A szexuális egészségvédelem szakkönyvei

Szexológiai  dokumentumok
Válogatás  Prof. E.J. Haeberle  munkáiból

2004,  Animula &  Magánéleti kultúra  Alapítvány

Sorozatszerkesztő és fordító: dr. Szilágyi Vilmos
Szaklektor: dr. Buda Béla

A sorozat első  kötetei:
 1. Szexológiai dokumentumok
 2. Alapismeretek a szexuálterápiához
 3. N. Kluge: A gyermekkor antropológiája

Tartalom
   Előszó (a szerkesztőtől)
1. Az  ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei
Gyermekek    Fiatalok   Felnőttek   Idősebb emberek
2. Szexuális  konformitás  és  deviancia
3. A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma
I. A történelmi háttér
 A viselkedéstől a lényegig – kétszer oda és vissza
 A homoszexualitás „feltalálása” a  19.században
 A homoszexualitás hatálytalanítása  Kinsey  által
 Homoszexuális újjászületés a modern melegek mozgalmában
 A kritikai szociológia újabb dekonstrukciója
II. A mai vita: esszencialisták kontra  konstrukcionisták
III. Néhány  gyakorlati következtetés
4. Az egészségügyiek szexológiai  képzése
1. A  kezdetek Európában
2. Fejlemények az USA-ban
3. Az  1975-ös  (és 2001-es)  WHO  Ajánlások
4. A Robert Koch Intézet európai felmérése
5. Egy európai alap-tanterv felé
6. Az egészségügyi dolgozók szexuális attitúdjeinek javítása
7. Egy  amerikai modell.  Felhívás  cselekvésre
5.  Pornográfia. Mult, jelen, jövő
6.  A szexológia nemzetközi szervezetstruktúrái
Történelmi visszapillantás
A  II  világháború utáni fejlődés
Egy berlini intézet jövőbeni szerepe
7.Technológiai változások és a szexológia jövője
8.Egy új szexológiai intézet  terve – ideál és valóság
Különböző országok meglevő intézményei
Egy új, berlini intézet feladatai, struktúrája, kiépítésének szakaszai
A kívánságtól a valóságig vezető rögös út
9.  WHO  Ajánlások a  szexuális egészség védelmére
Háttér  és  célok
Fogalmi keretek  -- és  szexuális  jogok
Akciók és  eljárások a szexuális egészség  védelmében
Függelék  I—V.
Szakirodalom

ELŐSZÓ  

Ezzel a most induló könyvsorozattal a több, mint egy évszázada gyors ütemben fejlődő szexológia szétágazó tudományterületének szeretnénk fórumot teremteni hazánkban, nem utolsó sorban azért, hogy ezen a téren is utolérjük az Európai  Unió régebbi tagországait.

A nyugati országokban a szexológia különböző ágainak már hatalmas szakirodalma van; nálunk viszont ezekből alig jutott az olvasókhoz magyarra fordított kiadvány (s magyar szerzők ilyen témájú tudományos műveivel sem büszkélkedhetünk). Ha nem változtatunk ezen a helyzeten, lemaradásunk hovatovább behozhatatlanná válik. Hajlamosan vagyunk megfeledkezni arról, hogy  a  nemiség  az emberi élet alapvető tényezője, amelynek tanulmányozása és törvényszerűségeinek megismerése  a  hatékonyan és kiegyensúlyozottan működő szociális rendszerek alapját képezi.  Szexuális kultúránk korszerűtlensége  nemcsak  a magánéletre hat károsan, hanem  a közélet szintjén is akadályozza a nemek viszonyának rendezését.

Épp ezért kezdjük a sorozatot olyan szexológiai dokumentumok  ismertzetésével, amelyek egy korszerű szemlélet megalapozását célozzák.  Erre a célra legalkalmasabbnak látszott  Erwin J. Haeberle  professzornak, az Európai Szexológusok Szövetsége főtitkárának  munkáiból  összeválogatni a számunkra legfontosabbakat és legérdekesebbeket. Ezek  legtöbbje már magyar fordításban is megjelent a Szenvedélybetegségek című szakfolyóiratban, vagy a Magyar Szexológiai Szemlében, ám  így csak egy  szűk olvasóréteghez juthatott el.  A már  itt-ott megjelenteket két új dokumentum egészíti ki:  a  szexuális konformitásról és devianciáról szóló tanfolyam-anyag bevezető fejezete, továbbá  az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)  által  összehívott  szakértői csoport  2000-ben megfogalmazott  Ajánlásai  a  szexuális  egészség védelméről. Mindkettő  Haeberle professzor  Szexológiai  Archivumának  weblapjáról  került  ebbe a kötetbe.

Ez a Szexológiai Archivum egyébként is figyelmet érdemel. Nemcsak, mert sokak által elismerten világviszonylatban is  a  legjobb és  legszélesebb körű  szexológiai  weblap, amely  e  tudományterület valamennyi, fontosabb kutatási eredményét ismerteti,  hanem, mert hat különböző nyelven (a  világnyelvek mellett már magyarul  is!) ismerteti például a szexológia egész történetét az ókortól napjainkig;  a  szexuális egészséggel kapcsolatos régebbi és újabb  WHO Ajánlásokat;  a  világ  szexológiai szervezeteinek, intézeteinek, képzési programjainak és kiadványainak listáját, továbbá  tíz  témakörben  un. „e-learning“, vagyis internetes tanfolyamok egész tananyagát.  Az utóbbiak világviszonylatban elsőként teszik lehetővé  elektronikus úton a szexológia főbb  szakágainak  egyetemi  szintű  távoktatását.

Az  „e-tsnfolyamok“ két  részből állnak:  az  információs  rész  az Internet révén bárki számára hozzáférhető;  az  interaktiv rész  viszont feltételezi  a beiratkozást, a kapcsolattartást a meghirdető egyetemmel, amely vizsgáztatni fogja az illetőt  stb.  Pénzbe  csak az utóbbi kerül, az információs rész bárki számára ingyen hozzáférhető. (Bármelyik magyar egyetem is indíthatna ilyen kurzusokat.)

A továbbiakban főleg e könyv első, szemléletileg alapvető  tanulmányára hívnám fel a figyelmet. Amely – bár érdekes módon nem használja a „pszichoszexualitás“, vagy a „pszichoszexuális fejlődés“  fogalmát – lényegében ez utóbbiról szól, annak elméleti vázát adja meg. S minthogy a szexuálpedagógiának, sőt, a szexuálterápiának is ez képezi az alapját, nem mindegy, hogy a szexológia nemzetközi élvonalába tartozó tudós milyen „uptodate“  ismereteket közöl erről. (Haeberle professzor legutóbb a berlini Robert Koch  Intézet  Szexológiai Archívumának megteremtője és igazgatója volt,  ma a Német Szexuálszociológiai Társaság elnöke, de éveket töltött a legrangosabb, amerikai szexológiai intézetnél, rengeteg nemzetközi kapcsolata és számos publikációja van.)

Figyelemre méltó, hogy a tanulmány az un. „ciklus-koncepció“ elvetésével, megcáfolásával kezdődik. Hangsúlyozza, hogy az ember élete nem egyszerű körforgás, nem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult. Bizonyos szempontból egyoldalúnak tűnhet ez az értelmezés, hiszen a születés és halál ennek ellentmondani látszik, de tény, hogy lelki képességeink nem feltétlenül ciklikusak, hanem egyenesvonalúan fejleszthetők  /szerencsés esetben életünk végéig).

Haeberle másik fontos megállapítása gondolkozásunk viszonylagos és ideologikus  jellegére utal. Tény, hogy mai fogalmaink sem tükrözik elég hűen és pontosan a valóságot, amely nagyon is változó. Az azonban túlzásnak tűnik, hogy minden valóságot fogalmaink teremtenek, hiszen fogalmainkat viszonylag könnyen változtatjuk, a valóság azonban fogalmainktól függetlenül létezik. Az „ideológia.kritika, mint önkritika“ viszont nagyon is indokolt minden tudományban, így a szexológiában is. „Örök igazságok“ valóban nincsenek, hiszen semmi sem örök. Legfeljebb viszonylag állandó, vagyis stabil igazságok, pontosabban szakismeretek vannak, amelyek többé-kevésbé töredékesek ugyan, de a sok, töredékes ismeretből ma már összeállt egy viszonylag stabil összkép Épp ezért  talán mégsem kell mindig a „pragmatizmus  szintjén“ maradnunk. Haeberle  tanulmányának a különböző életkorokat áttekintő részei mintha ennek ellenkezőjét bizonyítanák.

Mindenesetre elgondolkoztató  egy világhírű szakember ilyen fokú óvatossága. Annál is inkább, mert bátran meg mer kérdőjelezni számos korábbi, általánosan elfogadott nézetet. Nagyon érdekes például a gyermekek „nemi életének“ megkérdőjelezése, azon az alapon, hogy régebbi korokban a maszturbálást (vagy általában a kézzel ingerlést)  nem tekintették „szexuális cselekménynek“. Persze – ahogy ő is írja – akkor még nem is ismerték ezt a szót, ill. fogalmat. Kérdés azonban, hogy ez változtat-e az említett tevékenységek szexuális jellegén. Megint más kérdés, hogy ezek  nem tekintendők sem „szexuális visszaéléseknek“, sem pedig „beteges és kórokozó“ eljárásoknak.

Bár Haeberle elismeri S. Freud és mások, pl. Albert Moll érdemeit a (pszicho)szexuális fejlődés  elméletének megalapozásában, fontos megállapítása, hogy  a mai szexológia már nem hisz semmilyen ösztönben, s a „biológiai potenciál“ mellett inkább az interaktiv tanulási folyamatoknak tulajdonít döntő jelentőséget. Ebből a szempontból nagyon találónak érzem a szexuális fejlődés összehasonlítását a beszédfejlődéssel:  ahogyan nincs „beszéd-ösztön“, ugyanúgy nincs „nemi ösztön“ sem!  Bár el kell ismerni, hogy néhány mai kutató  is  kitart  egy „modernizált“  ösztön-elmélet  mellett. A téma tehát további vizsgálatra és megvitatásra szorul..

Haeberle egyik központi gondolata a  szkriptezési elmélet  magyarázó  elvként alkalmazása, ami új elem a szexuálpszichológiában (bár tulajdonképpen a szerepelmélet és a kognitiv behaviorizmus továbbfejlesztése), s kétségtelenül termékenynek bizonyul a pszichoszexuális fejlődés  elmélete terén is.  Valójában ez már a pszichoszexuális fejlődés kognitiv-behaviorális elméletének tekinthető. Különösen meggyőző, amit a szexuális  szkriptezésről ír. Nagyon aktuálisnak tartom annak a „kulturális szkriptnek“ a bírálatát, amely a szexet elválaszthatatlanul a szerelemhez és házassághoz tartozónak tartja. Többek közt saját vizsgálataimból tudom, hogy a mai nemzedékek is hajlamosak a szerelemmel igazolni, szentesíteni szexuális kapcsolataikat stb. Haeberle ismerteti e szkript keletkezésének történetét, s levonja azt a tanulságot, hogy  e „hármas egység“ szkriptje későbbi csalódásokra programoz.

Haeberle egyik fő gondolata a  szexuális értékpluralizmus“, amely logikusan következik az alapkoncepcióból, s ismét a szakismeretek relativizálása felé mutat. Igen szellemes, hogy a tudományos „paradigmaváltást“ egyszerűen  „átszkriptezésnek“  tartja, az egész eddigi tudományt pedig „kulturálisan plauzibilis“ magyarázatok halmazának,, amelyek maguk is szkriptezettek, tehát ideologikus jellegűek. Kissé pesszimista következtetés, hogy „ebből az egész szkriptezési hálóból sohasem szabadulhatunk“ Tanulmányának egésze nem ezt látszik megerősíteni;  különösen, amikor arra bíztat, hogy kritikailag vizsgáljuk felül a szkriptezéseket.

Nagyon jónak tartom a szexuális viselkedés három fő vonalának elkülönítését és elemzését, különös tekintettel egymást befolyásoló kapcsolódási lehetőségeikre.  Új és fontos gonsolat az is, hogy  „a szexuális beállítottság sem  mindig  végleges“.  Tény, hogy a „különböző modellek kipróbálása“ ma már nálunk is gyakori. Az egész tanulmányból, de főleg az idősebb kor tárgyalásából az a sokak számára meglepő tény derül ki, hogy  egy szexológus sem feltétlenül szex-centrikus!  Sőt, akár olyasmit is mondhat, hogy „a szex tulajdonképpen nem is olyan fontos“. S hogy bár idősebb korban a szexuális reagálókékesség hanyatlik ugyan, de az  „intimitás megteremtésének potenciálja“  a magasabb életkorban is gyarapodhat.

Végeredményben ez a tanulmány a világ egyik legelső szexológusának  kvázi  ars  poetikája, amely a lelki képességeket – különösen az intimitás  és  szerelem képességét – fontosabbnak tartja a testieknél, a szexuális beállítottságot és viselkedést pedig nem genetikusan, hanem szociális interakciók által meghatározottnak látja. Ugyanez a szemlélet nyilvánul meg természetesen a többi tanulmányban is (így bizonyos átfedések, ismétlődések elkerülhetetlenek), amelyekben konkrét következtetéseket is levon a szexuális kultúra fejlesztése és a szexuális egészség védelme érdekében – összhangban a  WHO  szakembereinek Ajánlásaival.  S épp ez az, amire nálunk is  igen nagy szükség van.

                                                                                     Szilágyi Vilmos dr.

Az ember szexuális fejlődésének régi és új modelljei

Néha még szexológus körökben is arról hallani, hogy „szexualitás az életcildusban“. Mint köztudott, a szüle-tésse1, növekedésseI, hanyatlással, halálIal és újjászü1etésseI kapésolatos ciklikus e1kepze1ések igen régiek, és szinte minden kultúrában megtalálhatók. Egyesek még a Ielekvándorlásban is hisznek, vagyis abban, hogy az egyen halála után egy más testben, akár egy állat teste-ben is üj életet kezd, hogy aztán újabb halála után ismét más alakban keljen eletre, s ez igy megy tovább „a lét végtelen láncolatában“. Modem nyugati világunkban azonban már nem hiszünk ilyesmiben. Egyáltalán, a mo-dern tudomány arra tanít, hogy az elet ciklikus felfogása legfeljebb a fajtákra, vagy a valahogy összeállt csoportokra érvenyes, de sohasem az egyenekre. Sőt, tulajdon-képpen a fajtákra sem évenyes, minthogy egyertelműen ellentmondanak az evolúció gondolatának. Tehát az egyes férfiakra és nőkre vonatkozóan életciklusról be-szelni valójában értelmetlenség.

Hát igen, éppen az egyszeriség és visszahozhatatlan-ság adja az egyéni emberi élet jelentőséget. Az emberi élet iránti tiszteletünk éppen azon alapul, hogy ha egy-szer elmúlik, már nem tér vissza, vagyis éppenséggel nern ciklikus. S ez az élet minden pillanatára is érvényes. Ahogy már Sigmund Freud megjegyezte, minden földi szépseg legnagyobb hatása is eppen a mulandöságában rejlik. Ha tehét az emberi őletre es szexualtésra gondo-Iunk, akkor ugyan van értelme születésről vagy kezdet-rő1, növekedésröl vagy fejlődésről, érettségré51, örege-désről, gyengülésről es visszafejlődésről, halálről és vég-rő1 beszélni, ám ezek a fogalrnak nem ciklusröl szölnak, hanem legfeljebb egy emelkedő s aztán ismet visszaeső görberől. S ez a görbe is csak akkor adödik, ha a szükebb értelemben vett testi erőt vagy szexuális teljesitőképességet választjuk egyetlen kriteriumnak. Egy másik kritérium, peldául a szeretetképesség, koinmunikáéiö-képes-ség vagy a boldogságra valö képesség alaku1ása egészen más görbével irhatő le, esetleg állandőan emelkedővel, amelynél csak a halál hoz hirtelen visszaesést.

De milyen kritériumok szerint értekeljük az emberi szexualitást? Milyen kriteriumok játszottak egyáltalán szerepet a „szexualitás“ fogalmának kialakulásában? Goethe és Schiller még nem ismertek ezt a fogalmat. Igy hát a „szexuális ösztönről“, „szexuális viselkedésről“, „szexuális nevelésről“, „szexuálterápiáröl“, ‚>szexolögiá-rő1“, „hetero- es homoszexualitásről“ vagy a „biszexuali-tásröl“ sem tudtak semmit. Annak idején még csak sze-relemről, szenvedélyről, vágyről, gyengédségről. kéjről, gerjedelemről, vonzódásröl, Eroszrdl beszéltek, s ettől elkülönitve nemzésről, szaporodásről vagy gyermekál-dásről. Megint csak ettől függetlenül beszéltek tisztátlan-ságró1, bűnrő1, önfertőzésről, szodórniáről és fajtalanság-röl. S vegül beszéltek a férfi és nő közti különbségről, a férfierőről és az „örök nőiségről“. De nem volt egy olyan sző, amely mindezeket a tapasztalatokat egy nézőpontböl összefogta volna. Ezt az összefog1a1ást csak egy üj sző, a „szexualitás“ tette lehetővé, s rövidesen ki is kény-szerftette. Ezt a szöt a késői 19. század és az iparosodott nyugat alkotta, s  a 20. szézadban a keleti és déli, ei-maradott agrár országokba is kezd behatolni, s a televi-ziő, az AIDS-megelőző intézmények és más, nyugati lé-tesitmények réven ott is elkezdi alakitani a gondolkozást.

Nem kellene azonban azt hinnünk, hogy a mi mai fo-galmaink szilárdan és „valódian“ tükrözik az éppoly va-lödi, változatlan valdságot. Inkább az a helvzet, hogv minden vaiöságot, amit e fogalmakkal észlelünk, Épp ezek teremtenek, s a valöság ügy váitozik, ahogy e fogal-mak változnak. Más szavakkal: minden, a „szexualitás“ szőbőI levezetett fogalom ideologikus, s ha azokat az „objektivnak“ tartott összefüggéseket vizsgáljuk, arniket jeIölnek, ügv mindenekelőtt saját gondolkozásmődunkat vizsgáljuk. Gondolkozásunk viszonya a látszölag tö-ie függetlenül Iétező dolgokhoz nagyon problematikus. A tudós attöi tudös, hogy tudatában van ennek. Az ide-oiógiakritika mint önkritika tehát kezdete és tuiajdon-képpeni alapja minden szexok5giai tudománynak.

Remélem, ezzel a néhány felületes megjegyzéssel leg-alábbis jeleztem, miben áll.a biztos szexuális ismeretek elérésének fő nehézsége. Ami könnyebben elérhető:, használhatő megállapitások az anatőmiai adottságokrói és fizioiögiai folyamatokröl, bizonyos konkrét viselke-désmódokről, érzésekről, amelyek az ilyen viselkedést kfsérik vagy kiváltják, az egyének vagy csoportok ismereteiről egyes jő1 körülhatárolt témakörökben. S itt nem valami örök igazságról van szó, hanem egyszerűen gya-korlati dolgokről, olyan ismeretekről, amiket a nevelők, tanácsadök, terapeüták, szociális munkások és jogászok alkahnazhatnak. Igaz ugyan, hogy ilyen ismeretek szer-zése is komoly nehézségekbe ütközik a hiányzó pénzügyi támogatás, az egyetemek általi e1hanyago1ás, sőt, akadá-lyoztatás, vagy a kollégák hiányzó együttműködési kész-sége stb. miatt, s ezért szakismereteink felszfni vagy kül-sődleges okokből nagyrészt töredékesek. Ez a szakisme-ret azonban nem olyan alapvetően kérdéses, mmt az az általánosabb tudás, amiről bevezetésként szőltam. Amig szerényen a praginatizmus sfkján maradunk, addig vi-szonylag biztos talaj van a lábunk alatt.

E szerény, „egyszerű‘ tudás érte1mében mindeneset-re tehetünk nehány ideiglenes megállapitást az egyéni szexuális fejlődésről. Ennek során nem nagyon firtatjuk, hogy tulajdonképpen mi is az a „szexuális“ hanem ügy teszünk, mintha tudnánk, s mintha nem lennének ekörül kontroverziák. Egy alsö szinten, vagyis mintegy a tudo-mány épületének bejárati szintjén mozgunk, s ott is csak a padló kétdimenzionális mintázatát figyeljük. Más di-menziökkal és a magasabb szintekkel tehát tudatosan nem foglakozunk.

S még egy szót az óvatosságról: ha valaki olyan általá-nosságban beszél az emberről mint én itt, úgy fennáll a veszélye annak, hogy egyfajta „normálembert“, egy sta-tisztikai vagy erkölcsi átlagembert veszünk mércének, s ezen az alapon aztán valamiféle „normális fejlődést“ szuggerálunk, .amitöl lehetőleg senkinek sem szabad ei-térnie. Tőlem azonban senmi sem áll ennél távolabb, ahogyan ez nemsokára kiderül.

Gyermekek

Mint  ismeretes, vannak olyan ultrahang-ábrák, arne-lyeken a fiümagzat péniszének az anyaméhben mereve-dése van; újszülött lányoknál pedig a hüvely nedvesedé-sét állapftották meg. Az ilyen jelenségeket Masters és Johnson szerint „szexuális reakcióként“ lehet jelölni. Hogy a szóhasználatnak itt van-e értelme, az attól függ, mire célzunk. Tisztán fiziológiai síkon bizonyára egy kezdetleges formáját ismerhetjük fel annak, arni a tizenéveseknél és felnőtteknél „szexuális reakcióként“ jelent-kezik, ám hogy az üjszülötteknél és kisgyermekeknél eh-hez a serdüiőkor utáni szexualitás testi és lelki kfséröje-lenségeit is asszociálni kell-e, az már egész más kérdés.

Egyáltalán van-e értelme a „gyermek nemi életéről“ heszélni, ahogyan ezt Albert Moll tnár 1909-ben tette hi-res könyvében? Ha bizonyos történelern előtti kultürák-ban, vagy mint a mi középkori kultüránkban a kisgyer-mekeket a szüleik, nagyszüleik vagy dajkáik azért masz-turbáiták, hogy megnyugtassák őket, akkor ezzel „szexu-ális cselekményeket“ gyakoroltak rajtuk? Ilyenkor valóban szexuális visszaélésekről volt sző?

Egy üyen modern értelmezéssel annak idejen senki sem értett volna egyet. Még a gyermeknek a saját, vagy kölcsönös maszturbáciöját sem tekintették mai érteiem-ben „szexuálisnak“, hanem az orrfüjáshoz, vakarózáshoz és ujjszopáshoz hasonlőan kezelték, mint olyan „termé-szetes“ cselekvést, ameIy megszünteti a testi keliemet-lenséget és jö közérzetet kelt. Sőt, még a tizenéveseknél sem tartották „szexuálisnak“ az ilyen viselkedést. Igy péidául a serdülő trönörököst, a későbbi XIII. Lajos francia királyt az orvosa még maszturbálta, hogy a  rossz nedveket“ eltávolitsa testéből. Mindenesetre csak egyszer csinált ilyet (a demonstráció céljáböl), s eztán ajánlotta védencének, hogy a továbbiakban ezt az egész-ségvédő eljárást ő maga gyakorolja rendszeresen.

De térjünk vissza a gyermekkorhoz. Amikor a 18. szá-zadban a gyrermeki es ifjükori maszturbációt mint bete-geset és kórokozót kezdték elátkozni, ezzel megterem-tették azt az ideológiai alapot, amelyen később a gyermeki szexualitás teóriája kialakult. A 19. század végén és a 20. század elején jutottak ei aztán a gyermek nemi éie-tének felfedezéséig, illetve megállapftásáig (ami ez eset-ben gyakorlatilag ugyanaz).

        Sigmund Freud ieirta a feltételezett nerni ösztön fej-lődési folyarnatát, amely az orális, anális és falükus ki-elégüiés fázisain, valamint a „látencia-fázison“ át e „részösztönöknek“ összekapcsolásához és kiegyenlitésé-hez vezet a „genitális érettségben“. Későbbi pszichoana-litikusok ezt még tovább finomitották, mint pl. Ernest Borneman, aki még egy „kután fázisröl“ is beszél (a szü-letés utáni első hónapban). Sőt, Borneman „elsö nemi érésről“ is beszél. ami 3—5 éves korhan következik be. Freud kortársa és ellenfele, Albert Moli a gyermek nemi életét pszichoanalitikus fogalmak nélkül irta le, elutasit-ván azokat, mint önkényeseket és spekulatfvakat. De ő is, mint Freud, hitt egy „ösztönben“, amit mindenesetre igen pragmatikusan egy „detumeszcencia-ösztönre“ (va-gyis kiürülési ösztönre) és egy „kontrakciós ösztönre“ (összehúzódási ösztön) bontott fel.

A mai nemzetközi szexolőgia, arnely évtizedek öta ei-vált a pszichoanalizistől, már nem hisz a szexuális ösz-tönben (vagy bármely más ösztönben). Ennek megfele-lően másként látja a gyermeki fejlődést is. Az előtérben most már a különböző, interaktiv tanulási folyamatok állnak, amelyeken a gyermek — természetesen biológia-ilag megalapozottan — szociális környezetének elsajátf-tásáig, belsővé tételéig jut ei. Némileg leegyszerüsitve: minden üjszüiött rendelkezik beszédpotenciállal, amely meghatározott szakaszokhan kibontakozik; ám Német-országban a német nyelvet tanulják, Kinában pedig a ki-nait. Ha a szülők mőveltek és beszédesek, ügy a gyermek is nagyobb szókincset és magasabb beszédkultürát sajá-tft ei; ha pedig a szüiők műve1etIenek és hailgatagok, ak-kor a gyerrneki beszédkészség is fejletlen marad. Ha megtiltják nekik a beszédet, vagy számukra érthetetlen szabályok szerint büntetik, akkor beszédzavarok vagy egyéb nehézségek alakulnak ki. Ugyanigy rendelkeznek a gyermekek szexuális potenciállal, amely meghatáro-zott szakaszokban bontakozik ki, de a környezettől füg-gően mindig más jellegü lesz, s főleg mindig másként ér-telmezik és értekelik a megnyilvánulásait. Sőt, még az is nagyon az adott környezettől függ, hogy egy bizonyos vi-seikedés egyáltalán szexuálisnak,  vagy nem-szexuálisnak  minősül.

A szexuális viseikedésnek ez a szemiélete a hetvenes évek kezdete öta „szkriptezési elrnéletként“ vált népsze-rűvé. Ez minden emberi társas viselkedést, tehát a sze-xuális viselkedést is mindenekelőtt „szkriptezett viselke-désnek“ (scnpted behavior) tart. Ha itt a szkriptről be-szélünk, úgy ezen olyasmit értünk, mint amilyen egy for-gatókönyv, vagy szfndarab-szöveg, amely a szinésznek megmondja, hogy egy adott szerepben mit, hoi, mikor és hogyan kell játszania. Azt is rögzfti, ki, mikor és hogyan reagál bizonyos végszavakra, s egészében tájékoztat ar-ró1, mit jelent az egész dráma.

Mármost, ami a szexualitást illeti, annak je1entését, -je1entőségét kettős érteiemben ugyancsak szkriptek közve-titik. Informálnak bennünket annak érteImérői és jelen-tőségérő1. A szülők, testvérek, barátok, az iskola, az egy-ház, a büntetőjog, az orvostudomány, a könyvek, filmek,  valamint sokan mások egymás után, vagy egyide-jűieg igen küiönböző régi és új szkripteket kinálnak nekünk a helyes és helytelen szexuális vise1kedésrőI. Sok esetben ezek a szkriptek akár minden ponton ellentmon-danak egymásnak, vagy fontos részterü1eteken nincsenek összhangban. Ebben az elkerülhetetien konfüzióban mindenkor váiasztásra kényszerü1ünk a különböző szkriptek között, pontosabban arra, hogy a szkriptek szé1es skálájábóI egyes részeket kiemeljünk, s ezekkel egy saját, szeméiyes szkriptet állitsunk össze, amellyel élni tudunk.

Ezzei a saját, szexuáis szkripttel azonban olyan part-nerekre találunk, akik ismét csak a saját szkriptjeiket kö-vetik, s így aztán esetleg kölcsönös korrektürákra kény-szerülünk, hogy 1ehetővé tegyük a közös nemi éietet. Néha azonban a két szkript összeegyeztethetlen, s igy nem alakul ki a kapcsolat.

Más szavakkal: a szexuális szkripteknek nemcsak intrapszichikus, hanem interperszonális aspektusaik is vannak. Nemcsak a nekem szánt szknpteket kell szemé-lyesen feldolgoznom, hanem ezen kivül mások szkriptjeivei is számohnom keil. Ennek aztán nálam és a társamnái is intrapszichikus következményei lesznek. Itt tehát egy fluktuáió és mindig dinamikus interdependen-ciárói van szö.

A szexuális szkripteknek azonban van még egy általá-nos kulturális aspektusuk. Azt is meghatározzák, hogy egyáltalán mit kell értenünk a „szexuális“ fogalmán, s ebből mit, milyen kritériumok alapján érte1mezzünk. Közlik azt is, hogy ki jogosult ilyen értéke1ésre, vagyis kik az erkölcsbírák, normaellenőrök és szakértők. Ese-tenként ilyenek lehetnek a vallási vezetők, a törvényho-zók, orvosok, pedagógusok, pszichológusok és más szak-emberek. De lehetnek köztük az ifjüság bálványai, spor-tolók, popénekesek, filmsztárok vagy mésok is, akik tár-sadalmi hatássai rendelkeznek. A különböző tekintélyek befolyási övezete is különböző, s ma már egyik sem ér ei minden társadalmi csoportot. Ellenkezőleg, szexuális értékpluralizmus uralkodik, amelyben az e1térő korokból származók, a modernek és tülhaladottak, liberálisok és represszívek, tudományos és tudománytalan „szakér-tők“ egyidejüleg veté1kednek a befolyásért. Még a szexo-lógián belüi is elkeseredett viszá1ykodés folyik a külön-böző tudományos irányzatok között, s igy a szexuális normék egyetemesen kötelező voltának minden remé-nye hiábavaló.

Azok sem örök igazságok, amiket a szexológia épp fel-kinái, hanem olyan „kulturálisan plauzibilis je1entések“, vagyis magyarázatok, ameiyek kuitüránkban a lehető legtöbb embert meggyőzik. Ha pedig már nem teljesftik ezt a meggyőző rnunkát, akkor elfogadhatőbb modellek-kei cserélik ki őket. Ezt jelenti a „paradigmaváltás“ ma oly divatos szava. Nevezhetnénk ugyan „átszkriptezés-nek“ is, hiszen maga a tudomény is szkriptezett, s egy adott kulturális környezetben keil funkcionálnia. S ne feiedjük: a különböző tudományok is, mint a bioiógia, orvostudomány, pszichológia és szociológia — a maguk altudományaival — küiönböző szkripteket ajánlanak ne-künk a szexualitás 1ényegérő1, ke1etkezésérő1 és jelentőségérő1. Ebből az egész szkriptezési hálóból pedig soha-sem szabaduihatunk. Ennek tudata azonban minden-képpen szerénnyé és kritikussá tehet bennünket saját ki-jeientéseinkkei  szemben.

E kis kitérő után térjünk vissza ismét a gyermekkor témájára. Itt nem szükséges a gyermeki fej1ődés fázisait fe1idéznem: a kután és orális é1vezetkeresést, a korai medencemozgásokat és a manuális önexplorációt, s végül a korán fe1lépő orgazmuskészséget. Az eiső éietév-ben még kevés gyermek éri ei ezt, de sok kétéves már át-é1te. A 2--4 éves gyermekek pedig megkezdik egymás kölcsönös kifürkészését, a nemi szerveket is be1eértve. Ezt azonban nem kell feitétienü1 szexuális játékként ér-telmezni, minthogy gyakran csak egyszerű kiváncsiságról van szó. De vaiódi erotikus játékokra is sor kerüihet, csókokkal és szoros ö1eiésekkei. Az ötévesek kb. feiének már van orgazmusé1ménye, többnyire önkie1égités ré-vén. Ezeket és sok más, hasonió megállapitást itt nem rész1etezem tovább. Megfelelő szakirodalom bőven ta-láihatő, s a tények önmagukban nem is vitathatóak. Csak azért emlitem ezeket, hogy világossá tegyem: a testi fej-lődésnek milyen alapjain következik be a kikerüihetet-len szociális szkriptezés.

Az első és legmasszfvabb szkriptezés szó szerinti érte-lemben a név beirása az anyakönyvbe; pontosabban, ez már korábban bekövetkezik, amikor a szü1észnők a nemet megállapitják. A kije1entésnek, hogy „fiü!“, vagy „kis-iány!“ alapvető és messzemenő következményei vannak. Ezáltal ugyanis nemcsak a név és az őltöztetés, hanem mindenekelőtt a gyermekkei kapcsoiatba kerülö felnőttek reakciöi meghatározott módon programozódnak. Ugyanez foiytatódik a nemre jellemző frizurákkal, játékokkal, játszótársakkal, könyvekkel stb., s aztán minde-nekelőtt a figyeimeztetésekkei arról: milyen és hogyan viselkedik egy „igazi fiü“, vagy egy „igazi kislány“. Ez az első és iegfontosabb szkriptezés, a nemi szerep rögzftése és kialakftása teremti meg az alapját minden további szkriptezésnek.

Ne feiedjük azonban, hogy már ennél az első szkriptezésné1 sok minden fé1resikerü1het. Kivéte1es esetekben a gyermek teijesen elutasitja a neki szánt nemi szerepet, s megtagadja a fiü vagy lány szuggerált identitásának eifogadását. Ővelük fe1nőttként mint transzszexuálisokkal találkozunk a tanácsadásokon vagy orvosi rendelőkben.

Ám az eiutasitás enyhébb formái is előfordulnak, különösen, ha a nemi szerep tül szorosan definiált, s egyenesen lázadást provokái egy erősebb gyermeki szemé1yi- ségben. A feminin fiük, vagy a  „fiús“ iányok néha komoiy gondokat okoznak a szüiőknek. E családi problémák interaktiv megoldása aztán megint csak a mindenkori kultüra, és a szülők és gyermekek egyéni sajátosságainak kérdése.

A gyermek tehát először is megtanulja, hogy ő fiü, vagy lány, s hogy ez mit jelent valamennyi é1etmegnyil-vánulása szempontjából.. Átveszi a kulturálisan megha-tározott férfias, vagy nőies szerepet, s egyre inkább bele-nő abba, még mielőtt annak szexuális vonatkozásait meg-ismerné. A nemi szerep szkriptezése tehát minden sze-xuális-erotikus szkriptezés előtt megtörténik. Ebből  kö-vetkezően tudományos tévedés lenne, ha a férfiak és nők állitólag „természetes“ kü1önbségeiben keresnénk szexuális cselekvésük magyarázatát.

Mármost a szexuális szkriptezésről: Amint láttuk, a nemi szerep bázisán az idők folyamán szuggesztiók, in-formációk és figyelmeztetések érkeznek arról: hogy mi-lyen szexuá1is tevékenységek vannak és hogyan értéke-lendők azok. Bizonyos gyermeki aktivitások a megfigye-1ő felnőtt számára esetleg egyértelműen szexuális jelle-gőnek tünnek, ámde a gyermekek számára esetleg egyál-talán nem olyanok. Ez érvényes azokra az esetekxe is, amikor a gyermekek látszölag szexuálisan közelednek a felnőttekhez. E téren néha igen nagy különbség mutat-kozik ugyanazon tevékenység gyermeki és felnőtt érte1mezésében. s ez nemcsak a gyermekekkel való szexuális visszaé1és kérdésében játszik szerepet, hanem az ilyen visszaélés megáflapftásában, értéke1ésében és üldözésében is. Egyes esetekben a gyermekek kevésbé traumati-zálödnak a felnőtt szexuális tevékenysége révén, amit ők alig tekintenek ilyennek, mint az ehhez kapcsolódó, erőszakos kihallgatások révén, amit nem értenek. A gyer-mek spontán cselekvései is traumatizáló reakciökat vált-hatnak ki a szüiőkből. Ha például a kisgyermekkori ön-kielégftést üldözik és büntetik, úgy ez nyilván másféle következményekke1 jár a gyermek számára, mint ha megdicsérnék és békén hagynák. Ugyanez érvényes a gyermekek „doktorjátékaira“, a kölcsönös maszturbációkra és hasonlókra. Ami a döntő kü1önbség lehet, hogy a gyerrneket tárgyilagosan felvilágositják-e a gyermek-nemzésrő1, vagy szégyenlősen értelmetlen meséket tálal-nak fel neki, amiket aztán sehogy seni tud összhangba hozni saját megfigye1éseiveL Hogy az ilyesmi milyen fe-Iesleges prob1émákhoz vezethet, azt jó1 illusztrálja S. Freud egyik Iegismertebb esete, a „kis Hans“.

A Freud által feltételezett látencia-periódus, amely-ben a gyermekek szexuális érdeklődése néhány évre le-csökken, mint tudjuk, ugyancsak kulturálisan meghatáro-zott és semmiképpen sem általános. Egyes korai társa-dalmak nem ismernek ilyet. Itt azonban egy igazi dilem-ma jelentkezik a mai szülők és pedagógusok számára, akik nem tudnak ki1épni a mi saját kultüránkból, mert az hátrányos lenne a gyermeknek. A túl erős szexuális rep-ressziö azzal a veszéllyel jár, hogy a gyerrnekek eltorzul-nak és megnyomorodnak. Ha viszont a pedagógiai gyep-lőt olyan lazára engedik, hogy a gyermekek szexuálisan gát1ástalanná válnak és összeütköznek környezetükkel, úgy esetleg még nagyobb károkat szenvednek. Másrészt az is világos, hogy az embernek, mint minden emlősnek, korán kell a reprodukciós vise1kedést begyakorolnia, mi-vel az nem ösztönösen vezérelt, illetve beprogramozott, mint az alacsonyahb rendü állatoknál. Bizonyos szexuális próbá1kozások tehát a gyermekeknél már csak a faj fenn-maradása érdekében is szükségesek; teljesen mindegy, hogy a különböző kultúrák hogyan vé1ekednek erről. A modern ipari társadalmakban nincs ideális megoldás er-re az ellentmondásra. Legtöbbször valahogy egyszerüen kikerülik ezt a problémát; rnindenki — a szülők, a tanf-tók és a gyermekek — szenved egv kicsit, de jó esetben meg is ússzák súlyosabh  sérükések nélkül.

Fiatalok

A kulturális környezet jelentősége a szexualitás szá-mára még világosabbá válik a serdülőkor kezdetével, amely a mi nyugati ipari társadalmainkban az ifjúkor hosszü és gyakran nyomorüságos periódusát vezeti be.

A legtöbb „természeti nép“, és az antikvitás és közép-kor idején a mi nyugati kultüránk sem ismert ilyen peri-ödust. Ehelyett a nemileg épp megérett fiükat és lányo-kat különböző pubertásritusokkal egyszerűen felnőtté nyilvánitották, aminek nyomai néhány vallási szoká-sunkban, (mint pl. a bár-micvö, a bérmálás vagy a konfir-máció) még fellelhetők. Ezek a ceremöniák jelzik a kö-zösség teljes értékő tagjává válást, s 13—14 éves korban kerül rájuk sor.

Az emberi történelem legnagyobb részében ez az életkor egyben az elismert szexuális aktivitás kezdetét is jelentette, legalábbis a fiuk számára. Ennek nem kellett feltétlenül a házasságban történnie, hanem vagy azonos nemőekkel, vagy pedig a prostittuált igenybe vételével. Mindenesetre néhány év mülva elvárták a házasságkö-tést, s a patriarchális társadalmakban igencsak „óvott“ lányoknak is ritkán kellett sokáig várni a szexu-ális kapcsolatra.

Georg Christoph Lichtenberg mint göttingai egyete-mi professzor még nyfltan együtt élt egy 13 éves lánnyal. Ma ott ugyanezért a gyermekkel való szexuális visszaélés miatt elftélnék, nem is szölva Lorenzo da Pontoról, aki Mozart „Cosi fan tutte“ librettójának frása közben inspi-ráció céljáböl rendszeresen nemi életet élt háziasszonyá-nak 15 éves lányával, s erről emlékirataiban büszken be is számol.

Számunkra ezek ma botrányos, kizsákmányoló vi-szonylatok, minthogy a 16 éven aluli fiatalok nálunk sze-xuálisan kiskorünak számftanak, vagyis per definitionem képtelenek a szexuális önmeghatározásra. Jogászi szö-használattal éIve, ők még „védett korban“ vannak. De 16 évesen sem számitanak felnőttnek, mert az ifjükort ma 5—10 évre kitoltuk, s egyébként is igen érzékenyek va-gyunk a szexuális partnerek nagy korkülönbsége iránt. Ma ugyan az első menstruáciö 8—12 éves korban, az első magömlés pedig 12—14 éves korban következik be, még-is hosszü út vezet a hivatalos felnőttkorig. Hát igen, ha meggondoljuk, hogy az egyetemi hallgatóknak gyakran további ő—10 évre van szükségük, amig minden vizsgát Ietesznek, minden szükséges cfmet megszereznek és sa-ját lábukra álllhatnak, ügy az iljúkor gyakran 15 évig, vagy még tovább tart.

Ráadásul az ifjükor nem biológiai, hanem kulturális fogalom. Biológiailag a lányok és fiük legtöbbször már 14 évesen nemi érettek, tehát nemzésre képesek. Ez azonban mai társadalmunkban semmikeppen sem jelen-ti azt, hogy szellemileg és szociá1isan is érettek a szülővé válásra. Ellenkezőleg, a fölgyorsftott pubertás és a ter-mészetellenesen hosszú ifjükor a fiatalok pszicholögiai fejlődését is meglassftotta, ügyhogy majdnem az ifjüság fokozódó szellemi infantilizálódásáról beszélhetünk, mi-vel egyre hosszabban tartják őket kiskorünak, miközben testileg egyre gyorsabban fejlődnek. Itt van az oka a mai ifjúság óriási pszichológiai, szociális és különösen szexu-ális problémáinak.

Ezek a problémák ma a világ más részeiben, például Delkelet-Azsiában még sülyosabbak, mint nálunk. Kfná-ban, Koreában, Japánban, Indonéziában, Malaysiában, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is gyorsabban serdül-nek, a házasodási életkor viszont emelkedik. Ugyanak-kor a fiatalok aránya drámaian nő az összIakosságon be-Iül. S ráadásu1 eközben még a hagyományos, szociális kontrollminták is összeomlanak. A vallás és a hagyomá-nyos erkölcs ezekben az országokban is elveszti befolyá-sát, miközben a nyugati példaképek egyre jobban előre törnek, s mindez egy olyan időpontban történik, amikor az AIDS is ijesztő gyorsasággal terjed. Következéskép-pen robbanásveszélyes helyzet áll e1ő, s ezek az országok ezért egyre inkább érdekeltek az értelmes szexuális ne-velésben. Kérdezzük meg magunktól öszintén, hogy tu-dunk-e nekik ebben segfteni.

De térjünk vissza a saját társadalmunkhoz: ismét csak eltekinthetek itt a serdülőkori testi fejlődés ismert rész-Ieteinek felsorolásától, s a fiük és lányok nemi érésének időbeli eltéréseiről sem kelI semmit mondanom. Ehe-Iyett szeretnék rögtön az ifjükori szkriptezés igen bonyo-luIt folyamataira utalni.

Az ifjükor úgyszólván a „klasszikus“ periódusa a sze-xuá1is es egyéb, szociális vonatkozású szkript-konfüziö-nak. A nemi szerepszkriptezés szexuális értelme most kezd kiderülni, vagyis a férfias és nőies közötti anatömiai es viselkedésbeli különbségek erotikus minőséget nyer-nek. Ehhez járulnak egyéb, meghökkentő saját megálla-pftások a világról. A kezdődő leválás a szülőkr5l, különvá-lás a testvérektől, ébredező bizalmatlanság az egyházzal, az iskolával és az állammal szemben, lázadozás s szabad-ság korlátozása eilen, szerelembe esés és ügyetlenség a kivánt partner megszölftásánál, hiányzó tapasztalat egyáltalán az emberi érintkezésben — mindez megnehe-ziti a fiataloknak, hogy értelmesen tudjanak választani a kfnálkozö számtalan szexuális szkript között. Ehhez jön még a félelem a nem kivánt terhességtől, s néhány éve az AIDS-tő1.

A szkriptezést persze nem egyenes vonalünak és kvázi-automatikusnak kelI elképzelni. Egyes fiatalok csaknem minden, nekik ajánlott szexuális szkriptet ei-utasftanak, mert azok nem illenek az egyéniségükhöz. Ha például egy adott környezetben az azonos nemüek iránti vágyat nemlétezőként kezelik, vagy betiltják, úgy ez az ilyen vágyakat érző fiataloknál komoly hiányérze-tet és általános tiltakozást idézhet e1ő. Mindenekelőtt azonban az érte]mes, azonos jellegű szkriptek hiánya szociáiis tanácstalansághoz és egyfajta erkölcsi anómiához vezet, ami aztán az élet más területeire is átterjedhet.

Az bizonyos, hogy ebben a fázisban a hasonló korüak által ajánlott szkripteket nagyobb bizalommal fogadják és előnyben részesftik, sőt, néha kritika nélkül átveszik. Ám a tömegkommunikáciös eszközöknek és a minden-kori pop-kultürának is igen nagy a befoiyása. Ez nem jeienti azt, hogy pl. a szülői ház, vagy az iskoIa nem járul hozzá a szkriptezéshez, ám ritkán állnak olyan vitatha-tatlanul az előtérben, ahogyan szeretnék. Hatásuk fgy gyakran csak indirekt.

Hogy sok fiatal mennyire meg nem értettnek érzi ma-gát, az kitünik pl. egy fiatal amatőr-szexológus, Jörg Tremmel vitairatáböi, ameiy „Sweet Little Sixteen — az ifjüság és az új nemi erkölcs“ cimmel jelent meg (Fischer Taschenbuch, 1994) és „értelmes nemi erkölcsöt“ és a szabad szexuális megnyi1vánulás jogát követeli bármely életkorban. Véleménye szerint ezzei sok probléma ei-tünne: „Az alkoholizálás, drogfogyasztás és öngyilkosság triásza ugyanolyan mértékben veszitene jelentőségéből, amilyen mértékben a szexuális frusztráció is eltünik.“ (248. old.)

A jövő frusztrációmentes társadalmában szerinte épp olyan idillikus viszonyok uralkodnának, mint a húszas évekbeli Trobriand-sziget Iakóinál, ahol még a homosze-xualitás is háttérbe szoruit a korán lehetővé tett hetero-szexuális éhnények miatt. Ezek és a többi tézisei egy-részt bájos ifjúkori naivitásról tanuskodnak, másrészt emlékeztetnek a régebbi, forradalmi elképzelésekre, amelyekkel már a szociá1utopisták Fourier-tó1 Reichig hajótörést szenvedtek. Látszólag tudományosan megaia-pozott véleménye a homoszexualitásról azt is mutatja, hogy a szerző a megfelelő szakirodalxnat sem nem érti, sem kritikailag értékelni nem tudja.

Itt is csak azért emlitem ezt az irást, hogy rámutassak a szexualitással kapcsolatos ifjonti és felnőtt gondolko-zás közötti szakadékra. A fiatalok ugyan helyesen álla-pftják meg, hogy az uralkodó szexuális ideolögia körül valami nem stimmel, és hogy saját boldogságuk érdeké-ben saját útjukat kell keresni. Tévednek azonban annak feltételezésében, hogy a modern értékpluralizmust és a belőle következő szkript-konfúziót az „értelem“ révén, az idealisztikus felhivások, vagy más, globális intézkedé-sek révén meg lehet szüntetni. Nincs oiyan út, ameiyen meg lehetne kerülni a saját értéktalálás feladatát az ob-jektiv ellentmondások társadalmában; nem lehet „kiug-rani a történelemből“.

Illusztrációként egy példa: Mintegy 250 év öta, az éIet polgáriasodásával a nyugati ipari országokban kialakult egy olyan kulturális szkript, amely a szexet, a szerelmet, a házasságot összetartozónak tartja. Eleinte ez csak a polgárlányokra volt  érvényes, de végül a fiükra is kiter-jesztették. Ma kevesen tudják, hogy ez a hármas egység az emberiség történetének iegnagyobb részében nem volt érvényes. Ismerjük az antik görög mondást, hogy a férfi felesége a gyermeknemzésre valö, a hetérák a szex-re, az ephéboszok (fiataiemberek) pedig a szerelemre. De a szerelmet a keresztény, paraszti középkorban sem tekintették a házasság előfeltételének. Sokkal inkább számitott az, hogy a gazdaságot vagy a kézmüves mü-helyt egy ökonómiailag racionális házasság révén gyara-pitani lehessen. Még világosabb az ügy az arisztokráciá-nál. Itt a házasságkötéseket teljesen alá kellett rendelni a dinasztikus vagy egyéb politikai érdekeknek. Ezért en-gedték meg a fejedelmeknek, hogy szeretőket tartsanak. Am ezeket is csak addig türték meg, amig a házasságot, s ezzel a dinasztikus öröklést nem veszéiyeztették. Va-gyis a szenvedélyes szerelmet a legalsóbb rétegekben éppügy, nünt a legfelsőkben inkább fenyegetőnek talál-ták a családrendszerre nézve. Sok klasszikus dráma, s még a 19. század nagypolgári regényei és operái is erről tanüskodnak. Sőt, maga a polgárság is, ameIy a szerelmi házasságot propagálta, mindig tudatában volt annak, hogy az házasságtöréshez is vezethet, propagandája ezért mindig ambivelens maradt.

Ha mármost a mai nyugati fiatalok a házasság előtt és házassági szándék nélkül is szexuális kapcsolatokat ke-resnek, úgy sokan közülük, különösen a lányok, ragasz-kodnak a szex és szerelem szoros kapcsolatához. Szerin-tük csak a szerelem Iehet bármeiy szexuális kapcsoiat magyarázata és igazo1ása. Hogy valöjában mi a szere-Iem, azt megint csak a különböző kulturális szkriptek közvetitik, amelyek a rajongástöl kezdve a futö vonzal-mon át a végzetes szenvedélyig sok mindent tartalmaz-hatnak. Itt azonban a fiúk és iányok számára eltérő szkriptezés jelentkezik. A fiük ugyan éppügy hihetnek a szerelemben, de ők gyakran a „tiszta szex“ jogát is elis-merik. Abban viszont általában egyetértenek a lányok-kai, hogy a szereIem eIőfetéte1e — néha egyetien elöfeI-téte1e — a házasságnak. Gyakran azonban elfelejtik, hogy a szerelem és az erotikus vonzalom nagyon is meg-bizhatatlan garanciái egy jó é1etközösségnek. Ha, ahogy mondják, a szerelem vakká tesz, úgy 1egfőképpen a házasság vaiódi stabilizáló tényezőive1 szemben tesz azzá. Ezért növekednek a válási ráták is.

Röviden szólva: a mai általánosan érvényes szkripte-zés, amely a szerelem, szex és házasság egységét hirdeti, sokakat, akik feltétel né1kü1 elfogadják, későbbi csaiödá-sokra programoz, s ezen az „érte1mes szexuális erkölcs“ sem segit. A tapasztalatilag megalapozott értelem itt legfeljebb különböző ellenszkripteket kiná1hatna, ám az ifjúság elánja gyakran éppen abban áll, hogy nem hall-gatnak a tapasztaitabb idősekre. Azon kivül olyan, társa-dalmilag széles körüen elfogadott, szinte lenyűgözö szkriptezésről van szó, amelyen épp ezért rendszerint a fiatalok sem tudnak felülemelkedni.

Fz nem jelenti azt, hogy a szkriptet minden fiatal de facto mindig elfogadja, hiszen látják, hogy sok felnőtt nem cselekszik fgy, a nagyhangú bizonygatások eflenére. De mint kulturális ideál, még mindig játszik bizonyos szerepet.

Érdekes lenne most kitérni még egyenként az olyan, ifjüsági rekIám-rituáiékra, mint a barátságformák, vagy a nemi kapcsolatok formái, a védekezési stratégiák stb., amelyek természetesen egytől egyig kulturális szkriptezések. Ezek helyett azonban néhány olyan meg-állapitásra utalok, amelyek valószfnűleg inkább biológiai, mint szociális okokra vezethetők vissza, éspedig a fér-fi és női szexuális reagálás fejlődésének küilönbségeire. A „szexuális reakciö“ (angolul: sexual response) modern kifejezése már önmagában is mutatja, mennyire eltávo-lodtunk a szexoiógiában a nemi ösztön régi fogaimától. Hiszen itt már nem beIülről hajt bennünket valami, ha-nern ellenkezőleg, különböző külső ingerekre reagá-lunk. A szexualitást most már nem ösztönként, forrás-ként vagy spontán, belső erőként fogjuk fel, hanem mint a megfelelő ingerekre valö reagálás képességét, mint re-akciö- és interakció-potenciált. Ennek megfelelően az emberi szexuáljs viselkedésben három fő vonalat igyek-szünk megkülönböztetni:

1.      A szexuális képességet, vagyis amit egy ember tenni lud,

2.      a szexuá1is motiváciöt, vagyis amit tenni szeretne,

3.      a szexuális teljesitrnényt, vagyis amit tényIegesen tesz

A szexuális képesség (tehát a szexuális felizgulás és ki-e1égüIés képessége) az ember általános testi állapotátöl, különösen az ideg- és izomrendszerétől függ. Ez a képesség egyénenként igen különböző, s ugyanannál az emberné1 sem marad változatian. Igy péIdáu1 gyermek-ként, ifjüként és öregemberként igen különböző szexuá-lis képességekke1 rendelkezhet. Témánkkal kapcsolat-ban ez azt jelenti, hogy a kisgyermekekné1 általában csak az eIsö két é1etévben fejiödik ki fokozatosan a szexuális képesség. A pubertás viszont a fiüknál igen gyorsan a szexuális képesség teljes kibontakozását eredményezi, ami aztán folyamatosan gyengül. A lányoknál ezzel szemben ez a kibontakozás általában nem olyan gyors, fgv sok nő csak a 30. é1etéve körül éri ei szexuális képes-ségének  maximumát.

A szexuális motiváciö (tehát a szexuális aktivitás igénye) függhet bizonyos hormonok meg1ététő1 a testben, ámde messzemenően pszichikus hatások befoiyása alatt is áli. A szociális kondicionálás, illetve szkriptezés és az adott helyzet sajátos körü1ményei döntő szerepet játsza-nak. A szexuális rnotiváció egyénenként különböző, s ueyananné1 a személynél sem állandö. Ennek alkalma-zása témánkra nyilvánvaió. A tizenévesek szexuális mo-tiváciöja jöval magasabb, mint a gyermekeké, nemcsak a magasabb hormonszint miatt, hanem a környezetük mi-att is, amely számukra — eltérően a gyermekektől — a szexuális aktivitás fontosságát szuggeráija.

A szexuális teljesitnuény (tehát a nemi aktivitás tényie-ges xnértéke) nemcsak testi és lelki tényezöktől függ, ha-nem mindenekelött az alkalomtól. Mértékének felső szintjét természetesen a szexuális képesség határolja be.

