Dokumentáció(Szakkönyvek és szakvélemények)
1. Bosinski H.A.G. : Geschlechtlichkeit und Sexualität unter dem Aspekt der Biopsychosozialität des Menschen -- Ein Versuch (In: K.F.Wessel (Hg.):Interdisziplinäre Aspekte der Geschlechterverhältnisse...1992, Kleine V., 314 p.) A német szerző, a berlini Humboldt Egyetem tanára ebben a tanulmányában a nemiséget az ember „biopszichoszociális” megnyilvánulásának tartja. Abból indul ki, hogy az emberi viselkedés eredetéről és motívumairól szóló viták többé-kevésbé az alábbi két álláspontot tükrözik: a) Az ember viselkedését (filo)genetikus öröksége és biológiai alkata határozza meg. A tanulásnak, kultúrának és nevelésnek csupán módosító szerepe van. b) Az ember szociális környezetének, kultúrájának és nevelésének terméke. A biológiai tényezők csak az anyagi alapokat jelentik ehhez, de nem befolyásolják tevékenységének tartalmát. A tudományon belül is tartják magukat a megalapozatlan előfeltevések, többek közt éppen a nemiséggel kapcsolatos elméletekben. A vita nem csupán a „kemény” vagy „lágy” adatok körül folyik, hanem valójában a „test vagy lélek”, a „természet vagy kultúra” ellentéte körül. Legfőbb ideje tehát az emberi viselkedés komplexebb megértésének, egyrészt a biológiai-orvosi (természettudományi), másrészt a szociológiai-pszichológiai (társadalomtudományi) megközelítések áthidalásának. Erre jó példának tűnik a szexuális orientáció esszencialista és konstruktivista értelmezése közötti ellentét, amelyet eddig nem sikerült áthidalni. A nácizmus bűnei miatt sokak szemében gyanússá vált az emberi viselkedés biológiai (vagyis faji) eredetének állítása. Ezzel ellentétben a sztálinizmus szélsőségesen hangoztatta, hogy az ember a maga társadalmi viszonyainak terméke. Holott az emberi viselkedés, különösen pedig a szexuális viselkedés biológiai-orvosi leleteinek mellőzése, tagadása leehetetlenné teszi az ember komplex megértését. Az így megőrzött, dualisztikus emberkép a biológiai adottságokat „állati maradványoknak” tartja, amelyek az ember számára már rég feleslegessé váltak. Ugyanakkor viszont a biológiai elméletek is tévednek, amikor feltételezik, hogy a viselkedés fejlődése a szociokulturális tényezők alapvető hatásának figyelembe vétele nélkül is megérthető, nemcsak a filogenezis, hanem az ontogenezis tekintetében is. Hiszen bebizonyosodott, hogy már az emberszabású majmok fejlődését is meghatározó hatása van a bioszociális tényezőknek. Mennyivel inkább érvényes ez az emberi fajra, amely éppen ebből az állati szintből emelkedett ki! A tudomány számára mindenképpen nagy kihívás az emberré válás e kritikus fázisainak felderítése. Előbb azonban nem árt tisztázni néhány terminológiai kérdést Bosinski szerint. Mindenekelőtt két, azonos értelműnek vélt fogalmat kell differenciálnunk. Gyakran akkor is „nemtől függő” (geschlechtsspezifisch) viselkedésről beszélnek, amikor valójában csak „nemre jellemző” (geschlechtstypisch) viselkedésről van szó. Holott nemtől függőnek csak azokat a funkciókat vagy struktúrákat nevezhetjük, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a biológiai reprodukcióhoz, tehát pl. a menstruációt, a gyermeknemzést, a szülést és a szoptatást. Ezek a nemtől függő különbségek genetikailag megalapozottak és bipolárisak. Ezzel szemben a „nemre jellemző, tipikus” különbségek statisztikai jellegűek, vagyis nem találhatók meg minden egyednél az adott nemben, hanem csak az egyneműek csoportjainál. Ha összehasonlítjuk más nemű csoportokkal, akkor nemre jellemző különbségek derülnek ki. Ezek tehát az átlagot illető különbségek, amelyíektől az egyén eltérhet. A nemekre jellemző különbségek közé tartozik például a férfiak átlagosan jobb térbeli tájékozódása, vagy átlagosab agresszivebb viselkedése, és a nők motivációjának, viselkedésének átlagosan erősebb szociális irányultsága stb. S ami a legfontosabb, hasonló a helyzet a férfiak és nők szexuális orientációja terén; ez sem nevezhető „nemtől függőnek”, hiszen sokszorosan bebizonyosodott, hogy mindkét nembeliek képesek a hagyományosan „normálisnak” tekintett heteroszexuális orientációtól eltérni (bár ez a nemre átlag jellemző viselkedésük). Tény, hogy a statisztikai jellegű értelmezés alapján csak az számít „normálisnak”, aki az átlagnak megfelelően viselkedik. E felfogás fejlődés-ellenességének egyszerű példája a balkezesség értékelése: mivel eltér az átlagtól, egyes kultúrák abnormálisnak tekintik és erőszakkal át akarják nevelni, holott ugyanúgy működhet, mint a jobbkezesség. A „normalitás” megfelelője tehát nem az átlagnak megfelelés, hanem a funkcionálás. Ha ezt az elvet a szexuális orientációra alkalmazzuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy az emberi faj „biszexuális lehetőségének” milyen evolúciós értelme van? Ennek megválaszolásával ugyanis közelíthetjük egymáshoz a biológiai-evolúciós és a szociológiai-történelmi megközelítéseket. A nemekre nézve jellemző megoszlású tulajdonságok, így a szexuális orientáció filogenezisét illetően érdemes megnézni, milyen evolúciós értelme vagy értéke lehet a különféle szexuális beállítottságoknak. A heteroszexuális orientációnál ez egyértelmű, hiszen ez teszi lehetővé a faj szaporodását (bár az emberi faj túlnépesedése folytán ma már kevésbé fontos). A biszexuális (és homoszexuális) orientáció esetében meggondolandó a kultúrákat átfogó, univerzális elterjedtségük, az előfordulásuk más emlősállatoknál, különösen a nem-emberi primátáknál, ami arra utal, hogy evolúciósan is funkcionális. Biológiai megalapozottságát mutatja, hogy egyes állatkísérleti adatok szerint a prenatális szakaszban előforduló androgének mennyisége befolyásolhatja a későbbi szexuális orientációt. Bosinski mindebből azt a következtetést vonja le, hogy az ontogenetikus fejlődésben is megvannak a különböző irányú szexuális orientáció biológiai előfeltételei. Ezek azonban csak lehetőségek, amelyek közül valamelyik erősebb vagy kizárólagos realizálódását már a környezeti faktorok segítik elő. Igy jön létre a „komplex interdependenciák rendszere”, az ember, mint „biopszichoszociális lény”.
