Tartalom

4. Pszichoszexuális fejlődés az első évtizedben

Ma már a szakemberek előtt közismert és elismert, hogy az ember szexuális (és egyben pszichoszexuális) fejlődése a születés körül kezdődik, és egész élete során folytatódik. Viták inkább arról folynak, hogy mi határozza meg ezt a fejlődést. Ernest Borneman (1981) szerint a fejlődéspszichológia első kutatói konzervativ emberek voltak, akik egyrészt a pszichikus fejlődés endogén (vagyis genetikus) irányításában hittek, másrészt annyira a saját kulturális környezetük hatása alatt álltak, hogy számukra a fejlődés minden más formája „primitivnek” vagy „abnormálisnak” tűnt. Vagyis egyrészt biologizmus, másrészt eurocentrizmus jellemezte őket; bár ez a kettő nehezen összeegyeztethető. Ugyanis, ha a pszichikus fejlődés (és így többek közt a szexuális viselkedés) biológiailag meghatározott lenne, akkor mindíg és mindenhol egyformán kellene alakulnia. Ha viszont nem így alakul, akkor nyilván (legalább részben) külső hatások irányítják.

Korunkban már alig akad olyan szakember, aki tagadna minden társadalmi és kultúrtörténeti befolyást a pszichikus ontogenezisre, legfeljebb ezek mértékét ítélik meg különbözőképpen. Egyes európai és amerikai fejlődéspszichológusok még mindíg azt hiszik, hogy az általuk mért viselkedési adatok más kultúrákra is érvényesek. Elméleteik „gyermekbetegsége”, hogy nem tudnak elszakadni a szomatikustól és a mérhetőtől. Ebből kettős veszély adódik: egyrészt alábecsülik a pontosan nem mérhető pszichikus folyamatokat; másrészt hajlamosak a pszichikus fejlődést a testi fejlődés következményének tekinteni. Kétségtelen ugyan, hogy a pszichikus folyamatok testi szervek funkciói, ám rendkívül bonyolult, s jórészt még tisztázatlan módon eltérnek a testi érés folyamataitól. A testileg fejlett gyermekek nem feltétlenül mutatnak hasonló lelki fejlettséget. Borneman bizonytalannak tartja, hogy egyáltalán van-e szomatikus alapja a pszichikus fejlődés szakaszainak; hiszen például a serdülés testi jeleinek önmagukban semmilyen kimutatható, közvetlen hatásuk sincs a pszichoszexuális fejlődésre! Ez utóbbi megelőzheti a testi fejlődést, de el is maradhat tőle

Természetesen alapvetően fontosak az egyén genetikai adottságai. Ámde a gének csupán az egyén viselkedési lehetőségeit szabják meg. Az már a körülményektől függ, hogy ezek a genetikai lehetőségek mennyiben realizálódnak! S minthogy testi érésünk szakaszai az emberi faj kialakulása óta alig változtak, e latens genetikai program megnyilvánulásának módja és mértéke már azoktól a szociális hatásoktól függ, amelyekkel az egyén élete során találkozik. Fontos felismerés, hogy maga a testi érés is részben bizonyos külső ingerek által indukált folyamat. Ahol nincs inger, ott az érés meglassul, lefékeződik. Azok az érzékszervek például, amelyeket egy korai életkorban nem ér (elég) inger, funkciókészségük egy részét elvesztik.

Fejlődési szakaszok

Minthogy a szomatikus érés és a pszichikus fejlődés nagyjából párhuzamosan halad, Borneman az alábbi fejlődési szakaszokkal számol:

1. Prenatális fejlődési szakaszok

a) blasztogenezis (a fogamzástól számított első 15 nap)

b) embriogenezis (a 16.-tól a 84. napig)

c) fötogenezis ( a 85. naptól a születésig)

2. Posztnatális fejlődés:

a) Fölegyenesedés (az 1. életév vége)

b) első nemi érés (3—5 éves kor)

c) első alakváltozás (6. életév)

d) a másodlagos nemi jegyek első feltűnése (7-8. év)

e) menarche (8-14. év); pollutarche (9-15. év)

f) a másodlagos nemi jegyek érése (14-15. év)

Borneman hangsúlyozza, hogy ezek az értékek is változnak, s csak vizsgálatának időpontjában (1980) és helyén (Nyugateurópa) voltak érvényesek, mert az akceleráció, amely pl. a nemi érés kezdetének időpontját évtizedenként 3-4 hónappal előbbre tolja, a fogamzástól kezdve többféle módon érvényesül. A szomatikus akceleráció azonban nem jelent pszichikus akcelerációt; a kettő közötti különbség a „civilizáció haladásával” egyre nagyobb lesz A testi fejlődés tempója különbözik a pszichikus fejlődés tempójától; ez összességében plusz-minusz 20%-os eltéréseket jelenthet az átlagtól, bármely életkorban (bár minél fiatalabb valaki, annál kisebb a variációk szélessége).

