2. A második  világháború   utáni fejlődés

Mégis maradt valami hagyaték ebből az időszakból: a prágai Károly Egyetem „Szexológiai Intézeté'. A bőrgyógyász Pecirka professzort-aki Hirschfeldnél tanult Berlinben-már 1921-ben felkérték ott egy szexológiai intézet létrehozására, ami úgyszólván testvérintézménye lett volna a berlininek. Pecirka hirtelen halála azonban megakadályozta ezt, s így ez csak utódjának, Josef Hynie professzornak sikerült, aki 1929-ben és 1930-ban szintén Hirschfeld intézetében tanult. A Humboldt Egyetemnek tehát csak előnyére válhatna, ha az intézet újraalapítása ügyében legalább most konzultálna a régóta sikeresen működő prágai intézettel. Sajnos azonban mindeddig nemcsak ezt, hanem minden olyan lépést tudatosan és szándékosan elmulasztottak, ami nemzetközi véleményezést jelenthetne.

Márpedig ma minden ilyen irányú kezdeményezésnek figyelembe kell vennie a szexológia nemzetközi helyzetét, ha nem akar jelentéktelenné válni. A szexológia világa Németországon kívül 1933 óta nem rekedt meg, hanem intézetek, programok, szervezetek, kongresszusok és folyóiratok révén jelentősen továbbfejlődött. Külföldön eddig két olyan egyetem van (az Egyesült Államokban és Belgiumban), ahol szexológiából doktorálni lehet. Most négy, de hamarosan már 11 francia egyetemen lehet megszerezni a diplomás szexológus fokozatot. Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban „szexuálterapeutákat" képeznek, s ma már Németországban is erre törekszenek. Több amerikai és kanadai egyetemen a szexológia második választott szak lehet a pedagógusok, pszichológusok és szociális munkások számára. Néhány közegészségügyi főiskola szexológiai tanfolyamokat kínál tanrendjének keretében. Franciaországban egy szexuálterápiai érdekszövetség (Syndicat national des médecins sexologues) alakult, amely Európa-szerte terjeszkedni kíván. Vagyis már régóta léteznek szexológiai tantervek, tankönyvek, vizsgakövetelmények és szakmai standardok, továbbá újabban erősödő törekvések is ezek nemzetközi összehangolására. Ezért itt Berlinben nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is „légüres térben” vitatkozzunk  Inkább mielőbb be kell hoznunk a külföldhöz viszonyított, egyre növekvő lemaradást.

Ez a lemaradás már röviddel a második világháború után nyilvánvalóvá vált, amikor az amerikai Alfred C. Kinsey 1947-ben megalapította az ő „Szexológiai Kutatóintézetét" Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen, s egy évvel később megjelentette első híres „Jelentését". Ez az intézet többek közt azért is figyelemre méltó, mert eleve nagy könyvtárt és közgyűjteményt tervezett, s még Kinsey életében sikerült beszereznie csaknem hiánytalanul a német szexológiai irodalmat. S mindezt annak ellenére, hogy sem Kinsey, sem munkatársai nem tudtak németül! 1981-ben jómagam voltam ott az első olyan munkatárs, aki az időközben ritkasággá váló írásokat el tudta olvasni. Kinsey azonban tudta, hogy működésével olyan nemzetközi hagyományokat ápol, amelyek legfőbb gyökere Németországban található. Szándéka az volt, hogy egy valóban nemzetközi intézményt teremtsen, amely minden ország és minden szakirány képviselői előtt nyitva áll. Ugyanezért szorgalmazta intézetében az erotikus műalkotások, fényképek, filmek, forgatókönyvek, naplók és egyéb művek gyűjtését, s nemcsak szociológusokat és etnológusokat vont be a kutatásba, hanem művészet- és irodalomtörténészeket is.