Nyilvánvaló, hogy a szexuális képesség, a motiváciö és teljesftmény nincs mindig összhangban. Csak kevesen jutnak olyan helyzetbe, hogy mindazt megtehessék, amit tudnak és szeretnének. Például egy magas szexuális tel-jesitmény együtt járhat egy csekély szexuális motiváciö-val. Ráadásul ez pusztán pénzügyi jellegö lehet, mint a prostituáltaknál. De lehet szociális jellegű is, mint pl. egy valójában prüd, anorgasztikus asszonynál, aki a fer-jét nem akarja elvesziteni.

A csekely szexuális motiváció együtt járhat egy ki-emelkedő szexuális képességgel is, amit azonban külön-böző okokböl nem használnak fel. Ez nem ritka olyan nöknél, akiknek évekig „sejtelmük sincs arról“, s egysze-rűen nem tudják, milyen nagy szexuális potenciállal ren-delkeznek. Csak egy ügyes szeretővel valö találkozás éb-reszti fel ezt a potenciált, s ez után a korábban fejletlen motiváció is „fel tud zárközni“. Másrészt az is előfordulhat, hogy egy ilyen szerető eltűnésével a motiváciö is ei-tfinik, vagy jeientősen csökken.

Temánk szempontjáböl igen érdekes a szexuális képesség és teljesitmény közötti diszkrepancia, amit főleg fiatalembereknél lehet megfigyelni. Mint már emlitet-tük, ők a serdülőkor kezdete után 3—4 évvel érik ei sze-xuális képességeik maximumát, ami később Iassan csök-ken. 16—18 éves korban azonban társadalmunkban igen kevés fiatalnak van Iehetősége e potenciál teljes kiakná-zására. A hasonló korü partnernők nehezen elérhetőek, s különben is fejietien még a szexuális képességük. Eh-hez jánil a maszturbációnak bár erőtlenebb, de még mindig hatékony tilalma, s fgy sok férfi csak tfz, vagy még több évvei később éri ei a iegmagasabb szexuális teljesftményét, amikor szexuális képessége már eléggé csökkent. Nyilvánvaló kivétei iehetne ez aIói egy homo-szexuálisan aktfv, hasoniö korú fiúkböl állö pár, feitéve, hogy megadják nekik a szükséges lehetőségeket. A hete-roszexuális érdeklődésű fiataiemberekre azonban érvé- nyes a szabály.

A nemek e téren egyenlőtlen fejlődése fontos szempontja témánknak. Ez még nyilvánvaióbb lesz, ha a fel-nőttkort tárgyaljuk.

Felnőttek

Sok tekintetben persze hataimas küiönbség, hogy  egy fiataiember megházasodik, vagy aggiegény marad. Ez azonban alig okoz különbséget szexuális te1jesftményének állandó csökkenése terén. 20. éietévük eiőtt a házas férfiak orgazmusának átlagos gyakorisága csaknem heti 5, és a nőtleneké is több mint 3. Ám a két csoport csök-kenő görbéi csakhamar közeiednek egymáshoz. Az öt-venéveseknéi már kevesebb mint 2, a hatvanéveseknéi alig több mint 1, a hetvenéveseknél pedig 1-nél is keve-sebb. Ezek az adatok Alfred Kinseytői származnak, s le-het ugyan küiönböző okokböi egyes adataiban kételked-ni, de a tendencia vitathatatian.

EzzeI szemben a nőknéi Kinsey és munkatársai sok-kai laposabb, s ugyanakkor csaknem ellentétes teljesft-ménygörbét taláitak, ameIy mindvégig a 0,5 körüi moz-gott. A 18 éves lányok ilyen szempontból allg különböz-tek a 60 éves asszonyoktól. Kinseynek erre nem volt ma-gyarázata, s anéiküI, hogy spekulációkba bocsátkoznék, arra szeretnék kitérni, mit jeient ez a férfi és nő szexuá-lis kapcsolata számára.

Természetesen hangsüIyozni kell, hogy az emiftett számok átlagértékek, s hogy egyes esetekben ettől az át-iagtól feifeIé és lefeIé nagy eitérések figyelhetők meg. Azonkfvüi a számok az orgazmusok összességére vonatkoznak, tekintet né1küI arra, hogy kivel és hogyan jöttek azok létre. Igy Kinsey megállapftásai semmiképpen sem mondanak ellent annak a korábban emiftett megfigye-iésnek, hogy egyes fiatalembereknél a iegnagyobb szexu-ális teljesftmény sok évvei a szexuális képességük csúcs-pontjának elérése után következik be. Annak a köznapi megfigyelésnek sem mondanak ellent, hogy a ferfiak, akik sok éves házasságukban már alig motiváitak, házas-ságon kfvüli kapcsoiatban üj motiváciöt nyernek. Ellen-kezőieg, éppen, mert Kinsey mindkét csoportban, a há-zasoknál és a nőtleneknél ugyanazokat a számokat taiái-ta, még nyilvánvaióbb az életkortól meghatározott sze-xuális teljesftménycsökkenés.

A nők számára, minden küiönbség elllenére ugyancsak érvényes, hogy akár házasságban, vagy azon kfvül, a teljesftményátlag ugyanaz marad, mégpedig hasonló szinten.

Ha mármost ezeket az ismereteket a felnőttek szexu-ális kapcsoiataira aikalmazzuk, akkor megint csak a ieg-különbözőbb kuiturális szkripteket kell figyelembe yen-nünk. Az elsőt és legfontosabbat már emlitettük, ti. a férfi és női nemi szerepet. Gyermekkorban ez a szkriptezés alapvető, az ifjükorban fontos, a felnőtt kor-ban is mindenképpen jeientős marad. S itt sem érdemes semmilyen „természetes“ ideális helyzetben reményked-ni. A férfi és női szerepek az utóbbi három generáciöban olyan dramatikusan változtak és változnak, hogy a sza-badság mellett a bizonytalanság is igen megnőtt mindkét nemnél. Többé már nem világos, hogy tuiajdonképpen milyen az „igazi nő“ és az „igazi férfi“. A szemérmes há-ziasszony és a patriarcha régi szerepei már elavultak, éppúgy, mint a női passzivitással és a férfi kezdeménye-zőkészséggei kapcsolatosak. De az alternatfvákröl igen különböző és gyorsan változö szkripteket ajánlanak ne-künk. Nőknél ilyen a munkába járó feleség, a modern menedzsernő vagy aktivista, aztán talán mégiscsak a tu-datos anya, akár mint egyedi nevelő, vagy mint a család középpontja. Férfiaknál a modellek változnak, a „háziembertől“ a szorgaimasan dolgozó apán keresztüi, akinek még a gyermekeire is van ideje, egészen az úra maszkulinizáit, feieségével egyenrangú partnerig, aki mosogatni is md. Hogy kire melyik illik, azt mindenki-nek magának kell eidönteni.

Azonban a szükebb érteiemben vett szexuális viselke-dés is megváltozott. Az USA vonatkozisában pl. külön-böző tanulmányok azt mutatják, hogy az orális szeretke-zés Kinsey óta a házasságon kfvüi is jelentősen megsza-porodott, s fgy az utóbbi évtizedek fokozödó liberalizá-lódását tükrözi. Az is kiderült, hogy ugyanakkor a homo-szexuálisok körében először drámaian elterjedt, majd ugyanolyan drámaian csökkent az anális közösüiések száma. Ez utóbbi megállapitásban nem nehéz felismerni egyrészt a modern meleg-mozgalom, másrészt az AJDS--járvány hatását.

Nem vitás tehát, hogy az áitaiános társadaimi és tör-ténelmi fejiemények a iegintimebb emberi viselkedést is befolyásoiják. Még a házastársak nemi életének legegy-szerűbb eseteiben is döntő szerepet játszanak a különbö-ző kulturális szkriptezések. A szexuáIterapeuták pél-dául pacienseik ieggyakoribb problémái között megta-Iáiják, mitől akadozik a szexuális kommunikáciö. Szexu-ális zavarok lépnek fel, mert a ma még mindig kedvelt „genitalitás fétis“ a kapcsolatokat háromfele módon romboija. Igy

— a férfI kezdeményezésének  túlhangsúlyozása révén (a női kezdeményezés   rovására),

— a közösülés túllhangsülyozása révén (a szeretkezés más formáinak rovására) és

— az orgazmus túihangsú1yozésa révén (a játékos gyengédség és a lassü  érzéki élvezet rovására).

Az ilyen torzulásokból keletkező, különböző mereve-dési, nedvesedési és orgazmuszavarok meglepő mödon eltünnek, ha a terapeuta segftségével az egyensüly ismét helyreáll.

Ahogy mondják, s az USA-ban számokkal is bizonyit-ják, egyre több férfi és nő szabadul meg a régi, kiegyen-sülyozatlan szkriptezésektől, s ennyiben talán több sze-xuális kieiégülés jellemző a házasságokra, mint koráb-ban. Azonban a régi minták még túl sok emberben to-vább működnek, ami egyébként a nők elleni erőszakos cselekményekben is kifejeződik. A nők elleni erőszak szintén kulturálisan szkriptezett, amire a feministák mindig rámutatnak, persze anélkül, hogy meghallgatás-ra találnának. Nem kfvánok a témába itt belemélyedni, hanem befejezésül csak arra utalnék, hogy a további ku-tatások számára éppen a szkriptezési e1mélet kfnál értékes támpontokat.

Térjünk tehát vissza a felnőttkori szexuálls fejlődéshez! Nem igaz, hogy az ifjükor befejeződéséve1 a szexu-alitás az é1et végéig egyenletes marad. Nemcsak a nemi  szerep aIakftása változhat, amint azt láttuk, hanem —ahogyan azt Kinsey bizonyftotta — a szexuális beállftott-ság sem mindig végleges. Jómagam San Franciscoban is-mertem olyan nagyapákat, akik feleségük halála után tu-datos döntéssel először ismerkedtek a melegek világá-val, s abba aktfvan bekapcsolódtak. Az általam és Rolf Gindorf által  kiadott tanulmánygyüjtemény („Bisexualitäten — Ideologie und Praxis des Sexualkontaktes mit beiden Geschlechtern“, 1994) is meggyőzhet minden olvasót arról, hogy búcsút kell yen-nünk a merev elképzelésektől ezen a téren.

De akár azonos-, vagy másneműekkel, mindkét esetben felmerül a kérdés, mit nevezünk ma partnerkapcso-latnak. Jómagam nem kedvelem ezt a szót, mert az üzle-ti kapcsolatokra emlékeztet. Itt is megmutatkozik, hogy sokak számára ez nem a vagy-vagy kérdése. Valamennyi-en hallottunk a sorozatos monogámiákról, a házasság eiőtti együttélésekrő1:a ,szinglikről“ és a kommu-nákról, a „nyltott házasságokról", a kis, nagy és kibővi-tett családokről, a leszbikus és meleg életközösségekről kettesben vagy hármasban. Tehát ezen a téren is megta-lálhatók a hosszabb-rövidebb időtartamü felnőtt intimi-tás különböző szkriptjei. Mindenesetre a szexológusoknak és szexuális nevelőknek nem szabad úgy tenniük, mintha e téren csak egyetlen helyes választás lenne, mert ha mi az általános vitában nem vesszük figyelembe a realitásokat, akkor ki tegye azt?

Az is elkerülhetetlen, hogy a férfiak és nők bizonyos körei életük során kipróbáljanak különböző modelleket, s ezért elég nehéz ma a felnőttkori szexualitásról általá-nosan érvényes kijelentéseket tenni. Viszonylag biztos az a kijelentés, hogy tar--tósan boldog partnerkapcsolatok inkább a kölcsönös tiszteleten, bizalmon, megértésen és tolerancián mülnak, mint a szexuális aktivitáson. bár ez utóbbi is fontos, másodlagos szerepet játszik. Egyébként meggondolandó, hogy jelentősége idősebb korban úgyis csökken, legalábbis az orgazmushoz jutás konvencioná-]is értelmében. Ehelyett a gyengédség és a testi közelség válik döntővé

A menopauza, amely korábban sok nő számára a ne-mi élet végét jelentette, mára elvesztette ijesztő hatását. Ellenkezőleg, egyesek számára felszabadulást jelent, en-nek megfelelően nagyobb szexuális kielégüléssel. Bár. mint emlftettük, a hasonló korü férjeknél a szexuális ké-pességek tovább csökkennek, a szexuális kapcsolat ei-méiyftése mégis lehetséges, különösen, ha a pár képes megszabadulni a korábbi, beszükftő szkriptezésektől.

Ujra hangsülyoznunk kell azonban, hogy a szexuali-tásra korlátozódö szemlélet nem képes átfogni a pár-kapcsolat egész valóságát, sőt, a lényegen is keresztül nézhet. A pár számára az idők mültával_megyáltozik a szexuális interakció értelme és jeientősége. Ez eleinte észrevétlenül, később azonban érzékelhetően is mmd-kettejük számára átértékelődik, s mondhatjuk, hogy csak ez teszi lehetővé a további mtiködőképességet. Ha nem sikerül, s olyan viselkedésmintákhoz kötődnek. amiket az öregedő test már nem teljesfthet, akkor a sze-xuális kommunikáció is elsorvad.

Idősebb  emberek

Ezzei olyan témához értünk, amely az utőbbi években nagy publicitést kapott: szexualitás az öregkorban. Az éIetciklussal kapcsolatos, meggondolatlan kijelentések e téren már régóta sok kárt okoztak. Ennek értelmében ugyanis az öregkort „második gyermekkorként“ fogták fel, mint visszatérést az aszexuális, pubertás előtti élet-korba. A függőségben é1ő időseket gyakran erőszakosan infantilizálták, különösen az öregek szociális otthonai-ban. S a gyermekekhez hasonlóan az öregeknek sem en-gedélyezték a szexuális érdeklődést. A hetvenes évek elején aztán kezdett megváltozni ez a kép. Mfg koráb-ban az öregektől a szexuális kapcsolat minden jogát elvi-tatták, addig most egyszerre — különösen a napisajtö-ban — gondtalan, élveteg, sőt, gátlástalan erotománok-ként ábrázolták öket.

Ez a pozitfv ellenkép is torzulás volt. Itt nem kfvánok kitérni az öregedés különböző testi és lelli jelenségeire, amelyeket Cyran és Hallhuber könyvükben (1992, Fischer Verlag) mintaszertien és részletesen tárgyalnak, s kitérnek azok konstruktfv kezelésének lehetőségeire is. Természetesen jómagam is osztom a véleményüket, hogy az öregedés ugyan nem véd meg a szerelemtől, de a szerelem megvéd az öregedésiő1. De figyeljék meg ké-rem, hogy itt tudatosan és szándékosan nem a szexről, hanem a szerelemről van szó! S igy megint az általam kezdetben emlftett kü1önbséghez érkezünk a körforgást, az emelkedő görbét illetően, vagyis a szexuális képes-ség és a boldogságra való képesség közötti különbség-hez. Mfg az ember életében a testi erők lassan növeked-nek, aztán visszafejlődnek, addig ugyanez semmiképpen sem érvényes a lelld erőkre, mert azok tovább növeked-hetnek, egészen a halálig. Ezekre azonban nem elegen-dő a „szexualitás“ koncepciója.

Ez nemcsak azokra az öregekre érvényes, akik még tartós kapcsolatban élnek, hanem az özvegyekre és nem-házasokra is. Egyébként ebben sincs különbség a heteroszexuális és homoszexuális beállftottság között. Ha a partnerkapcsolat még sértetlen, akkor ugyanúgy változik, és ugyanolyan mélységet is elérhet. Az egyedül élőknek az a feladatuk, hogy valahol találjanak testi kö-zelséget és gyengédséget. Sajnos kultüránkban a házas-ságon kfvül csak kevés szkriptje van az öregkori nemi életnek. Hasznos társadalmi feladat lenne több ilyen szkriptet kimunkálni, s igy opciókat nyújtani a szociális otthonokban is. Különösen a tömegközlési eszközök te-hetnének e téren sokat, amennyiben realisztikus beszá-molökat, filmeket és tévéműisorokat, vagy éppen soroza-tokat közöInének. Közben egyes idősebbek kialakftották a házasság nélküli párkap-csolatok modelljeit, a rendszeres, közös nyaralásoktó1 és külön vezetett háztartás melletti szexuális kapcsolattól kezdve egészen a formális lakóközösségekig. Az ilyen ki-sérletek bizonyára szaporodni fognak, minthogy a gaz-daságilag független öregek részaránya is növekszik tár-sadalinunkban.

Döntő az, hogy az idősödő emberek képesek legyenek a saját, személyes és az általános társadalmi szkriptezéseket is felismerni és kritikusan felülvizsgálni. Vagyis szabaduljanak meg az önmagukkal kapcsolatos, sztereotip e1képzelésektől. Az fgy nyert szabadság ön-maguk és má.sok kezelésében új örömök forrásává vál-hat.

Ebben az értelemben egy öregkori bölcsességet a fia-talabbak is meghallgathatnának, akik a felismert és fel nem ismert szexuális szkriptekkel valő küzdelinükben szfvesen fogadnák az igazi segftséget. Alapfeltétel azon-ban, hogy az eredményekben gazdag élettapasztalat va-löban segithet. Am nem pusztán bölcs mondás, ha öreg szexolögusok tudományos és személyes tapasztalatuk alapján azt mondják, hogy a szex tulajdonképpen nem is olyan fontos. Azt kell megérteni, hogy az ember szexuá-lls képessége csak egyike az ő sok képességének, s hogy a többihez hasonlóan ezt is érdemes fejleszteni.

De ugyanügy, mint az élsportolök, vagy az operaénekesek, akiknek már kezdettől számftaniuk kell karrierjük befe-jezésére, ügy nekünk is arra keIl beállitödnunk, hogy ne-mi életünk testi-fiziolögiai vonatkozásban először felfe-ié fvel, aztán lefelé hanyatlik. Eközben azonban szerencsére — a sporttól és az énekléstől eltérően — az átala-ku1ásnak, a kommunikáciönak és az intimitás megte-remtésének potenciálját nemcsak megőrzi, hanem egyre jobban megvalósitja. Ez a potenciál tehát az idő múltával semmiképp sem csökken, hanem éveink számával együtt gyarapodhat.

Tehát mit értsünk mi, szakemberek „szexualitáson“? Valami ciklikust? Nem! Valami változót? Már in-kább! Valami alakithatót? Mindenképpen! Hogyan és mivé alakul ez az életünk folyamán, az attól függ, ho-gyan bánunk mi magunk a különböző szkriptezésekkel, amiket utunk során kinálnak nekünk.

Mint látjuk, a szexualitás témájánál a tudös is mindig az erkölcsnél köt kii. Ez ugyan nem a prédikációk, encik-likák és katekizmusok konvencionális „nemi erkölcse“, de megiscsak erkölcs. Ez az értékes,. beteljesült élet kér-dése, olyan életé, amely bennünket és másokat gazdagit, amfg le nem lépünk a szinről. Az a kérdés, hogy milyen példát adunk embertársainknak és utódainknak. Ahogy szexológusként igyekszünk jó példát adni, úgy nemi lényként is ugyanezt kell tennünk, különben tudomá-nyunk önmagunk számára is elveszti értékét.

Ebben a szellemben szeretném a mi legjobb, szakmai éIetszabá1yunkka1 befejezni: szexológus kutató, kutasd át önmagad!

Szexuális  konformitás  és  deviancia

Bevezetés

Minden társadalom kialakít különféle standardokat, szabályokat és normákat tagjainak szexuális viselkedésére.  Ezek a normák  rendkívül eltérőek lehetnek a különböző társadalmak és történelmi periódusok szerint, de abban megegyeznek, hogy az embereket két csoportra osztják: a normákat követőkre, akik „normálisak“,  és a  normáktól  eltérőkre, akik „abnormálisak“.

Például a 20.század elejéig  az Észak-Afrikai  szivan bennszülöttek  elvárták, hogy  minden „normális“  férfi  homoszexuális kapcsolatokat (is) létesítsen, s akik ezt nem tették, azokat  furcsának és nevetségesnek találták. Az arab félszigeten élő beduinok viszont a homoszexuális viselkedést olyan „abnormálisnak“ és felháborítónak tartották, hogy  az érintetteket halálra ítélték.

Ami saját társadalmunkat illeti, a viktoriános korban feltételezték, hogy  a „normális“  nők  nem  nagyon élvezik a szexet és nem elégülnek ki abban. Akik pedig  mégis  élvezik és ragaszkodnak a kielégüléshez, azokat romlottnek, erkölcstelennek, sőt, betegnek tartották. Ma viszont éppen az orgazmusra képtelen (vagy arra nem törekvő) nő számít „abnormálisnak“, „diszfunkcionálisnak“, kezelésre  szorulónak.

E néhány példa nemcsak azt illusztrálja, hogy a szexuális normák relatívak, hanem azt is, hogy a normáktól való eltérés (deviáció)  igen különböző szociális reagálásokat provokálhat. Más szóval:  ami az egyik kultúrában szexuális konformitás, az egy másik kultúrában szexuális deviancia lehet, s akiket deviánsnak tekintenek, azok különböző jövetkezményekkel számolhatnak.

Amint láttuk, a szexuális devianciák  legalább négyféleképpen  értékelhetőek:

Kinevethetik, mint  egyéni bolondériát  (ahogy a szivanok tették a csak heterosazexuális férfivel),

Elítélhetik, mint erkölcstelenséget  (ahogy  a szexet élvező, viktoriánus  nőt),

Megbűntethetik, mint törvénysértést  (ahogy  a beduinok teszik egy homoszexuálissal),

Betegségként is kezelhetik  (mint ahogyan egy anorgasztikus modern nő esetében).

Az elsőként említett esetben a szexuális devianciának nincs komolyabb következménye. A deviáns egyszerűen egy furcsa fickó, aki könnyen elviselhető. A másik három eset viszont  sokkal komolyabb. Ha egyszer a devianciát morális, legális, vagy orvosi szempontból ítélik meg, akkor gondot okozhat az egyháznak, a bíróságnak, vagy a szakorvosoknak. Ennek folytán a deviánst már nem tartják ártalmatlan nonkonformistának, akit békén lehet hagyni, hanem egy bűnösnek, akit meg kell menteni,  egy bűnözőnek, akit meg kell bűntetni, vagy  egy betegnek, akit meg kell gyógyítani.

Természetesen vannak olyan társadalmak is,  amelyekben  az említett szexuális viselkedések  nem keltenek különösebb feltűnést, és sohasem tekintik azokat deviánsnak.  Az ilyen  „permisszív“ társadalmakban a szexuális normák elég lazák és rugalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek alkalmazkodni sokféle egyéni viselkedéshez, s  így a heteroszexuális és homoszexuális férfiakat, vagy  az orgazmikus és anorgazmikus nőket egyaránt a normalitás határán belül levőknek tekintik.

Másrészt egy különösen merev szexuális normákkal rendelkező társadalom  ezeket a különböző csoportokat a deviancia különböző osztályaiba sorolhatja. Már említettük, hogy a viktoriánus Európában és Amerikában a szexuálisan igényes és orgazmusképes nőket gyakran  erkölcstelennek  és  betegnek tartották. Igy nemcsak jámbor prédikációkat  tartottak nekik, hanem pszichiátriai kezelésnek is alávetették őket. Ugyanígy egyes országokban a férfi homoszexualitást  ma sem csak véteknek, hanem  bűncselekménynek és/vagy  betegségnek tekintik. Ez háromszoros szociális elítélést jelent;  ami elég demoralizáló hatású.

Ám érdemes megemlítenünk, hogy a szexuális normák elég gyorsan változnak a modern társadalmakban, s így  a két-háromszoros devianciák is gyorsan egyszeresre csökkennek, vagy akár eltűnnek. Az ilyen, drasztikus változások jó példája nemrég az Egyesült Államokban történt, ahol  a pszichiáterek a homoszexualitást levették  a mentális zavarok listájáról, s ahol  több állam törvényhozása eltörölte a homoszexuális viselkedést büntető, hagyományos jogszabályokat, sőt, több keresztény egyház sem tekinti már bűnnek az ilyen viselkedést. Igy sok amerikai homoszexuális szociálisan kitaszítottból elég gyorsan tisztes állampolgárrá vált. Ésak a konzervativ egyházakhoz tartozók maradtak hagyományos állapotban, vagy kerestek gyógykezelést konzervativ pszichiátereknél, akik őket még „korrekcióra szoruló deviánsoknak“ tekintették.

Ez a probléma másik fontos szempontjára világít rá. Gyorsan változó világunkban  a szexuális viselkedés morális, jogi és orvosi standardjai  nincsenek mindig összhangban, sőt, akár ellentmondásba is kerülhetnek egymással. Ennélfogva  konformitásunk az egyik  normával  elhajlást jelenthet egy másiktól. Például  előfordulhat, hogy egy anorgasztikus nőt  modern terapeutája  rendszeres maszturbáció gyakorlására bíztatja  orgazmuskészségének erősítése céljából. Csakhogy  ugyanezt a nőt a lelkipásztora eltiltja a maszturbációtól, mint bűntől, amely Isten elleni vétek. Igy aztán választhat, hogy egészséges lesz, de erkölcstelen, vagy erkölcsös, de beteg. Ugyanebben az esetben a maszturbációt javasló terapeuta az USA egyes államainak jogszabályait szegi meg, ahol ez bűncselekménynek minősül. Holott  szakmai etikája  elvárja tőle az ilyenfajta kezelést. Igy mindenképpen dilemma elé kerül.  De a normák ilyen konfliktusát tovább elemezhetnénk a terapeuta vallásos hite, vagy  a lelkipásztor  orvosi nézetei szempontjából. A lényeg azonban világos: a deviancia éppolyan relativ fogalom, mint a konformitás, s konkrét jelentésük a szociális kontextustól függően  változik.

A multban ezt az egyszerű igazságot, sajnos, nem mindig értették. Ma ez számunkra nyilvánvalónak tűnik, ám régebben a történelem legtanultabb  elméi sem ismerték fel. Ehelyett a szexuális devianciát az egyén olyan objektiv  tulajdonságának tartották, amelyet a társadalomnak szabályoznia, korlátoznia kell. Ennek megfelelően feltételezték, hogy vannak „deviáns  személyiségek“, s igyekeztek megállapítani ezek jellemvonásait és kialakulásuk feltételeit. Megállapításaik alapján pedig különböző módszereket javasoltak a deviáns visszakényszerítésére a konformitásba. Évszázadokig ez volt az egyetlen elfogadott megközelítése a szexuális devianciának. A hangsúly és a stílus ugyan változhatott, de az eredmények megdöbbentően hasonlóak:

Vallásos  deviancia:  vétek

A középkorban, amikor az egyház és vallás volt a domináns  szociális tényező, a problémát főleg valláserkölcsi fogalmakkal határozták meg. Igy a szexuális konformitás és deviancia közötti különbséget  a jámborság és a bűnösség közti különbséggel azonosították. A szexuális deviánsokat az ördög, vagy egy gonosz szellem szállta meg. „Normális“ emberekké csakis az imádságok és bűnbánat által válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több papra és templomra volt szüksége. (Ez logikusan azt jelentette, hogy a szexuális konformitás leginkább  egyházi államban biztosítható.)

Jogi  deviancia:  bűnéselekmény

Az újkor beköszöntével  az egyház  fokozatosan átengedte hatalmát a világi, polgári hatóságoknak, s így  a  deviancia problémáját egyre inkább jogi fogalmakkal  írták körül. A szexuális konformitás és deviancia különbségét  mostmár a  törvénytisztelet és a bűncselekmény különbségével azonosították. A szexuális deviánsok „bűnözőkké“  váltak. „Normális“ emberekké csakis  börtönbüntetések és jóvátételek révén válhattak. A szexuális devianciák kontrollja érdekében a társadalomnak több rendőrre és börtönre volt szüksége. (Eszerint a szexuális konformitás  leginkább rendőrállamban biztosítható.)

Egészségügyi deviancia:  betegség

Végül a  19. és 20. században a  politika  erejének csökkenése és a  tudomány tekintélyének növekedése figyelhető meg. Ennek folytán  a problémát főleg orvosi terminusokkal kezdik megfegalmazni.  A szexuális konformitás és devianéia különbségét így a mentális egészség és betegség különbségével azonosítják. A szexuális deviánsok: „pszichopaták“, akik csakis pszichiátriai kezelések révén válhatnak „normális“ emberekké. A szexuális devianciák kontrollja érdekében  a társadalomnak több pszichiáterre és elmegyógyintézetre van szüksége. (A szexuális konformitás tehát leginkább „terápiás államban‘ biztosítható.)

Mindhárom esetben  hasonló ideológia működése figyelhető meg. Az uralkodó szexuális normák nem kérdőjelezhetők meg. A szexuális devianciák  nem tűrhetők el. A deviánsnak nincs joga a deviáns viselkedéshez. Különleges felhatalmazással rendelkező  szociális  intézményeknek kell a rendbontókat  a helyes útra visszaterelni  és az általános szexuális konformitást biztosítani. Az emberek  „legjobb“ szexuális viselkedése csakis a totális kontroll valamely formája révén  valósítható meg.

S egy másik megfigyelés  is szót érdemel. A szexuális viselkedés szociális kontrollját akár „Isten nevében“, a „törvényes rend“, vagy az „orvostudomány“ nevében gyakorolják, mindig  objektivnek, pártatlannak és „természetesnek“ tűntetik fel. A társadalmak nem szívesen ismerik el, hogy  ez valójában nem más, mint az egyik embercsoport kontrollja a másik felett. Az intézkedések szociális, sőt, politikai jellegét ritkán vitatják, inkább elködösítik a vallási, jogi, vagy orvosi zsargonnal.

Ámde, ha valóban meg akarjuk érteni a deviancia problémáját, akkor szélesebb körben kell vizsgálódnunk. Nem elég csak a deviáns egyénre és arra figyelni: hogyan lehet őt elfogadható, "normális"“emberré tenni, hanem azokat is meg kell néznünk, akik  ragaszkodnak ehhez az átváltoztatáshoz és akik őt elsődlegesen deviánsnak bélyegezték. Hiszen az ilyen vizsgálódásból  kiderülhet, hogy a konform többség becsületét, tekintélyét és mentális egészségét  nagy mértékben alátámasztja és erősíti  a vétkesek, bűnözők és elmebetegek látható jelenléte. Vagyis a deviánsoknak fontos szociális funkciójuk van. Ők jelentik az üdvös „figyelmeztető példát“, s így elősegítik a többség szociális kohézióját és  stabilitását. Létezésük tehát negatív módon erősíti a társadalom domináns értékeit. A hitetlenek léte növelheti a vallás jelentőségét,  a törvénysértők léte növeli a törvényes rend jelentőségét,  a lelkileg beteg emberek pedig  a pszichiátria  jelentőségét.

A deviancia és a konformitás tehát egymást feltételezik, s közös forrásból erednek. Nem indokolt feltételezni, hogy a deviancia magától keletkezik bizonyos egyénekben, s aztán fellépésre kényszeríti a társadalmat. Viszont megállapítható, hogy a társadalmak szerveződése bizonyos mennyiségű devianciát teremt, ami aztán segíti választott normáinak érvényesítését. Vagyis a társadalom hozza létre a devianciát éppúgy, mint a konformitást. Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektíve létezik bizonyos emberekben, s hogy vannak veleszületetten deviáns személyiségek, vagy viselkedések. A deviancia nem személyiségjegy, vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szűntzetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető.

Férfiak és nők akkor válnak deviánssá, amikor  őket mások  (vagy önmaguk) így nevezik.  Például, valaki akkor válik eretnekké, amikor vallási nézeteit a hivatalos egyházi  tekintélyek  hibásnak és veszélyesnek nyilvánítják.  Ennek folytán ezek a tekintélyek kiközösítik őt, s ha tehetik, erőszakkal elhallgattatják.  Hasonlóképpen, úgy válik valaki bűnözővé, hogy valamely cselekedetét a hatóságok törvénysértőnek ítélik és ezért bűntetésben részesítik. S végül úgy válik valaki lelki beteggé, hogy viselkedését hivatalosan a lelki egészség hiányára vezetik vissza, s ezért orvosi kezelésnek vetik alá.

De épp ennélfogva a férfiak és nők megszűnhetnek deviánsok lenni, ha már senki  (s ők maguk sem) nevezi őket deviánsnak. Például a tekintélyek követelésének eleget téve visszavonják  eretnek nézeteiket és bűnbánatot tartanak. Vagy letöltik  bűntetésüket és nem bűnöznek tovább; ill.  meggyógyulnak lelki betegségükből. Ennek eredményeként hivatalosan mentesülnek az „eretnek“, a „bűnöző“, vagy a „lelki beteg“ jelzőktől, s így a korábbi deviáns  visszatérhet a konformis  többségbe.

Ez a konformitás és deviancia  alapsémája, ha a dolog lényegét tekintjük. Ám a gyakorlatot néhány további tényező bonyolítja. Ezek egyikét már röviden említettük. Egyáltalán nem ritkaság, hogy emberek önmagukat deviánsnak nevezik, vagyis önként eretnek nézeteket vallanak, bűnösnek tartják magukat, vagy kezelést kérnek lelki bajaikra.  De az is előfordul, hogy elutasítják a rájuk kényszerített, deviáns  szerepet, sőt, szörnyű tévedésnek nevezik azt.  Igy pl. még a kiközösítésük után is orthodox hívőknek tartják magukat, vagy még a börtönben is ártatlanságukat hangoztatják, illetőleg a pszichiátriai osztályon is lelkileg egészségesnek érzik magukat. Vagy – alternativaként – más okból utasítják vissza a deviáns szerepét:  elismerik ugyan a hivatalos normák megsértését, de azokat igazságtalannak és érvénytelennek tartják. Igy a hagyományos katekizmust  istentelennek, a törvényeket  törvénytelennek,  a diagnosztikai kézikönyvet pedig tudománytalannak nevezik.

A tekintélyek viszont néha vonakodnak elismerni egy ember  devianciáját. Nem látnak  semmi rendkívülit a viselkedésében, még ha teljesen eltér is a megszokottól. Vagy, ha az illető ragaszkodik önmaga deviánssá minősítéséhez, akkor ezt egyszerű tévedésnek nyilvánítják. Ráadásul a deviáns minősítést két másik módon is eltávolíthatják. Például elismerhetik, hogy tévedtek a túlbuzgó inkvizitorok, a korrupt  bírók, vagy a tudatlan doktorok. Igy aztán az eretnekség miatt máglyára vetett egyént később  akár  szentnek is nevezhetik;  a bűnözőt felmenthetik, a mentális pácienst pedig, mint egy téves diagnózis áldozatát rehabilitálhatják. Másrészt a tekintélyek úgy is dönthetnek, hogy megreformálják  dogmáikat, visszavonják törvényeiket, vagy felülvizsgálják pszichiátriai osztályozó rendszerüket. Ezekben az esetekben a deviánsnak nem kell megváltoztatnia  viselkedését, a konformitása mégis helyreáll.

Mindez egy másik fontos tényre utal. Nem mindenkit neveznek deviánsnak, aki megsértette a hivatalos normákat, és nem minden deviánsnak nevezett sértette meg ezeket a normákat.  Nem minden hitetlenre figyel az egyház, nem minden törvényszegőt fognak el és büntetnek meg, és nem minden bizarr viselkedésű kerül kapcsolatba egy pszichiáterrel.  Ehelyett közösségük mindezeket a nonkonformistákat  többé-kevésbé „normális“ emberekként  fogadhatja el. Másrészt az is lehetséges, hogy teljesen „normális“ embereket tévedésből az eretnekek, a bűnözők, vagy az elmebetegek  közé sorolnak.  Aztán akár elfogadják, akár elutasítják ezt a szerepet, devianciájuk  kétségtelen szociális ténnyé válik, s ők viselhetik ennek következményeit. Lehet, hogy nem vesztették el az igaz hitet,  mégis deviánsok;  lehet, hogy nem szegték meg a törvényt, mégis deviánsok, lehet, hogy nem viselkedtek „őrültként“, mégis deviánsok.

Tekintettel a fenti és más megfigyelésekre a deviancia modern vizsgálói  már jóideje szélesebb perspektivából vizsgálódnak és figyelembe veszik a társadalmi kontextusokat. Ahelyett, hogy pusztán az egyén deviáns viselkedésének eredetét kutatnák, most azt kérdezik: A többség miért és hogyan helyez deviáns szerepekbe bizonyos embereket? S ők hogyan reagálnak erre a szerepkijelölésre? Hogyan reagál az egész társadalom? Milyen feltételekkel lehet elutasítani a deviáns szerepet, vagy kilépni abból?  Milyen előnyei és hátrányai vannak a deviáns szerepnek a deviáns számára?  És mások számára?

Nyilván nem lehet mindezen kérdéseket itt mélyrehatóan megválaszolni. Ám elegendő, ha megértjük komplexitásukat. Céljainknak elegendő, ha röviden, felületesen felvázoljuk a válaszokat, s a tárgyalást egy fontos, végső megjegyzéssel zárjuk:  Ha valakit sikeresen deviánsnak bélyegeznek, annak nincs más választása, mint eljátszani a saját közösségében deviánsnak  tartott szerepet. Igen gyakori, hogy tartósan deviáns pályán mozognak és devioáns társaikkal együtt deviáns szubkultúrát alakítanak  ki.  Igy például az eretnek egy új, vallásos szekta vezetője lehet, egy bűnöző profivá válik és csatlakozik a bűnöző alvilághoz, vagy a lelkileg deviáns  „őrültségének“  fitogtatásával  személyes követőkre talál. Előfordulhat, hogy  ezek a deviáns szubkultúrák maguk is kitermelik saját deviánsaikat, akik aztán saját szubkultúrát teremtenek.

Hogyan alkalmazható mindez a szexuális devianciák esetére? Erre leggyorsabban úgy jövünk rá, ha visszatérünk a bevezetésként említett példáinkhoz. Láttuk, hogy a viktoriánus időkben bűnösnek és betegnek tekintették az orgazmusképes, szexuálisan igényes nőket, s a papok és pszichiáterek igyekeztek „megmenteni“ őket. Erkölcsileg ugyan nem mindig ítélték el őket „bujaságukért“, de ha kiderült, hogy maszturbálnak, akkor „maszturbációs betegség“ címén orvosi kezelést kaptak. Ha nem tartották elegendőnek férjük szexuális teljesítményét, akkor „nimfománia“ vagy „erotománia“ miatt kezelték őket. Ezek a kezelések igen hosszan elhúzódhattak és akár klitoridektomiát (a csikló kimetszése), vagy még radikálisabb műtétet is jelenthettek. Ha a kezelés nem volt eredményes, a pácienst  prostituáltként, vagy menhelylakóként  valóban deviáns pályára kényszeríthették.

Szerencsére nem minden orgazmusképes nő jutott ilyen sorsra. Ha titkuk nem derült ki, vagy ha a férjük jól kijött velük, akkor senki sem nevezte őket deviánsnak és normálisan élhettek. Végülis, amint a vallási és pszichiátriai vélemények megváltoztak, még a sokszorosan orgazmusképes nőket is normálisnak tekintették, és a „túlzott női szexuális igények“ problémája elenyészett. Sőt, időközben a helyzet csaknem visszájára fordult, és most a nem orgazmuskész nőkben keltenek bűntudatot. Igy aztán most ők kerülhetnek pszichiátriai kezelésbe, s gyakran még a „hatékonyabb maszturbálást“ is meg kell tanulniuk. Viszont senki sem nevezi őket deviánsnak, ha előnyben részasítik a szüzies életet, vagy ha férjük  elfogadja  orgazmus (és vágy) nélküliségüket.

Még tanulságosabb a homoszexuális férfi példája. Amint láttuk, egyes társadalmak  nem csinálnak ügyet a homoszexualitásból. Képesek tolerálni, sőt, bátorítani a homoszexuális viselkedést, de náluk nincsenek „homoszexuálisok“. Azt is láttuk, hogy saját társadalmunk különleges szociális szerepet biztosít a homoszexuálisoknak, és hogy ez a besorolás többé-kevésbé mesterkélt. Kinsey skálája megmutatta, hogy a heteroszexualitás és a homoszexualitás egy folyamat részei, nem zárják ki egymást és nem feltétlenül véglegesek. Igy arra a kérdésre, hogy egy adott személy homoszexuális-e, nincs objektiv válasz, hiszen ez  a szociális interakcióktól függ. Például, ha egy katonára egyetlen alkalommal homoszexuális aktust bizonyítanak, ennek folytán állandó deviáns pályára kényszeríthetik;  visziont egy fiatal férfi prostituált önmagát heteroszexuálisnak tarthatja, s általában el is fogadják ilyennek. Minthogy homoszexuális aktusait csupán pénzért csinálja, ezek „nem számítanak“. Igy, ha a rendőrség nem kapja el,  akár meg is házasodhat  és „normális“ családfőként élhet.

Ámde ha egy férfit sikeresen a homoszexuálisok közé soroltak, vagyis ha önmagát is „melegnek“ tekinti, akkor megtanulja szerepét az elvárásoknak megfelelően játszani. Ezek az elvárások persze társadalmanként és helyzetenként különböznek. A homoszexuális szerepe néha kifejezetten pozitiv. Akár sámánnak vagy szent embernek is tekinthetik (ahogyan egyes „primitiv“ kultúrákban), példás polgárnak (mint a régi Japánban), vagy  szenzitiv zseninek (mint egyes nyugati folklorokban).  Máskor viszont szerepe teljesen negativ. Tekinthetik például eretneknek (mint a középkori Európában), bűnözőnek (mint az USA egyes államaiban), vagy „pszichopatának“ (szintén egyes amerikai államokban). Megjegyzendő, hogy a homoszexualis szerep pozitiv, vagy negativ jellege az idők folyamán még ugyanabban a társadalomban is változhat. Ez pedig a homoszexuálisok öünmagukról alkotott véleményét is befolyásolja.

   Hasonló megfigyeléseket tehetünk a homoszexuális szubkultúrával kapcsolatban. Az olyan társadalmakban, ahol nem jelent problémát a homoszexualitás, ott nincsenek „melegek“, vagy „meleg szubkultúra“. Nyugati ipari társadalmaink viszont mindkettővel rendelkeznek. Sőt, ezekben a meleg szubkultúrán belül is van néhány szubkultúra (pl. az „aunties & nellies“, a „drag queens“, a „hustlers“, a  „daddies“ és hasonlók). Ezek a csoportok a saját szociális és szexuális stílusukat ápolják. Az utóbbi években változások figyelhetők meg mindegyikben. Régebben titkolózók, gyanakvók, intoleránsak és különcök voltak, újabban viszont barátságosabbak és nyitottabbak. Továbbá új, büszke és liberális, meleg szubkultúrákkal is bővültak (pl. „gay liberation“ csoportok, egyetemisták, sportklubok, egyházközségek, pártcsoportok és meleg szakmai szervezetek).

Az említettekhez hasonló fejlemények következtében sokat javult a homoszexuálisok önképe és nyilvános megítélése. Egyre többen kezdik megérteni, hogy  a homoszexuális szerep nem egyszer s mindenkorra adott és változhatatlan. Szexuális orientációjuktól eltekintve a homoszexuálisok nagyon különbözőek, eltekintve attól, amit a szociális nyomás lassanként kialakít bennük. Az USA-ban és Nyugateurópában a homoszexuális deviancia-teremtés régi mechanizmusai fokozatosan  elsorvadnak. Legalábbis a közismert, hagyományos stratégiák már alig működnek.  Általában már elismerik például, hogy a homoszexualitás okainak pszichiátriai vizsgálata  sohasem volt elfogulatlan és semleges. Inkább egyszerűen a homoszexuálisok kontrolljának  újabb igazolását szolgálta. Tehát valójában a homoszexualitás okait kutató pszichiáter a protestantizmus okait kutató, katolikus inkvizitorra hasonlított. Nem objektiv megfigyelő volt, aki tudományos megállapításokra törekszik, hanem a fennálló rend ügynöke. A két jelenség annyiban hasonlít, hogy a protestánsok és a homoszexuálisok között igen sok a változat, az egyéni és csoportos különbözőség. Végső soron tehát sem a vallási, sem a szexuális eretnekségeket  nem lehet  önmagukban, elszigetelten tanulmányozni. Mindkettő a vallási, illetve a szexuális orthodoxia terméke.  (erről bővebben lásd a „Homoszexualitás és biszexualitás“ című  website-ot.)

Azt jelenti-e ez, hogy minden szexuális standard egyforma, és valamennyit el kell törölni?  A deviancia csak szemlélet kérdése? Minden relativ? Nincsenek megbízható szexuális vezérelvek? Fel kell adnunk  a szexuális erkölcstelenségek elítélését, a szexuális bűnözők büntetését, vagy a szexuális problémák gyógykezelését?  Nyilvánvaló, hogy nem! Jogunk és kötelességünk ezeket megtenni.  Hiszen csaknem naponta  látunk és hallunk a konfliktusokat és szerencsétlenséget eredményező, súlyos szexuális visszaélésekről. Egyes esetekben az áldozatok védelmet várnak a szexuális erőszak különböző formáitól, más esetekben  megnyomorító szexuális gátlásoktól, indulatoktól vagy destruktiv tendenciáktól szenvednek és szaksegítséget kérnek.  Sem az előbbi, sem az utóbbio nem hagyható tartósan figyelmen kívül. Egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok, vagy éppen ideálok  bizonyos minimuma nélkül.  E standardek és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője.

Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom  újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján. Továbbá nyiltan felelősséget kell vállalnia azokért, ahelyett, hogy bizonyos, feltételezett „ „természetes rend“ mögé rejtené őket. Történelmi és kultúraközi tanulányok világosan megmutatták, hogy a szexuális erőszak és nyomorúság  többnyire közvetlenül  az irreális, irracionális és szükségtelen társadalmi szabályok miatt keletkezik. Saját zsidókersztény civilizációnk is igen gyengén szerepel ezen a téren. A szexuális devianciák európai és amerikai története is tele van a hipokrízis, a kegyetlenség és fanatizmus elszomorító példáival.

(A tanulmány további, itt nem közölt részeinek címei: „természetes“—„természetellenes“; törvényes – törvénytelen;   egészséges – beteg.)  

                                                        *   *   *                         

A szexuális beállítottság, mint tudományos probléma

Történelmi-kritikai vizsgálat

Számos kultúrában nem volt és ma sem jelent problé-mát, ha valaki egyszer egy lányba, máskor pedig egy fiatalemberbe szerelmes, ha hol az egyik, hol a másik nemet érzi erotikusan vonzónak, s mindkettövel „testi-leg is érintkezik". Nyugati társadalmunk antik kultúrá-jában sem volt ez probléma. Sem a vallás, sem a világi hatalom, vagy az orvoslás nem látott ebben érdemleges témát. Ellenkezőleg, bármilyen fontosnak tartotta mindhárom már akkor a szerelmet és érzéki élvezetet, az egymást szeretők nemi hovatartozása nem volt fi-gyelmet érdemlő téma. A görög sztoikusok számára ez az „adiaphora"-hoz, az élet jelentéktelenségeihez tarto-zott. Mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy az önkényeskedő Erosz minden szerelmi vágyat szeszélye szerint adagol az embernek, s különféle furcsa és néha szerencsétlen párosodást sugalmaz. Köztudott volt, hogy ez az isten senkinek sem ad számot, s eleve elzárkózik attól, hogy befolyását és gyakran kegyetlen tréfáit magya-rázza vagy indokolja. Alapjában bárki lehetett bárki sze-relmének tárgya, ha az isteni önkénynek úgy tetszett.

A keresztény középkor is, amely pedig az azonos-neműek szerelmét bűnként elítélte, mégis mindenkit éppúgy képesnek tartott erre, mint bármilyen más bűn-re. Az emberek „nagyon is bűnösök" voltak, s az ördög mindenütt ott volt, s mindenkit bűnre csábíthatott, aki nem volt résen. Olyan felfogás ez, amelyet minden protestáns reformátor, s különösen az angol (később amerikai) puritánok is magukénak vallottak.

Röviden szólva, egészen az újkorig, kultúránkban is elfogadták, hogy az embernek éppúgy lehetnek azo-nosnemüek iránti, mint másneműek iránti hajlamai. E vágyakat, vagy ezek közül néhányat időröl időre igye-keztek megbélyegezni, de létezésüket, vagyis az ember ambierotikus potenciátját nem vonták kétségbe.

      Ilyen kétségek csak a 18. században merültek fel a pol-gárosodás és a tudományok fejlődése nyomán, míg aztán a 19. század második felében már bizonyosnak tűnt mindannak ellenkezője, amit az emberiség koráb-ban hitt: végül is kialakult az a meggyőződés, hogy a férfiak és nők „normális módon" csak a másik nemre reagálnak erotikusan. E színkép minden bővítése, vagy pusztán egy erősebb vonzódás a saját nemhez beteges-nek, sőt „abnormálisnak" tűnt. Az erotikus sokféleség gyanússá vált. Patologikus kinövésnek tartották a nép egészséges testén, a degeneráció jelének, eltévelyedés-nek és zavarnak, veszélyes atavizmusnak, olyan visz-szaesésnek a civilizálatlanságba, amely a társadalmi haladás menetét megzavarja.

Ha tehát ma ezzel a témával foglalkozunk, akar-va-akaratlan ismerkednünk kell ezzel az első, világmé-retű paradigmaváltással, hogy megértsük, miért és ho-gyan jött létre. Csak így kerülhetjük el azt a veszélyt, hogy kritikátlan előítéleteinek és hallgatólagos feltéte-lezéseinek csapdájába essünk, s teljes konfúzióba kerül-jünk. Ugyanis az olyan korszerű fogalmaink, mint „ho-moszexualitás", „heteroszexualitás', „biszexualitás", sőt, maga a „szexualitás" szó is a 19. század termékei, s magukon hordják annak sajátos érdekeit és gondjait. Jaj annak a tudósnak, aki ezt figyelmen kívül hagyja, s az ilyen fogalmakat a valóság készpénzének veszi! Túl későn veszi észre, hogy szalonkabátos őseinek felvilla-nó ötletei valójában lidércfények, s számára nem jelen-tenek megvilágosodást.

I. A történelmi háttér

A viselkedéstől a lényegig - kétszer oda és vissza

A „biszexualitás" szó (néha „ambiszexualitásnak" is mondják) mai értelmében, mint „erotikus reagálókész-ség mindkét nemre", csak akkor került a nyelvhaszná-latba,amikor a „homoszexualitás" és a hozzá kapcso-lódó ellentétpárja, a „heteroszexualitás" szavak megje-lentek. A „biszexualitás" aztán mintegy összekötő ka-pocs lett a kettő között, egyfajta átmenet, vagy éppen kombináció, egy logikus harmadik lehetőség. A foga-lom tehát csak azután keletkezett, miután felismerték, hogy a „homoszexuális" - „heteroszexuális" egyszerű ellentéte nem elegendő az ember erotikus világának leírására. A kulcsfogalom azonban, amely az egész tri-ászt lehetővé tette, sőt kikényszerítette, az a számunkra jól ismert „homoszexualitás" volt.

Ez a fogalom ma kb. 125 éves, s mégis annyira uralja az azonosnemüek szerelméről szóló vitákat, hogy ma érthetetlennek tűnik, hogyan tudta az emberi-ség évezredekig nélkülözni. Ha a bibliai próféták, a görög filozófusok, a római törvényhozók, a középkori teológusok, a „felvilágosult" pedagógusok, vagy a ro-mantikus költők e témáról beszéltek, ezt csak a „homo-szexualitás" szó nélkül tehették, mert az még akkor nem létezett.

Közelebbről vizsgálva, a „homoszexualitás" szó mögött ma három különböző elképzelés rejlik, bár ez gyakran nem tudatosul az erről beszélőkben.

1. Ha például valaki azt mondja: „A fogházban sok a homoszexualitás",akkor valójában egyfajta viselkedés-ről beszél. Tulajdonképpen azt mondja: „A fogházban sok a homoszexuális viselkedés'. Ezzel nem azt akarja mondani, hogy a fogházakban sok „homoszexuális" van, vagy hogy ott sokan „homoszexuálissá' válnak. A mondat inkább azt állapítja meg, hogy másnemű partner hiányában az elítéltek egymással érintkeznek nemileg.

2. Egész más elképzelés rejlik azonban a következő kérdés mögött: „Betegség-e a homoszexualitás?" A szó itt nem viselkedést, hanem állapotot jelent. A választól függően ez az állapot lehet jó, vagy rossz, de minden-képpen állapot, jellemvonás, sajátosság. A „homo-szexualitás" eszerint olyasmi, ami nem egyszerűen cse-lekvés, hanem egyesek jellemző sajátossága.

 3. Végül, ha a kutatók különböző „homoszexuali-tásokról" beszélnek, úgy nyilvánvaló, hogy számukra a „homoszexualitás" nem viselkedés, vagy állapot, ha-nem szociális szerep, pontosabban az ilyen szerepek ská-lája. Ők nem az azonosnemüek kapcsolatainak külön-bözö formáira, vagy egyazon diagnózis különböző al-osztályaira gondolnak, hanem azokra a különböző módokra, ahogyan egyes emberek mint „homoszexuá-lisok" a társadalo ban élnek. .--

 A "homoszexuális" szónak tehát háromféle jelentése van: vagy bizonyos viselkedésre utal, vagy bizonyos állapotra, vagy pedig olyasvalakire, aki bizo-nyos szociális szerepet játszik.

Azonban a legtöbb nyugati országban megtalál-ható ma az a tendencia, hogy mindhárom jelentést összevonják, s a viselkedést, állapotot és szociális sze-repet mint egyazon jelenség különböző szempontjait kezeljék: „A homoszexuálisok azért viselkednek úgy, mert olyanok, amilyenek, s ezáltal tipikus életstílusukról mindig felismerhetők."

Ám ez a modern látásmód rögtön elhomályosul, ha egy pillantást vetünk a múltba, pontosabban a „ho-moszexualitás" szó előfordulása előtti korba. Elődeink természetesen a kifejezések egész sorát ismerték az azo-nosneműek erotikájának megjelölésére. Viszonylag jól ismertek ezek közül ma is a „görög szerelem", a „,pede-rasztia", a „szodómia" és az angol „buggery". Azonban ezek egyikét sem lehet teljesen a „homoszexualitással" azonosítani, mert mindegyikhez egészen más elképze-lések kapcsolódtak. Először is: itt csak férfiakról volt szó. Az azonosnemű női erotikára külön szó volt: a „tribadizmus". (A „leszbianizmus" szót csak a 19. szá-zad vége felé kezdték alkalmazni a nők közötti szere-lemre. Korábban, már az antikvitásban is „orális inger-lést" jelentett, függetlenül a résztvevők nemétől.) Olyan kifejezés, amely mindkét nemre érvényes lett volna, nem volt.

Másodszor: a régebbi kifejezések csak nemi tevé-kenységet jelöltek, amelyeket bárki végezhetett; nem feltételeztek egy különleges embertípust. A „görög sze-relem" gyakorlója, a pederaszta, a szodomita, vagy a „bugger" (franciául „bougre") olyasvalaki volt, aki bi-zonyos dolgokat csinált, nem pedig olyan, aki különle-ges állapottól szenvedett. A szodomiták úgy követték el a szodómiát, ahogyan a tolvajok a lopást; mindkettőt alkalmasnak tartották a korrekt, erkölcsös, törvénytisz-telő viselkedésre. Így a szodómia éppoly kevéssé volt állapot, mint a lopás. Ezek inkább bűnös tettek voltak, amelyeket meg kellett akadályozni, vagy legalábbis megbüntetni. Épp ezért ostobaság lett volna valakit „pszeudo-pederasztának", vagy „latens szodomitá-nak" nevezni. Ugyanígy elképzelhetetlen volt, hogy az ifjúkornak van „szodomita fázisa '. Vagyis a régi kifeje-zések csak megvalósított cselekvéseket jelöltek. Ha ilyen nem volt, úgy nem is alkalmazták.

