4.     Korunk felismerhető  trendjei a  szexualitás  terén

Korunkon  szélesebb értelemben véve a  20. századot  és a legújabb századfordulót értjük, s a szexuális viselkedés alakulása terén jelentős változásokat figyelhetünk meg  ebben az időszakban. Úgy tűnik, az alap-tendencia – főleg a nyugati társadalmakban --  a  liberalizálódás:  a szexuális kapcsolatok létrehozása egyre könnyebbé válik, teret nyer a premaritális és extramaritális  szex,  a  fogamzásgátlás  és a nemi úton terjedő fertőzések elleni védekezés  technikailag biztonságosabbá válik;  részben ennek és a művi abortuszok elterjedésének következtében  a  születések száma  és a népesedés üteme visszaesik, ugyanakkor az idősek aránya növekszik;  a könnyen felbomló és ritkuló házasságok mellett  egyre szaporodnak az „illegális”  együttélések,  a  magányos  és „szingli” életformák; a nők, a fiatalok és a  szexuális kisebbségek  egyre bátrabban követelik  és szerzik meg jogaikat . Mindezt  sokan már  „szexuális  forradalomnak”  tartják, bár inkább a  szexuális reformok folyamatának  fokozatos  erősödéséről van szó, amely már-már minőségi változást eredményez a nemek viszonyában:  a  patriarchátus helyébe egyre inkább  a nemek egyenlő esélyein  alapuló társadalmi  rendszer lép.

 

            Szexualitás  a  20.  században

Ez a folyamat természetesen még a fejlett, nyugati társadalmakban sem zökkenőmentes;  különböző  szakkönyvek  ezt szemléletesen mutatják be. Ilyen többek közt  Angus  McLaren:  Szexualitás a  20. században  (2002,  Osiris K.)  c.  könyve, amely  „azokról a pánikjelenségekről és örömökről szól, amelyek a  20. század folyamán a szexualitáshoz kapcsolódtak.”  Ilyen  pánikjelenségek persze már a  19. században is előfordultak, például a maszturbációk  és egyéb,  bűnösnek és  „deviánsnak”, „aberráltnak” tartott viselkedések miatt. McLaren  könyvének alapvető állítása, hogy a szexuális viselkedés nem biológiailagmeghatározott, hanem  „valójában  társadalmi termék.” (12.old.)  Ennek megfelelően szociális és kulturális összefüggésekben kell  vizsgálni a korszak nyugati szexuális szokásait.   M. Foucault-ra hivatkozva  tévedésnek tartja, hogy az elfojtás viktoriánus korszaka után  felszabadult világban élünk, mert szerinte az elfojtás régi formái helyett az ellenőrzés újabb formái jelentek meg – a  status quo  védelmében.  Rámutat, hogy az ideológia és a viselkedés kölcsönhatásban állnak egymással;  a szexuális problémákról folytatott „diskurzus”  része lett az általa leírt valóságnak.

Az előző századforduló körül különösen sok vita folyt a gyermeki szexualitásról  (főleg a maszturbáció kapcsán),  a prostitúcióról és nemi betegségekről, valamint a homoszexualitásról.  Ekkoriban jelentek meg  Sigmund Freud, Havelock Ellis, Magnus Hirschfeld, Iwan Bloch és mások  nagy vitákat kiváltó, első művei  a szexuális élet  különböző problémáiról.  Az első világháború aztán kifejezetten pánikot keltett a régi erkölcsöket féltőkben.  Minthogy a férfiak milliói vesztek oda, a szaporodás létfontosságú lett  

A két világháború között  fokozódtak a nemzedéki feszültségek;  a fiatalok lázadóbbak lettek,  bátrabban igyekeztek önállósulni, kevésbé  titkolták szexuális kíváncsiságukat és igényeiket.  Ekkoriban indult virágzásnak a szexuális felvilágosító irodalom, amely igyekezett elősegíteni, hogy a házasság mindkét fél számára  szexuálisan kielégítő legyen. A holland nőgyógyász,  Th. van de Velde:  A tökéletes házasság  élettana és megvalósítása  c. könyve különböző nyelveken számos kiadást megért, s már 1928-ban magyarul is megjelent, s ezt követte hamarosan  van de Velde:  A  házastársak elhidegülése  c.  kötete.  Az orvosok tehát kezdték elismerni, hogy a házastársak szexuális harmóniája legalább olyan fontos, mint  a  társas higiénia.. A szexuális felvilágosításokat persze többnyire  romantikus és vallásos terminológiába öltöztették, mert ezzel lehetett megnyerni a közép- és felsőbb osztálybeli olvasókat.  Van de Velde  is  a szexualitás  „normális” (vagyis heteroszexuális) formáit  „Szent Földként”  írta le, míg a többit  a „Szexuális  Perverziók Poklának”  tartotta.

 

Premaritális  szex  és  fogamzásgátlás

A házasságkötések aránya a két világháború között emelkedett;  de ugyanígy nőtt a házasság előtti szexuális kapcsolatok arányszáma is. A párok ugyan csak hónapokig, vagy több mint egy évig tartó együttjárás  (vagy éppen jegyesség)  után  mertek csak  közösülni,  s a szüzességre különösen a vagyontalan lánynak kellett vigyáznia, mert ha várandósan cserbenhagyták, aligha  tudott férjhez menni.  Sok munkáslányt a gazdasági szükségszerűség hajtott a házasságba, vagy a szerető illetve prostituált szerepkörébe. Maga a házasélet is viszonylag ritkán jelentett még  szexuális kielégülést a nő számára.  Marie Stopes, a születésszabályozás legismertebb propagátora szerint  a  nők  70-80%-a  nem jut kielégüléshez, partnerének sietsége  és  figyelmetlensége miatt.

