4. Az első, általános  felmérések

A  Wellcome Foundation anyagi támogatásának köszönhetően 1993-ban Rolf Gindorf és jómagam  „Sexology Today“ címmel közölhettük a szexológiai intézetek, programok és szervezetek világméretű áttekintését.Ennek a könyvecskének néhány ezer példányát szétosztottuk a Berlinben tartott nemzetközi AIDS konferencia számos országból jött résztvevőinek.

Időközben természetesen a könyvecskét fel kellett újítani és ki kellett bővíteni. Ma már sokkal több, fontos adattal, tanmenettel és  standarddel rendelkezünk. Mindezt hozzáférhetővé kell tenni minden szexológus számára, hogy megkönnyítsük eszmecseréjüket és mentesítsük sokukat a „kerék újrafeltalálásának“ gondjaitól.

Valójában figyelemre méltó, hogy máris milyen széles körű konszenzus alakult ki: a legtöbb szexológus egyetért a szexológiai képzés tartalmában, az elérendő egyetemi és szakmai színvonalban, s annak szükségességében, hogy orvosi és nem-orvosi szexológusokat kell képezni.

A Robert Koch Intézet  európai felmérése

A berlini Robewrt Koch Intézet Szexológiai Archivumának megteremtésével  1994-ben lehetővé vált, hogy felmérési programunkat állandóbb alapokra helyezzük. Első lépésként egy külön brosúrában körvonalaztuk az európai szexológia  status  quo-ját:  „Sexology  in Europe. A Directory of Institutions…“  címmel.

Ez a kiadvány meggyőzően illusztrál néhány fejleményt. Eszerint Európában jónéhány (és még növekvő számú) szexológiai intézet és szervezet található. Megoszlásuk a különböző országok között azonban nagyon egyenlőtlen. Sokan közülük kapcsolatot tartanak egymással, mint a Szexológusok Európai Szövetségének tagjai (amely 1992-ben tartotta első kongresszusát, s azóta kétévenként tart újabbakat).

Különböző európai országokban több szexológiai kutatóközpont működik. Egyesek közülük állami szervezetek részei, mások magánkézben vannak. Egyesek ingyenesen nyujtják szolgálataikat, mások kisebb-nagyobb hozzájárulást kérnek. Némelyiknek alig egy kevés, válogatoitt anyaga van, másoknak viszont  rendkívül gazdag gyüjteményük. Vagyis ez idő szerint az általános kép nagyon is változatos.

Mindazonáltal meglepőnek tűnik az a tény, hogy egyáltalán ilyen sok forrása létezik a szexológiai információnak. Koordinálatlanságuk ellenére a puszta létezésük elegendő bizonyítéka annak, hogy számos társadalmi csoport igényeit elégítik ki. A szakemberek és a nagyközönség egyre inkább érdeklődik a szexuális egészség kérdései iránt, s ennek hatására sokféle kezdeményezés történt és történik. Hosszabb távon nyilvánvalóan igen hasznos lenne, ha sok, vagy néhány kutatóközpont hálózatot  alakítana, egymás erejének fokozása érdekében. Ha pl. összesítenék a katalógusaikat és központi adatbázissá változtatnák azt, s elérhetővé tennék az interneten, vagy CD.Rom-on  igen sok ember számára. Hiszen  szexológiai információt rendszeresen keres a különféle érdekeltek sokasága: a különböző tudományok professzorai és hallgatói, a sajtó és az elektronikus média újságírói, szakmai egyesületek és magánemberek.

Ezt a rendkívüli igényt  nem könnyű kielégíteni. Előbb-utóbb szükségessé válik a párhuzamos munka elkerülése és az elérhető erőforrások hatékonyabb felhasználása – különösen, mivel az alapítványi támogatás  egyre ritkábbá válik.

Még meglepőbb egy másik fejlemény a szexológiában: ma már egész sor egyetemi és szakmai  kiképző program  létezik! Néhány régebbi példától eltekintve ez meglehetősen újszerű jelenség. Ilyen új programokat mostanában gyorsuló ütemben szerveznek. Az Európai Unió országai közül különösen Franciaország, Itália, Spanyolország és Anglia vált nagyon aktívvá; a  német nyelvű  országok  viszont nagyon visszaestek. Belgium közepes helyzetűnek mondható e téren.

Ezt az aszimmetrikus fejlődést azonban az európai integráció folytatódása miatt már nem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni. Nem vitás például, hogy bármely EU tagország hivatalos egyetemi fokozatait előbb-utóbb minden más tagországban is elfogadják. A személyes és szakmai mozgástér szabadsága folytán pedig az EU-n belül  könnyen lehet találni  szexológiai képzőhelyet és feladatokat.

Felmérésünk szerint ma igen sokféle egyetemi és szakképesítést ítélnek oda. Ezek közül egyeseket hivatalosan elismernek a kormányok és/vagy más egyetemek, másokat pedig csak a különböző szakmai szervezetek. A programok tartalmilag is nagyon különböznek, bár úgy tűnik, bizonyos alapismereteket illetően általános egyetértés uralkodik. A jelenlegi programok három csoportra oszthatók:

• n képzés az orvosi szexológiában;
• n képzés a szexuális  zavarok pszichoterápiájában;
• n képzés a szexuális nevelésben.

