|
|
|
->Tartalom |
|
|
|
|
|
|
|
„Pornográfia" Mult, jelen, jövő
Egy tavaszi napon érdekes olvasmányom akadt. Reggel egy tapasztalt német bíró gondolatgazdag cikkét olvastam a pornográfiáról; ebben a mai tudományos álláspontot foglalta össze. Eszerint mindig voltak obszcén ábrázolások, ám mint a nemességnek és a gazdag polgárságnak szóló, egyedi darabok, alig volt szociális jelentőségük. Csak a 17. század óta váltak társadalmi problémává, a tömeges könyv- és képnyomtatás, a fényképezés és a mai film-, video- és computertechnika révén. Ugyanaznap délután megkaptam egy új tanulmány recenziós példányát, amelyben egy amerikai művészettörténész ír az erotikus ábrázolásokról az ókori Rómában. A kifejezetten erotikus ábrázolások akkoriban nemcsak, hogy mindenütt nyilvánosan láthatóak voltak, hanem tömegesen gyártották és a római birodalom legtávolibb provinciáiban is árusították azokat. S köztük az olcsóbbakat a szegényebbek is meg tudták venni. Hogyan értelmezze a mai „művelt laikus" az ilyen, tudományos megállapításokat? Talán úgy, hogy a szakértők már megint vitatkoznak? Vagy mindenesetre legalább azt fogadjuk el, amiben egyetértenek? Hiszen mindkét szerző egyetért abban, hogy az ókorban a „porno gráfia" nem jelentett szociális problémát. Ámde nem azért, mert nem voltak obszcén ábrázolások -- hiszen mindenütt ott voltak a lakásokban és a köztereken --, hanem csak azért, mert senki sem ütközött meg rajtuk. Valójában már az is modern projekció, hogy egyáltalán obszcénnek nevezzük azokat. Akkoriban ugyanis egyáltalán nem tartották annak. Sokkal inkább a saját„ vidám életszemléletük érzékien élvezetes kifejeződését látták bennük, amik egyszer nevetségesek, máskor művésziek, egyszer vonzóak, máskor taszítóak, de mindig magától értetődő részei voltak a szociális környezetnek. A mi korunkból ugyan nem juthatunk vissza a „pogány ártatlanság" eme állapotába, amit valójában már meg sem érthetünk. Ám fogalmat alkothatunk az ilyen kultúrtörténeti fordulatokról, ha századunk utolsó 5O évére visszapillantunk. Az idősebbek talán még emlékeznek arra a botrányra, amit Willy Forst „Bűnös nő" című filmjében a hősnő másodpercekig tartó meztelensége váltott ki. Az Adenauerkorszakban ezt obszcénnek és veszélyesnek találták. Húsz évvel később aztán megjelentek az olyan, tekintélyes pedagógusok által ajánlott, szexuális felvilágosító könyvek, meztelen férfiak, nők és gyermekek fényképeivel, amelyek mindenféle szexu'alis cselekvést ábrázoltak. Még a gyermeki „doktorjátékokról" készült fotókat is az egészséges szexualitás kifejezőinek tartották, amelyek segíthetnek a családoknak gyermekeik elfojtásmentes életre nevelésében. Ma viszont ismét „gyermekpornográfiának" nevezik ezeket, s már a birtoklásuk is büntetendő. Hogy mennyire megváltozott ezen a téren a szociális légkör, azt azok az angol régészek is csodálkozva tapasztalták, akik nemrég kiállítást rendeztek Ch. L. Dodgson halálának századik évfordulója alkalmából. Dodgson, aki Lewis Carroll néven többek közt az „Alice csodaországban" című, híres gyermekkönyvet írta, egész életében erotikusan vonzódott a gyermeklányokhoz, akiket szüleik engedelmével esetenként meztelenül is lefényképezett. Az ilyen fotók kiállítását 24 évvel ezelőtt a közvélemény, mint ártatlanul érdekeset, éppoly jóindulatúan vette tudomásul, mint még Dodgson korában. Most azonban, amint azt az új kiállítás szervezője szomorúan és elképedve megállapítja, „mindent beárnyékol a pedofilia kérdése". De az is feltűnik neki, hogy a viktoriánus korból származó, „felnőtt" pornográf képeket kedvesnek és szórakoztatónak találják. Vagyis Dodgson