Szilágyi Vilmos

A  szexuálpedagógia  helyzete  hazánkban

 

Minthogy a szexuálpedagógia felvilágosításra és nevelésre törekszik,  fejlettségi szintje  elsősorban az ilyen célú publikációkban  tükröződik.

A kommunista hatalomátvételt követően azonban egészen 1958-ig semmilyen szexuális felvilágosító könyv nem jelenhetett meg, s az 1960-as években is csak néhány,  A szexológia szempontjából kedvező fordulatot  először dr.Hirschler Imre: A nők védelmében  (1958),  majd dr.Buda Béla:  A szexualitás modern elmélete  (1972)  című könyve  jelentette.  1970  körül egyre több cikk és adat jelent meg az ún.  „családi életre nevelés”  (s ezen belül a szexuális nevelés)  szükségességéről,  főleg a sok válás és a rengeteg művi abortusz miatt

Ami engem illet, szintén 1970 körül kezdtem foglalkozni szexológiával (mint pszichológus, elsősorban az ifjúságkutatás keretében).  Egyrészt a nyugati szakirodalmat tanulmányoztam, másrészt adat-gyűjtésbe kezdtem a diákifjúság körében, hogy  szexuális kulturáltságuk  és pszichoszexuális fejlődésük sajátosságait felmérjem. Mindebben sokat segített Buda Béla említett könyve (amelynek kiadását én javasoltam, sőt, szerkesztését is magam végeztem).  Mindezek alapján felismertem, hogy a pedagógusokat és nevelőket sürgősen fel kell készíteni a szexuális nevelés feladataira, s az ehhez szükséges ismereteket el kell juttatni számukra.  Ezért megírtam a  Bevezetés a szexuálpedagógiába  című  könyvet, amelynek publikálását azonban a Pártközpont  csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként engedélyezte, 1973-ban.  Csak azt sikerült elérnem, hogy  ezeken a főiskolákon  a könyvem alapján fakultativ szexuálpedagógiai  speciálkollégiumokat  (kurzusokat)  indítottak, amelyekre igen sok hallgató jelentkezett.  Vizsgázni azonban sehol nem kellett belőle, s néhány javasolt olvasmányon kívül fix tananyagot sem kaptak, s a kurzusok vezetése is változó szintű volt.   Azonkívül a főiskolák igazgatói is többnyire idegenkedtek tőle, s feleslegesnek tartották;  ezért néhány év alatt ezek a kurzusok mindenütt megszűntek, nem épültek be a leendő pedagógusok tananyagába.

Pedig éppen 1973-ban született egy  népesedéspolitikai kormányhatározat  is, amely többek közt előírta a  „családi életre nevelés”  bevezetését  az állami oktatás minden szintjén.  Ez a határozat teret nyithatott volna az intézményes szexuális nevelés számára;  megvalósításáról azonban az államapparátus nem gondoskodott.   Az Oktatásügyi Minisztérium ugyan kiküldött az iskolákba  egy brosúrát, s elrendelte, hogy az általános iskola  5. osztályától kezdve évente 2-4 osztályfőnöki órán foglalkozni kell a családi életre neveléssel, de a tanárokat nem készítették fel erre, s nem is ellenőrizték őket ezen a téren.  Igy aztán  hellyel-közzel ugyan voltak előadások a családi élet szépségéről és hasznosságáról, de a szexualitás témáját a tanárok kerülték, vagy meghívtak egy orvost, hogy tartson felvilágosító előadást a tanulóknak.  Persze ők is legfeljebb a terhességről és a nemi betegségekről, meg a fogamzásgátlásról tudtak ismereteket közölni.  Ez azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a tömegkommunikációból és a reklámokból áradó, pornográf hatásokat.  Igy a tizenévesek  „szexuális felvilágosítását”  a 80-as évektől gyakorlatilag jórészt a pornográfia vette át, aminek folytán a  „szex-technika”  egyes részletkérdéseit hamar megismerték, de alapvető kérdésekben – a felmérések szerint -  meglepő tájékozatlanságról tanuskodtak.

Pedig ugyanakkor az 1960-as és 70-es évektől kezdve  egyre több és egyre jobb szexuális felvilágosító könyv jelent meg, s ezek elég nagy példányszámban is gyorsan elfogytak.  De az is jelezte a szexuális nevelés iránti igényt, hogy az egyes lapokban és  havi magazinokban megjelenő „Orvos  válaszol” vagy   „Pszichológus  válaszol”  rovatokhoz rengeteg, segítséget és tájékoztatást kérő levél érkezett.  1980 körül magam is évekig vezettem ilyen rovatot egy ifjúsági magazinban, s az ilyen levelek és válaszok anyagából állítottam össze  A  pszichológus  válaszol – szerelemről, szexről  (1984)  című könyvemet  (amely már a hatodik, szexológiai tárgyú könyvem volt).  Ez a könyv némileg átdolgozva  2004-ben újra megjelent, s akár a 14-18 évesek  iskolai, kötelező olvasmánya is lehetne  (de persze nem lett). 

