3.     A  szexuális viselkedés változásai az ismert emberi történelem során

E hatalmas és szerteágazó történelmi témakör teljes és részletes bemutatása már csak azért sem indokolt, mert kitűnő könyvek egész sora vállalkozik ennek ismertetésére.  A szexuálpszichológia szempontjából ezért elegendő lehet vázlatosan összefoglalni a jellemzőbb fejleményeket, s azokat néhány szemelvénnyel illusztrálni. Azösszefoglalás többek közt  Lise Vincent Doucet-Bon:  Le marriage dans les civilisations anciennes.  1975, Paris, Michel) könyve alapján történik.

Doucet-Bon  szerint  a csere jelentőségét az ember korán felismerte; az istenek kegyét például csak áldozat ellenében vélte biztosíthatónak.  A csere-elvet aztán a férfi—nő viszonyra is alkalmazták:  a törzs csak akkor engedte át egy nőtagját más törzsbelinek, ha érte kártérítést kapott. Ebből származik a nászajándék  szokása, aminek különböző formái voltak:  pl. a leendő férj ajándéka a  nő családjának;  a család ajándéka a férjnek  (hozomány);  a férj ajándéka a feleségnek  a  nászéjszakát követő reggelen  („Morgengabe”, „don du matin”)  stb.

Indiában a férfi tehenet ajándékozott a nő családjának, a nő pedig tüzet hozott az apai házból, mint az asszonyi szolgálat szimbólumát.  Kínában a házasságkötés előtti, kölcsönös látogatások során sok ajándékot cseréltek:  porcelánvázákat, bronztárgyakat  stb.  Hasonló  volt a helyzet a germánoknál, a keltáknál és másutt is. Később egyes országokban a nászajándékot egyedül a  nő hozta, míg a férj óvadékot helyezett letétbe a nő számára. Korunkban a nászajándékot  inkább a házasságkötéssel kapcsolatos kiadások  közös megosztása váltja fel;  a cseréből részvétel lesz.

Házasodási  ritusok  és  tabuk

A nőt a régi társadalmakban főleg a reprodukció szempontjából tartották nélkülözhetetlennek  (lásd: a női termékenység kultusza). Kezdetben a nőket gyakran egyszerűen elrabolták, később megvásárolták. Hamarosan kialakultak a házasság körüli ritusok és tabuk. (Exo-  és endogámia, incesztustabu stb.) A matriarchátus, vagy annak nyomai sokhelyütt fellelhetők, de a nők a magántulajdonon alapuló társadalmakban a férfiak felügyelete alá  (sőt, tulajdonukba)  kerültek. Az ókori Rómában  a „pater  familiae” hatalma korlátlan volt.  A tulajdon és az öröklés miatt a férfi szűzességet követelt meg leendő nejétől  (fordítva  soha). A néhol szokásos, jegyesség alatti nemi kapcsolat elsősorban a női termékenység próbája volt.  Babilonban és másutt a szüzességet a termékenység istennőjének áldozták.  A tulajdonnal rendelkező  férfi a felesége mellett ágyasokkal és rabszolganőkkel hált.  A földesuraknak sok helyen joguk volt a férjhez menő lány  első éjszakájára  (ius primae noctis).  E szokás héber eredetére Tobias könyve vet fényt, de Indiában, Afrikában és másutt is szokásban volt.  Egyes kultúrákban a feleséget a férj  éjszakára átengedhette a vendégnek.  A  szerelemnek alig volt szerepe az ókori házasságban; legfeljebb elszigetelten fordult elő. A  házasságtörés  ószövetségi értelmezése szerint a férfi csak akkor követi el, ha  más feleségével (vagy jegyesével) közösül;  a feleség viszont akkor, ha bárkivel szeretkezik a férjén kívül.  A szülésre képtelen nőt el lehetett kergetni.  A kereszténység első századaiban még  vitatták, hogy van-e a nőnek  lelke.