meztelen kislányokról készített fotóit száz évvel ezelőtt ártalmatlannak és szentimentálisnak tartották, a felnőttek pornográf fotóit pedig dühösen elutasították. Ma viszont épp ez utóbbiakat tartják ártalmatlannak, miközben a gyermekfotók, mint erkölcsileg romlottak, sok nézőnél szorongást és felháborodást váltanak ki. Talán azon is múlik ez, hogy Dodgson fegyelmezett és szexuális érintkezésben soha ki nem élt erotikus vonzalmait a maga korában, mint sajnálatos, de teljesen veszélytelen egyéni szeszélynek tekintették, míg ma „a pedofiilia", mint sajátos, patologikus személyiségtípus mindenütt kísértő, félelmetes, ördögi kísértetté vált. A „pornográf fotók" témája azonban a történeti mellett még individuálpszichológiai dimenzióval is rendelkezik. Ezt csak akkor fedeztem fel, amikor néhány éve Ch. Stölzl-nek a müncheni múzeumban rendezett „aktfotó" kiállítására a Kinsey-intézet anyagából kellett „obszcén" képeket kikeresnem. Kinseynek értékes gyűjteménye volt porno-fotókból, s azokat tartalmuk szerint osztályozta. Meglepődve láttam, hogy olyan, teljesen „ártalmatlan" tartalmúak is voltak köztük, mint pl. „Hölgy prémgalléros kosztümben" vagy „Csizmás, lovaglóöltönyös nő" -- ezek bármelyik divatlapban megjelenhetnének, s valószínűleg meg is jelentek. Kinsey azonban megjegyezte, hogy a képek fetisiszták magángyűjteményéből származnak, s szexuálisan izgató hatással voltak a gyűjtőkre. Vagyis ezek az „ártalmatlan" fotók a szexológus Kinsey számára egyértelműen a pornográfiához tartoztak, mert csak a nézőre gyakorolt hatásuk a döntő. Ha pedig a korabeli néző szexuálisan izgatónak találta őket, akkor a kutató joggal tarthatja pornográfiának, még ha a fetisiszták korábbi, szubjektív izgalmát sem ő, sem más nem érzi már. Már ez a néhány utalás is elég lehet annak kimondásához, hogy a „pornográfiát" sohasem lehet objektíven meghatározni, hanem csak szubjektíven és az adott kultúrától fúggően. Az olyan fogalmak, mint az „erkölcstelen", „obszcén" és „pornográf' -- akár olvasmányokra, színdarabokra, rajzokra, festményekre vagy fényképekre, filmekre alkalmazzák azokat, -- szükségképpen szubjektívek és homályosak. Csak az biztos, hogy helytelenítést fejeznek ki, ami szexuálisan izgató hatásuknak szól. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindenki számára ilyen izgatóak. Így például egyesek a templomokban és múzeumokban látott műalkotásokat is erkölcstelennek tartják, s bár kisebbségben vannak, felfogásukat mégis hivatalból érvényesítik. A művészettörténet sok ilyen esetet ismer, Michelangelo „Utolsó ítéletének" átfestésétől kezdve Giorgione „Vénusz" festményét ábrázoló képeslapok lefoglalásáig és megsemmisítéséig a drezdai Galériában , századunk elején. (Maga a festmény szerencsére megmaradt.) Egy másik példa: a nemrég újra megnyitott berlini képtár nagy büszkén kiállította Caravaggio „Amor vincit omnia" c. képét, amely a gyermekpornográfia mai kritériumainak teljesen megfelel: egy pimaszul és kéjsóváran néző, kb. 12 éves fiú, mint Amor meztelenül és szétterpesztett lábakkal úgy áll a látogatók előtt, hogy azok pillantása önkéntelenül a központi helyet betöltő nemiszervére irányul. Lábainál hevernek a politikai hatalom, a tudományok és művészetek szimbólumai, amelyeken ő diadalmasan keresztüllép. A festmény egy gazdag szerető megbízásából készült, aki nyilván tudta, mit akar, s akinek ízlése azonos volt a festőével, hiszen -- ahogyan azt sokan már akkor tudták -- az ifjú modell a festő ágyában aludt. Igen, a műalkotás nemcsak a földi szerelem győzelmét ábrázolja szégyentelenül az égi szerelem fölött és az emberiség minden