Érdekes különbségek derülnek ki a Borneman-féle „szexuálpedológiai” fejlődési fázisok és a Freud nevéhez fűződő pszichoanalitikus elmélet „libidofázisai” között, az alábbi táblázatból:

Életkor Szexuálpedológia szerint Pszichoanalizis szerint

1. hónap újszülöttkor orális fázis

2.-6. hónap korai csecsemőkor orális fázis

7-12. hónap későbbi csecsemőkor orális fázis

2. életév kisgyermekkor anális fázis

3. életév a kis pubertás kezdete anális fázis

4. életév a kis pubertás közepe anális fázis

5. életév a kis pubertás vége fallikus-ödipális fázis

6. életév a gyermekkor kezdete latencia-fázis

7. életév a gyermekkor közepe latencia-fázis

8. életév a gyermekkor vége latencia-fázis

A fejlődési szakaszok kérdésére később még visszatérünk a pszichoszexuális fejlődés vonatkozásában, hiszen minden felosztás relativ, s így vitatható. De épp ezért fontos, hogy rugalmas legyen, s vegye figyelembe az egyéni fejlődés különféle variációit, amelyek részben az átöröklésből, részben pedig a szűkebb és tágabb környezet hatásaiból erednek. Ezekből adódik a fejlődés megrekedésének (fixáció) vagy egy korábbi szakaszba való visszaesésének (regresszió) lehetősége is. Rendszerint épp ezek képezik az alapját a pszichoszexuális fejlődés zavarainak

Szexuális reagálókészség, primer szükségletek

Ami a fiziológiai jellegű szexuális reagálókészséget illeti, ez már az emberi magzatnál is megfigyelhető: ultrahangos vizsgálattal : fiúmagzatoknál pénisz-merevedést láttak; újszülött fiúknál éjszakai merevedéseket, újszülött lányoknál pedig a hüvely időnkénti lubrikációját állapították meg. Ezt persze túlzás lenne szexuális élvezetnek nyilvánítani; sokkal kevésbé, mint amikor a csecsemő vagy a kisgyermek félig-meddig szándékosan nyúl a nemi szervéhez és símogatja, dörzsölgeti azt. Ahogy Borneman írja, az újszülött minden (fiziológiás) feszültséget kellemetlennek érez, s ezt ki is fejezi (sírással, fészkelődéssel stb.), viszont láthatólag élvezi a feszültség oldódását, szükségleteinek kielégítését és a kellemes ingereket (pl. ringatást, símogatást stb.). A szopás nemcsak az éhségét szünteti meg, hanem az érintés- és biztonságigényét is kielégíti. Ez utóbbiak jelentkeznek az ujjszopás esetében, akkor is, ha épp nem éhes. Az ujjak szopogatása érzéki élvezetet jelent a gyermeknek, ami ugyan még nem kifejezetten szexuális, de hasonlít ahhoz. Freud (1995) szerint az ujjszopáshoz gyakran társul „valamely érzékeny testrésznek, a mellbimbóknak, a külső nemi szerveknek dörzsölő érintgetése. Ezen az úton jut el sok gyermek a szopogatástól a maszturbációhoz.” (77.old.)

A csecsemő- és kisgyermekkori maszturbáció, vagyis a kialakuló erogén zónák ingerlése, símogatása ugyan érzéki élvezet és megnyugtató hatású a kisgyermek számára. Az ezt kiváltó kulcsingerek hatására kezdi el automatikusan és tudattalanul, s valamilyen feszültséget, szükségletet csökkent vele. Fogalma sincs róla, hogy ez „szexuális élvezet” lenne, s a feszültség növekedése és csúcspontja (orgazmus) helyett is csak kellemes oldódást, megnyugvást érez, s könnyen elalszik tőle. Ezért a régebbi korokban a nyugtalan gyermekeket gondozójuk is gyakran „maszturbálással”: nemi szervük símogatásával nyugtatta meg és altatta el (s ezt akkor senki sem tartotta „szexuális visszaélésnek”).

A gyermek nemisége már a születés előtt megalapozódik. Egyrészt azzal, hogy a nemi kromoszómák találkozása folytán nemi lénnyé fejlődése melyik irányban indul el, másrészt azonban fennáll a különböző genetikai és hormonális zavarok lehetősége is. Ezek folytán előfordulhat, hogy az újszülött valódi neme nehezen felismerhető, vagy eltorzult, s így tévesen állapíthatják meg. A gyermek rendszerint elfogadja nemi besorolását, szexuálisan identifikálódik a neki szánt nemi szereppel (akár a valódi genetikai neme ellenére is, mert szociális környezetének elvárása erősebb és meghatározóbb, mint a testi neme). Végeredményben a gyermek megszületésével biológiai neme (sex) alapjában véve tisztázódik, s megkezdődhet nővé vagy férfivé válásának nem kevésbé fontos folyamata: a pszichológiai nem (gender) kialakítása.

