1.rész: A szexuális viselkedés filogenetikus alakulása --
és kulturtörténete
Az emberi egyén szexuális viselkedését csak az embernek,, mint fajnak eddigi története alapján érthetjük meg mélyebben. Ezért a következőkben áttekintjük a genetikailag legközelebbi állatrokonaink szexuális viselkedését, az emberré válás folyamatának témánkat illető következményeit és a szexuális viselkedés jelentősebb változásait az ismert emberi történelem során.
1. Legközelebbi állat-rokonaink szexuális viselkedése
Erre vonatkozó ismereteinket különböző tudományokból, többek közt az evolúcióelméletbő, a zoológiából az etológiából és a paleoantropológiából meríthetjük. Nagy segítséget jelenthet számunkra Norbert Kluge: A gyermeklét antropológiája (2004, Animula és M.k. Alapítvány) című könyve, amely a legújabb tudományos adatok alapján mutatja be a „szexuális antropogenezist” is.
Kluge professzor szerint a majmokat régóta az ember állat-testvéreinek tarthatjuk, mert számos emberi vonásuk van. Az emberek és az emberszabású majmok köztudottan a primátákhoz, vagyis az „uralkodó állatokhoz” tartoznak. A primáták mintegy 70 millió évvel ezelőtt kezdtek szétterjedni a Földön és tovább fejlődni, miután a dinoszauruszok eltűntek, kihaltak. A primáták két alcsoportja közül az egyikbe a nagy, ázsiai emberszabású majmok, főleg az orángután, a másikba az afrikai emberszabású majmok, így a gorilla,, csimpánz, bonobo és az ember tartoznak. Minden primátafaj közös jellemzője, hogy élveszülők, s utódaikat az anya emlőjéből táplálják.
Az emberszabásúak törzsfájának eddig legalább négy modellje alakult ki. A napjainkban leggyakrabban emlegetett modell a következő (1.ábra):
Az ábra alsó vonala az emberszabásúak közös származási vonala, amelynek első elágazása a gibbonok, a második az orángutánok, majd a gorillák következnek, amelyek kb. 8 millió évvel ezelőtt hagyták el a közös származási vonalat és nem fejlődtek tovább az emberré válás irányába. Az ember legközelebbi rokonai a csimpánzok és a bonobók. Utóbbiak alig 2,5 millió évvel ezelőtt önállósodtak, mint faj. Az ember fejlődési vonalához tehát a bonobók állnak a legközelebb.: genetikai készletük alig 1,6%-ban különbözik az emberétől, hasonlóan a csimpánzéhoz. (Ugyanakkor az ember agya kb. négyszer nagyobb a csimpánzénál.)
Az emberszabású majmok nemi élete ösztönvezérelt, bár tanulási folyamatok által is befolyásolt. Ezen a téren is a bonobók (vagy „törpecsimpánzok”) állnak legközelebb az emberhez. Az incesztustabu, vagyis a szűkebb rokonsággal való szexuális kapcsolat tilalma náluk is megtalálható. Egyébként viszont szinte gátlástalanul közösülnek egymással, leggyakrabban szemtől-szembe, egymásra fekve, de a maszturbáció, sőt, a homoszexuális jellegű kapcsolatok is előfordulnak. Párosodási rendszerük „poliginandriának” mondható, vagyis szexuális szabadosságra, promiszkuitásra utal. Tartós és kizárólagos párkapcsolatok nincsenek. A nőstények nemcsak a peteérés körüli időszakban, hanem bármikor készek párzani, vagyis nem csak a fajfenntartás érdekében (ösztrusz), hanem az élvezet kedvéért, vagy egyéb célok érdekében is szeretkeznek. Például, mert a szexuális viselkedés békítő szerepet játszhat a csoportban támadt konfliktusok esetén. A bonobo-nőstények sajátos módon uralkodó helyzetben vannak csoportjukban („matriarchátusban” élnek). Terhességük 8-9 hónapig tart, többnyire egy utódot szülnek és 9-10 éves korukra válnak nemileg éretté.