szellemi törekvése fölött, hanem tudatosan és feltűnően a gyermekek iránti vonzalom győzelmét is. Azóta múzeumlátogatók nemzedékei gyönyörködtek ebben a provokációban, bár valószínűleg fogalmuk sem volt a valódi összefüggésekről. Mindenesetre eddig Berlinben sem tiltakozott senki, bár egy hasonló fénykép a birtokosát ma könnyen börtönbe juttatná. Néhány éve (1986) még lehetetlen volt ugyanezt a képet Caravaggio megfilmesített életrajzába fölvenni. Ehhez ugyanis egy 12 éves fiút kellett volna meztelenül és izgató pózban lefényképezni, s ez akkor büntetendő cselekmény lett volna. Tehát a médium döntő a pornográf hatás szempontjából, függetlenül a tartalomtól? A festmény elfogadható, a képeslap és a fénykép nem? Az utóbbi évek kampányaitól szenzibilizáltan magam is önkénytelen viszolygással néztem néhány hónapja Velencében a különböző paloták és templomok falfestményeit, amelyeken csak úgy nyüzsögtek a meztelen gyermekek, különféle pózokban; ezeket ma ugyanis izgatónak és pornográfnak tartják. Aki ezt az elítélést , még ha eleinte csak formálisan is, de tudomásul veszi, ezáltal már elbizonytalanodik, s előbb-utóbb visszahozhatatlanul elveszíti korábbi elfogulatlanságát. Még ha nem is háborodik fel, magában akkor is válaszolnia kell a megbotránkozók támadásaira, s már ezáltal legalább egyszer komolyan veszi érveiket. Tehát akarva-akaratlanul kötődünk a mindenkori uralkodó látásmódhoz, amely ezerféle módon irányít minden társadalmi észlelést. Mindenesetre külön erőfeszítést igényel, hogy megszabaduljunk ettől. Ha valamelyes távolságot akarunk tartani korunk szellemétől, akkor a történelmet kell tanulmányoznunk. Témánkat illetően hamarosan rájövünk: a meztelen emberek, nemi szervek és szexuális cselekmények képi ábrázolása időtlen idők óta szinte minden népnél megtalálható. Ennek gyakran vallási vagy kultikus jelentősége volt, de a népies vagy tréfás „disznólkodás" sem volt ritkaság. Az ilyen művek cenzúrája azonban viszonylag új a történelemben. Az ókori Görögországban és Rómában ugyan volt egy vallási és politikai cenzúra, de a trágárságot nemcsak tolerálták, hanem az egyszerűen hozzá tartozott a közélethez, amint azt a képzőművészet és az irodalom számos példája bizonyítja; nem is szólva a bevezetőben említett művészettörténeti tanulmányról. Csak Platon vetemedett a totalitárius eszményi állam megtervezése során arra a javaslatra, hogy bizonyos írásokat az ifjuság védelme érdekében meg kell tisztítani a szexuális kilengésektől: ám ez az aggályoskodás idegen volt a legtöbb görögtől és rómaitól. A szóbeli, írásbeli és képi „trágárság" még a keresztény középkorban is eléggé elfogadott volt. Az olyan későközépkori és újabbkori szerzők, mint Chaucer, Boccaccio és Rabelais trágárságai és illetlenkedései ma is olyan jól ismertek, hogy itt nem kell azokat bemutatnunk. Csak a reneszanszban jelent meg egy világi cenzúra , de az csak a kormányellenes és eretnek iratok ellen irányult. Az angol puritánoknak ugyan sikerült 1642-ben bezáratni egy „erkölcstelen" színházat, s ezzel az európai dráma egyik legnagyobb korszakát félbeszakítani, de az 1660 utáni restauráció megszűntette a tilalmat és a cenzúra visszatért eredeti korlátozott céljaihoz. Az „erkölcstelen" könyvek és képek tilalma csak az élet elpolgáriasodásával, a 18.. és méginkább a 19. században következett be. Indoklásképpen a „szellemileg gyengék és erkölcsileg labilisek védelmére" hivatkoztak. Maguk a cenzorok természetesen mindig a legnagyobb nyugalommal szemügyre vették a legdurvább erkölcstelenségeket is, anélkül, hogy féltek volna erkölcsük megrontásától. Minthogy szellemileg