Szilágyi Vilmos A párkapcsolatok iskolája Mesterkurzus – az élet dolgai 2008, Jaffa K., 277 old.
A könyv tíz szerzőtől közli a „Mesterkurzus” hasonló című sorozatának utólag némileg átdolgozott előadásait, nyilván azzal a céllal, hogy az olvasók számára is lehetővé tegye a tájékozódást a párkapcsolatok problémáiban és azok megoldásában. A felkértek többsége pszichológus, de van köztük grafológus, népművelő, reklámszakember, orvos, sőt, társközvetítő is. Az így kialakult kép tehát elég sokszínű, szerteágazó, és persze zavaró vonásoktól sem mentes. Mindenképpen arról tanúskodik, hogy hazánkban a párkapcsolatok tudománya még „gyerekcipőben jár”, s iskola helyett is inkább „óvodáról” beszélhetünk, esetleg iskola-előkészítő beszélgetésekről. A kérdés csak az, hogy ezek az egyszerűsítő, de néha kissé bonyolult megközelítések segítenek-e eligazodni a párkapcsolatok útvesztőjében, vagy inkább az olvasók bizonytalanságát növelik? Előszó vagy Bevezetés nincs a könyvhöz, de Kánya Kata: Használati utasítás társkeresőknek című fejezete nagyjából épp ezt a szerepet tölti be. Rögtön az elején leszögezi ugyan, hogy nem tud biztos útat mutatni senkinek az „Igazihoz”, mert azt mindenkinek magának kell megkeresnie – de sok, hasznos információt nyújt. Megtudhatjuk például, hogy hazánkban csaknem kétmillió 25 éves felüli férfi és nő él egyedül, a házasságok kb. 55%-a pedig válással végződik. Egyre kevesebben kötnek házasságot, és/vagy vállalnak gyermeket. Egyre inkább hiányzik az elköteleződés képessége. Az előadó kérésére, hogy akinek ma nincs társa, tegye fel a kezét, több száz kéz lendült a magasba.. Ami önmagában ugyan még nem jelentős, hiszen nyilván a társtalanok mennek el egy ilyen előadásra, de a statisztikai adatok is ugyanezt támasztják alá. Az intim kapcsolat hiánya azonban nem jelent feltétlenül magányosságot. Az egyedül élőnek is sokféle társa, rokona, barátja lehet, bár ezek ritkán pótolják teljesen az igazi intim kapcsolatot Kánya Kata frappáns példákkal színesíti mindazt, amire írásának alcímei utalnak: „Azt kapod, amit adsz!”, „Korunk slágere: az önismeret”, „Hogyan válasszunk?” stb. Talán ez utóbbi tartalmazza a legfontosabb ismereteket; bár döntő tényezőnek tartja a partner illatát, amely a születendő gyermek egészsége szemponjából fontos genetikai hasonlóság és immunrendszeri különbözőség fokát mutatja. E hipotézis szerint az emberben is ugyanaz a genetikai program működik tudattalanul, mint a majmokban. Ez az elgondolás a ma divatos evolúciós pszichológiából származik, s abból indul ki, hogy fajunk fennmaradásához az elmúlt évezredekben minél több, életképes gyermeknek kellett születnie, s a párválasztás akkor még valóban „állati mintára” történt. Ma viszont, a túlnépesedés korában más a helyzet. Kánya Kata is elismeri, hogy a párválasztás másik fő tényezője a szocializálódás mikéntje, vagyis a személyiségfejlődés; ezen belül pedig a partnerek értékrendjének és életvitelének, valamint szexuális képességeinek és igényeinek hasonlósága, továbbá elfogadható anyagi helyzete. A sokrétű hasonlóság valóban alapvető feltétele lehet a párválasztás sikerének, különös tekintettel a hasonló jogokra és kötelességekre. Ezt már nagyjából sikerült kivívni, de még korántsem teljesen. Kánya Kata szerint még ma is harc folyik a férfiak és a nők között. Ezt azonban nem arra vezeti vissza, hogy az évezredes férfiuralom (patriarchalizmus) folytán a nők még nem tudták teljesen kiharcolni a férfiakkal egyenlő jogokat. Hanem a női emancipációt és a feministákat hibáztatja, mondván: elvették a férfiaktól a férfiszerepet; bizonygatják, hogy mindent meg tudnak csinálni a férfiak nélkül, akikre nincs is szükségük. Pedig Kata szerint igenis, szükség van a hagyományos férfi-szerepre; pl. a nehezebb munkával és a durvább sportokkal csak a férfiak foglalkozzanak. Igen ám, csakhogy a hagyományos férfi-szerep azt is jelenti, hogy csak „a férfi az úr a háznál”, akit a nőnek szolgálnia kell… Mint látjuk, Kánya Kata nem mindig gondolkozik igazán korszerűen, bár mondanivalójának túlnyomó többsége tudományosan megalapozott és rendkívül praktikus.. Különösen találónak tűnik, amikor felvázolja: Meddig lehet megjavítani egy kapcsolatot? (s itt utal a pár- és családterápia igénybe vételére). S nagyon egyetértek vele, amikor befejezésül hangsúlyozza, hogy a magánéletre is fel kell készülni, mert – ahogy írja - „ez a legfontosabb. Akkor tudunk jól teljesíteni a világban, ha…szeretnek és viszont-szerethetünk.” Ez pedig rajtunk múlik, tehát nem kell a „sült galambot” várni. Kiegészítésül csak annyit fűznék hozzá, hogy éppen ezért az iskolák feladata lenne idejekorán megtanítani a felnövekvő fiatalokat a kulturált és harmonikus párkapcsolatokra.