2. I. Sz. Kon: A nemi identitásról (In: Énünk nyomában. 1989, Kossuth K., 352 o.) A világhírű orosz szexológus ebben a könyvében a személyiség én-tudatának fejlődésével kapcsolatban a nemiség-tudat fejlődésére is kitér. Az alábbiakban néhány jellemző részt ismertetünk a könyvből: Az Én állandóságának, azonosságának gondolatát Kon szerint legjobban az identitás terminus fejezi ki, amelynek az emberről szóló tudományokban három fő modalitása van: „1. a pszichofiziológiai identitás a szervezet fiziológiai és pszichikus folyamatainak és struktúrájának egységét és folytonosságát jelöli; 2. a társadalmi identitás azon tulajdonságok rendszerét jelöli, amelyek az egyedet társadalmi egyénné, egy meghatározott társadalom vagy csoport tagjává teszik... 3. a személyes identitás (vagy én-identitás) az önmaga énjének tudatában levő személyiség élettevékenységének, céljának, motívumainak, egzisztenciális fontosságú attitűdjeinek egységét és folytonosságát jelöli... Az Én belső szerkezetének vizsgálata a fogalmak további differenciálódásával jár. Az alanyi-tevékeny mozzanatot, az egyéni lét szabályozó-szervező elvét aktiv, cselekvő, egzisztenciális Énnek vagy ego-nak nevezik. Az egyén önmagáról alkotott elképzeléseit, én-képét vagy én-koncepcióját reflexiv, fenomenális vagy kategoriális Énnek. Az Én fogalmi formákat nem öltő átélésének jelölésére olykor az én-élmény terminust is használják. Minden egyes elemnek specifikus folyamatok felelnek meg: az egzisztenciális Énnek az önszabályozás és önkontroll; az én-élménynek az önészlelés (ön-percepció); a kategoriális énnek az önismeret, az önértékelés stb.” (32-33.old.) „A gyermek kategorizálási képességének fejlődése különösen szemléletesen követhető nyomon nemi hovatartozásának tudatosulásán. Az elsődleges nemi identitás, önmagának a férfi vagy női nemhez sorolása rendszerint már másfél éves korra kialakul, s az éntudat legszilárdabb, középponti elemét alkotja. A nemi identitás terjedelme és tartalma a növekedéssel változik. A kétéves gyermek tudja, hogy milyen nemű, de tudását még nem tudja megindokolni. Három-négy éves korára világosan megkülönbözteti a körülötte levő emberek nemét (már 7-8 hónapos csecsemőknél is megfigyelhető, hogy eltérően reagálnak férfiakra és nőkre), ezt azonban gyakran esetleges külső jegyekkel, például a ruhával kapcsolja össze és elvileg megmásíthatónak, megváltoztathatónak tartja. Hat-hét éves korában a gyermekben végleg tudatosul a nemi hovatartozás megmásíthatatlansága, ami egybeesik a viselkedés és a beállítódások nemi differenciálódásánek viharos erősödésével: a fiúk és a lányok saját kezdeményezésükre különböző játékokat és játszótársakat választanak, különböző lesz az érdeklődésük, viselkedési stílusuk stb. Ez a spontán nemi elkülönülés, a nemi ismérv szerinti társaságképződés előmozdítja a nemi különbségek tudatosulását. A gyermek saját nemi hovatartozásának tudatosulása egyrészt szomatikus ismérveken alapszik, másrészt olyan magatartásbeli és karakterológiai sajátosságokon, melyek értékelhetőek aszerint, hogy mennyire felelnek meg a férfiasság (maszkulin jelleg) és a nőiesség (feminin jelleg) normativ sztereotipiáinak. Ezek az önértékelések – mint az összes többi, gyermeki önértékelés – abból származnak, ahogy a gyermeket környezete értékeli; többdimenziósak és gyakran nem egyértelműáek. Már az óvodásoknak is gyakran problémát okoz a férfiasságuk illetve nőiességük mértékének megítélése és nemi szerep-preferenciáik közötti viszony. Noha a nemi differenciálódásnak és tudati tükröződésének pszichológiája nagy elméleti és gyakorlati, pedagógiai és gyógyászati jelentőségű, a kérdést még kevéssé vizsgálták. E folyamatok magyarázatára három alternativ elmélet tart igényt: Az identifikációs elmélet az érzelmek és az utánzás szerepét hangsúlyozza; e teória szerint a gyermek öntudatlanul a vele azonos nemű felnőttek, mindenekelőtt szülei magatartását utánozza, helyükbe akar lépni. A nemi tipizációs elmélet, amely a tanulás (szocializáció) szerepét emeli ki, döntő jelentőséget tulajdonít a megerősítés mechanizmusainak: a szülők és más felnőttek megdícsérik, jutalmazzák a fiúkat a „fiús”, elmarasztalják a „lányos” viselkedésért, a lányok pedig dícséretet kapnak a „nőies” és szidást a „férfias” viselkedésért. Az önkategorizálási elmélet, amely L.A. Kohlberg amerikai pszichológus kognitiv fejlődési elméletére támaszkodik, az éntudat vezető szerepét hangsúlyozza: a gyermek először elsajátítja a nemi identitást, fiúnak vagy lánynak vallja magát, majd magatartását ahhoz igazítja, amit az elfogadott magatartással összhangban állónak vél. A nemi tipizációs elmélet szerint a gyermek viselkedési motivációjának logikája ilyen: „Dícséretet szeretnék kapni; akkor dícsérnek, ha azt teszem, ami egy fiúhoz illik, ezért fiú akarok lenni.” Az önkategorizálási elmélet szerint: „Fiú vagyok, ezért azt akarom tenni, ami fiúhoz illik; és hogy ezt tehetem, az a jutalmam.” Bár mindhárom elméletben van némi igazság, egyikük sem ad magyarázatot valamennyi ismert tényre. Az identifikációs elmélet legfőbb gyengéje alapfogalmának határozatlansága: az identifikáció jelentheti önmagunknak másokkal való összehasonlítását, utánzást és másokkal való azonosulást is. Ámde, ha egy fiú védekezésből azonosul az apjával, mert fél tőle (:a freudi Ödipusz-komplexus), annak nem sok köze van a szereteten alapuló utánzáshoz. A konkrét egyén (az apa mint személyiség) viselkedésének utánzását gyakran összekeverik társadalmi szerepének elsajátításával (az apa, mint tekintélyi figura). Az is gyakori, hogy a fiú valójában nem az apját, hanem egy másik férfit tekint példaképének. Azonkívül a gyermekek viselkedése korántsem mindig a felnőttek viselkedésének utánzásán alapul; az egynemű fiúkompániák