és morálisan erősek voltak, a trágárság számukra nem jelentett veszélyt. Ellenkezőleg, minél több ilyet láttak, annál nyilvánvalóbb lett erkölcsi fensőbbségük. Így hamarosan ütött az erkölcs apostolainak órája, akik igazi keresztes hadjáratot hirdettek a „szenny" ellen. Közülük a legrosszabb az amerikai Anthony Comstock volt. ~ Előterjesztésére a kongresszus 1873-ban törvényt hozott, amely az „obszcén anyagok" postai továbbítását büntetéssel sulytotta. Comstock ezt fanatikus buzgalommal kihasználta, főleg, hogy a fogamzásgátlással kapcsolatos, minden felvilágosítást megakadályozzon. Így sikerült neki sok olyan orvost is börtönbe vetnie, akik pácienseiknek írásban adtak tanácsot. Ehhez ő maga írt olcsó paphon könnyáztatta leveleket, ákombákom kézírással, amelyekben a teljesen elszegényedett, sokgyermekes anyák kétségbeesetten kértek felvilágosítást, hogyan előzhetnék meg a további terhességeket. Ha aztán az orvos válaszolt, úgy rögtön letartóztatták, s elveszítette működési engedélyét. Egy ilyen morális hőstettet Margaret Sanger, a „családtervezés" nagy előharcosa ellen is elkövetett Comstock. De minthogy ő rögtön Angliába menekült, helyette a férjét csukatta börtönbe. Hasonló kampányok azonban Európában is voltak. A különböző német államok eleinte Napoleon törvényét követték a „ jó erkölcs" védelmében, a császárságban azonban széleskörű saját törvényt terveztek, amely a művészet szabadságát is korlátozta volna. (Lex Heinze). Végül mégis egy szűkebb fogalmazványt emeltek törvényerőre, amely főleg az ifjúság védelmét szolgálta volna. A nőgyűlölő német nemzeti szocialisták álláspontja e kérdésben kezdettől nyilvánvaló volt: az írásos és képi trágárság a zsidó-bolsevista összeesküvők eszköze volt, ezért nem tűrhették. A fogamzásgátlás megfosztotta a népet jövendő katonáitól, s így a nemek egyenjogúságával és mindenféle szexuálreformmal együtt elvetendő. Ráadásul a szexológia is csak ürügy az erkölcsi rombolásra. S valóban, az első szexológiai intézetet, amit Magnus Hirschfeld 1919-ben, Berlinben alapított, már 1933 tavaszán bezárták, mint az „erkölcstelenség mentsvárát". A könyvtárat, mint „pornográfot" nyilvánosan elégették, Brecht, Döblin, Werfel, Tucholsky és Kastner „németellenes" írásaival együtt. Minden szexológiai társaságot föloszlattak, s a szexológia többnyire zsidó úttörőit száműzték. Ezt a csapást az eredetileg Németországban megalapított szexológia máig nem heverte ki. E veszteség nélkül a korábban említett Adenauer-korszak sem lett volna szexuálisan olyan represszív. Itt saját élettapasztalatomról beszélek, hiszen kamasz- és ifjúkorom éppen erre az időre esett, és sok abszurditásra, mint pl. a „kerítéssel" kapcsolatos jogszabályra, amely a diákszobák kiadóit erkölcsrendészeti szerepre késztette, még jól emlékszem. Mint ismeretes, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek kezdete az USA-ban és Európában jelentős szexuális liberalizálódást hozott, az un. "pornográfia" ügyében is. Ma lényegében arra korlátozódnak, hogy a gyermekeket és fiatalokat távol tartsák a kifejezetten erotikus ábrázolásoktól. Ez persze ma, az Internet korában nem olyan könnyű, mint korábban. Bár időközben speciális szűrőprogramokat dolgoztak ki, amelyek a szülőknek, iskoláknak és könyvtáraknak lehetővé teszik, hogy az Internet szexuálisan kifogásolható tartalmait a fiatalok számára elérhetetlenné tegyék, ám egyik ilyen program sem képes megkülönböztetni a „pornográfiát" a legitim szexuális neveléstől, s így válogatás nélkül leblokkolnak minden szexuális információt, azokat is, amelyeket tulajdonképpen minden nevelő igényelne.
