|
|
|
->Tartalom |
|
|
|
|
|
|
|
ELŐSZÓ
Ezzel a most induló könyvsorozattal a több, mint egy évszázada gyors ütemben fejlődő szexológia szétágazó tudományterületének szeretnénk fórumot teremteni hazánkban, nem utolsó sorban azért, hogy ezen a téren is utolérjük az Európai Unió régebbi tagországait. A nyugati országokban a szexológia különböző ágainak már hatalmas szakirodalma van; nálunk viszont ezekből alig jutott az olvasókhoz magyarra fordított kiadvány (s magyar szerzők ilyen témájú tudományos műveivel sem büszkélkedhetünk). Ha nem változtatunk ezen a helyzeten, lemaradásunk hovatovább behozhatatlanná válik. Hajlamosan vagyunk megfeledkezni arról, hogy a nemiség az emberi élet alapvető tényezője, amelynek tanulmányozása és törvényszerűségeinek megismerése a hatékonyan és kiegyensúlyozottan működő szociális rendszerek alapját képezi. Szexuális kultúránk korszerűtlensége nemcsak a magánéletre hat károsan, hanem a közélet szintjén is akadályozza a nemek viszonyának rendezését. Épp ezért kezdjük a sorozatot olyan szexológiai dokumentumok ismertzetésével, amelyek egy korszerű szemlélet megalapozását célozzák. Erre a célra legalkalmasabbnak látszott Erwin J. Haeberle professzornak, az Európai Szexológusok Szövetsége főtitkárának munkáiból összeválogatni a számunkra legfontosabbakat és legérdekesebbeket. Ezek legtöbbje már magyar fordításban is megjelent a Szenvedélybetegségek című szakfolyóiratban, vagy a Magyar Szexológiai Szemlében, ám így csak egy szűk olvasóréteghez juthatott el. A már itt-ott megjelenteket két új dokumentum egészíti ki: a szexuális konformitásról és devianciáról szóló tanfolyam-anyag bevezető fejezete, továbbá az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által összehívott szakértői csoport 2000-ben megfogalmazott Ajánlásai a szexuális egészség védelméről. Mindkettő Haeberle professzor Szexológiai Archivumának weblapjáról került ebbe a kötetbe. Ez a Szexológiai Archivum egyébként is figyelmet érdemel. Nemcsak, mert sokak által elismerten világviszonylatban is a legjobb és legszélesebb körű szexológiai weblap, amely e tudományterület valamennyi, fontosabb kutatási eredményét ismerteti, hanem, mert hat különböző nyelven (a világnyelvek mellett már magyarul is!) ismerteti például a szexológia egész történetét az ókortól napjainkig; a szexuális egészséggel kapcsolatos régebbi és újabb WHO Ajánlásokat; a világ szexológiai szervezeteinek, intézeteinek, képzési programjainak és kiadványainak listáját, továbbá tíz témakörben un. „e-learning“, vagyis internetes tanfolyamok egész tananyagát. Az utóbbiak világviszonylatban elsőként teszik lehetővé elektronikus úton a szexológia főbb szakágainak egyetemi szintű távoktatását. Az „e-tsnfolyamok“ két részből állnak: az információs rész az Internet révén bárki számára hozzáférhető; az interaktiv rész viszont feltételezi a beiratkozást, a kapcsolattartást a meghirdető egyetemmel, amely vizsgáztatni fogja az illetőt stb. Pénzbe csak az utóbbi kerül, az információs rész bárki számára ingyen hozzáférhető. (Bármelyik magyar egyetem is indíthatna ilyen kurzusokat.) A továbbiakban főleg e könyv első, szemléletileg alapvető tanulmányára hívnám fel a figyelmet. Amely – bár érdekes módon nem használja a „pszichoszexualitás“, vagy a „pszichoszexuális fejlődés“ fogalmát – lényegében ez utóbbiról szól, annak elméleti vázát adja meg. S minthogy a szexuálpedagógiának, sőt, a szexuálterápiának is ez képezi az alapját, nem mindegy, hogy a szexológia nemzetközi élvonalába tartozó tudós milyen „uptodate“ ismereteket közöl erről. (Haeberle professzor legutóbb a berlini Robert Koch Intézet Szexológiai Archívumának megteremtője és igazgatója volt, ma a Német Szexuálszociológiai Társaság elnöke, de éveket töltött a legrangosabb, amerikai szexológiai intézetnél, rengeteg nemzetközi kapcsolata és számos publikációja van.) Figyelemre méltó, hogy a tanulmány az un. „ciklus-koncepció“ elvetésével, megcáfolásával kezdődik. Hangsúlyozza, hogy az ember élete nem egyszerű körforgás, nem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult. Bizonyos szempontból egyoldalúnak tűnhet ez az értelmezés, hiszen a születés és halál ennek ellentmondani látszik, de tény, hogy lelki képességeink nem feltétlenül ciklikusak, hanem egyenesvonalúan fejleszthetők /szerencsés esetben életünk végéig). Haeberle másik fontos megállapítása gondolkozásunk viszonylagos és ideologikus jellegére utal. Tény, hogy mai fogalmaink sem tükrözik elég hűen és pontosan a valóságot, amely nagyon is változó. Az azonban túlzásnak tűnik, hogy minden valóságot fogalmaink teremtenek, hiszen fogalmainkat viszonylag könnyen változtatjuk, a valóság azonban fogalmainktól függetlenül létezik. Az „ideológia.kritika, mint önkritika“ viszont nagyon is indokolt