például nyilván nem azért jönnek létre, mert a fiúk azt látják, hogy apjuk kerüli a nőket. A nemi tipizációs elmélet mechanikus: a gyermek inkább tárgya, semmint alanya a szocializációnak. Erről az álláspontról kiindulva nemigen magyarázható meg, hogy a nemi sztereotipiákhoz képest miért van annyi, a nevelés jellegétől független egyéni változat és eltérés. Azonkívül számos sztereotip fiús és lányos reakció spontánul, a tanítástól és ösztönzéstől függetlenül alakul ki. Az önkategorizálási elmélet bizonyos tekintetben szintetizálja a két előbbi közelítésmódot: feltételezi, hogy a gyermeknek a neméhez illő viselkedésről alkotott elképzelései egyaránt függnek a mintájául szolgáló férfiak és nők viselkedésére vonatkozó, saját megfigyeléseitől, valamint az ilyen jellegű cselekedetei által a környezetéből kiváltott helyesléstől vagy rosszallástól. Ez az elmélet azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a gyerekek magatartásának nemi szerep szerinti differenciálódása jóval korábban kezdődik, mintsem stabil identitásuk kialakulna. Meglehet, hogy ezeket az elméleteket nem alternativ, hanem egymást kiegészítő teóriáknak kellene tekintenünk, amelyek ugyanazt a folyamatot írják le különböző szempontokból: a nemi tipizációs elmélet a nevelők, az önkategorizálási elmélet a gyermek szemszögéből. Azonkívül a nemi öntudat kialakulásának különböző oldalaira irányítják a figyelmet: a kognitiv fejlődési elmélet a kategorizálás folyamataira, a nemi tipizációs elmélet a tanulásra és a begyakorlásra, az identifikációs elmélet pedig az érzelmi kapcsolatokra és viszonyokra. A maszkulin és a feminin jelleg sztereotipiái, azaz a férfias és a nőies tulajdonságok ideális készletei, amelyek alapján az emberek testalkatukat, magatartásukat és jellemüket észlelik és értékelik, nagyon szilárdak és szorosan összefüggnek a kultúra illetve szubkultúra normáival.” (184-186. old.)
3. Pepper Schwartz – Philip Blumstein: Der Erwerb sexueller Identität : Bisexualität(In: E.J.Haeberle – R. Gindorf (Hg.): Bisexualitäten. 1994, Fischer V., 359 p.) Az amerikai szerzők 1973-1974-ben 156 véletlenszerűen kiválasztott egyént (76 férfit és 80 nőt, 20—60 éveseket) vizsgáltak félig strukturált, többszöri interjúkkel, szexuális identitásuk és orientációjuk alakulása szempontjából. Abból indultak ki, hogy még a szakemberek is többnyire kritikátlanul elfogadják, hogy a nemi szerep dichotom jellegű, vagyis két lehetséges formája a férfi és a női szerep, amelyek mindegyike állandó szomatikus és viselkedésbeli tényezőkön alapul. A szexuális orientációt pedig abból állapítják meg, hogy az egyén nemi energiája (libidoja) milyen tárgyra (milyen nemű személyre) irányul. Ez pedig a nemi szerepekből következne. E sztereotip séma komplikációi egyrészt a nemi energia ambivalens fogalmából adódnak, másrészt abból, hogy a nemi szerepviselkedés, s vele együtt a szexuális identitás és az orientáció is változhat az egyének élete során. A szexuális orientáció egy absztrakt fogalom, amely leegyszerűsíti a valóság komplexitását, s benne esszencialista elképzelések tükröződnek, amelyek kétféle szexuális orientációt feltételeznek, ezeket pedig egymást kizárónak, s egyszer s mindenkorra adottnak tartják. „A szexuális identitás a nemi lényeg szubjektiv megnyilvánulása, a szexuális orientáció pedig annak nyilvános manifesztációja.” (217.old.) A heteroszexuális identitás nyugati kultúránkban a legtöbb ember számára normálisnak tűnik, s nagyrészt tudattalanul alakul ki. Egy jelentős kisebbségnek azonban előbb-utóbb problémát okoz; ezek a homoszexuális és biszexuális beállítottságúak. Helyzetük abban különbözik egymástól, hogy a homoszexuálisok már kialakították szubkultúrájukat és szervezeteiket, amelyekbe a biszexuálisokat nem fogadják be, mert ők „nem igazi homoszexuálisok”. Ők csak napjainkban kezdik kialakítani saját szubkultúrájukat és szervezeteiket. A vizsgálatok eredményei az alábbi, egymással összefüggő témák köré csoportosíthatók: 1. A felnőttek szexuális identitásának változtathatósága. 2. A szexuális viselkedés és a szexuális identitás közötti viszony problematikussága. 3. A férfiak és nők különbségei a szexuális fejlődés és az identitás kialakulása terén. 4. A multbeli élmények mai értelmezésének és a jövőben elvárt élmények anticipációjának szerepe az identitás alakulásában. 5. A szexualitás kulturális tényezőinek hatása a szexuális identitás alakulására. A szerzők megállapítják, hogy bár a legtöbb amerikaiban csak egyfajta szexuális identitás alakul ki, az általuk megkérdezettek többsége identitásánek változásairól számolt be. Az is kiderült, hogy a szexuális viselkedés nem határozza meg döntően az egyén szexuális identitását és orientációját, mert a viselkedésnek rendkívül sokféle motívuma lehet. Bizonyos viselkedések és élmények pedig felkelthetik a „másság” gyanúját, vagyis egy olyan feltételezést, amit az egyén felül akar vizsgálni, hogy kipróbálja és tisztázza saját szexuális beállítottságát. Ha ennek során gyanúja megerősödik, s tapasztalja, hogy képes a homoszexuális viselkedésre is, akkor szexuális orientációja a biszexualitás irányában változik. Mivel azonban legtöbben csak kétféle beállítottságot (hetero- vagy homoszexuálist) tartanak lehetségesnek, sokáig hadakoznak a biszexuális orientáció ellen, s vagy hetero-, vagy homoszexuálisnak tartják magukat. A két „lehetséges beállítottság” elfogadott előítélete tehát legalább annyira (vagy még inkább) befolyásolja a szexuális identitás alakulását, mint a szexuális viselkedés, bár ez utóbbi könnyebben eltér az elfogadott normáktól. Valójában tehát jóval több a biszexuális beállítottságú nő és férfi, mint ahányan ezt elismerik magukról. (Egyébként tény, hogy ezt már A.C. Kinsey is megállapította.)