Megjegyzendő az is, hogy a „szodómia", vagy a „buggery" igen negatív kifejezések voltak; végered-ményben először a vallásos „elborzadás" kifejezésére használták azokat - pl. sodorna vétke, vagy a bulgárok eretneksége (a „bugger" a „bulgár" elrontott formája). Még a „pederasztiá' (fiúszerelem) szó is szidalmazó jellegű lett, amióta kiemelték eredeti, antik-görög kon-textusából. A „görög szerelem" semleges jellegű volt, de aki valami pozitívat akart mondani a férfiak közötti szerelemről, annak kénytelen-kelletlen le kellett mon-dania az elvakult terminológiáról, s barátságosabb sza-vakkal kellett új mondatokat alkotnia.

Mindenesetre ameddig a nyugati világot a zsidó-keresztény erkölcsi felfogás uralta, addig egyetlen jog-alkotónak sem juthatott eszébe, hogy valami pozitívat mondjon az azonosneműek erotikájáról. Akik ezt mégis megkísérelték, azokat gyorsan megbüntették, s műveik a szemétdombra kerültek. Csak az ún. „felvilágoso-dás", s az azt követő francia forradalom és Napóleon reformjai távolították el a vallási befolyást a büntetőjog-ból, legalábbis Európa egyes részein. Így az antikvitás óta először veszítette el „bűntény" jellegét a férfiak közötti szexuális kapcsolat, s lehetett újra, intellektuális szinten védelmezni.

A homoszexualitás „feltalálása” a  I9. században

A még nagyon is elátkozott viselkedést a 19. század elején Heinrich Hössli (1784-1864) svájci kalapos vette először komolyan védelmébe. „Erósz: A görögök férfi- szerelme - ahogyan minden kor történelméből, nevelé-séből, irodalmából és törvényhozásából látható" cím-mel ez az autodidakta kétkötetes könyvet adott ki, melynek alcíme új gondolatot ad a témához: „A külső ismertetőjelek megbízhatatlansága a test és lélek nemi életében:" Ez a gondolat az első kötet fedelének fülszö-vegében válik világosabbá. Ez már elővételezi Hössli saját, gazdag szövegét:

„A rabinikus lélektan sajátos vonása, hogy meg-magyarázza a nemek jellemének ellentmondásait és gyakran különös szimpátiáit és antipátiáit azáltal, hogy a lélekvándorlásból kiindulva feltételezi: a férfitestbe került nöi lelket a nök, a női testbe került férfilelket a férfiak taszítják, mint azonos pólusok; ezzel szemben az azonos testi nem ellenére a lelkek különböző neme folytán vonzzák egymást. Ez ugyan meseszerű, de még-is finom és szellemes magyarázata némely házassági ellentmondásnak" lstb. (Literatur-Blatt, szerk. W. Men-zel,1834.június 4.)

Itt tehát, két évvel Goethe halála után, első ízben jelennek meg a nyugati apológiai-irodalomban a szodó-mia magyarázataként: a „férfi testbe került női lelkek", a különös, eddig ismerétien lények csak termé-szetüknek megfelelően cselekszenek, ha férfiakat sze-retnek. Hössli egész műve azt kívánja bizonyítani, hogy az azonosnemű szeretők nem tehetnek másként. Nekik sajátos jellegük van és „mások, mint a többiek". Ezért igazságtalan és természet elleni vétek az ilyen embere-ket elnyomni és üldözni. A régi görögök nagyor okosan nem is tettek ilyet. Az ezt követelő modern törvényeket tehát el kell törölni.

Hössli két kötetének a maga korában alig volt befolyása. A tervezett harmadik kötet már nem jelent meg, a művet betiltották, s aztán a megmaradt és összegyűjtött példányokat elégették. Mégis hasonló gondolatokat találunk nem sokkal később egy német forenzikus tekintélynél. J. L. Casper 1852-tői kezdve kü-lönböző cikkeket írt a maga orvosi folyóiratába („Vier-teljahrschrift für gerichtliche und öffentliche Medizin") s ezekben különbséget tesz a veleszületett és szerzett pederasztia között. Azt is megállapította, hogy a „szo-dómfa" aktusa (az anális közösülés) nem feltétlenül jellemző az azonosneműek minden kapcsolatára, sőt, egyes ilyen kontaktusok már teljesen legálisak. Más ilyen kapcsolatok viszont nehezen bizonyíthatók, s ezért legjobb lenne valamennyit büntetlenül hagyni.

Hasonló következtetéseket időközben mások is levontak, s így a Code Napoleon utánzásaként több országban eltörölték a „természetellenes fajtalanság" elleni törvényeket. Így például a férfiak közötti, önkén-tes szexuális cselekmények Bajorországban, Württem-bergben és Hannoverben már nem voltak büntethetők. Poroszországban sajnos megmaradtak a régi törvé-nyek, s nyilvánvaló volt, hogy a német birodalomalapí-tás során a porosz jogot a már megreformált német területekre is kiterjesztik.

Ekkor azonban egy férfikedvelő hannoveri jogász, Karl Heinrich LIlríchs magányos harcot kezdett a fenye-geto lelenségek elleri: Már 1864-ben Numa Numantius álnéven két brosurát adott ki: a ;,Vindex"-et és az „Inc-lusa"-t. Az utóbbi alcíme jól összefoglalja annak tartal-mát: „Annak bizonyítása, hogy a férfias felépítésű egyé-nek egyik osztályának veleszületett tulajdonsága a nemi vonzódás a férfiakhoz." Tehát az ilyen szerelem elleni törvények igazságtalanok és azokat el kell törölni. Megrendíthetetlen alapelv: Az állam polgárait csak  azért büntetheti, ha rosszat tesznek, nem pedig azért, amilyenek.

Több német államban  mindkét írást betiltották, aztán újra engedélyezték,.s ezzel nagy feltűnést keltet-tek. Hamarosan újabb művek születtek ugyanazon szerző tollából, s a következő 13 év során a szerző épp egy tucat írásában fejtette ki alapelveit. A kezdeti vona-kodás után az álnevét is föladta, felfedve saját, igazi nevét. Igen, Ulrichs tovább lépett, s 1867-ben megjelent egy német jogászkongresszuson, hogy követelje a férfi-szerelem büntetlenségét. Mindenesetre ott lehurrogták, s dolgavégezetlenül kellett elhagynia a pódiumot.

A nagy érdeklödés ellenére, amelyet művei keltet-tek, Ulrichs egyáltalán nem érte el célját. Elszegényedve halt meg 1895-ben, Itáliában. Mégis egyike ő a szexoló-gia legbefolyásosabb alakjainak. Mindenki másnál.job-ban propagálta az azonosnemű iránti szerelmet, mint különleges állapotot, sajátos életmódot, s még olyan tudósok is akceptálták - néha tudattalanul - az ő pre-misszáit, akik elutasították következtetéseit. Ezért itt részletesen idézzük Ulrichs alapgondolatát:

„Az emberi fajra figyelve minden korban és min-den népnél észrevehetjük férfias külsejű egyének egy-más iránti nemi szenvedélyének megnyilvánulásait... Így hát fölmerül a kérdés: Vajon ez az oly abnormális-nak tünő jelenség természetes, igaz szerelem-e? A vá-lasz első pillantásra nem éppen könnyű. Hiszen egy-részt határozottan tudjuk, hogy egy férfi férfit nem szerethet. Tehát arra következtethetünk, hogy ez a jelen-ség nem lehet igazi, természetes szerelem. Másrészt azonban mindezek a megnyilvánulások magukon vise-lik a mesterkéletlen, igazi nemi vágy vonásait. Látszó-lag tehát megoldhatatlan bonyodalom... S mégis van megoldás. Minden nehézség eltűnik, mihelyt visszafelé következtetünk: A férfiakra irányuló szerelem nyilván-valóan igazi szerelem; egy férfi férfit nem szerethet, tehát a szerelmes rész nem lehet igazi férfi."

Ez a „nem igazi", tehát „hibás" férfi egy különle-ges embercsoporthoz tartozik, amelyet eddig nem is-mertek el, vagy figyelmen kívül hagytak. Ezért nem emeltek szót értük, nem jelölték meg sajátosságukat. Ulrichsnak tehát egy új terminológiát kellett kitalálnia és elfogadhatóvá tennie:

„Azokat a férfiakat, akik veleszületett természetük folytán kizárólag férfiakhoz vonzódnak, »urning«-ok-nak nevezem, szerelmüket »urnikus«-nak, az egész je-lenséget pedig »uranizmusnak«. Az urning a természet rejtélye. Csak testi felépítésére nézve férfi, nem pedig szerelmi vágyát illetően, amely inkább a nőéhez hason-lít „

Vagyis: az urningnál az anatómia és a psziché nincsenek összhangban: Ezért, mint „félig férfi' egy „harmadik nem" képviselője. Esetét legjobban úgy ír-hatjuk le, mint „női lelket egy férfi testében", vagy ahogyan a latin műveltségű Ulrichs kifejezi: „Anima muliebris viríli corpore inclusa". Az „uranizmus" megje-lölést Platon Symposionjának szövegéből emelte ki, amelyben két Aphroditét, vagy szerelemistennőt kü-lönböztetnek meg;1. a „közönséges" Aphroditét, Zeus és Dione lányát, valamint 2. az „uranikus" Aphroditét, Uranos anyanélküli lányát, aki nő közreműködése nél-kül jött a világra. Ó a férfiszerelem és az urningok istennője. A „közönséges" Aphrodite viszont a férfi és nó közötti szerelem, valamint a nőket szerető férfiak ügye-iben illetékes. bket Ulrichs „dioning"-oknak nevezi.

Ha mármost ezt a felosztást nemcsak férfiakra, hanem nőkre is alkalmaznánk, úgy ezáltal az eredetileg ismert két nemből négy lenne: dioning-férfiak és dio-ring-nők (a régi), valamint urning-férfiak és urning-nök (az új). A teljes, igazi, önmagukkal összhangban levő férfiak és nők mellé keverékformák lépnek, koráb-ban nem is sejtett látszatférfiak és látszatnők, akiknek testében a másik nem lelke lakik.

Sajnos Ulrichs nem soká örülhetett a látszólag egy-szerü és zseniális ötletének, mert a realitás hamarosan eléggé megzavarta elméletét. Igen sok levelet kapott lelkes olvasóktól, akik dicsérték ugyan alapgondolatát, de önmaguk számára bizonyos kivételeket, csökkenté-seket vagy eltéréseket konstatáltak. Néhány férfi példá-ul azonos neműekhez vonzódott ugyan, de semmi no-iest nem talált saját lelkében, hanem teljesen maszkulin-nak tartotta önmagát. Mások mindkét nemre irányuló, tartós vonzalmakról számoltak be, ismét mások pedig az azonos-, illetve másneműekre irányuló vonzalmaik váltakozásáról tudósítottak.

Ulrichs számára tehát nem maradt más hátra, mint hogy eredetileg oly egyszerű tézisét módosítsa, diffe-renciálja és helyet biztosítson a változatoknak. Alapos vizsgálódás után ezért egy új sémával állt elő, amely a kezdetben posztulált négy nem helyett már tizet muta-tott ki:

„I. Férfiak II. Nők III. Urrúngok IV. Urningnők

        1. Férfiasak 2. Közbülsők 3. Nőiesek

V. Uranodioningok VI. Uranodioningnők VII. Hermafroditák

        1. Konjunktívak 2. Disjunktivak"

Az urningok (a férfiak) immár három változatban jelennek meg: férfiasak, közbülsők és nőiesek, s van egy új kategória, a mindkét nemhez vonzódó uranodionin-gok, akik maguk is két csoportra bomlanak; a konjunk-tív (kitartó) és diszjunktív (epizodikus) uranodionin-gokra. A női változat, az uranodioningnők után Ulrichs egy kérdőjelet tett, mert elméletileg ugyan szükséges-nek tartotta őket, de létezésükről még láthatólag nem értesült.

Vagyis, mint látjuk, az alapötlet itt már jelentősen módosult. Azonkívül ez a séma további differenciálá-sokat tesz lehetővé, például, ha az urningnőknek is három, az uranodioningnőknek pedig két változatát feltételezzük, hasonlóan a férfiváltozatokhoz. Így az eddig feltételezett tíz helyett már 13 lenne.

Egy olyan séma azonban, amely a régtől ismert kettő helyett már 13, részben igen bizonytalanul körvo-nalazott nemet javasol, már nem nevezhető ragyogó ötletnek, az egyébként érthetetlen jelenségek egyszerű magyarázatának. Ellenkezőleg, tulajdonképpen ad ab-surdum viszi magyarázatának kísérletét.

Ezután az lett volna természetes, hogy a valóságra támaszkodó Ulrichs egy másik hipotézist keressen, ám ezt nem tette. Nem jutott eszébe, hogy saját, megkérdő-jelezetlen feltételezését, miszerint „egy férfi férfit nem szerethet", kétségbe vonja. Sót, nem értette, hogy egész :eóríája csak e modern, végső soron önkényes feltétele-zés által vált lehetővé, amelyet egyetlen régi görög vagy római sem fogadott volna el. De ugyanígy egyetlen arab, polinéz, kínai, vagy japán sem feltételezett ilyes-mit korábban, vagy akár Ulrichs idejében. Ami neki, a német jogásznak természettudományos rejtélynek tűnt, az valójában csupán egy kultúrától meghatározott, „művi" kérdésfeltevés, amelyre valódi válasz is csak egy önmagáról kritikusan gondolkodó kultúrfilozófiá-tól volna elvárható. Egy ilyen tudománytól azonban az imperializmus és a haladásba vetett hit korának embe-rei még messze voltak.

Így Ulrichs írásai, látszólagos személyes sikerte-lenségériek ellenére, csendben tovább hatottak. Bár az olyan költői-irodalmi megjelöléseit, mint az „urning" és „uranodioning" hamarosan félreértették és különböző orvosi, vagy technikai csengésű kifejezésekkel helyette-sítették, ám az azonosneműekhez vonzódás és a nemi-szerep-csere naiv összekapcsolását éppoly naivan át-vették. Férfiak esetén az azonosneműek iránti érdeklő-dést éppúgy a testi vagy lelki nőiességhez kapcsolták, mint nők esetében a megfelelő férfiassághoz.

1869-ben például egy osztrák-magyar író, Köroly Maria Kertbeny (eredetileg Benkert Károly Mária) kita-lálta a „homoszexuális" görög-latin keverékszót, amit rövidesen ellentétpárja, a „heteroszexuális" követett. Egy évvel később Carl Westphal berlini pszichiáter beve-zette az „ellentétes nemi érzület" fogalmá~ amely már egy pszichopatologikus állapotot jelölt. Az ebben szenvedő „kontraszexuális" volt. Olaszra fordítva az ellentétes nemi érzületből „amore invertito" lett, ami az angol és francia fordításokon keresztül a németbe is mint „Inversion" tért vissza. Az ebben szenvedő páci-ens „invertált" lett. Ezzel ugyanazt gondolták, mint Ulrichs: a férfiasból nőiesbe átváltó szerelmi érzületet a férfiaknál, és a nőiesből férfiasba átváltót a nőknél. Az „ellentétes" szó arra utalt, hogy az ilyen átváltás termé-szetellenes és egészségtelen, s hogy az lenne az ideális, ha csak „tökéletes férfiak és nők" lennének, akiknél „minden rendben van".

Amint látjuk, az urningok, homoszexuálisok, kontraszexuálisok, vagy invertáltak mindenekelőtt a pszichiátriai rendet zavarták. A férfitestben nőies lelket, illetve érzületet (vagy ennek fordítottját) éppenséggel nem lehetett normálisként elfogadni. Itt valamiféle„lel-ki hermafroditizmusnak" kellett fennállnia, amit a két-lelkü páciens érdekében, egyértelmű testi hovatartozá-sának megfelelően korrigálni kellett. Ám ismét csak nem ismerték fel, hogy az erotikus haj1amnak a nemi szerephez_kapcsolása egyértelműen önkényes  (bár kul-turálisan meghatározott). Ha nem követték volna ezt a modern önkényt, hanem, miként az ókorban, a nemi szerepviselkedést és az erotikus hajlamot két különbö-ző, egymástól gyakran független tényezőként ítélték volna meg, akkor éppoly kevéssé beszéltek volna azo-nosneműek iránti vonzalom esetén elfajulásról, mint az ókorban. Senkinek sem jutott volna eszébe, hogy egy férfi azonosneműek iránti érdeklődése mögött valami-féle nőiességet, vagy egy nőnél hasonló esetben férfias-ságot keressen. Ezek az állítólag zavaró másnemű vo-nások az azonosnemüek iránt vonzódó emberekben valójában sajnos átgondolatlan pszichiátriai projekciók voltak, amelyek megszűnte esetén maga a zavar is el-tfint volna. Végső soron tehát itt a pszichiátriai rend-szeretet saját önkénye révén csak önmagát zavarta.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy az akkoriban feltörekvő pszichiátria igen hálás volt az e projekció révén megnövelt számú páciensekért. Itt most oly sok férfiből kellett a rejtett nőiességet kiűzni, és oly sok nőt kellett a hozzá nem illő férfiasságtól megváltani, hogy egyre több pszichiáterre volt szükség, akiknek már ez is elegendő munkát adott. Túlzott követelés lett volna azt várni, hogy lemondjanak erről a bevételi forrásról.

Az orvosok közül nem is tette meg ezt úgyszólván senki, kivéve Magnus Hirschfeldet, az „ideges zavarok-kal" foglalkozó berlini orvost. Minthogy ő maga is az azonosneműekhez vonzódott, vonakodott attól, hogy ezt beteges dolognak tartsa. Egyébként Ulrichs is vona-kodott ettől. Hirschfeld inkább a közbülső fokozatok már említett, Ulrichs-féle fogalmát használta fel, bár alaposan kiszélesített értelemben. E szerint tulajdon-képpen csak a „teljes férfi" és „teljes nő" közötti közbül-ső fokozatok léteznek. A legtöbb ember valójában vala-hol e két véglet között foglal helyet testi felépítésében éppúgy, mint lelki struktúrájában. Nem csoda tehát, hogy egyaránt vannak maszkulinizált és feminizált ho-moszexuálisok és heteroszexuálisok. S ilyenkor leg-többször nem betegekről van szó, hanem egyzerűen természetes variációkról, ahogyan az élőlények esetén éppenséggel e s varható. (Betegesek legfeljebb a testi fogyatékosok lehetnek, vagyis a valódi, szomatikus hermafroditizmus különböző formái.)

Hirschfeld a maga Ulrichstól kölcsönzött felfogá-sát először 1896-ban tette közzé, de elég okos volt ah-hoz, hogy .elődjének 10, vagy éppen 13 különböző ne-met feltételező, zavaros osztályozása helyett csak két egyszerű skálát ajánljon:

1. A vágy iránya, vagy a szerelem minősége

 A. Vágy a másik nem felé

B. Vágy a saját nem felé

A+B, vagy C. Vágy mindkét nem felé

II. A vágy ereje, vagy a szerelem mennyisége

 Valószínűleg hiányzik

(hiányzó alapismeretek)     =1

csaknem közömbös        = 2     befolyásolhatatlan

Hideg                                      = 3  

hűvös                 = 4       gyakorlás, óvás,

langyos             = 5 nevelés,

meleg ~ - '     = 6     szuggesztió által

igen meleg      = 7     befolyásolható

forró                     = 8      elfojthatatlan

szenvedélyes    = 9        (nehezen, vagy se-

vad sóvárgSs    =10    hogy sem uralható)

A „vágyerősség" skálája, mint látjuk, tíz fokozatból áll, a valószínű hiánytól a vad sóvárgásig. Egy másik skála a vágy irányultságának kvótáit méri a saját, vagy a másik nemre vonatkozólag, tíz fokozatban. Ezekre három példát említ:

I. A „teljes férfinél" és a „teljes nőnél" a másik nemre irányuló vonzalom tízemeletes oszlopa áll szem-ben a saját nemre irányuló vonzalom alig három eme-letével. Ez utóbbiak igy alig észrevehetőek.

II. A „kettős lelkűeknél" mindkét oszlop héteme-letes, továbbá

III. a „teljes urningoknál" a „teljes férfivel" ellen-tétes konstelláció található (tízemeletes a saját nemre irányuló és háromemeletes a másik nemre irányuló vonzalom oszlopa).

Az  I. és a  III. csoportot illetően Hirschfeld kizárja a befolyásolás lehetőségét, csupán a II: nál lát erre némi sanszot:

Valójában azonban sokféle átmenetre kell számí-tanunk, s a jelzett három eset tényleg csak példa a két végletre és a pontos középre. Ezek körül a való életben végtelen sok árnyalat lehetséges.

Ezzel a 10 pontos sémával Hirschfeld eltávolodott a merev kategóriák korábbi, zavaros sokaságától és differenciált látásmódot tett lehetővé. Ezt aztán hama-rosan más szerzők is hálásan átvették, így p1 Ludwig  Frey,. aki „A rejtély férfiai" címmel a homoszexu~lisok-ról mint az „átmenet embereiről" beszélt és a követke-zőket írta:

„Az észrevétlen átmenet törvénye uralkodik ugyanis a nemi élet széles körében is... Ahogyan egyet-len ember sem hasonlít teljesen fiziognómiailag mások-hoz, ugyanúgy nemileg sem lehet teljesen hasonló... Joggal mondhatjuk, éppolyan sok nemi hajlam van, mint ahány ember.”.

Ennek illusztrálására Frey simán gördülő skálákat készített, amelyeken a „virilitás" (férfiasság) igen fokoza-bosan megy át a „muliebritás"-ba (nőiesség). Az „uming"-ot aztán valahol az átmenet közepe táján helyezi el. Ulrichs túlhaladása itt egyértelmű, ám annak ere-deti tévedését Hirschfeld és Frey egyaránt kritikátlanul tovább cipeli. Az erotikus hajlamnak a nemi szerepma-gatartáshoz való önkényes hozzákapcsolása folytató-dik: a homoszexuálisan cselekvő vagy érző férfiakat valahogy elnőiesítik, női megfelelőiket pedig valahogy elférfiasítják, a homoszexualitást valaha a hibás ne-mi szereppel hozzák tisszefüggésbe. Eszerint a homo-szexuális férfiaknál hiányzik a valódi férfiasság, a ha-sonló nőknél pedig az igazi nőiesség. Ehelyett valahol, talán az agyukban, bennük rejlik - még ha egészen különböző adagolásban is - a másik nem érzülete.

Mármost különösen Hirschfeld pontosan tudta, hogy vannak teljesen férfias férfiak, akik ugyanolyan férfias férfiakhoz vonzódnak, s ez a megfigyelés tulaj-donképpen az egész hipotézis hamisságát bizo-nyithatta volna. Itt azonban ő is, mint mások és mint már Ulrichs is, egy logikai kacskaringóval segített ma-gán: ez a hajlam eleve a nőiesség kifejezője, s így bizo-nyítéknak elegendő, még ha egyébként annak nyomát sem lehet találni. Ulrichs szerint (szabadon): „Egy férfi nem szerethet egy másik férfit, s ha mégis ezt teszi, akkor nem igazán férfi, hanem női, vagy legalábbis e téren elnőiesedett lelke van."

A férfinak ez a „nőiessége" tehát mindig per def-nitionem és a priori már pusztán a homoszexuális hajla-mának megléte által bebizonyosodott, s így más bizo-nyíték tulajdonképpen fölösleges volt. Annál is inkább, mert sokaknál még elnőiesedett testformák és mozgá-sok is megfigyelhetők voltak. Ami az eredeti tézist csak megerősítette.

Ám kifejezetten Hirschfeldnek jutott az a kutató-sors, hogy egy szexológiailag új emberkategóriát fede-zett fel és nevezett meg - a transzvesztitákat. Ezeknél olyan férfiakról és nőkről volt szó, akik előszeretettel öltözködtek a másik nem szokásai szerint, s azok be-szédmódját és gesztusait is utánozták. E nagyon nőies férfiak és férfias nők közül nagyon sokan azonban nem várt módon a másik nemhez vonzódtak erotikusan, sőt, közülük sokan megházasodtak.

Azonban ez sem hozta Hirschfeldet és kortársait zavarba. Hiszen az „egyéb lelki tulajdonságok" voltak itt a döntő tényezők. Férfi transzvesztiták pl. a döntő ponton megintcsak többé vagy kevésbé nőiesek vagy férfiasak, vagyis homoszexuálisok vagy heteroszexuá-lisok lehettek. A férfiak nőies viselkedése és a nők férfi-assága tehát azonosnemű vagy másnemű beállítottsá-guktól függetlenül léphetett fel.

Végeredményben tehát itt a nemi szerepet és az erotikus hajlamot egymástól függetlennek tartották, s így az ismeretek valódi fejlődésének most már semmi sem állt útjában. Azonban ez a jó kezdet nem folytató-dott kielégítően, mielőtt a náci diktatúra véget vetett a német, s aztán a többi európai szexológiának. Hirsch-feld utolsó szava ez ügyben az 1926-ban megjelent „Geschlechtskunde" című könyvének az a vázlata, amely az ezzel kapcsol tos elképzeléseit igen jól és tömören összefoglalja.

        AZ  EMBER  MINT  FÉRFI  ÉS  NŐ

A nemi különbségek - fokozati különbségek.

I. A nemiszervek,

II. más testi tulajdonságok,

III. a nemi vágy,

IV, más lelki tulajdonságok.

          INTERSZEXUÁLIS  VÁLTOZATOK

I.  Hermafroditizmus, mint a nemiszervek intersze-xuális képződménye,

II.  androgynia, mint más testi tulajdonságok inter-szexuális keverékformája,

III. metatropizmus, biszexualitás és homoszexuali-tás, mint interexuális vágy-     variánsok,

IV. transzvesztizmus, mint egyéb lelki tulajdonsá-gok interszexuáhs kifejeződése.

Ma már ugyan kicsit másként és differenciáltab-ban látjuk a dolgot, de alapjában véve Hirschfeld sémá-ja ebben az általános és absztrakt formában mai isme-reteink szerint sem mondható alapvetően tévesnek. Ugyanis egész sor olyan szomatikus és pszichikus té-nyezőt tartalmaz, amelyek az egyén neme és nemi élete szempontjából fontosak, s helyesen mutat rá, hogy itt mindig csak fokozati különbségékről van_szó, és hogy tényezők, mint egymástól függetlenek, különböző kombinációkat és variációkat hozhatnak létre.

A kutatás mai állásának megfelelő, hasonló átte-kintés alapjában még mindig Hirschfeld megfogalma-zása.it követhetné. A jelenségek ugyan kicsit másként lennének osztályozva és részben másként megnevezve, de fokozatos jellegük és egymással való esetleges füg-getlenségük itt is hasonló lenne.

        AZ EMBER  SZEXUALITÁSA:  ALAPVETŐ  SZEMPONTOK

       A testi nem (szexus)

A testi nem lényegében egy ember férfiassága vagy nőiessége.

Ezt öt testi kritérium alapján lehet meghatározni: kromoszomális nem, gonadális nem, hormonális nem, külső és belső nemiszervek. .

Az emberek olyan mértékben férfiasak vagy nőiesek, amennyiben a férfiasság vagy nőiesség testi krité-riumainak megfelelnek.

A legtöbb ember mind az öt kritérium szerint egyér-telinüen férfias vagy nőies.

Egy kisebbséget azonban nem lehet egyértelműen besorolni; testük férfias és nőies vonásokat egya-ránt mutat (hermafroditizmus).

      Nemi szerep (genus)

A nemi szerep lényege az ember maszkulin vagy feminin jellege.

Ezt bizonyos lelki tulajdonságok alapján lehet meg-határozni,amelyeket az egyik nemnél erősítenek, a másiknál elnyomnak.

Az emberek olyan mértékben maszkulinok vagy fe-mininek,amennyiben nemi szerepükkel összhang-ban vannak.

A legtöbb ember átveszi a testi nemének megfelelő nemi szerepet.

Egy kisebbség azonban nemi szerepében részben el-lentmondásba kerül saját testi nemével (transz-vesztitizmus), egy még kisebb kisebbségnél pedig teljes szerepcsere történik (transzszexualizmus).

       A szexuális beállítottság

A szexuális beállítottság lényege egy ember hetero-szexualitása vagy homoszexualitása.

Ezt a szexuális partnerek megválogatása alapján le-het meghatározni.

Az emberek olyan mértékben heteroszexuálisak vagy homoszexuálisak, amennyiben a másik, vagy a saját nemükhöz vonzódnak erotikusan.

A legtöbb emberben kialakul a másik nembeli part-nerek egyértelmű előnyben részesítése.

Egy kisebbség azonban mindkét nemhez vonzódik (biszexualitás), egy még kisebb kisebbséget pedig főleg azonos nemű partnerek vonzanak (homosze-xualitás).

        AZ EMBER  SZEXUALITÁSA:  PÉLDÁK

Férfias - maszkulin - heteroszexuális

Egy férfi nemű ember rendszerint maszkulin nemi szerepet fogad el és heteroszexuális beállítottságot alakít ki.

Ez az ember aztán összhangban van a „tipikus" fér-firől alkotott elképzelésünkkel.

      Férfias - maszkulin - homoszexuális

Egy férfi nemű ember, aki maszkulin nemi szerepet vett át, homoszexuális beállítottságot   is kialakíthat.

 Ez az ember valószínűleg semmilyen téren nem kü-lönbözik más, „tipikus" férfiaktól, kivéve egyetlen dolgot: a szexuális partner megválasztását.

      Férfias - feminin - heteroszexuális

Egy férfi nemű ember női nemi szerepet is elfogad-hat.

Végső esetben egy ilyen ember sok mindent megkí-sérelhet („nem-átalakító" műtétet beleértve), hogy testét feminin énképével összhangba hozza.

Amennyiben ez az ember erotikusan férfiakhoz von-zódna, úgy ót heteroszexuálisként kellene kezel-nünk.

       Férfias - feminin - homoszexuális

Egy férfi nemű ember szélső esetben női nemi szere-pet vehet át és mindent megpróbálhat, hogy testét feminin énképével összhangba hozza.

Amennyiben ez az ember erotikusan nőkhöz vonzódik, úgy szexuális beállítottságát csak homoszexu-álisnak nevezhetjük.

       A NEMI SZEREP

Különbséget tettünk:

 -   a testi nem (a test férfias vagy nőies jegyei)

- a nemi szerep (a férfi vagy a női szociális szerep) és

-  a szexálís beáIlítottság (a férfi vagy női szexuális partnerek előnyben részesítése) között.

A nemi szerepnek azonban két aspektusa van:

1. Ahogyan kifelé hat és

2. ahogyan belül átélik.

Ezért pontosabban megkülönböztetjük:

- -- a  nemi szerepet (a férfi és női szociális szerepet)

-  -- és a remi identitást (önmagunk férfiként vagy nő-ként történő besorolását).

Ilyen egy mai, Hírschfeld mintája szerint konstru-ált séma. Minden hasonlóság ellenére szembeötlik egy döntő különbség: a testi nemet, a nemi szerepet és a szexuális beállítottságot mint egymástól potenciálisan független faktorokat ismerjük el, és különösképpen ke-rüljük a homoszexuális viselkedés automatikus össze-kapcsolását a fordított nemi szerepviselkedéssel.

A tulajdonképperú intellektuális zökkenő Hirsch feld áttekintésében különösen a kísérő szövegének az a két feltételezése volt, miszerint mindez valami velünk született dolog, és a homoszexuális hajiamnak mégis-csak valami hiányos, tévesen adagolt, vagy felcserélt férfiassághoz, iIietve nőiességhez van köze. Így a homo-szexualitás végső soron valami szomatikus, biológiai-lag meghatározott dolog, mint a hermafroditizmus és a testi androgynia nemi keverékformáí,'amelyekkel sematikus vázlatában is implicite összehasonlítja. Más-részt a transzvesztizmussal való összehasonlitás me-gintcsak egy veleszületett nemi szerepcserére, vagy sze-repkeveredésre utal. Egyszóval Hirrschfeldnél a homo-szexualitás_bioéógiai kategória marad, amely a másik három, említett kategóriához hasonlóan a teljesen férfi-as és nőies közötti közbülső fokozatra utal.

Azonban már Hirschfeld korában is voltak kriti-kusok, akik őt hevesen bírálták. Erich Meyer orvos pél-dául így írt 1929-ben:

„Hirschfeld köztes fokozatokról szóló tanításának is kettős veszélye van. Egyrészt a homoszexuálisok szá-mára. Nézete szerint ugyanis ők különleges emberek. Ez elkülönüléshez és az elmagányosodás érzéséhez ve-zet,amely aztán könnyen kapcsolódik a csökkentérté-kűség érzéséhez... A homoszexuálisok ellenfelei azon-ban az ilyen köztes fokozatokban, ha nem is született bűnözőket, vagy fogyatékosokat, de mégiscsak muzeu-mi állatokat látnak, akiket nem vesznek komolyan.

Hirschfelddel együtt úgy véljük, hogy a homosze-xualüás a homoszexuális egyén sajátossága, vagyis sze-mélyíségében gyökerezik és teljesen ebből ered - alka-tilag meghatározott, amennyiben a pszichikum is alka-tilag meghatározott. Azt azonban elutasítom, hogy a pszichikus funkciókat maradéktalanul és végérvénye-sen a test anatómiai-fiziológiai funkciói által meghatáro-zottaknak tekintserri.”

Meyer nem beszél a homoszexuálisok férfiasságá-ról vagy nőiességéről, és viselkedésük semmilyen szo-matikus magyarázatát nem fogadja eI. Sőt, utal e visel-kedés esetleges, spontán  változásaira:

„Már hallom az ellenvetést, hogy biszexualitásról van szó. Nem akarok szavakon vitatkozni. Ám egy dolog bizonyos ilyen esetekben: Ezeknek az emberek-nek kifejezettenhomoszexuális beállítottságuk volt. Ké-sőbb aztán ez heteroszexuálisra változott. Ennek az ellen-téte is előfordul. Ezek az esetek végső soron csak azzal magyarázhatók, hogy itt tisztán lelki folyamatokról van . szó. A homoszexualitás testi meghatározottságának tana ezeket az eseteket sohasem magyarázza meg.”

A homoszexuális hatálytalanítása Kinsey által

Érdekes mócion I2 évvel később egy tanult biológusra maradt, hogy dr. Meyernek igazat adjon, dr. HirschfeI-def pedig megcáfolja: Az amerikai AIfred C. Kinsey 1941-ben már 1600-at lefolytatott a később híressé vált in-terjúi közül, s egy első publikációjában a „homoszexu-alítás hormonális magyarázatának kritériumai"-val foglalkozott. Kinsey ebben harminc esetet mutat be, amelyek harminc különböző árnyalatot és kombináciöt jeleznek a kizárólag heteroszexuális és kizárólag homo-szexuális viselkedés között:

A zoológus Kínsey ezekből a példákböl arra kö-vetkeztetett, hogy „a homoszexuális" hormonális ma-gyarázata legalábbis rendkívül nehéz, de valószínűleg lehetetlen:

„A homoszexuális minden hormonális vagy más-féle magyarázatának számolnia kell azzal a ténnyel, hogy a férfiak közel  fele bizonyította: képes homosze-xuális ingerekre re agálni;  hogy képet kaptunk a  homo-szexcualitás és heteroszexualitás vég nélküli árnyalatai-ról és minden elképzelhető kombináciöjáróI; hogy lehe-tetlen megkülönböztetni az ún. szerzett, latens és veleszületett típusokat, és hogy egy homoszexuális kapcsolatban az aktív és passzív minden fokozata eló-fordul.

 A homoszexuälis minden  hormonälis vagy mäs magya-räzatänak szämftäsba kell vennie, hogy homoszexuälis és heteroszexuälis aktivitások egyaränt elöfordulhatnak egy adott egyén ugyanazon életszakäban, és hogy az egyik tfpus kizärölagos aktivitäsai néhäny napon vagy héten belül kicserélödhetnek a mäsik tfpus kizär6lagos aktivitä-saival, vagy mindkét tfpus kombinäciójäval.

A homoszexuälis minden magyaräzatänak el kell ismernie, hogy az ifjabb nemzedék nagy része éppügy képes hornoszexuälis, mint heteroszexuälis ingerekre reagälni, hogy jelentös szämü felnöttnek van hasonló  képessége, és hogy csak fokozatos fejlödés vezet a kizä-r6lagosan homoszexuälis, vagy kizäröiag heteroszexu-älis viselkedésmintákhoz, amelyek az idösebb felnőttekre jellemzöek.‘

Ez az elsö, különös mödon egy endokrinológiai szaklapban megjelent dolgozat provokativ megällapitä-sai ellenére alig keltett közfeltűnést. Az igazi implikäciö-kat eleinte csak kevesen vették észre. Am amikor Kinsey és munkatärsai 1948-ban publikältäk hfres, elsö „Report“--jukat, akkor ez bombaként robbant a nyilvänossägban éppügy, mint a tudomänyban. Ez most mär 11000 inter-jüra hivatkozott, s a homoszexuälis viselkedésre vonatko-z6 rnegällapftäsait egy 7 részes skälän äbräzolta.

Kinseynek ez a mäsodik skäläja alapjäban természetesen csak leegyszercisftett verziöja volt az elsönek. Elvfleg mär ezt az elsöt is harminc helyett csak hét szakaszra (0-tól 6-ig) oszthatta volria. S ez a megällapitäs még vilägosabbä teszi, hogy Kinsey-skäläknäl nem az (önkényesen meghatärozott) al-csoportok szäma szämft, hanem csak a folyamatos ätrne-net, amit jeleznek. Ahogyan maga Kinsey megällapftotta

„A férfiak nem mutatnak két külön populäciöt -- egy heteroszexuäiisat és egy homoszexuälisat. Nem le-het a vilägot kosokra és birkäkra felosztani. Nem min-den dolog fekete vagy fehér. A taxonómia alapelve, hogy a természet ritkän mutat fel különälló kategóriákat. Csak az emberi szellem vezet be kategóriäkat és pr6bälja a tényeket külön rekeszekbe sorolni. Az  élő viläg minden szempontböl kontinuum. Minél inkäbb tudatäban vagyunk ennek az emberi szexuälis viselke-dés vonatkozäsäban, annäl könnyebben eljutunk a rea-Iitäsok igazi megértéséhez.“

Kinsey szämára tehät a természet tülsägosan sok-rétii volt ahhoz, hogy a „homoszexuälis“ — „heterosze-xuälis“ szegényes ellentmondäsäba legyen kény-szerfthetö. Az ember, mint faj, egyaränt képes azonos-nemciektöl és másnemüekt6I szärmazö ingerekre reagälni,  mert mint emlösällat, magäban hordja a megfelelö, evolüciös örökséget. Ha itt egyältalän vala-mi magyaräzatra szorult, ügy mindenekelött a viselke-dés exkluzivitäsa a spektrum mindkét végén. Ami bi-zonyära a kulturälis befo1yások számläjära is írható. Mindenesetre a homoszexuälis viselkedés a biológia álláspontjáról nézve éppolyan „természetes", mint a heteroszexuális.

Kinsey második, hétrészes skálája később többé--kevésbé nemzetközileg ismertté vált, s azt sok tan-könyvben és kézikönyvben újranyomták. Sajnos, gyak-ran tévesen interpretálták, mert nem vették a fáradsá-got, hogy Kinsey saját magyarázatait is elolvassák. Ó ugyanis kifejezetten hangsúlyozta, hogy skálája nem-csak megvalósított cselekvéseket mutat, hanem tisztán pszichikus reakciókat is, amelyek egyáltalán nem ve-zettek szexuális kontaktushoz. Így például egy tényle-ges homoszexuális kontaktusok nélküli férjet, aki rend-szeresen eleget tett „házastársi kötelezettségeinek", közben azonban főleg férfi partnerekről fantáziált, nem a 0 kategóriába helyezett, hanem a 2: ba, vagy 3: ba, aszerint, hogy milyen erősek vagy gyakoriak voltak a homoszexuális vágyai és fantáziái. Ezzel szemben egy prostituált fiatalember, akinek csak egy barátnője, de többezer homoszexuális kapcsolata volt, ugyanarra a 2. vagy 3. helyre kerülhetett, ha saját szexuális vágyai a barátnőjére irányultak, s férfi ügyfeleit „csak a pénz végett" szolgálta ki.

Tekintettel az immár statisztikailag dokumentált, rendkívüli diszkrepanciákra a vágy és a tett között, továbbá a kizárólag hetero- és homoszexuális viselke-dés közötti végtelen sok variációra, s végül figyelembe véve a köztük levő számos ingadozást, sőt átfordulást, Kinsey már nem látta jogosultnak, hogy egyáltalán „a homoszexuálisról" beszéljen, ahogyan azt hét évvel ko-rábban, ha csak ironikusan is, tette. Most levonta a logikus következtetést:

      „Világosabb gondolatokra juthatnánk ezekben az ügyekben, ha az egyéneket nem heteroszexuálisnak vagy homoszexuálisnak tartanánk, hanem bizonyos mértékű heteroszexuális tapasztalattal és valamennyi .homoszexuális tapasztalattal rendelkezőknek. Ahe-lyett, hogy ezeket a kifejezéseket mint főneveket, vagy akár mint mellékneveket személyekre alkalmaznánk, inkább a tényleges szexuális kapcsolatok vagy stimulu-sok leírására kellene használnunk, amelyekre az egyén erotikusan reagál.”'

       Ezt a szóhasználatot követve természetesen az is vilá-gossá válna, hogy egy populációban a homoszexuáli-sok számarányára vonatkozó kérdést alapvetően nem lehet megválaszolni. Csak azt lehet megadni, hogy egy bizonyos időpontban hány embert lehet a Kinsey-skála valamelyik rubrikájába besorolni.

Radikális javaslatával Kinsey mindenesetre kissé túlságosan megelőzte kortársait. Ok ugyanis nem tud-tak letérni ilyen könnyen az időközben bejáratott termi-nológiai vágányokról. Az osztályozási törekvés túl mé-lyen begyökerezett. Így pl. Walter Bráutigam német or-vos kifejezetten hivatkozott Kinsey kutatásaira, de aztán mégis visszatért a „homoszexualitás különböző formáinak" felsorolására: fejlődésbeli homoszexuális viselkedés, pszeudohomoszexuális viselkedés, gátlás-ból adódó homoszexualitás és hajlam-homoszexuali-tás? Az ilyen klinikus tipizálások sokak fejében akar-va-akaratlan ismét ahhoz az elképzeléshez vezettek, hogy a többé-kevésbé kifejezett „homoszexuálisok" kü-lönböző fajtáival, keverékformáival, vagy közbülső fo-kozataival van dolguk. Ugyanis egyáltalán nem volt könnyű itt fejlődés, ott gátoltság, igazi, vagy ál-hajlam között különbséget tenni. Kétség esetén legalábbis arról volt szó, hogy egy szakember kinyilvánította egy bizo-nyos személy „igazi' homoszexualitását. A „hajlam-homoszexualitás" azonban ismét csak egy teljesen kü-lön csoportot jelentett.

Azonban nemcsak a klinikusok látták hasznát a heteroszexuális és homoszexuális megkülönböztetésé-nek. Nem utolsósorban éppen Kinsey hatalmas, nyilvá-nos hatásának eredményeképpen fokozatosan kiala-kult egy homoszexuális szabadságmozgalom, amely szinténvilágos elhatárolódásra törekedett. E mozgalom a szociális diszkrimináció megszüntetéséért és az elle-nük irányuló büntetőjog reformjáért harcolt, s követe-lései sokkal könnyebben megvalósíthatónak látszottak, ha általánosan elismerik a homoszexuális egyének léte-zését, akik aztán nagy szociálpolitikai „kisebbséggé" szervezték magukat.

A homoszexuális újjászületése a modern melegek mozgalmában

A „melegek" esedékes felszabadítási harcára tekin-tettel nem tűnt hasznosnak, sőt, visszalépésnek hatott, hogy Kinsey megszüntette „a homoszexuálist", és így ezt a régimódi öltözetű, statisztikai porrá őrölt pszichi-átriai gólemet divatos „Castro Clone"-öltönyben, mint „a meleg férfit" - a jó ügy korszerű, erős és egészséges harcosát - a lehető leggyorsabban újjáteremtették. Eh-hez jött még hamarosan„a leszbikus nő", s így kialakult egy új társadalmi csoport, amely céljainak eléréséhez saját identitást teremtett.

Megjegyzendő, hogy ez a folyamat nem tudo-mányos belátásokból, hanem szociálpolitikai kény-szerűségekből táplálkozott. Az előbbiek a napi esemé-nyek során eleinte háttérbe szorultak. Mindenesetre a megerősödő melegmozgalom idővel a homoszexuális kutatás növekvő elfogadását is eredményezte, ez pedig ismét feldolgozott rég elfelejtett történelmi és etnológiai tényeket, amelyek nem álltak összhangban az aktuális, naiv meleg énképpel. Így 1974 körül megjelent egy szakfolyóirat, a „Journal of Homosexuality" első szá-ma, s ez a lap nyíltan meleg kiadóinak irányítása alatt egyre inkább önkritikussá vált. Ennek során többek közt Kinsey kezdeményezését is rehabilitálták, sőt, gon-dolatait újra felkapták és sokkal tovább vezették, mint annakidején ő maga merészelte. De erről később!

A „melegek, illetve leszbikusok identitásának" posztulátuma először is a melegek mozgalma számára hasznos dichotomizálódáshoz vezetett. Valaki vagy odatartozott, vagy nem. Vagy meleg volt, vagy nem, s ha az volt, akárcsak titokban is, úgy morális kötelessége volt nyílt fellépéssel, meleg voltának beismerésével erő-síteni diszkriminált testvéreinek sorait.

S valóban egyre több férfi és nő határozta el magát erre a lépésre. A mozgalom nőtt és egyre több jogot vívott ki magának. A sikerrel együtt azonban váratlan bomlási jelenségek is feltűntek. Például hamarosan megszervező-dött egy korábban politikailag nem ismert, új csoport, a biszexuálisok, akik úgy érezték, hogy őket háttérbe szorít-ja a melegek által hangsúlyozott dichotomizálódás.

Ők megtagadták, hogy egyik vagy másik táborhoz csatlakozzanak, elkezdtek saját szervezeteket és folyói-ratokat alapítani, s végül saját nemzeti és internacioná-lis kongresszusokat tartottak azzal a kifejezett céllal, hogy a biszexuálisokat felsorakoztassák saját érdekeik képvise-letére. Sőt, egyesek önmaguknak és mindkét nemű szeret-teiknek saját, biszexuális identitást követeltek.

Ez is benne volt a szociálpofifikai fejfödés logikájá-ban. Sőt, már korábban előfordultak hasonló önazonosí-tások. Így némely férfiak és nők a rugalmas Kinsey-skála hét fokozatát a szerző intenciói ellenére eldologiasítva, embertípusok merev megjelöléseiként fogták fel, s aztán önmagukat, mint „Kinsey 3"-at vagy „Kinsey 2"-t tipizál-ták. Ez újra azt mutatja, mennyire ellentmondott Kinsey javaslata a korszellemnek, milyen nehezére esett sokak-nak, hogy őt egyáltalán megértsék, és milyen merev volt még mindig a bejáratott kategorizálási kényszer. Sem az érintettek, sem azok tudományos megfigyelői egyszerűen nem tudtak elszakadni a régi látásmódtól. Kevesen voltak tudatában annak, hogy ezt a látásmódot először Ulrichs vezette be, s így az több mint száz éves.

Tudatos önszerveződésük folytán a biszexuálisoknak is igényük támadt a dichotomizálódásra,amely aztán vita-gos frontokat teremtett. Ugyanis különbséget akartak ten-ni önmaguk és mások között, s az utóbbiak számán kitaláltak egy új kifejezést: „monoszexuális". Ezzel a régen „heteroszexuálisnak" és „homoszexuálisnak" nevezette-ket egyaránt egy felsőbb fogalom alá sorolták, mivel ezek  mindig csak egyetlen nem iránt mutattak erotikus érdeklődést (mindegy, hogy a másik, vagy a saját nem iránt). A biszexuálisok viszont ehhez képes igazán kitejesedett sze-mélyiségeknek, az egyedüli, valódi „teljes férfiaknak" és „teljes nőkneK' tűntek. (Ez a mulatságos terminológiai ' rajtaütés mindenesetre nem volt egészen új, minthogy már Hirschfeld egyik kortársa, Benedikt Friedländer is „nyomorultaknak", vagy „erkölcsileg elsatnyultaknak" gúnyolta a nem biszexuálisokat.)

Azonban mindezek az egyértelműen harcos-ideologikus fogalmak alig mozdították elő a racionális meg-ismerést, s távlatilag nem állták ki a kritikai vizsgálódás próbáját. Ahogyan már Ulrichsnak és később minden' követőjének tapasztalniuk kellett, a dolgok nem ilyen' egyszerűek, és sem az öreg pszichiáterek, sem a mele-gek és biszexuálisok új felszabadítói nem nőttek fel a téma komplexitásához.

A biszexualitás témájának egyik ismert szerzője ezzel nagyon is tisztában volt. Fritz Klein amerikai tera-peuta Kinsey ösztönzése nyomán megkonstruálta a „szexuális beállítottság hálóját",amely három dimenzi-óban hét változót sorol fel. (A 3 dimenzió: a múlt, a jelen és az ideális.) Az fgy keletkezett 21 mező mindegyikébe a Kinsey-skálából kölcsönzött számokat,1-7-ig lehetett beírni (Kinseynél ez 0-6-ig szerepelt). A teljesen kitöl-tött háló nagyon differenciált, individuális képet mutat, amely még nagyobb csoportokban, pl. egy előadás hall-gatóságában sem ismétlődik pontosan.

       A  SZEXUÁLIS  BEÁLLÍTOTTSÁG  HÁLÓJA  KLEIN  SZERINT

Változók                                  múlt                            jeien                              ideál

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A. Szexuális vonzás

B. Szexuális viselkedés

C. Szexuális fantáziák

D. Emocionális előszeretet

E. Szociális előszeretet

F. Ónazonosítás

G. Hetero/ homo életstílus

            1                  2                      3                 4               5                 6                 7

  csak a        több-        inkább             mind-          inkább           több-         csak a

  másik         nyíre a     a másik              két           a saját         nyíre a          saját

              nem       másik          nem              nem              nem            saját             nem

                nem                                                                                 nem 

Klein hálója is legjobb esetben csak egyszerű se-gédeszköz annak a komplexitásnak a szemléltetéséhez, amit ma széltében „szexuális beállítottságnak" nevez-nek. Időközben az erről folytatott, tudományos vita jelentősen továbbfejlődött, mert a hatvanas évek vége felé (a melegek mozgalmának erősödésével egyidejűleg) erős lökést kapott a szociológiától.

A kritikai szociológia  újabb  dekonstrukciója  a  homoszexualitásról

A „deviancia" és a „stigma" pontosabb tanul-mányozásának, amivel a kritikus szociológusok foglal-koztak, előbb-utóbb a szexológiában is a dolgok átértel-mézéséhez kellett vezetnie. A „homoszexuaIítás" kérdé-sében ennek egyik első megnyilvánulása Mart' Mclntosh: „A homoszexuális szerep" (1968) cíniú dolgozata volt.

Ez a kutató újra megkérdőjelezi, s Kinseynéi is határozottabban, hogy a „homoszexualitás" bizonyos emberek olyan állapota, lényege vagy kizárólagos jel-lemvonása lenne, amellyel vagy rendelkeznek, vagy nem. Végül is itt vannak még a „biszexuálisok", akik minden világos megkülönböztetést lehetetlenné tesz-nek. Azonkívül nyilvánvaló, hogy a „homoszexuáli-sok" akarva-akaratlanul deviáns vagy stigmatizált szo-ciális szerepet játszanak, és hogy mások, éspedig bizo-nyos „nem-homoszexuálisok" a de facto ugyanolyan szexuális viselkedés ellenére nem játsszák ezt a szere-pet. Ezért tudományosan értelmetlen és teljesen önké-nyes minden olyan kísérlet, amely a homoszexuálisok „tiszta" szúrópróbájával a „heteroszexuálisok" épp-olyan „tiszta" kontrollcsoportját akarja szembeállítani. Ebből kifolyólag annak sincs értelme, hogy a homosze-Xualitásnak, mint állítólagos jellemvonásnak a keletke-zését kutassuk:

„Az »egyesületi elnökség«, vagy a »hét napos ad-ventizmus« etíológiáját is éppolyan indokoltan kutat-hatnánk, mint a »homoszexualitásét«."

' Ehelyett javasolta annak kutatását, hogy egyálta-lán miért és hogyan alakult ki a homoszexualitásnak, mint  magában valónak téves elképzelése.

Ezt a javaslatot valóban követte néhány „meleg" történész, akik kimutatták, hogy a „homoszexuális" szerep, ahogyan azt ma ismerjük, csak a 18, században, Európa kezdődő iparosodásával egyidejűleg keletke-zett. Mindenesetre velük aztán hamarosan vitába száll-tak más „meleg" történészek, akik néhány esetben e szerep hordozóit, sőt, szabályszerű „meleg közössége-ket" már az antikvitásban és a középkorban felfedezni véltek. Így jött létre a „meleg történészek vitája",amely sok megfigyelőt megtévesztett.

A további vita szempontjából ezért fontosabbá vált a szociolögíai oldal újabb lépése. Az amerikai John Gagnon és William Simon, mindketten a Kinsey-intézet munkatársai, a szexuális viselkedést először interpre-tálták „szkriptes viselkedésként" (scripted behavior).

       Eszerint az ember szexuális viselkedése nem vala-milyen univerzális, belső ösztön természetes kifejező-dése; hanem különböző, részben egymással konkuráló, vagy éppen ellentmondásos „szkriptek" egyéni feldol-gozásának és elsajátításának eredménye, amelyek tár-sadalmi eredetűek. A „szkript" szó itt kb. forgató-könyvnek vagy színházi szerepszövegnek értendő, arively előírja, hogyan kell játszani. Azt is megmondja, mikor és hogyan kell mások „hívó szavaira" reagálni, és rüit jelent az egész dráma. Minthogy mindenkinek különböző oldalról (szülők, testvérek, barátok, temp-Iomiskola, tömegközlési eszközök stb.) egész csokor kiilönbőzö szexuális szkriptet ajánlanak, ezek között kell választanunk, illetve az idők folyamán a különböző szkriptekből hajlamaink és képességeink szerint egy saját szkriptet összeollóznunk. Ám ezekkel együtt az-tán olyan partnerekre találunk, akik szintén a saját szkriptjeiket követik, amelyek vagy kibékíthetők a mi-énkkel, vagy sem. Esetleg kölcsönös alkalmazkodásra kerül sor: egy kicsit mindegyik változtat a szkriptjén, hogy  új, közös szkriptet kapjon, amellyel párként élhet

A szkriptezésnek azonban nemcsak az említett intrapszichikus és interperszonális aspektusai vannak, ha-nem kulturálisak is: a szkriptek azt is meghatározzák, hogy az adott kultúrában egyáltalán mit tartanak „sze-xuálisnak" és mit nem; továbbá azt is, hogy ebből mit és milyen feltételekkel tekintenek konformnak vagy deviánsnak. Ebben az értelemben a „homoszexualitás" fogalma és annak pozitív vagy negatív értékelése is kulturálisan meghatározott. Ezek az átfogó képződmé-nyek határozzák meg azt a keretet, amelyben a párok és egyének személyes alkalmazkodásukat, vagy elutasítá-sukat átélik és alakítják, de félre is érthetik.