A Kinsey-intézetnek ezt az oldalát Európában alig ismerik, mivel alapítójának eredeti, nagy terveit a kutatómunkára kapott támogatás politikailag motivált megvonála és saját, korai halála miatt már nem lehetett megvalósítani. Mégis - bár ez sincs igazán kihasználva - mindmáig nem létezik nálunk hasonló archívum. Ami minden másnál jobban bizonytja, hogy Kinsey komolyan vette a szexológiát. Más kérdés, hogy Németország nem rendelkezik semmi hasonlóval, s Berlinben még csak nem is borekszenek rá.

A Kinsey-intézet nemzetközi tudományos tanácsadó testülettel is rendelkezik, amely évente legalább egyszer ülésezik és tanácsot ad a kutatási tervekhez. Egy ilyen testület működése az adott esetben magától értetődő, ám a berlini megbeszéléseken ez - jellemző módon - még csak föl sem merült.

 Amerika azonban még más módon is profitált a német tradícióból. A nácik elől Berlinből elmenekült, s azóta New Yorkban élő nőgyógyász, Hans Lehfeldt másokkal együtt 1957-ben megalapította a „Society for the Scientific Study of Sex' nevű társaságot, amely mindmáig a legjobb szexológiai folyóiratokat adja ki: a „Journal of Sex Research" és az „Annual Review of Sex Research" címűeket. Lehfeldt kezdeményezte az első „Szexológiai Világkongresszus" összehívását is (Párizs, 1974). A kongresszusok aztán más országokban folytatódtak: Montreal, 1976; Róma, 1978; Mexikóváros, 1979; Jeruzsálem,1981; Washington,1983; Új-Delhi,1985; Heidelberg, 1987; Caracas, 1989 és Amszterdam, 1991, 1993-ben Rio de Janeiróban,  1995-ben Yokohamában, 1997-ben Valenciában, 1999-ben Hong-Kongban, 2001-ben pedig Párizsban volt szexológiai világkongresszus..

Ezek a világkongresszusok tehát közel három évtizede fórumot kínálnak sok ország szexológusainak. Ennek során különleges szerepe van a Latin-Amerika és Ázsia szexológiai „fejlődő országaival" folytatott dialógusnak. Nemcsak jellemző, hanem szégyellni való volt, hogy az 1983-as kongresszust nem lehetett Berlinbe vinni, hanem azt később máshol kellett megtartani, az egyetlen német városban, amely hajlandó volt erre. Ráadásul ott évente szexológiai továbbképző napokat tartanak, míg Berlinben ilyen sincs. Holott 1983-ban a szexológia háromszoros jubileuma volt: 75 évvel korábban (1908) adta ki Hirschfeld Berlinben az első szexológiai folyóiratot; 70 évvel korábban alapította társaival az első szexológiai egyesületet (1913), és 50 évvel korábban fosztották ki a nácik Hirschfeld berlini intézetét (1933).

Mindazonáltal német és osztrák hatóságok finanszírozták az általam összeállított,  „A szexológia kezdetei Berlinben' című, 50 táblából álló kiállítást, amit az 1983-as washingtoni világkongresszuson már bemutathattam, s a tudományos ügyekkel foglalkozó akkori szenátor, Kewenig kinyomtatott egy kísérőfüzetet is, mint Berlin város ajándékát a kongresszus résztvevőinek. Ám a kongresszus után nem sikerült a kiállítást Berlinbe átteleptíeni, a CDU és az SPD egyes politikusainak szóbeli ígéretei ellenére sem. Ehelyett bemutatták Hamburgban, Kielben, Oldenburgban, Marburgban, Koppenhágában, Stockholmban, Göteborgban, Zürichben, Hongkongban és Sanghajban. Jelenleg még Kínában van. De már igényt tartanak rá Japánban és Magyarországon is.