Az újszülöttnél már minden idegközpont megtalálható, ha nem is teljesen kiépülten. A lányok kb. 10%-ánál egyébként már a születéskor hiányzik az érintetlen szűzhártya, s további 15-25%-uknál olyan vékony, hogy az első életévekben magától szétszakad. Az első 8-10. hónapban a csecsemő és gondozója közötti kommunikáció „testbeszéd” útján, metakommunikative történik. A felnőttnek nem könnyű megtanulni a gyermek „testbeszédét”, aki viszont vele-születetten megérti, megérzi a felnőtt metakommunikációját. (Ez a képessége viszont a beszédtanulással csökken.) A csecsemő viselkedését az alapvető szükségletei irányítják, elsősorban a táplálkozás és anyagcsere szükségletei. Ezért válik életfontosságuvá számára az őt tápláló anya (vagy anyapótlék) és maga a szopás, éhségének csillapítása, ami a szájnak, az orális zónának központi szerepet biztosít. A szükségletkielégítés kikövetelése önzésnek, önszeretetnek tűnhet; Freud a születés utáni első hónapot a primér narcizmus fázisának, a következő hónapokat pedig a szekunder narcizmus szakaszának nevezte. (A narcizmust egyébként az autoerotikával is azonosítják.) Borneman szerint az ujjszopás és a test különböző részeinek megtapintása a csecsemő autoerotikus játéka, s mivel ezekben a bőrnek van központi szerepe, az első hónapot kután (bőrrel kapcsolatos) fázisnak nevezte.

A csecsemőkori „libidofejlődés”

Az erogén zónák differenciálódását a pszichoanalitikusok a libidofejlődés szakaszainak nevezik. A libido, mint szexuális energia fogalmát Albert Moll (1905) használta először, Freudtól függetlenül. Freud ösztönelméletében a libidofejlődés első szakasza az orális fázis, ami a száj kezdeti, döntő szerepéből könnyen érthető, hiszen a legtöbb érzéki élvezetet a szopás nyújtja a csecsemőnek. Csak jóval később, a tisztaságra szoktatás során jut fő szerephez az anális zóna, a vizelet és széklet szabályozásának öröme. Fontos pszicho-analitikus fogalom az objekt-viszony, vagyis a csecsemő viszonya azokhoz a személyekhez és egyéb, tőle független dolgokhoz, amelyekre libidoja irányul. Első és legfontosabb „objektuma” természetesen az őt gondozó személy, általában az anyja. Borneman hangsúlyozza, hogy az egyén viszonyát későbbi szexuális partneréhez nem valamilyen ösztön irányítja, hanem szülőjének vagy gondozójának viszonya a szexualitáshoz. Ha a gyermek szeretetet kap, később ő is tud szeretni. Ha rossz a szülő viszonya saját testéhez, vagy házastársának és gyermekének testéhez, ez nagy veszélyeket jelent mindhármuk, de főleg a gyermek számára. A gyermek ugyanis tudattalanul átveszi gondozójának szexuális attitűdjeit.

A csecsemő számára semmivel sem fontosabb, vagy élvezetesebb a játék saját nemi szervével, mint bármely más testrészével. Ha viszont a szülő ezt észreveszi és nemtetszésének ad kifejezést vagy megtiltja az ilyen játékot, akkor ezzel egyrészt akadályozza a gyermek felfedező kedvét és szexuális gátlásokat ültet bele,

másrészt felkelti az érdeklődését a „tilos” dolog iránt (amit épp ezért titkolni kell a szülő előtt). Sok későbbi problémát okozhat pl. a szoptatás abbahagyásának üteme és időpontja is. Az anyamell elvesztésétől való félelem később esetleg hajlamossá tehet a félelemre a szexuális partner elvesztésétől. A szenvedélyes ujjszopás mindíg a testi közelség és gyengédség igényének kielégítetlenségére utal. A szimbiotikus fixálódás leggyakoribb formája Borneman szerint a már önállósodni kezdő gyermek félelme a „beolvadástól”, vagyis a túlzott kötődéstől (Verschmelzungsangst); de ugyanígy félhet az elszakadástól is (Trennunsangst) R.J. Stoller (1976) a transszexualizmust is a szimbiotikus fixálódás következményének tartja (pl. a fiú nem tud leválni az anyjáról, s az ő szexuális identitását veszi át).

A „késői csecsemőkorban” (7-12. hónap) újabb feszültségek merülnek fel a gyermek fejlődésében., például a fogak megjelenése és a szoptatás közbeni harapások kapcsán, amelyekre sok szülő negativan, büntetéssel reagál. René Spitz szerint az első életévben konfliktusok keletkezhetnek a szomatikus és a pszichoszexuális fejlődés között. Ha ugyanis a pszichoszexuális fejlődés valamilyen külső ok miatt elakad, akkor nem tart lépést a testi fejlődéssel. Az anyától (vagy gondozó személytől) való rnedkívül erős függőség csak a járás és beszéd tanulásával egyidejűleg kezd oldódni, de kb. 5 éves korig az ilyen személy elvesztése a hospitalizálódás veszélyével jár.

Kisgyermekkor: anális fázis

A második életév, a kisgyermekkor viszonylag kiegyensúlyozott időszak, bár a járástanulás és a szókincs gyarapodása mellett a szobatisztaságra szoktatás kezdete feszültségek és konfliktusok forrása lehet, s az anális zónát helyezi a figyelem középpontjába. A pszichoanalitikusok ezt a „libidofejlődés anális szakaszának”, vagy az orális után az anális „részösztön” megnyilvánulásának tartják. Ebben az életkorban az anya mellett megnövekszik az apa szerepe a gyermek életében; (ha egyáltalán ott van az apa) kezdi észrevenni az apa szerepét a családban, s – különösen a kisfiú – egyre inkább azonosul vele és utánozni kezdi. A szexuális identifikáció fontos lépése ez, s együtt jár a gyermek én-tudatának és (az analitikusok által felettes én-nek nevezett) lelkiismeretének a megjelenésével. De arra is kezd rájönni, hogy igényei azonnali kielégítésénak és önállóságának korlátai vannak, s ez dührohamokat vált ki belőle – kezdődik a dackorszak.

