2.                     A  szexuális  identitás  és  a  nemi  szerep  (Gender  role)

Az újszülöttek ugyan általában rendelkeznek nemiségük egyértelmű jeleivel, ám természetesen nem tudják magukról, hogy fiúnak, vagy lánynak születtek.  A nemi azonosságtudat -- az éntudattal együtt – csak később, környezeti hatások folytán alakul ki bennük. Igy kezdetben még nem tudnak különbséget tenni önmaguk és a gondozójuk (s általában a külvilág)  között.  Ebben az  „autista jellegű  ősállapotban” tűnnek fel aztán egy éven belül  önmaga és a külvilág megkülönböztetésének első élményei.  Ezzel párhuzamosan kialakul az ún. „testvázlat”, vagyis annak  (eleinte homályos) tudata, hogy van keze és lába,  s  ezeket tetszés szerint tudja mozgatni.  Az anya—gyermek kapcsolat az első egy-két  életévben  szimbiotikus  jellegű.  Csak a beszédtanulás  során kezd tudatosodni, hogy a megszólításnál hallott név  rá vonatkozik, de egy ideig önmagáról is harmadik személyben beszél. Csak  három éves kor körül jelenik meg határozottabban az „én” fogalma  és az én-tudat élménye, s vele együtt az önállóság és birtoklás igénye  (valamint a „dackorszak”).

Az éntudattól szinte elválaszthatatlan a nemi hovatartozás tudata, vagyis a  szexuális identifikáció, hiszen a nevével együtt a gyermek rendszerint azt is hallja, hogy  ő  kisfiú, illetőleg kislány.  Eleinte ugyan nem tud mit kezdeni ezzel,  csak fokozatosan, a másik nemről is  hallva  ért meg annyit, hogy vannak  fiúk, meg lányok, s ezek közül őt az egyikbe sorolják.  A következő lépés, hogy bizonyos  külső  jelek  (ruházkodás, hajviselet stb.)  alapján  meg tudja különböztetni a  fiúkat és lányokat, illetőleg a bácsikat és néniket  (bár eleinte nem világos számára, hogy a fiúk, meg a bácsik, a lányok, meg a nénik  ugyanahhoz a nemhez tartoznak).  A nemi azonosság tudata akkor válik teljessé, amikor a nemek testi különbségeit, mindenekelőtt a nemi szerveik eltérő jellegét is megismeri. Ez nagyjából az óvodáskorban  szokott megtörténni. Az időpont attól (is)  függ, mikor nyílik lehetősége összehasonlítani a saját, meztelen testét  másokéval  (mindkét nemből).  Erre jó alkalmat teremtenek például az otthoni fürdőzések, vagy a  „doktorjátékok” is.

A  szexuális identitás kialakulása azonban nem csak kognitiv folyamat,  hanem a személyiségfejlődés  érzelmi megalapozása szempontjából is jelentős. Változást idéz elő  például a szülőkhöz való viszonyban annak felismerése, hogy a gyermek melyik szülővel azonos nemű.  A  csecsemőkori szimbiózis időszakában ugyanis még mindkét nemű gyermek a vele legszorosabb kapcsolatot tartó gondozóval  (rendszerint az anyával)  azonosul.  A nemi azonosságtudat kialakulásával azonban a  kisfiú észreveszi, hogy  ő  nem az anyjával, hanem az apjával azonos nemű, ezért egyre inkább vele kezd azonosulni, s öntudatlanul utánozni kezdi.  Többek közt utánozni próbálja az apjának az anyjához való viszonyát, s minthogy számára még mindig létfontosságú az anyja, az apja példáját követve is együtt akar vele aludni, birtokolni akarja, s így vetélytársa lesz apjának. Ez az, amit  Freud  „Ödipusz-konfliktusként”  írt le, ami valóban gyakran előfordul (bár nem törvényszerű!), s  rendszerint csak az iskolába kerüléssel  veszti el jelentőségét. (Erre később visszatérünk.)

