.II. A  mai vita: esszencialisták  kontra  konstrukcionisták

Az oknyomozókat ma „esszencialistáknak" nevezik. Legtöbbször természettudósok, akik egy sajátosságban, jellemvonásban, egy „homoszexuális" állapotban hisznek. Velük szemben állnak a „konstrukcionisták", többnyíre társadalomtudósok. Számukra a „homoszexualitás" csak egy tévesen természeti jelenségnek tartott, szociálpolitikai konstrukció.

Az esszencialisták a homoszexualitás okait valahol a biológiai adottságokban, a  testi tulajdonságokban keresik: prenatális hormonális befolyásokban, bizonyos agystruktúrákban, vagy a génekben. Ezek magyarázzák önmagukban, vagy összekapcsoltan a hajlamot az azonosnemű kapcsolatokra. A magyarázatnak aztán a homoszexualitást, mint szomatikusan meghatározottat és diagnosztizálhatót - a bőrszínhez és balkezességhez hasonlóan -- minden erkölcsi vád alól mentesítenie kell.

Ha aztán végül kiderül, hogy a homoszexualitás éppolyan testi jellemző, mint a bőrszín, akkor ezzel együtt reményeik szerint a diszkriminációra sem lenne ok. A homoszexuálisoknak teljes polgárjogot kellene adni, s így a természettudomány  a világos identifikálás és értékmentes osztályozás révén ismét egy elhamarkodottan   elítélt társadalmi osztályt szabadítana fel.

Ahelyett azonban, hogy eme fáradozásokat mindenütt hálával fogadták volna, az esszencialisták mindenkor csak gúnyt és megvetést kaptak a konstrukcionistáktól. Ugyanakkor érvek áradata csapott le rájuk:

1. A természettudomány még soha nem szabadított fel embereket. Ellenkezőleg, ismereteit túl gyakran a legrosszabb elnyomás érdekében használták ki. A szociáldarvinizmus, a rasszizmus, a kényszer-„eugenika" és a pszichiátriai kínzás csak   a legszembetűnőbb példái ennek. A homoszexualitás biológiai alapjainak bizonyítása   is csak alkalmat adna a további elnyomásra. Hirschfeld tézise a veleszületett homoszexualitásról a nácik számára semmiképp sem volt akadálya a melegek üldözésének, hanem inkább igazolta azt. Végeredményben Heinrich Himmler „SS birodalmi vezér" is úgy hitte, pusztán „germánhóbortja" alapján, tudományos  bizonyítások nélkül is, hogy a homoszexualitás veleszületett dolog. Éppen ezért végeztette ki ezerszámra a homoszexuálisokat, köztük a saját unokaöccsét, mint „fajilag csökkentértékűeket".

2. Az egyértelműen veleszületett biológiai jellemzők, mint a bőrszín és a nemi hovatartozás a feketéket és a nőket semmiképp sem óvták meg a deklasszálástól. Sót, még a balkezeseket és vörös hajúakat is időnként elnyomták és háttérbe szorították.

3. Naiv dolog feltételezni, hogy az előítéletekkel teli emberek diszkriminációs törekvései tudományos érvekkel visszaszoríthatók. Tulajdonképpen tehát nem az a kérdés, hogy milyenek a biológiai leletek, hanem csakis e leletek értékelése. Az értékelés azonban erkölcsi, és nem tudományos téma.

4. A homoszexuális viselkedést úgyszólván „felmentő" szomatikus adottság bebizonyosodása azonban még egy érdekes kérdést vet fel. Éspedig: hogyan értékelhetnénk akkor erkölcsileg az olyan emberek homoszexuális viselkedését, akiknél nem lehet ilyen adottságot kimutatni? Minthogy nincsenek biológiailag felmentve, tehát „szükségtelenül" és „önkényesen" cselekszenek, el kell őket ítélni? Ha igen, úgy hivatkozhatnak-e a bűnösök valamilyen más, még mindig nem felfedezett örökségre? Akkor talán egész szakértői hálózatot fognak kiépíteni, hogy a kutatás legújabb állása alapján megkülönböztessék az „igazi' homoszexuálist a „nem igazitól"? Ha azonban a „nem igaziakat" sem ítélik el, vagyis, ha az „önkényes" homoszexuális cselekvéseket is minden esetben tolerálják, akkor mi értelme volt a korábbi, állítólag felmentést hozó kutatásnak?