Az 1920-as és  1930-as években  erősen szaporodó  szexuális tanácsadó könyvek  van de Velde  mintájára  igyekeztek ránevelni a férfiakat  partnereik kielégítésére.  Legtöbb könyv azonban nem haladta túl azt a meggyökeresedett előítéletet, hogy  a  nemi szerep  biológiailag meghatározott, tehát pl. a férfinak kell aktivnak és kezdeményezőnek lenni, a nőnek pedig passzívnak és odaadónak.  Ez alól csak néhány  kivétel akadt, például  Wilhelm  Reich  könyvei  és „szexpol” (szexuálpolitikai)  mozgalma,  amely azonban  a nácizmus uralma alatt elvesztette létalapját.  Igy inkább csak az angolszász nyelvterületen  váltott ki nagy visszhangot az a gondolat, hogy a házasság sikerének fokmérője a házaspár szexuális életének minősége. Korábban azzal vádolták  a fogamzásgátlást alkalmazó nőket, hogy ők „a család önző ellenségei”  A  női emancipáció olyan képviselői, mint  Marie  Stopes,  vagy  Margaret  Sanger  viszont azzal érveltek, hogy a családi boldogságot éppen az veszélyezteti, ha a  nő retteg a nem kívánt terhességtől.  Bár a családtervezés szakértőinek üzenetei még az 1930-as években sem jutottak el a tömegekhez, s bár a megbízható fogamzásgátló eszközök csak nehezen voltak elérhetők, a születési ráta mégis csökkent.  (Lásd:  7. és  8. Dokumentum)

 

A  szexológusok  hatása

A nyugati társadalmak embereinek szexuális beállítottságát és viselkedését a 20. század folyamán egyre inkább befolyásolta  a szexológusok (mint kutatók, nevelők és gyógyítók)  működése. Pedig sokak szemében  gyanúsaknak tűntek, mert tabutémákról szóltak, s gyakran üldözésben részesültek. Hiába alapította meg  Magnus  Hirschfeld  1919-ben Berlinben a világ első  szexológiai intézetét,  hiába adtak ki tudományos könyveket és folyóiratokat, rendeztek nemzetközi szexológiai kongresszusokat,  a konzervativ közvélemény, az egyházak, sőt, a legtöbb orvos is  felforgatással gyanúsította őket.  Ez  Sigmund Freud  műveire éppúgy vonatkozott, mint  számos kortársára.  McLaren  szerint közhellyé vált az a zavaros elképzelés,  hogy az „egészséges”  szexualitást  kikezdték a tudósok sajátos megfontolásai. A nácizmus ezt ki is használta, évtizedekre visszavetve Európában a szexológia fejlődését.

Ugyancsak  McLaren állapítja meg, hogy a 2. világháború utáni évtizedeket az egymásnak ellentmondó kulturális áramlatok sokasága jellemezte. Alfred C. Kinsey,  aki elsőként mérte fel átfogóan és objektíven az USA  felnőtt lakosságának szexuális viselkedését,  a konzervatívok szemében  felforgatónak  számított  Mások viszont ünnepelték és fel is használták a nagyobb szexuális szabadság elérése érdekében. Kinsey  az 1930-as évek végén kezdett interjúkkal adatokat gyüjteni néhány munkatársával, s a feldolgozott adatokat  két vaskos kötetben publikálta  (a férfiakét  1948-ban, a nőkét  1953-ban). Kinsey kiderítette, hogy a közösülés  a férfiak szexuális kielégülése terén csak a  4.  helyen áll a maszturbáció, a pollució és a petting mögött.  A Freud által fontosnak tartott, kisiskolás kori  „latencia periódus” Kinsey tapasztalatai szerint nem létezik;  a szexuális viselkedés korán kezdődik, s a fiúk szexuális igényei  éppen a serdülő-  és ifjúkorban a legerősebbek. Szakított a „spermatakarékosság”  elvével  is, amely szerint az egyszer s mindenkorra adott szexuális energiát nem szabad eltékozolni. Kimutatta, hogy  a nemi életüket legkorábban kezdők később is sokkal tovább aktívak maradnak  és minden szempontból sikeresebbek, mint akik későn kezdték.

A legnagyobb visszhangot  Kinseynek az a megállapítása keltette, hogy adatai szerint  a férfiak  37%-ának  már volt orgazmusa egy másik férfivel.  Ez nem azt jelenti, hogy ennyi férfi homoszexuális, mert ugyanezek a férfiak  többnyire nőkkel is kielégültek, tehát  inkább valamennyire biszexuálisok.  Kinsey felvázolta a szexuális viselkedés skáláját, amelynek egyik végén a kizárólag heteroszexuálisok, a másik végén a kizárólag homoszexuálisok  találhatók, köztük pedig azok, akik többé vagy kevésbé mindkét nemmel képesek  szexuális élvezetekhez jutni. Adatai szerint a kizárólagosan homoszexuálisok aránya a férfiaknál nem több  4-5%-nál;  a nőknél pedig még ennyi sincs.  A nőkkel kapcsolatban  a vaginális  (vagyis közösüléses) orgazmus Freud és követői által  érettnek és elérendőnek tartott követelményét  éppúgy indokolatlannak ítélte, mint azt, hogy a  maszturbációval elért  klitorális orgazmus  infantilis vagy káros lenne a nők számára. Épp ellenkezőleg: az orgazmuskészség maszturbálás révén történő kialakítása  megkönnyíti  a partnerrel történő kielégülés elérését.

