy a „homoszexuális" vagy „biszexuális" kifejezéseket a kérdezettek gyakran elutasítják, s ez csak megzavarja a beszélgetést. A siker egyetlen biztos útja itt is minden klisé és ideológiailag terhelt fogalom elkerülése. Ezen csak a szexuális partnerek nemét és számát illető egyszerű, pontos kérdések segíthetnek át. Ezenkívül a kérdezőnek egész fellépése révén bizonyítania kell, hogy teljesen mentes a sztereotip elképzelésektől, ismeri és elfogadja a szexuális viselkedésmódok  sokféleségét, s nem hajlamos a túl gyors kategorizálásra. Csak ekkor van bizonyos esélye arra, hogy az igazságnak megfelelő ismeretekre tegyen szert.

Mindez természetesen érvényes minden olyan szexológiai kutatómunka számára is, amely kérdőívekkel vagy személyes interjúkkal dolgozik. Az olyan fogalmak, mint a „homoszexuális" vagy „biszexuális", itt is csak felesleges zavart keltenének, és ezért a mai szexológusok gondosan kerülik ezeket. Más szavakkal: sem az epidemiológiai, sem a szexológiai kutatómunkában, sem a szexuális tanácsadásban és szexuálterápiában nem alkalmazhatók ma már a 19. század fogalmai, s ugyanígy a szexuális nevelésben, vagy a szexológiai ki- és továbbképzésben sem. Ellenkezőleg, éppen a hivatásszerűen szexuális problémákkal foglalkozó szakemberek kiképzésének kell erősítenie a túlhaladott etikettek kérdésességének kritikai tudatát. Csak ha az orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, pedagógusok, szociológusok, jogászok, kriminológusok, epidemiológusok, teológusok és tudományokkal foglalkozó újságírók alapvetően elfelejtik ezeket a címkéket, akkor térhet vissza társadalmunkba a szükséges valóságérzék a szexualitás témájával kacsolatban.

Ezek a gondolatok utólag ismét fényt vetnek a korábbi tudományos vitára. Világossá válik, hogy sok tekintetben túlságosan absztrakt, „akadémikus" és életidegen maradt, tisztán rendezett valóságot színlelt, amely úgy egyáltalán nem létezett. Ennyiben a szexológia ma ismét, mint ahogy gyakran máskor is, a játékrontó hálátlan szerepét tölti be a medicinával és más, megalapozott szakokkal szemben. A kételkedés makacsul disszonáns „basso continuo"-jávai zavarja a redukcionizmus kedvelt szirénhangjait, s ezért önfejűnek és nehezen integrálhatónak számít. Ez is hozzájárul a jól ismert, tartós elutasításhoz, amellyel az egyetemek részéről világszerte találkozik. Elutasítják a hírnököt, hogy ne kelljen meghallaniuk azt a zavaró üzenetet, miszerint a szex terén „nem minden olyan egyszerű'.

<Szexológiai  dokumentumok>    <A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma>    <A történelmi háttér>    <A mai vita: esszencialisták kontra konstrukcionisták>    <Néhány  gyakorlati következtetés>