4. Szilágyi Vilmos: Biszexuálisak vagyunk? (In: Intimkapcsolat kézikönyve, 1994, 222-231.old.) A hirdetési lapok és a szex-magazinok társkereső illetve szexpartner-kereső rovataiban egymást érik a biszexuális partnert kereső hirdetések. Úgy tűnik, főleg (házas)párok keresnek maguknak olyan partnert, aki a hármas szexet sem utasítja vissza. Ez azt jelenti, hogy a hirdetők hármasban akarnak szeretkezni: két férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi és két nő. Ilyenkor azonos neműek is foglalkoznának egymás szexuális ingerlésével. Dehát ez már homoszexualitás! – mondhatja erre bárki. Részben igaz ez, de nem teljesen. Azonos neműek szexuális kapcsolata valóban homoszexuális jellegű, de homoszexuálisnak csak az nevezhető, aki kizárólag azonos nemőre tud szexuálisan reagálni. Ha másneműre is tud, akkor már nem egyértelműen homoszexuális, hanem biszexuális, vagyis kétféle irányultságú. Persze valószínű, hogy az egyik irányultsága erősebb, vagy előnyben részesített, míg a másik meghúzódik a háttérben, s csak alkalmanként jelentkezik. Igy aztán nehéz meghúzni a határt, s pontosan megmondani valakiről, hogy egyféle (hetero-, illetve homoszexuális), vagy kétféle irányultságú, tehát biszexuális.
Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy az emberek túlnyomó többsége heteroszexuálisnak vallja magát. Ám, ha alaposabban vizsgáljuk, mint ahogy pl. Kinsey tette, kiderülhet, hogy a 40 év körüli férfiak és nők közel felének volt már homoszexuális élménye. Ettől persze ezek még nem homoszexuálisok, hiszen döntően heteroszexuális kapcsolataik vannak, de bizonyos feltételek esetén képesek a homoszexuális viselkedésre is. Ez kezdetben többnyire meglepetés számukra, mégpedig általában nem kellemes meglepetés. Sokan egyenesen megijednek, s félni kezdenek a homoszexuálissá válástól, ami számukra betegségnek vagy züllöttségnek tűnik. Ez azonban kétszeresen is tévedés: egyrészt a kialakultan heteroszexuális beállítottságú ember néhány ilyen élménytől sem válik homoszexuálissá; másrészt a homoszexuális viselkedés éppúgy nem betegség, mint a heteroszexuális (és önmagában éppúgy nem erkölcstelen, mint amaz). Egyszerűen arról van szó, hogy a szociális körülmények hatására az emberek egy részénél ilyen, a másik részénél pedig másféle szexuális beállítottság alakul ki. A kettő azonban keveredhet is, hiszen nem zárják ki egymást. Egyik sem születik velünk, és sokféle tényező befolyásolja, hogy a kezdeti, homályos szexuális késztetés milyen irányba terelődik. Nincs tehát eleve adott szexuális beállítottság, hanem csak a többféle irányú fejlődés lehetősége. Emlékezetes Freudnak az a megállapítása, hogy a csecsemő „polimorf perverz lény”, vagyis bármilyen „perverzióra” hajlamos; a különböző szexuális viselkedések lehetősége megtalálható benne. A szexuális beállítottság alapvető lehetőségei közé tartozik a heteroszexualitás és a homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van valamennyi, persze egyénileg igen eltérő arányban. Többnyire egy beállítottság válik dominánssá, s ez a több lehetőséget háttérbe szorítja.. De azért ezek sem tűnnek el teljesen, s alkalomadtán előbukkanhatnak, meglepetést vagy riadalmat okozva. A riadalom azonban indokolatlan. Minthogy az emberi fejlődés alapvető feltétele a körülmények és az élmények változatossága, igy semmilyen beszűkülést nem tekinthetünk kedvezőnek. Valójában tehát örülnünk kellene az újszerű élménynek és a számunkra szokatlan reagálás képességének. Kedvezőtlen viszont, hogy sokan hajlamosak a bemerevedésre: megszoknak valamit, s attól nem tudnak eltérni, vagyis a kialakult beéllítottság rabjává válnak. Minden más lehetőséget azonnal elhárítanak, elutasítanak. Közben arra hivatkoznak, hogy „ösztönösen” járnak el, „megérzik”, hogyan kell viselkedniük – pedig valójában a kialakult szokásokat követik. (Ami látszólag felment a végiggondolás és tudatos döntés felelőssége alól.)