Kinsey  meglepő  megállapításai ellenére a hagyományos, nyugati nemi normák a  2. világháború utáni években is szilárdnak látszottak:  sok házasságot kötöttek, sok gyermek született  („baby boom”)  és viszonylag kevesen váltak el.  A házasságon kívüli kapcsolatokat   McLaren szerint  elvileg még az 1950-es években is szigorúan vették;  az  USA  több államában még büntették is.  „A pszichológusok a  „házasságtörést” az éretlenség jelének tartották.” Kinsey viszont cáfolta azt a feltételezést, hogy  a házasság előtti szexuális kapcsolatok vezetnek  több és gyakoribb  félrelépésekhez a házasságban.  Ekkoriban kezdtek szaporodni Amerikában a házassági tanácsadók és a házassági kézikönyvek.  A „nagy népszerűségnek örvendő, primitív pszichoanalízis”  híveinek alapelve, hogy a házastársak és a gyermekek  „tanuljanak meg alkalmazkodni”  természetes (vagyis hagyományos)  szerepükhöz   A nő legyen jó anya, de egyben jó szerető is és tudjon kielégülni a közösülésben.

 

  Nőmozgalom,   akceleráció, homoszexualitás

A feminista mozgalom erősödésével aztán egyre több nő fölényben érezte magát, a férfiak domináns helyzete pedig megrendült.  A férfimagazinok, így  Hefner  1953-ban indított, Playboy című magazinja  a férfiasság hagyományos normáit igyekezett erősíteni.  Ugyanakkor változott a tizenévesek helyzete is:  a folytonos  akceleráció  miatt  a  pollutarche  (első magömlés) és a  menarche  (első havivérzés)  ideje  évtizedenként  négy hónappal korábbi időpontra  tolódott!  A  randevúzás, s vele a pettingelés  (símogatás, csókolózás stb.) egyre korábban, már 14-15 éves korban elkezdődött, s alig egy-két  évvel később  a  koitarche (első közösülés)  is megtörtént. McLaren szerint  „a szexuális  szórakozás  egyik módja volt annak, hogy a fiatalok érzelmileg függetlenedjenek  szüleiktől.” (214.old.)  Ezzel együtt  a házasságkötés előtti szexuális kapcsolatok mind gyakoribbá váltak;  részben a fogamzásgátló  eszközök használatának elterjedése következtében. A szexuális kapcsolatfelvétel azonban gyakran  házasságot eredményezett.  Főleg a lányok törekedtek erre, mert féltek a nem kívánt terhességtől és a gyerekkel egyedül maradástól.  A lányok szexuális vágyaik és félelmeik között őrlődtek;  igyekeztek tapasztalatokat gyüjteni szeretkezési készségeik fejlesztéséhez, s egyben partnerük elkötelezéséhez.  „A tizenévesek által tapasztalt zűrzavart csak fokozták a hozzájuk eljutó, egymásnak ellentmondó üzenetek.” (216.old.)

A  Kinsey-Jelentések  nyomán  komoly viták kezdődtek a homoszexualitásról is.  1952-ben az amerikai  Pszichiátriai Társaság  diagnosztikai kézikönyvében  (DSM-1)  még szociopátiás személyiségzavarként értékelték a homoszexualitást.  Angliában azonban az 1957-ben megalakult  „Wolfenden Bizottság” felülvizsgálhatta a  homoszexualitásra vonatkozó törvényeket, s elérte, hogy 1967-ben a megreformált törvény már nem bűntette  azt. Ezzel párhuzamosan az amerikai Pszichiátriai Társaság  is módosította  kézikönyvében a homoszexualitás  megítélését, így az már nem számított személyiségzavarnak. Ezt az átértékelést aztán az európai országokban is követték.

Az 1950-es évek második felében a fogamzásgátlás  megítélésében is fordulat következett be.  Hivatalos oldalról ennek fő oka az volt, hogy a világ fejletlen országainak  gyors népességnövekedésében komoly veszélyt láttak. (A világ túlnépesedése  azóta is megoldatlan probléma.)  Az 1960-as években megjelenő hormonális fogamzásgátló tabletták már akadálytalanul terjedhettek a nyugati világban. Részben ezeknek köszönhetően a nők is bátrabban vállalkoztak a nem legalizált szexuális kapcsolatokra. Minthogy ugyanakkor a pornográf képeslapok, filmek és regények, nomeg  a szexualitás nyilt ábrázolását kihasználó reklámok is elárasztották a piacot,  az így kialakuló  szexhullámot  sokan „szexuális forradalomnak” tartották. A nyomtatott és elektronikus  médiumok ezt a szemléletet napjainkig is erősítik, holott  a kettő nem ugyanaz;  szexuális forradalomról csak a nemek viszonyának gyors és társadalmi méretű, alapvető átalakulása esetén beszélhetnénk. (Maga McLaren is  a 20. század egyik legnépszerűbb  „kulturális  mítoszának”  tartja  a 60-as években állítólag lezajlott  „szexuális forradalmat”.)

