2.     A  szexuálpszichológia  fogalma  és  fejlődése

A  szexuálpszichológia  a  pszichológia tudományának az az ága, amely  a  szexuális  viselkedés  nemekre jellemző sajátosságait és a nemek viszonyának tényezőit vizsgálja,   különösen  a viselkedést meghatározó, testi és lelki szükségleteket , s azok kielégítésének olyan feltételeit, mint a tájékozódás, a választás, a megvalósítás lehetőségei és képességei. A szexuális viselkedés  3 fő területe:  a  nemi  szerep-viselkedés, az  erotikus  viselkedés  és  a  fajfenntartó  viselkedés.  

Mindhárom viselkedésnek megvan a maga biológiai alapja;  legnagyobbrészt azonban  tanultak, vagyis  pszichoszociális és szociokulturális tényezők által meghatározottak. A nemi szerepviselkedés tanulása már a csecsemőkorban elkezdődik. Az erotikus viselkedés, vagyis a szűkebb értelemben vett szexuális viselkedés tanulása kicsit később, de még a gyermekkorban kezdődik.   Fajfenntartó viselkedésre csak a  serdülőkortól  kezdve  kerülhet  sor.

A szexuális viselkedés pszichológiai vizsgálata a  19. század  második felében jelent meg a szakirodalomban, mint a pszichológiának (és később a  szexológiának is)  egyik tudományága.  Meghatározható, mint  a szexuális reagálás és viselkedés pszichikus tényezőinek, vagyis  általában a  pszichoszexualitásnak a vizsgálata, ezen belül  elsősorban a  szexuális identitás, beállítottság, a nemi szerepviselkedés, valamint az erotikus viselkedés  pszichológiája.

Előzményei  és  akadályai

A szexuális viselkedés különböző – főleg  orvosi—vonatkozásait ugyan már a 19. század előtt  is jónéhányan próbálták vizsgálni, elsősorban biológiai, jogi és valláserkölcsi szempontból, de tudományosan megalapozott, pszichológiai vizsgálatokra csak az említett időszaktól kezdve került sor. (Ez érthető, hiszen a pszichológia, mint tudomány is ekkor jelenik meg.)

A szexuálpszichológia kialakulásának és fejlődésének fő akadálya a szexualitás egyrészt   biológiai, másrészt  valláserkölcsi szemlélete volt  A  viktoriánus kor  hipokrizise nem kedvezett a szexuális viselkedés elfogulatlan vizsgálatának;  a szexualitás tabu-jellege folytán  inkább csak a veszélyesnek és abnormálisnak tűnő szexuális jelenségeket lehetett szóvá tenni.  Krafft-Ebing német ideggyógyász 1875-ben Psychopathia  sexualis  címmel adta ki  híres könyvét, amelyben a különböző szexuális zavarokat  (s ő pl. a maszturbációt is betegségnek tartotta)  elmebajok tüneteiként értelmezte, s próbálta gyógyítani.

Az orvosi szemlélet mellett a pszichológiai megközelítés nagy akadálya volt  a viktoriánus kor társadalmának mereven patriarchális jellege, s a nők ebből következő hátrányos helyzete.  Jellemző például, hogy P. Möbius 1900-ban a nők „fiziológiai gyengeelméjűségéről”  írt, Otto Weininger pedig  „Nem és jellem” (1903)  c. könyvében  a nők alacsonyabb rendűségét igyekezett kimutatni.

A  szexuálpszichológia kibontakozása

A  19. és 20. század fordulója és a következő évtized azonban ugrásszerű változásokat hozott a szexuális viselkedés, a nemiség vizsgálata terén.  (Ebben a nőmozgalomnak, a munkásmozgalomnak és különböző tudományoknak is nagy szerepük volt.)  Több jelentős tudós kezdte vizsgálni  a szexualitás jelenségkörét ebben az időben. Egyikük, Havelock Ellis (1859-1939)  angol orvos-szexológus  1898 és 1928 között  32  tanulmányt, ill. könyvet közölt  ezekről („Psychosexual  Studies”). Elsősorban a normális szexuális viselkedés érdekelte; esetleírások, megfigyelések alapján következtetett. Egyik fő megállapítása, hogy mindenki másként éli át a szexualitást, s nincs éles határ a normális és abnormális között.