Ez az epizód mindenekelőtt azért érdemel említést, mert mindmáig jellemző arra, hogyan bánik Berlin a saját szexológiai hagyományaival - a „provincializmus' szó is túl gyenge ennek jellemzésére. Szerencsére a különböző szexológiai világkongresszusok eredményeit mindig publikálták, így az érdeklődők könnyen képet alkothatnak a nemzetközi helyzetről. Ez a kép persze nemcsak örvendetes, hanem a mai szexológia hiányosságait és gyengéit is mutatja. Éppen ezek szolgálhatnának Berlinben ösztönzésül. De még ez sem valósulhat meg: egyetlen berlini könyvtárban sem található a kongresszusi kötetek teljes sorozata.

                       VILÁGSZERVEZETEK

Az 1978-as szexológiai világkongresszuson, Rómában egy „Szexológiai Világszövetség"-et (WAS: World Association for Sexology) alapítottak, amely ettől kezdve átvette a további kongresszusok szervezését. Tagjai közé tartozik több mint 40 intézet és szervezet az Egyesült Államokban, Kanadában, Latin-Amerikában, Ausztráliában, Ázsiában és Európában. A Világszövetségnek időről időre különféle nagy tervei voltak, például egy értesítő publikálása, egy szakszótár, vagy éppen a szexuális zavarok diagnosztikai kézikönyvének elkészítése. Ezek és más tervek azonban eddig sorra meghiúsultak a krónikus pénzhiány és a mindenkori választmányi tagok eltérő érdeklődése és szakképzettsége következtében. Így mindmáig csak a kétévenkénti kongresszusok maradtak. Mindazonáltal a Világszövetségnek továbbra is lehetősége van világméretű akciókra. Csupán egy kvalifikált kezdeményezőnek kellene élre törni. Ez lenne egy jövendő berlini intézet feladata?

Az utóbbi két évtized során igen fontossá vált az 1971-ben alapított „International Academy of Sex Research" is, amely saját folyóiratot ad ki (Archíves of Sexual Behavior) és évente találkozókat tart, mégpedig váltakozva Amerikában és Európában. Ennek az Akadémiának 200 olyan tagja van Amerikából, Európából és Ázsiából, akik szakmailag kitűntek a szexológiában. Jellemző, hogy Berlinben eddig ezt az eminens csoportot sem vonták be a szexológia körüli vitákba. Mindazonáltal legjelentősebb képviselői részt vettek Berlinben a III. Nemzetközi Szexológiai Konferencián, amelyet 1990-ben a Charité klinikán és a Reichstagban rendeztünk. Ők akkor nagy érdeklődéssel figyelték az itteni fejlődést

                         NEMZETKÖZI   SZERVEZETEK

Legújabban az említett, globális szervezetekhez még három nagy, regionális szervezet csatlakozott. Ezek Latin-Amerikára, Európára és Ázsiára korlátozódnak.

Montevideo a székhelye a latin-amerikai szexológiai társaságok szövetségének (FLASSES: „Federacion Latino-americana de Sociedades de Sexologia y Educacion Sexual"). Argentínától Mexikóig meglepően sok ilyen társaság van, s ezeket - Brazília kivételével - a közös nyelv is összeköti. Spanyolországgal és Portugáliával is „természetes" kapcsolataik vannak, s így könnyen elképzelhető a jövőbeni együttműködés Európával.

Annál is inkább, mert közben megalakult a „Szexológia Európai Szövetsége” (EFS) is, amely 1992 szeptemberében tartotta első kongresszusát Itáliában. További kongresszusokat terveztek 1994-ben Koppenhágában és 1996-ban Marseille-ben. Berlinnek mindezek a vállalkozások persze nem számítanak, mert itt a mai napig nincs hivatalosan elismert szexológia. Az EFS-nek viszont több mint 60 társegyesülete és intézete van az európai országokban. Akik ezekben a szexuálterápia iránt érdeklődnek, azok számára megjelenik a kétnyelvű (angol-francia), Marseille-ben kiadott szaklapjuk: „Sexologies: Revue européenne de la sexologie médicale'. Az EFS székhelye Genf, ahol a szexológiai részleg az egyetem orvosi fakultásán egy szexológiai alapítvány segítségével finanszírozza adminisztrációját.