„Szexuális és egyéb problémák a tartós párkapcsolatokban” címmel dr. Lux Elvira előadását olvashatjuk másodikként a kötetben. Ő az elhidegülés fogalmából indul ki, de első megállapítása, hogy a nők általában praktikusabbak és találékonyabbak, mint a férfiak; ám ezt csak egy otthon megfigyelt példával támasztja alá. Második „tétele”, hogy „a nők és a férfiak működése és elvárásai alapvetően különböznek egymástól.” (34. old.) Ezt egy olyan példával illusztrálja, amiről rögtön kideríti, hogy épp az ellenkezője igaz. Ezután egy pszichológia-professzor kérdése nyomán azt próbálja elemezni: Miért fontosabb a férfiaknak a vizualitás a szexben? Azt ugyan kideríti, hogy sok férfi nem ismeri pontosan a női nemi szervet, mert az „zárt rendszer”, de a kérdésre nem ad érdemleges választ. Inkább áttér annak magyarázatára, hogy miért van sok férfinek „korai magömlése” (pontosabban korai orgazmusa, ami általában kiváltja a magömlést). Ezt ugyan a szexológusok már régóta tudják, és Lux Elvira is helyesen látja, hogy a kamaszkori, elsietett önkielégítések feltételes reflexszé válnak, amit aztán akarva—nem akarva átvisznek a partnerkapcsolatba. Ebből azonban nem arra következtet, hogy másféle, új feltételes reflexet kell tanulással és gyakorlással kialakítani, hanem szerinte ugyanúgy fegyelmeznie kell magát, mint amikor sürgős vizelhetnékje van (ami azonban egészen más eset). Érdekes az a gondolatmenete is, amikor egy, a közösülés közben erős fájdalmat érző nő gondjait azzal „kezelte”, hogy a nővel együtt élő férfinek sürgős házasságkötést javasolt. Ha valóban ez lenne az oka a nőknél a fájdalmas közösülésnek, akkor a nők túlnyomó többsége szenvedne a közösüléstől, hiszen a legtöbb szexuális kapcsolat nem a házaspároknál fordul elő. (Ráadásul a „kezelés” lezárásaként egy ízléstelen viccel búcsúzott a férfitől.) Lux Elvira egyik „alaptétele”, hogy „a házasság igenlése a nőknél az anyasággal függ össze.” (40.old.) Továbbá, hogy a szexuális problémák jelentős része a szeretethiánnyal függ össze; ugyanis „érzelmi fogyatékosok” és „eszmehiányosak” vagyunk. Az előbbi nyilván azt jelenti, hogy nem tudunk szeretni, az utóbbi azonban nem kap magyarázatot, Mindenesetre igen fontosnak tartja, hogy a gyermekes szülők ne váljanak el, s igy legyen a gyereknek mintája: egy vele azonos nemű szülő, mert csak így tanulhatja meg a saját nemi szerepét. (De vajon minden szülő követendő mintát nyújt?) Ezután azt fejtegeti, hogy a női lélek és a női orgazmus mindig titok marad egy férfi számára, majd főleg a saját, szexuálterápiás praxisáról, módszereiről és eseteiről mesél. Mindezek egyik fő tanulsága szerinte, hogy „szinte minden probléma gyökere és megoldási lehetősége is az önértékelésben rejlik!” (46. old.) Biztosan sok igazság van ebben; csak az nem világos, hogyan akarja elősegíteni a reális önértékelést,, ha például a nőkről azt állítja, hogy „hazudósak”; a férfiak viszont „nem tudnak hazudni”. (49.old.) Még jó néhány ilyen furcsa kijelentést lehet találni ebben a szövegben, amely a hallgatókat illetve olvasókat inkább elbizonytalanítja, mint segíti. Úgyhogy lépjünk inkább tovább.