Ezt a fejlődést nagyon meg fogja gyorsítani a computer technológia gyors terjedése. Ha egyszer bizonyos alap-kurzusokat elérhetővé lehet tenni az Internet, vagy CD-ROM-ok révén, akkor néhány egyetem kétségtelenül előnyben fogja részesíteni ezt az új távoktatási módot, és tananyagának jelentős részeit így juttatja el a távoli hallgatókhoz. Ez nagyban csökkenteni fogja  a hallgatók ott eltöltendő idejét. Röviden szólva: aszexológiai  képzés  legalábbis részben olcsóbbá és elérhetőbbé  fog válni.

Ez viszont szélesíteni fogja  a szexológia felsőoktatási  színképét. Még  az  orvosegyetemek is, amelyek ma semmi mást nem nyujtanak, mint továbbképzést az orvosi szexuálterápiában, kezdik majd belátni, hogy érdemes átfogóbb programokat indítani. De rendkívül nagy igény lenne  szexuálpszichológiai, -pedagógiai és szexuál-pszichoterápiás tanfolyamok iránt. A tananyagnak persze tartalmaznia kell a nemiszervek anatómiáját és fiziológiáját, a nemi betegségeket és más orvosi témákat. Ennélfogva maga a gazdasági célszerűség fog létrehozni egyre több interdiszciplináris, integrált iskolát, tanszéket vagy szexológiai programot.

Tekintettel minderre, célszerűnek látszik erősíteni a kommunikációt az érdekelt felek között. Az orvosi és nem-orvosi szexológia szigorú szétválasztása olyan luxus, amit nem tarthatunk fenn  túl sokáig. Kétségtelen ugyanis, hogy ez különlegesen magas követelményeket támaszt. Figyelembe kell vennünk, hogy a  legtöbb szexuális viselkedés nem kóros és nem kriminális; tehát ezeket is tanulmányozni kell. Szükség  van egy szélesen megalapozott, nem-orvosi szexológiára, egyrészt saját érdekében, másrészt a túl szűkös orvosi perspektiva korrekciójaként.

Tény, hogy a nem-orvosi szexológia hallgatóinak lehetséges számaránya sokkal nagyobb, mint amekkora az orvostan hallgatóké lehet. A szexológiai ismeretek egyre inkább szükségesek a szakemberek széles köre számára: a pedagógusoknak, a pszichológusoknak, jogászoknak, kriminológusoknak, szociológusoknak, demográfusoknak, etnológusoknak, történészeknek – hogy csak néhányat említsünk. Következésképpen a szexológiai kutató és oktató intézményeknek optimális esetben igazi interdiszciplináris vállalkozásoknak kell lenniük.

Ahogyan azt a pszichiátria és a szexuálterápia története bőven illusztrálja, a tényleges, vagy feltételezett viselkedési problémák klinikai kezelése mindig azzal a veszéllyel jár, hogy túl merevvé, szigorúvá, ortodoxszá  válik. Az orvosoik gyakran nemcsak, hogy nem segítettek, hanem kifejezetten destruktivak voltak. Ahelyett, hogy megoldották volna a problémákat, még újakat is csináltak. Példák tömege mutatja ezt, a maszturbálók orvosi üldözésétől és a szexuálisan aktiv nők elnyomásától kezdve a homoszexuálisok megbélyegzéséig, valamint a transzvesztiták és más, szexuális non-konfoprmisták pszichiátriai megkínzásáig.

Ha a szexuálterápiának az utóbbi évtizedekben sikerült újra és újra kimásznia az öntelt dogmatizmus csapdájából, ez csak azért történhetett, mert elég bölcs volt ahhoz, hogy korrigálja saját szakmai myopiáját, szélesítse látókörét és figyeljen olyan, más szakmabeli kollégákra, mint a biológusok, szociológusok, etnológusok  stb. Ám a szexuálterápia még ma sem mentes a tudománytalan, vagy inkább tudomány-előtti fogalmaktól, kritikátlanul elfogadott, téves feltételezésektől és egyéb, ideológiai ballaszttól.

Az amerikai és más, diagnosztikus kézikönyvek újabb és újabb revíziója azt mutatja, hogy a problémák egyre inkább tudatosodnak. A felülvizsgálat és korszerűsítés folyamata folytatódik, s a különböző szexológiai szakágak közötti  dialógust is intézményesíteni kell. Nyilvánvaló, hogy  ennek legjobb  módja a  valóban interdiszciplináris  szexológiai intézetek  létrehozása.  A tapasztalat azt mutatta, hogy ezek kialakításának akkor legnagyobb az esélye, ha nem részei egy orvosegyetemnek. Ezért minden szexológusnak, még az orvosi szexológusoknak is legfőbb érdekük, hogy az ilyen intézetek függetlenek legyenek.