Minthogy a szexuális nevelést nem sikerült intézményesíteni,  a szexológia egészének meghonosítása került előtérbe.  Erre elsősorban az 1980-ban megalakult  Magyar Pszichiátriai Társaság egyik vezetője, dr. Buda Béla segítsége adott lehetőséget, akivel együtt a szociálpszichiátriai szekció keretén belül létrehoztunk 1983-ban  egy  szexológiai  munkacsoportot,  amelyhez hamarosan több mint 200  orvos, pszichológus és más szakember csatlakozott.  Havonta tartottunk tájékoztató előadásokat és vitákat, s a begyűjtött javaslatok figyelembe vételével kidolgoztunk egy munkatervet, amelyben a szexuális nevelés hazai helyzetének elemzése és továbbfejlesztése is központi témaként szerepelt.  Tekintettel a nagy érdeklődésre és a munkacsoport üléseken mutatkozó aktivitásra, hamarosan felmerült egy konferencia szervezésének igénye és lehetősége. 

Az első magyar szexológiai konferenciára   1985 februárjában került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának nagytermében.  A konferencián összesen  15  előadás hangzott el, köztük több kifejezetten a szexuális felvilágosítás és nevelés problémáiról.  Az előadások nem sokkal később sokszorosított formában is megjelentek.  A szexológiai munkacsoport szépen induló munkáját azonban a konferencia után megzavarta, hogy szervezőjét és titkárát (vagyis engem)  megalapozatlanul támadták és még abban az évben lemondatták.  Az egymást váltó, új titkárok pedig nem voltak képesek az indulás lendületét megtartani.  Igy a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett.  Ezen az sem változtatott, hogy  a felmerült igények figyelembe vételével  Buda Béla és jómagam több alkalommal  70 órás, 10-15 fős  szexuálterápiai kiképző  csoportokat inditottunk   Sajnos, ezek a képzések nem kaptak állami elismerést.  A résztvevők így csak mellékesen  foglalkozhattak szexuális tanácsadással és terápiával;  szakmailag senki sem ellenőrizte őket, mert szupervizió  sem működött.

A romló helyzeten az sem változtatott, hogy a szexológiai munkacsoport megmaradt tagjaiból  1989-ben  egy szülészeti vonalon dolgozó, de nyugdijas korú, konzervativ, vallásos szemléletű pszichológusnő vezetésével megalakult a  Magyar Szexológiai Társaság.  Ennek tízegynáhány tagja  azokból verbuiválódott, akik az említett pszichológusnő  szemináriumaira jártak  a budapesti egyetem bölcsészkarán, s aztán „szexuálpszichológusként” magánpraxist kezdtek folytatni.  A társaság programjában a szexuális nevelés elősegítése is szerepelt ugyan, de ennek érdekében az egyéni tanácsadáson kívül gyakorlatilag semmit sem tettek.  Elvi nézeteltérések miatt sem  Buda Béla, sem jómagam nem vettünk részt a csoport havi összejövetelein, mert többszöri próbálkozásra sem sikerült közös nevezőre kerülnünk.

A  politikai rendszerváltás, vagyis  1990 óta   a  szexológia és a szexuális nevelés helyzete  még ellentmondásosabban alakult.  Történtek ugyan magánkezdeményezések a családi életre nevelés  terén  (dr. Czeizel Endre  és mások könyvet is publikáltak erről),  vagy a kulturált magánéletre nevelés érdekében, de ezek csak átmenetileg és szűk körben próbáltak a helyzeten javítani.  Erős ellenállás  mutatkozott ugyanis a konzervativ körök, egyes egyházak és pártok részéről, amelyek ugyanakkor sem a szexuális szabadosságot, sem a pornográfia és a prostitúció rohamos terjedését nem tudták megakadályozni.  Mindezek láttán  1998-ban  létrehoztam a  Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés  nevű  alapítványt, amelynek egyik fő célja éppen a szexuális kultúra terjesztése volt, s azonnal elkezdte kiadni szerkesztésemben a  Magyar  Szexológiai Szemle  című, negyedévenként megjelenő, tudományos és ismeretterjesztő  folyóiratot.  Megjelenésének négy éve alatt ez a folyóirat  130-140  előfizetője részére  (plusz a könyvtárakon keresztül)  lehetővé tette a kitekintést a szexológia négy fő tudományterületére:  a szexuálpedagógiára, az orvosi szexológiáára, a szexuálpszichológiára és a szexuálszociológiára,  rendszeresen ismertetve a nyugati szexológiai  folyóiratokat és újabb könyveket. Minden szám tartalomjegyzéke és egy-két cikke ma is olvasható a  weblapomon (www.szexualpszichologia.hu )