A felnőttek viszont a nyugateurópai országokban magánhasználatra ma de facto semmilyen korlátozás alá nem esnek. (Kivéve a szexuális erőszakot és az említett „gyermekpornográfiát".) Mindenesetre időről-időre jelentkeznek olyan törekvések, hogy a felnőttek jogát is korlátozzák a pornográfia fogyasztását illetően, ami azonban a gyors technikai haladás (videorecorder, digitális kamerák, CD-k, Internet) folytán egyre nehezebb. Másrészt hatalmas kereskedelmi érdekek igyekeznek a „szexfilmeket" a televízióban is nemzetközileg elérhetővé tenni. Az erről folytatott vitában többnyire megkülönböztetik a „puha" és a „kemény" pornográfiát. „Keménynek" főleg az állatokkal vagy a gyermekekkel folytatott szexuális kapcsolat számít, no és az erőszak alkalmazása. (Határeset: az egyetértésen alapuló szadomazochizmus.) Ilyesmi a széles publikum számára mindig tilos. De másféle különbségtétel is van: a „puha" filmekben a nemi szervek (főleg a férfiaké) nem láthatóak; a „kemény" filmekben azonban kiemelten szemléltetik ezeket. Ezzel a pragmatikus különbségtétellel a kereskedők akarva-akaratlan megerősítik, hogy a vulva és a pénisz láthatósága erkölcsileg különösen „veszélyes". Hasonló megkülönböztetés található Japánban, ahol a nemiszervek szőrzetét semmiesetre sem szabad megmutatni, mást azonban nem feltétlenül cenzúráznak. Az ilyen formális megkülönböztetések kissé önkényesek, minthogy alig törődnek a tartalommal. Ezért próbálkoznak egy igényesebb különbségtétellel is , éspedig a (rossz) „pornográf' és a(jó) „erotikus" filmek megkülönböztetésécvel. Ám a meghatározások szubjektívek maradnak; ami az egyik számára „erotikusnak" tűnik, az a másik számára „pornográf' -- és megfordítva. Objektív kritériumokat itt sem sikerült teremteni. Bizonyos, hogy a kulturális sajátosságok mindebben döntő szerepet játszanak, még az európai Unió országaiban is: ami Dániában nem kelt feltűnést, az Irországban botrányos lehet. Általában a férfiak és a nők is különbözőképpen reagálnak a pornográfiára. Míg a férfiak könnyen reagálnak a vizuális ingerekre, a nők inkább az akusztikus és tapintásos ingerekre fogékonyak. Közülük sokan elítélik a nőnek „szexobjekt" szerepét, s ebben az egész női nem megalázását látják. Egyesek már a „szokásos" pornográfiát is „emberellenesnek" és „néplázítónak" nevezik. Számukra minden pornográf ábrázolás per definitionem a nők megalázása. Sőt, a „szexualizált gyűlölet" kifejezése. Ezt a vádat a pornofogyasztók persze egyáltalán nem értik, hanem többnyire rosszindulatu lebecsülésnek érzik. Itt a két nem egymást figyelmen kívül hagyva beszél talán csak eltérő szocializációjuk folytán, de talán evolúciós biológiai okokból is. Mindenesetre a legtöbb férfi könnyen szétválasztja a kéjt és a szerelmet, különösen a pornográf fantázia terén. A „meleg" pornók férfi szereplői és azok nézői is egészen másként látják ezt. Közülük egyesek élvezik, hogy „szexobjektek" lehetnek, a többiek pedig irigylik és csodálják őket ezért. Ezért nem is jut eszükbe, hogy az emberi méltóság sérelmét lássák benne. Nem véletlen, hogy a képi és film-pornográfiát csaknem kizárólag férfiak csinálják, férfiaknak. A női publikumot is megcélzó kiadónők és rendezőnők ritkák. Leginkább még nők által írt pornográf irodalom fordul elő, s ez néha viszonylag nagy, női olvasótábort is elér. Mindenesetre feltűnő, milyen sikeresek lettek időközben a férfi „sztripperek". Ez a siker nyilván a női publikum ama vágyán alapul, hogy a férfiakat egyénileg és csoportosan is ("Chippendales" , „California Dream