Egy régi és minden tudományos felvilágosítás el-lenére tovább élő féreértés például a reprodukció, a nemi szerep és a szexuális viselkedés azonosítása. Ha ezt a három viselkedésmódot nem választjuk élesen külön, úgy a kutatásban elkerülhetetlenül tévútra kerü-lünk. Ahogyan John Gagnon frja:

„A reprodukciös viselkedés, a nemi szerep és a szexuális viselkedés mértékadó mintái mind bizonyos kultúrák produktumai, s a társadalmilag előírt (szkrip-tezett) viselkedés példáinak tekinthetők. A nyugati tár-sadalmaknak ma tanulási rendszerük van a nemi sze-repre és szexuális viselkedésre, s ebben a nemre jellem-ző szkripteket a tulajdonképpeni szexuális szkriptek előtt tanulják. Ez utóbbiakat tehát az előbbiek befolyásol-ják,.. Ebből két fontos pont következik: Először, hogy a nemi szerep éppúgy, mint a szexualitás a társadalmi gya-korlat tanult formái; másodszor, hogy tévedés, ha a sze-xuális viselkedés magyarázatát a férfiak és nők közötti »természetes különbségekben« keressük."

Ezt a tévedést láthatölag mégis nehéz kiirtani. Így pI. hormonkutatók a feminízált hímpatkányok nemi szerep-fordulatából, s a megkísérelt reprodukciós viselke-dés megváltozott mozdulataiból olyan kővetkeztetése-ket vontak le, amelyekkel az ember azonosneműekre irányuló szexuális viselkedését akarták magyarázni. Az ilyen következtetések azonban, mint azt fentebb láttuk, már tisztán logikailag sem elfogadhatóak, eltekintve attól, hogy a patkányok nem emberek. (Magától értető-dik, hogy az ún. homoszexuálisok éppolyan mozdula-tokkal gyakorolják a reprodukciót, mint a heteroszexu-álisok; ezt sok leszbikus anya és meleg apa szívesen bizonyítja.)

Vagy, hogy egy másik példát vegyünk, Ulrichs és Hirschfeld a homoszexuális viselkedésben a nemi sze-rep megfordulását látták, tehát például a férfiak eseté-ben nőies, vagy feminizált pszichikumot. Továbbá: sok olvasójuk a környezet masszív szuggesztiójának követ-keztében ezt önmagán is átélte. Elfogadták a nekik szánt kulturális szkriptet, miszerint a homoszexuálisok vala-hogy elnőiesedtek, s ezért mindenféle feminin maníro-kat alakítottak ki, gyakran egészen a nőies öltözködésig menően, még akkor is, ha valójában semmilyen transz-vesztita hajlamuk nem volt. Leszbikus párok pedig igyekeztek utánozni a férfi és nő nemi szerepmegosztá-sát. Egyikük az aktív, maszkulin szerepet (butch), mási-kuk a passzív, női szerepet (femme) játszotta. Ez a mele-geknél éppúgy, mint a leszbikusoknál gyakran a szexu-ális érintkezés részleteire is kiterjedt.

Például: a hatvanas években, tehát az új meleg-mozgalom áttörése előtt, a San Francisco-i „színt" mindenki által láthatóan az effeminált „Tunte"-k és „Schwuchteln"-ek uralták (felcicomázott férfiak - a fond.), de a többi, külsőleg feltűnés nélküli meleg közül is sokan nőies gesztusokat alkalmaznak egymás közt, gyakran ironikus hangsúllyal. Ennek során nem ritkán kölcsönösen egymásra rikácsolva női keresztnevekkel szólitották egymást. A szexuális kapcsolatokban pedig gyakran „aktív" és „passzív" szerepet játszottak. A me-legek bárjai vendégeik kedvét keresve „Travestie -Shows" műsorokkal konkuráltak.

Tizenöt évvel később, miután San Franciscóban teljesen győzött a melegek felszabadító mozgalma, az ilyen műsorok teljesen eltűntek a bárokból. A vendégek többé már nem törődtek az „aktív" és „passzív' meg-különböztetésével, hanem „mindenki csinált mindent". Ehhez most már a mély hangfekvéssel, a rövidre vágott hajjal, a bajusszal, favágóinggel, farmernadrággal és magasszárú fűzős csizmával a hangsúlyozottan férfias megjelenést kultiválták. Ez aztán az USA és Európa más melegközpontjaiban úgy terjedt el, mint „Castro clone look" (a San Francisco-i  Castro utcáról elnevezve).

Azonban mindkét esetben nagyrészt ugyanazokról az emberekről volt szó, csak az utóbbi esetben 15 évvel idősebbek lettek.

A „melegszín" megjelenésének és önértelinezésé-nek ez a drámai fordulata leginkább egy új belső és külső szkriptezés révén értelmezhető. Egy ilyen változás folytán Ulrichstól Hirschfeldig minden régebbi teó-ria is tönkremegy, amely a homoszexuális viselkedést nemiszerep-fordulathoz kapcsolta. Ez az összekapcso-lós most már nem „temészetileg adottnak", hanem szo-ciális kényszernek bizonyult. Lelepleződött, mint az elnyomás és önkorlátozás eszköze, mint egy klisé kitöl-tésének kényszere, mint egyfajta önmegvalósító jóslat. Mihelyt az elnyomás lazult, mihelyt tehát a melegek elegendő önmeghatározást harcoltak ki, ez a régi klisé elvesztette hatalmát

Mármost persze a „Castro clone look" maga is egy klisé volt, még ha történetileg szükséges is. Ez úgyszól-ván egy harcosan kifejlesztett „ellen-klisé" volt, amely-nek a régi előítéleteket nemcsak a társadalomban, ha-nem a saját agyukban is végérvényesen szét kellett rombolnia. Csak miután a melegek saját élményük ré-vén meggyőződtek arról, hogy semmiképp sem kell femininnek lenniük, hanem akár szupermaszkuIinok is lehetnek, vált lehetségessé számukra a szexuális visel-kedés és a nemi szerep szétválasztása. Most már csak a „felvilágosulatlan" nyilvánosság - ezen belül különö-sen a melegek politikai és vallási ellenfelei - és néhány kutató ragaszkodott a régi kliséhez. Ők akarva-akarat-lanul egyszerűen nem vették észre a melegvilág nagy „fordulatát'.

Így a szkriptezési elmélet alapelvei ismét igazo-lódtak:

1. A szexuális viselkedés kortól és kultúrától függően változik.

2. A szexuális viselkedés jelentősége (fontossága és értelme) kortól és kultúrától függően változik.

3. A „szexuális" meghatározása és élménye hasonlóképpen változik.

4. A szexuális viselkedés, nemi szerep- és reprodukciós viselkedés összekapcsolása szintén kortól és kultúrától függően változik.

5. Mindezek kutatása (vagyis a szexológia) tárgyában és módszerében maga is kulturálisan és történelmileg  meghatározott.

Így tudta a szkriptezési elmélet a saját ismereteit is (minden más elmélethez hasonlóan) relativizálni Ezek az ismeretek sem „örök igazságok", hanem itt és: ma elfogadható intellektuális konvenciók. A homoszexualitás oksági magyarázatai például sohasem többek „kulturálisan plauzibilis beszámolóknál", függetlenül attól, hogy tudósoktól, vagy az „érintettektől" származnak. Egyedül az számít, hogy a beszámolók „autorizált magyarázóktól" érkezzenek. Ezek a mindenkori kulturális környezet szerint akár papok, jogászok, pszichiáterek, endokrinológusok, neurológusok, genetikusuk szexológusok, vagy egyéb „autoritások" lehetnek.

Továbbmenve: az ilyen beszámolókat, pontosabban szólva motiváció-igazolásokat általában csak azonosnemüek viselkedésére készítik. A másneműek viselkedése többnyire problémátlan, s így nem szorul magyarázatra. Csak ha ugyanúgy szociális normákat  sért, mint pl. a házasságtörés, visszaélés kiskorúakkal, vagy megerőszakolás, akkor esetleg vizsgálják az okokat. Az oknyomozás döntő motívuma azonban mindig a további normasértés megakadályozásának vágya. A végűl felajánlott „magyarázatnak" aztán ebben az értelemben elfogadhatónak kell lennie az illető kultúra számára:

„A viselkedés ilyen magyarázatait leginkább kulturális konvenciókként értelnezhetjük, nem pedig tudományos igazságokként "

A homoszexuális viselkedés magyarázatának állítótag tudományos problémájára alkalmazva, ez Johr Gagnon számára a következőket jelenti:

„A szkriptezési elmélet nézőpontjából az azonos neműek erotikus érdeklődését a kultúra értelemadó rend-szere hívja elő és alakítja. Amit rendszerint a kultúra és az ember, vagy a kultúra és a természet ellentéteként fognak fel, az valójában a különbözőképpen akkuhurált egyének vagy csoportok közötti konfliktus."

„Szükség van annak a ténynek tartós elismerésére, hogy a nyelvhasználat és értelmezés tulajdonképpen a szociális kontroll aktusa, hogy a »homoszexuális« és a »homoszexualitás« olyan etiketteket jelent, amiket egyesek másokra kényszerítenek, s ez ad nekik jogalapot arra, hogy az utóbbiak viselkedésének keletkezét, jelentőségét és erkölcsi értékét megmagyarázzák."

Ez igaz, bár - felületesen szemlélve - eleinte ma-guk az olyan férfikedvelő szerzők, mint Ulrichs, Kertbeny és Hirschfeld vezettek be olyan etiketteket, mint az „urning", „harmadik nem" és „homoszexuális". Öi azonban ezt csak a konkrét szociális elnyomás reakciójaként tették, amely alól egy sajátos embercsoport posz-tulátuma révén reméltek szabadulni. Már az az egyértelmű jogi kontextus, amelyben ezek a szóalkotások keletkeztek (harc a porosz 143. §, az északnémet szövetség 152. §-a és később a birodalmi német 175. § meg-szüntetéséért), cáfolhatatlanul bizonyítja ezt:

Minthogy tehát a homoszexualitás témája kapcsán végső soron mindig szociális nézeteltérésekről van szó, annyiban még a biológus Kinseynek sem volt igaza, amennyiben a kizárólag heteroszexuális és kizárólag homoszexuális viselkedés közötti variációk sokaságát a természet sokrétűségével akarta magyarázni. Gondo-latmenete szerint az erotikusan exkluzív viselkedést a represszív társadalmakban ugyanúgy termelik, mint a növényi monokultúrákat az iparosított földművelés-ben. Ha önmagunkat átengednénk a természetnek, úgy az erotikában is mindenki számára nyilvánvaló marad-na annak sokrétűsége.

Gagnon viszont úgy véli, hogy a nyugati ipari államok szociális valóságában ez a tudományos gondo-lat semmilyen szerepet nem játszik. Ellenkezőleg: itt világos elhatárolások uralkodnak A heteroszexuálisuk, homoszexuálisok és biszexuálisok csoportokba szerve-ződve küzdenek „megfelelő" pozíciójukért a társada-lomban. Ennek során kialakítják saját szkriptjeiket.és pa-radigmáikat, amelyek azonban csupán az ideológiai harc eszközei. Kinsey biológiai megállapításai elegendőek vol-tak néhány szexológusnak a heteroszexualitás--homosze-xualitás túlhaladott dichotómiájának feloldásához, ám ezek összességükben nem voltak eléggé plauzibilisek e modem nyugati kultúra számára ahhoz, hogy politikailag is megvalósuljanak Sok diszkrimináló és diszkriminált, tudós és érintett ragaszkodott -- még ha ellentétes motívu-mok miatt is - a posztulátumhoz, hogy a „homoszexuáli-sok" csoportként azonosíthatóak Tehát ők is folytatták az azonosíthatóság okainak keresését

.

II. A  mai  vita: esszencialisták  kontra  konstrukcionisták

Az oknyomozókat ma „esszencialistáknak" nevezik. Legtöbbször természettudósok, akik egy sajátosságban, jellemvonásban, egy „homoszexuális" állapotban hisz-nek. Velük szemben állnak a „konstrukcionisták", több-nyíre társadalomtudósok. Számukra a „homoszexuali-tás" csak egy tévesen természeti jelenségnek tartott, szociálpolitikai konstrukció.

Az esszencialisták a homoszexualitás okait vala-hol a biológiai adottságokban, a testi tulajdonságokban keresik: prenatális hormonális befolyásokban, bizo-nyos agystruktúrákban, vagy a génekben. Ezek ma-gyarázzák önmagukban, vagy összekapcsoltan a hajla-mot az azonosnemű kapcsolatokra. A magyarázatnak aztán a homoszexualitást, mint szomatikusan megha-tározottat és diagnosztizálhatót - a bőrszínhez és balke-zességhez hasonlóan -- minden erkölcsi vád alól mente-sítenie kell.

Ha aztán végül kiderül, hogy a homoszexualitás éppolyan testi jellemző, mint a bőrszín, akkor ezzel együtt reményeik szerint a diszkriminációra sem lenne ok. A homoszexuálisoknak teljes polgárjogot kellene adni, s így a természettudomány a világos identifikálás és értékmentes osztályozás révén ismét egy elhamarko-dottan elítélt társadalmi osztályt szabadítana fel.

Ahelyett azonban, hogy eme fáradozásokat min-denütt hálával fogadták volna, az esszencialisták min-denkor csak gúnyt és megvetést kaptak a konstrukcio-nistáktól. Ugyanakkor érvek áradata csapott le rájuk:

1. A természettudomány még soha nem szabadí-tott fel embereket. Ellenkezőleg, ismereteit túl gyakran a legrosszabb elnyomás érdekében használták ki. A szociáldarvinizmus, a rasszizmus, a kényszer-„eugeni-ka" és a pszichiátriai kínzás csak a legszembetűnőbb példái ennek. A homoszexualitás biológiai alapjainak bizonyítása is csak alkalmat adna a további elnyomásra. Hirschfeld tézise a veleszületett homoszexualitásról a nácik számára semmiképp sem volt akadálya a melegek üldözésének, hanem inkább igazolta azt. Végered-ményben Heinrich Himmler „SS birodalmi vezér" is úgy hitte, pusztán „germánhóbortja" alapján, tudo-mányos bizonyítások nélkül is, hogy a homoszexualitás veleszületett dolog. Éppen ezért végeztette ki ezer-számra a homoszexuálisokat, köztük a saját unoka-öccsét, mint „fajilag csökkentértékűeket".

2. Az egyértelműen veleszületett biológiai jellem-zők, mint a bőrszín és a nemi hovatartozás a feketéket és a nőket semmiképp sem óvták meg a deklasszálástól. Sót, még a balkezeseket és vörös hajúakat is időnként elnyomták és háttérbe szorították.

3. Naiv dolog feltételezni, hogy az előítéletekkel teli emberek diszkriminációs törekvései tudományos érvekkel visszaszoríthatók. Tulajdonképpen tehát nem az a kérdés, hogy milyenek a biológiai leletek, hanem csakis e leletek értékelése. Az értékelés azonban erköl-csi, és nem tudományos téma.

4. A homoszexuális viselkedést úgyszólván „fel-mentő" szomatikus adottság bebizonyosodása azon-ban még egy érdekes kérdést vet fel. Éspedig: hogyan értékelhetnénk akkor erkölcsileg az olyan emberek ho-moszexuális viselkedését, akiknél nem lehet ilyen adottságot kimutatni? Minthogy nincsenek biológiailag felmentve, tehát „szükségtelenül" és „önkényesen" cse-lekszenek, el kell őket ítélni? Ha igen, úgy hivatkozhat-nak-e a bűnösök valamilyen más, még mindig nem felfedezett örökségre? Akkor talán egész szakértői há-lózatot fognak kiépíteni, hogy a kutatás legújabb állása alapján megkülönböztessék az „igazi' homoszexuálist a „nem igazitól"? Ha azonban a „nem igaziakat" sem ítélik el, vagyis, ha az „önkényes" homoszexuális cse-lekvéseket is minden esetben tolerálják, akkor mi értel-me volt a korábbi, állítólag felmentést hozó kutatásnak?

5. Egy „meleg gén" kimutatása a génmanipuláció korában valóságos rémálom. Ha ez sikerülne, úgy tart-hatnánk attól, hogy azt hamarosan az anyatestben nö-vekvő magzatba is beültethetnék. Akkor aztán a szülők eldönthetnék, hogy „meleg" fiút, vagy leszbikus lányt akarnak Ha pedig nem, úgy terhességmegszakítóst ajánlhatnának nekik. Vajon hányan vennék ezt igény-be? Hányan tudnák megfizetni? Mely országokban tud-nák lehetővé tenni a szülés előtti diagnózist, kiknek és milyen áron? A betegbiztosítók átvállalnák-e ennek költségeit? Ugyanígy a rákövetkező magzatelhajtást? Kellene-e hozzá „orvosi javaslat"? A végén már csak a szegény országokban és néprétegekben lennének ho-moszexuálisok? De hát nem éppen ott a legmagasabbak a születési arányok? A végén a homoszexualitás előfor-dulása ugyanúgy a szegények szégyenfoltja lenne, mint korábban a rachitis? Vagy megfordítva: egy napon tu-datosan és szándékosan elő lehetne segíteni homosze-xuálisok születését? Kinek állna ez érdekében és milyen feltételekkel? Talán a leszbikus anyáknak, akik fizetnek egy mesterséges megtermékenyítésért, vagy a „normá-lis" nem alkalmazkodó, illetve lázongó szülőknek? Egy homoszexuális gyermek születése ezáltal szüleinek po-litikai megbízhatatlanságát bizonyítaná? Avagy aktivi-zálódhatnának itt olyan heteroszexuális kormányza-tok, amelyek nö-, vagy férfifelesleg esetén a homosze-xuális utódokért fizetett prémiumokkal akarnák glérni, hogy kevesebb heteroszexuális partner legyen. Le-hetne és kellene-e tudatosan „meleg" katonákat nevel-ni, s aztán az ókori Görögországhoz hasonlóan, „me-leg" elitcsapatokat szervezni? Végül a „meleg gének" tömeges beültetése, különösen a harmadik világ orszá-gaiban, az egyetlen eszköz lehetne arra, hogy a világ népességének explozióját megakadályozzák? Ilyen és hasonló kérdéseket eddig még senki sem tett fel, nem is beszélve a végiggondolásukról.

6. Mindezek mellett „a homoszexuális" magyará-zatának Kinsey által már 1941-ben felállított kritériuma-it teljesen figyelmen kívül hagyják. Talán egy csomó, különbözőképpen kifejeződő „biszexuális gént" is fel akarnak fedezni? S ha találnának ilyeneket, mi haszna lenne? Erre is szükség van ahhoz, hogy a meglévő szexuális sokféleséget valahogy végre utólagosan iga-zolják? Ám, ha nem erre kell, elég lenne-e már egy „meleg gén" egyszerű kimutatása, amit ugyan a külön-böző szociális befolyások itt-ott hatásában legyengíte-nek, mégis önmagában magyarázná a sokféleséget? Ha azonban e hátsó ajtón át ismét csak a szociális befolyá-sok lehetnek meghatározóak és felmentőek, akkor mire jó az egész természettudományos oknyomozás?

Helytelen lenne tehát az esszencialistáknak és a konstrukcionistáknak a szexuális beállítottságról szóló vitájában csak a régi mintát látni: természet vagy kultú-ra, veleszületett vagy szerzett tulajdonságok. Ez a rég túlhaladott vita már a 18. században is előfordult a „preformacionisták" és az „epigenezisták" között. Az előbbiek azt hitték, hogy minden leendő organizmus már növekedésének kezdetén „preformált", tehát en miniature tartalmazza az összes, később láthatóvá váló vonást. Az utóbbiak ezzel szemben úgy hitték, hogy a születés után a környezet alakítja az élőlényt.

Ez azonban ma már egyáltalán nem vitatott. Min-denki egyetért abban, hogy az emberi viselkedésben a velünk született és a nevelési tényezők egyaránt haté-konyak. Alapvetően különböző viszont a kutatási tárgy meghatározásának tudományos megközelitése. Egye-sek szerint „a homoszexuálisat" mint a valóságban meglevő tárgyat kell tanulmányozni. Mások azonban vitatják ennek „termé'szetes" létezését. Ezáltal a szem-benállók között minden egyetértés lehetetlen a tárgy valódi természetét illetően. Olyan ez, mint az alagútfú-róknál, akik egyszerre kezdik a munkát a hegy ellenté-tes oldalain (amit ítt „homoszexuális viselkedésnek" hívnak), de középre érve kilométerekkel eltérnek egy-mástól. Ők egyszerűen különböző szinteken dolgoztak.

Megjegyzendő: a konstrukcionisták nem vitatják, hogy létezik homoszexuális viselkedés, de tagadják, hogy ez a viselkedés bizonyos embertípus jellemzője. Sok embernél fordul inkább elő ritkán, esetenként, gyakran vagy állandóan; erősödik, gyengül vagy eltű-nik, és sok esetben a heteroszexuális viselkedéssel együtt, vagy azzal váltakozva létezik. Ez a megfigyelés persze megintcsak értelmetlennek mutatja azt a próbál-kozást, hogy a bizonyos egyénekben meglévő homo-szexualitáshoz valamilyen mindig megtalálható testi adottságot lokalizáljunk. Már egy megfelelő szúrópro-ba és (ezzel ellentétes) kontrollcsoport kiválasztása ko-moly problémákat vet fel, amelyeket azonban a legtöbt természettudós bámulatra méltó naivitással egyszerúer nem vesz tudomásul.

Ha egy biológus, endokrinológus, neurológus vagy genetikus kutatásai számára „homoszexuáliso-kat" keres, úgy legtöbbször a „melegtanyákon', a bün-tetőintézetekben, vagy különböző pácienskollektívák-ban talál ilyeneket. Többnyire elegendő aztán a saját vallomásuk, hogy ők „melegek" vagy „homokosok". A tényleges (nem ritkán biszexuális) viselkedésükre alig kérdeznek rá. Néha persze rákérdeznek, s ilyenkor Kinsey-skálát használják, mindenesetre nem a szerző elvei szerint, hanem csupán a kontaktusgyakoriság tisz-tán mennyiségi kritériumai szerint, s azért, hogy az érintettet mint típust a 0-6 fokozat valamelyikében el-helyezhessék. Azt is a kutatói önkény dönti el, hogy ennek során hol húzza meg a homoszexualitás határát a 6-nál, az 5-nél, vagy a 4-nél? Esetleg éppen a 3-nál: Néha maguk a kutatók is kérdezősködés nélkül döntik el, hogy a tanulmányozás alanya homoszexuális-e. En-nek során a külseje, a mozdulatai, vagy éppen másoktól nyert információk alapján döntenek. De még ha általá-nosságban meg is lehetne egyezni egy „homoszexuális" szúrópróba szigorú kritériumaiban, s aztán ezeket a kritériumokat teljesíteni is lehetne, még mindig kérdéses maradna a minta szükséges nagysága, vagyis hogy mennyire lehet reprezentatív minden, túlnyomórészt homoszexuális viselkedésű ember számára. Egyedűl ezen is meghiúsulhat minden általánosítási igény.

Másrészt a kontrollcsoportok gyakran más, nem szexológiai vizsgálatok résztvevőiből állanak, s náluk a heteroszexualitást egyszerűen feltételezik, különösen ha a saját munkacsoportból származnak, vagy épp rég munkatársak. Az ilyen emberek és más ismerősök egyszerűen nem lehetnek homoszexuálisok, vagy éppen biszexuálisok. Ezért kontrollcsoportoknál a részletes kikérdezés még ritkább, mint a szúrópróbáknál.

Ennek megfelelően sok homoszexualitás-vizsgálat tartalmi értéke csekély. A különböző kutatók tár-gyuk teljesen eltérő definíciójából indulnak ki, s ezért teljesen különböző kritériumok alapján, különbőzt nagyságú szúrópróbákat is konstruálnak (miközber különböző fokú gondossággal járnak el). Néhány amerikai kritikus egyszer vette a fáradságot, hogy 47 tudo mányos folyóiratból 228 homoszexualitásról szóló cik- ket analizáljon. A „szexuális beállítottság' alapvett definíciói annyira eltértek egymástól, hogy végül gyakorlatilag „semmit semmivel" nem lehetett összehasonlítani, és semmilyen értékesíthető ismeretanyag nem derült ki. A kritikusok arra a következtetésre.jutot tak, hogy ezek a kutatások mindaddig terméketlenek maradnak, amíg a kutatók egy homoszexuális identitás , vagy  világosan elhatárolható homoszexuális beállított-ság létezését feltételezik. A jövőben csak a szexuális kapcsolatok vizsgálatának lehet értelme, nem pedig a bárhogy definiált homo-, hetero-, vagy biszexuális  egyénekének.

 Ám, még ha Kinsey tanácsa ellenére a világot „bakokra és bárányokra' osztanánk, és csak „tiszta" mintákat és kontrollcsoportokat tanulmányoznánk skálájának két szélső pontjáról, a 0-ról és a 6-ról, mit  bizonyíthatna ez, ha az összes többit, akik részben több-szörösen ide-oda mozognak az 1 és az 5 között, figyel-men kívül hagynánk? Mit kell róluk megtudni = és  hogyan?

Nem volt véletlen, hogy maguk a „homoszexuá-lis" kitalálói és propagandistái, Ulrichstól Hirschfeldig előbb vagy utóbb, jól vagy rosszul, de szintén az „átme-netekkel" foglalkoztak. Mindezek a zárójelek, oszlop-párok és hullámzó skálák, mindezek az alcsoportok, külön alakzatok és „köztes fokozatok" elegendőképpen utaltak arra, hogy a „harmadik nem" közelebbi megfi-gyelés esetén maga is új nemek sokaságára bomlott. Így a „biszexuálisok" már kezdettől minden homoszexua-litás-elmélet békebontói voltak.

Mégis, vagy talán épp ezért, a kísérletek nem szűn-nek meg, hogy ezt a sokrétűséget valahogyan egy egy-szerű osztályozási rendszerbe gyömöszöljék. Ennek so-rán többé már nem egyéneket tipizálnak, hanem visel-kedésüket szeretnék feltárni, ha lehet, egyetlen kulccsal, amely minden titkos ajtót kinyit.

Egy érdekes ilyenfajta kísérletet végzett John Mo-net', aki egyúttal azt remélte, hogy közvetíteni is tud az esszencialisták és konstrukcionisták vitájában. Új va-rázsformulája: „természet - kritikus fázis - kultúra"; vagyis a biológiai adottságok a fejlődés korai, kritikus fázisában úgy alakulnak, hogy az egymást követő kul-turális befolyások leginkább egy bizonyos irányban lesznek hatékonyak. A homoszexuális és biszexuális viselkedést éppúgy egy korai „nemi ellenkódolás° ré-vén tartja érthetőnel, mint néhány más, egyébként rej-télyes viselkedést is.

        NEMI  ELLENKÓDOLÁS  (TRANSZPOZÍCIÓ)

                Folyamatos                                Epizódikus

                vagy állandó                             vagy váltakozó

        Totális:        Transszexualizmus                      Transzvesztofilia

                                                             (fetisiszta transz-

                                                               vesztizmus)

        Részleges       Mimesis                                       Transzvesztizmus

        határtalan:     (gynemimesis és                   (nem-fetisiszta

                andromimesis)                                transzvesztizmus)

        Részleges       férfi homofilia                              homo/ heterofilia

        behatárolt:     női homofilia                                 (biszexualizmus)

Az áttekintés tulajdonképpen önmagát magyaráz-za. Új a gynemimezis (nőutánzás) és az andromimezis (férfiutánzás) fogalma, valamint a transzvesztofilia, amelyet mint fetisisztát megkülönböztet az egyszerű transzvesztizmustól.

Hogy a homoszexualitást itt homofiliának nevezi, az nem kell hogy zavarjon. Zavar azonban valami más: az azonosneműek vonzalmát megint csak egy ellenkó-dolt vagy transzponált nemi szereppel magyarázza, mintha a férfiaknál mégis valami nőiességről, a nőknél pedig férfiasságról lenne szó. Ezen a ponton Money „nemi ellenkódolása" (Gender Cross-Coding) fatálisan emlékeztet Westphal „ellentétes szexuális fogékonysá-gára". Az eddigiek alapján tehát nagyrabecsült kollé-gánk vélt tudásbeli előrelépése csupán túlhaladott el-képzelések felmelegítésének hat. Ezért hosszabb, kriti-kus elemzés után egész sémája Prokrustes-ágynak tűnik, amelybe egy zavarba ejtő rend kedvéért minden olyan jelenséget belekényszerít, amelyek tulajdonkép-pen egymástól függetlenek. Ez egyszerűen túl szép és túl egyszerű ahhoz, hogy igaz legyen.

III. Néhány  gyakorlati   következtetés

A  „homoszexualitás-biszexualitás-heteroszexuali-tás" kategorikus triászának ismételt és most már végle-ges lebontása, ennek és a belőle levezetett fogalmaknak eltűnése az újabb szexológiai irodalomból, azok a mai próbálkozások, hogy a régi kérdéseket szükségképpen másként, más szavakkal fogalmazzák meg, elóbb-utóbb bizonyos következtetések levonását is jelentette a tudományos és hivatásbeli praxis számára. Ez talán legegyszerűbben az epidemiológiai kutatásból vett pél-dán világítható meg.

Tekintettel az AIDS általi fenyegetettségre, sok országban anonim felmérő lapokat terveztek, amelyek-nek a tesztre vállalkozó, vagy már tesztelt egyének tényleges vagy lehetséges infekciós rizikóját kellett megállapítaniuk. Kezdetben az eljárás gyakran még Igen naiv volt. A vérvizsgálat előtt egyszerűen megkér-dezték a férfit: „Meleg Ön?" Ha erre igent mondott, úgy a „homoszexualitást" mint infekciós rizikót jegyezték be az ív egyik rovatába. Ha nemet mondott, akkor automatikusan a „heteroszexualitás" rovatba került.

          Csak fokozatosan jöttek rá az epidemiológusok, hogy nem minden, önmagát melegként meghatározónak vannak szexuális kapcsolatai, és hogy sok férfi azonos-nemü kapcsolatai ellenére sem tartja magát melegnek. A kérdést tehát így változtatták meg: „Voltak homosze-xuális kapcsolatai?" Aztán még az is kiderült, hogy egyes férfiaknak mindkét nemmel volt szexuális kap-csolata. Erre kissé okosabban azt kérdezték: „Voltak homoszexuális vagy biszexuális kapcsolatai?" A vá-lasztólfüggően a következő három rovat egyikét ikszel-ték: „Páciens heteroszexuális", „páciens homoszexuá-lis", vagy „Páciens biszexuális". De itt is meg kellett tanulni, hogy sok férfi a „homoszexuális" szót nem más férfiakkal való saját szexuális kapcsolataira vonatkoz-tatja, s hogy ismét mások a „biszexuális" címkét annak ellenére elutasították, hogy bizonyítható volt szexuális kapcsolatuk férfiakkal és nőkkel egyaránt. Tehát végül még egyszerűbben és elkülönítetten kérdezték: „Voltak szexuális kapkcsolatai férfiakkal, nőkkel?" Mindkettő igenlése esetén mégis szokás szerint azt írták: „Páciens biszexuális". S nemcsak ezt: az érintetteket a „homosze-xuálisokkal" együtt a „homoszexuális és biszexuális férfiak" új kategóriájába sorolták. (Ugyanezzel a logiká-val persze a „heteroszexuális és biszexuális" férfiakat is összeadhatták volna, de ez senkinek sem jutott eszébe.) Az új, kombinált kategóriát („homo/bi") aztán az ame-rikai Centers for Disease Control (CDC) befolyása ré-vén világszerte bevezették.

Mindenesetre idővel egyes epidemiológusok rájöt-tek, hogy itt igen különböző és epidemiológiailag eltérően releváns viselkedésmódokat vettek egy kalap alá.

A járvány lefolyásának felméréséhez nyilván fon-tos volt annak tisztázása, hogy pontosan miben áll a biszexuális viselkedés. Ha tehát pl. egy strichelő napon-ta több férfi ügyfelet szolgált ki, s egyidejűleg több barátnője is volt, akkor egész más epidemiológiai sze-repet játszott, mint az a különben „hűséges" férj, aki ezt a strichelőt (és csak őt) évente egyszer homoszexuálisan igénybe vette. Ezt a prevenció szempontjából döntő különbséget a „biszexuális páciens' általános címkéje révén értelmetlen módon egybemosták. A biszexuális viselkedés egyéb, a szexológiában már régóta ismert típusait is felfedezték, pl. a meggyőződéses melegeket, akiknek időnként nőkkel, sőt leszbikusokkal is van sze-xuális kapcsolatuk, vagy a „heteroszexuális szvingelő-ket", akik a partnercserék során időnként azonosnemű partnereket is igénybe vesznek, vagy a szexuálisan kí-sérletezgető fiatalokat, a fogházlakókat stb.

Az epidemiológusok kezdeti rövidlátása még na-gyobb fokú volt a homoerotikus kapcsolatú nők eseté-ben. Így pl. a CDC leszbikusként definiált egy nőt, „ha szexuális kapcsolata van a nőkkel, és 1977 óta nem volt férfivel ilyen kapcsolata"  Ez még azok többségét is kizárta, akik önmagukat leszbikusnak tartják, nem be-szélve azokról, akik ugyanilyen viselkedés esetén sem tartják magukat leszbikusnak Még San Francisco vi-szonylag „felvilgosult" egészségügyi hivatala is csak az AIDS-epidémia kezdete után tíz évvel ismerte fel, hogy a „homoszexuális" vagy „biszexuális" gondolkodási sablonjai téves következtetésekre vezetnek a nők fertő-zési rizikóját illetően. (A San Franciscóban működő szexológusok ezt rögtön megmondhatták volna a hiva-talnokoknak, ám nem hallgatták meg őket.) Így csak 1993-ban tették közre hivatalosan a korábban elnyo-mott belátást:

„Az egymás közt szexuális kapcsolatot tartó nőkre a szexuális identitások, személyes tulajdonságok és vi-selkedésmódok sokfélesége jellemző, amivel együtt jár a HIV-fertőzés veszélye. E nők megjelölésére rend-szerint a »leszbikus« vagy »biszexuális« jelzőket hasz-nálják, azonban párválasztásuk és szexuális visel-kedésük semmiképp sem felel meg mindig az ilyen azonosításoknak. Vannak önmagukat leszbikusként meghatározók, akik férfiakkal - még pénzért is -szexu-ális kapcsolatokat létesítenek, s vannak olyan nók, akik magukat heteroszexuálisnak tartják, s mégis nőkkel van szexuális kapcsolatuk. Az azonosneműekkel szexuális kapcsolatba kerülő nőknek lehet kevés vagy sok part-nerük, lehetnek anyák, drogfüggők, akadémikusok, ut-calányok, hajléktalanok vagy fogházlakók. E különbö-zőségek ellenére a mai HIV-statisztikák azt a hitet éb-reszthetik bennünk, hogy semmilyen, vagy csak csekély fertőzési veszélyt jelenthetnek:"

A hirtelen elbizonytalanodott hivatal. alábbi következtetésre jutott:

„Az itt leírt tények azt mutatják, hogy praktikus dolog tágan értelmezett identifikáció skálákat használni, ahelyett, hogy azokra a speciális viselkedésmódokra koncentrálnánk, amik a HIV veszélyét hordják magukban. Arra irányuló fáradozásaink, hogy a közegészségügy terén a HIV- és a szexuális úton terjedő betegségekkel történő fertőzés veszélyét csökkentsük, mindaddig elégtelennek mutatkoznak, amíg nem leszünk képesek a népesség döntő részével világosan és egyértelműen beszélni a szexuális viselkedésekről.”

A hagyományos felmérő lapok még az elkéseft belátásokat figyelembe véve is valahogy túl egyszerűnek tűntek. Ezért néhány országban nagyobb differenciálással próbálkoztak. Ezek lényegében arra törekedtek, hogy a történelmileg és kulturálisan ismert (vagyis ideologikus) fogalmakat, mint pl. a „homoszexuálist" és a „biszexuálist" teljesen kerüljék, egyszerűen csak az egyik vagy másik nemmel kiala'kitott szexuális kapcsolatok számát kérdezzék. Egy ilyen kérdőív példájaként álljon itt egy évekkel ezelőtt általunk feldolgozott, anonim (bár soha fel nem használt) kérdőív, amely ily módon egyszerűsödött:

Fertőzésveszély

1. Szexuális kapcsolatok

                                            Partnerek neme és száma

                                                    1980 óta

                                                férfi                nő

ezek között:

intravénás drogfüggő

prostituált (fizetett)

fizető

vérző v. transzfundált

 járványvidékről

2.Intravénás droghasználat  

3. Vér és vérkészítmények

Alvadásfaktorok

 Transzfúziók                  ennek dátuma

4. Pre- és perinatális

5.Megállapíthatatlan

Egy ilyen ív kitöltésének időigénye alapjában véve nem nagyobb, mint korábban. Viszont van néhány előnye:

- A különböző, lehetséges szexuális kontaktusok számbeli viszonylatait nyújtja, s ezzel világosabb képet ad az esetleges „promiszkuitásról".

-  Nagyjából képet ad a szexuális kapcsolatok létszámáról is.

- Teljesen elkerüli a „homoszexuális" és ,heteroszexualitás" megnevezéseket, s mégis pontosabban tárja föl az azonosnemű kapcsolatokat.

- Mindkét nemű  kapcsolatokat feltárja,  eltérő fontosságuk szerint (azonosnemű és másnemű  kapcsolatok viszonya).

- Különbséget tesz egyrészt (férfi és női) prostituáltak, másrészt „fizetők" között.

- Dokumentálja a „stabil" kapcsolatokon belüli szexuális kontaktusok jellegét és mértékét.

- Kényszeríti a kitöltést végző orvost, tanácsadót, vagy kérdezöbiztost, hogy legalább egy lépésnyit köze-ledjen a kérdezett szexuális valóságához, amely esetleg jelentősen eltér a gyakran feltételezett „normalitástól". Ez pedig igen értékes segítség lehet a tanácsadásban.

Egy ilyen felméröív széleskörű bevezetését annak vitathatatlan előnyei ellenére valószínűleg áthidalha-tatlan akadályok nehezítik, még a legszigorúbb anoni-mitás esetén is. Ezek az adatvédelemtől a politikai meg-gondolásokon át egészen a technikai lebonyolítás prob-lémájáig és költségeiig terjednek. Ehhez jön még a kérdezettek jogos bizalmatlansága és a kérdezők hiá-nyos felkészültsége a kérdezés technikájában Mind-azonáltal ezek az ívek néhány országban (pl. Svájcban vagy az USA-ban) időközben saját kezdeményezésükre valamelyest közeledtek az itt vázolt elvekhez.

A fenti minta ezért nem is kíván valamilyen konk-rét akció javaslata lenni, hanem csupán azt illusztrálja, hogy a hagyományos kategóriák milyen kevéssé ragad-ják meg a mindennapi gyakorlatot. Ezután szükségkép-pen sokkal pontosabban kell figyelni. Megkívánható az egyszerű, pontos nyelvezet, amely nem hagy félreérté-seket és nem támaszkodik előítéletekre.

Ez különösen érvényes a szexuális anamnézisek-re,amelyek a nemi betegség orvosi kezelése előtt szük-ségesek lehetnek. A nem orvos szexuális és házassági tanácsadók vagy terapeuták is gyakran érzik szüksé-gesnek reális képet alkotni a kliens vagy klienspár sze-xuális viselkedéséről, hogy egyáltalán segíteni tudjanak nekik. Ám éppen ilyenkor bizonyosodik be újra, hogy a „homoszexuális" vagy „biszexuális" kifejezéseket a kérdezettek gyakran elutasítják, s ez csak megzavarja a beszélgetést. A siker egyetlen biztos útja itt is minden klisé és ideológiailag terhelt fogalom elkerülése. Ezen csak a szexuális partnerek nemét és számát illető egy-szerű, pontos kérdések segíthetnek át. Ezenkívül a kér-dezőnek egész fellépése révén bizonyítania kell, hogy teljesen mentes a sztereotip elképzelésektől, ismeri és elfogadja a szexuális viselkedésmódok sokféleségét, s nem hajlamos a túl gyors kategorizálásra. Csak ekkor van bizonyos esélye arra, hogy az igazságnak megfelelő ismeretekre tegyen szert.

Mindez természetesen érvényes minden olyan szexológiai kutatómunka számára is, amely kérdőívek-kel vagy személyes interjúkkal dolgozik. Az olyan fo-galmak, mint a „homoszexuális" vagy „biszexuális", itt is csak felesleges zavart keltenének, és ezért a mai sze-xológusok gondosan kerülik ezeket. Más szavakkal: sem az epidemiológiai, sem a szexológiai kutatómun-kában, sem a szexuális tanácsadásban és szexuálterápi-ában nem alkalmazhatók ma már a 19. század fogalmai, s ugyanígy a szexuális nevelésben, vagy a szexológiai ki- és továbbképzésben sem. Ellenkezőleg, éppen a hi-vatásszerűen szexuális problémákkal foglalkozó szak-emberek kiképzésének kell erősítenie a túlhaladott eti-kettek kérdésességének kritikai tudatát. Csak ha az or-vosok, pszichiáterek, pszichológusok, pedagógusok, szociológusok, jogászok, kriminológusok, epidemioló-gusok, teológusok és tudományokkal foglalkozó újság-írók alapvetően elfelejtik ezeket a címkéket, akkor tér-het vissza társadalmunkba a szükséges valóságérzék a szexualitás témájával kacsolatban.

Ezek a gondolatok utólag ismét fényt vetnek a korábbi tudományos vitára. Világossá válik, hogy sok tekintetben túlságosan absztrakt, „akadémikus" és élet-idegen maradt, tisztán rendezett valóságot színlelt, amely úgy egyáltalán nem létezett. Ennyiben a szexoló-gia ma ismét, mint ahogy gyakran máskor is, a játékron-tó hálátlan szerepét tölti be a medicinával és más, meg-alapozott szakokkal szemben. A kételkedés makacsul disszonáns „basso continuo"-jávai zavarja a redukcio-nizmus kedvelt szirénhangjait, s ezért önfejűnek és ne-hezen integrálhatónak számít. Ez is hozzájárul a jólis-mert, tartós elutasításhoz, amellyel az egyetemek részé-ről világszerte találkozik. Elutasítják a hírnököt, hogy ne kelljen meghallaniuk azt a zavaró üzenetet, misze-rint a szex terén „nem minden olyan egyszerű'.

Az egészségügyiek  szexológiai  képzése

Az utóbbi  évtizedben felmerült az a követelmény, hogy minden egészségügyi szakember rendelkezzen bizonyos alapvető tudományos ismeretekkel a szexuális viselkedésről. Arról van szó, hogy az orvosok és pszichoterapeuták, az ápolónők, az egészségügyi tisztségviselők, a házassági,  családi és nevelési  tanácsadók, családtervezési szakemberek, sőt, az epidemiológusok is kapjanak legalább bizonyos mértékű  szexológiai képzést.

Ez az igény annak a történelmi folyamatnak az eredménye, amely  a  20.század elején Európában és később az USA-ban következett be, s többek között a szexualitás új szaktudományát is létrehozta. Ez a tudomány eleinte magánjellegű, eléggé marginális vállalkozás volt, s még ma is peremhelyzetben van az egyetemeken. De emellett valahogy indirekt módon meglepően erős hatással van a moder szociális és politikai gondolkozásra. Mindenesetre érdemes röviden visszapillantanunk a kezdetekre.

Nézetem szerint  a  jelen helyzethez vezető út  három  fontos  mérföldköve:  1. A szexológiának, mint  interdiszciplináris tudománynak kezdeti koncepciója Európában, az első világháború előtt;  2.  A  szexológiának, mint egyetemi szaknak elfogadása az USA-ban, a  második világháború után, és  3.  A szexuális egészség meghatározása és előmozdítása  1975  óta  az Egészségügyi Világszervezet  által.

1. A  kezdetek  Európában

A  szexológiának, mint önálló tudománynak létjogosultságát  1907-ben  egy berlini  dermatológus, Iwan  Bloch  hangoztatta  először. Gondolatait nagy érdeklődéssel fogadták a berlini kollégák, különösen  Magnus  Hirschfeld,  aki  1908-ban  kiadta az első „Szexológiai  folyóirat“-ot,  1913-ban egyik alapítója volt  az első szexológiai Társaságnak, 1919-ben pedig létrehozta Berlinben az első Szexológiai Intézetet, s  1921-ben összehívta az első nemzetközi  konferenciát a szexuális reformról.

Bloch és Hirschfeld egyaránt úgy vélték, hogy a szexuális problémák hagyományos, orvosi megközelítése túl szűkös volt és azt ki kell szélesíteni. Szerintük csak a természet- és társadalomtudományi módszerek  összekapcsolása felelhet meg az emberi szexuális viselkedés komplex, bio-szociális jellegének, s ezért arra törekedtek, hogy minél több tudomány szakembereivel együttműködjenek.  Néhány nagyobb tudomány, így a szociológia, a közgazdaságtaan  és a politológia azidőtájt még csak kialakulóban voltak. Ugyanez  érvényes az olyan orvosi és biokémiai szakágakra, mint az endokrinológia  és a genetika. Mindenesetre ezeket és sok más tudományágat is bovontak az emberi szexualitás kutatásának rendkívüli feladatába.

E kutatómunkának  volt egy nyiltan hangoztatott célja:  „eszközök“  biztosítása a szexuális reformokért vívott harchoz. Hirschfeld mottója  jól kifejezi a közös célt: „Per  scientiam  ad  justitiam!“ --  a tudomány  révén az igazság  felé!

Az első szexológiai lapok, kézikönyvek és kongresszusok mind ilyen interdiszciplinária  szemléletről tanuskodtak.  Hirschfeld  intézete az orvosi vezetés ellenére  üdvözölte és támogatta  a  történelmi és szociológiai vizsgálatokat. A  pszichológiai tanácsadás különböző formáiról is gondoskodott az egyének és párok számára.  Végezetül un. „miliő-terápiát“  ajánlott a homoszexuálisoknak, akik  Hirschfeld  véleménye szerint  nem  voltak betegek, hanem csak meg kellett tanulniuk elfogadni önmagukat.

Kevesen tudják, hogy  Hirschfeld magánintézete  két  cseh  orvosnak is kiképzőhelye volt,  éspedig  Pecirka  és Hynie  professzoroknak, akik tervbe vették egy új, szexológiai intézet létrehozását a prágai egyetemen. Az előbbi korán meghalt, de az utóbbinak sikerült. A prágai intézet valójában a világ legrégibb, ma is fennálló szexológiai intézete.

Bár a korai szexológiai intézeteket orvosok alapították és vezették, s bár  fő  céljuk a szexuális problémákkal küzdők segítése volt, a kutatásokban is részt vettek és sok munkát fektettek a szakemberek képzésébe, valamint a közvélemény tájékoztatásába. Vagyis a szexológia  három fő  ágát – a kutatómunkát, a szexuálterápiát és a  szexuális nevelést – nagy  lendülettel fejlesztették, mielőtt a  nácizmus és az azt követő, második világháború véget vetett a kibontakozó szexológia első, sokat ígérő szakaszának.

2. Fejlemények  az  USA-ban

Amikor a  biológus  Alfred  C. Kinsey  1947-ben  megalapította a maga  Szexológiai Kutatóintézetét az Indiana Egyetemen, egyetlen  orvost sem alkalmazott. Állandó munkatársai olyan, nem-orvosi szakterületekről jöttek, mint az antropológia, pszichológia és szociológia.  Kinsey  rendkívül sok szexológiai adatot gyüjtött össze minden lehetséges területről, és komoly tudósokat hívott meg, hogy hasznosítséák az intézetet.. Sajnos, a pénzügyi támogatás elvesztése miatt  Kinsey intézete nem tudott tovább fejlődni, így meg kellett kurtítania  a  legigéretesebb kutatásokat. Formális szexológiai képzéseket sem  tudott már biztosítani. Ám legalább a nyári hónapokban még folytatódott a továbbképző tanfolyamok vezetése az egész országból oda sereglő szakemberek számára.

Csak  1976-ban hozták létre San Franciscoban a szexológia  nem-orvosi főiskoláját, ahol napjainkig államilag jóváhagyott  oklevelet és doktori címet lehet szerezni. Az iskola  dékánja hosszú ideig Kinsey legközelebbi munkatársa, Wardell  B.  Pomeroy  volt. Ma már két másik amerikai egyetemnek  (New York és Pennsylvania)  is  van szexológiai kiképző programja. Ezekben szexuálpedagógiai képzést biztosítanak. Ezenkívül néhány egyetem „Gay Studies“ (azaz homoszexuálisokra vonatkozó) programokat is nyújt.

3. A  WHO  Ajánlásai  a  szexuális egészség védelmére

Az Egészségügyi Világszervezet  1975  tavaszán  adta ki első Jelentését az „Oktatás és gyógykezelés az emberi szexuális egészség terén:  az egészségügyiek képzése“ címmel.  A Jelentés a szexuális egészség  definiciója nyomán logikusan következtet  a  szexuális egészségvédelem  értelmére. Eszerint  „a  szexuális egészség fogalma  a  szexualitás  pozitiv megközelítését jelenti. A szexuális egészségvédelem célja az élet és a személyes kapcsolatok fejlesztése, és nem pusztán a  nemzéssel, vagy a nemi úton terjedő betegségekkel kapcsolatos tanácsadás és gondozás.“

Ez a WHO  Jelentés  volt az első, nemzetközi tervezete a szexológia közegészségügyi  szolgálatának.  Néhány Javaslatát azóta egyes országokban valóra váltották, legalábbis bizonyos mértékben. Például a  WHO  felhívását a regionális szexológiai  kutatóközpontok létrehoztására.  Remélhető volt, hogy ezek a központok segítenek megteremteni egy standard terminológiát, párhuzamosan más, nemzetközi szakmai standardekkel. S hogy egy nemzetközi szexológiai intézet létrehozásában is együttműködnek majd. (Ez azonban még nem történt meg.  Azóta viszont megjelent  a WHO  újabb  (2001-es)  Ajánlása, amely konkretizálja  a  szexuális egészség védelmével kapcsolatos célokat és feladatokat;  ezt külön ismertetjük.)

4. Az  első, általános  felmérések

A  Wellcome Foundation anyagi támogatásának köszönhetően  1993-ban Rolf Gindorf és jómagam  „Sexology Today“  címmel közölhettük a szexológiai intézetek, programok és szervezetek világméretű áttekintését.Ennek a könyvecskének néhány ezer példányát szétosztottuk a Berlinben tartott nemzetközi  AIDS  konferencia számos országból jött résztvevőinek.

Időközben természetesen a könyvecskét fel kellett újítani és ki kellett bővíteni. Ma már sokkal több, fontos adattal, tanmenettel és  standarddel rendelkezünk. Mindezt hozzáférhetővé kell tenni minden szexológus számára, hogy megkönnyítsük eszmecseréjüket és mentesítsük sokukat a „kerék újrafeltalálásának“ gondjaitól.

Valójában figyelemre méltó, hogy máris milyen széles körű konszenzus alakult ki: a legtöbb szexológus egyetért a szexológiai képzés tartalmában, az elérendő egyetemi és szakmai színvonalban, s annak szükségességében, hogy orvosi és nem-orvosi szexológusokat kell képezni.

A Robert Koch Intézet  európai  felmérése

A berlini Robewrt Koch Intézet Szexológiai Archivumának megteremtésével  1994-ben lehetővé vált, hogy felmérési programunkat állandóbb alapokra helyezzük. Első lépésként egy külön brosúrában  körvonalaztuk az európai szexológia  status  quo-ját:  „Sexology  in Europe. A Directory of Institutions…“  címmel.

Ez a kiadvány meggyőzően illusztrál néhány fejleményt. Eszerint Európában jónéhány  (és még növekvő számú)  szexológiai intézet és szervezet található. Megoszlásuk a különböző országok között azonban nagyon egyenlőtlen. Sokan közülük kapcsolatot tartanak egymással, mint a Szexológusok Európai Szövetségének tagjai (amely 1992-ben tartotta első kongresszusát, s azóta kétévenként tart újabbakat).

Különböző európai országokban több szexológiai kutatóközpont működik. Egyesek közülük állami szervezetek részei, mások magánkézben vannak. Egyesek ingyenesen nyujtják szolgálataikat, mások kisebb-nagyobb hozzájárulást kérnek. Némelyiknek alig egy kevés, válogatoitt anyaga van, másoknak viszont  rendkívül gazdag gyüjteményük. Vagyis ez idő szerint az általános kép nagyon is változatos.

Mindazonáltal meglepőnek tűnik az a tény, hogy  egyáltalán ilyen sok forrása létezik a szexológiai információnak. Koordinálatlanságuk ellenére a puszta létezésük elegendő bizonyítéka annak, hogy számos társadalmi csoport igényeit elégítik ki. A szakemberek és a nagyközönség egyre inkább érdeklődik a szexuális egészség kérdései iránt, s ennek hatására sokféle kezdeményezés történt és történik. Hosszabb távon nyilvánvalóan igen hasznos lenne, ha sok, vagy néhány kutatóközpont  hálózatot  alakítana, egymás erejének fokozása érdekében. Ha pl. összesítenék a katalógusaikat és központi adatbázissá változtatnák azt, s elérhetővé tennék az interneten, vagy CD.Rom-on  igen sok ember számára. Hiszen  szexológiai információt rendszeresen keres a különféle érdekeltek sokasága: a különböző tudományok professzorai és hallgatói, a sajtó és az elektronikus mádia újságírói, szakmai egyesületek és magánemberek.

Ezt a rendkívüli igényt  nem könnyű kielégíteni. Előbb-utóbb szükségessé válik a párhuzamos munka elkerülése és az elérhető erőforrások hatékonyabb felhasználása – különösen, mivel az alapítványi támogatás  egyre ritkábbá válik.

Még meglepőbb egy másik fejlemény a szexológiában: ma már egész sor egyetemi és szakmai  kiképző  program  létezik! Néhány régebbi példától eltekintve ez meglehetősen újszerű jelenség. Ilyen új programokat mostanában gyorsuló ütemben szerveznek. Az Európai Unió országai közül különösen Franciaország, Itália, Spanyolország és Anglia vált nagyon aktívvá;  a  német nyelvű  országok  viszont nagyon visszaestek. Belgium közepes helyzetűnek mondható e téren.

Ezt az aszimmetrikus fejlődést azonban az európai integráció folytatódása miatt már nem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni. Nem vitás például, hogy bármely  EU  tagország hivatalos egyetemi fokozatait előbb-utóbb minden más tagországban is elfogadják. A személyes és szakmai mozgástér szabadsága folytán pedig az EU-n belül  könnyen lehet találni  szexológiai képzőhelyet  és  feladatokat.

Felmérésünk szerint ma igen sokféle egyetemi és szakképesítést ítélnek oda. Ezek közül egyeseket hivatalosan elismernek a kormányok  és/vagy más egyetemek, másokat pedig csak a különböző szakmai szervezetek. A programok tartalmilag is nagyon különböznek, bár úgy tűnik, bizonyos alapismereteket illetően általános egyetértés uralkodik. A jelenlegi programok három csoportra oszthatók:

- képzés  az  orvosi  szexológiában;

- képzés a  szexuális  zavarok  pszichoterápiájában;

- képzés a szexuális nevelésben.

