|
Dokumentáció
1. Áttekintés a szexuálpszichológia előzményeiről és fejlődéséről(E. J. Haeberle művei nyomán)
Az emberi szexualitás jelenségeinek értelmezése már az ókorban is foglalkoztatta az orvoslással és a filozófiával foglalkozó, olyan tudósokat, mint Hippokrates, Platon, Aristoteles és Galenus. A középkorban ezt a munkát arab és zsidó tudósok folytatták, pl. Avicenna, Averroes, Maimonides és mások. A reneszánsz korában a nemiség vizsgálata lendületet kapott; Leonardo da Vinci az elsők között tanulmányozta a nemi szervek anatómiáját. De ugyanezt tette később Vesalius, Fallopius, Bartholinus és W. Cooper is. A 18. században ez a fejlődés ellentmondásosabbá vált, mert pl. egy francia orvos, S. Tissot nagy hatású könyvet írt a maszturbáció káros voltáról, s ez közel 200 évig befolyásolta az orvosokat és pedagógusokat. A 19. század azonban sok új, tudományos megállapítást hozott a nemiséggel kapcsolatban. 1827-ben K.E. von Baer felfedezi a petesejtet. 1837-ben egy francia szerző (J.P. Parent-Duchatelet) megírja az első, nagy tanulmányt a prostitúcióról. 1843-ban H. Kaan rutén orvos „Psychopathia sexualis” címmel tanulmányt közöl a szexuális „aberrációkról és perverziókról”, amelyeket ugyanúgy elmebetegségeknek minősít, mint később R. von Krafft-Ebing (1886) hasonló című művében. Egy német jogász, K.-H. Ulrichs 1864 és 1879 között egész sor tanulmányt közölt a „férfiak közötti szerelemről”, amit veleszületett tulajdonságnak tartott és „uranizmusnak” nevezett. (hordozóit pedig „urningoknak”, akik „férfi testben női lélekkel” születtek; tehát nem tehetnek róla, s ezért nem szabad őket büntetni). 1869-ben Karl Maria Benkert (Kertbeny Károly) először használta a poroszt igazságügyminiszterhez címzett, nyilt levelében a „homoszexualitás” kifejezést (az „uranizmus” helyett). A miniszter ennek nyomán szakvéleményt kért neves orvosoktól, akik azonban ezt nem tartották orvosi problémának. 1872 és 1885 között Paolo Mantegazza olasz orvos 3 könyvet publikált („Trilogia dell’amore”) a „szerelem higiéniájáról, fiziológiájáról és antropológiájáról”. Egy másik olasz orvos, Pasquale Penta 1896-tól haláláig (1904) kiadta a „szexuális pszichopátiákkal” foglalkozó folyóiratát Havelock Ellis angol orvos pedig szintén 1896-tól kezdte közölni „Studies in the Psychology of Sex” című tanulmányait (amelyek utolsó kötete 1928-ban jelent meg). Magnus Hirschfeld berlini orvos 1897-ben megalapította a homoszexuálisok problémáival foglalkozó „Tudományos-humanitárius Bizottság”-ot, s 1899-től 24 éven át kiadta a homoszexualitással foglalkozó évkönyveit. Ő adta ki 1908-ban az első szexológiai folyóiratot is (Zeitschrift für Sexualwissenschaft), amely ugyan egy év után megszűnt, de 1914-ben felújították. Albert Moll berlini orvos 1897-ben kiadta „Untersuchungen über die Libido sexualis” (Vizsgálatok a szexuális libidoról) című tanulmányát. August Forel svájci pszichiáter pedig 1905-ben „Die sexuelle Frage” (A szexuális kérdés) címmel közölte (később magyarul is megjelent) radikális reformokat javasló könyvét. Ugyanebben az évben jelent meg Sigmund Freud „Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie” (Három értekezés a szexualitás elméletéről) című tanulmánya, amelyben a „normális” pszichoszexuális fejlődést és a „perverziókat” próbálta (pszichoanalitikus szemlélettel) magyarázni. 