minden tudományban, így a szexológiában is. „Örök igazságok“ valóban nincsenek, hiszen semmi sem örök. Legfeljebb viszonylag állandó, vagyis stabil igazságok, pontosabban szakismeretek vannak, amelyek többé-kevésbé töredékesek ugyan, de a sok, töredékes ismeretből ma már összeállt egy viszonylag stabil összkép Épp ezért talán mégsem kell mindig a „pragmatizmus szintjén“ maradnunk. Haeberle tanulmányának a különböző életkorokat áttekintő részei mintha szintén ezt bizonyítanák. Mindenesetre elgondolkoztató egy világhírű szakember ilyen fokú óvatossága. Annál is inkább, mert bátran meg mer kérdőjelezni számos korábbi, általánosan elfogadott nézetet. Nagyon érdekes például a gyermekek „nemi életének“ megkérdőjelezése, azon az alapon, hogy régebbi korokban a maszturbálást (vagy általában a kézzel ingerlést) nem tekintették „szexuális cselekménynek“. Persze – ahogy ő is írja – akkor még nem is ismerték ezt a szót, ill. fogalmat. Kérdés azonban, hogy ez változtat-e az említett tevékenységek szexuális jellegén. Megint más kérdés, hogy ezek nem tekintendők sem „szexuális visszaéléseknek“, sem pedig „beteges és kórokozó“ eljárásoknak. Bár Haeberle elismeri S. Freud és mások, pl. Albert Moll érdemeit a (pszicho)szexuális fejlődés elméletének megalapozásában, fontos megállapítása, hogy a mai szexológia már nem hisz semmilyen ösztönben, s a „biológiai potenciál“ mellett inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonít döntő jelentőséget. Ebből a szempontból nagyon találónak érzem a szexuális fejlődés összehasonlítását a beszédfejlődéssel: ahogyan nincs „beszéd-ösztön“, ugyanúgy nincs „nemi ösztön“ sem! Bár el kell ismerni, hogy néhány mai kutató is kitart egy „modernizált“ ösztön-elmélet mellett. A téma tehát további vizsgálatra és megvitatásra szorul.. Haeberle egyik központi gondolata a szkriptezési elmélet magyarázó elvként alkalmazása, ami új elem a szexuálpszichológiában (bár tulajdonképpen a szerepelmélet és a kognitiv behaviorizmus továbbfejlesztése), s kétségtelenül termékenynek bizonyul a pszichoszexuális fejlődés elmélete terén is. Valójában ez már a pszichoszexuális fejlődés kognitiv-behaviorális elméletének tekinthető. Különösen meggyőző, amit a szexuális szkriptezésről ír. Nagyon aktuálisnak tartom annak a „kulturális szkriptnek“ a bírálatát, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és házassághoz tartozónak tartja. Többek közt saját vizsgálataimból tudom, hogy a mai nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel igazolni, szentesíteni szexuális kapcsolataikat stb. Haeberle ismerteti e szkript keletkezésének történetét, s levonja azt a tanulságot, hogy e „hármas egység“ szkriptje későbbi csalódásokra programoz. Haeberle egyik fő gondolata a szexuális értékpluralizmus“, amely logikusan következik az alapkoncepcióból, s ismét a szakismeretek relativizálása felé mutat. Igen szellemes, hogy a tudományos „paradigmaváltást“ egyszerűen „átszkriptezésnek“ tartja, az egész eddigi tudományt pedig „kulturálisan plauzibilis“ magyarázatok halmazának,, amelyek maguk is szkriptezettek, tehát ideologikus jellegűek. Kissé pesszimista következtetés, hogy „ebből az egész szkriptezési hálóból sohasem szabadulhatunk“ Tanulmányának egésze nem ezt látszik megerősíteni; különösen, amikor arra bíztat, hogy kritikailag vizsgáljuk felül a szkriptezéseket. Nagyon jónak tartom a szexuális viselkedés három fő vonalának elkülönítését és elemzését, különös tekintettel egymást befolyásoló kapcsolódási lehetőségeikre. Új és fontos gonsolat az is, hogy „a szexuális beállítottság sem mindig végleges“. Tény, hogy a „különböző modellek kipróbálása“ ma már nálunk is gyakori. Az egész tanulmányból, de főleg az idősebb kor tárgyalásából az a sokak számára meglepő tény derül ki, hogy egy szexológus sem feltétlenül szex-centrikus! Sőt, akár olyasmit is mondhat, hogy „a szex tulajdonképpen nem is olyan fontos“. S hogy bár idősebb korban a szexuális reagálókékesség hanyatlik ugyan, de az „intimitás megteremtésének potenciálja“ a magasabb életkorban is gyarapodhat. Végeredményben ez a tanulmány a világ egyik legelső szexológusának kvázi ars poetikája, amely a lelki képességeket – különösen az intimitás és szerelem képességét – fontosabbnak tartja a testieknél, a szexuális beállítottságot és viselkedést pedig nem genetikusan, hanem szociális interakciók által meghatározottnak látja. Ugyanez a szemlélet nyilvánul meg természetesen a többi tanulmányban is (így bizonyos átfedések, ismétlődések elkerülhetetlenek), amelyekben konkrét következtetéseket is levon a szexuális kultúra fejlesztése és a szexuális egészség védelme érdekében – összhangban a WHO szakembereinek Ajánlásaival. S épp ez az, amire nálunk is igen nagy szükség van.
Szilágyi Vilmos dr.
|
|
|
 |