Ezzel természetesen nem merül ki a szexológiai képző programok lehetséges listája, hiszen pl. a szexológus kutatók képzésének is külön programja lehet. Előre látható, hogy legalábbis az Európai Unión belül  mind a meglevő, mind a későbbi kiképző programokat összhangba kell hozni egymással. Hosszabb távon elkerülhetetlen valamilyen standardizálás, legalábbis a képesítési követelmények terén.

Ezt a fejlődést nagyon meg fogja gyorsítani a computer technológia gyors terjedése. Ha egyszer bizonyos alap-kurzusokat elérhetővé lehet tenni az Internet, vagy CD-ROM-ok révén, akkor néhány egyetem kétségtelenül előnybewn fogja részesíteni ezt az új távoktatási módot, és tananyagának  jelentős részeit így juttatja el a távoli hallgatókhoz. Ez nagyban csökkenteni fogja  a  hallgatók ott eltöltendő idejét. Röviden szólva: aszexológiai  képzés  legalábbis  részben olcsóbbá  és  elérhetőbbé  fog  válni.

Ez viszont  szélesíteni fogja  a  szexológia  felsőoktatási  színképét. Még  az  orvosegyetemek is, amelyek ma semmi mást nem nyujtanak, mint továbbképzést az orvosi szexuálterápiában, kezdik majd belátni, hogy érdemes átfogóbb programokat indítani. De rendkívül nagy igény lenne  szexuálpszichológiai,  -pedagógiai és  szexuál-pszichoterápiás tanfolyamok iránt. A tananyagnak persze tartalmaznia kell a nemiszervek anatómiáját és fiziológiáját, a nemi betegségeket és más orvosi témákat. Ennélfogva maga a gazdasági célszerűség fog létrehozni egyre több interdiszciplináris, integrált iskolát, tanszéket vagy szexológiai programot.

Tekintettel minderre, célszerűnek látszik erősíteni a kommunikációt az érdekelt felek között. Az orvosi és nem-orvosi szexológia szigorú  szétválasztása olyan luxus, amit nem tarthatunk fenn  túl sokáig. Kétségtelen ugyanis, hogy ez különlegesen magas követelményeket támaszt. Figyelembe kell vennünk, hogy  a  legtöbb szexuális viselkedés nem kóros és nem kriminális;  tehát ezeket is tanulmányozni kell. Szükség  van egy szélesen megalapozott, nem-orvosi szexológiára, egyrészt saját érdekében, másrészt a túl szűkös orvosi perspektiva korrekciójaként.

Tény, hogy a nem-orvosi szexológia hallgatóinak lehetséges számaránya sokkal nagyobb, mint amekkora az orvostan hallgatóké lehet. A szexológiai ismeretek egyre inkább szükségesek a szakemberek széles köre számára:  a pedagógusoknak, a pszichológusoknak, jogászoknak, kriminológusoknak, szociológusoknak, demográfusoknak, etnológusoknak, történészeknek – hogy csak néhányat említsünk. Következésképpen a szexológiai kutató és oktató intézményeknek optimális esetben igazi interdiszciplináris vállalkozásoknak kell lenniük.

Ahogyan azt a pszichiátria és a szexuálterápia története bőven illusztrálja, a tényleges, vagy feltételezett viselkedési problémák  klinikai kezelése mindig azzal a veszéllyel jár, hogy túl merevvé, szigorúvá, ortodoxszá  válik. Az orvosoik gyakran nemcsak, hogy nem segítettek, hanem kifejezetten destruktivak voltak. Ahelyett, hogy megoldották volna a problémákat, még újakat is csináltak. Példák tömege mutatja ezt, a maszturbálók orvosi üldözésétől és a szexuálisan aktiv nők elnyomásától kezdve a homoszexuálisok megbélyegzéséig, valamint a transzvesztiták és más, szexuális non-konfoprmisták pszichiátriai megkínzásáig.

Ha a szexuálterápiának az utóbbi évtizedekben sikerült újra és újra kimásznia az öntelt dogmatizmus csapdájából, ez csak azért történhetett, mert elég bölcs volt ahhoz, hogy korrigálja saját szakmai myopiáját, szélesítse látókörét és figyeljen olyan, más szakmabeli kollégákra, mint a biológusok, szociológusok, etnológusok  stb. Ám a szexuálterápia még ma sem mentes a tudománytalan, vagy inkább tudomány-előtti fogalmaktól, kritikátlanul elfogadott, téves feltételezésektől és egyéb, ideológiai ballaszttól.

Az amerikai és más, diagnosztikus kézikönyvek újabb és újabb revíziója azt mutatja, hogy a problémák egyre inkább tudatosodnak. A felülvizsgálat és korszerűsítés folyamata folytatódik, s a különböző szexológiai szakágak közötti  dialógust is intézményesíteni kell. Nyilvánvaló, hogy  ennek legjobb  módja  a  valóban  interdiszciplináris  szexológiai  intézetek  létrehozása.  A tapasztalat azt mutatta, hogy ezek kialakításának akkor legnagyobb az esélye, ha  nem  részei egy orvosegyetemnek. Ezért minden szexológusnak, még az orvosi szexológusoknak is legfőbb érdekük, hogy az ilyen intézetek függetlenek legyenek.

Remélhetőleg az európai egyetemek hamarosan fel fogják ezt ismerni és levonják a szükséges tanulságokat.  Mindenesetre az európai integráció folyamata és a gyorsan fejlődő computer technológia  sok hagyományos, tudományos megközelítést elavulttá tesz.  A szexológia, vagyis egy eddig marginalizált tudomány  számára azonban ezek az új fejlemények fellendülést jelentenek.

Végül,  szemügyre véve a szexológia  európai  tudományos  folyóiratait,  meglepő, hogy legtöbbjük még mindig a szexualitás orvosi és terápiás aspektusaival foglalkozik. Ez nem mindig volt így. Tény, hogy az első tudományos lap, amely kifejezetten a szexualitás kérdéseivel foglalkozott, Itáliában jelent meg,  1896-ban, „Archivio delle  psicopatia  sessuali“  címmel,  Pasquale  Penta  kiadásában.  Ám  3  évvel később,  1899-ben  Magnus  Hirschfeld  berlini orvos is publikálni kezdte a  „Jahrbuch  für  sexuelle  Zwischenstufen“-t  („Közbülső szexuális fokozatok évkönyve“), amely a homoszexuálisok emancipációjáért küzdött.  Ennek megfelelően az Évkönyyv  főleg biológiai, jogi, politikai, történelmi, irodalmi, szociológiai és etnológiai témájú  cikkeket közölt, nomeg orvosi és pszichológiai esetelemzéseket.

Ugyancsak  Hirschfeld  publikálta  19008-ban  a „Zeitschrift  für Sexualwissenschaft“ című folyóiratot, amely csak egy évig jelent meg, de  1914-ben  Iwan Bloch és  Albert  Eulenberg  újra kiadták.  Végül  Max  Marcuse  kiadásában rendszeresen megjelent  0932-ig, amikor a  nácizmus  fenyegetése folytán kénytelen volt megszűnni. Ez a folyóirat ismét csak  a tudományos és oktató cikkek rendkívül színes spektrumát tartalmazta. Kétségtelen, hogy  18  éves  élettartama alatt  a  szakma vezető folyóirata volt.

Norman  Haire, az ausztráliai eredetű orvos  csak  1948-ban  kezdte kiadni Londonban a  Journal  of  Sex  Education-t.  Azóta  a  szexológiai folyóiratok száma jelentősen megnövekedett, s folyamatosan jelennek meg újabbak is.  Ez a tény önmagában is meggyőzően tanusítja szakmánk növekvő vitalitását.  A terápiás folyóiratok túlsúlya azonban aggasztónak mondható.  Viszont az amerikai szexológiai folyóiratok  összességükben a megközelítések sokkal szélesebb spektrumát mutatják: nemcsak orvostudományokat képviselnek, hanem más kutatási területeket  is felölelnek. Pedig hát az európai szexológusok vállalhatnák a kihívást és publikálhatnák saját lapjaikat pl. a szexuálpolitika, vagy a szexuális nevelés történetéről, ökonómiájáról és szociológiájáról.

A  szakterület  első  vázlata

Időközben az  American  Board  of  Sexology  kidolgozta  az  Outline  of  Sexology-t, vagyis  A  szexológia  vázlatá-t., a mai szexológiai ismeretek összefoglalását, a kapcsolatos szakterületeken, az orvosi szexológiától a szexuálpedagógiáig. Ez a  kritikailag annotált  bibliográfiai utalások  zseniális  rendszere révén készült, s az egészet egy olyan könyvecske tartalmazza, amely nem nagyobb, mint a mi  „Sexology  in  Europe“  című  brosúránk. Ma már alapvető tananyagként szolgál azok számára, akik  diplomát akarnak szerezni és diplomásként az American Boardhoz csatlakozni. Nekik olyan írásbeli (és szóbeli) vizsgát kell tenniük, amely  e  Vázlaton  alapul és kiegészül  a  220  órás  orvosi  sszexológiai gyakorlattal.

Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az amerikai Vázlatot  hozzáférhetővé lehet-e tenni akár az Interneten, akár  CD-ROM-on, vagy más formában. Biztosan kiváló oktatási eszköz lenne,  amit világszerte használhatnának. Nyomtatott formában, ingyen is lehetne osztogatni a szexológiai kongresszusokon, ha lehetne erre szponzort találni. Természetesen ezt is adaptálni kellene az egyes országokban. Szükség lenne állandó revizióra és időnkénti korszerűsítésre;  ezért ideális közvetítője  egy elektronikus eszköz (pl. az internet) lehetne.  Bár ma és a közeljövőben egy nyomtatott kiadvány is csodákat művelhetne a szakterülettel.  Biztosíthatná a kezdősebességet a szexológia gyors felíveléséhez Európában.

5. Egy  európai  alaptanterv  felé

Számunkra, európaiak számára azonban ez a Vázlat sem lehet más, mint kiindulópont.  Amit át kell vennünk, az ennek alapeszméje éás szociális  szerkezet.  Egy alap-tanterv, vagyis alapvető tananyag érdekében, amit minden, a szexológiával foglalkozni kívánónak el kell végezni,. A szexológia egész területét, annak minden, közreműködő tudományával  be kell osztani  olyan speciális szakágakra, amelyeket ismét kisebb tantervi egységekre bontunk.  Az egyes szakkérdésekkel foglalkozó fejezetekben a kérdések mindegyikére egy rövid válasz, és  3—4  tudományos referencia található. Ez utóbbiak megadják a szükséges, részletesebb információt, a legújabb kutatási eredményeknek megfelelően.

Egy ilyen terv puszta leírása ráébreszt az ezzel kapcsolatos nehézségekre. Hagyományosan persze a szövegkönyvek tartalmaztak ilyen kulcsokat, s valójában már jónéhány ilyen szövegkönyve van a szexológiának.  A jövőben azonban a klasszikus szövegkönyvnél részben kevesebbre, részben többre lesz szükség. Kevesebbre, mert nem lesz szükség hosszas, magyarázó szövegekre, ha egyszer elolvasták az eredeti referenciákat;  és többre, mert a referenciák teljes szövegét hozzáférhetővé kell tenni. És bevételük vagy kihagyásuk csak állandó korszerűsítés eredménye lehet.

Ebből nyilvánvaló, hogy  az európai  alaptanterv  egész koncepciója  valamilyen  elektronikus  megoldást  igényel.  Talán kezdődhetne azzal, hogy  néhány egyetemi programot és független kutatókat az Internet révén összekapcsolnak, s a témakörök egyes részeit kiosztják a résztvevők között. Ellentmondások, ellenvetések, vagy javaslatok esetén a szükséges javításokat  közvetlen online összeköttetéssel lehetne megvitatni. Igy végül  kidolgozható lenne egy olyan tanterv-vázlat, amiben mindenki egyetértene.  Ezt a tantervet egészében vagy részleteiben magán az interneten, CD-ROM-on, vagy nyomtatott formában tennék közzé.

Nem szeretném alábecsülni a szükséges interdiszciplináris dialógus felmerülő problémáit, de nem hiszem, hogy azok megoldhatatlanok. Hiszen a már piacon levő, sok szexológiai szövegkönyv az egyetértés széles területeit mutatja. Azonkívül a  SIECUS (az Egyesült Államok Szexuális Nevelési Tanácsa)  évekig publikált széles körben üdvözölt, annotált  bibliográfiákat  különböző szexológiai témákról.  Továbbá már létezik az említett, komplett szexológiai  Vázlat, amely kiindulópontként használható.

A legnagyobb probléma a javasolt  alaptanterv egyik fejezetével kapcsolatban fog felmerülni:  az  orvosi  és nem-orvosi  szexuálterápiával  kapcsolatban.  Mindkét területen vannak még koncepcionális és terminológiai problémák;  még széltében  használnak elavult és  zavaros  fogalmakat, és a különböző terápiás iskolák is erősen eltérő nézeteket vallanak. Ezért, ami gyakran nem több, mint játék a szavakkal, az itt valójában csaknem mindig a  lényegről  folytetott  vita. A definiciók nagyban meghatározzák, hogy kell-e, vagy mit, hogyan és kinek kell kezdeni egy felmerülő szexuális problémával.

Például, még vitatkoznak azon, hogy az emberi szexuális reagálást  3, 4 vagy több szakaszra kell-e  osztani, s a felosztások és tudományos megnevezésük milyen következményekkel jár a feminizmus ügyére. Egyes szexológusok nem értenek egyet abban, hogy  az „impotencia“, az „erektilis diszfunkció“ (merevedési zavar), vagy a  „tumeszcencia hiánya“ a megfelelő szakkifejezés;  hogy az un. Férfi ejakulációs problémákat nem kellene-e  orgazmusproblémáknak, vagy méginkább az orgazmus időzítésével kapcsolatos problémáknak nevezni;  hogy – a nemek egyenlősége érdekében – összhangban levő, vagy éppen azonos fogalmakat kell-e használni a férfi és női szexuális diszfunkciókra;  hogy valóban van-e olyasmi, mint a „vágyfázis  zavara“  és kell-e azt kezelni;  vagy hogy a „perverzió“ és a „parafilia“ kifejezések objektiv összefüggéseket tükröznek, vagy mindkettő egyformán ideologikus és tudománytalan.

Mindez csak néhány utalás a jelenleg is folyó vitákra. Mi több, alig van olyan kifejezés a klinikai szexológiában, amit még nem kritizáltak volna a nem-orvosi szexológusok. Még hosszú időbe telik létrehozni azt a közös alapot, amely lehetővé teszi egy közös „Akadémia“  építését.

Egy másik probléma az emberi szexuális viselkedés biológiai és szociológiai magyarázatának vitájában keletkezik.  Napjainkban ez a régi vita a szexuális orientáció un. esszencialistái  és  konstrukcionistái  közötti  heves  szópárbaj formáját ölti,  Az esszencialisták  a szexuális beállítottságot agyi struktúrákra, genetikai és hormonális tényezőkre vezetik vissza. A  konstrukcionisták kinevetik őket, mint naívakat és tudománytalanokat, mivel az emberi szexuális orientációk széles spektruma biológiai okokkal nem magyarázható.

A szexológiai alaptanterv és annak terminológiája ügyében  mégis hatkony konszenzus érhető el, ha minden fél nyitott szemléletű tud lenni. Ez nem jelenti azt, hogy minden tudományos különbözőség és ellentét megoldódik, csupán azt, hogy azokat megértően és elfogadható módon lehet közölni. Valójában az alaptanterv minden szexológus számára kialakuló igénye gyorsíthatja a tisztázódás folyamatát, minden vitatkozó javára.

6. Az egészségügyi dolgozók szexuális attitűdjeinek javítása

Jómagam valami más miatt aggódom:  a  szexológiával foglalkozók ugyan kezdettől fogva sok jót tettek, de esetenként a represszió ügynökei is voltak. Ezt többnyire nem tudatosan vagy szándékosan tették. Gyakran jóhiszeműen cselekedtek, mert elmulasztották megvizsgálni saját, téves feltételezéseiket..

Legyen szabad ezt egy személyes tapasztalattal illusztrálni.  Az  1980-as években Heidelbergben  az orvosi szexológia továbbképző konferenciáin oktattam, s igy ismertté váltam a résztvevők között, akik közül sokan évről-évre visszatértek. A nyolcadik vagy kilencedik évben, amikor  egy csoportülést vezettem az  AIDS-prevencióról, váratlanul félbeszakított egy idősebb, disztingvált külsejű résztvevő, s a következőket jelentette ki: „Mi itt valójában csak az időnket vesztegetjük. Ön évekig a szexuális kisebbségekről beszélt nekünk – például a homoszexuálisokról, a biszexuálisokról, fétisisztákról, szadomazochistákról, transzvesztitákról és hasonlókról – de én, a magam több, mint 30 éves orvosi gyakorlatában még egyet sem láttam ezek közül. Egyetlen egyet sem!  Igy hát, kérem, figyeljünk inkább a  reális  világra!“

Amikor azt feleltem, hogy ő feltehetőleg százakat, sőt  ezreket láthatott közülük, csak nem ismerte fel őket,  ezt nem hitte el nekem.  Végülis ő  ismerte a pácienseit, én pedig nem. Egyszerűen túl késő volt számára, hogy a pályafutása végén beismerje:  egész életében a rendelőjébe lépő minden páciens felé annak erős jelzését küldte, hogy elvárja: „normálisak“  legyenek szexuálisan, s ezért  egyikük sem merte provokálni ezt az előítéletet. Ő  vakká tette magát a  tényleges szexuális viselkedésekkel szemben; páciensei viszont pontosan érezték, hogy ő nem tudná megérteni őket, s így segíteni sem tudna. Ezért aztán mindkét fél károsodott:  az orvos azért, mert  elszalasztotta annak lehetőségét, hogy megismerjen valamit a reális világból, amelyben élt.

Ehelyett egy illúzió áldozata lett, és nem látta meg a fától az erdőt. Páciensei azért károsodtak, mert nem kapták meg a szükséges segítséget, amit az orvos megadhatott volna. Sajnálatosan még túl sok ilyen jóindulatú, de tájékozatlan „tekintély“ akad, aki próbál segíteni az emberek szexuális gondjain. Egyesek közülük még szexológusnak is nevezik magukat.

Pedig már a  WHO  1975-ös  Jelentése is hangsúlyozta:

„Az egészségügyiek minden szinten ugyanazokkal a hiedelmekkel, mítoszokkal és babonákkal rendelkeznek, amelyek előfordulnak az adott társadalomban, s nekik maguknak is lehetnek megoldatlan szexuális problémáik. Képzésük általában keveset tesz annak érdekében, hogy megszűntesse ezeket a hagyományos attitűdöket, mivel a mai hangsúly inkább a gyógyító, mint a megelőző szolgálatokon van; például az orvosokat jobban felkészítik a fájdalommal és betegséggel való megbírkózásra, mint az élvezni tudás és a szexuális jól-lét megalapozására.

Az egészségügyiek attitűdjei jelentős akadályát képezhetik  hatékony fukcionálásuknak… a szexualitás területén, így nem meglepő, hogy gyakran viszolyognak az ilyen kérdésektől. Ez a viszolygás megnyilvánulhat pácienseik szexualitásának tudattalan semmibevételében, vagy mechanikus és személytelen megközelítésében… Amilyen mértékben a szexuális problémával küszködők keresik az egészségügyi szakemberek tanácsát és segítségét, olyam mértékben  károsíthatják a páciensek önbizalmát  a negativ attitűdök, felelőtlen kijelentések és helytelen módszerek saját nemi életüket illetően.“

A Jelentés  ezért  így  következtet:

„Meg kell tehát változtatni az emberi szexualitással  kapcsolatos attitűdöket, a közvéleményben éppúgy, mint az egészségügyi és egyéb személyzetben, akik felelősek a szexuális nevelésért és tanácsadásért… A szexualitás iránti pozitiv attitűdök kialakítása… a nevelő és oktatómunka elsődleges céljai közé tartozzon.“

E  tanácsot követve minden szexológiai oktató programnak, akár egyetemi, akár szakmai, az attitűdök megjavításáról éppúgy gondoskodnia kell, mint az ismeretek közléséről.  Vagyis a teoretikus alap-tanfolyamon és a gyakorlati minimumon túlmenően elő kell írni és biztosítani kell az attitűdváltoztatás alapvető  tréningjét.

Egyes orvosi tréningprogramok ma már próbálnak megfelelni ennek a követelménynek. Pl. az un. Bálint-csoportok, vagy hasonló, rendszeres találkozók megszervezésével. Ezekben a résztvevők  nemcsak a pácienseiket vitatják meg, hanem a rájuk adott, saját reakciüikat is. Az ilyen, fókuszált csoportülések nagyon hasznosak, de önmagukban nem elegendőek.

Az Egyesült Államokban eztért sok tréning-program  speciális kurzusokat indított az attitűdök  lényegre törőbb változtatása érdekében. Ezek a  SARC  (Sexual Attitudes Restructuring Courses) kurzusok San Franciscoban, a Szexológiai Intézetben kezdődtek, ahol sok évig tanítottam. Az Intézet minden hallgatójától és új testületi tagjától elvárja a kurzus elvégzését, amit évente egyszer vagy kétszer  szerveznek.

Valójában ez nem hasonlít valamely hagyományos értelemben vett kurzusra, hanem inkább egy  intenzív, nyolc napos, interaktiv csoportmunka, melynek során a résztvevők a szexuális viselkedés minden elképzelhető változatával találkoznak. Ez minden elérhető oktatási mód révén történik: előadások, viták, gyakorlatok, terület-látogatások, személyes találkozások szexuális kisebbségekkel, filmek és video. Például  a résztvevők meglátogatnak egy szadomazochista bordélyt, egy nudista campinget, vagy egy „swinger“ (párcsere) klubot. Talán mondanom sem kell, hogy ők ezeket a helyeket nem igénybevevőként, hanem  csak látogatóként  keresik, s meghallgatják, hogy a prostituáltak, nudisták és swingerek hogyan magyarázzák tevékenységüket és mit válaszolnak a kérdésekre.

A szokatlan szexuális  ízlések követői is megjelennek az osztályban előadóként és élő demonstrációt tartanak. Ezen túlmenően a résztvevőket arra kérik, hogy nézzenek mindenfajta, régi és új, üzleti, vagy magánjellegű „pornográf“ filmeket. Néha egyszerre egy tucat ilyen filmet mutatnak  egy óriási képernyőn. Transszexuálisok és transzvesztiták csoportvezetőkként működhetnek, és csak fokozatosan leplezik le magukat a csoport előtt.Mi több, a tanfolyam vége felé a résztvevők  nem-cserés  partit sszerveznek, vagyis a nők férfiruhában, a férfiak pedig női ruhában jelennek meg, s az egész este folyamán a feltételezett, új nemi szereüket gyakorolják.

A jól struktúrált kurzus folyamán ismételt légző- és relaxációs gyakorlatok, kiscsoport-viták, s a tanfolyamvezetőkkel folytatott egyéni megbeszélések is vannak, továbbá együttes étkezések.  Mindezeknek idővel összegződő hatása a csoportdinamikai folyamattal együtt erőteljesen  a szorongások csökkentésére és a szexuális attitűdöknek a nagyobb tolerancia irányában történő átstruktúrálására vezet.  

A résztvevők minden kurzust kiértékeltek és mindig a legjobb érdemjeggyel jutalmazták. Ez önmagában talán még nem bizonyítana semmit, ha az Intézet nem tudná azt is, hogy sokszor a kurzus elején a résztvevők keserűen panaszkodtak, sőt, lázadoztak és távozással fenyegetőztek, visszakérve a pénzüket.. Érdekes, hogy végül senki sem távozott, sőt, a kurzus befejeztével egyesek még tovább akartakl maradni. Le kellett őket beszélni, s megértetni velük, hogy a rendezvénynek vége.

Érthető, hogy az attitűd-változtatásnak ezt a sikeres programját  hamar utánozni kezdték, bár néha olyan redukált és „áramvonalasított“ formában, hogy az már alig volt  SARC-nak nevezhető. Mégis, egyes egészségügyi iskolák és szakmai szervezetek  jó eredményeket értek el három napos, hétvégi  SARC-okkal, s jónéhány évig ezek igen népszerűek voltak az egész országban.  Elég furcsa, hogy az AIDS  megjelenésével  a  SARC-okat további terjesztés helyett, pénzügyi okokból  fokozatosan lefaragták; a  fő szervezője újra a San Francisco-i Intézet.

Európában azonban a  SARC-ot még sohasem próbálták ki komolyan, eltekintve néhány bátortalan és hamar abbahagyott kísérletezéstől.  Pedig a legtöbb európai szexológus számára ezek még újszerűek és valószínűleg nagyon hatékonyak lennének. Érdemes lenne meggondolni: nem kellene-e kidolgozni  egy  európai  SARC-ot.  Tény viszont, hogy ez nagy előkészítő, konzultációs és kooperációs munkát igényelne, s a szükséges audiovizuális anyagok  sem olcsók. Továbbá a hagyományos  előadó- és konferenciatermek alkalmatlanok a kurzus számára, így ezektől eltérő helyet kellene találni.

Valamilyen formában azonban a szexuális attitűdök változtatásának az egészségügyiek  minden szexológiai  képzésének  részévé  kell  válnia.  Lehet, hogy új útakon kellene járnunk, új oktatási technikákat  kellene kitalálnunk, új médiákat kellene alkalmaznunk.  Ezúttal egyszerűen csak gyakorlati példákat mutattam be, amelyek már beváltak. De más elképzelések  éppúgy  beválhatnak. Csak egy dolog biztos  a tudományos ismeretek és szakmai készségek  önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az  egészségügyiek  igazán hatékonyan működjenek az emberi szexualitás  területén. Módot kell találni arra, hogy  szembesüljenek saját szexuális  attitűdjeikkel, hajlamaikkal, előítéleteikkel és problémáikkal.  Csak miután ezekkel sikeresen foglalkoztak, lesznek jogosultak mások problémáival  foglalkozni.

7. Egy  amerikai  modell

Úton  a  standardizált, európai  tréning-program felé, legyen szabad mégegyszer utalnom a San Francisco-i Intézetünkre, amely  szerintem kezdettől fogva egyike volt  a leginnovatívabb főiskoláknak, nemcsak a szexológia terén, hanem más vonalon is.

Igen korán felismertük, hogy legtöbb, sőt, gyakorlatilag minden hallgatónk  már  dolgozó szakember, tehát pl. orvos, ápolónő, szociális munkás, drog-tanácsadó, klinikai pszichológus, vagy különböző szakos oktató, esetleg lelkész, nemcsak az USA-ból, de külföldről is. Olyanok, akik már megállapodtak  és  sikeresen dolgoznak a szakmájukban, de további képzést igényelnek, mert ügyfeleik különböző szexuális problémáival is foglalkozni akarnak.  Jóformán egyikük sem tudta ott hagyni a munkáját, hogy teljes idejű hallgató legyen San Franciscoban, de mindegyikük el tudta  intézni, hogy néhány hétig részt vegyen a  foglalkozásokon.

Az  Intézet ezért  un. trimeszter  rendszert  vezetett be. Minden trimeszter során  három hónapot otthon lehetett tölteni, közben olvasni a szakirodalmat, könyvismertetéseket  készíteni, dolgozni a vállalt kutatási feladatokon, tanulmányozni a hallgatói kézikönyvet és megnézni a korábbi előadások videofelvételeit.  Csak minden negyedik hónap igényelt személyes  jelenlétet,  mert  minden új előadás, szeminárium, műhelymunka és gyakorlat  erre az egy hónapra koncentrálódott.  Időnként külön rendezvényekre került sor San Franciscon kívül, a végzős hallgatók számára, akik már szupervideált terápiát folytattak, mert a tantestület néhány tagja az USA más városaiban lakott, Befejezésül természetesen valamennyiüknek  ugyanazt a szóbeli és írásbeli vizsgát kellett letenniük San Franciscoban.

Ez a rendszer meglepően jól működött  (s még működik), mert az Intézet egy olyan lépést tett, ami akkor forradalmi volt:  a  tanítás első napjától kezdve  minden előadást és  szemináriumot  videoszalagra vett,  beleértve a vendégelőadókét is, s így a főiskolai képzés történetének legjobban dokumentált Intézetévé vált.  Az évek során sok száz, talán több ezer tanítási órát vettek videora, s ezeket aztán a hallgatók különleges igényeinek és érdeklődésének megfelelően lehetett egymással összehasonlítani, kivonatolni, vagy kombinálni.

A hallgatók egyszerű gombnyomással figyelhették bármikor  pl.  Wardell B. Pomeroy- t  (Kinsey  munkatársát), amint éppen szexuális anamnézist vesz fel  és részletesen elmagyarázza, hogyan kell ezt csinálni. Figyelhettek olyan  prominens  szexuálterapeutákat, mint  Lonnie  Barbach, Leah  Schaefer, Marilin Fithian,  Albert  Ellis, Bernie  Zilbergeld  és  sokan mások, amint éppen munkájuk elveit és módszereit magyarázzák. Figyelhettek olyan szexológus  kutatókat, mint  Sandra  Beam,  Anke  Ehrhardt, Shere  Hite, Pepper  Schwartz,  John  Gagnon, William  Simon,  Ira  Reiss, John  Money, Milton  Diamond, Martin Weinberg  és  mások, amint megvitatják kutatási módszereiket  és  eredményeiket. Megfigyelhettek olyan jelentős  szexuál-pedagógusokat, mint  Mary  Calderone,  Michael  Carrera, Sol  Gordon  és Lester Kirkendall,  amint pedagógiai módszereikről beszélnek.

Ugyancsak megfigyelhettek  olyan híres írókat, mint  Glenway  Wescott, Sam Steward, Allen Ginsberg,  Robert  Rimmer, Randy  Shilte, John Rechy  és  Gore Vidal, akik  novelláik, verseik, esszéik, vagy riportjaik szexuális aspektusáról beszéltek.  Ezen kívül  még sok fontos férfit és nőt is hallhattak  céljaikról, teljesítményeikről és  gondjaikról  beszélni, a prostituáltak  uniójának vezetőjétől  a  rendőrfőnökig, a pornofilmek producerétől az erotikus könyvek gyüjtőjéig, San Francisco  egészségügyi hatóságának igazgatójától egy televiziós „talk show“ vendégéig.  Röviden szólva, egy  viszonylag egyszerű és széles körben elérhető  technikai  újítás – a videokamera – rendkívül nagy  felsőoktatási nyereséggel járt.

Mindenekelőtt lehetővé tette, hogy az Intézet a korábbiaknál sokkal nagyobb mértékben  individualizálja  az  oktatást.  Másodszor, ezzel igazolta és megjavította az oktató munka hosszútávú szakaszát. Harmadszor, San Franciscoban létrehozott egy értékes, történeti forrásanyagot, dokumentálta az amerikai szexológia törekvéseit  az  1970-es, 80-as és 90-es években. Ráadásul az intézet  jónéhány  terápiás  filmet  és szexuális dokumentációt hozott létre;  felirat, vagy magyarázat nélküli filmeket, amelyek a szexuális  viselkedési sémák sokféleségét dokumentálják, fiatal egyénektől és pároktól kezdve a  leszbikusokig és a „meleg“ férfiakig,  az idősekig és a fogyatékosokig.  Az Intézet  ezenkívül hatalmas kollekciót gyüjtött  a  kereskedelmi forgalomban levő  „porno“ filmekből, magazinokból  és  fotókból. Ennek az audiovizuális anyagnak nagy részét most áttették egy  új  médiumra, amely lehetővé teszi több órás filmek megőrzését egy  kis  kazettán  (HI 8 kazetta), vagy  CD-n.

Mindez még az újabb elektronikus forradalom előtt történt, amely ma egészen új horizontokat nyit. San Francisco modellje nyomán nekünk, európaiaknak kezdettől fogva  ki kell használnunk  az  új  technikai  lehetőségek  előnyeit!  Nemcsak  gyüjtenünk és kezelnünk kell minden, rendelkezésünkre álló oktatási anyagot, hanem  a  személyi  számítógépek  révén  közvetlenül  hozzáférhetővé  kell  tennünk  azokat.  Ez éppúgy magában foglalhatja  az audiovizuális anyagokat és válogatott szövegeket, mint a tanulmányi útmutatókat, kérdőíveket  és  teszteket  stb.

Sajnos, a tapasztalat  még az USA-ban is azt mutatja, hogy  a  tradicionális  egyetemek  túl  lassúak  és  merevek  az  ilyenfajta  újításokhoz. Jómagam ezért csak három lehetőséget látok ügyünk  gyors előbbrevitelére:  a  magánvállalkozást, a helyi  vagy nemzeti kormányzatok  kezdeményezését, vagy pedig a  nemzetekfölötti szponzorálást.

Lehetséges  megoldások

A magánvállalatok  könyvkiadók és  médiacsoportok  formájában  kétségtelenül hamarosan aktivizálódnak, vagy máris aktivak. Például egy olasz Kiadó  az Európai Unió  pénzügyi segítségével  már egy ideje interaktiv  computer-programon dolgozott  a  tizenévesek szexuális nevelése  érdekében.  Elméletileg  az ilyen kiadók és az egyetemek együttműködése igen messzire mehet.  Pl. a Kiadó kezdeményezheti meglevő egyetemi programok lekötését, hogy biztosítsa a program  hozzáférhetőségét, honoráriumot fizet a szerzőknek, s megállapodás szerint szállítja a  „software“-t.

Sajnos, ma még nincs Európában  olyan intézet, vagy szexológiai program, amely alkalmas lenne  ez utóbbi megszervezésére. A helyzet csak akkor változna meg, ha néhány program együttműködne, vagy éppen sikeresen létrehozna egy olyan standard, európai  alaptantervet,  amit pl. a Szexológusok Európai Szövetsége  jóváhagyna.  A befolyás esetleges eloszlását nehéz megjósolni, különösen, amióta a média világában az a trend érvényesül, hogy az újság és  könyvkiadást, a software-eket és a telekommunikációt  (beleértve a televíziót is), monopolisztikus mega-kompániákban egyesítsék.  Igy végső soron a profit motívuma győzhet az önkritika és igazságkeresés tudományos szokása felett.

Számomra azonban bizonyosnak tűnik, hogy sok, tradicionális egyetemi struktúra háttérbe fog szorulni.  Vegyünk egy ragyogó példát:  Németország volt a szexológia szülőföldje, amíg a nácik szándékosan le nem rombolták. S ma, jó fél évszázaddal a második világháború után  egyetlen főiskolai szintű kiképző program sincs a szexológiából  a német nyelvű  országokban.  Mégis, az Európai Uniónak köszönhetően nemsokára lehetővé válik  a berlini, bécsi, vagy zürichi hallgatóknak, hogy olyan szexológiai diplomát vagy doktori fokozatot szerezzenek, amit  minden tagországban elismernek, a sajátjukat is beleértve.  Ma már csak a nyelvi korlát tartja őket vissza.

Ám biztosra vehető, hogy  néhány  éven  belül  egész  kurzusok, sőt, egész  programok  hozzáférhetők  lesznek  angolul és több más  nyelven,  az Internet  révén. Ez lehetővé teszi a német nyelvterületen kívüli egyetemeknek, hogy bizonyos képzéseiket közvetlenül az említett  országokban élő hallgatók számára biztosítsák.  Végül is, egy  madridi egyetem  máris  egyetemi diplomát tud nyujtani szexológiából  a Spanyolországon kívüli hallgatóknak.  E modell nyomán a legnépszerűbbé válhatnak  a sziciliai, francia riviérai vagy kanári szigeteki  egyetemek. Képesek lesznek felvenni a hallgatókat  egész Európából, felajánlva nekik azt a lehetőséget, hogy  az idő legnagyobb részét otthon tölthetik, s csak évente néhány hétre kell az egyetem  székhelyére menniük. Igy a hallgatók a saját lakóhelyükön  tudnak készülni, s csak a hideg téli hónapokban mennének „vakációra“ a napsütötte Délre, némely gyakorlati foglalkozásra.

Nem hiszem, hogy ezek üres fantáziák, hiszen  Catania, Marseilles és La Laguna, Teneriffa  egyetemei már rendelkeznek elismert szexológiai kiképző programokkal. Igaz, pillanatnyilag még igénylik a hallgatók állandó jelenlétét. Mindazonáltal, ha egyszer kezdik felismerni a  földrajzi helyzetük  révén meglevő, egyedülálló lehetőséget, valószínűleg nem fogják elutasítani a számottevő  jövedelem lehetőségét. Ezért – példámra visszatérve – nem hiszem, hogy a német, osztrák és svájci egyetemek  nagyobb szerepet kell, hogy kapjanak az európai szexológiában. Ők figyelmen kívül hagtak minden nemzetközi fejleményt, beleértve mindkét  WHO  Ajánlást, s egyszerűen aludtak, miközben szomszédaik létrehozták kiképző programjaikat. (Ugyanez többé-kevésbé Finnországra, Irországra, Hollandiára, Dániára, Portugáliára és Görögországra is érvényes.)

Felhívás  cselekvésre!

Mint a Szexológusok Európai Szövetségének főtitkára , úgy gondolom, hogy már rendelkezünk megfelelő fórummal  mindezen kérdések megvitatására és eldöntésére. Meg kell néznünk, hogy hányan kerülhetünk elektronikus kapcsolatba  a  kommunikáció megkönnyítése érdekében, s közülünk hányan alakíthatnak speciális munkacsoportokat, vagy bizottságokat, amelyek rendszeresen üléseznek különböző európai városokban. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogyan hallathatnánk a hangunkat  a  különféle európai intézményekben és alapítványokban, amelyek eddig még teljesen figyelmen kívül hagytak. Továbbá állandó munkakapcsolatot kell létrehoznunk  a  WHO  Európai Regionális  Hivatalával, amely alig vett tudomást rólunk.

A  Szexológia  Archivuma  Berlinben folytatja a szexológiai intézetek, szervezetek, tanmenetek és standardok  világméretű  felmérését, s hamarosan közölni fogja  ennek eredményeit. (Lásd az Archivum  honlapját.)  Nagyon kívánatos lenne, ha összeállna  az európai szexológusok egységes frontja, ha egyet tudnánk érteni egy közös alaptantervben, s ha ezzel együtt valami közös tananyagot tudnánk létrehozni  néhány  európai nyelven.

Szilárdan hiszem, hogy nemzeti szinten nem tudjuk előbbre vinni ügyünket, ezért egymás segítségét kell keresnünk, egy nagyobb európai  vállalkozás  érdekében !

                                                *   *   *  

„Pornográfia" Mult, jelen, jövő

Egy tavaszi napon érdekes olvasmányom akadt. Reggel egy tapasztalt német bíró gondolatgazdag cikkét olvastam a pornográfiáról; ebben a mai tudományos álláspontot foglalta össze. Eszerint mindig voltak obszcén ábrázolások, ám mint a nemességnek és a gazdag polgárságnak szóló, egyedi darabok, alig volt szociális jelentőségük. Csak a 17. század óta váltak társadalmi problémává, a tömeges könyv- és képnyomtatás, a fényképezés és a mai film-, video- és computertechnika révén.

Ugyanaznap délután megkaptam egy új tanulmány recenziós példányát, amelyben egy amerikai művészettörténész ír az erotikus ábrázolásokról az ókori Rómában. A kifejezetten erotikus ábrázolások akkoriban nemcsak, hogy mindenütt nyilvánosan láthatóak voltak, hanem tömegesen gyártották és a római birodalom legtávolibb provinciáiban is árusították azokat. S köztük az olcsóbbakat a szegényebbek is meg tudták venni.

Hogyan értelmezze a mai „művelt laikus" az ilyen, tudományos megállapításokat? Talán úgy, hogy a szakértők már megint vitatkoznak? Vagy mindenesetre legalább azt fogadjuk el, amiben egyetértenek? Hiszen mindkét szerző egyetért abban, hogy az ókorban a „porno gráfia" nem jelentett szociális problémát. Ámde nem azért, mert nem voltak obszcén ábrázolások -- hiszen mindenütt ott voltak a lakásokban és a köztereken --, hanem csak azért, mert senki sem ütközött meg rajtuk. Valójában már az is modern projekció, hogy egyáltalán obszcénnek nevezzük azokat. Akkoriban ugyanis egyáltalán nem tartották annak. Sokkal inkább a saját„ vidám életszemléletük érzékien élvezetes kifejeződését látták bennük, amik egyszer nevetségesek, máskor művésziek, egyszer vonzóak, máskor taszítóak, de mindig magától értetődő részei voltak a szociális környezetnek.

A mi korunkból ugyan nem juthatunk vissza a „pogány ártatlanság" eme állapotába, amit valójában már meg sem érthetünk. Ám fogalmat alkothatunk az ilyen kultúrtörténeti fordulatokról, ha századunk utolsó 5O évére visszapillantunk.

Az idősebbek talán még emlékeznek arra a botrányra, amit Willy Forst „Bűnös nő" című filmjében a hősnő másodpercekig tartó meztelensége váltott ki. Az Adenauer-korszakban ezt obszcénnek és veszélyesnek találták. Húsz évvel később aztán megjelentek az olyan, tekintélyes pedagógusok által ajánlott, szexuális felvilágosító könyvek, meztelen férfiak, nők és gyermekek fényképeivel, amelyek mindenféle szexu'alis cselekvést ábrázoltak. Még a gyermeki „doktorjátékokról" készült fotókat is az egészséges szexualitás kifejezőinek tartották, amelyek segíthetnek a családoknak gyermekeik elfojtásmentes életre nevelésében.

Ma viszont ismét „gyermekpornográfiának" nevezik ezeket, s már a birtoklásuk is büntetendő. Hogy mennyire megváltozott ezen a téren a szociális légkör, azt azok az angol régészek is csodálkozva tapasztalták, akik nemrég kiállítást rendeztek Ch. L. Dodgson halálának századik évfordulója alkalmából. Dodgson, aki Lewis Carroll néven többek közt az „Alice csodaországban" című, híres gyermekkönyvet írta, egész életében erotikusan vonzódott a gyermeklányokhoz, akiket szüleik engedelmével esetenként meztelenül is lefényképezett. Az ilyen fotók kiállítását 24 évvel ezelőtt a közvélemény, mint ártatlanul érdekeset, éppoly jóindulatúan vette tudomásul, mint még Dodgson korában.

Most azonban, amint azt az új kiállítás szervezője szomorúan és elképedve megállapítja, „mindent beárnyékol a pedofilia kérdése".  De az is feltűnik neki, hogy a viktoriánus korból származó, „felnőtt" pornográf képeket kedvesnek és szórakoztatónak találják. Vagyis Dodgson meztelen kislányokról készített fotóit száz évvel ezelőtt ártalmatlannak és szentimentálisnak tartották, a felnőttek pornográf fotóit pedig dühösen elutasították. Ma viszont épp ez utóbbiakat tartják ártalmatlannak, miközben a gyermekfotók, mint erkölcsileg romlottak, sok nézőnél szorongást és felháborodást váltanak ki.

Talán azon is múlik ez, hogy Dodgson fegyelmezett és szexuális érintkezésben soha ki nem élt erotikus vonzalmait a maga korában, mint sajnálatos, de teljesen veszélytelen egyéni szeszélynek tekintették, míg ma „a pedofiilia", mint sajátos, patologikus személyiségtípus  mindenütt  kísértő, félelmetes, ördögi  kísértetté vált.

A „pornográf fotók" témája azonban a történeti mellett még individuálpszichológiai dimenzióval is rendelkezik. Ezt csak akkor fedeztem fel, amikor néhány éve Ch. Stölzl-nek a müncheni múzeumban rendezett „aktfotó" kiállítására a Kinsey-intézet anyagából kellett „obszcén" képeket kikeresnem.  Kinseynek értékes gyűjteménye volt porno-fotókból, s azokat tartalmuk szerint osztályozta. Meglepődve láttam, hogy olyan, teljesen „ártalmatlan" tartalmúak is voltak köztük, mint pl. „Hölgy prémgalléros kosztümben" vagy „Csizmás, lovaglóöltönyös nő" -- ezek bármelyik divatlapban megjelenhetnének, s valószínűleg meg is jelentek. Kinsey azonban megjegyezte, hogy a képek fetisiszták magángyűjteményéből származnak, s szexuálisan izgató hatással voltak a gyűjtőkre. Vagyis ezek az „ártalmatlan" fotók a szexológus Kinsey számára egyértelműen a pornográfiához tartoztak, mert csak a nézőre gyakorolt hatásuk a döntő. Ha pedig a korabeli néző szexuálisan izgatónak találta őket, akkor a kutató joggal tarthatja pornográfiának, még ha a fetisiszták korábbi, szubjektív izgalmát sem ő, sem más nem érzi már.

Már ez a néhány utalás is elég lehet annak kimondásához, hogy a „pornográfiát" sohasem lehet objektíven meghatározni, hanem csak szubjektíven és az adott kultúrától fúggően. Az olyan fogalmak, mint az „erkölcstelen", „obszcén" és „pornográf' -- akár olvasmányokra, színdarabokra, rajzokra, festményekre vagy fényképekre, filmekre alkalmazzák azokat, -- szükségképpen szubjektívek és homályosak. Csak az biztos, hogy helytelenítést fejeznek ki, ami szexuálisan izgató hatásuknak szól. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy mindenki számára ilyen izgatóak. Így például egyesek a templomokban és múzeumokban látott műalkotásokat is erkölcstelennek tartják, s bár kisebbségben vannak, felfogásukat mégis hivatalból érvényesítik. A művészettörténet sok ilyen esetet ismer, Michelangelo „Utolsó ítéletének" átfestésétől kezdve Giorgione „Vénusz" festményét ábrázoló képeslapok lefoglalásáig és megsemmisítéséig a drezdai Galériában , századunk elején. (Maga a festmény szerencsére megmaradt.)

Egy másik példa: a nemrég újra megnyitott berlini képtár nagy büszkén kiállította Caravaggio „Amor vincit omnia" c. képét, amely a gyermekpornográfia mai kritériumainak teljesen megfelel: egy pimaszul és kéjsóváran néző, kb. 12 éves fiú, mint Amor meztelenül és szétterpesztett lábakkal úgy áll a látogatók előtt, hogy azok pillantása önkéntelenül a központi helyet betöltő nemiszervére irányul. Lábainál hevernek a politikai hatalom, a tudományok és művészetek szimbólumai, amelyeken ő diadalmasan keresztüllép. A festmény egy gazdag szerető megbízásából készült, aki nyilván tudta, mit akar, s akinek ízlése azonos volt a festőével, hiszen -- ahogyan azt sokan már akkor tudták -- az ifjú modell a festő ágyában aludt. Igen, a műalkotás nemcsak a földi szerelem győzelmét ábrázolja szégyentelenül az égi szerelem fölött és az emberiség minden szellemi törekvése fölött, hanem tudatosan és feltűnően a gyermekek iránti vonzalom győzelmét is.

Azóta múzeumlátogatók nemzedékei gyönyörködtek ebben a provokációban, bár valószínűleg fogalmuk sem volt a valódi összefüggésekről. Mindenesetre eddig Berlinben sem tiltakozott senki, bár egy hasonló fénykép a birtokosát ma könnyen börtönbe juttatná. Néhány éve (1986) még lehetetlen volt ugyanezt a képet Caravaggio megfilmesített életrajzába fölvenni. Ehhez ugyanis egy 12 éves fiút kellett volna meztelenül és izgató pózban lefényképezni, s ez akkor büntetendő cselekmény lett volna. Tehát a médium döntő a pornográf hatás szempontjából, függetlenül a tartalomtól? A festmény elfogadható, a képeslap és a fénykép nem?

Az utóbbi évek kampányaitól szenzibilizáltan magam is önkénytelen viszolygással néztem néhány hónapja Velencében a különböző paloták és templomok falfestményeit, amelyeken csak úgy nyüzsögtek a meztelen gyermekek, különféle pózokban; ezeket ma ugyanis izgatónak és pornográfnak tartják. Aki ezt az elítélést , még ha eleinte csak formálisan is, de tudomásul veszi, ezáltal már elbizonytalanodik, s előbb-utóbb visszahozhatatlanul elveszíti korábbi elfogulatlanságát. Még ha nem is háborodik fel, magában akkor is válaszolnia kell a megbotránkozók támadásaira, s már ezáltal legalább egyszer komolyan veszi érveiket. Tehát akarva-akaratlanul kötődünk a mindenkori uralkodó látásmódhoz, amely ezerféle módon irányít minden társadalmi észlelést. Mindenesetre külön erőfeszítést igényel, hogy megszabaduljunk ettől.

Ha valamelyes távolságot akarunk tartani korunk szellemétől, akkor a történelmet kell tanulmányoznunk. Témánkat illetően hamarosan rájövünk: a meztelen emberek, nemi szervek és szexuális cselekmények képi ábrázolása időtlen idők óta szinte minden népnél megtalálható. Ennek gyakran vallási vagy kultikus jelentősége volt, de a népies vagy tréfás „disznólkodás" sem volt ritkaság. Az ilyen művek cenzúrája azonban viszonylag új a történelemben. Az ókori Görögországban és Rómában ugyan volt egy vallási és politikai cenzúra, de a trágárságot nemcsak tolerálták, hanem az egyszerűen hozzá tartozott a közélethez, amint azt a képzőművészet és az irodalom számos példája bizonyítja; nem is szólva a bevezetőben említett művészettörténeti tanulmányról. Csak Platon vetemedett a totalitárius eszményi állam megtervezése során arra a javaslatra, hogy bizonyos írásokat az ifjuság védelme érdekében meg kell tisztítani a szexuális kilengésektől: ám ez az aggályoskodás idegen volt a legtöbb görögtől és rómaitól. A szóbeli, írásbeli és képi „trágárság" még a keresztény középkorban is eléggé elfogadott volt. Az olyan későközépkori és újabbkori szerzők, mint Chaucer, Boccaccio és Rabelais trágárságai és illetlenkedései ma is olyan jól ismertek, hogy itt nem kell azokat bemutatnunk. Csak a reneszanszban jelent meg egy világi cenzúra , de az csak a kormányellenes és eretnek iratok ellen irányult. Az angol puritánoknak ugyan sikerült 1642-ben bezáratni egy „erkölcstelen" színházat, s ezzel az európai dráma egyik legnagyobb korszakát félbeszakítani, de az 1660 utáni restauráció megszűntette a tilalmat és a cenzúra visszatért eredeti korlátozott céljaihoz.

Az „erkölcstelen" könyvek és képek tilalma csak az élet elpolgáriasodásával, a 18.. és méginkább a 19. században következett be. Indoklásképpen a „szellemileg gyengék és erkölcsileg labilisek védelmére" hivatkoztak. Maguk a cenzorok természetesen mindig a legnagyobb nyugalommal szemügyre vették a legdurvább erkölcstelenségeket is, anélkül, hogy féltek volna erkölcsük megrontásától. Minthogy szellemileg és morálisan erősek voltak, a trágárság számukra nem jelentett veszélyt. Ellenkezőleg, minél több ilyet láttak, annál nyilvánvalóbb lett erkölcsi fensőbbségük. Így hamarosan ütött az erkölcs apostolainak órája, akik igazi keresztes hadjáratot hirdettek a „szenny" ellen. Közülük a legrosszabb az amerikai Anthony Comstock volt. ~ Előterjesztésére a kongresszus 1873-ban törvényt hozott, amely az „obszcén anyagok" postai továbbítását büntetéssel sulytotta. Comstock ezt fanatikus buzgalommal kihasználta, főleg, hogy a fogamzásgátlással kapcsolatos, minden felvilágosítást megakadályozzon. Így sikerült neki sok olyan orvost is börtönbe vetnie, akik pácienseiknek írásban adtak tanácsot. Ehhez ő maga írt olcsó paphon könnyáztatta leveleket, ákombákom kézírással, amelyekben a teljesen elszegényedett, sokgyermekes anyák kétségbeesetten kértek felvilágosítást, hogyan előzhetnék meg a további terhességeket. Ha aztán az orvos válaszolt, úgy rögtön letartóztatták, s elveszítette működési engedélyét. Egy ilyen morális hőstettet Margaret Sanger, a „családtervezés" nagy előharcosa ellen is elkövetett Comstock. De minthogy ő rögtön Angliába menekült, helyette a férjét csukatta börtönbe. Hasonló kampányok azonban Európában is voltak.

A különböző német államok eleinte Napoleon törvényét követték a „ jó erkölcs" védelmében, a császárságban azonban széleskörű saját törvényt terveztek, amely a művészet szabadságát is korlátozta volna. (Lex Heinze). Végül mégis egy szűkebb fogalmazványt emeltek törvényerőre, amely főleg az ifjúság védelmét szolgálta volna.

A nőgyűlölő német nemzeti szocialisták álláspontja e kérdésben kezdettől nyilvánvaló volt: az írásos és képi trágárság a zsidó-bolsevista összeesküvők eszköze volt, ezért nem tűrhették. A fogamzásgátlás megfosztotta a népet jövendő katonáitól, s így a nemek egyenjogúságával és mindenféle szexuálreformmal együtt elvetendő. Ráadásul a szexológia is csak ürügy az erkölcsi rombolásra. S valóban, az első szexológiai intézetet, amit Magnus Hirschfeld 1919-ben, Berlinben alapított, már 1933 tavaszán bezárták, mint az „erkölcstelenség mentsvárát". A könyvtárat, mint „pornográfot" nyilvánosan elégették, Brecht, Döblin, Werfel, Tucholsky és Kastner „németellenes" írásaival együtt. Minden szexológiai társaságot föloszlattak, s a szexológia többnyire zsidó úttörőit száműzték. Ezt a csapást az eredetileg Németországban megalapított szexológia máig nem heverte ki.

E veszteség nélkül a korábban említett Adenauer-korszak sem lett volna szexuálisan olyan represszív. Itt saját élettapasztalatomról beszélek, hiszen kamasz- és ifjúkorom éppen erre az időre esett, és sok abszurditásra, mint pl. a „kerítéssel" kapcsolatos jogszabályra, amely a diákszobák kiadóit erkölcsrendészeti szerepre késztette, még jól emlékszem. Mint ismeretes, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek kezdete az USA-ban és Európában jelentős szexuális liberalizálódást hozott, az un. "pornográfia" ügyében is.

Ma lényegében arra korlátozódnak, hogy a gyermekeket és fiatalokat távol tartsák a kifejezetten erotikus ábrázolásoktól. Ez persze ma, az Internet korában nem olyan könnyű, mint korábban. Bár időközben speciális szűrőprogramokat dolgoztak ki, amelyek a szülőknek, iskoláknak és könyvtáraknak lehetővé teszik, hogy az Internet szexuálisan kifogásolható tartalmait a fiatalok számára elérhetetlenné tegyék, ám egyik ilyen program sem képes megkülönböztetni a „pornográfiát" a legitim szexuális neveléstől, s így válogatás nélkül leblokkolnak minden szexuális információt, azokat is, amelyeket tulajdonképpen minden nevelő igényelne.