Egy reklámszakember, Sas István „Kielégületlenségeink, avagy mit kezdjünk a boldogság-deficittel?” című, reklámképekkel bőven illusztrált előadásában azt igyekezett bizonyítani, hogy fontos összefüggések vannak „a fogyasztás világa és a párkapcsolati boldogság megszerzése között…. Kínzó kielégületlenségeinket pótcselekvésként legtöbbször épp vásárlással, fogyasztással próbáljuk oldani.” A pótcselekvésekkel elérhető pótkielégülés a pszichológia szerint valóban játszhat bizonyos szerepet az egyén lelki egyensúlyának ideiglenes helyreállításában. Hatása azonban rendszerint nem tart sokáig és káros következmények nélkül nem helyettesíti a tulajdonképpeni szükségletek kielégítését. Nagyon is megkérdőjelezhető tehát a szerzőnek az az állítása, hogy „a fogyasztás terén megszerezhető magabiztosság hatékonyan egyengeti a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezető utat.” (56.old.) A magabiztosság, vagyis az önbizalom valóban fontos feltétele a sikeres cselekvésnek és a lelki egyensúlynak, de leginkább és majdnem kizárólag azon a területen, ahol a magabiztosság kialakult. A magabiztos fogyasztás tehát semmiképpen sem garantálja a különböző szükségletek kielégítését a párkapcsolatok, vagy éppen a kölcsönös szexuális kielégülés területén. Kivéve talán akkor, ha a a szexuális kielégülést is megvásárolható árunak tekintjük. Egyesek persze annak tekintik – de vajon ismerik az igazi boldogságot: Maga a szerző is „csak félve” kérdezi meg, hogy lehet-e fogyasztásként felfogni a szerelmet és a párkapcsolatot? Vajon „kommercializálódhatnak”, áruvá válhatnak a szerelmi kapcsolatok Is? Pénzért szerelem is kapható? Erre aligha felel valaki igennel, de az is összetéveszti a szerelmet a szexuális szolgáltatással. Ez a vélemény egyébként szorosan összefügg a tulajdonosi szemlélettel, a birtokbavételi törekvéssel, amely a szerelmi partnert is „vagyontárgynak” tekinti. A reklámok által sugallt vagyongyarapító, alacsonyrendű élvezeteket habzsoló szemlélet valóban kognitiv disszonanciát válthat ki azokban, akik legbelül még hisznek valamilyen „magasabb rendű értékekben”. Sas István szerint nem kell félnünk attól, hogy az általunk kedvelt, márkás árucikkek elárulják az igényszintünket, gondolkodásmódunkat és attitűdjeinket, hiszen egész viselkedésünk is erről árulkodik. Szerinte a márkahasználat az önkifejezés egyik lehetősége, arra, hogy „pozicionáljuk önmagunkat mások számára.” Nos, kétségtelen, hogy aki ugyanazokat a márkákat kedveli, annak szemében könnyebben válunk szimpatikussá. Ami persze egyáltalán nem garantálja a partnerek összeillését és lényeges igényeik kölcsönös kielégítését. Akinél a párválasztást jelentősen befolyásolja, hogy partnere milyen luxuscikkekkel rendelkezik, az aligha építi kapcsolatát szilárd alapokra. Sigmund Freud követőivel együtt Sas István is leragad a rég megcáfolt ösztönelméletnél, amikor a birtoklási, tulajdonszerzési vágyat ösztönösnek, vagyis velünk születettnek tartja; elfeledve, hogy épp azáltal váltunk emberré, hogy kiemelkedtünk az ösztönök köréből.. Azt ugyan elismeri, hogy a birtoklási vágy „kóros méreteket is ölthet”, s szerinte meg kell találni az „arany középutat”, miközben „nem kell és nem is szabad lemondani a személyiséget kiteljesítő és a vágyait beteljesítő örömökről..” (74.old.) Ez kétségkívül ügyes és mértéktartóan liberális fogalmazás, bár homályban hagyja, milyen vágyat kielégítése teljesíti ki a személyiséget.