A vizsgálatokból kiderült, hogy a primáták között az embernak van leghosszabb és legvastagabb pénisze (merevedéskor). Ezzel szemben a nagy testű gorilla és az orángután merev pénisze alig 3-4 cm; a kis testű csimpánzé viszont 5-6 cm, a heréje pedig jóval nagyobb, mint az emberé. Ez szorosan összefügg a gyakori nemi élettel, a promiszkuitással és a „spermiumok versenyével”; ami azáltal keletkezik, hogy amikor több hím közösül egy nősténnyel, a spermiumok versengve igyekeznek a petesejt felé. Az ember viszonylag kis heréiből az következik, hogy filogenezise során aligha fordulhatott elő olyan mértékű promiszkuitás, mint a csimpánzoknál és bonobóknál (bár a gyakori partnerváltás az emberre is jellemző).
Az eddigi vizsgálatok egyértelműen azt mutatták, hogy a nagy, emberszabású majmok szexuális viselkedése már sokkal kevésbé ösztönös, vagyis genetikailag programozott, mint más állatfajoké. De a fajfejlődés során fokozatosan bekövetkező ösztönredukcióról leginkább H.F. Harlow és E.J. Suomi (1970) majomkísérletei győzték meg a kutatókat. E kísérletek lényege, hogy a kiválasztott kismajmokat megszületésük után izolálták, elkülönítették az anyjuktól és fajtársaiktól, gondos táplálással felnevelték, s közben figyelték viselkedésüket. A testi fejlődésükkel nem is volt semmi baj, ám a felnőttkori viselkedésük már erősen különbözött a társaik között nevelkedő állatokétól. Valamit ugyan javult a helyzet, ha az anyát egy felnőtt majom szőrös anyaggal bevont drótvázának közelében tartották, de amikor később visszaengedték a többi majom közé, képtelen volt az önálló életre és a szexuális viselkedésre. Nem működött együtt egyetlen szexuális partnerrel sem, tehát nem jött létre a párzás. Az így nevelt nőstény majom mesterséges megtermékenyítés esetén nem tudott anyaként viselkedni a megszült gyermekével: nem táplálta, nem gondozta, így az újszülött hamar elpusztult.
Következésképpen sem a szexuális, sem az anyai viselkedés nem ösztönös az emberszabású majmoknál. A viselkedés organizációja tehát nem biológiailag programozott, hanem csak a társas környezetben tanult szabályozó rendszer révén alakul ki. Buda Béla (1997) szerint „a szexuális viselkedés majmoknál már annyira bonyolult, hogy azt minden egyed a maga fejlődési folyamatában tanulja, sajátítja el. Az elsajátításban... más majmok tevékenységének megfigyelése is szerepet játszik. Emellett a majom játékos próbálkozásai... ugyancsak felfoghatók tanulási ténykedésnek.” (94. old.) Buda (1988) az állati párválasztással kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy „magasabb rendű állatoknál a hímek küzdelme kelti – többnyire ugyancsak az antropomorf gondolkodás számára – azt a benyomást, hogy az állat választ párt magának, és mintegy ahhoz ragaszkodik. Nem erről van szó; ma úgy tudjuk, hogy az ilyen küzdő állatokban – az ismert szarvason kívül sok más faj ilyen, köztük sokféle hal és madár is – erős biológiai késztetés van a lakóterület, a „revier” határának védelmére, s a területre lépő másik hím váltja ki a küzdő viselkedést (amelyről Konrád Lorenz kimutatta, hogy nem az ölési szándék vezérli, csupán a másik állat legyőzése, és az alul maradó állat bizonyos mozdulatai automatikusan megszűntetik, gátolják a küzdő viselkedést, s megállítják a harcot). Ugyancsak nem választásról van szó, amikor a majmok között verekedés tör ki egyik vagy másik nőstényért, például a páviánok között; ilyenkor ugyanis a hierarchikus szervezetté alakult majomközösségben „presztizsharc” folyik, azt igyekeznek eldönteni, hogy ki az erősebb.” (27-28. old.)
Mindezek alapján könnyebben érthető a szexuális viselkedés organizációja az evolúció következő szakaszán: az embernél