1907-ben jelent meg Iwan Bloch berlini orvos „Das Sexualleben unserer Zeit” (Korunk nemi élete) című könyve, amelyben kifejti, hogy a szexológia tudományának a nemiség biológiai és kulturális tényezőivel egyaránt foglalkoznia kell. Albert Moll 1909-ben adta ki „Das Sexualleben des Kindes” (A gyermek nemi élete) című könyvét, amelyben Freud elméletét elutasítva próbálja magyarázni a gyermeki szexualitást. 1913-ban ő alapította meg a „Nemzetközi Szexológiai Társaságot” is; később pedig (1926-ban) megszervezte Berlinben a szexológia első nemzetközi kongresszusát. Egy hasonló, nemzetközi konferenciát azonban Magnus Hirschfeld már 1921-ben szervezett. 1919-ben ő nyitotta meg a világ első szexológiai intézetét Berlinben; 1928-ban pedig – egy újabb szexológiai kongresszuson -- létrehozta a „Szexuális reformok Világlígáját”, amelynek elnökei Hirschfeld, H. Ellis és A. Forel voltak. A Világlíga ezt követően még 3 kongresszust tartott. Tudományos munkáját Hirschfeld az 1926 és 1930 között kiadott, öt kötetes „Geschlechtskunde” (Nemiségtan) című műveiben foglalta össze. Hitler és a nácizmus uralomra jutása 1933-tól véget vetett a szexológia nyugateurópai fejlődésének; Hirschfeld szexológiai intézetét feldúlták, könyveit elégették, a szexológusokat pedig menekülésre késztették. Wilhelm Reich, aki Freud és Marx tanait próbálta összeegyeztetni, 1936-ban csak Dániában tudta kiadni „Die Sexualität im Kulturkampf” (A szexualitás a kultúrák harcában) című, eredetileg 1930-ban írt könyvét, amelynek egy átdolgozott kiadása később „A szexuális forradalom” címmel az USA-ban jelent meg. Az Egyesült Államok az 1930-as évektől kezdve vezető szerepet játszott a szexológia fejlesztésében. A zoológus Alfred C. Kinsey munkatársaival 1938-ban kezdte meg szexológiai adatgyüjtését. 1947-ben az Indiana Egyetemen megalapította szexológiai intézetét, 1948-ban publikálta a gyorsan világhírűvé vált Kinsey-Jelentések első kötetét „Sexual Behavior in the Human Male” (A férfiak szexuális viselkedése) címmel, s ezt 1953-ban követte a nők szexuális viselkedéséről szóló kötet. Ezekben több, mint 12 ezer férfival és nővel folytatott, személyes interjú alapján összegezte az amerikaiak nemi életével kapcsolatos megállapításait és következtetéseit, amelyek aztán nagy felháborodást keltettek a konzervativ és vallásos körökben. Néhány éven belül meg is vonták Kinsey intézetétől az anyagi támogatásokat. (Holott a későbbi felmérések és adatgyüjtések túlnyomórészt sorra igazolták Kinsey megállapításait.) Az amerikai szexológia és szexuálpszichológia további, jelentősebb eseményei: 1950: Ernst Gräfenberg német nőgyógyász, aki a nácik elől New Yorkba menekült, egy indiai szexológiai folyóiratban publikálta tanulmányát a női magömlésről, s egyuttal felhívta a figyelmet a hüvely elülső talán található erogén zónára, amelyet később róla neveztek el (G-spot). 