 

Reformok a  nemek  viszonyában – és  a  terápiában

A reformok viszont kétségtelenül szaporodtak a szexuálpolitikában és a törvényhozásban is, mert egyre többen ismerték fel, hogy  modernizálni kell az elavult törvényeket;  külön kell választani az erkölcsöt és a bűncselekményt. A házasságot és családot nem eredményező  szexuális kapcsolatok így egyre elfogadottabbak lettek. A házasságot kötők életkora  az  1970-es években emelkedni kezdett, ám ugyanakkor a szexuális kapcsolatok elkezdése egyre fiatalabb életkorban következett be.  Az egyetemisták és a már dolgozó fiatalok közül sokan egyszerűen összeköltöztek  (aztán később vagy házasságot kötöttek, vagy szétváltak).  A  Redbook magazin  adatai szerint  1975-ben már a nők 90%-ának  voltak házasság előtti  szexuális tapasztalatai. A  60-as és  70-es években egyre-másra jelentek meg  a szexológiai  adatgyüjtések feldolgozásai. Köztük az egyik legismertebb Shere Hite  amerikai  szociológusnő  1976-ban megjelent könyve a  nők szexuális életéről, majd  néhány évvel később  a férfiak  szexualitásáról.  Az első „Hite-Report” csaknem olyan feltűnést keltett, mint annakidején a  „Kinsey-Report”, sok nyelvre lefordították, s 2000-ben magyarul is megjelent.  Kinseynek azonban számos más követője is akadt. (Lásd:  22.  Dokumentum)

Talán még nagyobb jelentőségű volt  a  szexológia fejlődésének az az iránya, amely a szexuális funkciózavarok  gyógykezelésében hozott fordulatot  a  pszichoanalízishez képest.   Egy amerikai nőgyógyász,  William H. Masters  és munkatársa, Virginia  Johnson   1966-ban  publikálták  Human Sexual Respons (Emberi szexuális reagálás)  című könyvüket , amelyben  a szexuális reakcióciklus  fiziológiai folyamatának egzakt mérési eredményeit  mutatták be.  Az alig 5 év mulva megjelent másik könyvükben  (Human Sexual Inadequacy, 1971)  pedig a szexuális zavarok újszerű, gyors és eredményes  párterápiáját ismertették, megalapozva ezzel a modern szexuálterápiát.  Ugyanebben az időszakban a  Nyugaton megjelenő szexuális felvilágosító  könyvek  már nemcsak a maszturbációt, hanem az orális szexet, sőt, az  anális szexet is elfogadhatóvá tették, s ezzel mindjobban elmosták a hetero- és homoszexuális  élvezetek illetve ingerlési módok közötti határokat.  Az  1968-as diáklázadások során – amelyhez a melegek és leszbikusok is csatlakoztak – a „Make love, not war!” (Szeretkezz, ne háborúzz!)  jelszavakkal  a nagypolgárság erkölcseit bírálták. Közben a feminista nőmozgalom  folytatta küzdelmét a nők jogaiért és a művi abortusz legalizálásáért, s az 1970-es évek elején ezt sokhelyütt el is érték.  1966-ban megalakult az USA-ban a  National Organisation for Women (Nemzeti Nőszövetség), amely sok más ország nőszervezetének minta képe lett. 1975-ben megrendezték (Mexikoban) az első, 1995-ben pedig (Kínában) a második nemzetközi nőkonferenciát

Kevésbé volt hatásos fellépésük a nők elleni nemi erőszak  és  a  pornográfia ellen, amely sokszor azt közvetítette, hogy a nők szeretnek a férfiak áldozataivá válni.  Mindenesetre az 1970-es években a nyugati társadalom  elfogadta, hogy a fogamzásgátlás, a művi abortusz, a házasság előtti szex és az élettársi viszony, valamint a homoszexualitás  létező és nem büntetendő  jelenség.  Az „új típusú szexuális történetek” McLaren  szerint részben azért váltak elfogadhatóvá, mert a 60-as években és a 70-es évek elején a nyugati világ  rendkívüli gazdasági fellendülést ért meg, amely a liberalizmusnak kedvezett. Ez az az időszak, amikor a skandináv államokban már az 50-es években bevezetett  iskolai szexuális nevelést 1969-ben Nyugatnémetországban is kötelezően előírták az iskoláknak.

Szexuális  pluralizmus  és  „ellenforradalom”

A  80-as években azonban sok szempontból megváltozott a helyzet.  A  gazdasági fejlődés lelassulása, valamint egy új, nemi úton terjedő, gyógyíthatatlan járványos betegség, az  AIDS  megjelenése  biztos hátteret adott a  konzervativ, moralizáló beállítottság  újraéledéséhez. A  20. század utolsó két évtizedében a konzervatívok  a HIV-járványra hivatkozva  mindent megtettek, hogy megerősítsék a hagyományos normákat  Tény, hogy 2004 végén már kb. 40 millió HIV-fertőzött volt világszerte, a járvány tehát változatlanul terjedt. Ám épp ez az új, halálos veszély hívta fel a figyelmet a szexuális kultúra  terjesztésének, mint a veszély leküzdésének fontosságára. A „szexuális  ellenforradalomnak”  így kettős, ellentmondásos  hatása volt  (bár kétségtelen, hogy negatív hatása mindmáig erősebb).

Végeredményben  a nyugati világ  az előrelépések és a visszaesések bonyolult folyamatának volt tanúja. Igy született a „szexuális  pluralizmus”  korszaka,  amelyben élénk és nyilt viták  folytak a homoszexualitásról és biszexualitásról, a lombikbébikről és abortuszokról, a szado-mazochizmusról és a transszexualitásról, a prostitúcióról és a pornográfiáról, az incesztusról és a pedofiliáról  stb.  A szexológiai kutatások fejlesztésének lehetőségeit korlátozták, de megjelentek a „gender role  studies”, vagyis  a szociális nemi szerep tudományos kutatói, s  a  feminista irányzatok mellett (és ellen)  jelentkeztek a „férfi-mozgalmak”, amelyek a férfiak „hátrányos helyzetét”  vizsgálták, különös tekintettel a válásra és a gyermekelhelyezésre. Közben a 90-es években a fiatalok közt gyorsan terjedtek  a testékszerek, a tetoválás, a lófarok, a fülbevalók és más divathóbortok. Egyre többen igényeltek plasztikai műtéteket és jelentkeztek  testépítő  programokra  (body building), mert a „szépség mítosza” szerint  mindkét nem legfontosabb tőkéje a testi vonzerő, a „sex appeal”. Az illegális együttélések mellett megjelentek a „nyitott házasságok”, amelyek résztvevői rugalmasan kezelték a nemi szerepeket és igyekeztek maximális szabadságot adni egymásnak.