Az  ókori  Kína  jogrendje szerint közrendű ember  két nővért vehet feleségül. Egy főtiszt két nővért és egy sógornőjüket;  egy nagy úrnak  9  felesége lehet, az uralkodónak pedig legfeljebb  36.  „Főfelesége” azonban mindenkinek csak egy lehet, ő az „igazi” feleség. (Ezért a kínaiakat sokan  monogámnak tartották.)  A párválasztás egyik fő szabálya Kínában is az exogámia volt.  A nemeket szigorúan elkülönítették:  csak ünnepi alkalmakkor találkozhattak. Még a házastársak is ritkán láthatták egymást;  néhány kivételtől eltekintve nem étkeztek együtt;  az asszonynak tilos volt férje asztalához ülni.  A  „láb-tabu” folytán  a lábat a nőnek el kellett rejteni (sőt, elcsökevényesíteni).  A „szex-tabu” folytán csak bizonyos napokon volt szabad házaséletet élni. A meddőség nagy szégyen volt. A feleségeknek nem volt szabad féltékenykedniük egymásra.  Egész éjszakát csak a „főfeleség” tölthetett a férjével, a többiek csak perceket.. A feleségek csak hívásra, szépen felöltözve léphettek férjük szobájába.  A házasságkötést a szülők intézték, hivatásos közvetítő segítségével.  Férjéhez csak a házasságkötés után  3  hónappal került, s attól kezdve anyósa irányította életét.

Indiában  már a Védák  keletkezésének korában  szigorú patriarchátus  uralkodott. A „Manu törvénye”  című szent könyv szerint  a nő mindíg kiskorú és az apa illetve a férj gondnoksága alá tartozik. Rendszerint már csecsemőkorában kijelölték számára jövendőbeli férjét, a házasság így kötelező volt. A válást nem ismerték. Ha a férj fiúgyermek nélkül halt meg, fivére nemzhet az asszonynak egy fiút. De az özvegy választhatja a halált is (abban a hitben, hogy a túlvilágon folytatják a házasságot).  A nő számára a férj valóságos isten.  A házasságtörő  nőt kutyákkal marcangoltatták szét, vagy tüzes vaságyra fektették. A férfi hűtlensége viszont bocsánatos bűn. A nő házasság előtti szüzessége kötelező. Házasodni csak azonos kasztbelivel szabad. A  lányt  12 éves kora táján vezették férje házába. A házasélet csak a kijelölt, havonta 16 napon volt szabad.

Az  ókori  Egyiptomban  II. Ramszesz idejében még a lányok kezdeményezték a házasságkötést, a gyerekek pedig az anya nevét viselték, ő rendelkezett velük  (a  matriarchátus  maradványaként).  A házasság első éve próbaidőnek számított.  A férj  félrelépései nem zavarták a feleséget.  A család itt is a szociális rendszerrel együtt fejlődött. A legrégibb dokumentumok szerint az asszony anyagilag sem függött férjétől, mert nem volt vagyonközösség.  A patriarchátus az  5.  dinasztia idején alakult ki. Ettől kezdve a nő hűtlenségét szigorúbban büntették (orrlevágás, elzavarás).  Ha a fáraónak legálisan  csak lányai születtek, ezek házasságot köthettek a fáraó illegális fiaival  (= testvérházasság),  így az utóbbiakból király lehetett, s felvehették a „Thoutmosis”  nevet.

Ami  Görögországot illeti,  Homérosz  művei  (Iliász, Odysseia)  írják le a házasság eredetének mítoszát:  a föld (a nő)  egyesülését az éggel (a férfival).  Az Iliászban az istenek  (Zeusz és Héra) házasságát is  leírja. A házassági szerződést a leendő férj a nő apjával szokta megkötni.  Ez alkalomból ajándékokat cseréltek. A lánynak szűzen kellett a házasságba mennie.  A legyőzött ellenség asszonyai és lányai a győztesek rabszolgái és ágyasai lettek.  Az athéni városállam korában romlott a „szabad” nő helyzete;  úgyszólván ki sem léphetett a házból, nem vehetett részt a közéletben;  férfitársaságban csak felszolgáló lehetett  (kivéve a hetérákat).  A feleség fő feladata a gyermekszülés, az örökös biztosítása. Ehhez egy fiú kellett; a többieket kirakhatták  (Tajgetosz),  vagy kegyetlen próbáknak  vetették alá  (ha kibírta, életben maradhatott). A „legális” házasságok mellett a szegényebb szabadok körében elterjedt a ceremóniák és ajándékok nélküli házasságkötés;  az ebből származó gyermekek azonban törvénytelenek. A hetérák szabadabban mozogtak, gyakran okosak és híresek voltak (pl. Aspasia, Periklész kedvese).  A feleséggel alig volt miről beszélni. Az időszámításunk előtti évszázadokban a görög nők helyzete javult; Szokrátesz már a nemek egyenlőségéről beszélt;  Pláton szerint a nő is nevelhető.  Arisztotelész a barátságot tartotta a házasság alapjának  (de azért a férfié a vezető szerep; s igazi szerelem inkább csak férfiak között lehetséges.