1951: C.S. Ford és F.A. Beach „Patterns of Sexual Behavior” (A szexuális viselkedés mintái) című könyvükben a különböző népcsoportok szexuális viselkedésének összehasonlítása alapján kimutatják a hagyományos, nyugati szexuáletikai normák viszonylagosságát. E könyv mondanivalóját jól kiegészítették és alátámasztották M. Mead,. B. Malinowski és mások vizsgálatai. 1955: John Money klinikai pszichológus vizsgálatai alapján elsőként különbözteti meg a nemet (Sex) a nemi szereptől (Gender), amelynek alapja a nemi identitás, vagyis a biológiai nem elfogadása. 1966: William H. Masters amerikai nőgyógyász és felesége, Virginia Johnson többszáz nő és férfi szexuális viselkedésének laboratóriumi vizsgálata alapján publikálják „Human Sexual Response” (Emberi szexuális reagálás) című könyvüket, amelyben a fiziológiai és pszichológiai tényezők kölcsönhatását vizsgálják. Megállapításaik tanulságait a szexuális funkciózavarok terápiájában is alkalmazták; erről szóló könyvük, „Human Sexual Inadequacy” (Emberi szexuális zavarok) címmel 1970-ben jelent meg, s ez lett a modern szexuálterápia alapvetése (amelyet később többen – pl. H.S. Kaplan, L. Barbach és mások – továbbfejlesztettek). 1973: John Gagnon és William Simon amerikai szociológusok „Sexual Conduct: The Social Sources of Human Sexuality (Szexuális viselkedés: az emberi szexualitás társadalmi forrásai) című könyvükben a szexuális viselkedésről megállapították, hogy az „interaktivan szerzett, szkriptezett viselkedés”. Vagyis nem valamiféle nemi ösztön határozza meg, hanem az egyéni fejlődés során elsajátított „szkriptek”: előírások, minták és szabályok, amelyek nem ritkán ellentmondásosak és a partnerek közötti egyeztetésre szorulnak. 1974: H. Lehfeldt kezdeményezésére ekkor tartották Párizsban a 2. világháború utáni első szexológiai Világkongresszust. Azóta a világ különböző nagyvárosaiban a World Association for Sexology (Szexológiai Világszövetség) már 16 Világkongresszust tartott. Az Egészségügyi Világszervezet (W.H.O.) pedig először éppen 1974-ben hozta létre a meghívott szakemberek által kidolgozott Ajánlásokat a szexuális egészség védelme érdekében. (Az Ajánlások továbbfejlesztett változata 2001.ben is megjelent.) A Szexológiai Világszövetségnek azóta a világ legtöbb országában tagszervezetei jöttek létre. Az 1989-ben létrejött „Szexológia Európai Szövetségéhez” (European Federation of Sexology) több, mint 60 szexológiai társaság és intézet tartozik. 1976: San Franciscoban megnyílt az „Institute for Advanced Study of Human Sexuality” (Az emberi szexualitás magas szintű tanulmányozásának intézete), mint államilag elismert szexológiai főiskola, amely a kutató munkán kívül diplomát biztosít a szaktanfolyamait sikeresen elvégzőknek. De hasonló tevékenységet folytat a Kinsey Intézet és több egyetem Szexológiai Intézete is. 1995: A berlini Robert Koch Intézetben E.J. Haeberle létrehozott egy Szexológiai Archivumot, amely azóta „Magnus Hirschfeld Szexológiai Archivum” néven önállósodott, s hatalmas könyv és folyóirat-gyüjteménye mellett létrehozta a világ legnagyobb, internetes szexológiai website-ját (címe: www.szexology.cjb.net ), amely több nyelven különböző szexológiai dokumentumokat és kurzusokat tesz elérhetővé (néhányat már magyarul is!). Ezek nagyon megkönnyíthetik a modern szexológiai (köztük szexuálpszichológiai) ismeretek elsajátítását.