Nemcsak terjedelmileg az egyik legnagyobb, hanem tartalmilag is egyik legjelentősebb könyvfejezet Szendi Gábor „Hűtlenség, féltékenység, evolúció” című írása. Ő az evolúciós pszichológia szemléletével tárgyalja a nemek viszonyának problémakörét. Már az első bekezdésben meglepő megállapítást tesz: „Vágyunk a hűség után, miközben gyárilag belénk van építve a hűtlenség. Felmérések szerint a férfiak és nők 40-50%-a létesített már külső kapcsolatot.” (77. old.) Hogy is van ez? A felmérések szerint a felnőttek alig fele lépett félre, holott „gyárilag” beléjük van építve a hűtlenség? A „gyári beépítés” nyilván azt jelenti, hogy genetikusan belénk programozott viselkedésről („hűtlenkedési ösztönről”?) van szó. De hogyhogy a többség ezt nem követi? A tények mintha ellent mondanának annak, hogy a hűtlenség velünk született, ösztönös késztetés. Az evolúciós pszichológia tehát megalapozatlan, téves következtetésekre jutott. Ennek kiindulópontja az lehet, hogy az állatvilágban sok fajnál megfigyelhető a hímok „csapodársága”: ösztönös törekvése arra, hogy minél több nősténnyel párosodjanak. Vannak ugyan „hűséges, monogámiában élő” fajok is, de a többség minden alkalmat kihasznál a párzásra. Nem mintha tudná, hogy fajának fennmaradása csak így biztosítható, hanem mert kellemes és kielégítő az ösztön parancsát követnie. Az evolúció fogalma az élővilág fejlődését, a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti a fennmaradás, a túlélés érdekében. A feltételek változásával az élőlények is változnak: új képességeik, tulajdonságaik alakulnak ki, vagy akár új fajok keletkeznek. Szendi szerint viszont az evolúció legfőbb célja: „tulajdonságaink elterjesztése”. Csakhogy a „célok” tudatosságot feltételeznek, ami csak az embernél, mint az evolúció „végső termékénél” fordul elő. Másrészt, ha a meglevő tulajdonságaink nem felelnek meg az adott feltételeknek, akkor az evolúció nem a terjesztésüket, hanem a megváltoztatásukat kényszeríti ki (hacsak nem tudjuk a feltételeket megváltoztatni). Szendi „evolúciós logikája” tehát átgondolatlan és megalapozatlan, például akkor is, amikor a modern ember legfőbb problémájának tartja, hogy „a kőkori viszonyokra van optimalizálva”. (79.old.) Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor az evolúció százezer éve nem működne az ember esetében. Hiszen az evolúció lényege éppen az, hogy az adott viszonyokhoz, feltételekhez „optimalizálja” az élőlényeket, így az embert is. Szendi hibás kiindulópontjából fakadnak aztán a további, tudományosnak látszó, de valójában áltudományos „megállapításai” is. Igy pl. az, hogy a monogám házasság gátolja a szaporodási sikert és ellentmond „evolúciós törekvéseinknek” (lásd: a Föld túlnépesedése!), Szendi azzal rágalmazza az evolúciót, hogy annak stratégiai parancsa: „Termékenyíts meg minél több nőt!”, s így a női hűtlenség is „bekalkulált” dolog. Vagy hogy a nők versenyeztetik a tőlük szorongó férfiakat, ennélfogva „a nő az evolúció motorja”.(84.old.) Az ösztönös, „evolúciós hűtlenségnek” ellentmond, hogy Szendi szerint „a szerelem az evolúció trükkje a monogám kapcsolat kialakítására, mert csak ebben garantált az apaság…” stb. (86. old.) Szerencsére ez nem az evolúció, hanem Szendi önellentmondása. Már szinte mulatságosnak tűnik, hogy Szendi mindent az evolúcióval magyaráz. Például a hűtlenség „evolúciós hasznosságát” az bizonyítja szerinte, hogy létezik a féltékenység, amely „mindenki agyába be van építve”.(88. old.) De akik nem féltékenyek, azok kidobják agyukból ezt a beépített részt? Ám azt is megtudhatjuk Szenditől, hogy a féltékenység a testmagassággal is összefügg; s mint „evolúciósan hasznos érzelem”, nem tönkreteszi, hanem „védi a kapcsolatot”. Azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy „a hűtlenség evolúciósan érdekérvényesítő magatartás”(92. old.), bár ezt sokan erkölcstelennek tartják. Nem meglepő, hogy a születési sorrendnek is fontos szerepet tulajdonít: „legkevésbé féltékenyek az egykék; utánuk következnek az elsőszülöttek, s a legféltékenyebbek a később születettek.”(102.old.) Úgy tűnhet, mintha már csak az asztrológiai magyarázat hiányozna, holott ez csak biologizáló magyarázat, amely az evolúciót kizárólag biológiai elméletnek tartja (bár megtévesztő módon szól a „lélektani evolúció” lehetőségéről is). Szóval eléggé összekeverednek Szendinél a különböző, nem egyszer ellentétes szemléletek. Ami persze nem zárja ki, hogy vannak találó megállapításai is, s tárgyilagosan ismerteti pl. a kötődési tipusokat stb. A ma divatos, evolúciós pszichológiát azonban nem ártana kritikusabban értékelni.
