Kritikai bevezetés - Régi, hallgatólagos feltételezések

2. A terápiás pártatlanság mítosza

Önkritikus szexuálterápia
Masters és Johnson, valamint a hozzájuk hasonló szakemberek a szexuálterápiát kiemelték a hagyományosan előítéletes pszichiátriai kontextusból és teljesen szabaddá tették a vizsgálódás és megvitatás számára. Ők ma átgondolt, korlátok közé szorított, egyetértő segítséget kínálnak a teljesen autonóm klienseknek. Azt is tudják, hogy régebben a különféle szexuálterápiákat az állítólag „természetes” normáknak az ettől idegenkedő „páciensekre” kényszerítésére használták, s ez zavaró hatású volt. Ha viszont a mai szexuálterápiákat vizsgáljuk, akkor semmi okunk a zavarba jövésre. Éppen Masters és Johnson, Hartman és Fithian, LoPiccolo és Heisman, Zilbergeld és Barbach, meg sokan mások behaviorális módszere helyezte a szexuálterápiát egy racionálisabban védhető irányba. A legtöbb mai szexuálterapeuta tudja ezt és hálás érte. Ők nem gondolják, hogy a szexualitás az emberi boldogság kezdete és vége. Nem tesznek egyetemes érvényű kijelentéseket sem munkájuk felülmúlhatatlan hatékonyságáról. Ám gyakorlatilag a mai szexuálterápia sok életet gazdagít érzéki és érzelmi síkon. Ráadásul ezt dogmatizmus és arrogancia nélkül teszi. Ma inkább csak egy elméleti keretre van szükség, amelyben ezek az új, pozitiv fejlemények tükröződnek. Amint ez a gyakorlat megkapja elméletét és tudatára ébred a hallgatólagos feltételezéseknek, az újjászerveződő szexuálterápia kiérdemli az értelmes emberek elismerését.