A biológiai nem  elfogadása

Az azonos nemhez tartozás tehát a viselkedést  alapvetően befolyásolja, s egyfajta  belső  szabályozóvá  válik:  a gyermek könnyebben azonosul  a  vele azonos neműekkel, s ennek folytán önkénytelenül utánozza őket. Ezzel pedig  megkezdi saját  nemi szerepének  tanulását.  H. Dannhauer (1973)  szerint a nemi azonosulás összekapcsolódik a  nemekre jellemző viselkedési sztereotipiák átvételével is. A gyermek tehát nem csak a saját biológiai nemével, hanem a neki szánt nemi szereppel is  identifikálódik. Amint a gyermek megérti, hogy felnőve olyan lesz, mint a vele azonos nemű felnőtt, önkénytelenül követni kezdi a számára fontos, azonos nemű felnőtt(ek)  példáját.  De eközben megfigyeli a másneműeket is  és már kisgyermek korában kialakul benne egy pozitiv vagy negativ, értékelő viszony a saját és a másik nemhez.

Dannhauer  kísérletei során megkérdezett  8-10 éves gyermekeket  (154 fiút és ugyanannyi lányt), hogy inkább fiúk, vagy lányok szeretnének lenni, s ha igen, miért?  A fiúk  92%-a saját nemét választotta, s csak 6%-uk szeretett volna inkább lány lenni. A lányok  14%-a viszont inkább fiú szeretett volna lenni. A válaszok indoklásából kitűnt, hogy a lányok azért választanák jóval nagyobb arányban a másik nemet, mert a fiúszerepet előnyösebbnek tartják különböző okokból  (ami egy patriarchális társadalomban érthetőnek tűnik).

Az ilyen adatok mindenesetre azt mutatják,  hogy a biológiai nem elfogadása nem automatikus és nem mindig teljes, még a kisiskolás korban sem.  Később pedig a választási lehetőségek szélesedésével az eredetileg kényszeredetten, félig-meddig elfogadott nemi azonosulás és szerep problematikussá válhat  és  akár fel is cserélődhet. A gyermekkori nemi szerepválasztások indoklása Dannhauer szerint hagyományos sztereotipiákat és előítéleteket tükröz, amelyeket a gyermekek többnyire kritikátlanul átvesznek a felnőttektől, a médiából  vagy egymástól.

  Ha a szocializáció lényege a különböző társadalmi poziciók, identitások és a hozzájuk kapcsolódó  szerepek elfogadása és gyakorlása,  akkor  ez  szexuálpszichológiai szempontból a nemi szerepek átvételét is jelenti.  A szexuális identifikáció során a gyermek először a vele azonos nemű családtagokkal azonosul, s őket utánozza, majd ezt fokozatosan más azonos neműekre is kiterjeszti.  Az adott nemhez tartozás azonban  konfliktusokhoz is vezethet.  A nemi szerep átvételét főleg  3  körülmény  nehezítheti:  1.  Ha  konfliktusba kerül a számára fontos azonos neműekkel  (pl. azonos nemű szülővel).  2.  Ha  nem tudja elfogadni azonosulási csoportjának  viselkedését.  3.  Ha az identifikációval  szociális leértékelést is át kell vennie.  Ez összefügghet a nemek közti  hierarchiával, amit a gyermek gyakran már az olyan családban észlel, ahol  az  anya és lánya  csak másodrendű  szerepet játszhat.  Dannhauer  emlékeztet   Hofstätter (1951)  vizsgálatára, amely szerint arra a kérdésre: „Ha  újra születhetne, inkább nő vagy férfi szeretne lenni?”, a megkérdezett, felnőtt nők  25,2%-a  inkább a férfi létet választaná, míg a férfiaknak csupán  3,3%-a  szeretne nő lenni.