Általánosságban megállapítható, hogy a 20. század második felében  növekedett a „partnermobilitás:, legalábbis a fejlett, ipari társadalmakban. Ennek  négyféle tendenciája különböztethető meg. Az egyik az ún. „sorozatos monogámia”, főleg a fiatalabb korosztályoknál. Ez összefügghet a  megnövekedett igényességgel és partnerkapcsolati szuverenitással, a szexuális normák liberalizálódásával, de azzal a romantikus ideállal is, amely a szexet elválaszthatatlannak tartja a szerelemtől, s ha a szerelem elmúlik, új szerelmi és szexuális partner keresésére motivál. A másik a félrelépések  tendenciája. A kalandvágy és kíváncsiság mellett fontos szerepet játszhat ebben a házastársi vagy élettársi kapcsolat „elszürkülése”, érzelmileg  és/vagy  szexuálisan nem kielégítő jellege. A  külső kapcsolatok  előkészületei lehetnek a válásnak, de meg is erősíthetik a  bázis-kapcsolatot.  A félrelépés hagyományosan a férfiak privilégiuma,  az utóbbi évtizedekben azonban a nők többé-kevésbé ezen a téren is utolérték a férfiakat.  A harmadik tendencia  a  „szexuális  szolgáltatások, vagyis a  prostitúció  igénybevétele, elsősorban és túlnyomórészt a  férfiak részéről, akik  néha, alkalmilag, vagy állandó jelleggel létesítenek fizetett kapcsolatokat.  Ez utóbbitól csak annyiban különbözik  a  negyedik tendenciát jelentő  promiszkuitás, vagyis az igen gyakori szexuális partnerváltás,  hogy  itt nem pénzzel megváltott, hanem csak a  változatos élvezet kedvéért létesített kapcsolatokról van szó. (Részben ide tartoznak a  partnercserék és a  csoportszex-partik  is.) 

Kurt Starke, az egyik német szexológiai társaság elnöke  a  Lexikon der Erotik  (1996)  c. könyvben a prostitúció hátrányai  mellett  tucatnyi érvvel  támasztja alá, miért nem sikerült eddig  soha ennek a sok veszélyt rejtő társadalmi jelenségnek a megszűntetése.  Az egyik ok, amelyet már  aquinói Tamás egyházatya is említett,  a „szexuális  gerjedelmek, feszültségek levezetésének  ventillációs  funkciója”. A másik, hogy kiegyenlíti, ellensúlyozza  a  házastársi  szexuális kapcsolat  hiányosságait, s  így azt elviselhetőbbé teszi.  A harmadik, hogy lehetővé teszi a magányos vagy fogyatékos  férfiak szexuális életét, valamennyire kielégíti  testi közelség-  és  kapcsolatigényüket.  Negyedik oka a férfiak  kalandvágya, változatosság-  és  izgalomigénye. (Ide sorolhatók  a különleges szexuális igények is, vagy a  „szexmániások”, a szexuális szenvedélybetegek maximális igényei.)  Vonzóvá teszi a  prostituáltak „szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételét, hogy a szexuális szükségletek gyors és kényelmes kielégítését  anonim módon, diszkréten és felelősségvállalás nélkül teszi lehetővé, méghozzá a szexuális technikához értő, profi „szolgáltató”  segítségével.  A prostitúció fennmaradásának legfőbb oka  azonban az, hogy a kereslet folytán sokan  pénzügyileg hasznot húznak belőle.

Jogosan merül fel az a kérdés, hogy vajon végbementek-e jelentős változások a nyugati társadalmak szexuális  szokásaiban?  McLaren szerint legjelentősebb változás, hogy „eltűntek a viktoriánus korra jellemző, markáns osztály- és nemi különbségek.” (298 old.)  Az élettempó felgyorsult,  a fiatalok egyre korábban lettek nemileg érettek, s egyre korábban kezdték a szexuális kapcsolatokat. Az egyik legfontosabb fejlemény, hogy a biztonságossá váló fogamzásgátlás révén  megszűnt a szex és a fajfenntartás  szoros kapcsolata, s hogy a szexuális kisebbségeknek már nem kell rejtőzködniük, mert a régen bűnösnek vagy perverznek tartott szexuális viselkedési formák egyre inkább elfogadottá váltak. A szexuális viselkedés  sokszínűbb lett és individualizálódott. Nem történt viszont lényeges változás a prostitúció és a pornográfia  megítélése és visszaszorítása terén, sőt, a század második felére jellemző szexhullám talaján ezek változatlanul terjednek, most már az internet segítségével is. Megjelent a  szexfüggőség, mint szenvedélybetegség, s a szexuális szolgáltatás, mint elismert foglalkozás, a kommercializálódás irányában hat. A szex, mint fogyasztási cikk, akár státusszimbólum is lehet, a szexuális képességek megfizethető árú-jellegét pedig ezek medikalizálása, gyógyszeres biztosítása  is  erősíti. (Lásd:  9., 11. és további  Dokumentumok)