Ellis nagy jelentőségű felismerése, hogy  a)  már a serdülőkor előtt is vannak szexuális megnyilvánulások,  b)  a maszturbáció mindkét nemnél, minden életkorban  normális  dolog,  c)  a  nők  „természetes  frigiditása”  viktoriánus  mítosz,  d)  a  női és férfi  orgazmus  igen hasonló,  e)  a szexuális kapacitás nemenként, egyénenként és életkoronként is különböző, de idős korban is fennmaradhat  stb.  A  szexualitás  szemléletében  ez  mintegy  „kopernikuszi fordulatot”  jelentett:  nyilvánvalóvá tette, hogy a szexuális  igények  kielégítése  nem erkölcstelenség, nem bűn és nem betegség.  Felismeréseiből következnek  Ellis  szexuálreformeri törekvései:  a  nemek egyenjogúsítása, a fogamzásgátlás szabadságának biztosítása, a  szexuális  nevelés  bevezetése.

 A  szexuálpszichológia másik nagy megalapozója  Sigmund  Freud  (1856—1939) bécsi  ideggyógyász, aki  nem csak a pszichoanalizis, hanem a pszichoszexuális fejlődés első elméletét is  kidolgozta. („Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie”, 1905).  Freud szerint  az emberek szexuális viselkedését az állatokhoz hasonlóan a  nemi ösztön vezérli, amely már a korai gyermekkorban megnyilvánul, mint diffúz késztetés  illetve  „rész-ösztönök”, amelyek aztán különböző fejlődési fokozatokon mennek át.

A  20. század  elején több más, jelentős  szexológus is működött. Egyikük,  Magnus  Hirschfeld              német orvos öt kötetes könyvet írt  „Geschlechtskunde”  (Nemiségtan)  címmel.  Ő hozta létre az első, komolyabb  szexológiai  folyóiratot (1908), az első  Szexológiai Társaságot (1912) és a világ első  szexológiai  intézetét Berlinben (1919).  Külön könyvet írt  a  homoszexualitásról is   (Die Homosexualität des Mannes und  des Weibes,  1914). A  szexológia, mint önálló tudomány fogalmát  1907-ben egy másik, berlini orvos használta először,  Iwan  Bloch,  aki ekkor publikálta  „Das Sexualleben unserer Zeit”  (Korunk nemi élete)  c. könyvét. Néhány évvel később  könyvsorozatot indított  a  „szexológiai tudományokról”; ennek első, a prostitúcióról szóló kötetét ő maga írta.  Egy másik német orvos,  Albert  Moll  1909-ben tette közzé  „Das Sexualleben des Kindes”  (A gyermek nemi élete)  c. könyvét, amelyben a gyermekek szexuális játékait fejlődésük természetes velejárójának tartja, s a szexuális reagálás  4  szakaszát írta le. Egyébként ő rendezte meg  1926-ban, Berlinben a szexológia első, nemzetközi kongresszusát.  (A három, említett kutató  Freud  pszichoanalízisétől teljesen függetlenül működött.)

De ebben az időszakban kezdik meg a szexuálpszichológiát is érintő működésüket  Freudot részben követve, részben tőle eltérve  olyan jelentős pszichológusok, mint  Carl G. Jung,  Alfred Adler és Wilhelm Reich   is.  (Róluk a későbbiekben még bővebben lesz szó.)  Igy  kezdődött a szexuálpszichológia évszázados fejlődése, amely azóta hatalmas szakirodalomra, kutató csoportok, intézetek és kongresszusok munkájára  támaszkodik. Az  USA-ban  például  6  szexológiai  társaság,  15  szexológiai  oktató  és/vagy  kutató  intézet  működik  és  16  szexológiai  folyóirat  jelenik meg.  Európában  Németország  jár  az élen,  7  szexológiai társasággal, 10  szexológiai oktató és kutató  vagy tanácsadó  intézménnyel,  valamint  12  szexológiai  folyóirattal.  A  Szexológia  Európai  Szövetségéhez  harmincnál több egyesület  illetve  társaság  tartozik, közülük a  legtöbb  Németországból  és  Spanyolországból.  De ma már  minden kontinensen működnek  szexológiai  szervezetek;  Délamerikában  például  15,  Ázsiában  7.  A  Szexológiai  Világszervezet  (World  Association  for  Sexology)  1974 és 2004 között már  16  világkongresszust  szervezett,  a Szexológiai Kutatások  Nemzetközi Akadémiája  pedig  rendszeres kiadványokkal és konferenciákkal fejleszti e tudományterületet.