2. Részlet Ernest Borneman egyik könyvének Bevezetőjéből:
„A szexológia történetére jellemző, hogy azok az orvosok, akik a legtöbbet tették a nemi betegségek és az anyák halálozásának leküzdésére, alig írtak e jelenségek következményeiről. A szexológia tudományának igazi úttörői viszont nem az orvosi világból származtak. Semmelweiss ugyan felfedezte a gyermekágyi láz kórokozóját, Neisser a gonococcust, Schaudinn a treponema pallidumot, Ehrlich a szifilisz hatássos gyógyszerét, de közülük senki sem foglalkozott azzal, amiről újabban a szexológusoktól értesültünk. Az ember nemi életének eredetével, céljával és gyógyításával kapcsolatos előítéletek ugyanis olyan erősek voltak abban az időben, hogy ezek a neves orvosok óvatosságból ellenálltak annak a kísértésnek, hogy felfedezéseik mélyebb következményeit is levonják. Nyilván nem lustaságból, hanem, mert a gyógyítás tudományát is gúzsba kötötte a patriarchális világ sötétsége, például a nők emancipációjával kapcsolatban, amiről az etnológusok, történészek és szociológusok már évtizedek óta hiába töprengtek, így ez az orvosok számára elképzelhetetlen volt. Igy történhetett meg, hogy az emberi szexualitással kapcsolatos felismerések is, amelyek 1861 és 1884 között Morgantól, Engelstől, McLennontól és Bachofentől származtak, csak 1890 után találtak visszhangra, éspedig a szexológusoknál. Az a három férfi, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a szexológia fejlődésére, nem az orvosok közül került ki: Remy de Gourmont, aki 1903-ban publikálta „A testi szerelem” című könyvét, filozófus volt; René Guyon, a „Szexuáletikai tanulmányok” szerzője jogász volt; Alfred C. Kinsey pedig zoológus. A szexológia azon úttörőit pedig, akik orvosi képzettséggel rendelkeztek, mint Krafft-Ebing, Forel, Freud, H. Ellis, Hirschfeld és W. Reich, eretnekeknek tartották. S joggal! Eretnekek voltak, mert a polgári társadalom patriarchális világában egy forradalmi eszmét hirdettek: a nemek egyenlőségét!” (In: La sexologie. Dictionnaire encyclopedique. 1973, Gerard & Co., Verviers, 441 p.)
1. Szexológiai szakképzés Európában (M. Szexológiai Szemle, 2000/2., 42-44 old.)
A berlini Robert Koch Intézet Szexológiai Archivuma által kiadott, „Sexology in Europe” (1995) c. könyv E.J. Haeberle és W. Simons szerkesztésében átfogó tájékoztatást ad a szexológia európai intézményeiről, szervezeteiről és azok képzési programjairól. Ebből többek közt megtudhatjuk, hogy Európában az 1990-es évek elején már 75 szexológiai intézet, vagy tanszék és 50 szervezet, társaság működött, s szinte mindegyiknek volt könyvtára, archivuma. Hasonló a helyzet a képzési programok terén. A könyv nyolc ország képzési programját ismerteti, bár hangsúlyozza, hogy egyre bővül az ilyen programok száma. Az Európai Unióban különösen Franciaország és Spanyolország igen aktiv a szexológiai képzés terén, míg Németország eléggé lemaradt, több más országgal együtt. Ez az aránytalan fejlődés azonban hosszabb távon nem tartható, tekintettel az európai integráció folyamatára. Az Európai Unió bármelyik tagországában megszerzett diplomát ugyanis a többi tagországban is elismerik, s minthogy az Unión belül szabad a mozgás és munkavállalás, előbb-utóbb a képzések is integrálódnak. A jelenlegi képzések 3 nagyobb csoportba sorolhatók: 1. Orvosi szexológia és -terápia, 2. a szexuális problémák nem-orvosi pszichoterápiája és 3. szexuális nevelésre képesítő programok. Nyilvánvaló, hogy ezek a programok hosszabb távon standardizálódnak, vagyis az Unióban egységes követelményeket állítanak a képzésben résztvevők elé, s ez meg fogja könnyíteni a szexológiai diplomák és tudományos fokozatok általános elfogadását. Ezt a fejlődést nagyon elősegítheti a computer-technológia gyors terjedése, ami lehetővé teszi a szexológiai képző és továbbképző programok elérhetőségét az interneten