Dr. Csernus Imre „Alkalmazkodás és függetlenség, társfüggőség” című előadása és írása viszont bővelkedik a megalapozott kritikában. Azzal kezdi, hogy idősebbé válva az emberek „nem mernek változtatni”. A kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat alapjának tartja, hogy tudjunk mosolyogni, az élet minden területén. Ez a szimbólikus kép nála a belső nyugalmat és a független, bátor viselkedést jelenti. A legtöbben viszont félnek valamitől és nincs elég önbizalmuk. Ezért kapaszkodni próbálnak egy látszólag erősebb partnerbe. Akiről aztán hamarosan kiderül, hogy ő is gyenge és bizonytalan, csak ennek ellensúlyozásaként próbál erősnek mutatkozni. Csernus rámutat, hogy a kapaszkodás, a társfüggőség hasonlít ugyan a szerelemre, de nem igazi szerelem. A függőség alapja mindig valamilyen félelem vagy bizonytalanság, az autonómia hiánya. A társfüggőség (ko-dependencia) is ennek a jele; a személyiség éretlenségére, infantilizmusára utal. A lelkileg éretlen egyén „érzelmileg még gyermekszinten van… mert nem mer szembenézni a félelmeivel”, ezért szeretni is csak gyermeki szinten tud. Csernus tehát megkülönbözteti a szerelmi képesség gyermekies, éretlen formáit a felnőttes, érett szerelemtől, amelyhez felnőtt korban is kevesen jutnak el. A dependencia különböző formáit, többek közt a társfüggőséget Csernus a magánéletében is tapasztalta. Első két házasságára utalva megjegyzi: ma már senkinek sem engedi meg, hogy őrá támaszkodjon és senkinek az életét sem akarja megváltoztatni. Ez fontos tanulság a párkapcsolatban élőknek; felnőtt, érett embereknek vállalniuk kell a felelősséget önmagukért. (Hozzá kellene tenni, hogy másodsorban azokért is, akikkel intim viszonyban, családi kapcsolatban élnek.)
„Őszinteség, hazugság és titkok a párkapcsolatban” -- ez a címe Popper Péter fejezetének a könyvben. Itt a sok megalapozott és találó megállapítás mellett elég sok problematikus gondolattal is lehet találkozni. Megkérdőjelezhető már a legelső mondata is: „A párkapcsolat az emberiségnek a történelem folyamán egy megoldatlan problémája”, mert régen is és ma is csupa kudarcot eredményezett. Furcsa történelmi visszapillantása nyomán arra következtet, hogy az állatokhoz hasonlóan az emberben is a szerzés és birtoklás ősi ösztönei érvényesülnek. Eszerint valójában ki sem emelkedtünk az állatvilágból? Vannak ugyan, akik állati szinten élnek, de az utóbbi évezredek átlagemberét már nem az ösztönök, a veleszületetten beprogramozott viselkedésminták vezérlik, hanem a különböző, tanult szabályok, „szkriptek”. A szerzési és birtoklási törekvés is ezek közé tartozik, tehát vagy elfogadjuk, vagy nem. A Popper által előadott, ezoterikus elmélet szerint az ősi kultúra embereinek ugyan még volt „szellemi látása”, látták a dolgok „szellemi értelmét” (vagyis a transzcendenciát), de a történelem során ez a képesség „fokozatosan elveszett”. Igy alakult ki a materialista világszemlélet, ami a szerzés és birtoklás ösztönét „tárgyi javakra” irányította. S ennek nyomán az emberi kapcsolatok is megváltoztak; az anyagi javak szerzése határozza meg azokat. Ez a pesszimista mítosz realitás-elemei ellenére is irreális, torz magyarázatnak tűnik. A „szellemi látás” hiányolása valójában egy természetfeletti, transzcendens szellemi világba vetett hit hiányolása, amelyet bizonyítékok híján a tudomány az emberi fantáziák közé sorol. E retrográd, archaikus misztifikáló szemlélet a jelek szerint nagyon beleivódott Popper Péter gondolatvilágába, bár időnként ezt is relativizálja, s ettől elszakadva , nagyon találó megfigyelései vannak a párkapcsolatokról, amelyekből bőven idézhetnék. Nagy pozitivuma emellett, hogy igen sok szellemes és mulatságos történetet mesél.