A másfél-kétéves gyermek általában jól meg tudja különböztetni a nemeket, s egyre inkább nemcsak az olyan külsődleges jelek alapján, mint az öltözködés és hajviselet, hanem a nemi szervek különbözősége alapján is. Ezzel kapcsolatban Freud megfigyelései szerint felmerül a pénisz-irígység és a kasztrációs komplexus problémája: a kislány észreveszi, hogy a fiúknak olyasmijük van, ami neki nincs, s kezdi irígyelni őket. Irígységüket azonban Borneman szerint nem annyira a pénisz-hiány okozza, hanem a másik nem nagyobb szabadsága, kedvezőbb helyzete. A kasztrációs komplexus onnan eredhet, hogy a kislány azt hiszi, neki is volt „fütyije”, csak (büntetésből) levágták vagy eldugták, tehát vissza kellene szereznie. Ha a fiúk látják, hogy nincs mindenkinek, megijednek, hogy ők is „elveszthetik”, vagy büntetésből elvehetik tőlük (különösen, ha a péniszével játszó fiút a szülő ezzel fenyegeti).

Kétéves kor körül jelennek meg az első „papás-mamás” játékok a fiúk és lányok között: fekhelyet csinálnak, s azon összebújnak és puszizkodnak, ahogyan azt szüleiktől, vagy másoktól (filmekből stb.) ellesték. Ezekben a szexuális izgalomnak és élvezetnek még nincs szerepe, viszont erősíti a szexuális identitásukat. Az életkoruknak megfelelően ugyanis ekkor még az anális zóna játékai kötik le a figyelmüket. Észreveszik, hogy a szülő örül, ha nem a pelenkát piszkítják össze, hanem a bilibe eresztik vizeletüket és székletüket, ezért próbálkoznak ezzel, örülnek a kezdeti sikerek jutalmazó megerősítésének, s egyre inkább élvezik a szándékos visszatartás és kiengedés képességét. Ez az érzéki élvezet magára a „végtermékre” is kisugárzik: az ilyen korú gyermek többnyire szívesen játszik (vagy játszana, ha engednék) a székletével. A székletürítés időnként erőlködéssel jár és fájdalmat is jelenthet; az élvezet és fájdalom összekapcsolódása folytán kialakulhat egy olyan beállítottság, amelynek következményei miatt ezt a fejlődési szakaszt Freud és taníványai análszadisztikus fázisnak nevezik. A pszichoanalitikusok szótárában szerepelnek még olyan fogalmak is, mint az análerotika, az anális maszturbáció, vagy az anális karakter, s az ezzel kapcsolatos hipotézisek.

A második és harmadik életévben a beszéd elsajátításával párhuzamosan kialakul az „én” vonatkoztatási rendszere, amelyben a testvázlatnak is fontos szerepe van. A testvázlat a sajéát testről alkotott képzetek összefüggő rendszere, amelyhez kapcsolódik a név és a nem. Ezek képezik a vonatkoztatási rendszer magvát, amelxből aztán kifejlődhet a személyiség bonyolult struktúrája. Az idegrendszeri és pszichikus feltételek kibontakozásával egy sajátos érzékenységi állapot jön létre, amelyben bizonyos hatások sokkal mélyebben bevésődnek és rögződnek, mint előtte vagy utána bármikor. Ez a jelenség az imprinting. Ezt állatokon figyelték meg először (Konrad Lorenz, 1970), de minden jel arra mutat, hogy az emberi fejlődésben is előfordul. Úgy tűnik, a nemi szerep „imprinting korszaka” egybeesik a beszéd kialakulásával.

A harmadik életévet Borneman a „kis pubertás kezdetének” nevezi, mert szerinte a „dackorszak” bekövetkezése a szülők és nevelők bánásmódjától függ. A gyermek dacos ellenállását főleg a bilihasználat erőltetése váltja ki, amit kialakuló önállósága és szükségletei korlátozásának érez. A dacreakcióknak két fő formájuk van: a dühös makacsság és a sértődött visszavonulás. Az előbbi aktiv, agressziv reagálás; a gyermek „akaratoskodik”, sír, kiabál, esetleg üt is. Az utóbbi a passziv belenyugvás látszatát kelti, pedig a feszültség itt sem tűnik el nyomtalanul: a gyermek viselkedése átmenetileg visszaesik egy alacsonyabb szintre, vagyis regrediál. A túl szigorú engedelmességre nevelés gyakran vált ki tartós regressziót.