vagy CD-ROM-on, s így jóval kevesebb időt kell a képzés helyén eltölteni. Napjainkban elavulttá válik a szexológiai képzés merev sztétválasztása orvosi és nem-orvosi szexológiára. Egyoldalú képzések helyett átfogó, interdiszciplináris programokra van szükség, nemcsak az orvosképzésben, hanem a pedagógusok, pszichológusok, jogászok, szociológusok, demografusok, történészek, szociális munkások, újságírók, sőt, még a teológusok szemléletének alakításában is. Ha az egyetemek felismerik ennek szöksségességét és levonják a megfelelő konzekvenciákat, akkor nagy lépést tehetünk az Európai Unió színvonala felé. (E téren ugyanis nemcsak Nyugateurópát, hanem a Cseh Köztársaságot és Lengyelországot is utol kell érnünk.) A prágai Károly Egyetem Szexológiai Intézetét 1921-ben alapították, s azóta folyik ott szexológiai képzés. A posztgraduális képzésben főleg nőgyógyászok és urológusok, valamint pszichiáterek vehetnek részt. A képzés legalább két éves és az orvosi szexológia minden ágára kiterjed; a program 16 témakört sorol fel, a pszichoszexuális fejlődéstől kezdve a szexuális diszfunkciókon és a parafiliákon keresztül egészen a fogamzásgátlásig és a mesterséges megtermékenyítésig. A képzés befejezéseként szexológiai disszertációt kell írni és megvédeni. Sőt, szóbeli vizsgát is kell tenni egy bizottság előtt. Ennek sikere alapján lehet valaki szexológus szakorvos, azaz szexuálterapeuta. Lengyelországban hasonló szexológiai képzés folyik a varsói szexológiai intézetben. Itt az orvosok hároméves szakképzésben részesülnek. Elvárják tőlük, hogy két idegen nyelven tudjanak szakirodalmat olvasni, kétszer tartsanak referátumot tudományos üléseken, s egy állami bizottság előtt vizsgázzanak orvosi és „szociális” szexológiából. Az utóbbi tartalmazza a szexuálpszichológiát, a szexuálszociológiát, a szexuálpedagógiát és a szexuálkriminológiát is. Sajnos, ez a magasabb szintű szexológiai képzés itt is csak egyes szakorvosokra terjed ki posztgraduálisan ( s közülük is csak kevesekre). Franciaországban hat egyetem között együttműködés alakult ki a szexológia oktatása terén. Ennek folyamatban levő megvalósítása egységes, standardizált szexológiai képzést eredményez. Jelenleg már nemcsak orvosok, hanem pszichológusok, sőt, szülésznők és szociális munkások is pályázhatnak a képzésre. Az első évben az orvosi szexológia alapismereteit sajátítják el (heti 3 órában). A második évben heti 4 órában előadásokon és szemináriumokon vesznek részt, végül írásbeli vizsgát tesznek. Az egyetemi diplomához azonban egy harmadik évnyi tanulás is szükséges, ugyancsak heti 4 órában, s azon már csak orvosok vehetnek részt. A végén ők többórás (írásbeli és szóbeli) szigorlatot tesznek és „szakdolgozatot” nyújtanak be. Munkájukat később szupervizor is ellenőrzi. Németországban az orvosi szexológia „akadémiája” Kielben működik, de több más egyetemen is oktatnak szexológiát, ami egyébként az orvosok továbbképzésének is fontos része. Diplomás orvos-szexológusokat azonban még nem képeznek. A minimum 240 órás képzésből 120 óra az elméleti megalapozás, 60 óra a szexuális problémákkal foglalkozó Bálint csoport, ugyanennyi egy workshop. Azonkívül minimum 3 egyénnel készült és 3 párral készült interjút (anamnézis-felvételt) kell bemutatni, és 6 eset szupervideált terápiáját kell dokumentálni. Olaszországban a cataniai egyetem indította be a „klinikai szexológia” kurzust, amely 4 éves, évente 600 óra elmélettel és 200 óra szupervideált gyakorlattal, egyetemet végzett orvosok számára. A résztvevők tíz különböző szakirány közül választhatnak. Ezek: szülészet és nőgyógyászat, urológia és andrológia, termékenység, endokrinológia, klinikai gyakorlat, higiénia és megelőzés, pszichológia, szociológia, diagnosztika és szemiotika, szexuálterápia. A diploma elnyeréséhez sikeres szigorlatot kell tenni a jelöltnek.
|