„Az orgazmus” címmel Sz. Mikus Edit nemcsak az orgazmussal kapcsolatos elméletekről tájékoztat közel 40 oldalon, hanem az erotikus viselkedés néhány történelmi és társadalmi vonatkozásáról, azonkívül az úgynevezett „spirituális szexről”, vagyis a szeretkezésről, mint vallásos-misztikus élményről is. Ez persze azt mutatja, hogy ő is hajlamos a miszticizmusra (ami egy „reiki-mestertől” egyáltalán nem meglepő). Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés: összefér-e az „ezotéria”, a misztikus tanok kultiválása a tudománnyal? Szerintem elvileg nem, de a gyakorlatban mégis sokan megpróbálják össze-egyeztetni. Az eredmény a misztikum és a tudomány sajátos összekeverése, s ebben az egyvelegben inkább a misztikum, mint a tudománv aránya lesz nagyobb; ráadásul a misztikum eltorzítja a tudományt. Ez persze nem zárja ki, hogy ilyen kontextusban is előfordulnak reális megállapítások, s ezek hatására a tájékozatlanok könnyen reálisként fogadják el az ügyesen tálalt misztikumot is. Mikus azzal kezdi, hogy felsorol néhány, a témát eltérően megközelítő, magyar szakembert, de egyikkel sem vitatkozik, mert hangsúlyozottan más szemléletet akar bemutatni. S ezt azzal indokolja, hogy ő nem orvos, nem pszichológus, hanem népművelő, újságíró és „ezoterikus gondolkozású szexológus”.(150.old.) Ez a sajátságos identifikáció azért meglepő, mert a szexológia épp olyan nagy és fontos tudományterület, mint pl. a medicina, s így nincs benne helye az ezotériának és miszticizmusnak. Figyelemre méltó közlése, hogy a Nők Lapja szakértőjeként kapott, közel hétezer levélnek kb. 60%-ában azt kérdezik a nők: „Miért nincs hüvelyi orgazmusom?” Válaszai lényegének ismertetése helyett először az orgazmus mibenlétét igyekszik meghatározni, először biológiai, majd pszichikus megközelítésben. Első meghatározása: „Testi szinten az orgazmus nem más, mint a másodperc tört részéig tartó, bvioelektromos kisülés…”, sok testi tünettel. Eltekintve attól, hogy az orgazmus, mint szexuális kielégülés, az élvezet csúcspontját jelenti, tehát lényegében lelki jelenség, amelyet testi tünetek kísérnek, ám ezeket téves a másodperc töredékéig tartó „kisülésre” korlátozni. Maga az orgazmus jóval hosszabb, a helyzettől függően sok másodpercig, sőt, percekig tarthat, testi tüneteivel, pl. a hüvely és a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódásaival együtt. Az ún. „G-foltos orgazmusról” tévesen azt írja, hogy a kispriccelő váladék nem a húgycsőből, hanem a hüvelyből távozik. A mai szexológiai ismeretek szerint ez súlyos tévedésnek minősíthető. (A szövegben több más, tárgyi tévedés is előfordul.) Az orgamus lelkileg „valamiféle katarzis-élmény” Mikus szerint., és „felfokozott lelki állapot, ami enyhülést nyert.” Ez azonban elég bizonytalan és frázisszerű meghatározás, hiszen a katarzis drámai eleme többnyire hiányzik a szexuális kielégülésből. Nem világos, hogy mit ért „felfokozott lelki állapoton” és miért kell annak enyhülést nyernie. A feloldódás és elégedettség – amire szintén hivatkozik – már az orgazmus következményei és utóhatásai, de ezeket sem magyarázza meg. Ebben a részben szól a szerelemről is. Kezdő stádiumát a nőknél „lila ködösnek” nevezi, amely sazexuális vágyakat kelt, de később elillan a vággyal együtt. Hozzáfűzi, hogy a férfiak szerelem