A felnőttek viszont a nyugateurópai országokban magánhasználatra ma de facto semmilyen korlátozás alá nem esnek. (Kivéve a szexuális erőszakot és az említett „gyermekpornográfiát".) Mindenesetre időről-időre jelentkeznek olyan törekvések, hogy a felnőttek jogát is korlátozzák a pornográfia fogyasztását illetően, ami azonban a gyors technikai haladás (videorecorder, digitális kamerák, CD-k, Internet) folytán egyre nehezebb. Másrészt hatalmas kereskedelmi érdekek igyekeznek a „szexfilmeket" a televízióban is nemzetközileg elérhetővé tenni. Az erről folytatott vitában többnyire megkülönböztetik a „puha" és a „kemény" pornográfiát. „Keménynek" főleg az állatokkal vagy a gyermekekkel folytatott szexuális kapcsolat számít, no és az erőszak alkalmazása. (Határeset: az egyetértésen alapuló szadomazochizmus.) Ilyesmi a széles publikum számára mindig tilos. De másféle különbségtétel is van: a „puha" filmekben a nemi szervek (főleg a férfiaké) nem láthatóak; a „kemény" filmekben azonban kiemelten szemléltetik ezeket. Ezzel a pragmatikus különbségtétellel a kereskedők akarva-akaratlan megerősítik, hogy a vulva és a pénisz láthatósága erkölcsileg különösen „veszélyes". Hasonló megkülönböztetés található Japánban, ahol a nemiszervek szőrzetét semmiesetre sem szabad megmutatni, mást azonban nem feltétlenül cenzúráznak.

Az ilyen formális megkülönböztetések kissé önkényesek, minthogy alig törődnek a tartalommal. Ezért próbálkoznak egy igényesebb különbségtétellel is , éspedig a (rossz) „pornográf' és a(jó) „erotikus" filmek megkülönböztetésécvel. Ám a meghatározások szubjektívek maradnak; ami az egyik számára „erotikusnak" tűnik, az a másik számára „pornográf' -- és megfordítva. Objektív kritériumokat itt sem sikerült teremteni. Bizonyos, hogy a kulturális sajátosságok mindebben döntő szerepet játszanak, még az európai Unió országaiban is: ami Dániában nem kelt feltűnést, az Irországban botrányos lehet.

Általában a férfiak és a nők is különbözőképpen reagálnak a pornográfiára. Míg a férfiak könnyen reagálnak a vizuális ingerekre, a nők inkább az akusztikus és tapintásos ingerekre fogékonyak. Közülük sokan elítélik a nőnek „szexobjekt" szerepét, s ebben az egész női nem megalázását látják. Egyesek már a „szokásos" pornográfiát is „emberellenesnek" és „néplázítónak" nevezik. Számukra minden pornográf ábrázolás per definitionem a nők megalázása. Sőt, a „szexualizált gyűlölet" kifejezése.

Ezt a vádat a pornofogyasztók persze egyáltalán nem értik, hanem többnyire rosszindulatu lebecsülésnek érzik. Itt a két nem egymást figyelmen kívül hagyva beszél talán csak eltérő szocializációjuk folytán, de talán evolúciós biológiai okokból is. Mindenesetre a legtöbb férfi könnyen szétválasztja a kéjt és a szerelmet, különösen a pornográf fantázia terén. A „meleg" pornók férfi szereplői és azok nézői is egészen másként látják ezt. Közülük egyesek élvezik, hogy „szexobjektek" lehetnek, a többiek pedig irigylik és csodálják őket ezért. Ezért nem is jut eszükbe, hogy az emberi méltóság sérelmét lássák benne. Nem véletlen, hogy a képi és film-pornográfiát csaknem kizárólag férfiak csinálják, férfiaknak. A női publikumott~ is megcélzó kiadónők és rendezőnők ritkák. Leginkább még nők által írt pornográf irodalom fordul elő, s ez néha viszonylag nagy, női olvasótábort is elér. Mindenesetre feltűnő, milyen sikeresek lettek időközben a férfi „sztripperek". Ez a siker nyilván a női publikum ama vágyán alapul, hogy a férfiakat egyénileg és csoportosan is ("Chippendales" , „California Dream Men") „szexobjektekké" tegyék, s ezek szívesen beleegyezzenek. De a nők is lehetnek más nők „szexobjektjei" , ahogyan azt a különböző leszbikus magazinok újra és újra demonstrálják. Azonkívül most is vannak radikális feministák, akik jogot követelnek a pornográfiára. („Feminists for Free Expression")

A jelenlegi, zavaros helyzetre tekintettel ma nehéz a jövőről bármit is mondani. Csak egyet tudunk: a pornográfia már jó kétezer évvel ezelőtt belépett a „technikai reprodukálhatóság" korába. Rögtön mindig a legújabb technikai eszközöket alkalmazta, s így egyre szélesebb tömegeket ért el. Bár terjedését a római birodalom területén a kereszténység évszázadokig korlátozta, ám az antik elképzelések részleges újjászületése a reneszánszban a technikai újítások révén a pornográfia előtt is újabb rétegeket nyitott meg. Így lett az újkori Európában a nemesség előjogából tömegszórakozás. Ez a fejlődés feltehetőleg az „elektronikus forradalommal" i~'s folytatódni fog. Akár CD-Rom vagy Internet, akár computer-aided design vagy virtual reality, a pornográfiát forgalmazók minden új fejleményt kihasználnak, hogy piacukat kiszélesítsék. Ennek lehetősége ugyan nem végtelen, minthogy csak az emberek egy része fogékony erre, s a fogyasztás náluk is csak alkalmi jellegű, de a terjedés világszerte növekedni fog. Hiszen a nyugati világon kívüli népek számára még sok minden új és izgató. Az is előre látható, hogy létrejön egy tisztán elektronikusan gyártott pornográfia, amely emberi szereplők helyett élethű műfigurákat alkalmaz, hogy az erotikus hajlamok sokféleségét mindig a legújabb trend és ízlés szerint szolgálja ki. Az emberi szereplők hiánya aztán sok jogi kérdést is újrafogalmaz és megváltoztatja az egész pornográfia-vitát.

Mindezek alapján hogyan értékeljük azt a periodikusan visszatérő kísérletet, miszerint minden „pornográfiát" be kell tiltani? Humánusabb és barátságosabb lesz-e életünk, ha fogyasztóit és termelőit megbüntetik? Vagy fordítva: jobb lenne-e a pornográfiát szabadon engedni a szociális béke érdekében? Nem csökkent-e a pornográfia-fogyasztás olyan feszültségeket, amelyek különben esetleg agresszióhoz vezetnének?

Az USA-ban e kérdés megválaszolására létrehozott két, elnöki bizottság különböző időpontokban ellentétes következtetésekre jutott. Az első a liberális Johnson elnök idejében síkraszállt a szabaddá tétel mellett, a második a konzervatív Reagan kormányzása alatt be akarta tiltani. Egyik sem meglepő. A pornográfia kapcsán nincsenek örök igazságok vagy objektív mértékek. Itt sokkal inkább mindig csak az éppen uralkodó és változékony szexuális beállítottságokat találjuk. Mindig az adott társadalom dönti el, hogy egyáltalán mi számít pornográfiának és hogyan kell viszonyulni hozzá. Ez a döntés pedig a földrajzi helyzettől és a történelmi kortól függően különböző lesz. A vallásoktól és a rasszizmushoz vagy antiszemitizmushoz hasonló, világi ideológiáktól eltérően a pornográfiának nincs sem szilárd eszmerendszere, sem harci programja. Sohasem akarja megváltoztatni a társadalmat, hanem mindig csak az egyéni igények kielégítésére törekszik, amelyek tartalmilag részben biológiailag meghatározottak, részben társadalmilag közvetítettek . Ezeket a tartalmakat a pornográfia nem érinti. Nem is teremti a tartalmakat, hanem azok kiszolgálására korlátozódik. Mindig csak az egyén érdekli és a teljesen privát, személyes élvezet-keltés.

Ez azonban nem következik be „automatikusan". Nemcsak a különleges hajlamoktól függ, amelyeket a trágár tömegtermékek különben is csak részben elégítenek ki, hanem e hajlamok összhangjától a korszellemmel, ami az egyéni fogyasztó számára ritkán tudatosul. Ez csak akkor tűnik fel neki, ha hiányzik, például a régebbi pornóképeknél, amelyekre már történelmi patina ülepedett. Ezek nemcsak technikailag öregedtek, hanem egy rég letűnt szemléletre irányultak, s így korábbi hatásuk lecsökkent. A mai nemzedéket már nem izgatják, hanem inkább meghatóan régimódiak vagy ellenállhatatlanul komikusak. Így a bevezetőben említett, viktoriánus pornóképek is elvesztették eredeti hatásukat és ártalmatlan emlékké váltak.

A képi pornográfia „felezési ideje" a felgyorsult technikai fejlődéssel valóban egyre rövidebb. A 30, 20 vagy éppen 10 évvel ezelőtt gyártott pornofilmek ma már alig hatnak az érdeklődő fogyasztókra. Csak a vadonatújak hatnak még izgatóan; a járatosabb néző azonban önkéntelenül észreveszi a rosszabb megvilágítást, film-, vagy hangminőséget. Zavarják a régimódi frizurák, ruhák és Make-up. Egyszer a megfelelő dialógus hiányzik, máskor a helyes zajkulissza. Ha a film szinkronizált, ez olyan hiányosság, amely az egész művet olcsóvá, elavulttá és unalmassá teszi. Vagyis a nagypapa pornográfiája éppoly kevéssé érdekli az unokát, mint nagypapa autója. Mindkettő csak a legújabb technikai szinten tud érvényesülni.. Ez többek közt azt is jelenti: az izgalomkeltés filmes pornográfia révén sohasem objektíve garantált, hanem nagyonis kultúrafüggő. Valójában éppolyan törékeny, mint egy élő személy által keltett. Csak eddig még senki sem nyilvánította szexuális zavarnak, ha valaki nem képes élvezettel reagálni a pornográfiára.

A termék és a személy közötti különbség a pornófogyasztó számára főleg abban áll, hogy a video mindig az élő személy viszont nem mindig hozzáférhető. Másrészt azonban az ember változhat, képes másként reagálni és új ingereket találni, míg a video mindig csak ugyanazt ismétli, s ezáltal lassanként unalmas lesz. . Ezért a videot gyakran kell cserélni. Ez viszont élénkíti az üzletet és ösztönzi a technikai fejlődést.

Időközben azonban az Internetnek köszönhetően a személyes interakciók új médiuma jelent meg, amely az eddigi pornográfiát gyökeresen megüjította: az erotikus fantáziák anonim, elektronikus cseréje.  Itt a szexuális érdeklődés kölcsönös explorációja során minden gátlás megszűnik, s azok az emberek, akik sohasem találkoznak személyesen, ebben a szűk körben olyan intimitást érnek el, amely t$lán még sokéves partnerkapcsolatban sem jön létre. Tehát épp a fordítottja történik, mint a „klasszikus" pornográfiában, ahol a nézőt az egyértelműen észlelt testek látható reagálásai stimulálják. Csak az így létrehozott, saját izgalom alapján kezd esetleg érdeklődni a néző azok iránt, akiknek testét látta. Az anonim, elektronikus fantáziacsere során azonban a testeknek szinte semmilyen szerepük sincs. A „telefonszexhez" hasonlóan legfeljebb a hang van jelen, vagy pedig, mint az erotikus „E-maii"-nél, csak indirekt módon, mint a billentyűzetet érintő kezek.

Ilyesmi elvileg már korábban is lehetséges volt, mint erotikus levélváltás a szeretők között. Ám a mai technika ennek egészen új minőséget biztosít. A most először lehetséges, teljes anonimitás az azonnali közléssel együtt olyan szabadságot biztosít, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Ez annál nagyobb, amennyiben itt a tényleges testi kontaktus nem játszik szerepet, s ezt általában nem is igénylik. Vagyis itt az explicit erotikának egy teljesen újszerű, tisztán szellemi formája alakul ki, egy igazi pornotopia, egy virtuális „szép, új világ" , amely egyre több embert csalogat. Hamarosan a tudománynak is foglalkoznia kell e témával, hogy azt minden lehetséges dimenziójában és következményével megértsük. Nyilvánvalóan korai lenne erről végleges értékelést adni, pl. olyat, hogy „fokozódó elmagányosodás", „kötődési képtelenség" vagy „általános értékválság".

Összefoglalva: az a néhány történelmi és időszerű utalás, amit itt adhattam, elegendő ahhoz, hogy a „pornográfia" elnyomásának az ujkor óta újra és újra kitűzött, de soha el nem ért célját problematikusnak tűntesse fel. Ez nem jelenti, hogy minden ilyen próbálkozás értelmetlen. Többek közt az ifjuságot veszélyeztető írások állami ellenőrzésének eddigi munkája is azt bizonyítja, hogy egy mértékletes kontroll funkcionálhat és az egész társadalom számára elfogadható lehet. (8) Mindenesetre ne legyenek illúzióink: ez a siker nem pusztán az intézmény érdeme, hanem annak okos, a konszenzusra figyelő , eddigi vezetésén múlik. Egy hasonló vizsgáló hivatal, hasonló struktúrával, de másféle vezetéssel , mint pl. a mai USA-bon, elkeseredett politikai viták gyujtópontja lehetne, a „civilizációk összeütközésének" belföldi színtere, ahogyan azt egy népszerű elnök eltávolításának ottani kísérletével kapcsolatban láthattuk.

Ez a kísérlet időközben már igazán groteszk eredményekre vezetett: a jobboldali, konzervatív körök, amelyek régóta, fanatikusan küzdenek minden erotikus ábrázolás, sőt, mindenfajta iskolai szexuális nevelés ellen, gondoskodtak arról, hogy a legkülönbözőbb szexuális praktikák kínos pontossággal leírt, legintimebb részletei t világszerte megismerjék, s azok minden fiatal számára elérhetők legyenek, aki internetezni tud és ért angolul. A „Playboy", a „Penthouse" vagy a „Hustler" egyetlen száma sem ért el ennyi fiatalt. Eddig sohasem világosítottak fel ilyen gyorsan és ilyen átfogóan senkit a lehetséges szexuális kapcsolatok teljes spektrumáról, különösen a petting összes formáiról, az orális ingerlésről, a telefonszexről, a szivar segítségével történő önkielégítésről, az ondófoltok DNA-analíziséről és sok más szexuális részkérdésről.

Ehhez jön még az a kontextus, hogy egy hajadonnak egy házas férfivel való viszonyáról szóló, s nyilván titokban tartandó vallomását teljes egészében nyilvánosságra hozták, s ezzel jóhírét egyszer s mindenkorra kegyetlenül tönkretették. Itt valóban beszélhetünk az „emberi méltóság megsértéséről" és „szexualizált gyűlöletről" , ha kissé meglepő összefüggésben is. Hiszen éppen a pornográfia állítólagos ellenségei voltak azok, akik állítólag magasabb erkölcsükért küzdve egy valóban káros, pornográf írásművet állítottak elő és terjesztettek. Ahogyan a vietnami háborúból származó, híres idézet mondta: „hogy megmentsük, el kellett pusztítani a falut", ugyanígy itt két ember intimszféráját rombolták szét, hogy megmentsék a nemzetet: obszcenitás, mint exorcizmus, aminek az ország szexuális tisztaságát kell helyreállítania; cinizmus, mint az ártatlanság bizonyításának végső eszköze.

Az a tény, hogy a jámbor tettesek ezt nem így látják, ismét megmutatja, mennyire nem számíthatunk objektív kritériumokra ebben a vitában. A „pornográfia" végső soron mindig politikai kérdés. Ez mindenre érvényes, ami az emberi szexualitással összefügg. „Önmagában való pornográfia" nem létezik A folyamatos, demokratikus párbeszédből kell következnie mindannak, amit róla gondolunk és ahogyan kezeljük. Ez azonban csak akkor lehet termékeny, ha minden szélsőséget kerülünk, ugyanúgy, mint a politikában.

A szexológia nemzetközi szervezetstruktúrái

Bár a szexológia fogalma csak 1907-ben tűnt fel Iman Bloch berlini dermatológusnál, magának az ügynek már Berlinben is hosszú előtörténete volt.l Wilhelm von Humboldt  már 1826-27-ben fölvázolta „az ember nemi függőségének történetét",amit mai szemmel kifejezet-ten valódi szexológiának nevezhetünk.Ő ugyanis nem-csak olyan speciális témákat dolgozott fel, mint a „nem-zési vágy története', vagy „a kurválkodás történeté', hanem a nemek viszonyának egészét akarta vizsgálni, amennyiben a férfiak nagyobb szabadságával szembe-állította a nők történelmi-politikai eredetű, nagyobb függőségét.

1. Történeti visszapillantás

A nyugati szexológia előfutárait azonban tulajdon-képpen már a görög-római antikvitásban megtalálhat-juk, amikor olyan filozófusok, mint Platón vagy Arisz-totelész, s olyan orvosok, mint Hippokratész, Soranus és Galenus a szexuális nevelés, erkölcs és törvényhozás, a szexuális reagálás és funkciózavarok, a nemzés és a fogamzásgátlás kérdéseiről vitatkoztak. E próbálkozá-sokban a különbözőségek ellenére közös volt, hogy valamennyien elméleti tudásra, vagyis a biológiai és szociális folyamatok objektív, racionális felmérésére töreked tek.

Ezzel elvileg különböznek a szexualitás másik szemléleti módjától, amely paradigmatikusan Ovidius „Ars amatoria"-jóban érhető tetten. Itt a „gyönyör mű-vészetéről" van szó, vagyis a gyakorlati cselekvés és a szubjektív átélés vezérfonaláról, amit más antik kultú-rák képviselői is tanítottak, például Vátszjájana klasz-szikus műve, a „Kámaszutra". Ez a hagyomány éppúgy elszürkült és banalizálódott az évszázadok során, mint az olyan modern bestsellerek, mint van de Velde „Tö-kéletes házasság"-a, vagy Comfort „Joy of Sex" című könyve. De ezekben egész másról van szó, mint a sze-xológia tudományáról, hiszen a személyes, érzéki élve-zetet, aminek elérését e könyvek célozzák, higgadt, tu-dományos vizsgálódás esetén ki kell rekeszteni a tiszta megismerés érdekében. Természetesen a már megszer-zett ismeretek újra az élmények szolgálatába állíthatók, úgyhogy a „gyönyör művészete" kifejezést akár „alkal-mazott szexológiának" is nevezhetjük. Mindenesetre az „ars amatoria" és a „scientia sexualis" két alapvetően különböző megközelítési módot jelent. Mindkettőnek saját, rendkívül érdekes története van, ám bennünket itt csak az utóbbi érdekel.

Az ókor szexológiai tudását, mint ismeretes, min-denekelőtt a középkor nagy iszlám tudósai őrizték meg és egészítették ki, s a keresztény Nyugat első egyetemei és főiskolái, mint például a salernói, terjesztették. Így alakultak ki a modern orvoslás előfeltételei, az anató-miai tanulmányok (Vesalius, Fallopio, de Graaf, Bart-holinus, Cowper stb.) és a mikroszkópos vizsgálatok (Leuvenhoek óta), amelyek új ismereteket hoztak a nemi szervek felépítéséről és működéséről. Ezek az ismeretek - s ez lényeges! - csak számos országban gyűjtött tudásanyag intenzív cseréje révén váltak lehet-ségessé. A kommunikációt mindenesetre igen meg-könnyítette az akkoriban univerzális tudósnyelv, a la-tin. Tehát a szexológia tudománya már előtörténetében is nemzetközi jellegű.

Ez még nyilvánvalóbb lett a 19. század folyamán, a gyorsan fejlődő publikációs tevékenység révén. Alig-hogy Richard von Krafft-Ebing pszichiáter népszerűvé tette Németországban és Ausztriában a „psychopathia sexualis" fogalmát (1886), egy másik ideggyógyász, Pasguale Penta megalapította Olaszországban az első szexológiai folyóiratot, amely kizárólag ezzel az új té-mával foglalkozott: „Archivio delle psicopatie sessuali" (1897). Karl -Heinrich Ulrich német jogász a múlt század hatvanas éveiben megalkotta az„Urning" fogalmátegy férfiakat kedvelő férfi megjelölésére; ez a szó később fordítás nélkül (és lefordíthatatlanul) fordul elő, például Mori Ogninál, a japán katonaorvosnál és írónál. Végül az 1896-ban Berlinben K. M. Kertbeny osztrák-magyar író által kitalált „homoszexualitás" szó először az orvo-si szakirodalomban hódított teret, később pedig a világ minden nyelvű irodalmában alkalmazták.

A két utóbbi példa azonban nemcsak a nemzetkö-zi, hanem az interdiszciplináris jellegét is nyilvánvaló-vá teszi annak a sajátos akadémiai műhelynek, amely önmagát hamarosan mint sui generis tudományt, mint önálló „szexológiát" nevezi meg. Amikor Iwan Bloch ezt a fogalmat megtalálta, ezzel eg~•ben a humán- és természettudományos megközelítések összekapcsolá-sát szorgalmazta, hogy választ találhassunk a „szexuá-lis kérdésré'. Humboldthoz hasonlóan ő is a prostitúci-ót tartotta a szexológia középponti problémájának, amely átfogó biológiai és szociológiai kutatást igényel.

       Amikor Magnus Hirschfeld 1908-ban kiadta az első „Sze-xológiai folyóirat"-ot, társkiadónak az osztrák Friedrich Salomon Krausst választotta, aki nem orvos volt, hanem etnológus. Ez eleve az új tudományos vállalkozás interdisz-ciplináris jellegére utal. Az első (és egyetlen) évfolyam szer-zői németek, osztrákok, lengyelek, olaszok és svájciak

Hirschfeld az első világháború után, 1921-ben meg-szervezte az első nemzetközi szexológus-kongresszust; hét évvel később pedig egy dán kollégájával, Leunbachhal együtt Koppenhágában megalapította a „Szexuálreform Világligáját". Ennek elnökei: Hirschfeld, az angol Haveloxk Ellis és a svájci Auguste Forel. Tagjai számos országból jöt-tek, Izlandtól Argentínáig, Libériától japánig.

A Liga valójában korának legnagyobb szexológiai szervezete volt, bár az Albert Mol! által 1913-ban alapí-tott Nemzetközi Szexológiai Társaság révén már bizo-nyos konkurenciával is számolnia kellett. Ez ugyanis 1926-ban szintén nagy nemzetközi kongresszust rende-zett Berlinben, amelynek megnyitó ülését éppen a Reichstagban tartották (második kongresszusuk 1930--ban volt, Londonban). Hirschfeld Ligája azonban még háromszor találkozott: 1929-ben Londonban,1930-ban Bécsben és 1932-ben Brünnben. A tervbe vett további kongresszusok Moszkvában és Chicagóban a náciz-mus, a sztálinizmus, a gazdasági válság és háborús készülődés miatt már nem valósulhattak meg. Hirsch-feld világhírű, első Szexológiai Intézetét Berlinben a nácik kifosztották és bezárták; a legjelentősebb szexoló-gusokat, mint zsidókat üldözték, így azok kivándorol-tak. Csak Albert Moll maradt Berlinben, ám elveszítette orvosi jogosítványát, s a lágerbe hurcolását is csak az 1939-ben bekövetkezett, természetes halála révén ke-rülte el. Így ért véget a szexológia első, virágzó és sokat ígérő szakasza.

2. A  második  világháború  utáni  fejlődés

Mégis maradt valami hagyaték ebből az időszakból: a prágai Károly Egyetem „Szexológiai Intézeté'. A bőr-gyógyász Pecirka professzort-aki Hirschfeldnél tanult Berlinben-már 1921-ben felkérték ott egy szexológiai intézet létrehozására, ami úgyszólván testvérintézmé-nye lett volna a berlininek. Pecirka hirtelen halála azon-ban megakadályozta ezt, s így ez csak utódjának, Josef Hynie professzornak sikerült, aki 1929-ben és 1930-ban szintén Hirschfeld intézetében tanult. A Humboldt Egyetemnek tehát csak előnyére válhatna, ha az intézet újraalapítása ügyében legalább most konzultálna a ré-góta sikeresen működő prágai intézettel. Sajnos azon-ban mindeddig nemcsak ezt, hanem minden olyan lé-pést tudatosan és szándékosan elmulasztottak, ami nemzetközi véleményezést jelenthetne.

Márpedig ma minden ilyen irányú kezdeménye-zésnek figyelembe kell vennie a szexológia nemzetközi helyzetét, ha nem akar jelentéktelenné válni. A szexoló-gia világa Németországon kívül 1933 óta nem rekedt meg, hanem intézetek, programok, szervezetek, kong-resszusok és folyóiratok révén jelentősen továbbfejlő-dött. Külföldön eddig két olyan egyetem van (az Egye-sült Államokban és Belgiumban), ahol szexológiából doktorálni lehet. Most négy, de hamarosan már 11 fran-cia egyetemen lehet megszerezni a diplomás szexológus fokozatot. Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban „szexuálterapeutákat" képeznek, s ma már Németor-szágban is erre törekszenek. Több amerikai és kanadai egyetemen a szexológia második választott szak lehet a pedagógusok, pszichológusok és szociális munkások számára. Néhány közegészségügyi főiskola szexológiai tanfolyamokat kínál tanrendjének keretében. Franciaor-szágban egy szexuálterápiai érdekszövetség (Syndicat national des médecins sexologues) alakult, amely Euró-pa-szerte terjeszkedni kíván. Vagyis már régóta léteznek szexológiai tantervek, tankönyvek, vizsgakövetelmé-nyek és szakmai standardok, továbbá újabban erősödő törekvések is ezek nemzetközi összehangolására. Ezért itt Berlinben nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is „légüres térben' vitatkozzunk Inkább mi-előbb be kell hoznunk a külföldhöz viszonyított, egy-re növekvő lemaradást.

Ez a lemaradás már röviddel a második világháború után nyilvánvalóvá vált, amikor az amerikai Alfred C. Kinsc~ 7947-ben megalapította az ő „Szexológiai Kutató-intézetét" Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen, s egy évvel később megjelentette első híres „Jelentését". Ez az intézet többek közt azért is figyelemre méltó, mert eleve nagy könyvtárt és közgyűjteményt tervezett, s még Kin-sey életében sikerült beszereznie csaknem hiánytalanul a német szexológiai irodalmat. S mindezt annak ellenére, hogy sem Kinsey, sem munkatársai nem tudtak németül! 1981-ben jómagam voltam ott az első olyan munkatárs, aki az időközben ritkasággá váló írásokat el tudta olvasni. Kinsey azonban tudta, hogy működésével olyan nemzet-közi hagyományokat ápol, amelyek legfőbb gyökere Né-metországban található. Szándéka az volt, hogy egy való-ban nemzetközi intézményt teremtsen, amely minden ország és minden szakirány képviselői előtt nyitva áll. Ugyanezért szorgalmazta intézetében az erotikus műal-kotások, fényképek, filmek, forgatókönyvek, naplók és egyéb művek gyűjtését, s nemcsak szociológusokat és etnológusokat vont be a kutatásba, hanem művészet- és irodalomtörténészeket is.

A Kinsey-intézetnek ezt az oldalát Európában alig ismerik, mivel alapítójának eredeti, nagy terveit a kutató-munkára kapott támogatás politikailag motivált megvo-nála és saját, korai halála miatt már nem lehetett megva-lósítani. Mégis - bár ez sincs igazán kihasználva - mind-máig nem létezik nálunk hasonló archívum. Ami minden másnál jobban bizonytja, hogy Kinsey komolyan vette a szexológiát. Más kérdés, hogy Németország nem rendel-kezik semmi hasonlóval, s Berlinben még csak nem is bo-rekszenek rá.

A Kinsey-intézet nemzetközi tudományos tanács-adó testülettel is rendelkezik, amely évente legalább egyszer ülésezik és tanácsot ad a kutatási tervekhez. Egy ilyen testület működése az adott esetben magától értetődő, ám a berlini megbeszéléseken ez - jellemző módon - még csak föl sem merült.

 Amerika azonban még más módon is profitált a német tradícióból. A nácik elől Berlinből elmenekült, s azóta New Yorkban élő nőgyógyász, Hans Lehfeldt másokkal együtt 1957-ben megalapította a „Society for the Scien-tific Study of Sex' nevű társaságot, amely mindmáig a legjobb szexológiai folyóiratokat adja ki: a „Journal of Sex Research" és az „Annual Review of Sex Research" címűeket. Lehfeldt kezdeményezte az első „Szexológiai Világkongresszus" összehívását is (Párizs, 1974). A kongresszusok aztán más országokban folytatódtak: Montreal, 1976; Róma, 1978; Mexikóváros, 1979; Jeru-zsálem,1981; Washington,1983; Új-Delhi,1985; Heidel-berg, 1987; Caracas, 1989 és Amszterdam, 1991, 1993-ben Rio de Janeiróban,  1995-ben Yokohamában,  1997-ben Valenciában,  1999-ben Hong-Kongban,  2001-ben pedig Párizsban volt szexológiai világkongresszus..

Ezek a világkongresszusok tehát közel három évti-zede fórumot kínálnak sok ország szexológusainak. Ennek során különleges szerepe van a Latin-Amerika és Ázsia szexológiai „fejlődő országaival" folytatott dialógusnak. Nemcsak jellemző, hanem szégyellni va-ló volt, hogy az 1983-as kongresszust nem lehetett Berlinbe vinni, hanem azt később máshol kellett meg-tartani, az egyetlen német városban, amely hajlandó volt erre. Ráadásul ott évente szexológiai továbbképző napokat tartanak, míg Berlinben ilyen sincs. Holott 1983-ban a szexológia háromszoros jubileuma volt: 75 évvel korábban (1908) adta ki Hirschfeld Berlinben az első szexológiai folyóiratot; 70 évvel korábban alapí-totta társaival az első szexológiai egyesületet (1913), és 50 évvel korábban fosztották ki a nácik Hirschfeld berlini intézetét (1933).

Mindazonáltal német és osztrák hatóságok finan-szírozták az általam összeállított, „A szexológia kezde-tei Berlinben' című, 50 táblából álló kiállítást, amit az 1983-as washingtoni világkongresszuson már bemutat-hattam, s a tudományos ügyekkel foglalkozó akkori szenátor, Kewenig kinyomtatott egy kísérőfüzetet is, mint Berlin város ajándékát a kongresszus résztvevői-nek. Ám a kongresszus után nem sikerült a kiállítást Berlinbe átteleptíeni, a CDU és az SPD egyes politiku-sainak szóbeli ígéretei ellenére sem. Ehelyett bemutat-ták Hamburgban, Kielben, Oldenburgban, Marburg-ban, Koppenhágában, Stockholmban, Göteborgban, Zürichben, Hongkongban és Sanghajban. Jelenleg még Kínában van. De már igényt tartanak rá Japánban és Magyarországon is.

Ez az epizód mindenekelőtt azért érdemel emlí-tést, mert mindmáig jellemző arra, hogyan bánik Berlin a saját szexológiai hagyományaival - a „provincializ-mus' szó is túl gyenge ennek jellemzésére. Szerencsére a különböző szexológiai világkongresszusok eredmé-nyeit mindig publikálták, így az érdeklődők könnyen képet alkothatnak a nemzetközi helyzetről. Ez a kép persze nemcsak örvendetes, hanem a mai szexológia hiányosságait és gyengéit is mutatja. Éppen ezek szol-gálhatnának Berlinben ösztönzésül. De még ez sem valósulhat meg: egyetlen berlini könyvtárban sem talál-ható a kongresszusi kötetek teljes sorozata.

                       VILÁGSZERVEZETEK

Az 1978-as szexológiai világkongresszuson, Rómában egy „Szexológiai Világszövetség"-et (WAS: World As-sociation for Sexology) alapítottak, amely ettől kezdve átvette a további kongresszusok szervezését. Tagjai kö-zé tartozik több mint 40 intézet és szervezet az Egyesült Államokban, Kanadában, Latin-Amerikában, Ausztrá-liában, Ázsiában és Európában. A Világszövetségnek időről időre különféle nagy tervei voltak, például egy értesítő publikálása, egy szakszótár, vagy éppen a sze-xuális zavarok diagnosztikai kézikönyvének elkészí-tése. Ezek és más tervek azonban eddig sorra meghiú-sultak a krónikus pénzhiány és a mindenkori választ-mányi tagok eltérő érdeklődése és szakképzettsége következtében. Így mindmáig csak a kétévenkénti kongresszusok maradtak. Mindazonáltal a Világszö-vetségnek továbbra is lehetősége van világméretű akci-ókra. Csupán egy kvalifikált kezdeményezőnek kellene élre törni. Ez lenne egy jövendő berlini intézet feladata?

Az utóbbi két évtized során igen fontossá vált az 1971-ben alapított „International Academy of Sex Rese-arch" is, amely saját folyóiratot ad ki (Archíves of Sexu-al Behavior) és évente találkozókat tart, mégpedig vál-takozva Amerikában és Európában. Ennek az Akadé-miának 200 olyan tagja van Amerikából, Európából és Ázsiából, akik szakmailag kitűntek a szexológiában. Jellemző, hogy Berlinben eddig ezt az eminens csopor-tot sem vonták be a szexológia körüli vitákba. Mind-azonáltal legjelentősebb képviselői részt vettek Berlin-ben a III. Nemzetközi Szexológiai Konferencián, ame-lyet 1990-ben a Charité klinikán és a Reichstagban rendeztünk. Ők akkor nagy érdeklődéssel figyelték az itteni fejlődést

                          NEMZETKÖZI   SZERVEZETEK

Legújabban az említett, globális szervezetekhez még három nagy, regionális szervezet csatlakozott. Ezek La-tin-Amerikára, Európára és Ázsiára korlátozódnak.

Montevideo a székhelye a latin-amerikai szexo-lógiai társaságok szövetségének (FLASSES: „Federaci-on Latino-americana de Sociedades de Sexologia y Educacion Sexual"). Argentínától Mexikóig meglepő-en sok ilyen társaság van, s ezeket - Brazília kivéte-lével - a közös nyelv is összeköti. Spanyolországgal és Portugáliával is „természetes" kapcsolataik vannak, s így könnyen elképzelhető a jövőbeni együttműködés Európával.

Annál is inkább, mert közben megalakult a „Sze-xológia Európai Szövetségé' (EFS) is, amely 1992 szep-temberében tartotta első kongresszusát Itáliában. To-vábbi kongresszusokat terveznek 1994-ben Koppenhá-gában és 1996-ban Marseille-ben. Berlinnek mindezek a vállalkozások persze nem számítanak, mert itt a mai napig nincs hivatalosan elismert szexológia. Az EFS--nek viszont több mint 60 társegyesülete és intézete van az európai országokban. Akik ezekben a szexuálterápia iránt érdeklődnek, azok számára megjelenik a kétnyel-vű (angol-francia), Marseille-ben kiadott szaklapjuk: „Sexologies: Revue européenne de la sexologie médi-calé'. Az EFS székhelye Genf, ahol a szexológiai részleg az egyetem orvosi fakultásán egy szexológiai alapít-vány segítségével finanszírozza adminisztrációját.

Hongkongban 1990-ben rendezték „Ázsia első, Nemzetközi Szexológiai Konferenciáját"ís ebből az al-kalomból megalapították a „Szexológia Ázsiai Szövet-ségét". Eddig nyolc ázsiai ország szexológiai egyesüle-tei és intézetei tartoznak ide. Második konferenciájukat 1992-ben, Sanghajban tartották, a következőt pedig 1994-ben Indiában rendezik. A szexológia éppen Ázsi-ában számíthat gyors fejlődésre, hiszen a szexuális problémák ott az akceleráció és a házasodási kor kito-lódása, valamint a túlnépesedés miatt szaporodnak, nem is beszélve a nemi úton terjedő betegségekről (az AIDS-t is beleértve). Az ázsiai, különösen a japán és a kínai kollégák érdeklődése rendkívül nagy; erről a má-sodik kínai látogatásom alkalmából magam is meggyő-ződhettem. Ott szerencsére alkalmam volt közremű-ködni az első nagy szexológiai adatgyűjtésben, amely 20 ezer férfira és nőre terjedt ki Kína összes tartományá-ban. Ez újból és újból emlékeztetett Hirschfeld régi kapcsolatára Kínával; ő ugyanis 1931-ben minden kínai egyetemen előadásokat tartott, s utolsó tanítványa és személyes örököse egy kínai volt.

                           NEMZETKÖZI   KUTATÓMUNKA

Érthető, hogy az AIDS általi fenyegetés nyomán többen megkísérelték koordinálni a nemzetközi szexológiai kutatómunkát, vagy legalább rögzíteni annak eddigi eredményeit. E kísérletek közül Németországban való-színűleg a legismertebb a brüsszeli „European Commu-nity Concerted Action on Sexual Behavior and Risks of HIV Infection". Ennek során konferenciákat és works-hopokat rendeznek az EK-országokból érkező résztve-vőknek, hogy összképet nyerjenek az európai szexuális viselkedésről. Ez rendkívül nehéznek bizonyult a ko-rábbi kutatási tervek egymástól eltérő módszerei miatt.

Későbbi elemzések céljából fontos előmunkálatot folytat a „pszichoszociális kutatás" részlege az NSZK Közegészségügyi Hivatalának AIDS-centrumában, ahol időközben a viselkedéskutatás minden AIDS-vo-natkozású projektjének európai jegyzéke is elkészült.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) világ-szerte egy „Partner Relation Survey'"-t szorgalmaz, amely nemenként különböző standard-kérdőívek se-gítségével a szexuális viselkedést kívánja fölmérni és összehasonlíthatóvá tenni. Eddig azonban csak néhány országban folytatták le ezt a vizsgálatot, s a végső ered-ményeket még nem ismerjük.

Természetesen egyes szexológiai intézetek is ke-restek bizonyos projektjeikhez nemzetközi partnere-ket. Így például a Kinsey- intézet Koppenhágában or-vosokkal működött együtt, s bizonyos témákra nem-zetközi szimpóziumokat szervezett. A Holland Szexuálszociológiai Kutatóintézet (NISSO) Utrechtben ugyancsak közös munkákat szervezett németekkel és amerikaiakkal. Utrecht és Düsseldorf szexuálterápiás klinikái már régóta kooperálnak; a genfi szexuáltera-peuták pedig évek óta intenzíven együtt dolgoznak francia és olasz kollégáikkal. Vagyis spontánul és szórványosan már sokféle nemzetközi kapcsolat kiala-kult, s ezek szisztematikus továbbépítésre várnak. Ne-héz belátni, hogy miért kellene éppen Berlinnek kima-radnia ebből.

                           A  KIKÉPZÉS   LEHETŐSÉGEI

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1974-ben, te-hát az első szexológiai világkongresszus évében konfe-renciát szervezett Genfben a „Szexológiai Kiképzés és Továbbképzés" témakörében. Ezen 29 szakember vett részt az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaor-szágból, Belgiumból, Hollandiából, Dániából, Cse11-szlovákiából, Indiából és más országokból. Jellemző, hogy a német részvétel elmaradt. A tanácskozás ered-ményeként a következő évben egy sor követelményt tettek közzé, amelyek közül a legfontosabb a követke-ző: „A szexológiát a helyi adottságok figyelembevételé-vel kell fejleszteni és bátorítani, az oktatásban és az egészségügyiek kiképzésében önálló tantárggyá fejlesz-teni, s az általános egészségügy elismert ágává tenni.

A berlini eszmecseréken mindeddig ezt a követel-ményt is - mondhatni „természetesen' - figyelmen kívül hagyták. Ezzel szemben a már említett, az egyetem korábbi rektora által nyilvánosságra hozott memoran-dum hangsúlyozza, hogy a szexológiát illetően „saját, önálló tanmenetre és diplomára" nem törekszenek.

Ám néhány külföldi egyetem kevésbé volt kicsi-nyes, s már rég elindult a WHO által ajánlott úton. Így a leuveni katolikus egyetemen (Belgium) évekóta lehet-séges a „családelmélet és szexológia" szakon diplomát szerezni. Bár ez a program erősen orvosi irányultságú, mivel az eredetileg szélesebb körű kezdeményezést anyagi és egyéb okokból fel kellett adni, de elvileg a leuveni kollégák következetesen tartják magukat az el-érni kívánt intézetideálhoz. Ez az ideál más tudo-mányokat is hangsúlyozottan magában foglal.

Mindezzel tisztában van a lengyel szexuálterápiás kiképzési program kidolgozója is, aki hangsúlyozza, hogy „nem helyes a szexológia beskatulyázása egy szűkkörűen specializált orvosi diszciplínába". Ennek megfelelően e grogra m keretében pszichológiai, szocio-lógiai, pedagógiai és jogi ismereteket is közvetítenek. Ehhez jönnek még kurzusok a biológia, biokémia, ge-netika, kulturantropológia, valláskritika és filozófia kö-réből. Berlinben azonban erről az évek óta sikeres prog-ramról sem vettek eddig tudomást. Ezzel a Humboldt Egyetem újra bebizonyította, hogy számára a világ még mindig a korábbi NDK keleti határánál ér véget. Így könnyelműen feladták az új, berlini intézet mellett szó-ló, egyik legerősebb érvet; ugyanis azt, hogy a korábbi-akhoz hasonlóan a Kelet és Nyugat összekapcsolója, közvetítője lehetne.

A lengyel példa azonban azt is mutatja, hogy a WHO javaslatát a szexológia önálló szakterületté nyil-vánítására - s nemcsak az egészségügyiek számára! -messzemenöen meg lehet valósítani. Ha maguk a sze-xuálterapeuták is érzik annak szükségességét, hogy tisztán szellemtudományi szakokat is bevonjanak saját tárgyuk jobb megértése érdekében, akkor világos, hogy nem elegendő a beteg szexualitásra koncentrálni, ha-nem azt a maga teljességében kell tanulmányozni. S ez akkor történik legjobban, ha a szexológiát az egész-ségügyi aspektuson túlmenően, önálló szakként művelik.

Amerikában a szexológiának időközben valóban sikerült is magát teljesen kiszabadítani a szűk orvosi fűzőből, s egy külön szexológiai főiskolát létesíteni „Institut for Advanced Study of Human Sexuality" néven San Franciscóban. E valóban interdiszciplináris intézménynek kezdettől fogva voltak orvos és pszi-chiáter munkatársai, s szexuálterápiás továbbképző kurzusokat is szervezett, ám kínálata korántsem me-rült ki ebben. Tudományos vezetője, Wardell B. Pome-roy pszichológusként A. C. Kinsey legszorosabb mun-katársa volt. Ugyanígy a főiskola más tanárai pszicho-lógusok, pedagógusok, történészek, sőt teológusok közül kerültek ki. De az intézet számos vendégtanárt is foglalkoztatott, a szexuálpedagógus Mary Caldero-ne-tól és a szexterapeuta Lonnie Bnrbachtól, valamint William Masterstől, Albert Ellistől, vagy Bernje Zilber-geldtől kezdve egészen a szociológus John Gagnonig és William Simonig; továbbá olyan kutatókat, mint Anke Ehrhardt, Sandra Bem és Pepper Schwnrtz, vagy művésznőket, mint Betty Dodson, költőket és írókat, mint Allen Ginsberg és Gore Vidal.

Ez az igen szélesen tagozott, akadémikus ajánlat lehetővé tette a hallgatóknak, hogy előképzettségük és érdeklődésük szerint különböző disszertációs terveket kövessenek, például az amylnitrit orgazmusra gyako-rolt hatásának vizsgálatát, vagy a szívinfarktus előtti és utá ni szexuális élmények összehasonl í tásá t, s ugyanígy az emlőműtétek következményeit; vagy az alkoholis-ták, a férfi szex-pótpartnerek, a szadomazochisták, a homoszexuális katolikus papok, a transszexuálisok, a vak diabetikusok, a szklerózis multiplexben szenve-dők, vagy az AIDS-esek szexuális viselkedését tanul-mányozzák. De előfordultak kandidátusi és doktori disszertációk a biszexuális férfiakról és nőkről, az eroti-kus fantáziákról, a néger leszbikusok párkapcsola tairól, a szexualitás, a vallás és hatalom viszonyáról, s végül a zsidó hagyományok jelentőségéről a mai szexuálterá-pia számára.

Maga a főiskola és annak akadémiai fokozatai álla-milag elismertek. Különböző szakjai és vizsgarendjei évek óta mindenki számára hozzáférhetőek, és a kaliforniai Nevelésügyi Minisztérium által jóváhagyottak. A hallga-tók az Egyesült Államok valamennyi államából és tenge-rentúlról származnak. Legtöbbjük mindenesetre másod ik szakot végez, mert beiratkozása előtt már egy studiumot, illetve szakképzést befejezett. Ők orvosok, papok, jogá-szok, pszichológusok, pedagógusok, szociális munká-sok, gyógyszerészek vagy betegápolók. Akadémikus szexológiai továbbképzésük sokuk számára nemcsak nagyobb kompetenciát és magabiztosságot jelent, ha-nem gyakran presztízst és jobb jövedelmet is.

Az Egyesült Államok legnagyobb tudományos egyesülete, a Society for the Scientific Study of Sex (SSSS)1983 nyarán, vagyis hét évvel az első szexológiai főiskola alapítása után elhatározta, hogy elfogadtatási modellt fejleszt ki a szexológia egyetemi programjai számára. E modell kialakításában Wardell B. Pomeroyon kívül korábbi kollégája, Paul Gebhard is közreműködött, aki Kinsey utódaként annak intézetét vezette. A szöveg igen részletesen kitér az egyetemi képzés minden as-pektusára, az egyetemi hallgatók programjaitól a tudo-mányok doktora fokozatig. Mindegyik esetre kötelező tanterveket írnak elő, amelyek természet- és társada-lomtudományi elemeket kombinálnak. Aki tehát arról akar tájékozódni, mit javasolnak a vezető amerikai sze-xológusok az egyetemi „szexológia" szak programjául, annak csak elő kell vennie ezt a modellt. De Berlinben még ez sem jutott eszébe senkinek.

Kiképzési lehetőséget Kanada is kínál, mégpedig Montrealban, Québec egyetemén. Ott 1975-ben szexo-lógiai tanszéket létesítettek, mindenekelőtt szexuálpe-dagógusok képzése céljából, akik a szexológiai tanterv sikeres elvégzése után megszerezhették a „diplomás szexológus" fokoza tot. Időközben bevezették a „szexo-lógja doktora" fokozatot is. A tanszék ezenkívül „BIB-LIOSEX" címmel kiad francia nyelven egy bibliográfiai folyóiratot is, szexológiai témákról.

Két amerikai egyetem is kínál „Human Sexuality Studies"-t, mint pedagógusoknak ajánlott szakot: a New York University és Philadelphiában az University of Pennsylvania, ahol nemcsak magiszterfokozatot, ha-nem doktori fokozatot is el lehet érni a szexuális nevelés terén. Az University of Hawaii már 20 éve folytatja a szociális munkások szexológiai kiképzését. Minneapo-lisban az University of Minnesota a köznevelési képzés keretében ajánl szexológiai kurzust. Caracasban (Vene-zuela) orvosok számára lehetővé vált, hogy diplomát szerezzenek szexuálterápiából, Madridban pedig egy magánintézet nemcsak orvosoknak nyújt szexológiai diplomát, mindenesetre eddig állami elismerés nélkül. Az ottani képzés minősége azonban előbb-utóbb meg-hozza,a pozitív döntést.

Újabban igen érdekes fejlődés megy végbe Fran-ciaországban: több egyetem társult egymással az „As-sociation Inter-universitaire de Sexologie"-ban (AI-HUS),amely egy hároméves program keretében orvo-soknak szexológiai diplomát biztosít (terápiás szándék nélküli, más szakosoknak kétéves program áll rendel-kezésre). Eddig Marseille, Paris-Bobigny, Toulouse és Bordeau egyetemei vesznek ebben részt. A folyó évben hét további, északfrancia egyetem követi őket, s ezek Nantes-al, mint centrummal saját szexológiai prog-ramot akarnak bevezétni. E koncepció újdonsága min-denekelőtt a rendszeres csere, amelynek keretében a hallgatók egyetemközi rendezvényeket látogatnak, a professzorok pedig vendégelőadóként és -szeminári-umvezetőként több helyen leadják az anyagot.

A fentebb említett főiskolák és egyetemek közül néme-lyek esetenként vagy rendszeresen szexológiai tovább-képző kurzusokat is kínálnak az érdeklődő orvosoknak, pszichológusoknak, pedagógusoknak és más szakem-bereknek. Egy kanadai egyetem (University of Guelph, Ontario) már 15 éve szervez évente továbbképző konfe-renciákat főleg észak-amerikai résztvevőknek. E sokrétű tevékenységekről azonban mindeddig nincs rendszeres híradás. Ugyanez érvényes a különböző szexológiai szer-vezetek továbbképző tanfolyamaira. Csak most tapasz-talhatjuk az első erőfeszítéseket egy nemzetközi áttekintés biztosítására. Jómagam remélem, hogy nyárra bemutat-hatom egy világméretű körkérdés első eredményeit.

Németország számára bizonyosan a Heidelberg-ben évente megrendezett „szexuálterápiai továbbkép-zési napok" a legfontosabbak 1976 óta. Ot évvel később, 1981-ben aztán megalakult a „Gyakorlati szexuálterá-pia egyesülete",amely szorosan kapcsolódik a heidel-bergi továbbképzési napokhoz. A továbbképzés mellett másik, igen hasznos eredményük a továbbképzések előadásainak rendszeres publikálása. Így időközben a szexuálterápia praxisorientált kis könyvtára jött létre, amely nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló. A Humboldt Egyetemen folyó viták a szexológiának ezt a fontos oldalát is teljesen elhanyagolták. Ez már csak azért is balgaság, mert - ahogy említettem - a velünk szömszédos országok: Lengyelország, a Cseh Köztár-saság és Franciaország már ismerik a szexológiai szak-képzést és a „szexuálterapeuta" megjelölést, s Német-ország is e cél felé törekszik. Belgiumban, Dániában, Hollandiában és Svájcban szexuálterápiás centrumok vagy egyetemi tanszékek vannak. S minthogy az euró-pai közös piac a szabad hivatásválasztást is magával hozza, ezen a téren is elkerülhetetlenné válik a szakmai hasonulás és a programok, standardok egységesítése. Semmiképpen sem fogadható el, hogy éppen Berlin legyen e téren passzív szemlélő, s érje be máshol meg-határozott szabályokkal.

3. Egy  berlini  intézet  jövőbeni  szerepe

Az újjáélesztett szexológiának Berlinben mindeneke-lőtt a saját, sokáig háttérbe szorított örökségére kell emlékeznie. Amennyiben valóban a Humboldt Egyete-men kezdhetné új életét, úgy különösen azt a kezdemé-nyezést illenék tudatosítania, amely Wilhelm von Hum-boldt bevezetőben említett tervezetében található. Ebben az „emberi faj függőségének történetéről" szóló írásában a nemek különböző függőségi fokának, a nők viszonyla-gos kiszolgáltatottságának és a férfiak viszonylagos sza-badságának példáján a prostitúciót, s egyáltalán a nemi életet próbálta vizsgálni és történelmileg megmagyarázni. Humboldt tehát az elsők egyikeként követte már „a hata-lom nyomvonalát a nemek viszonyában'.

Ez a célkitűzés később Iwan Bloch számára is ala p-vetőnek tűnt a szexológiában. A szexológia tehát I-Ium-boldt, Bloch és Hirschfeld értelmezésében elvileg és lényegébena nemi viszonyok tanulmányozása a nemek viszonyának alapján. A „szex" mint a szexológia nevé-nek alkotórésze tehát mindkettőre: a nemre és a nemi-ségre utal. A prostitúció éppen ezért volt Humboldt és Bloch számára a tulajdonképpeni kulcskérdés. Nem-csak a „természeti" és a „kulturális" aspektusok, a bio-lógiai és szociológiai kérdések kapcsolódnak itt össze, hanem az egyik nemnek a másik általi, hagyományos elnyomása és kizsákmányolása is megmutatkozik. A szexológia ezt az igazságtalan egyenlőtlenséget kívánja megvilágítani, maradiként leleplezni és ezzel megszün-tetni. Ahogyan maga Bloch írta: „... a szervezett nő-mozgalommal, amely eddig még sohasem fordult elő a történelem során, új korszak kezdődik a prostitúció történetében, mert csak most valósulhat meg az önsegí-tés és önfelszabadítás egyedül hatékony és perspektivi-kus elve, amely eddig... a nők jogfosztottsága és hata-lomnélkülisége folytán teljesen hiányzott."

Más szavakkal: a nő hagyományos szerepe változ-ni kezd, az alapvető szexuális függőség is lazul, s éppen e történelmi folyamat tanulmányozása teszi lehetővé annak felgyorsítását. Bloch a továbbiakban kifejti, hogy a prostitúciót csak úgy lehet,legyőzni, ha a lényegét történelmileg ragadjuk meg. Am akkor felismerjük sa-játosan „nem modern" jellegét, szervezeti gyökereit az antikvitásban, etikai rögzülését a rabszolgatartó társa-dalom moráljában. Ennek belátása viszont megkönnyí-ti a nő szexuális önmeghatározását, s új etikát teremt a szexuális egyenjogúság alapján.

Ha azonban az eddigi szexuális függőség történel-mi eredetét egyszer felismerjük, akkoraz egyszersmind legyőzhető is lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak a prostitúció, hanem az eddig nem vitatott nemi szerepek és családstruktúrák is a történeti kutatás tárgyai lehet-nek, s ezzel a szexológia ideológiakritikai irányt vesz. A továbbiakban nemcsak az adatok érdeklik, hanem egy-re inkább a tettek; nem a semleges adottságok, hanem a tények, vagyis a dolgok vagy történések, amelyek magukban hordják az emberi cselekvés, akarás, teljesí-tés és kudarc nyomait. Amit korábban „természetes adottságként, időtlen normaként egyszerűen elfogad-tak, az most emberi műként (tettként) ismerhető fel, amely tartalmaz valamilyen történelmi értékelést. Aho-gyan az irodalomtörténész fokozatosan kibontja a mű-alkotás törvényeit és szabályait, ahogyan a jogász a természetjogot a pozitív jogra visszavezeti, ahogyan a közgazdász a tulajdonviszonyokat megfosztja isteni le-gitimitásuktól, ugyanúgy kell a szexológusnak is a bio-lógiai nemi különbségek egész ideológiai felépítményét megkérdőjelezni. Minthogy azonban ez a kritika sem hivatkozhat történelem feletti normákra, így elkerülhe-tetlenül a konkrét történelmi szituációban gyökerezik.

A hagyományos szexuális normák történelmileg elkerülhetetlen felbomlása a tulajdonképpeni oka a sze-xualitás mint kutatási terület bizonytalanságának. A modern kultúra a szexuálist, mint problémát, ugyan láthatóvá teszi, de ugyanakkor megfosztja tényszerű alapjától is, amiben eredetileg gyökerezett. Az elavult kényszerek abban az ütemben tűnnek el, amilyen mér-tékben az egyénnek saját nemétől független önmegha-tározása lehetővé válik. Nemcsak a nemi szerepek vál-toznak, hanem velük együtt a nemek önismerete és kölcsönös átélése is. Az általános, hallgatólagos egyet-értés arról, hogy mi a szexualitás, szertefoszlik abban a történelmi pillanatban, amikor az első kritikai kérdések lehetővé válnak. A modern kor a szexuálisat kétfélekép-pen teszi problematikussá: egyrészt problémának tün-teti fel, másrészt elmossa a körvonalait. Így a szexuális modern, változó, sőt paradox jelleget kap. Éppolyan feltűnő, mint amilyen megfoghatatlan - minél érthe-tőbb a maga folytonos közelségében, annál érthetetle-nebb szétfolyó komplexitásában.