Ehhez képest meglepő, hogy egy hír szerint legújabban  „Új nemi orientáció  terjed  Amerikában”, éspedig  az „aszexuálisok  szerveződő  mozgalma”, amelyhez már több ezer olyan férfi csatlakozott, aki nem érez  szexuális késztetést. Ez első pillantásra  „betegesnek” tűnik, ám a mozgalom szerint  egyszerűen hiányoznak belőlük a szexuális motivációk, bár testük képes reagálni a szexuális ingerekre.  Állítólag bizonyo emlősállatokon is megfigyelhető, hogy a hímek 8-12%-a nem mutat érdeklődést a nőstények iránt. Bár emberre ez egyáltalán nem mérvadó, hiszen az ember szexuális viselkedését társadalmi normák határozzák meg. Ezek a normák azonban nagyon különbözőek lehetnek, s egy angol felmérés szerint  (N= 18000), a megkérdezettek  1%-a azt vallotta, hogy soha nem érzett szexuális vonzódást senkihez. Ami természetesen tudatos  lemondás eredménye is lehet;  hiszen például a katolikus egyház a papoktól is az aszexualitáshoz hasonló magatartást követel meg.  „Új szexuális orientációról” azonban  aligha beszélhetünk.

 

A  „szingli  életstílus” megjelenése

Az angol  szó  (single = egyedülálló, társtalan) már utal az utóbbi évtizedekben  feltűnt társadalmi jelenség  lényegére, amely ma főleg a  25 és 50 év közötti, nagyvárosi, magasan képzett  férfiak és nők között terjed.  A  szinglinek  nincsenek  stabil és tartós szexuális kapcsolatai, nem is törekszik ilyenekre, s így megszabadul  mindenfajta (emocionális, családi és financiális)  kötöttségtől,  felelősségtől : csak önmagával kell törődnie. Képzettsége és szabadsága folytán többnyire magasan jövedelmező munkát végez, s így bármit megvehet, semmiről sem kell lemondania, beleértve a szexuális kielégüléseket.

A szingli-lét a házasság  alternativája. A házastárstól és családtól elvárható gondoskodásra – fiatal és sikeres lévén – nincs szüksége. Magányosnak sem érzi magát, mert vannak barátai és alkalmi partnerei, s egyébként is leköti a munkája és a karrierépítés.  A szingli életstílus terjedése jól tükrözi a modern társadalom atomizálódását és a család intézményének válságát.  Főleg a nagyvárosokban terjed, néhol már az 50%-ot is megközelíti.  A fiatalok ugyan nem tervezik előre a „szingliséget”, de huszas éveikben,  néhány premaritális szexuális kapcsolat (és csalódások) után  gyakran előnyösnek találják függetlenségük védelmét és a kötöttségek  elhalasztását. A korábbiakhoz képest jóval későbbi házasságkötés egyébként is világjelenség;  a  szingli életstílust pedig fiatal felnőttként könnyű  megszokni, mert kényelmes.

Ezt az életstílust azonban mindenképpen meg kell különböztetnünk azokétól, akik  nem önként maradtak egyedül, hanem a körülmények kényszere, vagy kapcsolatképtelenségük folytán  (agglegények és „vénkisasszonyok”, tengerészek stb.) illetve vallási és egyéb okokból  (pl. bizonyos papok, szerzetesek, apácák stb.).

 

A szexuális viselkedés  hazai  helyzete

Végül vessünk egy pillantást az ezredforduló körüli hazai helyzetre.  1991-ben  és  1996-ban  az  AIDS-probléma kapcsán az Orvosi Népegészségtani Intézet kérdőíves adatgyüjtéssel igyekezett felmérni  a magyar szexuális gyakorlat alakulását. A kutatásvezető  Tóth László: A szex. Szociológia és társadalom-történet  (1998, Új Mandátum K.)  című  szöveggyüjtemény  2. kötetében  ismertette a felmérés eredményeit. Megállapította  például, hogy az 1990-es  rendszerváltás óta lényeges változások következtek be:  egyrészt  a szexuális szabadság útjában álló  korlátok  ledőlése,  másrészt a  szexualitás  fogyasztás-központú  szemléletének megerősödése és terjedése. A  társadalmi nemi szerepekben lezajlott változások következtében a nők szexuális viselkedése egyre inkább  hasonlít a férfiakéhoz. Sőt,  „a nők sokkal inkább hajlamosak férfipartnereket „konzumálni”, mint  a  férfiak. Ugyanakkor a gáttalan fogyasztás hódítását némileg fékezi a vallásos  beállítottság....  A szexuális szabadság egyuttal a nemi élet gyakoriságának csökkenésével és örömforrás jellegének minimális felértékelődésével jár együtt.”  (163.old.)  Ezek a gondolatok ugyan megkérdőjelezhetők, nyilván másféle következtetések is lehetségesek.

Egy másik, 1999-ben lefolytatott, kérdőíves adatgyüjtés  szerint a felnőtt magyar férfiak  kb. 40%-a viszonylag gyakran küzd merevedési problémákkal,  24%-uk pedig „korai  magömléssel”;  de alig néhány  százalékuk próbál szaksegítséget keresni problémája megoldásához. Ennek fő oka, hogy nem tudnak olyan intézményről vagy szakrendelésről, ahová fordulhatnának, a bizonytalan hatékonyságú magánrendelések igénybevételére pedig nincs elegendő pénzük. Ez a vizsgálat a férfiak szexuális problémáira koncentrált, bár a válaszadók fele  nő  volt.  Az utóbbiak alig egyharmada számolt be szexuális problémákról, ám többségük ebbe belenyugodott.