Men") „szexobjektekké" tegyék, s ezek szívesen beleegyezzenek. De a nők is lehetnek más nők „szexobjektjei" , ahogyan azt a különböző leszbikus magazinok újra és újra demonstrálják. Azonkívül most is vannak radikális feministák, akik jogot követelnek a pornográfiára. („Feminists for Free Expression") A jelenlegi, zavaros helyzetre tekintettel ma nehéz a jövőről bármit is mondani. Csak egyet tudunk: a pornográfia már jó kétezer évvel ezelőtt belépett a „technikai reprodukálhatóság" korába. Rögtön mindig a legújabb technikai eszközöket alkalmazta, s így egyre szélesebb tömegeket ért el. Bár terjedését a római birodalom területén a kereszténység évszázadokig korlátozta, ám az antik elképzelések részleges újjászületése a reneszánszban a technikai újítások révén a pornográfia előtt is újabb rétegeket nyitott meg. Így lett az újkori Európában a nemesség előjogából tömegszórakozás. Ez a fejlődés feltehetőleg az „elektronikus forradalommal" i~'s folytatódni fog. Akár CDRom vagy Internet, akár computer-aided design vagy virtual reality, a pornográfiát forgalmazók minden új fejleményt kihasználnak, hogy piacukat kiszélesítsék. Ennek lehetősége ugyan nem végtelen, minthogy csak az emberek egy része fogékony erre, s a fogyasztás náluk is csak alkalmi jellegű, de a terjedés világszerte növekedni fog. Hiszen a nyugati világon kívüli népek számára még sok minden új és izgató. Az is előre látható, hogy létrejön egy tisztán elektronikusan gyártott pornográfia, amely emberi szereplők helyett élethű műfigurákat alkalmaz, hogy az erotikus hajlamok sokféleségét mindig a legújabb trend és ízlés szerint szolgálja ki. Az emberi szereplők hiánya aztán sok jogi kérdést is újrafogalmaz és megváltoztatja az egész pornográfia-vitát. Mindezek alapján hogyan értékeljük azt a periodikusan visszatérő kísérletet, miszerint minden „pornográfiát" be kell tiltani? Humánusabb és barátságosabb lesz-e életünk, ha fogyasztóit és termelőit megbüntetik? Vagy fordítva: jobb lenne-e a pornográfiát szabadon engedni a szociális béke érdekében? Nem csökkent-e a pornográfia-fogyasztás olyan feszültségeket, amelyek különben esetleg agresszióhoz vezetnének? Az USA-ban e kérdés megválaszolására létrehozott két, elnöki bizottság különböző időpontokban ellentétes következtetésekre jutott. Az első a liberális Johnson elnök idejében síkraszállt a szabaddá tétel mellett, a második a konzervatív Reagan kormányzása alatt be akarta tiltani. Egyik sem meglepő. A pornográfia kapcsán nincsenek örök igazságok vagy objektív mértékek. Itt sokkal inkább mindig csak az éppen uralkodó és változékony szexuális beállítottságokat találjuk. Mindig az adott társadalom dönti el, hogy egyáltalán mi számít pornográfiának és hogyan kell viszonyulni hozzá. Ez a döntés pedig a földrajzi helyzettől és a történelmi kortól függően különböző lesz. A vallásoktól és a rasszizmushoz vagy antiszemitizmushoz hasonló, világi ideológiáktól eltérően a pornográfiának nincs sem szilárd eszmerendszere, sem harci programja. Sohasem akarja megváltoztatni a társadalmat, hanem mindig csak az egyéni igények kielégítésére törekszik, amelyek tartalmilag részben biológiailag meghatározottak, részben társadalmilag közvetítettek . Ezeket a tartalmakat a pornográfia nem érinti. Nem is teremti a tartalmakat, hanem azok kiszolgálására korlátozódik. Mindig csak az egyén érdekli és a teljesen privát, személyes élvezet-keltés. Ez azonban nem következik be „automatikusan". Nemcsak a különleges hajlamoktól függ, amelyeket a trágár tömegtermékek különben is csak