Arra a kérdésre, hogy milyen a különböző szexuális beállítottságok megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának hozzávetőleg jó választ adni. Pedig Kinsey adataiból következően, miszerint a heteroszexuálisok közel fele képes a homoszexuális reagálásra is, ugyanennyiek (vagy mnég többen) biszexuálisnak nevezhetők. Valószínűleg inkább többen, hiszen a homoszexuálisnak tartott férfiak és nők között is sok olyan van, aki heteroszexuális reagálásra is képes, bár azonos neműeket részesít előnyben. A homoszexuálisok arányát a felnőtt népesség 5-10%-ára becsülik, ám közülük sokan nem kizárólagosan homoszexuálisok. Úgy tűnik, a felvilágosultság és liberalizmus terjedése kedvez a biszexuális orientáció megnyilvánulásának. Megszűnőben van a „homofóbia” is: a beteges irtózás a homoszexualitástól. S mind többen ismerik el, hogy bár az egyik nemet előnyben részesítik, mindkét nemre képesek szexuálisan reagálni, ha a feltételek kedvezőek.. Egy amerikai szexológus, Eli Coleman (In: „Bisexualitäten”, 1994) tanulmányában három „paradigmaváltásról” számol be ezzel kapcsolatban. Az első még a 19. században történt, azzal, hogy a „normális” (vagyis heteroszexuális) orientációtól való eltéréseket már nem „égbekiáltó bűnnek”, hanem betegségnek, vagy vele született fogyatékosságnak kezdték tekinteni. A második a 20. század közepén következett be, amikor Kinsey kutatásai nyomán kiderült, hogy milyen sokan eltérnek a normálisnak vélt szexuális beállítottságtól, főleg a biszexualitás, kisebb részben a homoszexualitás irányában; tehát ezek nem betegségek, hanem egyéni különlegességek. A harmadik paradigmaváltás napjainkban zajlik, s lényege annak felismerése, hogy a szexuális viselkedést és irányultságot minden kultúrában különböző szociális feltételek, többek közt a vallásos meggyőződések határozzák meg, s valójában egyik szexuális beállítottság sem jobb a másiknál.. Ez a folyamat persze korántsem zökkenőmentes, s a felismerés ellenére a hagyományos értékrendszer erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a heteroszexualitást mint „normálist” fogadják el.
Érdekes, hogy az említett társadalmi nyomás inkább a férfiakat érinti, mint a nőket. Ahogyan a neves szexológus, Alex Comfort (1974) megállapítja, a nők normális lehetőségeinek játéktere sokkal nagyobb, s távolról sem olyan veszélyes számukra, ha mindkét nemmel gyengéd testi kapcsolatokat tartanak fenn. Talán ez magyarázza, hogy az elsődlegesen homoszexuális beállítottságú férfiak közül sokan szeretnének heteroszexuálissá válni. Ez azonban ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál kevésbé. Sokkal nagyobb a valószínűsége a biszexuális beállítottság kialakításának, ami az eredeti, „természetes” állapotnak tekinthető. Comfort szerint az ilyen férfinek nem abban kell segíteni, hogy ne legyen csábító más férfiak számára (hiszen minden normális férfi csábító lehet), hanem abban, hogy kapcsolatai legyenek nőkkel is. A férfiak többsége azonban pánikszerűen fél attól, hogy „férfiatlannak” tűnik, ha gyengéden viselkedik egy másik férfivel, ezért mereven kerülnek minden gyengédséget egymás között. A nők számára ugyanakkor természetesnek tűnik az egymás közötti gyengédség: símogatás, puszi stb. – hiszen ez „nőies”.Pedig ahogyan Comfort mondja: teljes mértékben lehetséges mindkét irányban tapasztalatokat szerezni , s nem szerencsés bármelyiktől teljesen elzárkózni. A biszexuális viselkedés képessége nem attól függ elsősorban, hogy valaki férfinek vagy nőnek született, hanem az egyéni beállítottságtól és lehetőségektől . A biszexualitás egyébként szinte sohasem jelenti azt, hogy egyformán reagálunk mindkét nemre, hiszen természetes, hogy az adott körülmények között valamelyik nemet előnyben részesítjük; hanem csupán azt, hogy – kölcsönös rokonszenv esetén – mindkettőre tudunk szexuálisan reagálni. Ez a megállapítás segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart, amely az előnyben részesítés alapján sorol be bárkit a heteroszexuálisok vagy a homoszexuálisok közé. A biszexualitás gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek majdnem egyformán szerette a vele azonos és az ellenkező nemű szülőjét, mindegyikhez szeretett odabújni és élvezni a dédelgetésüket. Sokan ugyan azt mondják, hogy ez „szex-mentes” szeretet volt; de Freud óta tudjuk, hogy a gyermek sem szexmentes. (Lásd Ödipusz és Elektra-komplexus!) A biszexualitás tehát nem valami különleges, „harmadik fajta” beállítottság, hanem az őseredeti, még nem differenciálódott szexuális reagálókészség bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása. Annyival fejlettebb, amennyivel maga a felnőtt fejlettebb a kisgyermeknél. Vagyis nem egyszerűen visszanyúlás egy őseredeti képességhez, hanem annak magasabb szintre emelése. Ez a szint persze igen különböző lehet az egyén általános színvonalától és pillanatnyi állapotától függően. Dehát ez nemcsak a biszexualitásra, hanem általában a szexuális viselkedésre érvényes. A biszexuális viselkedés ezért önmagában véve semmiképpen sem tekinthető primitivebbnek, mint akár a homo-, akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet fejletlen vagy fejlett, beleértve a közbeeső fokozatokat. A szexuális viselkedés rendszerint egyetlen fő irányban specializálódik: heteroszexuális vagy homoszexuális irányban. Bármelyikben fejlett lehet, de ritkán fordul elő, hogy mindkettőben. Ez kicsit hasonlít a szakmai specializálódás túlzásba vitele folytán előállt „szakbarbársághoz”, aminek egyoldalúságát és veszélyeit már felismertük. Lehet, hogy a jövőben a szexuális fejlődés terén is az irányulások kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyoldalú fejlesztésére fogunk törekedni? Erre utalnak például az androgyniával (kétnemű szerepviselkedéssel) kapcsolatos, újabb elgondolások is.