Támogatás hiányában a folyóirat  2002-ben megszünt,  viszont az alapítványom 2004-től egy könyvsorozatot indított  A  szexuális egészségvédelem szakkönyvei  címmel.  Ennek első öt kötete a következő: 

1.    Szexológiai  dokumentumok.  (2004)  Ez egyrészt válogatást tartalmaz  E. J. Haeberle professzor írásaiból, másrészt  ismerteti  a  WHO Ajánlásait  a szexuális egészség biztosítása és a szexuális nevelés érdekében.

2.    Alapismeretek a  szexuálterápiáról.  (2004)    A könyv  Haeberle  professzor  1. és 5.  e-learning kurzusát tartalmazza abból a hat kurzusból, amelyek mindegyike magyar fordításban is olvasható a  saját  weblapomon.

3.    Iskolai szexuális  nevelés -  Németországban.  (2004)   A könyv a  Petra Milhoffer szerkesztésében, 1995-ben  megjelent  „Sexual-erziehung von Anfang an!”  című kiadványnak némileg rövidített és korszerűsített, magyar változata, amely  (fülszövege szerint) kimozdíthatná a zsákutcából a magyar szexuális egészségvédelmet és nevelést, ha a pedagógusképzésben felhasználnák.

4.    Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció.  (2006, Medicina V.)   Ez az első  szexuálpszichológiai tankönyv, amely európai (vagy legalábbis Kelet-középeurópai)  viszonylatban megjelent.  Egyetemi oktatása azonban csak most kezdődik, bár nem kötelező jelleggel, hanem csak egy fakultativ kurzus keretében.

5.    Szexuálpedagógia.  Szexuális egészségnevelés.  (2007, Athenaeum v.)    A  szexuálpedagógia első magyar tankönyve, amely eddig még csak a gyógypedagógiai főiskolások oktatásában került fakultativ bevezetésre, de remélhető, hogy a  pedagógusok és a szociális munkások képzésének más intézményeiben is  fel fogják használni.

Az utóbbi két könyvet magam írtam, s mindkettő teljes egészében olvasható a weblapomon is.  (Ezekkel együtt összesen  26 könyvem jelent meg.) Az első hármat pedig fordítottam és szerkesztettem;  ugyanez történt Norbert Kluge: A  gyermeklét  antropológiája (2004)  című könyvének magyar kiadásával. Ezenkívül más szerzőktől is megjelent néhány szexológiai témájú könyv, de ezek a szexuális nevelést legfeljebb csak érintik, vagy pedig  elég egyoldalúan illetve  konzervativ megközelítéssel tárgyalják. Hasonló a helyzet  az olyan weblapokkal, mint pl. a  Szülészek és Nőgyógyászok  Tudományos  Társaságáé, amely kizárólag orvosi vonatkozású  felvilágosításra vállalkozik,  állami támogatással. 

A  szexuális nevelés tehát Magyarországon  egyáltalán nem tekinthető megoldottnak, holott a szexuális egészséget sokféle veszély fenyegeti.  Ilyen például a házasság és a család intézményének mai világválsága, amely  elsősorban a válások és különélések számának folyamatos növekedésében és a gyermekvállalás kerülésében  nyilvánul meg.  Hazánkban évtizedek óta jóval kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalnak, így nemzetünk létszáma évről-évre fogy  (már alig 10  millió).  Az utóbbi években  hazánkban évente 95-97 ezer gyermek született, közülük 6-7 ezer kiskorú lányanyáktól  (sőt, évente 100-120-an  14 éves aluli lányoktól).   Ugyanakkor évente 54-59 ezer művi abortuszra került sor;  ezek közül évi 6-7 ezer a 15-19 éveseknél, 160-180  pedig a 12-14 éves lányoknál..  Vagyis a művi abortuszok 11-12%-a fiatalkorúaknál történik  ( ami kb. tízszerese a nyugateurópai átlagnak).  Mindez elsősorban az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányának következménye.

A további, súlyosbító tényezőktől eltekintve is nyilvánvaló, hogy a korszerű nemi nevelés széleskörű bevezetése és a szexuális kultúra fejlesztése nemcsak sürgősen szükséges, hanem kifejezetten nemzetmentő feladat;  ezt már régen fel kellett volna  ismerniük a köznevelés és a közegészségügy illetékeseinek. Ebben segítségünkre lehet a németek példája, hiszen náluk már 1968 óta kötelező az iskolai szexuális nevelés.