Szerencsésebb esetben a szülőhöz való erős érzelmi kötődés átsegíti a gyermeket a dackorszak veszélyein. Az ilyen kötődés ugyanis az identifikáció révén egyrészt enyhíti a frusztrációs feszültséget, másrészt elősegíti a szülő elvárásainak interiorizációját. Mindez persze nem megy máról holnapra, vagy konfliktusok nélkül. A kisgyermek egyre inkább önmagával is konfliktusba kerül. Az affektiv differenciálódást jelzi, hogy a regresszió mellett fokozatosan működésbe lépnek a különböző, bonyolultabb elhárító vagy konfliktusfeldolgozó mechanizmusok.

A fiúk és lányok testi fejlődésében ekkor még nincs különbség. A lányoknál befejeződik a petesejtek szaporodása; a kialakuló 3-4 millió éretlen petesejt majd a serdülőkortól kezdve egyenként érik és fogyatkozik. Az egyre önállóbbá váló gyermekek dacossága és megnövekedett agresszivitása nem a testi érés, hanem a lelki fejlődés következménye. Az anyáról kezdenek érzelmileg leválni és más, nekik tetsző felnőttek iránt érdeklődni. Egyre többet beszélnek, s már nem harmadik személyben szólnak magukról, hanem az „én” és a „te” névmásokat használják.

Ekkoriban kezdődik a heteroerotika fejlődése a gyermeknél: olyan megnyilvánulások is jelentkeznek, amelyek társas viszonyt feltételeznek. Ilyen például a saját meztelenséggel kapcsolatos attitűd, amelynek két fő megnyilvánulási formája a magamutogatás vágya és öröme, valamint a szégyenlősség. Egyik sem vele született, hanem tanult viselkedés. A magamutogatás kiváltó tényezői közt első helyen említhető, hogy a szülők és mások is szívesen gyönyörködnek a kisgyermek gusztusos testében és viselkedésében; tetszésük sikerélményt jelent a gyermeknek, s ezzel szinte motiválják a gyermeket a magamutogatásra. Amikor viszont „illetéktelenek” előtt is megpróbál tetszést aratni, jön a szülői felháborodás, a „szégyeld magad!”, a tilelom. A szégyenlősséget különösen könnyen megtanulja a gyermek, ha a szülei is szégyenlősek, ha otthon is tilos a meztelenség. A magamutogatás vágya ezért többnyire csak „szublimált” formában, szereplési vágyként jelentkezhet, a szégyenlősség pedig gátlásosság, lámpaláz formáját ölti. Egyes vizsgálatok szerint már csecsemőkorban kialakulhat a „shyness baby” szindróma, amely később iskolafóbiaként vagy szociális fóbiaként folytatódhat.

Hasonlóképpen alakul a mások meztelenségére és általában a nemiségre irányuló kíváncsiság. Ennek két fő módja: mások meztelenségének és szexuális viselkedésének megfigyelése vagy megkérdezése. Kérdezősködnek a saját multjukról, arról is, hogy honnan jöttek, hogyan születtek, s ha nem kapnak elegendő választ (csak a „gólyamesét” és hasonlókat), akkor megpróbálják kitalálni születésük módját. Egyre jobban érdeklődnek a nemek különbségei iránt is, s ha otthon tilos a meztelenség, akkor igyekeznek meglesni másokat. Ekkoriban kezdenek feltűnni náluk a „tilos” szavak és mondókák, versikék, amelyek a nemiséggel kapcsolatosak. A szülő persze többnyire haragszik ezért, ami vagy kényszerű elfojtásokat eredményez és annak beidegződését, hogy a nemiség tilos és titkolandó, vagy annak félig-tudatos készségét, hogy a szülőt mivel lehet bosszantani. A vizelés szabályozása kapcsán ekkoriban tűnik fel, hogy a fiúk másként vizelnek, mint a lányok; ennek okai felől érdeklődnek, esetleg utánozni is próbálják egymást. A vizeletszabályozás erőltetése könnyen megronthatja a szülő és gyermek viszonyát. Borneman szerint erre is érvényes az a szabály, hogy „minél kevésbé erőlteti a szülő, annál gyorsabban és könnyebben tanulja meg a gyermek.” Visszaesések e téren főleg akkor fordulnak elő, ha a szokott környezet, vagy a szokott gondozó megváltozik.

A lehetséges szexuális zavarok közül az egyik a fiúk 4-5%-ánál jelentkezik: a herék ezeknél nem szállnak le időben a herezacskóba, s ez a 3. életévtől már nem szokott spontán módon megtörténni. Az anális fázis során a gyermek megtanulja, hogy 1. a székletürítés élvezetes, 2. ennek szabályozásáért dícséretet kaphat, 3. a széklet visszatartása még nagyobb élvezetet jelenthet és 4. a visszatartás (vagy vissza nem tartás) révén negativ indulatokat válthat ki a felnőttekből. Mindezeknek messzemenő következményei lehetnek a későbbi szexuális zavarokat illetően. Ha például egy anya a lányának azt szuggerálja, hogy a széklet és a vizelet „piszkos” vagy éppen undorító, akkor ez könnyen eredményezheti az anális és genitális erogén zóna iránti undort, s ezáltal később a szexuális élvezetképtelenséget.