A „gender”  mint  szociális  konstrukció

Az eddigiek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a nemi azonosulás  és a nemi szerep szorosan összefügg. E.J. Haeberle (1984)  szerint a nemi szerep vizsgálatának két fő szempontja:  1.  Hogyan nyilvánul meg kifelé, a  társas viselkedésben, és  2.  milyen a belső átélése annak, hogy valaki  a  férfi, vagy a női nemhez tartozik, vagyis a szexuális identitásnak.  Ezt a kettőt már csak azért is érdemes megkülönböztetnünk,  mert a férfi vagy női szerepet  teljes és tartós azonosulás nélkül is „meg lehet játszani”, ahogyan azt például a színészek teszik. A szexuális identifikáció  (gender identity)  tehát lehet felszínes, részleges vagy ideiglenes is,  s ennek megfelelően a  nemi szerep  (gender  role)  nem  feltétlenül állandó  és  ambivalencia-mentes.

Emiatt  úgy tűnt, hogy mindkettő  „szociális  konstrukció”, vagyis  pusztán környezeti hatásokon alapul. A  szakirodalom azonban sokáig vitatott egy érdekes esetet, amelyben az egypetéjű  fiúikrek egyikének röviddel a születés után helyrehozhatatlanul megcsonkult  (műhiba következtében) a nemi szerve, ezért az orvosok a szülőkkel egyetértésben lánynak nyilvánították, és műtétekkel, női hormonokkal is igyekeztek elősegíteni  nőies  szerepviselkedését.  Később azonban, bár próbálták elhitetni vele, hogy  miért nem menstruál, egy utóvizsgálat kiderítette, hogy sohasem fogadta el a női szerepet, s már öngyilkosságra is gondolt emiatt. Ezért elárulták neki, hogy fiúnak született,  s egy új orvosteam  műtétek útján péniszpótlékot is kialakított nála. Igy meg is nősülhetett  (bár nemzésre képtelen maradt).

Az esetből kétféle következtetés vonható le:  1.  Az adott nemmel való teljes azonosulás  és a nemi szerep-viselkedés  nem kizárólag  szociális konstrukció, bár jelentős mértékben az.  2.  Hogy valaki férfinek, vagy nőnek érzi magát, azt nem csak a testi tulajdonságok és a  rákényszerített nemi szerep  dönti el, hanem valamelyik nem  belső  elfogadása, vagyis a szexuális identifikáció  pszichés élménye.  Ma már műtétek útján lehetséges a testet a férfias, vagy nőies énképhez alakítani;  a  fordítottja azonban sokkal kevésbé sikerülhet.

G.W. Allport  (1980)  szerint „a szerep  a  szociális életben való részvétel egyik strukturált formája.... nem más, mint mindaz, amit a társadalom egy adott csoportpoziciót elfoglaló egyéntől elvár.” (201.old.)  Közkeletű példaként említi, hogy a nyugati társadalomban az apától elvárják, hogy munkájával pénzt keressen, biztosítsa családja megélhetését, támogassa az anyát és törődjön gyermekeivel. Az  anya szerepe másféle kötelességeket és feladatokat jelent, s ugyanígy a gyermeké is. A fiúgyermektől elvárják, hogy  „fiúsan viselkedjen, „beleértve azt is, hogy visszaüt, ha az iskolában egy osztálytársa megtámadja. A lánygyermektől elvárják, hogy tanulja meg a háztartás csínját-bínját, ugyanakkor legyen szelídebb, tartózkodóbb, mint fiútestvére... ezekből áll össze az a rendszer, amelyet a  család  szociális  rendszerének  nevezünk.  Ha a gyermek jól játssza saját szerepét, közben megtanulja az apa, az anya és a testvérek szerepét is. Ezek saját szerepének megfordítottjai, ugyanakko azonban modellek is, amelyeket utánozhat.” (202.old.)