Hongkongban 1990-ben rendezték „Ázsia első, Nemzetközi Szexológiai Konferenciáját"ís ebből az alkalomból megalapították a „Szexológia Ázsiai Szövetségét". Eddig nyolc ázsiai ország szexológiai egyesületei és intézetei tartoznak ide. Második konferenciájukat 1992-ben, Sanghajban tartották, a következőt pedig 1994-ben Indiában rendezik. A szexológia éppen Ázsiában számíthat gyors fejlődésre, hiszen a szexuális problémák ott az akceleráció és a házasodási kor kitolódása, valamint a túlnépesedés miatt szaporodnak, nem is beszélve a nemi úton terjedő betegségekről (az AIDS-t is beleértve). Az ázsiai, különösen a japán és a kínai kollégák érdeklődése rendkívül nagy; erről a második kínai látogatásom alkalmából magam is meggyőződhettem. Ott szerencsére alkalmam volt közreműködni az első nagy szexológiai adatgyűjtésben, amely 20 ezer férfira és nőre terjedt ki Kína összes tartományában. Ez újból és újból emlékeztetett Hirschfeld régi kapcsolatára Kínával; ő ugyanis 1931-ben minden kínai egyetemen előadásokat tartott, s utolsó tanítványa és személyes örököse egy kínai volt.

                           NEMZETKÖZI   KUTATÓMUNKA

Érthető, hogy az AIDS általi fenyegetés nyomán többen megkísérelték koordinálni a nemzetközi szexológiai kutatómunkát, vagy legalább rögzíteni annak eddigi eredményeit. E kísérletek közül Németországban valószínűleg a legismertebb a brüsszeli „European Community Concerted Action on Sexual Behavior and Risks of HIV Infection". Ennek során konferenciákat és workshopokat rendeznek az EK-országokból érkező résztvevőknek, hogy összképet nyerjenek az európai szexuális viselkedésről. Ez rendkívül nehéznek bizonyult a korábbi kutatási tervek egymástól eltérő módszerei miatt.

Későbbi elemzések céljából fontos előmunkálatot folytat a „pszichoszociális kutatás" részlege az NSZK Közegészségügyi Hivatalának AIDS-centrumában, ahol időközben a viselkedéskutatás minden AIDS-vonatkozású projektjének európai jegyzéke is elkészült.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) világszerte egy „Partner Relation Survey'"-t szorgalmaz, amely nemenként különböző standard-kérdőívek segítségével a szexuális viselkedést kívánja fölmérni és összehasonlíthatóvá tenni. Eddig azonban csak néhány országban folytatták le ezt a vizsgálatot, s a végső eredményeket még nem ismerjük.

Természetesen egyes szexológiai intézetek is kerestek bizonyos projektjeikhez nemzetközi partnereket. Így például a Kinsey- intézet Koppenhágában orvosokkal működött együtt, s bizonyos témákra nemzetközi szimpóziumokat szervezett. A Holland Szexuálszociológiai Kutatóintézet (NISSO) Utrechtben ugyancsak közös munkákat szervezett németekkel és amerikaiakkal. Utrecht és Düsseldorf szexuálterápiás klinikái már régóta kooperálnak; a genfi szexuálterapeuták pedig évek óta intenzíven együtt dolgoznak francia és olasz kollégáikkal. Vagyis spontánul és szórványosan már sokféle nemzetközi kapcsolat kialakult, s ezek szisztematikus továbbépítésre várnak. Nehéz belátni, hogy miért kellene éppen Berlinnek kimaradnia ebből.