Az  ókori  germánok  életét főleg Tacitusz műveiből ismerjük.  Szerinte a germán az egyetlen barbár nép, amely a házasságban egy nővel megelégszik.  Orgiák nincsenek, a házasságtörés ritka, mert  „az erény elvesztésére nincs kegyelem”. A lány szüzességét igen szigorúan vették:  aki elvesztette, nem talált férjet.  A házasságtörő nőt  leborotválták és pellengérre állították. A házasságkötés alapja: állatok, tárgyak cseréje. A nő nem tulajdona férjének, hanem munkatársa.  A lovagkorban a feleség a nászéjszaka után  birtokot kapott a gazdag lovagtól.

Prostitúció:  a  test  áruba  bocsátása

A különböző népek és korok házasodási szokásait szinte vég nélkül lehetne folytatni, ám a szexuális viselkedés nemcsak házasságban fordul elő, hanem előtte, sőt, alatta és utána is.  Már több utalás történt arra, hogy a házasságkötés előtt (ha egyáltalán sor került valami hasonlóra)  a fiúkat és lányokat az adott kultúrában kialakult szokás szerint vagy igyekeztek távol tartani egymástól, vagy elnézték, megengedték szexuális próbálkozásaikat. Hasonló a helyzet a felnőttek házasság nélküli (vagy azon kívüli) szexuális viselkedésének megítélése terén. Az ókorban a rabszolganők szexuális kizsákmányolása mellett már egyre többen rájöttek, hogy – a házasságkötési ajándékozás, ajándékcsere (hozomány  stb.)  mintájára -- a szexuális szükségletek összeházasodás nélküli kielégítése is ajándékot érdemel (az árucsere elvének megfelelően). Erre a nők is rájöttek. Igy jött létre a  prostitúció.

Mi a  prostitúció?  Ennek lényegéről sokféle teória és magyarázat született. Norman  Hair egyik legelfogadhatóbbnak tartja, hogy  „a prostitúció a test kihasználása, válogatást nem (vagy alig) ismerően, pénzkereset céljára.”  Hozzáteszi azonban, hogy a válogatatlan odaadás nagyon határozatlan fogalom. Mert hiszen a különböző vallási ünnepségek, vagy népi mulatságok sohasem múltak el  orgiák, vagyis válogatás nélküli, gátlástalan szexuális viselkedés nélkül—amit legfeljebb promiszkuitásnak, de nem prostitúciónak nevezhetünk. Ám vannak olyan helyzetek is, amikor nehéz különbséget tenni köztük. Ugyancsak  Hair  idézi a „történetírás apját, Herodotoszt”, aki a babiloni vallási prostitúciót így írja le:

„... minden babiloni nő tartozik legalább egyszer életében Aphrodite szentélyéhez járulni, hogy ott nemileg érintkezzen egy idegennel. Sokan, akik méltóságukon alulinak tartják a nép közé vegyülést, egész sor rabszolgától kísért diadalkocsiban érkeznek a templomhoz. .. Sok asszony gyűlik össze Aphrodite  szentélyénél, szalaggal a hajában. Némelyek jönnek, mások mennek. A folyosókon, amelyek a nőkhöz vezetnek, idegenek sétálnak, hogy válasszanak közülük.  Ha egy nő leült az Aphrodite szentélyben, addig nem térhet haza, amíg egy idegen pénzt nem dobott neki és nem kísérte ki, hogy közösüljön vele. Mikor az idegen a pénzt odaveti a nőnek, e szavakkal teszi: Vedd Mylitta istennő nevében.