Ödipusz-, vagy „kiscsalád-komplexus”

A negyedik életév is csak viszonylag mondható nyugalmasabb szakasznak a pszichoszexuális fejlődés szempontjából. A gyermekek mozgékonysága, érdeklődése és tanulási készsége fokozódik, egyre több kérdést tesznek fel szüleiknek és más felnőtteknek; ezért sokan „kérdezősködő életkornak” nevezik. Kérdéseik főleg a nemiségre és a születésre vonatkoznak. Ilyenkor már a legtöbb gyermek tudja, hogy életét a szülei közösülésének köszönheti, de nem tudják, hogyan történik ez. Hallották, hogy a kisbabák az „anyjuk szíve alatt” növekednek, ám csak találgatják, hogyan kerültek oda, vagy hogyan kerül az apa nemiszerve az anya hasába. (Sokan pl. azt hiszik, hogy a köldökön keresztül.) Az ágybavizelés már csak ritkán fordul elő, ám a nemi szervekkel folytatott játék gyakorisága növekszik, és kb. a gyermekek egyharmadánál már. orgazmussal jár Részben ezért nevezte Freud ezt a fejlődési szakaszt fallikus fázisnak – bár a lányokra ez csak annyiban érvényes, hogy az ő fantáziájukat is a „fallosz” (és annak hiánya) foglalkoztatja. A Freud által feltételezett „ösjelenet”, vagyis szülei közösülésének a gyermek általi megfigyelése, vagy elképzelése azért lehet traumatikus a gyermek számára, mert könnyen félreérti az egészet: a hangokból és mozgásokból ítélve azt hiszi, hogy a szülei verekednek, dulakodnak egymással, az apa erőszakoskodik az anyával. (Néha nem is téved.) Az anyával azonosuló gyermekben ez a szorongást, az apával azonosulóban viszont az agressziv késztetést erősítheti.

A szülők nemi életének észrevétele azonban csak akkor kedvezőtlen hatású, ha a gyermek nem érti és nem kap rá magyarázatot. A polgárosodás, az ipari civilizáció előtt a szülők és gyermekek csaknem mindig egy helyiségben aludtak, s elkerülhetetlenül tanúi voltak szüleik nemi életének, ez mégsem hatott rájuk negativan. Az ilyen helyzet érthetően szexuális izgalmat is kelthet a gyermekben, s az izgalom és vágy többnyire az ellenkező nemű szülőre irányul (hiszen ki másra is irányulhatna?). Ebből következően viszont az azonos nemű szülő a gyermek vágyainak útjában áll, mint vetélytárs, akitől meg kellene szabadulni. Ezt a helyzetet nevezte Freud Ödipusz-komplexusnak. Bár az elnevezés nem túl szerencsés, hiszen az ógörög mítosz Ödipuszat nem a szülei, hanem idegenek nevelték fel, apját nem vetélytársként ölte meg, s anyjáról nem tudta, hogy anyja, így a jelzett helyzetet inkább „kiscsalád-komplexusnak” kellene nevezni, hiszen csak akkor alakul ki, ha a gyermeknek a szülein kívül semmilyen más, közeli személy nem áll rendelkezésére. A régi, primitiv kultúrákban (vagy pl. az izraeli kibbucokban) nem ismerték az Ödipusz-komplexust; amely tehát nem biológiai, hanem szociális jelenség, amely korunk polgári családtípusához kötődik. Mindenesetre e komplexus feldolgozása, kedvező megoldása a további pszichoszexuális fejlődés elengedhetetlen feltétele. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy lemondjon a nemi szerep felnőttes kiváltságairól és a másik szülő szeretetének, törődésének kizárólagos birtoklásáról; el kell fogadnia a családon belüli társas együttélés szabályait.

Egyébként kiderült , hogy sok négyéves lányra nem csak a „péniszirígység”, hanem még inkább a „mellirígység” (a felnőtt nők szép nagy mellének irígylése) jellemző. A női mell egyébként főleg azért hat mindkét nemre szexuálisan ingerlően, mert a csecsemőkori szoptatás kielégítő élménye imprintingszerűen beléjük ivódott. S természetesen ez is szorosan összefügg az anya iránti szexuális vágyakozással, amit aztán a lányok elég hamar átállítanak az apára (részben éppen a péniszirígység hatására).

A gyermekek hamar megérzik, ha a szülők valamiért nagyon elégedetlenek velük, s e „szimbólikus kasztráció” miatt könnyen regrediálnak: kényszeres maszturbáció, ágybavizelés, túlzásba vitt evés, vagy a táplálkozás megtagadása lehet a következmény. Az introvertált gyermek bizalmatlanná és visszahúzódóvá válik, az extravertált hazudozni vagy lopkodni kezd. Önbizalmuk megrendül, szorongások vagy agressziv indulatok keletkeznek. A péniszirígység valójában a férfiak (eddig) kiváltságos helyzetének irígylése, amely a lányokban csökkentértékűségi komplexust kelthet, s később orgazmuszavarokhoz, vagy akár frigiditáshoz vezethet. Sok nő ebből a helyzetből az anyaságba menekül; ha fiút szül, péniszirígységét azzal kompenzálja, hogy fiának már van pénisze; lányának viszont gyakran továbbadja saját komplexusát és szexuális élvezetképtelenségét.