                           A  KIKÉPZÉS  LEHETŐSÉGEI

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1974-ben, tehát az első szexológiai világkongresszus évében konferenciát szervezett Genfben a „Szexológiai Kiképzés és Továbbképzés" témakörében. Ezen 29 szakember vett részt az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából, Dániából, Csehszlovákiából, Indiából és más országokból. Jellemző, hogy a német részvétel elmaradt. A tanácskozás eredményeként a következő évben egy sor követelményt tettek közzé, amelyek közül a legfontosabb a következő: „A szexológiát a helyi adottságok figyelembevételével kell fejleszteni és bátorítani, az oktatásban és az egészségügyiek kiképzésében önálló tantárggyá fejleszteni, s az általános egészségügy elismert ágává tenni.

A berlini eszmecseréken mindeddig ezt a követelményt is - mondhatni „természetesen' - figyelmen kívül hagyták. Ezzel szemben a már említett, az egyetem korábbi rektora által nyilvánosságra hozott memorandum hangsúlyozza, hogy a szexológiát illetően „saját, önálló tanmenetre és diplomára" nem törekszenek.

Ám néhány külföldi egyetem kevésbé volt kicsinyes, s már rég elindult a WHO által ajánlott úton. Így a leuveni katolikus egyetemen (Belgium) évek óta lehetséges a „családelmélet és szexológia" szakon diplomát szerezni. Bár ez a program erősen orvosi irányultságú, mivel az eredetileg szélesebb körű kezdeményezést anyagi és egyéb okokból fel kellett adni, de elvileg a leuveni kollégák következetesen tartják magukat az elérni kívánt intézetideálhoz. Ez az ideál más tudományokat is hangsúlyozottan magában foglal.

Mindezzel tisztában van a lengyel szexuálterápiás kiképzési program kidolgozója is, aki hangsúlyozza, hogy „nem helyes a szexológia beskatulyázása egy szűkkörűen specializált orvosi diszciplínába". Ennek megfelelően e grogra m keretében pszichológiai, szociológiai, pedagógiai és jogi ismereteket is közvetítenek. Ehhez jönnek még kurzusok a biológia, biokémia, genetika, kulturantropológia, valláskritika és filozófia köréből. Berlinben azonban erről az évek óta sikeres programról sem vettek eddig tudomást. Ezzel a Humboldt Egyetem újra bebizonyította, hogy számára a világ még mindig a korábbi NDK keleti határánál ér véget. Így könnyelműen feladták az új, berlini intézet mellett szóló, egyik legerősebb érvet; ugyanis azt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a Kelet és Nyugat összekapcsolója, közvetítője lehetne.

A lengyel példa azonban azt is mutatja, hogy a WHO javaslatát a szexológia önálló szakterületté nyilvánítására - s nemcsak az egészségügyiek számára! messzemenöen meg lehet valósítani. Ha maguk a szexuálterapeuták is érzik annak szükségességét, hogy tisztán szellemtudományi szakokat is bevonjanak saját tárgyuk jobb megértése érdekében, akkor világos, hogy nem elegendő a beteg szexualitásra koncentrálni, hanem azt a maga teljességében kell tanulmányozni. S ez akkor történik legjobban, ha a szexológiát az egészségügyi aspektuson túlmenően, önálló szakként művelik.

Amerikában a szexológiának időközben valóban sikerült is magát teljesen kiszabadítani a szűk orvosi fűzőből, s egy külön szexológiai főiskolát létesíteni „Institut for Advanced Study of Human Sexuality" néven San Franciscóban. E valóban interdiszciplináris intézménynek kezdettől fogva voltak orvos és pszichiáter munkatársai, s szexuálterápiás továbbképző kurzusokat is szervezett, ám kínálata korántsem merült ki ebben. Tudományos vezetője, Wardell B. Pomeroy pszichológusként A. C. Kinsey legszorosabb munkatársa volt. Ugyanígy a főiskola más tanárai pszichológusok, pedagógusok, történészek, sőt teológusok közül kerültek ki. De az intézet számos vendégtanárt is foglalkoztatott, a szexuálpedagógus Mary Calderone-tól és a szexterapeuta Lonnie Bnrbachtól, valamint William Masterstől, Albert Ellistől, vagy Bernje Zilbergeldtől kezdve egészen a szociológus John Gagnonig és William Simonig; továbbá olyan kutatókat, mint Anke Ehrhardt, Sandra Bem és Pepper Schwnrtz, vagy művésznőket, mint Betty Dodson, költőket és írókat, mint Allen Ginsberg és Gore Vidal.

