1. Történeti visszapillantás

A nyugati szexológia előfutárait azonban tulajdonképpen már a görög-római antikvitásban megtalálhatjuk, amikor olyan filozófusok, mint Platón vagy Arisztotelész, s olyan orvosok, mint Hippokratész, Soranus és Galenus a szexuális nevelés, erkölcs és törvényhozás, a szexuális reagálás és funkciózavarok, a nemzés és a fogamzásgátlás kérdéseiről vitatkoztak. E próbálkozásokban a különbözőségek ellenére közös volt, hogy valamennyien elméleti tudásra, vagyis a biológiai és szociális folyamatok objektív, racionális felmérésére töreked tek.

Ezzel elvileg különböznek a szexualitás másik szemléleti módjától, amely paradigmatikusan Ovidius „Ars amatoria"-jában érhető tetten. Itt a „gyönyör művészetéről" van szó, vagyis a gyakorlati cselekvés és a szubjektív átélés vezérfonaláról, amit más antik kultúrák képviselői is tanítottak, például Vátszjájana klaszszikus műve, a „Kámaszutra". Ez a hagyomány éppúgy elszürkült és banalizálódott az évszázadok során, mint az olyan modern bestsellerek, mint van de Velde „Tökéletes házasság"-a, vagy Comfort „Joy of Sex" című könyve. De ezekben egész másról van szó, mint a szexológia tudományáról, hiszen a személyes, érzéki élvezetet, aminek elérését e könyvek célozzák, higgadt, tudományos vizsgálódás esetén ki kell rekeszteni a tiszta megismerés érdekében. Természetesen a már megszerzett ismeretek újra az élmények szolgálatába állíthatók, úgyhogy a „gyönyör művészete" kifejezést akár „alkalmazott szexológiának" is nevezhetjük. Mindenesetre az „ars amatoria" és a „scientia sexualis" két alapvetően különböző megközelítési módot jelent. Mindkettőnek saját, rendkívül érdekes története van, ám bennünket itt csak az utóbbi érdekel.

Az ókor szexológiai tudását, mint ismeretes, mindenekelőtt a középkor nagy iszlám tudósai őrizték meg és egészítették ki, s a keresztény Nyugat első egyetemei és főiskolái, mint például a salernói, terjesztették. Így alakultak ki a modern orvoslás előfeltételei, az anatómiai tanulmányok (Vesalius, Fallopio, de Graaf, Bartholinus, Cowper stb.) és a mikroszkópos vizsgálatok (Leuvenhoek óta), amelyek új ismereteket hoztak a nemi szervek felépítéséről és működéséről. Ezek az ismeretek - s ez lényeges! - csak számos országban gyűjtött tudásanyag intenzív cseréje révén váltak lehetségessé. A kommunikációt mindenesetre igen megkönnyítette az akkoriban univerzális tudósnyelv, a latin. Tehát a szexológia tudománya már előtörténetében is nemzetközi jellegű.

Ez még nyilvánvalóbb lett a 19. század folyamán, a gyorsan fejlődő publikációs tevékenység révén. Alighogy Richard von Krafft-Ebing pszichiáter népszerűvé tette Németországban és Ausztriában a „psychopathia sexualis" fogalmát (1886), egy másik ideggyógyász, Pasguale Penta megalapította Olaszországban az első szexológiai folyóiratot, amely kizárólag ezzel az új témával foglalkozott: „Archivio delle psicopatie sessuali" (1897). Karl -Heinrich Ulrich német jogász a múlt század hatvanas éveiben megalkotta az„Urning" fogalmátegy férfiakat kedvelő férfi megjelölésére; ez a szó később fordítás nélkül (és lefordíthatatlanul) fordul elő, például Mori Ogninál, a japán katonaorvosnál és írónál. Végül az 1896-ban Berlinben K. M. Kertbeny osztrák-magyar író által kitalált „homoszexualitás" szó először az orvosi szakirodalomban hódított teret, később pedig a világ minden nyelvű irodalmában alkalmazták.

A két utóbbi példa azonban nemcsak a nemzetközi, hanem az interdiszciplináris jellegét is nyilvánvalóvá teszi annak a sajátos akadémiai műhelynek, amely önmagát hamarosan mint sui generis tudományt, mint önálló „szexológiát" nevezi meg. Amikor Iwan Bloch ezt a fogalmat megtalálta, ezzel eg~ben a humán- és természettudományos megközelítések összekapcsolását szorgalmazta, hogy választ találhassunk a „szexuális kérdésré'. Humboldthoz hasonlóan ő is a prostitúciót tartotta a szexológia középponti problémájának, amely átfogó biológiai és szociológiai kutatást igényel.

       Amikor Magnus Hirschfeld 1908-ban kiadta az első „Szexológiai folyóirat"-ot, társkiadónak az osztrák Friedrich Salomon Krausst választotta, aki nem orvos volt, hanem etnológus. Ez eleve az új tudományos vállalkozás interdiszciplináris jellegére utal. Az első (és egyetlen) évfolyam szerzői németek, osztrákok, lengyelek, olaszok és svájciak

Hirschfeld az első világháború után, 1921-ben megszervezte az első nemzetközi szexológus-kongresszust; hét évvel később pedig egy dán kollégájával, Leunbachhal együtt Koppenhágában megalapította a „Szexuálreform Világligáját". Ennek elnökei: Hirschfeld, az angol Haveloxk Ellis és a svájci Auguste Forel. Tagjai számos országból jöttek, Izlandtól Argentínáig, Libériától japánig.

A Liga valójában korának legnagyobb szexológiai szervezete volt, bár az Albert Mol! által 1913-ban alapított Nemzetközi Szexológiai Társaság révén már bizonyos konkurenciával is számolnia kellett. Ez ugyanis 1926-ban szintén nagy nemzetközi kongresszust rendezett Berlinben, amelynek megnyitó ülését éppen a Reichstagban tartották (második kongresszusuk 1930-ban volt, Londonban). Hirschfeld Ligája azonban még háromszor találkozott: 1929-ben Londonban,1930-ban Bécsben és 1932-ben Brünnben. A tervbe vett további kongresszusok Moszkvában és Chicagóban a nácizmus, a sztálinizmus, a gazdasági válság és háborús készülődés miatt már nem valósulhattak meg. Hirschfeld világhírű, első Szexológiai Intézetét Berlinben a nácik kifosztották és bezárták; a legjelentősebb szexológusokat, mint zsidókat üldözték, így azok kivándoroltak. Csak Albert Moll maradt Berlinben, ám elveszítette orvosi jogosítványát, s a lágerbe hurcolását is csak az 1939-ben bekövetkezett, természetes halála révén kerülte el. Így ért véget a szexológia első, virágzó és sokat ígérő szakasza.

<Szexológiai  dokumentumok>    <A szexológia nemzetközi szervezetstruktúrái>    <Történelmi visszapillantás>   <A  II  világháború utáni fejlodés>    <Egy berlini intézet jövobeni szerepe>