Incesztustabu, első szerelem

Az ötödik életév még kritikusabb periódusnak tűnik. Szomatikusan ez az első alakváltozás éve: a karok és lábak megnyúlnak, a tejfogak helyett megjelennek a végleges fogak. A fiúknál motorikus nyugtalanság figyelhető meg; a lányoknál növekszik az érzelmi labilitás és szeretetigény. Mindkét nemre jellemző a gyengédség és a bőrkontaktus igénye, ám ennek kielégítését már nem elsősorban a szüleiktől várják, hane egy szimpatikus kortársuktól. Ekkor jelennek meg a fiúk közt a homoerotikus játékok, de egyuttal a heteroerotikus érzelmi fellángolások, az első szerelmek is. Ezek többnyire még „plátói” szerelmek, vagy inkább jó barátságok, ám néha ölelkezésre és puszizkodásra is sor kerül, s ezek már kifejezett szexuális izgalmakkal járnak. Maszturbációiban a gyermek általában a már látott nemi szerveket képzeli maga elé; a lányok képzetei a péniszről sokkal pontosabbak, mint a fiúké a vulváról. Mindkét nemű ötéves gyermekek ismerik már az apa szerepét a nemzésben, vagyis a közösülés lényegét, s tudják, hogy majd ők is szülők lesznek. Ez megnöveli az ellenkező nemű szülő iránti szexuális feszültséget, mert már el tudják képzelni vele a közösülést.

Borneman megjegyzi, hogy az ötéves lányoknak nehezebb egyeztetni az anya iránti szeretetüket az apa iránti vágyakozásukkal, ezért ambivalensen ingadoznak az anya szeretete és gyűlölete, a hozzá való gyermeki és vetélytársi viszony között. Mindez a szülők számára is komoly gondokat okoz. Pedig a szexuális vágyak megjelenése ebben az életkorban éppúgy előfeltétele a további, egészséges pszichoszexuális fejlődésnek, mint az Ödipusz-komplexus feldolgozása és túlhaladása. Ennek lényege egyrészt az, hogy a gyermek jobban identifikálódik az azonos nemű szülővel, s így nem tartja őt vetélytársnak; másrészt felismeri, hogy szexuális kötődése (szerelme) a másnemű szülőhöz irreális, s inkább más „objektet” kell keresnie. Ezt a szülő néhány felvilágosító mondattal elősegítheti. Valójában az incesztustabu és a „realitáselv” érvényesítéséről van szó. A szülőkhöz való viszony ilyen átalakítása jó esetben az iskoláskor kezdetére megtörténik. Elősegíti ezt a gyermek megerősödő lelkiismerete (felettes énje), amely valójában jórészt a szülői és nevelői tekintély, másrészt pedig az innen-onnan, tudattalanul elsajátított szabályok internalizálása. Egyes fejlődéspszichológusok ezt az életkort a jellemalakulás évének tartják. Minthogy pedig az így elsajátított erkölcsi szabályok társadalmunkban a szexualitást többé-kevésbé még mindíg tabunak tartják, ezek az ötéves kor körüli élmények nagyrészt elfojtásra kerülnek, s ezért alig (vagy sehogy sem) emlékszünk rájuk. S a felejtés kiterjed a korábbi élményekre is. Az ún. infantilis amnézia azonban hipnózissal vagy pszichoterápiával feloldható.

A hetedik életév az iskoláskor és -- a pszichoanalizis szerint – a latencia-periódus” kezdete. Ez azt jelentené, hogy a gyermekek pszichoszexuális fejlődése lelassul vagy éppen évekig stagnál, s csak a serdülőkorban élénkül meg újra. Valójában azonban ez már Freud működésének korában és helyén is csak részben felelt meg a tényeknek, ma pedig még kevésbé. Már Kinsey és mások vizsgálataiból tudjuk, hogy a kisiskolás továbbra is élénken érdeklődik a szexualitás iránt. Az iskolában a hasonló korúak nemcsak sokat beszélgetnek egymással a nemi életről, hanem azonos nemű barátok zavartalan helyet keresve megtekintik, összehasonlítják egymás nemi szervét, esetleg homoszexuális játékokat is játszanak. Ezzel valójában saját nemi identitásukat erősítik. Viszonyuk a szülőkkel ellentmondásos: igénylik a szeretetüket, de ugyanakkor bizonyos távolságot tartanak velük szemben, titkolóznak előttük, s már sokkal inkább adnak a kortársaik véleményére.