Interdiszciplináris kapcsolatai, tematikai struktúrája  és  módszerei

Az emberi szexuális viselkedés  komplex jelenség, amelynek anatómiai-fiziológiai alapjai vannak, s a természeti és társadalmi környezet hatása  alatt áll.  Szükségképpeni  „segédtudományai”  ezért a különböző természet- és társadalomtudományok, elsősorban az orvosi alaptudományok, az antropológia  és a  szociológia, de fontosak még a történettudomány és a jogtudomány bizonyos ágai  stb. A pszichológián belül a  személyiség-  és  fejlődéslélektan  mellett  szorosan kapcsolódik  az emóciók, a motívációk és a csoportdinamika kutatásához, s egyaránt igyekszik felhasználni a pszichoanalitikus, a kognitiv és viselkedéstanulmányi, a tanuláselméleti és egyéb  megközelítéseket.

Komplexitása folytán a szexuálpszichológián belül  tematikai  egységek  alakultak ki.  Köztük a legnagyobbak:  1.  a  szexuális  viselkedés  filogenetikus és kultúrtörténeti alakulásával, valamint  2.  az ontogenezisben megnyilvánuló  szabályszerűségeivel  foglalkoznak.  Az első  csoportban  találhatók  a  nemek viszonyának lélektani vonatkozásai  a  régebbi és  mai  társadalmi formációkban;  ezt vizsgálják  részben  a pszicho-história, a néprajz és a szociálpszichológia egyes ágai, például  a  házasság és család  szociálpszichológiája, aztán az ún. „gender  studies”  (ezen belül a  „women strudies”  és a  „men studies”) stb.  Az ontogenetikai témakör  főbb területei:  az egyéni pszichoszexuális fejlődés;  ezen belül  a  szexuális identifikáció  és  orientáció  kialakulása, a  nemi szereptanulás, a  szerelmi képesség és a  párválasztási érettség  alakulása,  a  szexuális  funkciózavarok  mibenléte, okai és kezelése  stb.

Metodológiáját illetően semmilyen lényeges vonatkozásban nem tér el  a  pszichológia  más területein alkalmazott  módszerektől : a  feltáró  módszer a megfigyelésen, exploráción és felmérésen kívül teszteket és kísérleteket is alkalmaz;  feldolgozó és értékelő módszerei között pedig a statisztikai eljárások mellett a  minőségi értékelést is megtaláljuk.

Alkalmazása  és  felhasználási területei

A  szexuálpszichológia  mint szaktudomány,  interdiszciplináris kapcsolatai révén  számos más tudományterülettel  működik együtt, így többek közt az  antropológiával, a  történet- és néprajztudománnyal,  a  pedagógiával  és az orvostudománnyal.  Szerepe azonban elsősorban a pszichológia különböző ágaiban, így a személyiség- és fejlődéslélektanban, a szociálpszichológiában, valamint a pedagógiai pszichológiában  és  a  pszichoterápiában  nélkülözhetetlen.  A tudományos ismereteken alapuló  szexuális kultúra  valójában része  a  pszichológiai  kultúrának, amely nélkül  sem megalapozott önismeret és emberismeret,  sem hatékony nevelés, szociális munka és gyógykezelés nem létezhet.

Az  emberi  szexuális viselkedés  csak a  szexuálpszichológia  vizsgálati eredményei alapján érthető meg;  csak ennek révén lehet  ellensúlyozni a nemiséggel kapcsolatos, régi mítoszok és előítéletek  hatásait és a szexualitás  tabu-jellegét.  Két ellentétes tendenciával,  a szexualitás  lebecsülésével, degradálásával  és  túlbecsülésével, glorifikálásával vagy misztifikálásával szemben  is csak  a  szexuálpszichológia  tudománya  biztosít védelmet. A  szexuális  viselkedés  motivumainak  és  alakulása  feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése  teszi lehetővé  az egyén és a társadalom számára kedvező alakulásának  hatékony elősegítését,  a fixációk, regressziók  és  a  súlyosabb devianciák  elkerülését.  Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ, kiegyensúlyozott és elégedett, munka-  és  szeretetképes  személyiségek  létrejötte,  ami a társadalom továbbélése és fejlődőképessége  szempontjából  döntő jelentőségű.

A  szexuálpszichológiának ezért  méltó helyet kell kapnia  nem csak a tudományok rendszerében, hanem  a társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek  (így a leendő és  gyakorló szülők)  nevelésében is,  továbbá  a különböző  segítő, szolgáltató és  gyógyító  szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása  alapvető hiányosság lenne.  Ez természetesen komoly  szemléleti változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az  oktató-nevelő  és a gyógyító munka  szakemberei  részéről. A  szexuálpszichológiának  (és általában a szexológiának) szerepet kell kapnia a pedagógusok, pszichológusok, orvosok, szociológusok, szociális munkások, jogászok és más  szakemberek  képzésében és továbbképzésében, hogy  szemléletük korszerűbb, munkájuk pedig hatékonyabb legyen.