A gyógyszergyárak által finanszírozott, újabb felmérések  a szexuális problémák előfordulásának jóval nagyobb arányát állapították meg  mindkét nemnél  A begyüjtött adatokat  fenntartással fogadhatjuk  (lásd 9.Dokumentum),  ám a szexuális funkciózavarok napjainkban a népbetegség jellegét öltik,  s az egészségügy  felkészületlen ezek megelőzésére, vagy hatékony  kezelésére. Ha ehhez hozzávesszük, hogy  az évenkénti házasságkötések száma az 1949-es  108 ezerről  2004-ben már  43 ezerre csökkent,  a válások száma pedig ugyanezen idő alatt 12,5 ezerről  24 ezerre nőtt  (vagyis minden második házasság válással végződik);  az „elvált”  családi állapotúak száma  az 1960-as  149 ezerhez viszonyítva  2000-ben  800 ezer volt  (vagyis  több, mint ötszörösére nőtt), de hasonló arányeltolódások figyelhetők meg  az élveszületések  csökkenésében (ráadásul közel 40%-uk házasságon kívül születik), és a művi abortuszok  szaporodásában, akkor valóban komoly okunk lehet az aggodalomra. (Pedig az intim partner igénye továbbra is csaknem  100%-os.)

Elgondolkoztató, hogy hazánkban a születések aránya az utóbbi években  már alig több, mint  9  ezrelék vagyis még százezer gyermek sem születik évente, s ezek  közel 10%át is 13-18 éves lányanyák szülik. Ugyanakkor évente  50-60 ezer művi abortusz  történik, majdnem  12%-ban  fiatalkorúaknál. Ez iszonyúan soknak tűnik, ha pl. a német adatokkal hasonlítjuk össze  (ahol a fiatalkorúak szülése és művi abortusza mindössze  1%  körül  mozog).  Egy 2005 áprilisi újságcikk  hirt adott a több minisztérium felkérésére készült „Ifjúság 2004” elnevezésű felmérésről, melynek során  8000  15-29 éves fiatalt kérdeztek meg. Ebből többek közt az derült ki, hogy átlag 17 évesen vesztik el  szüzességüket. Kevesen kötnek házasságot, de annál többen élnek élettársi kapcsolatban. Kitolódott  a  házasságkötés  és  gyermekvállalás  időpontja is.

 

   Az  együttélés  új  modelljei  (világviszonylatban)

Ennek kapcsán érdemes áttekinteni,  hogy a nemek házasságszerű  együttélésének  milyen új modelljei tűntek fel a legutóbbi évszázadban. A  monogám jellegű kapcsolatokon belül  megjelentek az  illegális együttélések, amelyek szintén többfélék lehetnek.  A  rugalmas  monogámia  fő jellemzője, hogy a társak nem ragaszkodnak a végérvényes, szexuális kizárólagossághoz, hanem hajlamosak a kompromisszumokra (bizonyos, kölcsönösen – esetleg hallgatólag – elfogadott feltételekkel).  Ez már az ókorban és középkorban is előfordult, persze inkább csak a férfiak javára. A  nyitott  házasságban  viszont tudatosan megegyeznek a házastársak egymás  szabadságának  biztosításában és a nemi szerepek felcserélhetőségében. Az esetleges külső szerelmi vagy szexuális kapcsolatok itt nem titokban, hanem egymás tudtával és jóváhagyásával történnek.  A  megbeszélt határidőre (általában  öt évre)  kötött házasságok  már a  régi Japánban és egyes iszlám országokban is  szokásban voltak. Nálunk ez a modell már elavultnak tekinthető,  hiszen a határidő nélkül kötött házasságok is könnyen felbonthatók;  így jönnek létre a „sorozatos  monogámiák”.

Másik modell az ún. próbaházasság,   tulajdonképpen egy régi, falusi szokást követ, amely a jövendő feleség  fogamzóképességének  próbája  volt:  ha  teherbe esett, akkor összeházasodtak.  A  mai próbaházasságok persze egészen más célt szolgálnak;  a partnerek  ideiglenes együttlakással akarják egymást megismerni és kapcsolatuk teherbírását kipróbálni.  Az ún.  kétszakaszos  házasságot  eredetileg  Margaret  Mead javasolta. Eszerint a házasulók megállapodnának, hogy az első szakaszban  (X  évig)  nem lesz gyermekük, s csak e szakasz sikere esetén térnek át a második, gyermekvállaló  szakaszra.

A  nem monogám  jellegű, házasságszerű kapcsolatoknak is többféle lehetőségük van.  A poliginia  (többnejűség)  már az ókorban eléggé elterjedt.  A  19.  századi, amerikai mormonok is megpróbálkoztak vele, de a társadalmi környezet nyomására abbahagyták.  Ma  az ún. „bigámiákon” (különböző helyeken kétszer házasodó férfiak) kívül  főleg  „háromszög-kapcsolatok”  fordulnak elő, amelyekben a törvényes házastárs mellett egy „harmadik” is helyet kap.  A  csoportházasság  már az ősidőktől előfordul. Ezekben több férfi és több nő él együtt  intim, szexuális közösségben.  A kölcsönös és többoldalú alkalmazkodás nehézsége miatt ezek ritkán tartósak  (lásd „Oneida Community”). Egészen új házasságmodell  az  azonosneműek házassága, bár elvétve az ókorban és középkorban is előfordult.  Ma a skandináv országokon kívül is egyre több országban teszik lehetővé azonosnemű párok legalizált együttélését, sőt, gyermekvállalását (ami vagy örökbefogadással, vagy mesterséges megtermékenyítéssel lehetséges).

A házasságszerű együttélések új modelljeivel párhuzamosan a  családnak is vannak új modelljei (például a már említett  kibbucok, a kommunák, vagy a  lakóközösségek).