A koedukált iskolai osztályokban igyekeznek felhívni magukra a másik nem figyelmét, bár tartanak is tőlük. A fiúk apró csínytevésekkel bosszantják a lányokat, s mutatják ki „férfias bátorságukat”; a lányok viszont a tanulás terén rivalizálnak a fiúkkal. A pedagógus elkerülhetetlenül találkozik a gyermekek szexuális kíváncsiságával, felvilágosítási igényével, s valahogy állást kell foglalnia. Bizonyos értelemben akkor is „nevel”, ha elhárítja a szexuális problémák megbeszélését; ezzel nyilvánvalóvá teszi a gyermekek számára, hogy a szexualitás tabu-téma, nem illik róla beszélni. Ezzel persze nem tudja megakadályozni, hogy a gyermekek egymás közt ne beszéljenek róla, de nyilvánvalóvá teszi saját bizonytalanságát, felkészületlenségét és gátlásosságát. K. Etschenberg (2004) szerint a kisiskolásokat az információk dzsungele veszi körül, amelyben segítség nélkül aligha tudnak tájékozódni. Ilyen hatások többek közt

- a különböző slágerek szexszel, szerelemmel kapcsolatos szövegei;

- a filmekben, a tévében és a reklámokban látott nemi szerepminták;

- a pornográf képek és a trágár beszéd, amit nem értenek (vagy tévesen értelmeznek);

- az otthon, vagy máshol észrevett, különböző szexuális megnyilvánulások stb.

Az iskolai szexuális nevelés feladata, hogy segítsen nekik rendet teremteni a nemi élettel és a nemek viszonyával kapcsolatos benyomások dzsungelében, s így ne legyenek kiszolgáltatva a médiának. A gyermekek a pszichoszexuális fejlődés eltérő szintjein kerülnek az iskolába, s így igényeik is különböznek. Ehhez gyakran kapcsolódik az aggály, hogy a felvilágosítás esetleg árthat a fejletlenebb gyermeknek, mert felhívja a figyelmét olyasmire, amire ő még éretlen. Az aggály indokolatlan, mert a „túl korai” felvilágosítás sohasem árthat, hiszen nem is nagyon érti, s egyelőre nem tud vele mit kezdeni; de eszébe juthat, ha olyan helyzetbe kerül, amikor szüksége lehet rá. Sokkal inkább árthat a túl késői felvilágosítás, amely még ma is jellemzője a köznevelésnek. Ebből következik, hogy nem elegendő a szexuális nevelést a felső tagozaton, vagy éppen a serdülőkorban kezdeni. Borneman hangsúlyozza, hogy a gyermek nemi élete túlnyomórészt pszichoszexualitás, vagyis lelki jelenségekből (vágyakból, félelmekből, fantáziákból stb.) tevődik össze, s annál bonyolultabb, minél fiatalabb a gyermek. Téves az az elképzelés, hogy a nemi életet csak a közösülés vagy a nemi szervek megérintése jelenti, hiszen egy vágyakozó pillantás, egy forró kézszorítás vagy a szexuális fantáziálás is a nemi élet fogalomkörébe tartozik. Az ember nemi élete főleg vágyakból, érzelmekből, emlékekből és egyéb lelki jelenségekből áll; a mozgásos cselekvéseknek viszonylag kis részük van benne.

Prepubertás, egynemű referenciacsoportok

A nyolcadik életévvel már a prepubertás kezdődik. A gyermekkorból a serdülőkorba vezető életszakasz jelentősége éppen az előkészületi jellegéből adódik: nagy mértékben befolyásolja a pszichikus serdülés alakulását és az egész, későbbi személyiségfejlődést. Tanulmányozását megnehezíti, hogy rendkívül ellentmondásos, sokszínű és változékony szakasza a pszichikus ontogenezisnek. A lányok növekedése 8-9 éves kortól meggyorsul; a megnyúlási szakasz kicsit korábban következik be náluk, mint a fiúknál. Mindkét nem mozgásigénye növekszik: könnyen és szívesen tanulnak kerékpározni, úszni, korcsolyázni stb. A lányokban éppúgy felkelthető a technika iránti érdeklődés, mint a fiúkban az emberi kapcsolatok iránt. A mesék helyett a kalandos történeteket részesítik előnyben. A szexuális érdeklődés erősödése folytán a legkülönbözőbb helyekről igyekeznek információkat gyüjteni, s ma már a pornográfia is ezek közé tartozik. Ennek nyomán gyakran irreális képet alakítanak ki a szexuális viselkedésről, különösen a teljesítmények vonatkozásában.

A 8-10 éves gyermek egyre inkább a hasonló korúak társaságában érzi jól magát, s közülük egyesekkel szoros, baráti kapcsolatot alakít ki. Azonos nemű barátainak csoportja könnyen a szüleinél is fontosabbá válik számára. Minden tettét, teljesítményét a saját csoportjának normáihoz viszonyítja; ezért az ilyen csoportokat viszonyítási vagy vonatkoztatási csoportnak, referenciacsoportnak nevezik. A prepubertás kezdetén a fiúk és lányok számára egyformán fontos a csoportéletben való részvétel. Ám a koedukáció ellenére a fiúk és lányok külön csoportokra válnak szét. Ez nem biológiai tényezőkkel, hanem szociokulturális hatásokkal magyarázható. A hagyományos nevelés éppen a 8-10 év körüliekkel szemben vált szigorúbbá, s tiltotta a fiúk és lányok közeledési próbálkozásait. De gyakorlatlanságuk, tájékozatlanságuk folytán félnek is a másik nemtől. E téren tele vannak bizonytalansággal, amit a másneműek lekicsinylésével vagy éppen bosszantásával igyekeznek túlkompenzálni. A csoport, amelyhez tartoznak, vetélytársnak érzi a másneműeket.