Aphroditét a babiloniak valóban Mylittának nevezik. Legyen bár ezüst, vagy réz az odadobott pénzdarab, a kiválasztott nő nem jogosult azt visszautasítani, mert ez a pénz  szent pénz. A nőnek követnie kell az idegent..., s nem háríthat el senkit sem. Csak, ha végig tűrte az idegen ölelését és ezzel szolgálta az istennőt, térhet haza a tűzhelyéhez.”

Hair szerint kezdetben az ilyen jelenetek a nagy vallási ceremóniáknak csak mellékes részei voltak, de később ez  a szokás elterjedt úgy, hogy valóságos  rituális  prostitúcióvá vált. Nyomait megtaláljuk a föniciaiaknál, görögöknél, a rómaiaknál, egyiptomiaknál és a hinduknál is. Változatos formákat ölt, de a lényege változatlan marad.  Érthetőnek tartja, hogy voltak nők, akik hasznosnak találván a szokást, „végleges hivatásul választották a paráznaságot”. Athénben  Szolon, a híres törvényhozó alapította az első nyilvánosházat  „Dikterion”  néven. Ebben háromféle nő szolgált, tehetsége és képzettsége szerint. Az első osztályba tartoztak a „hetérák”, akik  szépségük és finom modoruk által tűntek ki. Az athéni köztársaság államférfiai ilyen nőket tartottak barátnőül, s ezek valóságos bizalmasaik, segítőtársaik lettek.

Még elég rangos, de másodosztályú „művészek” voltak  az  aleutridák,  akiket megtanítottak fuvolázni; később táncoltak és énekeltek, s szexuálisan is kiszolgálták az idegent, aki pénzzel és ékszerrel viszonozta szolgálatukat. A legalsó szinten voltak a  dikteridák.  Ők elégítették ki a „nép étvágyát”. Szállásuk rendszerint a kikötők körül helyezkedett el.  Persze nemcsak Athénben voltak hivatássos prostituáltak, hanem  Korinthoszban és  Spártában is.  De az ókori Rómában és környékén szintén sok bordélyház volt. (Ezt jól igazolják a Pompeiben feltárt leletek.)

A középkorban  főként a keresztes hadjáratok korában virágzott a prostitúció: a hadsereget csoportosan nyomon követték ezek a nők, akik közül egyesek a tiszteket és nemeseket, a többiek pedig a közkatonákat szolgálták. Békésebb időkben  pl. a farsang idején, ünnepségeken, vásárokon, sőt,  az egyházi zsinatok alatt és a vendégfogadók környékén, mindenütt működtek a prostituáltak.  Hair szerint lassanként kifejlődött valami céhrendszer-féle is. „A prostitúció  szervezkedik és letelepszik külön házakban, a hatóság, az állam, sőt, a vallási szervezetek oltalma alatt.  Ezek a telepek nagy bevételi forrásokat jelentettek, ami magyarázza a vállalkozóik tekintélyét és hatalmát, még a hatóságok felett is.”  A bordélyházak felügyelőinek mindíg alkudozniuk kellett a bordélyházak uraival. „Másrészről a lebujok gazdái kötelesek voltak az uralkodók és azok meghívott vendégei részére ingyen átengedni a kiválasztott nőket. ..  a hercegek, sőt, császárok is szívesen látogatták a nyilvános házakat, minden szégyenérzet nélkül. A papság is minden szégyenkezés nélkül szedte e tisztátalan eredetű jövedelem adóját. A pápai kincstár IV. Sixtus  idejében  20,000  aranyat szedett be évi adó gyanánt, s a mainzi érsek legnagyobb bevétele a nyilvánosház után beszedett adó volt.” (344-348.old.)

