6. Az egészségügyi dolgozók szexuális attitűdjeinek javítása

Jómagam valami más miatt aggódom:  a szexológiával foglalkozók ugyan kezdettől fogva sok jót tettek, de esetenként a represszió ügynökei is voltak. Ezt többnyire nem tudatosan vagy szándékosan tették. Gyakran jóhiszeműen cselekedtek, mert elmulasztották megvizsgálni saját, téves feltételezéseiket..

Legyen szabad ezt egy személyes tapasztalattal illusztrálni.  Az  1980-as években Heidelbergben  az orvosi szexológia továbbképző konferenciáin oktattam, s igy ismertté váltam a résztvevők között, akik közül sokan évről-évre visszatértek. A nyolcadik vagy kilencedik évben, amikor egy csoportülést vezettem az AIDS-prevencióról, váratlanul félbeszakított egy idősebb, disztingvált külsejű résztvevő, s a következőket jelentette ki: „Mi itt valójában csak az időnket vesztegetjük. Ön évekig a szexuális kisebbségekről beszélt nekünk – például a homoszexuálisokról, a biszexuálisokról, fétisisztákról, szadomazochistákról, transzvesztitákról és hasonlókról – de én, a magam több, mint 30 éves orvosi gyakorlatában még egyet sem láttam ezek közül. Egyetlen egyet sem! Igy hát, kérem, figyeljünk inkább a  reális  világra!“

Amikor azt feleltem, hogy ő feltehetőleg százakat, sőt ezreket láthatott közülük, csak nem ismerte fel őket,  ezt nem hitte el nekem. Végülis ő  ismerte a pácienseit, én pedig nem. Egyszerűen túl késő volt számára, hogy a pályafutása végén beismerje:  egész életében a rendelőjébe lépő minden páciens felé annak erős jelzését küldte, hogy elvárja: „normálisak“ legyenek szexuálisan, s ezért  egyikük sem merte provokálni ezt az előítéletet. Ő vakká tette magát a  tényleges szexuális viselkedésekkel szemben; páciensei viszont pontosan érezték, hogy ő nem tudná megérteni őket, s így segíteni  sem tudna. Ezért aztán mindkét fél károsodott: az orvos azért, mert elszalasztotta annak lehetőségét, hogy megismerjen valamit a reális világból, amelyben élt.

Ehelyett egy illúzió áldozata lett, és nem látta meg a fától az erdőt. Páciensei azért károsodtak, mert nem kapták meg a szükséges segítséget, amit az orvos megadhatott volna. Sajnálatosan még túl sok ilyen jóindulatú, de tájékozatlan „tekintély“ akad, aki próbál segíteni az emberek szexuális gondjain. Egyesek közülük még szexológusnak is nevezik magukat.

Pedig már a  WHO 1975-ös  Jelentése is hangsúlyozta:

„Az egészségügyiek minden szinten ugyanazokkal a hiedelmekkel, mítoszokkal és babonákkal rendelkeznek, amelyek előfordulnak az adott társadalomban, s nekik maguknak is lehetnek megoldatlan szexuális problémáik. Képzésük általában keveset tesz annak érdekében, hogy megszűntesse ezeket a hagyományos attitűdöket, mivel a mai hangsúly inkább a gyógyító, mint a megelőző szolgálatokon van; például az orvosokat jobban felkészítik a fájdalommal és betegséggel való megbírkózásra, mint az élvezni tudás és a szexuális jól-lét megalapozására.

Az egészségügyiek attitűdjei jelentős akadályát képezhetik hatékony fukcionálásuknak… a szexualitás területén, így nem meglepő, hogy gyakran viszolyognak az ilyen kérdésektől. Ez a viszolygás megnyilvánulhat pácienseik szexualitásának tudattalan semmibevételében, vagy mechanikus és személytelen megközelítésében… Amilyen mértékben a szexuális problémával küszködők keresik az egészségügyi szakemberek tanácsát és segítségét, olyam mértékben  károsíthatják a páciensek önbizalmát  a negativ attitűdök, felelőtlen kijelentések és helytelen módszerek saját nemi életüket illetően.“

A Jelentés ezért  így következtet:

„Meg kell tehát változtatni az emberi szexualitással kapcsolatos attitűdöket, a közvéleményben éppúgy, mint az egészségügyi és egyéb személyzetben, akik felelősek a szexuális nevelésért és tanácsadásért… A szexualitás iránti pozitiv attitűdök kialakítása… a nevelő és oktatómunka elsődleges céljai közé tartozzon.“

E  tanácsot követve minden szexológiai oktató programnak, akár egyetemi, akár szakmai, az attitűdök megjavításáról éppúgy gondoskodnia kell, mint az ismeretek közléséről.  Vagyis a teoretikus alap-tanfolyamon és a gyakorlati minimumon túlmenően elő kell írni és biztosítani kell az attitűdváltoztatás alapvető tréningjét.

Egyes orvosi tréningprogramok ma már próbálnak megfelelni ennek a követelménynek. Pl. az un. Bálint-csoportok, vagy hasonló, rendszeres találkozók megszervezésével. Ezekben a résztvevők nemcsak a pácienseiket vitatják meg, hanem a rájuk adott, saját reakciüikat is. Az ilyen, fókuszált csoportülések nagyon hasznosak, de önmagukban nem elegendőek.

Az Egyesült Államokban eztért sok tréning-program  speciális kurzusokat indított az attitűdök  lényegre törőbb változtatása érdekében. Ezek a  SARC (Sexual Attitudes Restructuring Courses) kurzusok San Franciscoban, a Szexológiai Intézetben  kezdődtek, ahol sok évig tanítottam. Az Intézet minden hallgatójától és új testületi tagjától elvárja a kurzus elvégzését, amit évente egyszer vagy kétszer  szerveznek.