Allport  hangsúlyozza, hogy „a férfiak és nők számára megszabott nemi szerepek gyakorlatilag valamennyi kultúrában  különösen szigorúak.  Szerepeink gyakran  összeütközésbe kerülnek egymással. Az olyan asszony, akit hivatása erősen lefoglal, de aki ugyanakkor kisgyermekeit neveli, nem ritkán nehézségekkel találja szemközt magát, ha ki akarja békíteni e  szerepeket.” (203.old.)

Fontos azonban a „szerep” négy jelentésének megkülönböztetése is. Ezek:  1. A szerepelvárások,  amelyeket az adott kultúra a különböző poziciók képviselői számára  előír,  2.  a  szerepfelfogás,  amely az egyénnek saját szerepéről alkotott képe,  3.  a  szerepelfogadás:  az egyén viszonya a szerepével kapcsolatos elvárásokhoz  és  4.  a  szerepteljesítmény, amely mutatja a  szerepvállalások megvalósulásának mértékét.

Eltérések az elvárt nemi szereptől

A  férfias vagy nőies nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások  történelmileg változóak és szociokulturálisan viszonylagosak  (ahogyan  ezt a történelmi áttekintésben láttuk).  Az adott társadalomban általánosan, vagy többé-kevésbé elfogadott  nemi szerepnormáktól  sokféleképpen lehet eltérni.  Ennek egyrészt külső, objektiv, másrészt belső, szubjektiv okai lehetnek.  Az eltérések hozzávetőleg  3  szinten jelentkeznek.  A legenyhébb szinten  a „férfias nőket” és a „nőies férfiakat”  találjuk.  A második szinten  például a  transzvesztitákat;  a  harmadikon pedig  a  transszexuálisokat.  Sokan a homoszexuális viselkedést is eltérésnek tartják az elvárt nemi szereptől. A különböző szemléletűek azon is vitatkoznak, hogy  melyik és mennyiben tekinthető betegségnek, s van-e valamilyen biológiai okuk.  A  nemi szerepnormáktól eltérők között sincs egyetértés az okokat illetően;  sokan nemhogy betegségnek nem tekintik, hanem inkább konstruktiv lázadásnak tartják a merev és repressziv elvárások ellen.

Ez a vita  E.J. Haeberle és mások szerint  nem a különböző, tudományosan megalapozott érvek között folyik, hanem inkább a különböző, vagy épp ellentétes erkölcsi  értékrendszerek között.  Mindenesetre az utóbbi évtizedekben a nyugati világban  szinte divatba jöttek az  eltérések, devianciák a hagyományos nemi szerepviselkedéstől, s ezeket ma már többnyire nem  rejtegetik, hanem bátran vállalják és védelmezik. Külön tudomány alakult ki ezek vizsgálatára, a „gender  studies”, ezen belül a  „women’s studies” és a „men’s studies”. A biológiai nem („sex”)  szerint elvárt nemi szereptől (gender role) való, különböző mértékű eltéréseket átfogóen  „transzgenderizmusnak” nevezik, s tudományos vizsgálatának eredményeit főleg egy szakfolyóiratban  (The International Journal of Transgenderism)  közlik. (Ez a folyóirat az interneten is elérhető.)

Ezek közé tartozik a  transzvesztizmus:  lényege egy ismétlődő igény  a  másik nem ruháinak viselésére, s  a másik nem hajviseletének, testdíszeinek és modorának  átvételével  hozzájuk tartozónak látszani,  ugyanakkor pontosan tudni, hogy ez csak látszat.  A  transzvesztita élvezi ezt a látszatot.  Ha ez  szexuális izgalmat is kelt benne, akkor „fetisiszta transzvesztizmusról”  illetve „transzvesztofiliáról”  van szó  (ami a „parafiliák”  egyik  válfaja). Elvileg mindkét nemnél előfordulhat, de aránytalanul több a férfi transzvesztita;  ők nemcsak a női ruhákat, hanem a nőket is szeretik, vagyis legtöbbször  heteroszexuális beállítottságúak.