5. Egy „meleg gén" kimutatása a génmanipuláció korában valóságos rémálom. Ha ez sikerülne, úgy tarthatnánk attól, hogy azt hamarosan az anyatestben növekvő magzatba is beültethetnék. Akkor aztán a szülők eldönthetnék, hogy „meleg" fiút, vagy leszbikus lányt akarnak Ha pedig nem, úgy terhességmegszakítóst ajánlhatnának nekik. Vajon hányan vennék ezt igénybe? Hányan tudnák megfizetni? Mely országokban tudnák lehetővé tenni a szülés előtti diagnózist, kiknek és milyen áron? A betegbiztosítók átvállalnák-e ennek költségeit? Ugyanígy a rákövetkező magzatelhajtást? Kellene-e hozzá „orvosi javaslat"? A végén már csak a szegény országokban és néprétegekben lennének homoszexuálisok? De hát nem éppen ott a legmagasabbak a születési arányok? A végén a homoszexualitás előfordulása ugyanúgy a szegények szégyenfoltja lenne, mint korábban a rachitis? Vagy megfordítva: egy napon tudatosan és szándékosan elő lehetne segíteni homoszexuálisok születését? Kinek állna ez érdekében és milyen feltételekkel? Talán a leszbikus anyáknak, akik fizetnek egy mesterséges megtermékenyítésért, vagy a „normális" nem alkalmazkodó, illetve lázongó szülőknek? Egy homoszexuális gyermek születése ezáltal szüleinek politikai megbízhatatlanságát bizonyítaná? Avagy aktivizálódhatnának itt olyan heteroszexuális kormányzatok, amelyek nö-, vagy férfifelesleg esetén a homoszexuális utódokért fizetett prémiumokkal akarnák elérni, hogy kevesebb heteroszexuális partner legyen. Lehetne és kellene-e tudatosan „meleg" katonákat nevelni, s aztán az ókori Görögországhoz hasonlóan, „meleg" elitcsapatokat szervezni? Végül a „meleg gének" tömeges beültetése, különösen a harmadik világ országaiban, az egyetlen eszköz lehetne arra, hogy a világ népességének explozióját megakadályozzák? Ilyen és hasonló kérdéseket eddig még senki sem tett  fel, nem is beszélve a végiggondolásukról.

6. Mindezek mellett „a homoszexuális" magyarázatának Kinsey által már 1941-ben felállított kritériumait teljesen figyelmen kívül hagyják. Talán egy csomó, különbözőképpen kifejeződő „biszexuális gént" is fel akarnak fedezni? S ha találnának ilyeneket, mi haszna lenne? Erre is szükség van ahhoz, hogy a meglévő szexuális sokféleséget valahogy végre utólagosan igazolják? Ám, ha nem erre kell, elég lenne-e már egy „meleg gén" egyszerű kimutatása, amit ugyan a különböző szociális befolyások itt-ott hatásában legyengítenek, mégis önmagában magyarázná a sokféleséget? Ha azonban e hátsó ajtón át ismét csak a szociális befolyások lehetnek meghatározóak és felmentőek, akkor mire jó az egész természettudományos oknyomozás?

Helytelen lenne tehát az esszencialistáknak és a konstrukcionistáknak a szexuális beállítottságról szóló vitájában csak a régi mintát látni: természet vagy kultúra, veleszületett vagy szerzett tulajdonságok. Ez a rég túlhaladott vita már a 18. században is előfordult a „preformacionisták" és az „epigenezisták" között. Az előbbiek azt hitték, hogy minden leendő organizmus már növekedésének kezdetén „preformált", tehát en miniature tartalmazza az összes, később láthatóvá váló vonást. Az utóbbiak ezzel szemben úgy hitték, hogy a születés után a környezet alakítja az élőlényt.

Ez azonban ma már egyáltalán nem vitatott. Mindenki egyetért abban, hogy az emberi viselkedésben a velünk született és a nevelési tényezők egyaránt hatékonyak. Alapvetően különböző viszont a kutatási tárgy meghatározásának tudományos megközelitése. Egyesek szerint „a homoszexuálisat" mint a valóságban meglevő tárgyat kell tanulmányozni. Mások azonban vitatják ennek „természetes" létezését. Ezáltal a szembenállók között minden egyetértés lehetetlen a tárgy valódi természetét illetően. Olyan ez, mint az alagútfúróknál, akik egyszerre kezdik a munkát a hegy ellentétes oldalain (amit ítt „homoszexuális viselkedésnek" hívnak), de középre érve kilométerekkel eltérnek egymástól. Ők egyszerűen különböző szinteken dolgoztak.