Ténykérdés, hogy a csoportszex, s főleg annak elemi formája, a hármas szex egyre elfogadottabbá válik. Márpedig a csoportszexben elkerülhetetlenül felmerül a biszexualitás (kivéve az azonos neműek csoportjait). Sokan épp ezért félnek a csoportszextől. S ezért szeretnék, ha a csoport külön nemű párokból állna, akik csak egymással foglalkoznának. Gyakran így is indul a csoportos együttlét, de aztán a szex-játék zűrzavarában könnyen megfeledkeznek arról, hogy melyik testrész kihez tartozik. S egyszer csak csodálkozva veszik észre, hogy azonos nemű partnerrel is jól érzik magukat. A férfiakat általában jobban zavarja ez, mint a nőket. Aztán vagy belejönnek, vagy sürgősen abbahagyják, s aggódni kezdenek, hogy nem válnak-e „meleggé”. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy férfiak számára izgató látvány, ha két vagy több nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is szívesen játszanak egymással erotikus játékokat. Comfort szerint, ha nem lenne meg ez a képességük, sosem alakultak volna ki a férfiak társulásai (egyesületek, klubok stb.), hiszen épp az ilyen játékok segítenek felülemelkedni a versengésen és küzdelmen.. Feltételezhető, hogy a csoportszex a biszexualitás nagy iskolája, mert elősegíti annak megjelenését és megszokását. . Ez azonban fordítva is igaz: a biszexuális beállítottság elősegíti a csoportszex iránti érdeklődést és annak elfogadását. Ezért van az, hogy a konzervativok mindkettőt elátkozzák, a homoszexualitással együtt. Holott összeszokott, baráti társaság esetén, nem alkohol vagy egyéb narkotikum hatására, hanem igazi rokonszenv következtében kialakuló biszexuális kapcsolatokban pozitiv és fejlesztő hatású élmények jöhetnek létre. Ebből a szempontból a hármas szex ígér legtöbbet. Három ember között ugyanis könnyebben kialakul valódi, intim viszony, mint ennél több között; különösen, ha a három közül kettő már jól összeszokott, s mindkettőnek rokonszenves a harmadik. Ilyen esetekben a hármas szex könnyen rendszeressé válhat, akár egyfajta illegális „kibővített házasságba” is átmehet. A biszexualitás itt már sajátos, új értelmet nyer. De ha nem épül is be a harmadik ennyire egy meglevő, stabil kapcsolatba, a kapcsolat a közösen elfogadott harmadik által szexuálisan is nyitottá válik, aminek több előnye lehet, mint veszélye. A biszexualitással kapcsolatos újabb ellenérvként gyakran és előszeretettel hivatkoznak korunk félelmetes, új, járványos fertőzésére, a HIV-re és az AIDS-re. Erről köztudott, hogy eredetileg elsősorbaan a homoszexuálisok között terjedt; egyrészt, mivel ők akkoriban gyakran váltogatták partnereiket, másrészt, mert sokan közülük narkotizáltak, s ahhoz nem steril injekciós tűket használtak stb. Igy azok a biszexuális viselkedésüek, akik ilyen „melegekkel” kerültek kapcsolatba, könnyen megfertőződhettek, s fertőzésüket aztán tovább adták heteroszexuális partnereiknek. Egy orvosi lap azt állította, hogy a HIV-fertőzés egyik fő forrását a biszexuális férfiak képezik; ezek viszik át ezt a virust a heteroszexuális nőkre, s rajtuk keresztül más férfiakra is. Nehéz lenne ellenőrizni ezt az állítást, de valószínűnek látszik, hogy van benne igazság. Bár inkább csak a múlt időben érvényes, mert ma már nincs lényeges különbség a különböző szexuális beállítottságú AIDS-esek arányában. A bajok oka különben sem maga a biszexualitás, hanem a promiszkuitás, ami bármilyen szexuális irányultság esetén előfordul. Semmi sem indokolja tehát, hogy az AIDS terjedését a biszexuális orientáció számlájára írjuk. Mint ahogy nem írható egyedül a homoszexualitás számlájára sem, hiszen köztük is szép számmal akadnak megbízható, tartós kapcsolatokat ápoló emberek, akik elhatárolják magukat a felelőtlenektől. Végeredményben tehát nem a szexuális orientáció határozza meg a nemi kapcsolatok értékét, vagy veszélyességét. A veszélyek sehol sem zárhatók ki, de ez nem kell, hogy korlátozza szabadságunkat, amely éppen a veszélyek felismerésén, elkerülésén és a felelősségvállaláson alapul.
Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak azért kényes, mert a hagyományos gondolkozásúak nehezen emésztik meg. Ha eredendően biszexuális adottságokkal rendelkezünk, s csak életünk során alakul ki valamilyen mértékben a heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság, akkor ebből adódóan természetes, hogy előbb-utóbb több partnerrel kerülünk valamilyen (egyoldalúan vagy kölcsönösen kielégítő, felszínes vagy intim stb.) szexuális kapcsolatba. Ez eleinte mindkét nemre vonatkozik; később már lehet, hogy csak az egyikre – kivéve, ha biszexuálisak maradunk. De bármelyik irányba állunk is be, gyakorlatilag szinte elkerülhetetlen, hogy egymást követően, vagy akár egyidejűleg több partner iránt érezzünk szexuális vonzalmat. A hagyományos erkölcs szerint viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag jóváhagyott szexuális kapcsolatot. Ezt ugyan régen sem vették túl komolyan (főleg a férfiak), de legalább a kizárólagosság látszatát igyekeztek megőrizni (vagyis lehetőleg titokban léptek félre). Ma már egyre kevesebben törekszenek a kizárólagosság látszatának megőrzésére. Nemcsak a férfiak, hanem mindinkább a nők is jogot formálnak maguknak a szerelem elmúltával az esetleges újabb („külső”) kapcsolatokra, amelyek aztán sokszor váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot egyik fél sem tudja sokáig elviselni. Ezt többnyire úgy fogalmazzák, hogy „nem tudnak osztozkodni”. Sokak számára megoldhatatlan dilemma, hogy a kizárólagosságot már elvetik, de a párhuzamosságot még nem tudják elfogadni. Tipikus eset, amikor valamelyikük (rendszerint a férfi) a maga számára igényli és jogosnak tartja a párhuzamos kapcsolatot, házastársától viszont elvárja a kizárólagosságot. S hiába tudják, hogy ez bizony önzés, mégis teret engednek a birtoklási vágyuknak, amit „ösztönösnek” (tehát befolyásolhatatlannak) tartanak. Az „ösztönösség” azonban hazug és elfogadhatatlan mentség a viselkedés kulturálatlanságára. Ámde mi köze ennek a biszexualitáshoz? Hiszen ugyanez a probléma heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság esetén is felmerül! Csak éppen egy heteroszexuális házastárs (vagy élettárs) számára általában még nehezebb elfogadni társának homoszexuális külső kapcsolatát, mintha az „normális” kaland lenne. Érthető, hogy a biszexuális viselkedés különösen akkor okoz problémákat, ha csak a házastársak egyike biszexuális, vagy oly mértékben nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A nyitottság természetesen sohasem jelenthet korlátlan és feltételek nélküli elfogadást, hiszen mindennek van határa (bár éppen a határok és feltételek közös megállapítása nem könnyű feladat).
5. Günter Krampen: Eine Skala zur Messung der normativen Geschlechtsrollen-Orientierung (Zeitschrift für Soziologie, 1979/3. 254—266) A szerző az Erlangen-Nürnberg-i egyetem pszichológia tanszékének munkatársa. Normativ nemiszerep-orientáció méréséről szóló tanulmányában a D. Brogan & N.G. Kutner (1976) által kidolgozott SRO-Skála (Sex.Role Orientation) általa kidolgozott német változatát ismerteti. (GRO-Skala) A nemi szerep-orientáció az egyén normativ elképzelése arról, hogyan kell viselkednie egy nőnek és egy férfinek. Az eredetileg 53 tételből álló, Likert-tipusu skálát már Brogan és Kutner 36 tételesre rövidítette (kipróbálás után); Krampen ezt vette át, s 20 tételt hagyományosan, 16-ot pedig nem-hagyományosan fogalmazott. A válaszokat 6-fokú skálán lehetett megjelölni., így ezek pontértéke 36-tól („nagyon nem-hagyományos”) 216-ig („nagyon hagyományos”) terjedt. A tételek által vizsgált területek: 1- A házasságon belüli hagyományos munkamegosztás, 2. a hagyományos hatalommegosztás a családban, munkahelyen és a politikában, 3. a foglalkozások nemek szerinti megoszlása, 4. a nők politikai státusa, 5. fiúk és lányok szocializációja, 6. a hagyományos nemi sztereotipiák megítélése (pl. öltözködés, erkölcs). A skálát egyéb tesztekkel 151 felnőttön próbálta ki.: 1. Egy nő számára fontosabb férjének karrierje, mint a sajátja. 2. Az ötlet, hogy a nők is futballozzanak, egyszerűen nevetséges. 3. Az, hogy valaki mennyi időt és energiát szán a karrierjére, vagy a családjára, ne a nemétől függjön, hanem egyéni vágyaitól és érdeklődésétől. 4. A nő számára fontosabb, hogy csinos legyen, mint a férfi számára. 5. Alapjában helyes az az ősi igény, hogy a nő dolga a háztartás és a család. 6. A nő ne akarja túlszárnyalni a férfiakat. 7. A nő ne járjon munkába, ha láthatóan gyermeket vár. 8. A családban minden fontosabb döntés a férfi joga és felelőssége. 9. Egy férfiakból és nőkből álló csoportban férfi legyen a vezető. 10. Iskolás gyermekekkel rendelkező feleségek csak akkor járjanak dolgozni, ha a család erre anyagilag rászorul. 11. Ha egy állásra hasonló képzettségű férfi és nő pályázik, a férfinek kellene azt megkapni, mert neki egy családot kell eltartania. 12. A házasság olyan kapcsolat, amelyben a megélhetésért a férfi és nő egyformán felelős. 13. A nő inkább mondjon le a karrierjéről, ha más városba helyeznék, s ezzel férjét arra kényszerítené, hogy új munkahelyet keressen. 14. Egy feleség, aki inkább a hivatásában akar érvényesülni, mint gyermeket vállalni, emiatt ne érezzen lelkiismeret-furdalást. 15. A kisgyermekeket nevelő feleségek ne járjanak dolgozni, kivéve, ha a család anyagi helyzete miatt szükséges. 16. Általában jobb, ha férfi a vezető egy olyan munkahelyen, ahol nők is dolgoznak. 17. A férfit ne bosszantsa, ha a felesége többet keres, mint ő. 18. Jó, ha a nőknek is lehet politikai tisztségük. 19. Ha egy diák és egy diáklány ösztöndíjra pályázik, inkább a diák kapja meg, mert jobbak az elhelyezkedési esélyei. 20. Egy nő éppúgy használhat trágár szavakat, mint egy férfi. 21. A fiúk is éppúgy játszhatnak babákkal, mint a lányok. 22. A lányok lehetőleg nőies pályát válasszanak (pl. ápolónő, tanítónő stb.) 23. A nők is űzhetnek bármilyen atlétikus sportot. 24. A szülők lányaikat éppúgy neveljék független és önálló viselkedésre, mint fiaikat. 25. A nők olyan, hagyományosan férfias foglalkozásokat is választhassanak, mint pl. kőműves vagy pilóta. 26. Nem kifogásolható, ha egy nő a házasságkötés után is megtartja a lánynevét. 27. Nem lenne kifogásolható, ha egyszer egy nő lenne az ország elnöke. 28. A szülők és pedagógusok számára a fiúk szakképzése fontosabb legyen, mint a lányoké. 29. A nő munkába állása esetén is a férfi legyen a „fő kereső”, a nő pedig a háztartásért legyen felelős. 30. Az általános iskolában a lányok ne hordjanak hosszú nadrágot. 31. Nem kifogásolható, ha egy nő lelkész lesz. 32. A nőknek jóval több, fontos politikai tisztséget kell betölteniük. 33. Nem jó, ha egy férfi otthon marad és a gyermekeket gondozza, míg a felesége dolgozni jár. 34. A lányok szakképzésének egyetlen indoka, hogy esetleg nem sikerül férjhez menniük, vagy elválnak. 35. Nem igazán indokolt, hogy tömött buszban egy férfi átadja helyét egy nőnek. 36. A férfiak nyugodtan elfogadhatnak hagyományosan a nőknek szánt foglalkozásokat is (pl. óvodapedagógus, telefonkezelő stb.)