Ez az igen szélesen tagozott, akadémikus ajánlat lehetővé tette a hallgatóknak, hogy előképzettségük és érdeklődésük szerint különböző disszertációs terveket kövessenek, például az amylnitrit orgazmusra gyakorolt hatásának vizsgálatát, vagy a szívinfarktus előtti és utá ni szexuális élmények összehasonl í tásá t, s ugyanígy az emlőműtétek következményeit; vagy az alkoholisták, a férfi szex-pótpartnerek, a szadomazochisták, a homoszexuális katolikus papok, a transszexuálisok, a vak diabetikusok, a szklerózis multiplexben szenvedők, vagy az AIDS-esek szexuális viselkedését tanulmányozzák. De előfordultak kandidátusi és doktori disszertációk a biszexuális férfiakról és nőkről, az erotikus fantáziákról, a néger leszbikusok párkapcsola tairól, a szexualitás, a vallás és hatalom viszonyáról, s végül a zsidó hagyományok jelentőségéről a mai szexuálterápia számára.

Maga a főiskola és annak akadémiai fokozatai államilag elismertek. Különböző szakjai és vizsgarendjei évek óta mindenki számára hozzáférhetőek, és a kaliforniai Nevelésügyi Minisztérium által jóváhagyottak. A hallgatók az Egyesült Államok valamennyi államából és tengerentúlról származnak. Legtöbbjük mindenesetre másod ik szakot végez, mert beiratkozása előtt már egy studiumot, illetve szakképzést befejezett. Ők orvosok, papok, jogászok, pszichológusok, pedagógusok, szociális munkások, gyógyszerészek vagy betegápolók. Akadémikus szexológiai továbbképzésük sokuk számára nemcsak nagyobb kompetenciát és magabiztosságot jelent, hanem gyakran presztízst és jobb jövedelmet is.

Az Egyesült Államok legnagyobb tudományos egyesülete, a Society for the Scientific Study of Sex (SSSS)1983 nyarán, vagyis hét évvel az első szexológiai főiskola alapítása után elhatározta, hogy elfogadtatási modellt fejleszt ki a szexológia egyetemi programjai számára. E modell kialakításában Wardell B. Pomeroyon kívül korábbi kollégája, Paul Gebhard is közreműködött, aki Kinsey utódaként annak intézetét vezette. A szöveg igen részletesen kitér az egyetemi képzés minden aspektusára, az egyetemi hallgatók programjaitól a tudományok doktora fokozatig. Mindegyik esetre kötelező tanterveket írnak elő, amelyek természet- és társadalomtudományi elemeket kombinálnak. Aki tehát arról akar tájékozódni, mit javasolnak a vezető amerikai szexológusok az egyetemi „szexológia" szak programjául, annak csak elő kell vennie ezt a modellt. De Berlinben még ez sem jutott eszébe senkinek.

Kiképzési lehetőséget Kanada is kínál, mégpedig Montrealban, Québec egyetemén. Ott 1975-ben szexológiai tanszéket létesítettek, mindenekelőtt szexuálpedagógusok képzése céljából, akik a szexológiai tanterv sikeres elvégzése után megszerezhették a „diplomás szexológus" fokoza tot. Időközben bevezették a „szexológja doktora" fokozatot is. A tanszék ezenkívül „BIBLIOSEX" címmel kiad francia nyelven egy bibliográfiai folyóiratot is, szexológiai témákról.