Megjegyzendő: a konstrukcionisták nem vitatják, hogy létezik homoszexuális viselkedés, de tagadják, hogy ez a viselkedés bizonyos embertípus jellemzője. Sok embernél fordul inkább elő ritkán, esetenként, gyakran vagy állandóan; erősödik,  gyengül vagy eltűnik, és sok esetben a heteroszexuális viselkedéssel együtt, vagy azzal váltakozva létezik. Ez a megfigyelés persze megintcsak értelmetlennek mutatja azt a próbálkozást, hogy a bizonyos egyénekben meglévő homoszexualitáshoz valamilyen mindig megtalálható testi adottságot lokalizáljunk. Már egy megfelelő szúrópróba és (ezzel ellentétes) kontrollcsoport kiválasztása komoly problémákat vet fel, amelyeket azonban a legtöbb természettudós bámulatra méltó naivitással egyszerúen nem vesz tudomásul.

Ha egy biológus, endokrinológus, neurológus vagy genetikus kutatásai számára „homoszexuálisokat" keres, úgy legtöbbször a „melegtanyákon', a büntetőintézetekben, vagy különböző pácienskollektívákban talál ilyeneket. Többnyire elegendő aztán a saját vallomásuk, hogy ők „melegek" vagy „homokosok". A tényleges (nem ritkán biszexuális) viselkedésükre alig kérdeznek rá. Néha persze rákérdeznek, s ilyenkor Kinsey-skálát használják, mindenesetre nem a szerző elvei szerint, hanem csupán a kontaktusgyakoriság tisztán mennyiségi kritériumai szerint, s azért, hogy az érintettet mint típust a 0-6 fokozat valamelyikében elhelyezhessék. Azt is a kutatói önkény dönti el, hogy ennek során hol húzza meg a homoszexualitás határát a 6-nál, az 5-nél, vagy a 4-nél? Esetleg éppen a 3-nál: Néha maguk a kutatók is kérdezősködés nélkül döntik el, hogy a tanulmányozás alanya homoszexuális-e. Ennek során a külseje, a mozdulatai, vagy éppen másoktól nyert információk alapján döntenek. De még ha általánosságban meg is lehetne egyezni egy „homoszexuális" szúrópróba szigorú kritériumaiban, s aztán ezeket a kritériumokat teljesíteni is lehetne, még mindig kérdéses maradna a minta szükséges nagysága, vagyis hogy mennyire lehet reprezentatív minden, túlnyomórészt homoszexuális viselkedésű ember számára. Egyedűl ezen is meghiúsulhat minden általánosítási igény.

Másrészt a kontrollcsoportok gyakran más, nem szexológiai vizsgálatok résztvevőiből állanak, s náluk a heteroszexualitást egyszerűen feltételezik, különösen ha a saját munkacsoportból származnak, vagy épp rég munkatársak. Az ilyen emberek és más ismerősök egyszerűen nem lehetnek homoszexuálisok, vagy éppen biszexuálisok. Ezért kontrollcsoportoknál a részletes kikérdezés még ritkább, mint a szúrópróbáknál.

Ennek megfelelően sok homoszexualitás-vizsgálat tartalmi értéke csekély. A különböző kutatók tárgyuk teljesen eltérő definíciójából indulnak ki, s ezért teljesen különböző kritériumok alapján, különbőzt nagyságú szúrópróbákat is konstruálnak (miközben különböző fokú gondossággal járnak el). Néhány amerikai kritikus egyszer vette a fáradságot, hogy 47 tudományos folyóiratból 228 homoszexualitásról szóló cik- ket analizáljon. A „szexuális beállítottság” alapvető definíciói annyira eltértek egymástól, hogy végül gyakorlatilag „semmit semmivel" nem lehetett összehasonlítani, és semmilyen értékesíthető ismeretanyag nem derült ki. A kritikusok arra a következtetésre.jutottak, hogy ezek a kutatások mindaddig terméketlenek maradnak, amíg a kutatók egy homoszexuális identitás , vagy világosan elhatárolható homoszexuális beállítottság létezését feltételezik. A jövőben csak a szexuális kapcsolatok vizsgálatának lehet értelme, nem pedig a bárhogy definiált homo-, hetero-, vagy biszexuális egyénekének.

