Interszexualitás - Az interszexualitás kezelése

Socio-kulturális attitűdök - Orvosi tradiciók

A joghoz hasonlóan az orvoslásnak is vallási gyökerei vannak. Sok ezer évig csak a szellemek, az istenek vagy Isten tudhatott gyógyítani. Ha egy sámán, varázsló, füves ember vagy pap megpróbált gyógyítani,  mindenki tudta, hogy ez a kezelés önmagában  még nem gyógyít. Sokkal fontosabb volt az isteni erők segítsége. A nyugati világban az ókori Görögország és Róma orvosai szakítottak először ezzel a tradicióval. Kezdték figyelmen kívül hagyni a természetfelettit és tudományos principiumokat alkalmazni  az orvosi gyakorlatban. A középkorban munkájukat tovább fejlesztették  a híres iszlám orvosok. Összegzett ismereteik viszont megalapozták Európa első orvosi iskoláit. A kutatás kiterjesztése és gyorsítása pedig ezekben az intézményekben előkészítette az újkor rendkívüli tudományos fejlődését.
Volt azonban egy kivétel.  A szexuálterápia még a 20. században is jócskán leragadt a vallásos, tudomány-előtti fogalmaknál. A régi „bűnöket” egyszerűen betegségeknek nevezte és kötelességének tartotta megőrizni vagy érvényesíteni a szexuális konformitást.  Ezért, éppúgy, mint előttük a teológusok, az orvosoknak is kevés türelmük volt bármiféle szexuális variációhoz.  Az interszexualitás esetében a lehető legkorábbi nem-kijelölést és „korrektiv” műtétet jelentett. Nem volt kétség afelől, hogy egy interszexuális test azonnali „normalizálása” mindig a „gyermek érdekét” szolgálta. Végül is csak két nem volt, és mindent, ami köztük lehetett (volna) ki kellett küszöbölni vagy elnyomni, mint egészségtelent. Az olyan orvosi fogalmak tükrözték ezt a szemléletet, mint  a „defekt”, „zavar”, „torzulás” és „abnormalitás”.
Az interszexualitás okai persze igen sokáig ismeretlenek voltak. Csak a modern genetika és a hormonális kutatás nyitotta meg az útat  a lényeges felfedezésekhez, bár még ma sem értünk mindent teljesen. Az orvosok mégis eleget tanultak ahhoz, hogy óvatosabbak legyenek és respektálják az egyéni különbségeket. Ennek megfelelően minden páciensüknek biztosítják az önmeghatározás jogát, mint magától értetődőt. Amíg az egyének elégedettek  nem-tipikus testi fejlődésükkel, egyre inkább elfogadják magukat a saját fogalmaik szerint. Végül is, még egy  „korrigálatlan”  interszexuális állapot  sem csökkenti az egyén emberi méltóságát.