Két amerikai egyetem is kínál „Human Sexuality Studies"-t, mint pedagógusoknak ajánlott szakot: a New York University és Philadelphiában az University of Pennsylvania, ahol nemcsak magiszterfokozatot, hanem doktori fokozatot is el lehet érni a szexuális nevelés terén. Az University of Hawaii már 20 éve folytatja a szociális munkások szexológiai kiképzését. Minneapolisban az University of Minnesota a köznevelési képzés keretében ajánl szexológiai kurzust. Caracasban (Venezuela) orvosok számára lehetővé vált, hogy diplomát szerezzenek szexuálterápiából, Madridban pedig egy magánintézet nemcsak orvosoknak nyújt szexológiai diplomát, mindenesetre eddig állami elismerés nélkül. Az ottani képzés minősége azonban előbb-utóbb meghozza,a pozitív döntést.

Újabban igen érdekes fejlődés megy végbe Franciaországban: több egyetem társult egymással az „Association Inter-universitaire de Sexologie"-ban (AIHUS),amely egy hároméves program keretében orvosoknak szexológiai diplomát biztosít (terápiás szándék nélküli, más szakosoknak kétéves program áll rendelkezésre). Eddig Marseille, Paris-Bobigny, Toulouse és Bordeau egyetemei vesznek ebben részt. A folyó évben hét további, északfrancia egyetem követi őket, s ezek Nantes-al, mint centrummal saját szexológiai programot akarnak bevezétni. E koncepció újdonsága mindenekelőtt a rendszeres csere, amelynek keretében a hallgatók egyetemközi rendezvényeket látogatnak, a professzorok pedig vendégelőadóként és -szemináriumvezetőként több helyen leadják az anyagot.

A fentebb említett főiskolák és egyetemek közül némelyek esetenként vagy rendszeresen szexológiai továbbképző kurzusokat is kínálnak az érdeklődő orvosoknak, pszichológusoknak, pedagógusoknak és más szakembereknek. Egy kanadai egyetem (University of Guelph, Ontario) már 15 éve szervez évente továbbképző konferenciákat főleg észak-amerikai résztvevőknek. E sokrétű tevékenységekről azonban mindeddig nincs rendszeres híradás. Ugyanez érvényes a különböző szexológiai szervezetek továbbképző tanfolyamaira. Csak most tapasztalhatjuk az első erőfeszítéseket egy nemzetközi áttekintés biztosítására. Jómagam remélem, hogy nyárra bemutathatom egy világméretű körkérdés első eredményeit.

Németország számára bizonyosan a Heidelbergben évente megrendezett „szexuálterápiai továbbképzési napok" a legfontosabbak 1976 óta. Ot évvel később, 1981-ben aztán megalakult a „Gyakorlati szexuálterápia egyesülete",amely szorosan kapcsolódik a heidelbergi továbbképzési napokhoz. A továbbképzés mellett másik, igen hasznos eredményük a továbbképzések előadásainak rendszeres publikálása. Így időközben a szexuálterápia praxisorientált kis könyvtára jött létre, amely nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló. A Humboldt Egyetemen folyó viták a szexológiának ezt a fontos oldalát is teljesen elhanyagolták. Ez már csak azért is balgaság, mert - ahogy említettem - a velünk szömszédos országok: Lengyelország, a Cseh Köztársaság és Franciaország már ismerik a szexológiai szakképzést és a „szexuálterapeuta" megjelölést, s Németország is e cél felé törekszik. Belgiumban, Dániában, Hollandiában és Svájcban szexuálterápiás centrumok vagy egyetemi tanszékek vannak. S minthogy az európai közös piac a szabad hivatásválasztást is magával hozza, ezen a téren is elkerülhetetlenné válik a szakmai hasonulás és a programok, standardok egységesítése. Semmiképpen sem fogadható el, hogy éppen Berlin legyen e téren passzív szemlélő, s érje be máshol meghatározott szabályokkal.

<Szexológiai  dokumentumok>    <A szexológia nemzetközi szervezetstruktúrái>    <Történelmi visszapillantás>    <A  II  világháború utáni fejlodés>   <Egy berlini intézet jövobeni szerepe>