 Ám, még ha Kinsey tanácsa ellenére a világot „bakokra és bárányokra' osztanánk, és csak „tiszta" mintákat és kontrollcsoportokat tanulmányoznánk skálájának két szélső pontjáról, a 0-ról és a 6-ról, mit  bizonyíthatna ez, ha az összes többit, akik részben többszörösen ide-oda mozognak az 1 és az 5 között, figyelmen kívül hagynánk? Mit kell róluk megtudni -- és hogyan?

Nem volt véletlen, hogy maguk a „homoszexuális" kitalálói és propagandistái, Ulrichstól Hirschfeldig előbb vagy utóbb, jól vagy rosszul, de szintén az „átmenetekkel" foglalkoztak. Mindezek a zárójelek, oszloppárok és hullámzó skálák, mindezek az alcsoportok, külön alakzatok és „köztes fokozatok" elegendőképpen utaltak arra, hogy a „harmadik nem" közelebbi megfigyelés esetén maga is új nemek sokaságára bomlott.  Így a „biszexuálisok" már kezdettől minden homoszexualitás-elmélet békebontói voltak.

Mégis, vagy talán épp ezért, a kísérletek nem szűnnek meg, hogy ezt a sokrétűséget valahogyan egy egyszerű osztályozási rendszerbe gyömöszöljék. Ennek során többé már nem egyéneket tipizálnak, hanem viselkedésüket szeretnék feltárni, ha lehet, egyetlen kulccsal, amely minden titkos ajtót kinyit.

Egy érdekes ilyenfajta kísérletet végzett John Money, aki egyúttal azt remélte, hogy közvetíteni is tud az esszencialisták és konstrukcionisták vitájában. Új varázsformulája: „természet - kritikus fázis - kultúra"; vagyis a biológiai adottságok a fejlődés korai, kritikus fázisában úgy alakulnak, hogy az egymást követő kulturális befolyások leginkább egy bizonyos irányban lesznek hatékonyak. A homoszexuális és biszexuális viselkedést éppúgy egy korai „nemi ellenkódolás° révén tartja érthetőnek, mint néhány más, egyébként rejtélyes viselkedést is.

       NEMI ELLENKÓDOLÁS (TRANSZPOZÍCIÓ)

	Folyamatos vagy állandó	Epizódikus vagy váltakozó
Totális:	Transszexualizmus	Transzvesztofilia(fetisiszta)
Részleges határtalan	Mimesis ( gynemimesis és andromimesis)	Transzvesztizmus ( nem-fetisiszta)
Részleges behatárolt	férfi homofilia női homofilia	homo/ heterofilia (biszexualizmus)

Az áttekintés tulajdonképpen önmagát magyarázza. Új a gynemimezis (nőutánzás) és az andromimezis (férfiutánzás) fogalma, valamint a transzvesztofilia, amelyet mint fetisisztát megkülönböztet az egyszerű transzvesztizmustól.

Hogy a homoszexualitást itt homofiliának nevezi, az nem kell hogy zavarjon. Zavar azonban valami más: az azonosneműek vonzalmát megint csak egy ellenkódolt vagy transzponált nemi szereppel magyarázza, mintha a férfiaknál mégis valami nőiességről,  a nőknél pedig férfiasságról lenne szó. Ezen a ponton Money „nemi ellenkódolása" (Gender Cross-Coding) fatálisan emlékeztet Westphal „ellentétes szexuális fogékonyságára". Az eddigiek alapján tehát nagyrabecsült kollégánk vélt tudásbeli előrelépése csupán túlhaladott elképzelések felmelegítésének hat. Ezért hosszabb, kritikus elemzés után egész sémája Prokrustes-ágynak tűnik, amelybe egy zavarba ejtő rend kedvéért minden olyan jelenséget belekényszerít, amelyek tulajdonképpen egymástól függetlenek. Ez egyszerűen túl szép és túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen.

<Szexológiai  dokumentumok>    <A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma>    <A történelmi háttér>    <A mai vita: esszencialisták kontra konstrukcionisták>    <Néhány  gyakorlati következtetés>