részben elégítenek ki, hanem e hajlamok összhangjától a korszellemmel, ami az egyéni fogyasztó számára ritkán tudatosul. Ez csak akkor tűnik fel neki, ha hiányzik, például a régebbi pornóképeknél, amelyekre már történelmi patina ülepedett. Ezek nemcsak technikailag öregedtek, hanem egy rég letűnt szemléletre irányultak, s így korábbi hatásuk lecsökkent. A mai nemzedéket már nem izgatják, hanem inkább meghatóan régimódiak vagy ellenállhatatlanul komikusak. Így a bevezetőben említett, viktoriánus pornóképek is elvesztették eredeti hatásukat és ártalmatlan emlékké váltak. A képi pornográfia „felezési ideje" a felgyorsult technikai fejlődéssel valóban egyre rövidebb. A 30, 20 vagy éppen 10 évvel ezelőtt gyártott pornofilmek ma már alig hatnak az érdeklődő fogyasztókra. Csak a vadonatújak hatnak még izgatóan; a járatosabb néző azonban önkéntelenül észreveszi a rosszabb megvilágítást, film-, vagy hangminőséget. Zavarják a régimódi frizurák, ruhák és Make-up. Egyszer a megfelelő dialógus hiányzik, máskor a helyes zajkulissza. Ha a film szinkronizált, ez olyan hiányosság, amely az egész művet olcsóvá, elavulttá és unalmassá teszi. Vagyis a nagypapa pornográfiája éppoly kevéssé érdekli az unokát, mint nagypapa autója. Mindkettő csak a legújabb technikai szinten tud érvényesülni.. Ez többek közt azt is jelenti: az izgalomkeltés filmes pornográfia révén sohasem objektíve garantált, hanem nagyonis kultúrafüggő. Valójában éppolyan törékeny, mint egy élő személy által keltett. Csak eddig még senki sem nyilvánította szexuális zavarnak, ha valaki nem képes élvezettel reagálni a pornográfiára. A termék és a személy közötti különbség a pornófogyasztó számára főleg abban áll, hogy a video mindig az élő személy viszont nem mindig hozzáférhető. Másrészt azonban az ember változhat, képes másként reagálni és új ingereket találni, míg a video mindig csak ugyanazt ismétli, s ezáltal lassanként unalmas lesz. . Ezért a videot gyakran kell cserélni. Ez viszont élénkíti az üzletet és ösztönzi a technikai fejlődést. Időközben azonban az Internetnek köszönhetően a személyes interakciók új médiuma jelent meg, amely az eddigi pornográfiát gyökeresen megüjította: az erotikus fantáziák anonim, elektronikus cseréje. Itt a szexuális érdeklődés kölcsönös explorációja során minden gátlás megszűnik, s azok az emberek, akik sohasem találkoznak személyesen, ebben a szűk körben olyan intimitást érnek el, amely t$lán még sokéves partnerkapcsolatban sem jön létre. Tehát épp a fordítottja történik, mint a „klasszikus" pornográfiában, ahol a nézőt az egyértelműen észlelt testek látható reagálásai stimulálják. Csak az így létrehozott, saját izgalom alapján kezd esetleg érdeklődni a néző azok iránt, akiknek testét látta. Az anonim, elektronikus fantáziacsere során azonban a testeknek szinte semmilyen szerepük sincs. A „telefonszexhez" hasonlóan legfeljebb a hang van jelen, vagy pedig, mint az erotikus „E-maii"-nél, csak indirekt módon, mint a billentyűzetet érintő kezek. Ilyesmi elvileg már korábban is lehetséges volt, mint erotikus levélváltás a szeretők között. Ám a mai technika ennek egészen új minőséget biztosít. A most először lehetséges, teljes anonimitás az azonnali közléssel együtt olyan szabadságot biztosít, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Ez annál nagyobb, amennyiben itt a tényleges testi kontaktus nem játszik szerepet, s ezt általában nem is igénylik. Vagyis itt az explicit erotikának egy teljesen újszerű, tisztán szellemi formája alakul ki, egy igazi pornotopia, egy