A  szexuális  viselkedés  története

Nagyon jó áttekintést ad  a szexuális viselkedés történetéről  I. Sz.  Kon:  Kultúra – szexológia  (1981, Kossuth K.)  c. könyvének  4. fejezetében.  Főbb gondolatait  érdemes ismertetni és idézni:

„A középkori  kultúra  viszonya  a  szexualitáshoz  közismerten ambivalens volt.  A  hivatalos keresztény erkölcs  aszkétikus és antiszexuális volt, s nemcsak a „paráznaságot”  ítélte el, hanem a szerelmet is, mivelhogy az szerinte akadályozza a vallási kötelességek teljesítését. A nemi élet egyetlen igazolása a fajfenntartás  maradt, az egyházi házasság keretein belül. Tehát  a  szexuális magatartást is gondosan szabályozták  (tiltották a nemi érintkezést a böjt és számos keresztény ünnep alkalmával;  a  meztelenség tabu lett... stb.). A  feudális társadalomban azonban a hivatalos aszketizmus mellett  teljesen legálisan  létezett még a... karneváli kultúra. A középkori karnevál az ősi, orgiasztikus ünnepek hagyományait folytatva  megengedte a meztelen test bemutatását... és a szertartásos  inverziót  (férfiak  női ruhába öltözését és fordítva), valamint a szexuális érzelmek nyilt kifejezését.” (151-152.old.)

A szerelem a középkorban  a  trubadúrok,  vagyis az eszményített úrnőjüknek hódoló  lovagok dalainak formájában jelenik meg.  „Ez a líra azonban csupán egy szűk, feudális elit számára volt hozzáférhető és nem sok köze volt a reális, hétköznapi magatartáshoz. Az újkori  polgári kultúra lerombolta ezt a bipoláris építményt, melynek két ellenpontját az aszkézis és a karnevál képezte. Már a reneszánsz korabeli humanisták is megsemmisítő bírálatnak vezették alá a szerzetesi aszkézist  és  az  önmegtartóztatáson alapuló erkölcsöt...  Ám  amikor a keresztény aszkézist az önkorlátozó, polgári morál váltja fel, ismét üldözni kezdik az élet testi és érzelmi oldalát, beleértve a szexualitást is... Az emberek szégyellni kezdik a testüket.  A 16.—18. században előbb csak nyilvános helyeken tiltják a meztelenséget, majd az egyedül levő ember számára is „illetlennek” tekintik. (Ennek tanúbizonysága, hogy a  18. században megjelennek a különböző hálóruhák, éjszakai öltözetek.)

Míg a középkori egyház úgy vélte, hogy az ifjúkori vágyakat nem lehet elfojtani  (Fallopius  a  16. században  a  maszturbációt, mint a pénisz megnövelésének módját ajánlotta), addig a  17.—18. századi pedagógia ragaszkodik az elfojtáshoz. Ezzel párhuzamosan hirtelen fokozódik a maszturbáció vallásos elítélése, amiben a pedagógusok már nem „bocsánatos gyermeki vétket” látnak, hanem a legszörnyűbb bűnt... A pedagógiai érvek mellett már ál-orvostudományi érveket is felsorakoztatnak.... egyre inkább meggyökeresedik az a vélemény, hogy az onánia veszélyes betegség, amely őrülethez és erkölcsi zülléshez vezet... Az  önmegtartóztatás ... a  19. század elejére  orvosi-biológiai imperativusszá válik.” (153-157.old.)