Remélhetőleg az európai egyetemek hamarosan fel fogják ezt ismerni és levonják a szükséges tanulságokat.  Mindenesetre az európai integráció folyamata és a gyorsan fejlődő computer technológia sok hagyományos, tudományos megközelítést elavulttá tesz.  A szexológia, vagyis egy eddig marginalizált tudomány  számára azonban ezek az új fejlemények fellendülést jelentenek.

Végül, szemügyre véve a szexológia  európai tudományos folyóiratait,  meglepő, hogy legtöbbjük még mindig a szexualitás orvosi és terápiás aspektusaival foglalkozik. Ez nem mindig volt így. Tény, hogy az első tudományos lap, amely kifejezetten a szexualitás kérdéseivel foglalkozott, Itáliában jelent meg,  1896-ban, „Archivio delle  psicopatia  sessuali“  címmel,  Pasquale  Penta kiadásában.  Ám  3 évvel később,  1899-ben  Magnus Hirschfeld berlini orvos is publikálni kezdte a „Jahrbuch  für sexuelle Zwischenstufen“-t  („Közbülső szexuális fokozatok évkönyve“), amely a homoszexuálisok emancipációjáért küzdött.  Ennek megfelelően az Évkönyyv főleg biológiai, jogi, politikai, történelmi, irodalmi, szociológiai és etnológiai témájú  cikkeket közölt, nomeg orvosi és pszichológiai esetelemzéseket.

Ugyancsak  Hirschfeld  publikálta  19008-ban a „Zeitschrift für Sexualwissenschaft“ című folyóiratot, amely csak egy évig jelent meg, de  1914-ben  Iwan Bloch és Albert Eulenberg  újra kiadták. Végül  Max Marcuse  kiadásában rendszeresen megjelent 1932-ig, amikor a  nácizmus  fenyegetése folytán kénytelen volt megszűnni. Ez a folyóirat ismét csak a tudományos és oktató cikkek rendkívül színes spektrumát tartalmazta. Kétségtelen, hogy  18  éves  élettartama alatt a  szakma vezető folyóirata volt.

Norman Haire, az ausztráliai eredetű orvos csak 1948-ban kezdte kiadni Londonban a  Journal  of  Sex Education-t. Azóta  a szexológiai folyóiratok száma jelentősen megnövekedett, s folyamatosan jelennek meg újabbak is. Ez a tény önmagában is meggyőzően tanusítja szakmánk növekvő vitalitását. A terápiás folyóiratok túlsúlya azonban aggasztónak mondható.  Viszont az amerikai szexológiai folyóiratok  összességükben a megközelítések sokkal szélesebb spektrumát mutatják: nemcsak orvostudományokat képviselnek, hanem más kutatási területeket  is felölelnek. Pedig hát az európai szexológusok vállalhatnák a kihívást és publikálhatnák saját lapjaikat pl. a szexuálpolitika, vagy a szexuális nevelés történetéről, ökonómiájáról és szociológiájáról.

A  szakterület első vázlata

Időközben az American Board  of  Sexology  kidolgozta  az  Outline  of  Sexology-t, vagyis A  szexológia  vázlatá-t., a mai szexológiai ismeretek összefoglalását, a kapcsolatos szakterületeken, az orvosi szexológiától a szexuálpedagógiáig. Ez a  kritikailag annotált bibliográfiai utalások zseniális  rendszere révén készült, s az egészet egy olyan könyvecske tartalmazza, amely nem nagyobb, mint a mi „Sexology  in Europe“  című  brosúránk. Ma már alapvető tananyagként szolgál azok számára, akik  diplomát akarnak szerezni és diplomásként az American Boardhoz csatlakozni. Nekik olyan írásbeli (és szóbeli) vizsgát kell tenniük, amely  e Vázlaton alapul és kiegészül  a 220 órás orvosi sszexológiai gyakorlattal.

Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az amerikai Vázlatot  hozzáférhetővé lehet-e tenni akár az Interneten, akár CD-ROM-on, vagy más formában. Biztosan kiváló oktatási eszköz lenne, amit világszerte használhatnának. Nyomtatott formában, ingyen is lehetne osztogatni a szexológiai kongresszusokon, ha lehetne erre szponzort találni. Természetesen ezt is adaptálni kellene az egyes országokban. Szükség lenne állandó revizióra és időnkénti korszerűsítésre;  ezért ideális közvetítője egy elektronikus eszköz (pl. az internet) lehetne. Bár ma és a közeljövőben egy nyomtatott kiadvány is csodákat művelhetne a szakterülettel. Biztosíthatná a kezdősebességet a szexológia gyors felíveléséhez Európában.

<Szexológiai  dokumentumok>    <Az egészségügyiek szexológiai képzése>    <A kezdetek Európában>  <Fejlemények az USA-ban>    <Az 1975-ös  (és 2001-es)  WHO Ajánlások>    <A Robert Koch Intézet európai felmérése>    <Egy európai alap-tanterv felé>    <Az egészségügyi dolgozók szexuális attitúdjeinek javítása>    <Egy  amerikai modell.  Felhívás  cselekvésre>