virtuális „szép, új világ" , amely egyre több embert csalogat. Hamarosan a tudománynak is foglalkoznia kell e témával, hogy azt minden lehetséges dimenziójában és következményével megértsük. Nyilvánvalóan korai lenne erről végleges értékelést adni, pl. olyat, hogy „fokozódó elmagányosodás", „kötődési képtelenség" vagy „általános értékválság". Összefoglalva: az a néhány történelmi és időszerű utalás, amit itt adhattam, elegendő ahhoz, hogy a „pornográfia" elnyomásának az ujkor óta újra és újra kitűzött, de soha el nem ért célját problematikusnak tűntesse fel. Ez nem jelenti, hogy minden ilyen próbálkozás értelmetlen. Többek közt az ifjuságot veszélyeztető írások állami ellenőrzésének eddigi munkája is azt bizonyítja, hogy egy mértékletes kontroll funkcionálhat és az egész társadalom számára elfogadható lehet. (8) Mindenesetre ne legyenek illúzióink: ez a siker nem pusztán az intézmény érdeme, hanem annak okos, a konszenzusra figyelő , eddigi vezetésén múlik. Egy hasonló vizsgáló hivatal, hasonló struktúrával, de másféle vezetéssel , mint pl. a mai USA-bon, elkeseredett politikai viták gyujtópontja lehetne, a „civilizációk összeütközésének" belföldi színtere, ahogyan azt egy népszerű elnök eltávolításának ottani kísérletével kapcsolatban láthattuk. Ez a kísérlet időközben már igazán groteszk eredményekre vezetett: a jobboldali, konzervatív körök, amelyek régóta, fanatikusan küzdenek minden erotikus ábrázolás, sőt, mindenfajta iskolai szexuális nevelés ellen, gondoskodtak arról, hogy a legkülönbözőbb szexuális praktikák kínos pontossággal leírt, legintimebb részletei t világszerte megismerjék, s azok minden fiatal számára elérhetők legyenek, aki internetezni tud és ért angolul. A „Playboy", a „Penthouse" vagy a „Hustler" egyetlen száma sem ért el ennyi fiatalt. Eddig sohasem világosítottak fel ilyen gyorsan és ilyen átfogóan senkit a lehetséges szexuális kapcsolatok teljes spektrumáról, különösen a petting összes formáiról, az orális ingerlésről, a telefonszexről, a szivar segítségével történő önkielégítésről, az ondófoltok DNA-analíziséről és sok más szexuális részkérdésről. Ehhez jön még az a kontextus, hogy egy hajadonnak egy házas férfivel való viszonyáról szóló, s nyilván titokban tartandó vallomását teljes egészében nyilvánosságra hozták, s ezzel jóhírét egyszer s mindenkorra kegyetlenül tönkretették. Itt valóban beszélhetünk az „emberi méltóság megsértéséről" és „szexualizált gyűlöletről" , ha kissé meglepő összefüggésben is. Hiszen éppen a pornográfia állítólagos ellenségei voltak azok, akik állítólag magasabb erkölcsükért küzdve egy valóban káros, pornográf írásművet állítottak elő és terjesztettek. Ahogyan a vietnami háborúból származó, híres idézet mondta: „hogy megmentsük, el kellett pusztítani a falut", ugyanígy itt két ember intimszféráját rombolták szét, hogy megmentsék a nemzetet: obszcenitás, mint exorcizmus, aminek az ország szexuális tisztaságát kell helyreállítania; cinizmus, mint az ártatlanság bizonyításának végső eszköze. Az a tény, hogy a jámbor tettesek ezt nem így látják, ismét megmutatja, mennyire nem számíthatunk objektív kritériumokra ebben a vitában. A „pornográfia" végső soron mindig politikai kérdés. Ez mindenre érvényes, ami az emberi szexualitással összefügg. „Önmagában való pornográfia" nem létezik A folyamatos, demokratikus párbeszédből kell következnie mindannak, amit róla gondolunk és ahogyan kezeljük. Ez azonban csak akkor lehet termékeny, ha minden szélsőséget kerülünk, ugyanúgy, mint a politikában.
|
|
|
 |