A GRO-Skála kipróbálása azt mutatta, hogy a nők kevésbé hagyományos beállítottságúak, mint a férfiak, a fiatalok kevésbé, mint az idősebbek, a nagyvárosiak kevésbé, mint a vidékiek, a vallástalanok kevésbé, mint a vallásosak stb. A skálát csoportosan is jól lehet alkalmazni, bár Krampen szerint rövidíteni lehetne. A skála különösen a nevelési intézményekben hasznosítható. Eredményei összehasonlíthatóak pl. az FPI és az MMPI tesztekkel, vagy S.L. Bem (1974) Sex-Role Inventory-jával., amellyel a férfias és nőies egyének mellett az androgynokat is azonosítani lehet.
6. Alfermann, D.: Maskulinität/Femininität versus Androgynie (In: K.F.Wessel – H.A.G. Bosinski: Interdisciplinäre Aspekte...284-294 p.) A nemi szerepek kiegyenlítődéséből következően az utóbbi évtizedekben egyre inkább az androgínia kerül a figyelem előterében; különösen az USA-ban történt sok vizsgálat ezzel kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az egyén egyszerre lehet férfias és nőies. Felmerül tehát a kérdés, hogy az androgín ember mennyiben lehet egy humanista társadalom megvalósítandó ideálja. A koncepció eredetileg azzal az antik mítosszal függ össze, amely szerint az emberiség „aranykorában” mindenki egyszerre volt férfi és nő, s csak később, egy isteni szeszély választotta őket külön. Azóta keresi mindenki „önmaga elvesztett másik felét”. Mai megjelenése viszont a nemi szerepek említett alakulásához fűződik. Alferman szerint főleg a nők elégedetlensége fejeződik ki benne az eddigi nemi szerep-normákkal szemben. Ezt szemlélteti pl. Simone de Beauvoir-nak tulajdonított megállapítás, miszerint „nem születünk nőnek, hanem azzá tesznek”; de főleg a nőmozgalom egyre határozottabb törekvése az egyenjogúságra az élet minden területén. Azt jelentené ez, hogy az androgínia a nők ügye? Nyilvanvalóan nem csak, hiszen a férfiak éppúgy változ(hat)nak. A hagyományos elképzelések szerint a férfiasság és a nőiesség ugyanannak a dimenziónak egymást kizáró ellenpólusai; így különböző, s egymást valahogy kiegészítő szerepeket kellett betölteniük -- legalábbis egy patriarchális társadalomban. A humanista, egyenlőségelvű társadalom viszont a nemi szerepeket nem tartja egymást kizáróaknak; vagyis az egyén igénye szerint választhatja és összekapcsolhatja bármelyik nem szociálpszichológiai szerepeit ( a „gender role”-t) – eltekintve attól, hogy ma már többé-kevésbé a biológiai nem (s így a „sex role”) is megváltoztatható. Tehát lehetővé válik a nemi szerep eddigi határainak átlépése (a „sex role transcendence”). Cél az, hogy a pozitivan férfias és nőies tulajdonságok egy személyben összekapcsolódjanak. Az egyoldalú irányultság így kétoldalú lesz, ami szocializációs előnyöket jelent az androgín egyének számára, hiszen rugalmasabban tudnak alkalmazkodni, s nem csak férfi vagy női szemmel látják a világot. Ezáltal a nemi szerep-identitás négy típusa válik lehetővé: a maszkulin, a feminin, az androgín és a határozatlan (vagy bizonytalan). Alfermann szerint lehet ugyan figyelmen kívül hagyni a biológiai nemet, mégis valószínű, hogy viszonylag többen lesznek majd a feminin nők és a maszkulin férfiak. Ugyanakkor a feminin és maszkulin értelmezése már eddig is változott, s a jövőben még inkább változhat. Az androgín egyén mindkét nem pozitiv tulajdonságait egyesíti, ami többféleképpen értelmezhető: Az additiv modell szerint a két nem tulajdonságai, jellemző vonásai összeadódhatnak, s ezáltal megnövekednek az egyén választási és cselekvési lehetőségei. A kombinációs modell szerint viszont az androgínia a viselkedés olyan sajátos mintája, amely nem egyszerűen összegzi a férfias és nőies vonásokat, hanem integrálja azokat, s így egészen újszerű viselkedést eredményez. Elméletileg egy eszményi, tökéletes embert (egyfajta új „Supermensch”-et állít elénk, aki megszabadult a hagyományos, korlátozó nemi szerep-előírásoktól. Alfermann és mások négy skála segítségével vizsgálták a tipikusan férfias és tipikusan nőies tulajdonságokat (mindkettőnél nemcsak a pozitivakat, hanem a negativakat is). A lelki egészség vonatkozásában azt vizsgálták: vannak-e szocializációs előnyei az androgíniának? Hipotézisük szerint lelkileg nem a hagyományosan szocializáltak az egészségesebbek, hanem az androgínek, mert ők nyiltabb nemi szerep-szocializációban részesültek. Ez főleg a nőkre vonatkozik, mert az androgíniára nevelt nők én-képe és önbizalma sokkal pozitivabban alakult, mint a hagyományosan nevelteké. A vizsgálatok minden esetben ezt mutatták. A szerző véleménye ezért az, hogy bár mindkét nem számára előnyös lehet a másik nem pozitiv tulajdonságainak átvétele, az androgín törekvések ma elsősorban a nőknek jelethetnek előnyöket.
|