A  liberalizálódás  kezdetei

A represszív  nemi erkölcs és az antiszexuális agitáció azonban nem akadályozta meg, hogy  jelentősen növekedjen a házasságon kívüli terhességek és szülések száma – tehát valamilyen liberalizálódás is megkezdődött.  Ennek egyik jeleként fokozatosan megszűnt  a szűzlányokat  elcsábító  férfiak felelősségre vonása. Ezzel párhuzamosan a házasság-kötésekben résztvevő férfiak életkora is növekedett.  A szexuális viselkedés alakulásának ellentmondásos tendenciáit jellemzi, hogy nehéz eldönteni:  „Vajon a polgári korszak beköszöntése egyúttal a nemi erkölcs fokozatos liberalizálódását, a kultúra erotizálódását jelentette-e, mint azt a francia  filozófus, M. Foucault  véli, vagy ellenkezőleg, az antiszexuális repressziók fokozódását, mint azt az ugyancsak francia történész, Flandrin  állítja?” Az újkor  mindenesetre fokozatosan „szekularizálja”  (evilágivá teszi)  a  szexualitást  és egyre inkább  szétválasztja a nemzést és az élvezetet. Ezt főleg a fogamzásgátlás  fejlődése teszi lehetővé;  a  19. század közepe táján kerülnek kereskedelmi forgalomba a tömegesen gyártott gumióvszerek. A  század elején azonban a szentimentális és romantikus írók műveiben  a szerelem még  deszexualizálódik;  az érzékiséget  „isten felfedezésének” szintjére szeretnék emelni, mint azt  F.  Schleiermacher, a német romantika teoretikusa írta.  A szerelem kultuszát misztikus hangulatok hatották át.

Az elfojtott és kiszorított szexualitás  ugyanakkor sajátos  szubkultúrát alkot, amelynek  fő képviselői a francia libertinusok voltak, például   de Sade  márki, akit persze bebörtönöztek és írásait is üldözték. A megjelenő  pornográf írások és ábrázolások  e  szubkultúra patriarchális jellegéről tanúskodnak;  a nőket egyrészt a szükséglet-kielégítés eszközének tekintik, másrészt  képtelennek tartják a szexuális élvezetre. Az irodalomban a nő  az angyali tisztaság  megtestesítője. „Az az elképzelés, hogy a rendes nőknek egyáltalán nincsenek szexuális vágyaik  (ez egyébként számos  19. századi orvosi könyvbe is bekerült), nagyon előmozdította a női frigiditás elterjedését, valamint a férfiak pszichikai impotenciájának kialakulását.  Mint Freud írta: a  férfi úgy érzi, hogy szexuális önérvényesítésében gátolja a nő iránti tisztelete, és ebben a tekintetben csak akkor tud teljesen kibontakozni, ha egy megalázott szexuális objektummal van dolga. Szerinte ugyanis a férfi szexualitásának „perverz összetevőit” nem képes kielégíteni egy általa tisztelt nővel.” (164.old.)

Érdekházasságok  és  romantikus  szerelem

Buda Béla  (1988)  megállapítja, hogy  „az arisztokrácia és a polgári osztály házasságát vagyoni és hatalmi megfontolások irányították. Az uralkodói házakban a házasságot nemegyszer már gyermekkorban létrehozták, nagypolitikai, diplomáciai okokból.  Nagyon kevés dokumentált példát ismerünk arra, hogy a szülői döntésnek a gyermekek ellenálltak volna... Még azonos rangszinten belül is elkülönültek vagyoni rétegek, amelyekben a házasság szinte endogám volt... A polgári renden belüli rétegekben is a belházasság volt az előírás.” (46.old.)   Később, az oktatás és a kultúra fejlődésével egyre szélesebb körben elterjedt a romantikus szerelem kultusza, s erősödött az egyéni fejlődés igénye. A  19. században ez még csak a férfiak szempontjából volt szembetűnő, bár már a nők is kezdtek önállósodni. Számukra azonban kötelező volt a hűség  (a szexuális kizárólagosság értelmében). Megvolt még a kettős morál;  a férfiak  „félrelépései” bocsánatos bűnnek számítottak.

Az iparosodás és városiasodás a nemek viszonyát is egyre inkább átalakította. A viktoriánus korszakra  a népesség gyors szaporodása mellett a prostitúció és pornográfia térhódítása volt jellemző.  A munkásmozgalom és a nőmozgalom új erkölcsi elveket kezdett hirdetni,  emberi jogaikat kezdték  követelni a homoszexuálisok is, s kezdett kibontakozni a szexuális reformokért vívott harc.