Minthogy minden társadalomban kialakulnak a nemi szerepek és a szexuális viselkedés szabályai, normái, amelyek elfogadását  és  követését  a  hatalmon levők  mindenkitől elvárják,  a normakövetőket  „normálisnak”, az ettől eltérőket pedig  abnormálisnak, „deviánsnak” tartják.  (A szociológusok ezt a két típust „konformistának” és „non-konformistának”  nevezik.)  A „szexuális devianciáknak négy szintjét szokták megkülönböztetni: legenyhébb formája  az „ártalmatlan  különcség”. Már jobban elítélik azt, akit  „bűnösnek”  tartanak  vallási szempontból (de feloldozást nyer, ha bűnbánatot tart).  A szexuális „bűnöző” veszélyezteti a társadalmat, tehát  el kell ítélni, meg kell büntetni. Negyedik eset  a „szexuálisan beteg”  egyén, aki gyógykezelésre szorul, hogy újra  „normális” legyen.  Viszonylag objektiv kritériumai csak az utóbbi kettőnek vannak: a szexuális viselkedés  akkor problematikus, ha  destruktiv, tehát másokat károsít;  ha  kényszer-jellegű, tehát az egyén nem képes irányítani;  és ha  az érintett számára is megterhelő, vagy éppen elviselhetetlen  (Lásd:  6, 12, 13, 17, 21. Dokumentum).

 

Erkölcsi és jogi  megítélések

Ezzel szorosan összefügg a szexuális viselkedés erkölcsi megítélése. amelyet  az adott társadalomban kialakult és több-kevésbé érvényes  értékrendszerek, világnézeti és vallási felfogások határoznak meg.  A mai, iparilag fejlett, pluralisztikus társadalmakban  sokféle értékrendszer és vallási irányzat található, így az erkölcsi normák is sokfélék.  De a kereszténységen belül  is különböző erkölcsi megítélésekkel találkozhatunk, például  a nők papi hivatását, a fogamzásgátlást, vagy a homoszexuálisok házasságát illetően. A reális erkölcsi megítéléshez azonban fontos tisztázni, hogy az egészséges szexualitás milyen emberi jogokat feltételez.  A  Szexológiai Világszövetség  ezeket  11  pontban foglalta össze.  Köztük legfontosabbak:  a  szexuális  szabadság és egyenlőség, a szexuális autonómia és magánélet joga, a szabad és felelős döntés joga a szerelmet,a házasságkötést, a gyermekvállalást, vagy éppen a válást illetően. De ide tartozik az  átfogó szexuális neveléshez és a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog, s végül a  szexuális egészség védelmének és ápolásának joga is. Az európai jogrendszer ezeket a jogokat részben, vagy áttételesen  már garantálja, bár nyilvánvalóan továbbfejlesztésre szorul.

Mind erkölcsi, mind jogi szempontból problematikus azonban  napjainkban is  a  pornográfia  és  a  prostitúció  társadalmi jelenléte és szerepe.  A pornográfia  a  nemiszervek és  a szexuális  viselkedés különböző  változatainak  nyilt ábrázolása, szexuális izgalomkeltés  céljából.  Főleg ez a cél különbözteti meg a hasonló témájú művészeti alkotásoktól, bár  mindkét fajta ábrázolás hatása szubjektiv, azaz egyénenként változó.  Tény, hogy évezredek óta  előfordul, de csak az utóbbi évszázadokban kezdték egyházilag  és  államilag üldözni, betiltani  vagy cenzúrázni.  Az utóbbi  évtizedek  „szexhulláma” viszont  szabad utat nyitott a pornográfiának, és világszerte hatalmas, nyereséges iparággá tette, amely már a legmodernebb tömegkommunikációs eszközöket is uralja  (film, tévé, video,  internet  stb.). 

prostitúció  (latin szó, jelentése:  rendelkezésre állás)  kifizetett, vagy egyéb módon jutalmazott szexuális  szolgáltatás, amely a cserekereskedelem megjelenése, vagyis évezredek óta különböző mértékben és formában  megtalálható  minden társadalomban:  sem a kereszténységnek, sem a kommunizmusnak nem sikerült  kiirtani. (S úgy tűnik, mindaddig nem is sikerülhet, amíg az emberek közt jelentős gazdasági és hatalmi különbségek és függőségek lesznek.)  Az iparilag fejlett országokban a női prostitúciónak számos formája van. Legolcsóbb és leggyorsabb változata az  utcai prostitúció. A bordélyházak  változatai  a „masszázs-szalonok”, az „Eros-centrumok”, a lakásbordélyok, egyes szex-mozik és a „peep-show”-k.  A  „call  girl”-ök telefonhívásra  házhoz mennek;  az  „escort  service” hölgyei  bárhová elkísérik a megrendelőt (mert a szexuális szolgáltatáson kívül intelligensen tudnak társalogni). A  „Domina Studiók”  szado-mazochisztikus szolgáltatást nyújtanak  a  megrendelőnek. A  telefonszex  az önkielégítést teszi élvezetesebbé azok számára, akik igénylik, hogy közben  „szemérmetlen dolgokat” sugdossanak a fülükbe.

A legutóbbi évszázadban egyre nyiltabban jelentkezik azonban a  férfi prostitúció  is, többek közt  „call boys” és  „férfi kísérők”  formájában. Ők gazdag, magányos hölgyek igényeit szolgálják ki; többnyire azonban homoszexuális férfiak rendelkezésére állnak. Tény, hogy mind a női, mind pedig a férfi prostitúció komoly veszélyekkel (fertőzések, lelki károsodások stb.) jár a szolgáltatóra és ügyfelére nézve egyaránt, ezért nagy kihívás a tudomány és az egész társadalom számára.  (Lásd:  18, 19.  Dok.)