Ebből a szituációból ered, ebből él a szexológia. Amely a modern kultúra ideiglenes válasza egy para-dox kérdésre, amit önmagának tett fel: a szexuális nor-mák, célok és értékek objektív, nem ideologizált indoko-Iásának kérdésére. A válasz ideiglenes és az is marad, mert a tudomány itt csak negatív módon járhat el. Hiú remény, hogy értékeket értékmentesen tudunk indokolni. Ám az ideológia kritikájával a szexológia megteszi a tőle telhető legtöbbet a meglevő dogmák aláaknázására, még ha csak természettudományi adatokkal hozakodik is elő. De ahol kultúr- (illetve társadalom-)tudományként, kritikusan elemzi a tényeket, ott igazi szabadságot teremthet mind-két nem teljes kibontakozásához.

Ez a potenciális szabad térnyerés természetesen még nem garantálja, hogy azt ténylegesen is a szabad kibontakozás érdekében használják fel. A hatalom sok-féle maszkot hord és minden szerepet játszik, a szerele-mét is, sőt a tudományét is. Mindazonáltal a szerelem igazi, kritikus tudománya képes - amennyiben azt szükségképpen profanizálja - a „nemek harcát" mind-két oldal számára humanizálni.

Nyitott kérdés, hogy a tudomány ezt a nemes feladatot valóban meg tudja-e majd oldani. A kételyek változatlanul indokoltak, bár továbbra is reményke-dünk. Megmosolyoghatjuk Bloch naivitását, amennyi-ben azt remélte, hogy a tudományosan megerősített nőmozgalommal fog véget vetni a prostitúciónak. Le-sajnálhatjuk Hirschfeld hitét, hogy a tudomány igazsá-gosságot teremt. Elődeink jelentősen túlbecsülték a szellem erejét, s alábecsülték az ellenállást, amit a meg-lévő azzal szembeszegez. De bármennyire is szeré-nyebb és realisztikusabb lett a mi tudományértelmezé-sünk, mindenképpen meg kell őriznünk az ő alapvető tervüket a szexológiát illetően... (A szerző a következő két bekezdésben a szexológia leszűkítését és széttago-Iását bírálja, majd így folytatja:)

A szexológia fogalmának újabban divatos leszűkí-tése és leértékelése egyértelműen negatív hatással van a szexológia önértékelésére, és akadályozza kapesoló-dását saját történelmi gyökereihez. Ez utóbbiak lényege egy kritikai kísérlet, amely a társadalmi viszonyok alap-vető reformjára irányult. A szexológia celja a szexuálre-form volt, s ezt egy „centrális álláspontból" kiindulva, összpontosított, racionális erőfeszítéssel kívánta elérni -ahogyan Bloch írta. (A szerző a továbbiakban kifejti, hogy a szexológiát nem szabad szétdarabolni, hanem önálló, átfogó szaktudományként kell megőrizni. Befe-jezésül ezt írja: „Aki nem akarja, hogy a szexológiát Berlinben fő-szakként és mellékszakként is bevezessük, az ellene van a szexológiának. „Alibi-tanszékre', nem kötelező kur-zusokra, mint az egyetem megtévesztő, dekoratív díszeire itt nincs szükség.”

Az új berlini szexológiai intézetről folytatott eddi-gi vita provinciális színvonala már túlságosan régóta akadályozza a kilátásba helyezett, akadémiai váltóállí-tást. Annak azonban egyszerűen nem szabad megtör-ténnie, hogy éppen ebben a városban figyelmen kívül hagyják a határainkon kívüli fejlődést, s mintegy aka-démikus pózolással értelmetlenül tovább bohóckod-nak. Berlinnek történelmi, földrajzi és praktikus okok-ból kifolyólag ismét a nemzetközi szexológiai fejlődés élére kell állnia.

                                                 *    *    *

Technológiai változások és a szexológia jövője

A szexológia számára a nácizmus uralomra jutása a második nagy külső fénye-getés volt, amely sajnos végzetesnek bizonyult. Néhány év alatt minden szexo-lógiai folyóirat megszűnt az országban, a kiemelkedő úttörő könyveket eléget-ték, a szexológiai intézeteket bezárták, a kongresszusokat törölték, a szexoló-gusokat pedig elhallgattatták, letartóztatták vagy száműzték. Így mindenfajta elméleti vita és továbbféjlődés lehetetlenné vált. Sőt, ahogy a nácik kezdték meghódítani Európát, magának a szexológiának is tragikus vége lett.

Hitler veresége és a második világháború vége után sok évbe telt Európá-ban a szexológiai kutatások újjáélesztése. Különösen a német szexológusoknak kellett hatalmas akadályokat leküzdeniük, hiszen munkájuk egész korábbi bá-zisát szétverték. Újra akadt ugyan néhány szakíró, de alig tudatosodott bennült a nagy szakmai hagyományok elvesztése. A német szexológiának ez a harma-dik szakasza mélyebb elemzést igényelne (amit megtett például A. és W. Leibbrand, 1970, 1972). Egy jellemző tünet: amikor Hans Giese, a háború utá-ni első német szexológus közzétett egy ílj szexológiai szótárt (1952), a szexoló-gia kifejezést még csak meg sem említette, ugyanis a hivatalos tudományok képviselői ezt nem nézték volna jó szenunel. A félénkség már az Előszó első mondatából kínoson nyilvánvaló:

„Nem ragaszkodunk ahhoz az elvhez, hogy a közvéleményt szükségfképpen fel kell világosítani a szexualitás problémáiról, hiszen inkább úgy véljük, hogy a nemiség, lényegéből adódóan két ember személyes ügye  és különösebb ok nélkül nem kell ezt a keretet átlépnie.”

Azóta természetesen nagy fejlődés történt Németországban, ahol néhány egyetemen már dolgoznak szexológusok, nemcsak orvosok, hanem társada-lomkutatók is, akik az elméleti (cérdések iránt is érdeklődnek. Mindazonáltal, minthogy ők is orvosegyetemekhez kötődnek, munkaíjuk jórészt a terápiával kapcsolatos kérdésekre irányul. A tágabb akadémiai körökben viszont keveset, vagy semmit sem tudnak az elvesztett szexológiai tradíciókról, s így semmifé-le érdeklődést nem mutatnak annak ápolása iránt.

Ez a helyzet általában más országokra is jellemző, még az Egyesült Álla-mokra is. Az amerikai szexológia Kinsey és Masters Johnson óta vezető szere-pet játszik a szexológia fejlődésében, ám a nagy egyetemek kevesebbet tettek annak továbbféjlesztéséért, mint egyes európai megfélelőik. A bevezetett Hunian Sexuality Programs nevű tantervek akadémikusan télszínesek marad-tak és nem válhattak az egyetemi olttatás és kutatás komoly központjaivá. A szexológiával kapcsolatos közfelfogás csúnyán eltorzult a népszerű, de áltudo-mányos Sex Reportok, terápiás tanácsok és a különböző erkölcsi keresztes had-járatok nyomán. A tömegtájékoztatási eszközök megbízható információs for-rások hiányában hajlamosak a szenzációkeresésre. Végeredményben a szexoló-gia széles körben még gyanúsnak, frivolnak, vagy legjobb esetben féleslegesnek tűnik.

Ilyen feltételek mellett vakmerőnek tűnhet fényes jövőt jósolni a szexoló-giának. Ám ezt mégis elérhetjük, ha széleskörűen tudatosítjuk különleges múl-tunkat. Hagyományaink segíthetnek elkerülni a gyakorlati tévedéseket és az el-méleti zsákutcákat, amikor újabb eredményeket akarunk elérni. Például, egyes javaslatok szerint (J. Sumerlin, 1981), a szexológia fejlődését az „akadémikus tudománnyá válás" jelenthetné. Valójában azonban (ahogyan azt a régebbi el-méleti írások is mutatják) a szexológia sohasem volt és nem is lehet egy akadé-mikus tudomány, a szó igazi értelmében. Minthogy sem világosan kö rülhatá-rolt tárgya, sem külön, saját módszere nincs, nem nyújthat semmilyen stan-dard képzést, rögzített tananyagot, vagy kurzusok meghatározott sorát. Ellen-kezőleg, lényegét tekintve interdiszciplináris törekvés, amely módszereit a ter-mészettudományoktól és a társadalomtudományoktól kölcsönzi. Sőt, e mód-szereknek megfelelően akár két különböző szexológiáról is beszélhetünk. A tárgy, a szexualitás nem valami egyértelmű természeti adottság, hanem a vizs-gáló nézőpontjától függ. Ez a nézőpont különböző tudományterületekről kö-zelíthető meg és tanítható, de önmagában véve nem képez tudományágat.

Ez a tény egyáltalán nem ellentétes az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlásával, amelynek az egészségügyiek szexológiai képzéséről szóló 1975-ös jelentése kimondja, hoey  „a helyi feltételektől függően az emberi szexualitást autonóm tudományként kell beépíteni az egészségügyi szakemberek képzésébe.”

A „tudomány”  szó azonban itt nem a szexológiára  (mint tudományra)  vonatkozik,

hanem az emberi szexualitásra (mint a tudomány tárgyára). Másrészt a tudomány  kifejezést  itt szűkebb értelemben, csak mint alkalmazott tudományt, jelen esetben  az egészségvédelem tanfolyamaként használták. Ezen a téren aztán a WHO Ajánlása időközben  különböző tanmenetek és képzések kialakításához vezetett a klinikai szexológiában és a szexuálpedagógiában.  S bár ezek országonként, sőt, intézményenként különböznek egymástól,, de meglepő egyetértést is mutatnak az alapvető követelményeket illetően. Mint alkalmazott egészségtudomány, a szexológia nagyon is meghatározott  tudományággá fejleszthető.  Ám, mint szélesebb  körű, interdiszciplináris tudományterület, a szexológia nem szűkíthető le ilyen módon, hanem saját jogán is  tudományként szervezhető.

A szexológia nem úgy tudomány, mint az archeológia, a kriminológia, vagy a valláskritika, hanem egy fontos témát  racionális, szisztematikus és belsőleg konzisztens módon közelít meg. Ilyen szempontból nézve a szexológia nemcsak megérdemli,  hanem igényli is speciális kutatóintézetek, tanszékek és egyetemi programok létesítését.  E tanszékeknek természetesen sokféle területről kell tanárokat és tudósokat alkalmazniuk. Semmiképpen sem engedhető meg, hogy egyetlen tudomány uralja azokat.  Különösen az orvostudománynak és a pszichiátriának való alárendelődés kerülendő, ha jelentős eredményeket akarunk elérni. Hiszen, mint láttuk, a szexológia egész létezését  a szexuális viselkedés orvosi modelljén gyakorolt kritikának köszönheti. A szexológia úttörői ugyan maguk is orvosok voltak, de az orvosi szemléletet túl korlátozottnak találták és tágabb perspektivát nyitottak a szexológiának.

Ma a szexualitás orvosi vizsgálata többnyire naív marad,  és még mindig éppen olyan  „a priori  konstrukciókban”  mozog, mint  Iwan Bloch idejében. Az olyan fogalmak, mint  a szexuális  perverzió, aberráció, deviáció, sút, még a „parafilia” is azt mutatják, hogy a medicinát és pszichiátriát  még a „természettől adott, helyes szexuális viselkedés” tudomány-előtti szelleme kísérti, amitől az emberek csak vesztükre térhetnek el.  Ez az elképzelés régi, vallásos doktrina maradványa, ahogyan azt a szexuálszociológia megállapította. Ha mint tudósok, bizonyos szexuális viselkedéseket nem kívánatosnak tekintünk,  akkor ezt csak nyiltan, a vallásoktól egészen különböző indokokkal tehetjük. Ma azonban továbbra is olyan misztikus és egyértelműen teleologikus fogalmak  uralják a szex körüli, akadémikus vitákat, mint  az "evolúciós terv", ” "természet szándéka", vagy a "biológiai célok" -” – ez minden tudományos értéktől megfosztja azokat.

Még az is ideologikus, ahogyan a WHO  1975-ös Ajánlásai  meghatározzák  a szexuális egészséget, amennyiben a mai ipari és posztindusztriális társadalomra jellemző ideált fogalmaznak meg. Ez tehát nem lehet egyetemes érvényű, tekintettel egyrészt a saját multunkra   másrészt a nem-nyugati kultúrákra.  Ez nem jelenti, hogy a meghatározás önmagában rossz;  csak akkor válik rosszá, ha kritikátlanul  dogmává teszik. A „szexológusok” ma is jellemző, naív jámborsága azonban leküzdhető, részben az orvosláson kívülről jövő kritikával, részben a különböző akadémiai tudományok közötti, folytonos dialógussal (ahogyan azt már  Bloch is jól látta).

Vajon ez azt jelenti, hogy a szexológiai tanszékek vagy intézetek örökké csak vitatkozni fognak, s nem fognak összehozni olyan továbbképző programokat, amelyek révén tudományos fokozatot is lehet szerezni?  Semmiképpen. Már vannak ilyen programok, s nemcsak az USA-ban lehet tudományos fokozatot szerezni szexológiából, hanem több európai országban is, beleértve a leuweni belga, katolikus egyetemet. Kritériuma a tudományos kiválóság bizonyítása,  vizsgák és elfogadott tézisek, vagy disszertáció keretében bemutatott kutatási eredmények révén. Mondanom sem kell, hogy ehhez szexológiai kutatásokra van szükség, ahhoz pedig a jelöltnek szigorú, interdiszciplináris tanulmányokat kell végeznie.  E program részletei persze vitathatók, és többféle megoldás tekinthető érvényesnek.  Ez olyan terület, ahol a szexológusok jövendő vitái az elért tapasztalatok alapján nagy haladást és hasznos újításokat hozhatnak. Az ilyen viták az idegenkedő egyetemeket és főiskolákat is meggyőzhetik arról, hogy elismerjék a szexológiát, mint értékes tudományt.  Ez esetben nemcsak a tudomány, hanem az egész társadalom jól járna.

A  szexológiai tanszékek lehjetséges struktúrájára vonatkozó javaslatokat  már elődeink korai programmatikus írásaiban találhatunk.  Bloch, Hirschfeld, Wolf, Kunz és Kronfeld  is egész sor tudományról állapította meg, hogy értékes hozzájárulást nyujthat. Valójában Hirschfeld berlini Szexológiai Intézete  (1919—1933)  a maga négy osztályával  (szexuálbiológia, szexuálpatológia, szexuálszociológia és szexuáletnológia)  épp olyan jó modell lehet, mint bármi más. Sajnos, a legtöbb egyetem még nem tett határozott lépést ebben az irányban, s ennek folytán a szexológusok között szükséges kooperáció sem jött létre. Igy egy ördögi körben vagyunk: az intézményes tudományos elismerés hiánya  nem teszi lehetővé a szexológia számára  azokat az élénk és kritikus vitákat, amelyek  az elismeréshez vezethetnének.

Másrészt viszont az „elektronikus korszak” által nyujtott, új lehetőségek, például az Internet, a CD-ROM-ok, az e-mail és a távoktatás , sok hagyományos egyetem romló pénzügyi helyzete  és a földrajzi határok jelentőségének csökkenése könnyen vezethet a szexológia új felvirágzásához. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb  a szexológia elfogadott egyetemi kurzusai  elektronikusan is hozzáférhetővé válnak, s ezáltal sok új hallgatót vonzanak, akik különböző városokban, vagy akár különböző országokban élhetnek.  S megtehetik, hogy csak néhány gyakorlat, speciálkollégium   és a vizsgák kedvéért kell az egyetem székhelyére utazniuk.  Ily módon a szexológia az egészségügyiek és más szakemberek új csoportjai számára is hozzáférhetővé válik.  Ugyanakkor sok olyan ország, ahol a szexuális problémák száma növekszik,  de nem rendelkezik szexológiai képző programokkal, igénybe veheti a külső segítséget.  Mindez viszont fellendítheti az egész tudományterületet.

                                                          *    -*    *

Egy  új  szexológiai  intézet  terve – ideál  és  valóság

Évek óta több oldalról próbálkoznak Berlinben  a  szexológia újbóli kiépítésével. E  próbálokzások mögött egészen különböző érdekek húzódnak meg, különböző éélkitűzésekkel.  Ám eddig még egyetlen próbálkozás sem volt eredményes. Ez részben azon múlt, hogy szellemtörténeti vákuumban mozogtak, mivel a valódi döntéshozók már nem ismerik  a korábbi úttörők tudományos  és  szoéiálpolitikai érdemeit.

Nemzetközi vonalon azonban a szexológia tovább fejlődött, így ma már elkerülhetetlenül szükség van az aktuális nemzetközi vonatkozások felmérésére, mielőtt bármiről döntünk.

Különböző országok meglevő intézményei

Ma már számos országban jónéhány szexológiai intézet, tanszék  és  ésoport működik, általában az egyetemekhez ésatoltan.

1. Orvosi  intézmények

 Közülük a régebbiek orvosi orientáéiójúak, vagy egyenesen a mindenkori klinikumba épültek be;  így  Prágában  (1921  óta!), Hamburgban, Frankfurt/Main-ban, Kielben,  Koppenhágában, Genfben és  Loewenben.  Kiderült azonban, hogy ilyen körülmények között a szexológia  nem nagyon tud  túllépni az orvosi, ill. psziéhiátriai  kérdéseken  (pl. szexuálterápia, bűnözők szakvéleményezése stb.). Azonkívül  ott nem lehet önálló tudománynak, hanem legfeljebb „mellékszaknak“ tekinteni. Ésak a Loewen-i katolikus egyetemen lehet  a  „ésalád-  és  szexuáltudományokból“ külön  diplomát  szerezni.

Végül megemlíthetjük még  a  magánkézben lévő St. Louis-i  Masters—Johnson  Intézetet, amelyben megalapítói, a híres nőgyógyász  (W.H. Masters)  és  felesége  (V. Johnson)  állami elismerés nélkül, de igen eredményesen  képeznek  szexuálterapeutákat.

2. Társadalomtudományi vonalon   

Időközben más, inkább társadalomtudományi beállítottságú modelleket is kialakítottak:  ilyenek  pl.  a New York-i  és a Pennsylvania  Egyetem  szexuálpedagógiai  tanszéke, a Szexuálszoéiológiai Intézet  Shanghaiban  és egy  „Homostudies“ nevű  munkaésoport  Utreéhtben. Az ilyen intézmények helyzete lehetővé tette, hogy a  szexualitás témájával nem annyira annak esetleges patológiája szempontjából, hanem elfogulatlanabbul és átfogóbban  foglalkozzanak. Viszont ezekben sem biztosították a „szexológusok“  főiskolai szintű, külön képzését. Tehát megintésak „mellékszakként“ vehették fel a szexológiát. Ez a korlátozás végső soron megrekedést jelentett a tudományos haladás terén.

3. A  Kinsey-Intézet  

 Különleges helyzete van a  Bloomington-i  Egyetemen  az  A. É. Kinsey  által  1947-ben alapított  Szexológiai Intézetnek, amelyet  195ő-ban,  Kinsey  halála után  az  antropológus  Gerhard, 1982-ben pedig a psziéhológus  Reiniséh  vett  át.  Ennek az intézetnek sohasem volt szoros kapésolata az orvoslással és kutatásaiba különböző szaktudományok képviselőit vonta be.  Az intézet oktató tevékenységet nem folytat (eltekintve néhány nyári továbbképző tanfolyamtól). Jelentőségét a publikáéiói adják, és az egyedülállóan  nagy könyvtára és gyüjteménya, amely bármely kutatónak rendelkezésére áll.

4. Az  Emberi Szexualitás Magasszintű Vizsgálatának Intézete  

Ez a jelenleg legrogresszivebb modell egy különleges  szexológiai  főiskola, amelyet  197ő-ban, San Franéiséoban alapítottak. Ez a privát, de államilag elismert, különleges főiskola  biztosítani tudja a szexológia  tudományos fokozatait, s a Kinsey-Intézethez hasonlóan átfogó könyvtárat és gyüjteményt boésát hallgatóinak rendelkezésére. A hallgatók többsége itt de faéto második diplomáűt szerez, minthogy már a beiratkozás előtt elvégzett egy másik  főiskolát, vagy egyetemet. (Ez  az Intézet nevében is kifejeződik.)  „Tipikus“ hallgatók  a képzett psziéhológusok, szoéiális munkások, orvosok, vagy betegápolók.

Az Intézet kezdettől fogva foglalkozik továbbképző kurzusokkal az orvosi szexológiában  is, hiszen kapésolatban áll különböző orvosi szervezetekkel, s a Kinsey-Intézethez hasonlóan nyári kurzusokat is tart az érdeklődő szakembereknek és laikusoknak.

    A szexológia  berlini történetéről

A „szexológiának“, mint önálló tudománynak a fogalmát  1907-ben egy berlini dermatolódus, Iwan  Bloéh  használta először, s ennek során  Wilhelm von Humboldt  egy tervezetére hivatkozott. Az első szexológiai folyóirat (1908) és az első Szexológiai Társaság (1913) létrehozása után  Magnus Hirséhfeld  1919-ben megnyitotta  az első Szexológiai Intézetet, amelyet a náéik  1933-ban leromboltak. Hirséhfeld  végrendelete előírta, hogy az Intézet vagyonát majd  egyetemi szexológiai tanszék létesítésére kell  felhaszbálni. A második világháború után ezt mindenesetre elmulasztották, s az állatkert mellett megmaradt telekről is másként rendelkeztek. Igy az egyetlen olyan tudomány, amely Berlinben született, s amelyet már világszerte  művelnek,  még mindig nem tért vissza Berlinbe.

Egy  új  berlini  Intézet

 Berlinnek, régebbi úttörő szexológiai szerepére emlékezvén, egy bátor lépéssel újra át kellene vennie a  nemzetközi vezetést. Ez mindenekelőtt  azt jelenti, hogy itt a szexológiát egyetemi szakká kell tenni. Ennek nem mond ellent a szexológia interdiszéiplináris jellege sem. Ezt jól mutatják a különböző tudományágak, pl. a  kriminológia, az aréheológia, az ökológia, a valláskritika, vagy a közegészségügy összehasonlítható  vizsgálatai is.

Egy új, berlini Szexológiai Intézetnek természetszerűleg  Hirséhfeld  nevét kell  viselnie, s az ő régi intézetének előnyeit  össze kell kötni a Kinsey-Intézet  és a San Francisco-i  szexológiai főiskola  előnyeivel.

FELADATOK

Az  új  Intézetnek  rendelkeznie  kell

1. egy  jelentős  könyvtárral és  gyüjteménnyel, amely mindenünnen  vonzza a kutatókat;

2. egy  kapésolatépítő  központtal  minden „szexuális  kisebbség“ (s nemésak a homoszexuálisok)  számára, hogy segítsen érdekeiket képviselni és a „többség“ felé közvetíteni;

3. lokális, nemzeti és nemzetközi kutatási projekteket szervezni, éspedig a Kinsey-Intézet mintájára, interdiszéiplináris  teamekkel.

4. egy szexológiai  tanmenetet kidolgozni, hogy ez fő szakként és mellékszakként egyaránt alkalmazható legyen;

5. továbbképző  tanfolyamokat rendezni  más, fontos területek szakembereinek (pl. orvosok, psziéhológusok, kriminológusok, teológusok  stb.)

Az Intézetnek  (Hirséhfeld Intézetével ellentétben) nem kellene  terápiával, vagy éppen szexuálterápiával foglalkoznia. De éppígy nem kellene  birósági szakvéleményeket sem adnia, haanem mindkét feladatot a már meglevő intézményekre bízhatná. Ehelyett  viszont ezen intézmények igénybe vehetnék  az Intézet képzési és továbbképzési programjait.

STRUKTÚRA

Félig autonóm intézet kellene, amelynek igazgatósága az egyetem vezetéséhez hasonlóan, egy külön kuratórium formájában, felelősen végzi munkáját,  elismert szexológusokból álló, nemzetközi tanáésadó testület segítségével. (Ez megfeelel a Kinsey-Intézet modelljének.)

Az intézet munkatársai részben főállásban, részben mellékállásban  látnák el munkájukat, miközben az utóbbiak megtartanák állásukat az egyetemen, vagy más intézetben.  Egy „nyilt tanszéke"“ is lehetne az intézetnek, ahol váltakozva vendégprofesszorok működnének. Mindenbesetre legalább két aréhivumkezelőre, ill. könyvtárosra és egy médiaspeéialistára  (PR)  is szükség lenne. Mindez kiegészülne különböző kisegítőkkel, akiket esetenként szerződtetni lehetne.

A  KIÉPÍTÉS  FÁZISAI

Kezdeti  szakasz  (kb.  2  év), amelyben  3  feladat a legsürgetőbb:

1. A  könyvtár és a gyüjtemény  kiépítése.

2. Előadás  és szeminárium az intézetről  minden fakultás hallgatóinak, vendégelőadókkal.

3. Nemzetközi kapésolatok és kooperáéiók  szervezése.

Ésak ilyen  módon épülhet be a szexológia a társadalomba  és vonzhatja magához különböző szakterületek munkatársait, kiegészítő képzettségük megszerzése érdekében.

Középső  szakasz

Ebben a szakaszban előtérbe kerül a különböző szakemberek továbbképzésének feladata, továbbá egy  speéiális kollégium, amely a magiszter-fokozathoz vezethet. Ennek során mellékszakokként egy sor más tanfolyam is  számításba jöhet..

Konszolidáéiós  fázis

Végül az első magiszterek (diplomások) elérhetik a doktori fokozatot. A szexológia  promóéiós  programjában  (időtartama kb. 2 év)  különböző, más diplomával rendelkezők is részt vehetnek. Az intézet széles körű kutatási programot indít, és könyvtárát olyan szintre fejleszti, amely  a  Kinsey-Intézettel  is  versenyezhet.

Különleges újítások

A berlini intézet eleve két fontos, az USA-ban már bevált újítást vezetne be:

1 Oktatási tevékenységének folyamatos értékelését, a hallgatókkal kitöltetett, anonim kérdőívek révén. Ez nemésak a didaktika, hanem a tantervek javítását is megkönnyítené.

2 Minden fontosabb  oktatási tevékenységet  videoszalagokra  (vagy ÉD-re) rögzít.  Ez lehetővé teszi, hogy a hallgatók az intézet aréhivumában  bármikor hozzáférjenek az előadások és szemináriumok anyagához, és hogy különböző, témaorientált képzési ésomagokat állíthassanak össze maguknak. Igy a szakmai továbbképzés és az általános felnőttképzés különböző formái is könnyebbé válnak, sőt,  végeredményben néhány területen a  távképzés is lehetséges.  Minden két további éélt is szolgál:

- Dokumentálja az intézet fejlődését és a szexológia haladását.

- Megkönnyíti az egyetem kuratóriumának ellenőrzését az intézet munkája felett.

Az  igényektől a megvalósulásig vezető, rögös  út

Nagyjából ilyen lenne az új, berlini szexológiai intézet, amely az új évezredben is vezető szerepet játszhatna. Ám sajnos, még igen messze vagyunk ettől az ideáltól. Egy alaposabb elemzés komoly kétségeket támaszt afelől, hogy az ilyen, vagy hasonló, nagyvonalú megoldások  belátható időn belül megvalósulhatnak-e. Valószínűbb, hogy még évekig meg kell elégednünk apró, gyakorlati lépésekkel.

Mindenesetre a Humboldt-Egyetemen máris működik  „Az  emberi szexualitás  interdiszéiplináris  aspektusai“  munkaésoport, amely az  1991/92-es tanév óta  szexológiai képzést is biztosít az érdeklődő  hallgatóknak. Jómagam  „Bevezetés a szexológiába“  éímmel tartok rendszeres előadásokat. Az egyetemen dolgozó kollégákkal már  1990  óta  kooperálunk;  ez különösen az Egyetem  Tudományfilozófiai és Humanontogenetikai Intézetével  és a  Német  Szexuálszoéiológiai Társasággal  bizonyult  termékenynek és sokat ígérőnek. A hallgatók érdeklődése pedig rendkívül nagy a  szexológia  iránt – minden reményekre jogosít.

Ajánlások a szexuális  egészség  védelmére

Jelentés az Összamerikai Egészségügyi Szervezet

és az Egészségügyi Világszervezet  (WHO)

regionális konzultáéiójáról

Guatemala, 2000  május 19 – 22.

        (A  WHO  konzultációján  a világ minden részéből  22  elismert  szexológus  vett  részt. Az Ajánlások  angol nyelvű  szövegét  Prof. Dr. Erwin.J. Haeberle  fordította  németre  és  publikálta  saját  Szexológiai Archívumában.  A  szerkesztett  magyar  fordítás  ennek alapján készült, az  ismétlődések, táblázatok  és a jegyzetek  kihagyásával.)

                Tartalom:

Háttér  és  célok

Történelmi  háttér

Indoklás

A konzultáció céljai

Fogalmi keretek

Alapfogalmak:

Szex  (biológiai nem), szexualitás  (nemiség)

           Rokon  fogalmak:

                Gender  (pszichoszociális  nem)

                Nemi  identitás,  szexuális  orientáció

                Erotika,  emocionális  kötődés

                Szexuális  aktivitás,  felelősségteljes  szexuális  viselkedés

           Szexuális egészség

                Törekvések  és  problémák

           Szexuális jogok

        Akciók  és  stratégiák  a  szexuális  egészség  védelmére

1. Cél: A szexuális egészség védelme, beleértve  akadályainak  megszűntetését.

2. Cél: A  közvélemény  átfogó  szexuális  nevelése.

3. Cél:  Minden egészségügyi  dolgozó  szexológiai  képzése.

4. Cél:  Átfogó  szexuális egészségügyi  szolgálatok létesítése  a lakosság részére.

5. Cél:  A  szexualitás és szexuális egészség terén folyó kutatások fejlesztése és  pénzügyi  támogatása, s  az  igy  nyert  ismeretek  terjesztése.

Függelék  I.  A Szexológiai Világszervezet  a  szexuális  jogokról.

Függelék  Ü. A  szexuális úton terjedő fertőzések  etiológiai  osztályozása.

Függelék  ÜI.  Az  átfogó  szexuális  nevelés  tartalmai.

Függelék IV.  Az egészségügyi  dolgozúk  szexológiai képzésének  kurrikuluma.

Függelék  V.  A szexuális egészség  szakirodalmi  forrásai.

Háttér  és  célok

Történelmi  háttér

„Az  emberi szexualitás a nevelésben és a terápiában:  az egészségügyiek képzéséről” címmel  a WHO  már 1974  febr. ő és 12. között  megrendezett  egy tanácskozást  Genfben. A különböző nemzetiségű  résztvevőket  az emberi szexualitás terén nyujtott  oktatási, kutatási vagy klinikai tapasztalataik alapján hívták meg. A résztvevőket arra kérték, hogy  kritikus állapotfelmérést és javaslatokat adjanak  a  következőkről:

A  szexológia  szerepe az egészségügyi  programokban,  különösen a családtervezésben.

A  szexológia  tananyaga  és  módszerei  az egészségügyiek  oktatásában.

Ama terápiás és tanácsadási modelleknek a meghatározása,  amelyek a különböző szociokulturális kontextusok  elvárásainak megfelelnek  és  alkalmazhatók  az  egészségügyi  szakmákban.

Az emberi szexualitással kapésolatos oktató  és terápiás  programok kezdeményezése, megszervezése és beépítése, valamint  nemzetközi kapcsolatok és koordináció a szexológiában.

A találkozó végkövetkeztetéseit az alábbi dokumentum  tartalmazza: „Szexuális  nevelés és gyógyítás;  az  egészségügyiek  képzése”. Ez a történelmi dokumentum  az egészségüggyel foglalkozók képzésének javítását célozta, hogy megteremtse  a  szükséges  szexuális  nevelés, tanácsadás és –terápia  feltételeit. Ezenkívül szorgalmazta  a szexológiának és információs központjainak fejlesztését világszerte.

A  WHO  európai irodájának két további konferenciája foglalkozott  az említett dokumentummal. Mindenesetre a  megfelelő Ajánlások nem váltak széles körben ismertté, így azok  megvalósítása is elmaradt.

Az első dokumentum publikálása óta eltelt  2ő évben  sokféle fejlemény történt  az emberi szexualitással foglalkozó és a rokon tudományok területén.  Ezek a fejlemények gazdagították ismereteinket  a szexuális nevelés, tanácsadás  és szexuálterápia komplexitását illetően. A  kutatás tisztázta a  hatékony és a hatástalan  megközelítéseket és intervenciókat. Az újabb problémák, különösen  a  HIV/AIDS  járvány megjelenése tudatosította  bennünk  a jobb  szexológiai  képzés  sürgősségét és a szexuális problémák  sokkal jobban koordinált és átfogóbb  kezelésének szükségességét.

Az eddigi  törekvések kiegészítése és továbbfejlesztése végett  az Összamerikai Egészségügyi Szervezet  (PAHO)  és  a Szexológiai Világszervezet  (WAS)  regionális konzultáéiót hívott össze (a WHO égisze alatt) , hogy újra megvizsgálják, hogyan erősíthető a szexuális egészség, s mit tehet  az  egészségügy (és  a  nevelésügy)  ennek érdekében. E konzultáció eredménye az alábbi dokumentum.

Indokolás

A szexuális egészség vonatkozásában  néhány  fontos, új fejlemény történt, pl. az alábbiak:

Több ismeret az emberi szexualitás különböző aspektusairól.  Ez elméleti vizsgálatok, orvosi, pszichológiai, szociológiai és antropológiai kutatások, valamint epidemiológiai  és klinikai tanulmányok révén vált elérhetővé, igy  komplex tudományterület jött létre, amely túllép az egyes tudományokon.

A  HIV-járvány  keletkezése és más, nemi úton terjedő fertőzések fokozott  figyelembe vétele. E probléma hatékony kontrollja a szexuális viselkedés  eredményes változtatásán alapul. A szükséges viselkedés-változtatás elérésének képessége jelentős mértékben függ az emberi szexualitás  jobb megértésétől.

 Ismeretek létrejötte a feminista kutatások révén.  Ezek az ismeretek azt mutatják, hogy  a társadalmakat az előírások és hallgatólagos  egyezségek komplex rendszere szabályozza, amely az ismeretek  konstrukcióját is áthatja. A „gender”-perspektíva azt jelenti, hogy az emberi szexualitásnak semmilyen magyarázata nem lehet teljes, ha a „férfiasság” és „nőiesség” kulturális fogalmait figyelmen kívül hagyja.

A reproduktiv egészség meghatározása és konszolidálása. Különösen fontos, hogy a Népesedés és fejlődés nemzetközi konferenéiájának akcióprogramja a reproduktiv egészségen belül a szexuális egészséget  is jelentősnek nyilvánította.

Az a belátás, hogy az erőszak és a nemi erőszak, különösen a nők, a gyermekek és a szexuális kisebbségek ellen  a közegészségügy  komoly  problémája.

A szexuális  jogoknak emberi jogokként történő  elismerése. A szexuális jogokat  hangsúlyozottan elismerték és megfogalmazták olyan társulatok, mint a Nemzetközi saládtervezési Szövetség  és a Szexológiai Világszövetség. Ám a szexuális jogokat  csak az utódnemzés vonatkozásában issmerték el például  a Nemzetközi Népesedési Konferencián (1994, Kairo)  és  a  Nők 4. Világkonferenciáján  (Beijing, 1995). Szükség van tehát egy átfogóbb állásfoglalásra a szexuális jogok teljes elismerése érdekében.

Erőteljesebb követelések olyan társadalmi mozgalmak, különösen  kisebbségek  részéről,  mint  a homoszexuálisok, leszbikusok és  „transzgender-személyek”, a jogi elismerés és védelem érdekében.

Hatékonyabb és biztonságosabb gyógyszerek kifejlesztése, amelyek lehetővé teszik a  szexuális  funkció változtatását és javítását. Ez megújította az érdeklődést  a szexuális funkciózavarok és a kényszeres szexuális viselkedés előfordulása és következményei iránt.

A konzultáció  céljai

1. A szexuális egészség védelme fogalmi kereteinek kialakítása

2. A szexuális egészség helyzetének és problémáinak felmérése  (egész Amerikában).

3. Akciók és  stratégiák megfogalmazása a szexuális egészség védelmében.

Fogalmi  keretek

Elengedhetetlen  feladat  egy általánosan elfogadott, pontos szakterminológia kialakítása  az emberi szexualitás és szexuális egészség területén. Nyilvánvalóan szükséges a  kulcsfogalmak meghatározása, hogy hatékonyan kommunikálhassunk, ismereteket terjeszthessünk és a szexuális egészségvédelem akcióit és stratégiáit megtervezhessük.  Mindenesetre kiderült, hogy nem könnyű ebben  konszenzusra jutni.

Az „emberi szexualitás” fogalmára nincs egyszerű meghatározás. Főleg az okoz nehézséget, hogy  a meghatározás absztrakciós folyamat, s ezt a folyamatot mindig szociokulturális és  történelmi kontextusok befolyásolják. További probléma, hogy nem mindig tesznek különbséget a „szex” (nem) és a „szexualitás” (nemiség) között. Igy zavar keletkezik arról, hogy valójában mit jelentenek ezek a fogalmak.  A „szex” kifejezésnek a mindennapi gyakorlatban különböző jelentése lehet. Ezt illusztrálja pl. a következő idézet: „Sokféle forrásból, korán megtanuljuk, hogy a ’természetes’ szex az, ami az ’ellentétes nemek’ tagjai közt történik.”  A kifejezés tehát éppúgy jelöl egy cselekvést, mint  a személyek egy fajtáját. (Nem lefordítható, mert  nálunk a „szex” nem jelent egyben „nem”-et.)

A szexuális egészség megvitatásának megfelelő fogalmi keretei érdekében általánosan elfogadott meghatározásokra van szükségünk,, ezért a konzultáción résztvevő szakemberek a következő meghatározásokat javasolják:

Alapfogalmak

Szex  (biológiai nem)  -- azoknak a biológiai tulajdonságoknak az összességét jelenti, amelyek  az embert, mint férfit vagy nőt meghatározzák.

Szexualitás  (nemiség)  -- az emberi lét  alapvető dimenzióját jelenti,, amely a biológiai nemen (szex) kívül  a nemi szerepet (gender role)  és nemi identitást, a szexuális orientációt, az erotikát, az érzelmi kötődést/ szeretetet  és a nemzést is magában foglalja. Ez átélhető és kifejeződik gondolatokban, fantáziákban, vágyakban, meggyőződésekben, szerepekben és kapcsolatokban.  A szexualitás biológiai, pszichológiai, szocioökonómiai, kulturális, etikai és vallási, ill. szellemi  tényezők  összjátékában keletkezik. A szexualitás tartalmazhatja ugyan mindezeket a szempontokat, de nem mindig lehet kifejezni, vagy átélni az összes dimenzióját.  Ám szexualitásunk mégis mindenben benne van és megnyilvánul, amit érzünk, gondolunk és cselekszünk.

 A korábbi  WHO konzultációk  vagy semmilyen, vagy pontatlan fogalmakkal dolgoztak. Az itt megadott definició szerint a szexualitás  (nemiség) a nemi természetünk (vagyis a férfias vagy nőies voltunk) olyan komponenseire is vonatkozik, mint az a képességünk, hogy nemiségünk élményeit  szimbólikus vagy konkrét formában fejezzük ki. A szakirodalomban ma már teljes az egyetértés abban, hogy a szexualitás (nemiség) nemcsak biológiai, hanem pszichoszociális tartalmakat is hordoz.

 Bár a szexualitás (a nemiség)  erotikát, emocionális kötődést, szerelmet, biológiai és pszichoszociális  nemet és a nemzést is tartalmazhatja,  mindez nem nyilvánulhat meg egyszerre.  Egész életünk során jelen van, de megnyilvánulásai és az azokat befolyásoló hatások változnak az idők folyamán. A mindenkori történelmi és kulturális körülmények korlátozzák és strukturálják,  ám ő maga is strukturálja erkölcseinket és szokásainkat, tradicióinkat és értékeinket.  Teljes kifejlődése az  olyan emberi alapszükségletek kielégitésén múlik, mint az érintés, intimitás, érzelem, élvezet, gyengédség és szeretet igénye.

Azon az általános egyetértésen kívül, hogy a szexualitás megértése szempontjából  döntőek a szociokulturális komponensek (az általánosan elfogadott jelentések),  a tudományos elmélet jelentős trendje, hogy a szexualitás  nemcsak nemzőképességet jelent, hanem  (sokszor legfőképpen)  élvezőképességet is.

A szexualitás egy további öszetevőjét,  az emoécionális kötődést és szerelmet  több teoretikus vizsgálta.  A pszichoanalitikus tanulmányokban a szerelmet, annak patológiáját általában nem különböztetik meg  az olyan másfajta szexuális megnyilvánulásoktól, mint az erotikus vonzalom. Néhány újabb kutatási eredmény már azt a lehetőséget is felveti, hogy  tslán vsn egy sajátos neurobiológiai  rendszer, amely az állatoknál és talán az embernél is  szabályozza a  kötődéseket és  tartós  párkapésolatokat.

Rokon fogalmak

Gender  (pszichoszociális nem)  -- azon kulturális értékek, beállítottságok, szerepek, praktikák és tulajdonságok összessége, amelyek a nemiség alapján fejlődnek ki.  A gender, ahogyan azt történelmi, transzkulturális  és mai példák mutatják, a férfiak és nők közötti hatalmi viszonyyokat  tükrözi és rögziti.

Gender identitás  (azonosulás a saját nemmel)  -- annak mértékét határozza meg, hogy az egyén önmagát férfiként, nőként, vagy a kettő kombinációjaként azonosítja.  Ez az idők folyamán kialakított keret az egyén számára lehetővé teszi, hogy  önképe legyen és a társadalomban elfogadott nemének és nemi szerepének megfelelően  viselkedjen.  A gender identitás  (a nemi azonosulás) meghatározza, hogy az egyének  hogyan élik meg pszichoszociális nemüket  és  hozzájárul, hogy az egyén  önmagát állandóként és önállóként észlelje. (Ez szexuális identitásnak is nevezhető.)

Szexuális  orientáció – ez az egyén erotikájának és/ vagy érzelmi kötődésének szerveződése  a  szexuális partnerek  biológiai és pszichoszociális nemének  (szex és gender)  vonatkozásában. A szexuális  beállítottság  megnyilvánulhat a szexuális viselkedésben éppúgy, mint  a gondolatokban, fantáziákban és vágyakban.

Erotika  --  az olyan, szubjektiv reagálások képessége, amelyeket szexuális vágyként,  izgalomként és  orgazmusként észlelünk  és általában  szexuális élvezetként azonosítunk. Az erotika  egyéni és társadalmi szinten egyaránt olyan szimbólikus és konkrét jelentésekkel  szerveződik, amelyek  más emberi  dimenziókhoz is kapcsolódnak.

Érzelmi kötődés  --  az a képességünk, hogy érzelmi alapon tartósan kötődni tudunk másokhoz.  Az érzelmi kötődés egyéni és társadalmi szinten egyaránt  szimbólikus és konkrét jelentésekkel szerveződik,  amelyek más, emberi viszonylatokhoz kapcsolódnak.  A  szerelem az érzelmi kötődések különösen kívánatos formáját  képezi.

Szexuális aktivitás  -- a szexualitásnak az a viselkedésbeli megnyilvánulása, amelyben az erotikus komponens  különösen erős. A szexuális aktiovitás  olyan viselkedés, amely erotikus élményeket keres.

Szexuális szokások  --  az egyénnél vagy csoportnál előforduló szexuális viselkedésminták, amelyek gyakran  előre jelzik a szexuális viselkedést.

Biztonságosabb szex – olyan szexuális praktikákat és általában szexuális viselkedést jelent, amely csökkenti a nemi úton terjedő fertőzések, különösen a HIV/AIDS  veszélyét.

Felelősségtudó szexuális viselkedés  --  megmutatkozhat egyéni, kapcsolati és társadalmi szinten.  Jellemzői: öntudatosság, kölcsönösség,  becsületesség, tisztelet, egyetértés, kölcsönös védelem és élvezet, jó közérzet. A felelősségtudó szexuális viselkedésű egyén  igyekszik senkinek sem ártani, kerüli a kihasználást,  túlterhelést, manipulálást és diszkriminálást.  Egy társadalom akkor várhat  felelősségtudó  szexuális viselkedést, ha rendelkezésre boésátja az ehhez szükséges ismereteket, forrásokat és jogi kereteket, amelyek az egyén számára lehetővé teszik  az ilyen viselkedést.

        Szexuális  egészség

A  szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális  jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmónikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet.  A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a  funkciózavarok, betegségek, vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához  el kell ismerni és biztosítani  a  szexuális jogokat.

A  történelem folyamán különböző csoportok különböző értelemben használták  a „szexuális egészség” kifejezést. Egyesek eufemizmusként használták  a nemi úton terjedő fertőzésekkel kapcsolatos információkra, mások a gyermeknemzésről szóló, korlátozott felvilágosítások propagálására. A fenti meghatározás azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy  e  dokumentumban egy átfogóbb  koncepéió szerepel.  A  WHO megállapítása szerint: „Az egészség  a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nemcsak a betegségek vagy fogyatékosságok hiánya.” E meghatározás  azonban  kevésbé világos, ha a viselkedésre alkalmazzuk.  Erről még folynak a viták.  Egyesek az egészség fogalmát  nem akarják a viselkedésre is kiterjeszteni. Kételkednek az olyan egészségdefiniciók értelmében,  amelyek  értékrendszeren alapulnak. , s azt javasolják, hogy az egészséget csak  mérhető indikátorok és  világosan körülírt állapotok  alapján határozzuk meg.

Az ellentétek lényege az értékek és az egészség körüli vita. Némely teoretikus az egészséget értékmentesen határozza meg,  mások az egészség értékelő koncepcióját védik.  Ismét mások kételkednek az értékmentes tudományos megállapítások lehetőségében.  A szaakértők munkacsoportja szerint  többet nyújt egy olyan álláspont, amely elismeri, hogy  a tudomány és a tudományosan megalapozott egészségvédelem  nem lehet teljesen értékmentes, s így elkerülhetetlenek az értékelő meghatározások és fogalmak.  A jelen dokumentum  definiciója  nyilvánvalóvá teszi, hogy  itt egy átfogóbb konéepciót javasolunk.  Az egészség  WHO-meghatározása is jó példa erre, mert az egészséget, mint „jóllétet” határozza meg,  ami pozitiv, értékelő kifejezés.

A szakértők munkacsoportja egyetért abban, hogy  a szexuális egészség meghatározásának  a  szexuális jogokat is magában kell foglalnia.

Szexuális jogok

Az emberi jogok  minden embert megilletnek. Ám  a  jogok elismerése önmagában még nem jelenti azok megvalósulását.

Az emberi jogok  mindenekelőtt  kulturális értéktételezések. Ha egy kultúrában olyan gyakorlat folyik, amely ellentétes  az emberi jogokkal,  akkor ezt a gyakorlatot meg kell változtatni,, amint az pl. a női nemiszerek megcsonkításának esetében történik. Az emberi jogok szempontja  az egészségvédelem terén jól kifejeződik a reproduktiv egészség esetében.

A szexuális jogok elismerése még nem valósult meg teljesen. Az emberi jogok olyan principiumok, amelyek az emberi méltóság védelmét szolgálják, s az igazságosságot, egyenlőséget, szabadságot és az életet erősítik. Minthogy az egészség védelme alapvető emberi jog, a szexuális egészség a szexuális jogokat is jelenti.

A szakértők munkacsoportja azt ajánlja  az olyan nemzetközi szervezeteknek, mint  a WHO és az Egyesült Nemzetek más szervezetei, hogy propagálják és fogadtassák el a Szexológiai Világszervezet  nyilatkozatát az emberek szexuális jogairól. (Lásd a Függelék 1.-ben.)

A  szexuális  egészség  lényege

A  szexuális egészség az egyéni és a közösségi szinten egyaránt megjelenik. Egyéni szinten vannak bizonyos viselkedésmódok, amelyeket egy szexuálisan egészséges személyre jellemzőnek tekintünk, s ezeket a SIECUS (az Egyesült Államok Szexuális Nevelési Tanácsa) az alábbiakban mutatja  be. Ezt a felsorolást már  több  országban  elismerték:

SIECUS  List of  Life Behaviors of a Sexually  Healthy Adult

A szexuálisan egészséges felnőttek

Elfogadják a saját testüket.

Keresik  a nemzéssel  kapcsolatos informáéiókat.

Tudják, hogy az emberi fejlődés szexuális fejlődést is jelent, amibe a nemzés és a szexuális      élmények is  beletartozhatnak.

Mindkét  nem  képviselőivel  tisztelettudóan  bánnak.

Elfogadják saját szexuális  beállítottságukat  és  respektálják  másokét.

A szerelmet és  intimitást  megfelelő  módon  fejezik  ki.

Kerülik a kihasználó vagy manipuláló szexuális  kapcsolatokat.

Tájékozott döntéseket hoznak a  családformákról  és  életstílusokról.

Rendelkeznek szexuális  kapcsolataikat  gazdagító  képességekkel.

Tudatosan  alakítják értékrendjüket  és  aszerint élnek.

Vállalják a felelősséget  viselkedésükért.

Átgondolt döntéseket  hoznak a nemiséggel kapésolatban

Hatékonyan  kommunikálnak családjukkal,  partnereikkel  és  másokkal.

Egész életükben élvezik szexualitásukat  és  annak  megnyilvánulásait.

Nemi életük összhangban van  értékrendszerükkel.

Különbséget tudnak tenni a  fejlesztő hatású és a káros szexuális viselkedések     között.

Keresik  a  szexualitásukat  gazdagító, új  információkat.

A nem-kívánt  terhesség  elkerülése  érdekében  alkalmazzák a  fogamzásgátlást.

Igyekeznek  megakadályozni  a  szexuális  visszaéléseket.

Keresik a  terhesség alatti  orvosi  segítséget.

Kerülik a passziv vagy aktiv fertőzést a nemi úton terjedő betegségekkel (pl. HIV).

Rendszeres orvosi vizsgálatokkal, a mellek vagy herék önvizsgálatával ápolják egészségüket.

Ismerik  felelősségüket  a  szexuálisan   jelentős  törvények  befolyásolásában.

Megértik a család és a kulturális, vallási és más befolyások hatását saját szexuális  viselkedésükre   és az annak alapját  képező  értékrendszerre.

Támogatják minden ember jogát a pontos szexuális  információkra.

Kerülik az előítéletes  és  bigottságon  alapuló  viselkedést.

Elutasítják a  különböző  népcsoportok  szexualitását  illető  sztereotipiákat.

A  szexuálisan egészséges társadalom  jellemzői

A tagjaaik szexuális egészségét komolyan vevő és védelmező társadalom jellemzői:

Politikai  elkötelezettség.  Az állam elismeri, hogy a szexuális egészség alapvető emberi jog  és elköteleződik a szexuális egészség védelmére.

Határozott intézkedések.  A különböző társadalmi szervezetek, beleértve a kormányhivatalokat, olyan intézkedéseket hoznak, amelyek  erősítik és óvják a szexuális egészséget, mint emberi jogot.

Törvényhozás.  Szükség van a szexuális egészséget védő törvényekre. Éspedig különösen azért, hogy a visszaélésektől óvják az esetleges áldozatokat  (gyermekprostitúció),  védjék a testi integritást  (nemiszerv-csonkítások!), biztosítsák a szexuális kisebbségek jogait (az oktatáshoz, az egészséghez, a munkához való jogot; vagyis szükség van antidiszkrimináéiós törvényekre, és erősítsék a szexuális egyenjogúságot , az egyenlő bánást  (a nemek egyenlő jogait).

Elegendő szexuális  felvilágosítás és nevelés.  A szexuálisan egészséges társadalom elengedhetetlen jellemzője, hogy mindenki hozzáférhet az életkorának  megfelelő  informáéiókhoz.

Kielégítő  infrastruktúra.  A hozzáférés biztosítása érdekében szükség van olyan szakemberekből álló infrastruktúrára,  amely segíteni tud a szexuális problémák megoldásában.  Ide tartozik az egészségügyiek (és nevelők) szexológiai képzési és továbbképzési programjainak biztosítása

Kutatás.  Egy társadalom, amelyik komolyan veszi tagjainak szexuális egészségét,  támogatni fogja a szükséges kutatómunkát is,  amely a felmerülő klinikai és pedagógiai problémák tisztázására, valamint  a közegészségügy állapotára irányul. Ide tartoznak a kutatások az új fertőzésekről, vagy a viselkedéssel kapcsolatos vizsgálatok (pl. milyen a „nem biztonságos szex” a különösen veszélyeztetett népességcsoportokban, a szexuális erőszak előfordulása, a szexuális funkciózavarok gyakorisága stb..)

 Megfelelő  felügyelet.  Szükség van statisztikai felügyeletre is, amely a szexuális egészség  bio-medicinális és viselkedésbeli jellemzőit figyelemmel kíséri.

 Kultúra.  Szükséges jellemző a nyiltság kultúrája, amely fontos helyet biztosít a szexuális egészségnek. Ez azon mérhető, hogy milyen komoly sajtótudósítások jelennek meg a szexuális egészségről, és  mennyire széleskörűek a szexuális egészség veszélyeztető tényezőit illető figyelmeztetések.

Szexuális  egészség:  törekvések  és problémák

A szexuális egészséggel kapcsolatos  törekvésekről és problémákról akkor beszélhetünk, ha  bizonyos, szexuálisan jelentős élethelyzetekben szükségessé válik valamilyen egyéni, vagy társadalmi intervenció, a jó közérzet és életminőség biztosítása érdekében. E törekvések és problémák skálája igen széles,  a mindennapi élet részét képező állapotoktól egészen az olyanokig, amelyek az egészséget, vagy magát az életet fenyegetik. Ám valamennyinél szükség van minden társadalmi erő, köztük az egészségügy figyelmére, a megelőzés és a megfelelő kezelés érdekében.

A szexuális egészséggel kapcsolatos törekvések és problémák megoldása nemcsak azért fontos,  mert alááshatják az egyének, a családok és a társadalom szexuális és általános egészségét, hanem azért is, mert  még más egészségügyi problémákra is felhívhatják a figyelmet. Azonkívül további problémákat teremthetnek vagy állandósíthatnak az egyének, a családok és a társadalom számára.

Ilyen  a  HIV/ AIDS járvány.  A szexuális egészségtörekvések  és  -problémák kihatnak az emberi tevékenység legkülönbözőbb területeire, éspedig egyéni és társadalmi szinten egyaránt.  Igy pl.  a HIV világméretű terjedése – főleg a védekezés nélküli közösülések révén – napjainkra  (2000)  35 millió fertőzöttet  és több, mint 19 millió  halottat „eredményezett”. A következmények a lakosságra hárulnak, hiszen már  kb. 13 millió  gyermek elárvult, mert egyik, vagy mindkét szülője meghalt az AIDS-től. Észak- és Délamerikában becslések szerint  2,5 millió  HIV-fertőzött él.

A  HIV/AIDS járvány  felhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy rendkívül komolyak a nemi úton terjedő fertőzések. Az AIDS-től eltekintve is évente egymillióan halnak meg  genitális fertőzésektől. Szakértők becslései szerint világviszonylatban évente 333 millió új eset keletkezik a nemi úton terjedő  fertőzések  miatt.