 

                                                                                                                                                                                                                   Szilágyi  Vilmos  dr.

 

Egy jellemző példa a magyar gyakorlatból:

Szexuális gyerekjáték – vagy erőszak?

A sajtóban több helyen megjelent hírek szerint 2008 októberében öt 10 év körüli szegedi kisiskolás megerőszakolt egy 9 éves kislányt. A Csongrád megyei rendőrség vizsgálatot indított az ügyben, mivel azonban a gyerekek mind bőven 14 év alattiak - ami büntethetőséget  kizáró ok – lezárták a nyomozást.   "Semmiféle erőszak, semmiféle aktus nem történt. Csak játszottak a gyerekek a kislány belegyzésével" - közölte az [origo]-val Szabó Lászlóné, a szegedi Weöres Sándor Általános Iskola igazgatója. A pedagógus szerint nem öt, hanem négy gyerek vett részt az imitált aktusban, egy 8, két 9 és egy 10 éves fiú, akik az igazgató szerint másnap maguk mondták el, hogy mit csináltak előző délután a játszótéri csúszda alatti kis házban.

Az érintett fiúk mégis igazgatói intőt kaptak, Szabó Lászlóné szerint azért, mert titkolóztak. A iskola belső vizsgálata szerint a felügyelő napközis tanár nem felelős semmiért, hiszen végig ott volt a játszótéren. Amikor odament a gyerekekhez, és megkérdezte őket, hogy mit csinálnak, azt felelték neki:, beszélgetnek.

Kardos János, az önkormányzat oktatási irodájának vezetője hétfőn szintén úgy nyilatkozott az MTI-nek, hogy az intézményben elrendelt belső vizsgálat eredménye szerint nem állapítható meg a gyerekre felügyelő tanár közvetlen felelőssége. "A gyerekek az építményben bújtak el, de azt, hogy ott pontosan mi történt, talán csak a rendőrségi jegyzőkönyvekből lehetne rekonstruálni" - fogalmazott Kardos.  Az igazgató szerint "az ügybe kevert gyerekek mindannyian áldozatok". Szabó Lászlóné szerint egy olyan dologból csinált ügyet a média egy része, valamint a rendőrség, "amit minden gyerek csinál". Az igazgató szerint a rendőrségnek nem lett volna szabad nemi erőszakról beszélni a történtekkel kapcsolatban.

A Délmagyar.hu hétfői cikke is azt sejteti: az orvosi vizsgálat szerint érintetlen maradt a kislány. "A köznapi értelemben vett közösülés és a jogi értelemben vett közösülés nem feltétlenül ugyanaz" - közölte az eset kapcsán, de a hasonló ügyekről általánosságban beszélő, névtelenséget kérő rendőrségi forrás. Szerinte a rendőrségnek akkor is eljárást kell indítani, "ha a nemi szervek összeérnek". A Délmagyar.hu megszólaltatta a gyerekek egyik volt osztálytársát és annak édesanyját, aki szerint a gyerekek tettét egyik diáktársuk viselkedése magyarázhatja. A fiú állítólag már másodikos kora óta pornófilmeket nézett az interneten, "és ezek minden részletéről beszámolt osztálytársainak".A volt osztálytárs szerint a kislány beleegyezésével történtek az események. A gyerek állítja: miközben a játszótéren lévő csúszda alatti kis házban volt a lány a fiúkkal, több gyerek figyelte, hogy a közelben van-e a napközis tanár, majd amikor megjelent, azonnal "leadták a vészjeleket".

Szombaton úgy nyilatkozott Aáry-Tamás Lajos, hogy a kislányt megerőszakoló hasonló korú napközis diáktársai is áldozatok, mert tettüket feltehetőleg valamilyen felnőtt minta alapján követték el, a felelősöket is elsősorban a felnőttek között kell keresni. A biztos akkor úgy fogalmazott, hogy a 9-10 éves gyerekek szexuális vágya nem lehet akkora ebben a korban, hogy ezt így kívánnák kielégíteni. A szegedi történet szerinte arra figyelmeztet, hogy az erőszak már a kisebbeket sem kerüli el.

Ma már sokkal könnyebben hozzáférnek a gyerekek a pornográf jelenetek megnézéséhez, mint 10 évvel ezelőtt - mondta Benda Viktória gyermekpszichológus, aki szerint az is elég gyakori, hogy a látottakat így-úgy megpróbálják utánozni. A pszichológus szerint valószínűleg sokkal gyakrabban imitálják különböző pózokban az ilyen jeleneteket a gyerekek, mint az a felnőttek tudomására jut. "Ezt már az óvodában elkezdik, majd később is előfordul, de természetesen nem kerül sor valódi aktusra" - fogalmazott Benda Viktória.