Valójában ez nem hasonlít valamely hagyományos értelemben vett kurzusra, hanem inkább egy intenzív, nyolc napos, interaktiv csoportmunka, melynek során a résztvevők a szexuális viselkedés minden elképzelhető változatával találkoznak. Ez minden elérhető oktatási mód révén történik: előadások, viták, gyakorlatok, terület-látogatások, személyes találkozások szexuális kisebbségekkel, filmek és video.    Például a résztvevők meglátogatnak egy szadomazochista bordélyt, egy nudista campinget, vagy egy „swinger“ (párcsere) klubot. Talán mondanom sem kell, hogy ők ezeket a helyeket nem igénybevevőként, hanem csak látogatóként  keresik, s meghallgatják, hogy a prostituáltak, nudisták és swingerek hogyan magyarázzák tevékenységüket és mit válaszolnak a kérdésekre.

A szokatlan szexuális  ízlések követői is megjelennek az osztályban előadóként és élő demonstrációt tartanak. Ezen túlmenően a résztvevőket arra kérik, hogy nézzenek mindenfajta, régi és új, üzleti, vagy magánjellegű „pornográf“ filmeket. Néha egyszerre egy tucat ilyen filmet mutatnak  egy óriási képernyőn. Transszexuálisok és transzvesztiták csoportvezetőkként működhetnek, és csak fokozatosan leplezik le magukat a csoport előtt.Mi több, a tanfolyam vége felé a résztvevők  nem-cserés partit sszerveznek, vagyis a nők férfiruhában, a férfiak pedig női ruhában jelennek meg, s az egész este folyamán a feltételezett, új nemi szereüket gyakorolják.

A jól struktúrált kurzus folyamán ismételt légző- és relaxációs gyakorlatok, kiscsoport-viták, s a tanfolyamvezetőkkel folytatott egyéni megbeszélések is vannak, továbbá együttes étkezések.  Mindezeknek idővel összegződő hatása a csoportdinamikai folyamattal együtt erőteljesen a szorongások csökkentésére és a szexuális    attitűdöknek a nagyobb tolerancia irányában történő átstruktúrálására vezet.

A résztvevők minden kurzust kiértékeltek és mindig a legjobb érdemjeggyel jutalmazták. Ez önmagában talán még nem bizonyítana semmit, ha az Intézet nem tudná azt is, hogy sokszor a kurzus elején a résztvevők keserűen panaszkodtak, sőt, lázadoztak és távozással fenyegetőztek, visszakérve a pénzüket.. Érdekes, hogy végül senki sem távozott, sőt, a kurzus befejeztével egyesek még tovább akartakl maradni. Le kellett őket beszélni, s megértetni velük, hogy a rendezvénynek vége.

Érthető, hogy az attitűd-változtatásnak ezt a sikeres programját hamar utánozni kezdték, bár néha olyan redukált és „áramvonalasított“ formában, hogy az már alig volt  SARC-nak nevezhető. Mégis, egyes egészségügyi iskolák és szakmai szervezetek  jó eredményeket értek el három napos, hétvégi SARC-okkal, s jónéhány évig ezek igen népszerűek voltak az egész országban.  Elég furcsa, hogy az AIDS megjelenésével a  SARC-okat további terjesztés helyett, pénzügyi okokból fokozatosan lefaragták; a  fő szervezője újra a San Francisco-i Intézet.

Európában azonban a  SARC-ot még sohasem próbálták ki komolyan, eltekintve néhány bátortalan és hamar abbahagyott kísérletezéstől.  Pedig a legtöbb európai szexológus számára ezek még újszerűek és valószínűleg nagyon hatékonyak lennének. Érdemes lenne meggondolni: nem kellene-e kidolgozni egy  európai SARC-ot.  Tény viszont, hogy ez nagy előkészítő, konzultációs és kooperációs munkát igényelne, s a szükséges audiovizuális anyagok  sem olcsók. Továbbá a hagyományos előadó- és konferenciatermek alkalmatlanok a kurzus számára, így ezektől eltérő helyet kellene találni.

Valamilyen formában azonban a szexuális attitűdök változtatásának az egészségügyiek minden szexológiai képzésének részévé  kell  válnia. Lehet, hogy  új útakon kellene járnunk, új oktatási technikákat kellene kitalálnunk, új médiákat kellene alkalmaznunk. Ezúttal egyszerűen csak gyakorlati példákat mutattam be, amelyek már beváltak. De más elképzelések éppúgy beválhatnak. Csak egy dolog biztos a tudományos ismeretek és szakmai készségek  önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az egészségügyiek igazán hatékonyan működjenek az emberi szexualitás területén. Módot kell találni arra, hogy szembesüljenek saját szexuális attitűdjeikkel, hajlamaikkal, előítéleteikkel és problémáikkal. Csak miután ezekkel sikeresen foglalkoztak, lesznek jogosultak mások problémáival foglalkozni.

<Szexológiai  dokumentumok>    <Az egészségügyiek szexológiai képzése>    <A kezdetek Európában>  <Fejlemények az USA-ban>    <Az 1975-ös  (és 2001-es)  WHO Ajánlások>    <A Robert Koch Intézet európai felmérése>    <Egy európai alap-tanterv felé>    <Az egészségügyi dolgozók szexuális attitúdjeinek javítása>    <Egy  amerikai modell.  Felhívás  cselekvésre>