Néhány  tanulság

A vázlatos történelmi áttekintésből néhány érdekes tanulság adódik.  A szexuális viselkedés alakulását nyilván nem csak az határozta meg, hogy valaki férfinak, vagy nőnek született;  hanem elsősorban az, hogy az adott társadalomban  mit vártak tőle, mint férfitől illetve nőtől.  A nyilvánvaló testi különbségeket ugyanis különböző szociális szerepekkel kapcsolták össze, az adott társadalom jellegének és igényeinek megfelelően. A patriarchális társadalmakban a nőktől elvárták, hogy passzívak, engedékenyek és szolgálatkészek legyenek;  a férfiaktól pedig  az erőt, az értelmet és uralkodást várták el.  A gyermekeket és fiatalokat is ennek megfelelően nevelték.  Így csak az érvényesülhetett, aki eleget tett  az elvárt nemi szerep kívánalmainak. A nőies férfiak és a férfias nők tehát sikertelenek maradtak, mert nem tartották őket normálisnak és egészségesnek. (Ennek jó példája az „orleáni szűz”, akit férfiassága miatt eretnekként megégettek.) A nemek esélyegyenlőségének ellenfelei  mindig a „természetes nemi különbségekre”  szoktak hivatkozni, bár e hivatkozás nyilvánvalóan indokolatlan, s pusztán a férfiak előjogait igyekszik védeni.  A hagyományos nemi szerepek az ipari társadalmakban reformok sorozata révén kiegyenlítődnek.

Hasonló a helyzet a „kettős erkölcs”  és a „szexizmus”  viszonylatában.  A patriarchális társadalmakban  a férfiak és nők viselkedését eltérő erkölcsi normák alapján ítélik meg:  ezek a normák a nők számára sokkal szigorúbbak, különösen a szexualitás terén.  A nők szabadságjogainak fokozatos növekedését  sokan ma is a férfiak szabadságcsökkenéseként értékelik  (pl. a fogamzásgátlás vagy a terhességmegszakítás terén).  A  szexizmus, vagy  „férfi sovinizmus” olyan beállítottság, amely a férfiakat alapvetően  magasabbrendűnek, a nőket pedig alacsonyabbrendűnek tartja.

 Korunkban ugyan mind a kettős erkölcs, mind a szexizmus kezd háttérbe szorulni, de azért  a közéletben, a munka világában és a magánéletben egyaránt fellelhető.  A  házasság  sajátos szerződés két, vagy több ember (s nem ritkán azok családjai) között, bár e szerződést többnyire nem foglalták írásba.  A társadalom azonban mindig fontosnak tartotta, s igyekezett szabályozni a házasságokat.  Elméletileg  négy  fő házasságformát ismerünk:  a  monogámiát és a  poligámia  3  formáját: a  poliginiát  (egy férfi és több feleség), a  poliandriát  (egy nő és több férj), valamint a  csoportházasságot  (több férfi és több nő).  Az ismert történelem során mindegyik előfordult;  ma azonban világszerte a monogámia a leggyakoribb., bár kétségtelen, hogy ez is többféle lehet, hiszen pl. a katolikus egyház szentségnek és felbonthatatlannak tartja, a polgári házasság viszont  felbontható és megismételhető stb.

A házasság és annak társadalmi szerepe sokat változott a történelem során, ám éppen ezek a változások tanúsítják életképességét, amely az egyén és a társadalom stabilizálásában nyilvánul meg. E. Haeberle  szerint  csak a monogámia jelenthet esélyt  a  női egyenjogúság  megvalósítására  (amit egyébként  az is alátámaszt, hogy a férfiak és nők számaránya nagyjából egyenlő).  A házasság hagyományosan két fő szociális célt szolgál:  1.  két, nem rokon család  kapcsolatát és  2.  az újszülöttek  védelmét. Az első cél eszközei az  incesztustabu  és az  endogámia  tilalma, amelyek nélkül  nagyobb szociális egységek nem jöhettek volna létre. Az újszülöttek védelméhez pedig szükség van együtt maradó és együttműködő szülőkre; bár ma már sok egyedülálló szülő is képes ezt biztosítani. Ez utóbbi  összefügg a házasság és család válságával, amit az együttélések kísérleti formáival  próbálnak áthidalni. (Lásd:  3 és  10. Dokumentum.)