Minthogy  szexuális  identifikációjuk összhangban áll  biológiai nemükkel,  indokolt megkülönböztetnünk őket a transszexuálisoktól,  akiknél épp ez az összhang hiányzik.  A másik nem ruháiba öltözés  nem új jelenség.  A „természeti népek”  sámánjai  vallási és varázsszertartásaikhoz gyakran öltöztek női ruhába, s ez a furcsaság csak növelte tekintélyüket, mert megváltozásukat és viselkedésüket mágikus erejüknek tulajdonították. Az utóbbi évszázadok nyugati  kultúrtársadalmaiban  viszont  egyházi, jogi és orvosi szankciókkal üldözték őket.

A  transszexualizmus  fogalma azokra a férfiakra és nőkre vonatkozik,  akik egyértelmű  biológiai nemük ellenére a másik nemhez tartozónak érzik magukat, s  testi nemüket végzetes tévedésnek tartják.  A  fogalmat  elsőként  Harry  Benjamin  (1953)  használta, s  három típusba  sorolta őket, a  szükséglet intenzitásától függően.  Később egy másik tipizálás  elsődleges és másodlagos  transszexualizmust különböztetett meg – aszerint, hogy kisgyermekkortól kezdve  megnyilvánult-e,  vagy csak később, fokozatosan alakult ki.  Okait illetően  döntő szerepe lehet  a  szülői bánásmódnak;  pl., ha egy gyermeket nem a biológiai neme,  hanem az ellenkező nem szerint öltöztetnek és nevelnek  (talán, mert olyan nemű gyermeket vártak), s a másik nemre jellemző viselkedést jutalmazzák, akkor előfordulhat, hogy  identifikálódik a másik nemmel. (S ha ezt évek során – az első  5-6 évben -- megszokta, már nehéz visszazökkenteni.)

A  transszexuálisok többnyire ragaszkodnának a biológiai nemük megváltoztatásához. Ezért a velük kapcsolatos  fő kérdés,  hogy  sor kerüljön-e  nem-átalakító  műtétre?  Ilyenkor döntően fontos az alapos vizsgálat  és a pontos  diagnózis, mert a nem-átalakítás óriási felelősséggel jár, s  ha  nem válik be, szinte lehetetlen helyrehozni.  A többféle vizsgálattal megállapított diagnózist követő  kezelés  rendszerint  több szakaszból áll.  Az  első szakaszban egy-két évig a választott nem ruháját hordve  kell az új nemi szerepet gyakorolni.  Ez után következhet a  hormonális  kezelés, amely már közelíti a testet a választott nemhez.  Végül sorra  kerülhetnek a  nem-átalakító  műtétek.  A kezelés tehát hosszadalmas  és  költséges, amit a társadalombiztosítás  még a gazdag nyugati országokban sem mindenütt tud vállalni.  Hasonló a helyzet a  transszexuálisok  jogi státusának rendezése terén, hiszen új személyi okmányokra van szükségük, amelyek csak új törvények vagy rendeletek alapján adhatók  ki.

Ennek ellenére  az utóbbi fél évszázadban a nyugati világban  egyre többen elégedetlenkednek a saját, biológiai nemükkel.  Az USA-ban például néhány éve már  kb.  tízezerre becsülték  a  transszexuálisok számát, Németországban pedig  négy-ötezerre.  Viszont közülük egyre többen már nem igényelnek  nem-átalakító műtéteket  vagy bármilyen orvosi beavatkozást, hanem egyszerűen úgy élnek, mintha a másik nembe születtek volna.  Szexuális orientációjuk szerint a  transszexuálisok is lehetnek  heteroszexuálisok, homoszexuálisok  vagy  biszexuálisok.  Ennek megítélése azonban nem könnyű, mert ha  pl. egy transszexuális  férfi  szexuális vonzalmat érez egy férfi iránt, akkor homoszexuálisnak tűnik,  holott  ő  nőnek tartja magát, tehát  valójában  heteroszexuális.