Erőszak.  A Világbank  „World Development” Jelentése  (1993)  szerint  a  15  és  44 év közötti nők egészségesen töltött éveiknek jelentős részét elvesztik a megerőszakolások és otthoni erőszak miatt, s ez szorosan összefügg a felelőtlen viselkedéssel és  a nemi egyenjogúság  hiányával.  A vizsgálatok azt mutatják, hogy a megerőszakolások áldozatai a legmagasabb arányban szenvednek tartós „poszt-traumás stressz” betegségben. Az öngyilkosság és a súlyos depresszió a megerőszakolások áldozatainál kilencszer gyakoribb, mint  másoknál. Azonkívül az áldozatok 50—ő0%-a olyan szexuális funkciózavaroktól szenved, mint a szextől való félelem, vagy a szexuális vágyak hiánya. Egy szülészeto osztály  (Lima, Peru) adataiból az derült ki, hogy a 12—1ő éves lányanyák  90%-a megerőszakolás révén vált terhessé. Costa Ricában a fiatal anyák Szervezete közölte, hogy 15 év alatti ügyfeleik 95%-a incesztus áldozata lett.

A nemek közötti hiányzó egyenjogúság kihatásait és a probléma jelentőségét  ma már világszerte elismerik.

Szexuális funkciózavarok.  A szexuális szindrómák problémája is nyilvánvaló. Az ilyen funkciózavarok előfordulását már több populációra nézve megállapították. Az Egyesült Államokban pl. a nők 43%-át és a férfiak  31%-át találták érintettnek. A szexuális funkciózavarok  rontják az életminőséget és súlyosabbá teszik az olyan egészségproblémákat, mint a szívbetegségek, a magas vérnyomás vagy a diabetes, s ráadásul gyakran okoznak indulatelfojtásokat és depressziót is.

Az említett számok drámainak tűnhetnek, bár csak a csúcsát jelentik egy  olyan terület jéghegyének, amely csak most válik a közegészségügy témájává. A helyzet olyan átfogó megközelítést kíván, amely messze túlmutat a mai egészségügy  kurativ paradigmáján.

A szexuális egészséggel kapcsolatos törekvések megelőzést és felvilágosítást igényelnek a társadalom részéről, hogy tagjainak szexuális egészségét biztosíthassa. A szexuális egészség problémái  speciális akciókat igényelnek azonosításuk, megelőzésük, kezelésük és végleges megoldásuk érdekében. Az egészséggel kapésolatos szakemberképzésnek és továbbképzésnek  kétféle útja van:  a szexuális problémák megoldása klinikai képzettséget igényel,  a szexuális egészség védelmére viszont  klinikai képzettség nélküli szakemberek is képesek lehetnek. A szakemberek munkacsoportja ezért a szexuális egészség irányában történő haladás érdekében ajánlja az alábbi szexuális törekvések és problémák figyelembe vételét.

Javaslatok a szexuális egészségvédelem érdekében

1. A  testi  integritás és szexuális biztonság vonatkozásában:

Egészségvédő viselkedés a szexuális problémák korai felismerés érdekében (pl. rendszeres vizsgálatok, a mell és herék önvizsgálata stb.)

Megszabadulás a szexuális kényszer és erőszak minden formájától (a visszaéléseket is beleértve).

Mentesség a testi csonkításoktól  (vagyis  a  női nemiszervek csonkításától).

Mentesség a nemi úton terjedő fertőzések passziv vagy aktiv átadásától (különös tekintettel a HIV/AIDS-re).

A testi és értelmi fogyatékosság következményeinek csökkentése

A betegségek és orvosi kezelések szexuális következményeinek enyhítése.

2. Az erotika vonatkozásában:

A saját test  szexuális reagálásainak és  élvezetképességének ismerete.

A mások jogainak figyelembe vételével biztonságos és felelősségteljes módon létrehozott szexuális örömök értékének elismerése.

Biztonságos és felelősségteljes szexuális kapcsolatok keresése.

Egyetértésen alapuló, nem kihasználó, őszinte és kölcsönösen élvezetes szexuális kapcsolatok keresése, ill. előnyben részasítése.

3. A  nemi hovatartozás  vonatkozásában:

A nemek egyenlő jogainak elfogadása.

A nemi alapon történő mindenfajta diszkrimináció elutasítása.

A nemi különbségek elfogadása és tiszteletben tartása.

4. A szexuális  beállítottság  vonatkozásában:  

A szexuális beállítottság szabadon, biztonságos és felelősségteljes módon történő kifejezése, mások jogainak sérelme nélkül.

5. Az emocionális kötődések vonatkozásában:  

Mentesség a kihasználó, kényszerítő, erőszakos vagy manipulativ  kapcsolatoktól.

A különböző  családformákról  és  életstílusokról  való  informálódás joga.

A személyes kapcsolatok gazdagítása érdekében olyan képességek fejlesztése, mint a döntéshozatal, a kommunikáéió, az önérvényesítés és tárgyalási készség.

A szerelem  és  intimitás  igényének  tapintatos  és  felelősségteljes  kifejezése.

A partnerkapcsolati  problémák  megelőzése, vagy  megfelelő  kezelése.

A szakítás és válás  megfelelő  kezelése.

ő.  A  gyermeknemzés  vonatkozásában:   

Átgondolt és felelős döntéseket hozni a gyermeknemzésről, függetlenül az érintettek életkorától, nemétől és családi állapotától.

A megfelelő egészségügyi gondozás elérhetősége biztosított legyen.

Az anyaság védelmének, a meddőség megelőzésének és gyógyításának biztosítása.

Szexuális egészségvédelmi problémák

Az egyének, a párok vagy a társadalom szexuális problémáinak tisztázása, megelőzése, kezelése és végleges megszűntetése  speciális intervenciókat igényel.

A multban a szexuális problémák „patológiakénti” megnevezése  kontroverziákat eredményezett. Míg az egészségvédelem más területein e megjelölésnek világos jelentése volt,  a szexuális problémákra és törekvésekre alkalmazva  ez gyakran elhomályosult. A szakértői munkacsoport ezért a „patológia” helyett inkább a „szexuális problémák” fogalmának használatát ajánlja.

Egy másik ajánlás a szindrómák szerinti osztályozásra irányul.  A  klinikai szindrómák  a tünetek és panaszok olyan csoportját jelölik, amelyek gátolják, hogy az egyén felismerje szexuális jogait és megőrizze szexuális egészségét.

Több előnye van annak, ha szindrómákról beszélünk. A szindrómák könnyen felismerhetőek. Könnyebb a meglevő problémák tudatosítását elérni az egészségügyieknél és a nyilvánosság körében, ha a szindrómák szintjén mozgunk. A szindrómák szerinti osztályozás rövidebb is és praktikusabb az epidemiológusok számára. Sok minden, amit ma néhány szexuális probléma elterjedtségéről tudunk,  a szindrómák szintjén fogható meg. Nemi úton terjedő fertőzések esetén pl. akkor tehetónk hatékony preventiv és gyógyító intézkedéseket, ha a szindrómák szerint kezeljük ezeket.

Másrészt sok szexuális probléma etiológiája komplexen sokrétű.  A szexuális funkciózavaroknál például  akkor is szükség van az okok pontos feltárására, ha  a szindróma ismert. A szindrómák szerinti osztályozás ezért nem egyszerűen az etiológiailag ismert klinikai egységek listája. Az említett okokból azonban ajánlatos a szindrómák szerinti osztályozással kezdeni.

A klinikai szindrómák valójában mesterkélt kategóriák, amelyekben azonban az egészségügy szakemberei  messzemenően egyetértenek. A legtöbb, alább felsorolt szindrómában  figyelemreméltó konszenzus jött létre. A szexuális funkciózavarok jó példái  a fejlett konszenzusnak. Más kategóriáknál, pl. a szexuális kényszercselekvéseknél  azonban  még nincs teljes konszenzus.

A szexuális problémákat itt szindrómákként mutatjuk be. E problémák mindegyikénél megállapítható, hogy mit kellene tenni  az információ, a tanácsadás, a megelőzés, a korai felismerés, a pontosabb diagnosztika szükségessége, a kezelés, a rehabilitáció  és/vagy  az egészségügy hivatalos vagy nem hivatalos intézményei által nyujtott gondozás vonatkozásában.  A szexuális problémákat itt az alábbi szindrómakategóriák szerint osztályozzuk:

A  szexuális  problémák  klinikai  szindrómái:

1. A szexuális reagálást befolyásoló, klinikai szindrómák (szexuális funkciózavarok)

A szexuális vágyak hiánya

Szexuális averzió

A felizgulási készség női zavara

A férfiak erekciókészségének zavara

Női  orgazmuszavar

Férfi orgazmuszavar

Korai magömlés

Vaginizmus

Szexuális fájdalomszindróma  (diszpareunia és más fájdalmak)

(E.J. Haeberle megjegyzése:  A fenti  lista részben elavult. Különösen a „korai magömlés”  kifejezés  téves. – Lásd a szakszerűtlen szakkifejezések glosszáriumát  Haeberle  websit-ján.)

2. Az emocionális kötődést / szerelmet befolyásoló  klinikai szindrómák (a parafiliák)

Exhibicionizmus

Fetisizmus

Frottőrizmus

Pedofilia

Szexuális mazochizmus

Szexuális szadizmus

Fetisiszta transzvesztizmus

Voyeurizmus

Nemspecifikus  parafiliák

(E.J. Haeberle megjegyzése:  Ez a lista nem teljes, hanem csak néhány példát sorol fel.  Nem is szabad ezeket teljesen félreértve, kritikátlanul alkalmazni, mert  gyakran csak a megnyilvánulás foka kérdéses. Igy pl. megállapítható, hogy bizonyos exhibicionista, voyeurista és fetisiszta tendenciák sokaknál megjelennek  és  önmagukban  problémátlanok. Egy kifejezett fetisizmus, vagy szadomazochista kapcsolat bizonyos formái  sem feltétlenül zavarnak egy emocionális kötődést, ill. szerelmet.)

3.  Kényszercselekvésekben  megnyilvánuló  klinikai  szindrómák  

Új partnerek és párhuzamos kapcsolatok kényszeres keresése

Kényszeres kötődés egy elérhetetlen partnerhez

Kényszeres önkielégítés

Kényszeres szerelmi afférok

Kényszeres viselkedés egy kapcsolaton belül

(E.J. Haeberle megjegyzése:  A kényszeresség természetesen mindig rossz,  ám hogy egy viselkedés valóban kényszeres-e, azt alaposan ki kell vizsgálni. A gyakori partnerváltás, vagy a gyakori önkielégítés pl.  nem mindig  kényszeres.)

4. Klinikai szindrómák a nemi identitással kapésolatban

A nemi identitás zavara (gender dysphorie)  gyermekkorban

A nemi identitás zavara ifjúkorban

A  nemi identitás zavara felnőttkorban

Interszex  szindróma

A nemi identitás nem-specifikus zavarai

5. Klinikai szindrómák, mint az erőszak okai vagy következményei   

A gyermek-  vagy ifjúkori szexuális visszaélések  következményei  (pl. poszt-traumás stressz)

Szexuális zaklatás következményekénti szindróma

Megerőszakolás következményekénti szindróma

Szexualitással kapcsolatos fóbiák  (pl. homofóbia, erotofóbia)

Klinikai szindrómák, amelyek szexuális fenyegetésekként vagy erőszak formájában nyilvánulnak meg (pl. megerőszakolás)

Veszélyeztető szexuális viselkedés, amely önmagát vagy másokat  a HIV  vagy más, nemi uton terjedő fertőzés veszélyének teszi ki.

6. A gyermeknemzéssel  kapésolatos  klinikai  szindrómák    

Sterilitás

Meddősség

Nem kívánt terhesség

Terhességmegszakítási komplikációk

7. Klinikai szindrómák a nemi úton  terjedő  fertőzések  következtében

Genitális  fekély  (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Orális fekély (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Rektális  fekély  (vezikuláris és nem-vezikuláris)

Folyás  (uretrális, vaginális vagy rektális)

Alhasi fájdalmak nőknél

Tünetmentes, nemi úton terjedő fertőzések és elváltozások (pl. HIV )

AIDS  (mint a HIV-fertőzés következménye)

8. Más tünetekkel összefüggő  klinikai  szindrómák  

Fogyatékosság és ápolásigény kisérőjekénti klinikai szindrómák

Személyiségzavar következményekénti klinikai szindrómák

Gyógyszerszedés vagy más orvosi beavatkozás következményekénti szindrómák

A vastagbél és végbélnyílás tünetei

Klinikai szindrómák, mint  más tünetek kísérői

Akciók  és  stratégiák  a  szexuális  egészség  védelmére

Az egészség  minden társadalomban  elsődlegesen fontos tényező. Az átfogó egészség elérése érdekében  szükség van a szexuális egészség védelmére és erősítésére.  Az egészségügy számos területés elért, jelentős haladást tovább lehetne erősíteni a szexuális törekvések és problémák megújuló hangsúlyozása révén. Különösen nagy erőfeszítések történtek a reproduktiv egészség területén és a HIV/AIDS megelőzése, ill. kontrollja terén. A szakemberek munkacsoportja egyetért abban, hogy  az egészségvédelem alapvető célját hatékonyabban el lehetne érni, ha átfogóbban foglalkoznának a szexualitással, ahogyan azt a jelen dokumentum ajánlja.

A szexuális egészség átfogó koncepció. Az elérésére és megőrzésére irányuló akciók és stratégiák az egészséget általában is javítják, s így növelik a személyes és társadalmi jóllétet.

A munkacsoport egyetért abban, hogy az átfogó egészségvédelem mellett  az emberi jogok elismerése is hatékony eszköze a szociális, politikai, jogi és kulturális változások elérésének. A  WHO  az egészséget, mint emberi alapjogot ismerte el.  A szexuális egészség követelménye változásokat igényel a  társadalomban, a politikában, a jogban és a kultúrában;  ezért hangsúlyozzuk itt az emberi jogokat.

Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja például  a következő, hivatalos nyilatkozatot tette:

Az emberi jogok minden ember értékének és méltóságának tiszteletben tartásán alapulnak és megkísérlik biztosítani a nyomortól és bajoktól való mentesülését. Az emberi jogok etikai elvekben gyökereznek  (s ezeket általában az országok alkotmányai és  jogrendszere  törvénybe foglalja). Ezek :

ényegesek minden férfi, nő és gyermek jólléte számára.  Alapvető és sérthetetlen szabályokon alapulnak, általánosan érvényesek és megváltoztathatatlanok.

A szakemberek munkacsoportja  a következő  öt  célt ajánlotta a kormányzati és éivil intézmények, köztük az egészségügyi szektor figyelmébe:

1. A szexuális egészség védelme, beleértve mindazon akadályok eltávolítását, amelyek e cél elérését akadályozzák.

2. A nyilvánosság átfogó szexuális felvilágosítása.

3. Kiképzése és támogatása mindazoknak, akik az egészségért dolgoznak.

4. Átfogó egészségügyi szolgálatok kialakítása  a lakosság számára.

5. A szexuális egészség terén folyó kutatások és  értékelések fejlesztése és pénzügyi támogatása, valamint az így nyert ismeretek terjesztése.  

A szakemberek munkacsoportja egy sor stratégiát is megnevezett  e  célok  elérésére.

Első  cél: A szexuális egészség védelme

A szexuális egészséget a társadalom minden tagjánál védeni kell.  Ehhez  szükség van az egyének szexuális jogainak elismerésére (beleértve az értelmi vagy testi fogyatékosokat is).

A szexuális egészségért folytatott munka hatékonyabb lesz, ha az egyes részek helyett a szexualitás minden komponensét figyelembe veszzük. Ennek megfelelően a szexuális egészség minden dimenzióját  (vagyis az emocionális kötődést / szerelmet, a nemi szereptanulást és a reproduktiv egészséget egyaránt) integrálni kell  az elfogadott egészségügyi programokba).

Az erotikus élvezet olyan emberi dimenzió, amelyet, mint pozitiv, egészségfejlesztő emberi alapszükségletet gyakran nem fogadnak el. Újabb vizsgálatok azonban megmutatták  az erotikus élmény jelentőségét; kiderült, hogy még  a  fiziológia  síkján  is hatással van.

Az erotikus élvezetet még erősebben  stigmatizálták, ha az autoerotikaként, vagyis önkielégítésként  (maszturbációként)  nyilvánult meg. A szakirodalomban azonban semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ez a viselkedés káros. Azonkívül a klinikai szexológusok egyetértenek abban, hogy  az autoerotikus viselkedés  hasznos lehet a különböző szexuális funkciózavarok kezelésénél. Ráadásul még az is értéke az autoerotikának, hogy  fertőzésmentes szexuális viselkedést biztosít.

A szexuális élvezet stigmatizációja  azt is eredményezte, hogy sok szexuális nevelési programban még csak nem is említik.  Ez természetesen kihat az egészségügyi szolgálatok igénybevételére is.  A szexuális élvezőkészségükkel kapcsolatos problémák és igények miatt jóval kevesebben keresnek szaksegítséget, mint az a szexuális egészségproblémák tényleges előfordulási gyakorisága alapján elvárható lenne.

Az egészséges emocionális kötődés, a szerelem jelentőségét  nem lehet túlbeésülni.  (E.J. Haeberle megjegyzése:  az eredeti szövegben itt tévesen „underestimated” (alulbecsülni) áll.)  A viselkedéskutatók régóta tudják, milyen fontos az egészséges, szeretetteljes környezet. A biológiai beállítottságú vizsgálatok is kimutatták, hogy a testi érintéssel kapcsolatos, korai élmények  szükségesek a központi idegrendszer érése szempontjából.

1. Stratégia:  A szexuális egészség integrálása  az  egészségügyi  programokba  

 Számos bizonyíték van arra, hogy az egészségügyi törekvések és problémák jobban kezelhetők, ha a megelőzést és gyógykezelést integrálják a széleskörű egészségügyi programokba.  Bár szükség van speciális akciókra és programokra is, elengedhetetlen a szexuális egészség védelmének integrálása az állami egészségügyi programokba..

A következő külön intézkedések jöhetnek szóba:

Széleskörű stratégiák és tervek kidolgozása a szexuális egészség érdekében.

Törvények és rendeletek igénylése az említett stratégiák megvalósítására.

A szexuális egészségre vonatkozó tételek beépítése a meglevő egészségügyi programokba.

A szexuális egészség mutatóinak kidolgozása, a programtervezés és értékelés számára.

Konszenzus kialakítása a szexuális problémák definiciója és osztályozása terén.

Vezérfonalak kialakítása a szexuális problémák optimális kezelésére.

2. Stratégia:  A nemek egyenjogúságának és egyenrangúságának képviselete és a nemi alapon történő diszkrimináció  megszűntetésének  követelése.  

Az elméleti és empirikus feminizmus  innovativ működése óta  egyre több bizonyíték merült fel  a nemi hovatartozás  és az egészség összefüggéséről. Különösen a nőkérdéssel foglalkozó világkonferenciák erősítették annak belátását, hogy az egészséggel kapésolatos  fejlesztési célok nem érhetők el, ha  a nemi hovatartozást nem veszik figyelembe.

  E stratégia megvalósításához  az akciók széles skálája szükséges, az olyan intézkedésektől, amelyeknek látszólag nincs közük az egészséghez, egészen a férfiak és nők  különböző egészségszükségleteinek tudatosításáig. Ezek az akciók túl mutatnak annak belátásán, hogy  a szexuális kapcsolatok a  nemek kapcsolatai. Függetlenül attól a vitától, hogy  a nemi hovatartozás rrésze-e a szexualitásnak, vagy  mindkettő része-e egy tágabb rendszernek, nyilvánvaló, hogy szexuális egészségről nem beszélhetünk  a nemi hovatartozás  és annak a hatalmi viszonyokban való tükröződése nélkül.

E stratégia néhány  komponense a következő:

Azon, meglevő hivatalos intézkedések felülvizsgálata,  amelyek befolyásolják  a  nemek egyenlő esélyeit, például a lányok iskolakötelezettsége és szakképzése terén.

„Gender-perspektiva” bevezetése  a szexuális egészségszolgálatok tervezése és megvalósítása terén. Például annak figyelembe vétele, hogy a férfiak és nők nem egyformán rendelkeznek szabadidővel az egészségügyi létesítmények  látogatásához.

Annak biztosítása, hogy az átfogó szexuális nevelés mindig vegye figyelembe a nemi hovatartozás jelentőségét, és hangsúlyozza a férfiak és nők jogát  a szexuális esélyegyenlőségre.

Olyan akciók támogatása, amelyek a férfiak számára megkönnyítik a nemi szerepek változásainak és az „új férfiasság” mibenlétének megvitatását és megértését. Ez azért fontos, mert  a nők státusának változását  a férfi szexualitás veszélyeztetésének érezhetik, különösen az olyan társadalmakban, ahol  az utóbbi uralkodással és szociális fölénnyel kapcsolódik össze.

Az egészségügyiekben tudatossá tenni saját előítéleteiket a nemi különbségekkel kapcsolatban.

3. Stratégia:  A felelősségteljes  szexuális  viselkedés  elősegítése  

Az ilyen viselkedés egyéni, interperszonális és társadalmi szinten egyaránt megjelenik. Jellemzője az autonómia, a becsület és tisztelet, az egyetértés, a védelem, az örömkeresés és jó közérzet. Az egyén szexuális viselkedése akkor felelősségtudó, ha  senkinek sem okoz kárt és kerüli a kihasználást, a zaklatást, a manipulálást és diszkriminálást. A társadalom úgy segítheti a felelősségteljes szexuális viselkedést, ha  tagjainak rendelkezésére bocsátja azokat az ismereteket, forrásokat és jogokat, amelyekre szükségük van az ilyen viselkedéshez.

A felelősségtudó szexuális viselkedésre a szexuális egészség érdekében van szükség.  Ezért a felelősség az egyik legfontosabb érték, amit  át kell adni. Az összpontosítás a felelősségtudó szexuális viselkedésre hatékony eredményeket hozhat, amennyiben csökkenti a társadalomra háruló terheket, például a morbiditás csökkentése és a  jóllét erősítése révén. E stratégia komponensei:

A felelősség, mint közvetítendő érték minden szexuális nevelési programban.

Nevelési programok kidolgozása a felnőttek, különösen a szülők számára,  minthogy ők a felelősségtudó szexuális viselkedés leghatékonyabb közvetítői.

A tömegközlési eszközök bevonása a felelősségtudó szexuális viselkedés témájának rendszeres bemutatására, vagy akár kampányszerű elősegítésére.

Olyan törvények hozása, amelyek elősegítik a felelősségtudó szexuális viselkedést.

4. Stratégia:  A szexualitással és a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos félelmek, előítéletek és diszkriminációk megszűntetése.    

Az említettek akadályozzák a szexuális egészséget. A félelem tudatlanságból és téves információk alapján keletkezik. Bőségesen bizonyított, hogy az egyének viselkedése egészséges lesz, ha a tudásuk növekszik. A szorongásokkal teli és negativ beállítottságú egyéneknél nagyobb a veszélye az egészségtelen viselkedésnek. Az erotofóbia  negatív affektiv-evaluatív reagálás  a szexualitás élvezet-komponensére. Az erotofóbok kevésbé keresnek nemi kapcsolatokat, negatívan reagálnak a szexről folyó, nyilt beszélgetésre és nem gondoskodnak fogamzásgátló eszközökről.

A homofóbia  irracionális félelem a homoszexuális beállítottságú emberektől.  Ez néha büntetendő cselekményekhez vezet. Egyes kutatási jelentések a homofóbiát  kognitiv gátlásokkal hozzák kapcsolatba. A nyilt elutasítás, diszkrimináció, vagy erőszak a melegek és leszbikusok ellen  gyakran sokféle egészségi és személyiségfejlődési problémával függ össze.

E stratégia néhány komponense és speciális akciója:

Annak megértését elősegíteni, hogy a női és férfi identitás skálája felosztható  heteroszexuális, homoszexuális, biszexuális, „bi-gender” és transzgender  egységekre.

A homofóbia csökkentése bármely szexuális orientáéiójú embereknél.

4. Stratégia:  A  szexuális  erőszak  megakadályozása    

A szexuális erőszak káros hatásait bőségesen dokumentálták. A szexuális jogok és a szexuális egészség igénye hozzájárul  a szexuális erőszak csökkentéséhez és megszűntetéséhez. Különösen az alábbi intézkedések akadályozhatják a szexuális erőszakot: A nemi egyenjogúság és egyenrangúság követelése, valamint a szexuális diszkrimináció megszűntetése  (mert épp ez tartja fenn a szexuális erőszakot), s végül az átfogó szexuális nevelés.

Akciók a szexuális erőszak megakadályozására:

A szexuális erőszak különböző formáinak felderítése.

Hatékony törvények hozása a szexuális erőszak csökkentésére.

A szexuális erőszakcselekmények  feljelentési kulturájának erősítése.

A szexuális erőszak áldozatai  gyógyulásának elősegítése.

Egészségprogramok létesítése a szexuális agresszorok számára, akiknek segíthet a terápia.

Második cél:  A  közvélemény  átfogó  szexuális  felvilágosítása  

A szakértők munkacsoportja egyetért abban, hogy  az átfogó szexuális nevelés, amely  az egész életen át tartó folyamatként  az emberi szexualitás minden vonatkozásában ismereteket, beállítottságokat, készségeket és értékeket közvetít, vagy változtat,  egyike a legjobb beruházásoknak, ha egy társadalom biztosítani kívánja tagjainak szexuális egészségét.

Az átfogó szexuális nevelés korai életkorban  kezdődjön, s az adott életkornak és fejlődési szakasznak megfelelően alakítson ki  pozitív szexuális beállítottságokat.

A szexuális nevelés alapozza meg a szexualitással kapcsolatos  ismereteket.  Közismert azonban, hogy a szexualitással kapcsolatos informáéiók önmagukban nem elegendőek. A szexuális nevelésnek az ismeretnyujtás, felvilágosítás mellett az attitűdöket és készségeket is fejlesztenie kell.

1. stratégia:  Átfogó  szexuális  nevelés  az  iskolában      

Ez különleges figyelmet érdemel, mint a tartós szexuális egészség  alapköve.  A legtöbb országban az iskola az egyetlen közintézmény, amellyel mindenki kapcsolatba kerül.  Az iskola így ideális környezet a szexuális nevelés számára, ezért  ezt a kormányoknak ott el is kellene rendelnie. Jónéhány kutatás állapította meg a hatékony szexuális nevelés  jellemzőit. (Ezeket lásd a Függelék III-ban.)

2. stratégia:  A szexuális nevelés integrálása más nevelési intézmények tananyagába

Az iskolák mellett minden más nevelési intézménynek is szerepet kell vállalni  a  szexuális nevelésben, ha a tartós és átfogó szexuális nevelés célját el akarjuk érni. Különösen a felnőttnevelés  (pl. a tanárképzés) intézményei  segíthetik elő a szexuális egészséget, amennyiben a szexológiát oktatják.

3. stratégia:  Az értelmi és testi fogyatékosok átfogó szexuális nevelése

A fogyatékosok ugyanúgy jogosultak az átfogó szexuális nevelésre, mint bárki más. Minthogy a fogyatékosoknak különleges igényeik lehetnek, különleges körülmények között élnek  és szexuális  döntéshozó képességük  fejletlen vagy sérülékeny, átfogó szexuális nevelésük különlegesen fontos.

4. stratégia:  A különleges csoportok átfogó szexuális nevelése     

(Elítéltek, illegális bevándorlók,  intézetiek, fedél nélküliek  stb.)

Történetileg  nézve két csoport igényeit a szexuális nevelésre mindig elhanyagolták: az intézetiekét  (elítéltak, kórházlakók, gondozóotthonok lakói) és azokét, aakik nem jutottak rendszeres képzéshez  (pl. illegális bevándorlók  és  otthontalanok). Ami az első csoportot illeti,  a jogilag értük felelőseknek etikai kötelességük, hogy lehetővé tegyék ezek szexuális felvilágosítását, ami megkönnyíti szexuális egészségük ápolását és a komolyabb veszélyek  (HIV  és más fertőzések)  elkerülését. Az utóbbi csoportért a kormányzat viseli a felelősséget.

 5. stratégia:  Más  populációk  átfogó  szexuális  nevelése

    (legális bevándorlók, nyelvi kisebbségek, menekültek)

Megemlítendő még azok csoportja, akik nehezen jutnak iskolázáshoz. A szexuális egészséggel kapésolatos problémák előfordulásának veszélye náluk is nagyobb. A bevándorlók és menekültek, akik az ország uralkodó nyelvét nem beszélik, szintén jogosultak átfogó szexuális nevelésre. Ahol csak lehet, be kell kapcsolni őket  a meglévő nevelési programokba.

ő.stratégia:  A tömegközlési eszközök integrációja az átfogó szexuális nevelés  közvetítésébe  

Közismert a tömegközlési eszközök befolyása a szociális normákra. Ezért a szexuális egészség védelmében a tömegközlési eszközöknek is részt kell vállalniuk, s ennek során minden meglevő és újabb kommunikációs csatornát ki kell használni  (rádió és televizió, nyomtatott sajtó és Internet).  A sajtó munkatársai felelősek azokért, akikhez szólnak, s ezt a szexuális egészség vonatkozásában  sem lehet tagadni. Már vannak példák a tömegközlési eszközök felhasználására a reproduktiv egészség, vagy a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése érdekében, s az eredmények azt mutatják, hogy ez kifejezetten hasznos  az egészségvédelem szempontjából.

Harmadik cél:  Az  egészséggel kapcsolatos szakemberek  felvilágosítása, kiképzése és  támogatása

A lakosság szexuális egészségének hatékony védelme érdekében szükség van a szakemberek széles körének megfelelő felvilágosítására és kiképzésére. Ide tartoznak az egészségügyiek, a HIV/AIDS prevencióban és a családtervezésben dolgozók, a pedagógusok, sőt, még a társadalmi aktivisták is.

1. stratégia:  Az egészségügyiek  szexológiai  képzése     

Ez a képzés  legalább négy síkon  történjen:

Egy alapképzés a szexuális egészségről  minden egészségügyi szakember számára, kiképzésük és továbbképzésük részeként. Ide tartoznak az orvosok, a betegápolók és idősgondozók, a klinikai pszichológusok, a szociális munkások  és a különböző egészségügyi szolgálatok munkatársai.

A reproduktiv egészségvédelem szakembereinek szexológiai képzése.

A nemi úton terjedő  fertőzések szakembereinek szexológiai képzése.

A  szexuális  neveléssel, szexuális tanácsadással és szexuálterápiával  foglalkozók  képzése.

E  négy csoport képzésével és továbbképzésével kapcsolatos ajánlások találhatók a  Függelék IV-ben. Ezekből világosan kiderül a képzés interdiszéiplináris jellege.

2. stratégia:  A  pedagógusok  szexológiai  képzése    

A  pedagógusok szakmai képzésük részeként kapják meg mindazokat az ismereteket és készségeket, amelyek a hatékony szexuális neveléshez szükségesek. Minthogy a szexuális nevelésre való felkészítés  integrált része lehet a pedagógiai tanterveknek, az ilyen képzésnek minden pedagógusra nézve kötelezőnek kell lennie.

3. stratégia:  A szexológiának, mint tudománynak és hivatásnak a védelme

A szexológia  kb. 1907-ben lett önálló tudomány.  Az elmúlt évszázadban ez a tudomány  sokat fejlődött. Történetileg nézve három fő területe van:  a nevelés, a kutatás és a gyógykezelés.  Ma már ezekhez új tudományágak tartoznak. A lakosság szexuális igényei kiszélesítették a szexológia értelmezését. A  HIV  és más, nemi úton terjedő járványok fellépése nyomán sok szakember specializálódott  a veszélyeztető szexuális viselkedés tanulmányozására.  Nagy populációkat kérdeztek ki szexuális viselkedésükről. ..  Az „orvosilag támogatott gyermevállalás”  technikáinak fejlődése  (mesterséges megtermékenyítés)  és a szexuális funkciók javításának gyógyszeres újításai  különböző tudományágakból olyan szakembereket hoztak össze, akik mostmár a pácienseik szexuális egészségére koncentrálnak. A nők és a  szexuális  kisebbségek számára létesült egészségügyi központok törődnek ezek egészségének ápolásával, miközben a szexuális egészséget közösségi szinten is fejlesztik.  A szexuális kisebbségek szabadságmozgalmainak következményeként  megjelentek a kisebbségi jogok védelmezői és érdekvédelmi csoportjai, amelyek a „biztonságos” viselkedést propagálják. Legújabban a szexuális bűnözők gyógykezelése  is ígéretes eredményeket mutat.

Nyilvánvaló, hogy a jövő szexológiája  számos új és nagyon különböző tudományág együttműködését jelenti,  így különböző síkon és különböző funkciókban  szolgálják a szexuális egészség igényeit. Mint interdiszciplináris tudomány, kiválóan alkalmas lesz arra, hogy  egyesítse a szakemberek tudását és tapasztalatait, a különböző érdekvédelmi célokat, a lakosság egészség-törekvéseit és különböző tudományágak módszereit.  Ezért döntő fontosságú a szexológiának, mint tudománynak és  mint hivatásnak a fejlesztése. Nem elegendő, hogy más tudományok szakemberei  ismereteiket a szexuális egészség vizsgálatára alkalmazzák.  Szükség van a szexuális egészség specialistáira, akik kizárólag ezzel foglalkoznak.

Különösen szükséges:

Kidolgozni a szexuális nevelők és szexológusok képzésének standardjait.

A szexológiának, mint tudománynak és hivatásnak  a fejlesztése.

A kormányokat felszólítani  kiképző és továbbképző programok beindítására.

Negyedik cél:  Átfogó  szexuális  egészségügyi  szolgálatok  rendszeresítése  a  lakosság  számára

A dolgok mai állása szeirn igen sok szexuális problémát nem tudunk megelőzni. Sokak szexuális problémái  gyógykezelést igényelnének. Azt sem reális elvárni, hogy a jövőben sikerül minden szexuális problémát megelőzni. Ezért az átfogó szexuális egészségügyi szolgálatok kialakítása és rendszeresítése minden társadalomban szükségszerű feladat.

1. stratégia:  A szexuális egészséggel kapcsolatos kívánalmak  beépítése a hivatalos egészségügyi  programokba    

   A szexuális egészség a közegészség kulcsfontosságú témája. Habár szükség van  speciális célprogramok akcióira is,  azonban elengedhetetlen, hogy  a szexuális egészség a hivatalos egészségprogramok részét képezze. A szakértők munkacsoportja ezért a következőket aajánlja:

A téma beépítése olyan közegészségügyi programokba, amelyek direkt, vagy indirekt módon a szexuális egészséget is érintik  (pl. a szívbetegségek megelőzése, a dohányzás ellenes kampányok (az erekciózavarok csökkentése a nem-dohányzás révén), a rákbetegség megelőzése, vagy az egészséges életmódra nevelés programjai (összefüggés az egészség és a szexuális teljesítmény között)).

Amikor az ügyfelek kapcsolatba kerülnek valamilyen közegészségügyi programmal,  az egészségi állapot felmérésében a szexre vonatkozó kérdéseknek is szerepelniük kellene. Ez azáltal érhető el, hogy a felmérés kiegészítésre, vagy módosításra kerüljön a szexuális egészség kívánalmainak figyelembe vételével.  Igy pl.  a különböző szakorvosok, vagy családorvosok  a kivizsgálások során szexuális anamnézist is mindig felvegyenek.

2. stratégia:  Az átfogó  szexuális  egészségvédelmi szolgálatok  elérhetővé tétele    

Ez fontos feladat. A szakértők munkacsoportja elismeri a megelőzés jelentőségét és költséghatékonyságát, de azt is tudja, hogy sokan szenvednek szexuális problémáktól, amelyek hatékony kezeléséhez egészségügyi szolgálatokra van szükség.

A szexuális törekvéseket és problémákat már az első szinten, vagyis a családorvosoknál lehetne kezelni, ill. megoldani, ám ennek akadálya  a  szolgáltató orvos hiányzó felkészültsége.

Néhány komolyabb szexuális probléma megoldása speciális képzettségű szakembert igényel. Ezért speciális  szakrendelésekre  és klinikákra  is szükség van, amelyek bárki számára hozzáférhetőek.

3. stratégia:  Átfogó szexuális egészségvédelmi szolgálatok az értelmi és testi fogyatékosok számára.    

Az említett szolgálatokat lehetőleg hozzáférhetővé kell tenni  és  fel kell készíteni  az értelmileg vagy testileg fogyatékosok  problémáinak megoldására.

4- stratégia:  Szexuális egészségvédelmi szolgálatok más populációk számára    

(Legális bevándorlók, nyelvi kisebbségek, menekültek)

Az említett szolgálatokat  lehetőleg a nevezettek számára is hozzáférhetővé kell tenni.

Ötödik  cél:  A  szexualitás és szexuális egészség terén folyó kutatások fejlesztése és pénzügyi támogatása, s az így nyert ismeretek terjesztése

A kutatás azért szükséges, hogy elmélyíthessük ismereteinket  a nemekről,  a nemiségről, a szexuális egészségről és szexuális viselkedésről, a megelőzési programok, a képzés és továbbképzés, valamint a kezelések hatékonysága érdekében.

1. stratégia:  A szexológiai kutatás és  értékelés  fejlesztése   

Mind a kutatás, mind az értékelés sürgős és fontos a szexuális egészség védelméhez és erősítéséhez. A kutatás itt egy olyan terület szisztematikus vizsgálatát jelenti, amelynek hipotéziseit felül kell vizsgálni, hogy megbízhatóbb ismeretekhez jussunk. Az értékelés a kutatási eredmények ellenőrzése a szexuális egészségvédő programok hatékonyságának biztosítása céljából.

2. stratégia:  A szexológia, mint  kutatómunka  fejlesztése

Az egészségügyi kutatások más területeihez képest  a szexológiai kutatás  elhanyagoltnak mondható, a finanszírozás szempontjából éppúgy, mint a tudománypolitikai elismerés, vagy a munka minősége szempontjából. Ezek a tényezők nem függetlenek egymástól.  Elengedhetetlen, hogy a szexológiai kutatás színvonala a lehető legmagasabb legyen. Ennek eléréséhez  a  kutató szexológusok kompetenciáját  fejleszteni kell.

3. stratégia:  A több tudományágat átfogó szexológiai kutatómunka fejlesztése  (psziciológia,  antropológia, epidemiológia, betegápolás stb.)

A szexualitás és a szexuális egészség kutatása nem korlátozódhat a kifejezetten szexológus kutatókra. A rokon tudományok kutatásainak fejlesztése szélesíti az ismeretek bázisát  és új felismeréseket tesz lehetővé a szexualitás komplex problematikája terén. Az ilyen kutatások fejlesztése segítheti  a szexuális egészség  védelmét  és/vagy helyreállítását.

4. stratégia:  A  szexológiai kutatás eredményeinek  széleskörű  ismertetése, különösen a pedagógusok, a szolgáltatók és a döntéshozók körében, hogy munkájuk tudományosan megalapozott legyen.  

Döntő fontosságú a kutatás eredményeinek  népszerűsítése, hogy minden érintett  ismerje és hasznosítani tudja  azokat. (Ez különösen fontos Latinamerikában, ahol nagy az igény  a tudományos kutatások eredményeinek  ismeretére.)

                                        *  *  *            

Függelék I.

Szexológiai Világszövetség:  Nyilatkozat a szexuális jogokról

A szexualitás  minden ember személyiségének integráns része.  Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint  az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete.

A  szexualitás  azt egyén és a társadalom interakciójában  szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadfalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos.

A szexuális  jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jön létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

A szexuális  szabadság  joga.  Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának  kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja  a  szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés  minden  formáját.

A  szexuális  autonómia  és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga.  Ez megadja a saját nemi élettel kapésolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és  szociális,  etikai értékekkel. Jelenti  egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

A  szexuális  magánélet  joga.  Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg  nem sérti mások szexuális jogait.

A  szexuális  egyenlőség  joga.  Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

A  szexuális  élvezet  joga.  A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a  testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

Az  érzelmek  szexuális  kifejezésének joga.  A szexuális megnyilvánulás  több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van  szexualitását  kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

A  szabad  szexuális  kapcsolatok  joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén  - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

A  szabad és felelős  döntés  joga a gyermeknemzést illetően.  Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog.  Ez azt jelenti, hogy a szexuális  ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

Az átfogó  szexuális  neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben  minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

A  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga.  A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.

Függelék  II

        A nemi úton terjedő fertőzések etiológiai osztályozása

   Virusfertőzések

HIV-fertőzés;  AIDS, mint a HIV-fertőzés következménye

Herpes  simplex,  kétféle típusa

Human Papilloma virus

Cytomegalovirus-fertőzés

Hepatitis  B

Más, nemi úton terjedő virusfertőzések

   Bakteriális  fertőzések

Szifilisz  (luesz)

Gonokokkusz-fertőzés

Chlamidiázis

Sanker

Trichomonasz-fertőzés

Gardnerella-fertőzés

Mykoplazma-fertőzések

Más, nemi úton terjedő bakteriális fertőzések

    Gombás  fertőzések

Candidiasis

Más, nemi úton terjedő gombás fertőzések

   Parazitás  fertőzések

Lapostetű  ;  rühesség ;  és más, nemi úton terjedő fertőzések

  Függelék  III.

        Az átfogó szexuális nevelés fő céljai és jellemzői

A  szexuális nevelésnek nemcsak ismereteket kell közvetítenie, hanem  kritikus gondolkozást is, amely a szexualitás iránti pozitiv beállítottságot eredményez.

Azt a folyamatot kell erősítenie, melynek révén az egyén önmagát szexuális lényként elismeri és elfogadja, szorongástól és bűntudattól mentesen, egész életében.

Olyan nemi szerepek kialakítása és fejlesztése, amelyek tiszteleten és egyenjogúságon alapuló kapcsolatokat eredményeznek, az emberi jogok értékrendjének keretében.

A kötődések és érzelmi komponensek  értékének hangsúlyozása, a párkapcsolatokon  túlmenően.

A saját  testtel kapésolatos önismeretnek, mint az önértékelés és egészségápolás tényezőjének   fejlesztése.

A tudatosan élvezetképes, szabad és felelősségteljes szexuális viselkedés  fejlesztése.

A partnerek és családtagok közti kommunikáció, áltaalában az egyenrangú kapcsolatok fejlesztése, függetlenül a résztvevők nemétől és életkorától.

Közös és felelősségteljes viselkedés kialakítása a családtervezés és fogamzásgátlás  vonatkozásában.

Felelősségtudó döntések  segítése a nemi úton terjedő fertőzések megelőzése terén.

A hatékony szexuális nevelés, a fiatalkorúak terhességeinek és a  HIV-fertőzések  megelőzése  azt mutatja, hogy a jó programok  szélesítik a tudást,  tisztázzák az értékképzeteket,  javítják  a  szülők és a gyermekek közötti  kommunikációt,  az igen fiataloknak segítenek a közösülések  elhalasztásában, erősítik  a fogamzásgátlók használatát  és a közösülések helyett inkább a pettinget népszerűsítik.

Az utóvizsgálatok megállapítják a hatékony programok  jellemzőit is:

- célzottan tárgyalnak  bizonyos  viselkedésmódokat;

- a  viselkedésváltoztatás elméleti modelljén  alapulnak;

- informálnak a védekezés nélküli közösülés veszélyeiről és azok kivédéséről;

- lehetővé teszik bizonyos képességek gyakorlását  és reális helyzetek megvitatását;

- foglalkoznak a média, a kortársak és általában a kultúra hatásával a fiatalok szexuális viselkedésére és döntéseire;

- kialakítják és erősítik az olyan meggyőződéseket és értékrendszert, amely  segíti a fiatalok döntéseit  az absztinenciával  és/ vagy az önvédelemmel kapcsolatban,

- alkalmat adnak a kommunikációs  és  egyezkedési készségek  gyakorlására.

   Függelék  IV.

        Kurrikulum az egészségügyi szakemberek szexológiai képzésére

Minden egészségügyi képzés része lehetne egy alapképzés a szexuális egészséget illetően. Az ilyen szakmák különböző szintjein már  számos jó tanterv került forgalomba. Egy adott tanterv bevezetésének természetesen figyelembe kell vennie az ország, vagy a régió sajátosságait.

Javasoltuk egy „képzési minimálprofil” kidolgozását  minden egészségügyi hivatás (orvosok,  beteg- és idősgondozók, egészségügyi szolgálatok stb.)  részére.  E minimálprofilnak mindenképpen tartalmaznia kell a következőket:

Alapismeretek az emberi szexualitásról.

Az egyéni szexuális beállítottság  tudatosítása  önmagát és másokat illetően  és mások eltérő beállítottságának  tiszteletben tartása.

Szexuális egészségproblémák felismerésének képessége  és szükség esetén megfelelő  szakemberhez  irányítása.  

Abban is teljes volt az egyetértés, hogy  az egészségügyiek továbbképzésére is szükség van,  egyrészt a szexuális ismeretek változó jellege miatt, másrészt  a tantervek hiányosságai miatt.

A. Szexológiai képzés  a  reproduktiv  egészség szakemberei számára

A reproduktiv egészség és az emberi szexualitás közötti nyilvánvaló kapcsolat miatt  gyakran feltételezik, hogy  a nemzéssel, terhességgel és szüléssel való törődés a szexuális egészséghez való jog szempontjából is elegendő.  Ez a feltételezés azonban téves.  A reproduktiv egészség szakembereinek alaposabb szexológiai képzettséggel kell rendelkezniük, mint  az egészségügyiek átlagának.  A fenti minimálprofil  követelményei mellett  ajánlatos, hogy tantervük tartalmazza a következőket:

Az emberi fajfenntartásnak és szabályozásának  széleskörű ismerete, amely a szexuális jogokat is figyelembe veszi.

A reproduktiv egészség szakembereinek  külön képzési minimálprofilt kell kidolgozni, éspedig minden szinten  (programtervezők, szolgálatvezetők, oktatók, beosztottak  stb.).

B. Szexológiai képzés  a nemi úton terjedő betegségek  szakembereinek  

A  HIV/AIDS  járvány  veszélyének nagysága számos kormányzatot arra késztetett, hogy a megelőzés és kontroll külön programjait dolgozza ki. Újabban azonban kiderült, hogy a  HIV/AIDS prevenció és kontroll hatékonyabb, ha  más, nemi úton terjedő fertőzések leküzdésére is kiterjed, hiszen ezek nemcsak önmagukban veszélyesek az egészségre, hanem  a  HIV-fertőzés veszélyét is növelik.  Ez a tény a szakemberek új típusát hozta létre.

Igy elengedhetetlenné vált, hogy  a nevezett szakemberek megfelelő szexológiai képzést kapjanak, éspedig a jelen dokumentum szellemében, amely az emberi szexualitás minden aspektusát figyelembe veszi.  Tehát olyan képzést kell kapniuk, amely a szexuális viselkedés determinánsainak integrált  szemléletét közvetíti. Itt is olyan tantervek kialakítására van szükség, amelyek figyelembe veszik az ország, ill. régió sajátosságait. Kívánatos azonban, hogy a követelmények az előzőekben felsoroltak mellett a következőket is tartalmazzák:

A  szexuális  viselkedés determinánsainak és a nemi úton terjedő fertőzéseknek, valamint azok megelőzési stratégiáinak  széleskörű  ismerete.

Szükség van a fertőzési járványok  célésoportjainak ismeretére is.

A helyi szexuális nevelési programok ismerete és szükség esetén a kliensek megfelelő  szakemberhez  irányítása.

Képesség a célésoportokkal való foglalkozásra. Ide tartozik  az empátia, a bizalom és a rizikópopuláció  szexuális beállítottságának elfogadása.

Indokolt egy képzési minimálprofil kialakítása  a nevezett szakemberek számára, minden szinten.

C. Szexológiai képzés  a szexuális egészséggel kapcsolatos hivatásúak számára

Továbbra is hiány van olyan egészségügyi szakemberekből, akik különösen az emberi szexualitás terén nyertek kiképzést. A társtudományokban  (pszichológia, pszichiátria, nőgyógyászat, urológia)  kidolgoztak ugyan bizonyos kérdéseket a szexuális problémákkal kapcsolatban,  de nehéz ezekben integráló törekvéseket találni, mert az eredeti képzés a látásmódot egyoldalúvá teszi.  A szakértők munkacsoportja ezért  a szakemberek erőteljesebb szexológiai képzését ajánlja, hogy a nevezettek alapképzettségükön túl  elegendő szexológiai ismerettel és készséggel rendelkezzenek  szakterületük feladatainak megoldásához.

Az eddigi tapasztalatok szerint a következő szakterületekről  van szó:  1. Szexuális  nevelés,  2. Klinikai szexológia (szexuálmedicina, szexuálchirurgia és  szexuális pszichoterápia),  3.  Szexológiai  kutatómunka.

1. A  szexuálpedagógia  a szexológiának az a területe, amely a szexuális felvilágosításra és nevelésre specializálódott. Az átfogó szexuális nevelés sokak feladata, beleértve a szülőket, pedagógusokat, közösségvezetőket, újságírókat  és másokat. Szükség van azonban szakemberekre, akik a nevelési programok és tantervek tervezését és értékelését végzik, s akikre a nem specializált nevelők támaszkodhatnak és hivatkozhatnak. Az átfogó szexuális nevelés lényege a szexuális egészségre nevelés, vagyis a szexuális egészségnevelés.

A szexuális egészségnevelés szakembereinek  képzésük során a következő szinteket kell elérniük:

.Az emberi szexualitás alapos ismerete.

A pedagógia széleskörű ismerete, beleértve a szexuális nevelési programok megtervezését, vezetését és értékelését, különösen a résztvevők nézőpontjából.

A szexuális problémák felismerésének képessége, s szükség esetén megfelelő szakember igénybe vétele.

2. A  klinikai  szexológia  a szexológiának az a területe,  amely a szexuális problémák megelőzésére és kezelésére specializálódott, éspedig az alábbi tünetek vonatkozásában:  szexuális funkciózavarok,  identitászavarok, kényszercselekvések, erőszak miatti  traumatizálódás.  Másféle szexuális problémákat, minthogy különleges felkészültséget igényelnek, más szakágak révén kell kezelni:: a nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák esetén a nőgyógyászoknak, andrológusoknak és urológusoknak,  a nemi úton terjedő fertőzések esetén az infektológusoknak. Mindenesetre a szexológiai képzés ezen szakágak esetén is kívánatos, minthogy alapképzésük gyakran elmulasztja a szexológiai ismeretek integrációját.  A klinikai szexológia minden területe  különböző terápiás módszereket alkalmaz, amelyek mindegyike külön képzést igényel. A terápiás törekvések szerint a klinikai szexológia a következő ágakra osztható:  szexuálmedicina, szexuálchirurgia, szexuális tanácsadás és szexuális pszichoterápia.

A klinikai szexológia szakembereinek képzésük során a fentebb említetteken túl az alábbi szinteket kell elérniük:

A szexuális igények és problémák széleskörű ismerete.

A helyi szexuális nevelési programok ismerete és szükség esetén kliensek oda irányítása.

A szexuális problémák felismerésének és etiológiai diagnosztizálásának képessége.

A másfajta szexuális problémák felismerése és megfelelő szakemberhez irányítása, pl. a nemzéssel, vagy a nemi úton terjedő fertőzésekkel kapcsolatos klinikai szindrómák esetén.

Képesség megfelelő kezelési stratégiák alkalmazására  a saját szakterületükön és szükség esetén más szakemberek segítségének igénybe vételére.

3.  A kutatás  a szexológiának az a területe, amely a szexualitással kapcsolatos információk gyüjtésére és új ismeretek szerzésére specializálódott. A szexológiai kutatás  a vizsgálat tárgyának megfelelő tudományos módszerekkel dolgozik. A szexológiai kutatás szakembereinek  jól megalapozott ismeretekkel és képzettséggel kell rendelkezniük a szexuális viselkedés és a szexuális egészség terén, hogy különleges feladataikat  jól megoldhassák. Képzésükben a fentebb említettek mellett   az alábbi szinteket kell elérniük:

Az adott szakterületük kutatási módszereinek széleskörű és elmélyült ismerete és ezek alkalmazásának készsége.

A más kutatók munkáival szembeni beállítottságuk tudatos kontrollja, ami  megkönnyítheti az interdiszciplináris  vizsgálatokat.

Elköteleződés arra, hogy munkájukat csak a legmagasabb etikai standardok alapján végzik, különösen a szexuális egészség  vonatkozásában.

Ajánlatos  minden említett szakember számára  képzési minimálprofilt kidolgozni és működtetni.

Függelék  V.

                      A szexuális egészség  szakirodalmi forrásai

Jelentős hiány tapasztalható a szexuális egészséggel kapcsolatos ismeretforrások terén, amit mielőbb pótolni kell.  Nem árt azonban tudni, hogy már van néhány fontos forrás, amit megismerhetünk. Vannak hivatalos és nem hivatalos intézmények, amelyek a szexuális egészség terén működnek és megfelelő stratégiákat dolgoztak ki. Az információforrások széles körének listája  a szexológia berlini Magnus-Hirschfeld-Aréhivumának website-ján  (amelynek több része már magyarul is olvasható):

                           http:// www.sexology.éjb.net

További források találhatók  például az alábbi website-okon:

http://www.who.int , http://www.paho.org ,  http://www.unfpa.org ,  http://www.unaids.org

A szakértők munkacsoportja  javasolja az ilyen ismeretforrások teljes listájának létrehozását és terjesztését, hogy az általuk ajánlott akciók  sikeresebben megvalósíthatók legyenek.

*  *  *

Szakirodalom

a) A szexológia  „klasszikusai”

Richard von Krafft-Ebing:  Psychopathia  sexualis.  Stuttgart, 188ő

Sigmund  Freud:  Drei Abhandlungen  zur  Sexualtheorie. Leipzig/Wien,  1905

Iwan  Bloch:  Das  Sexualleben  unserer Zeit  in seinen Beziehungen zur modernen Kultur.  Berlin, 1907

Magnus  Hirschfeld:  Die Homosexualitát  des Mannes  und des Weibes. Berlin, 1914

Magnus  Hirschfeld:  Geschlechtskunde.  1—5 kötet,  192ő—1930

Havelock  Ellis:  Studies  in the Psychology  of  Sex.  2 kötet,  New York, 1942

Alfred  C. Kinsey  et al.: Sexual Behavior  in the Human  Male. Philadelphia, 1948

Alfred  C, Kinsey et al.: Sexual Behavior in the Human Female.  Philadelphia, 1953

William H. Masters & Virginia  Johnson:  Human Sexual Respons. Boston, 19őő

William H. Masters  &  Virginia Johnson: Human Sexual Inadequacy. Boston, 1970

b) Újabb  alapművek

Erwin J. Haeberle:  Die  Sexualitát  des Menschen. 2. Aufl.  Berlin, 1985

Erwin J. Haeberle:  Atlas  zur  Sexualität.  Deutsche Tachenbuchverlag, 2004

Erwin J. Haeberle & R. Gindorf  (Hrsg.):  Bisexualitäten.  Fischer V., 1994

 Vern L. Bullough:  Science in thebeedroom. A History of Sex Research.  Basic                 Books, 1994

Robert  T. Francoeur (Ed.): International Encyclopedia of Sexuality.

John  Bancroft: Human Sexuality  and Its  Problems. 82.ed.9 LONGMAN g., 1987

Helen Singer Kaplan:  Sexualtherapie.  (2.Aufl.)  F. Enke,  1983

Buda Béla: A szexualitás  lélektana.. (7. Kiad.)  MAPET,  1997

John  Money:  Gay, Stright and In-Between. The Sexology of Erotic Orientation.

                Oxford Univ. Pr.,  1988

Am. Board of Sexology:  An  Outline  of  Sexology.  1990