nélkül is képesek a szexuális élvezetre; ám nem említi, hogy a pszichoszexuálisan érett nők is képesek ugyanerre. Kulturális szempontból az orgazmussal kapcsolatos „trendi elvárásokról” ír, amelyek alapja a média és a pornográfia. Ugyanakkor a magyar szexuális kultúrát „végtelenül álszentnek” tartja, s hiányolja a szexuális nevelést (bár ilyen ma is van, csak többnyire antiszexuáléis jellegű). Mindezeknél fontosabbnak tűnik Mikusnál a spirituális megközelítés. Itt a Káma-Szutrára, a taoista tanokra és a tantrikus szex-tanfolyamokra hivatkozik. Meghatározása: „Spirituális értelemben egy szeretkező pár az isteni energiákkal, az univerzummal történő egyesülés erőivel együtt képes önmagában és partnerében a szexuális energiát áramoltatni…” (156. old.) Nem szorul bizonyításra, hogy ez egyértelműen miszticizmus és a tudományhoz semmi köze., hiába próbálja Mikus az orgazmus anyagi és spirituális szintű értelmezését egybevetni, persze az utóbbi javára. S bizonygatja például, hogy a párválasztás alapja „az aurák összeillése, a test íze és illata” stb. Őszintén szólva, nem értem, hogyan kaphatott helyet a Mesterkurzusban egy ilyen előadás.
Vekerdy Tamás „A szülők kapcsolata gyermekszemmel” című előadása és könyvfejezete viszont megbízhatóan teljesíti a maga elé tűzött feladatot: felkészíti a (leendő) szülőket gyermekeik szexuális nevelésére. Ez a fejezet akár a „Szülők iskolája” tananyaga lehetne! Gondolatmenete közel 100%-ban a legkorszerűbb tudományos ismereteken alapul. Közérthetően megmagyarázza például az érzelmi intelligencia és az érzelmi biztonság jelentőségét, vagy a csecsemő kommunikációs igényét és a vele való beszélgetés fejlesztő hatását, aztán a szülők nemi életének észrevételével kapcsolatos problémák kezelését. „Rendkívül kétes helyzetnek” nevezi viszont, ha a gyermek érzékeli a szülők nemiségét (vagy a szülők a gyermekét). Helytálló megfigyelésnek tartja a Freud által leírt Ödipusz konfliktust és konkrét tanácsot ad annak a gyermeki kérdésnek megválaszolására: hogyan kerül a kisbaba az anyukák hasába. Ez a válasz kerüli a szexuális izgalom testi jeleinek magyarázatát, és egy kis óvodás is furcsának találhatja, hogy az „apa testéből leválik egy kis darab és átmegy az anya testébe.”(193.öld.) Kétségtelenül van jobb magyarázat is erre, amit Vekerdy nem ismer; de hát ő nem szexuálpedagógus. Hasonlóképpen kicsit „elnagyolt” az a tanácsa is, hogy mit válaszoljon a szülő, ha a gyermek a pornográfiáról kérdezi. Ezzel kapcsolatban Mérei Ferencet idézi, aki szerint „minden perverzió, ami személytelen.”, s kiegészíti azzal, hogy „merő technika” az egész.. Szerencsére hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a szülőnek kell tisztáznia saját viszonyát a pornóval , bár ehhez már nem ad tanácsot.. A párválasztásról, a szülők egymás közötti viszonyáról és az esetleges félrelépésekről inkább csak erkölcsi jellegű tanácsokat ad, pl., hogy nem kell takargatni a feszültségeket, mert a hazugságok megmérgezik a családi légkört és a gyermeket is neurotizálják. A szexuális kapcsolatok körül szerinte „különös rejtély lappang” és a zsidó-keresztény hagyományok a gyakorlatban nem érvényesülnek. Úgy tűnik, ezt sajnálatosnak tartja. Zárszóként mindenesetre hangsúlyozza: „nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akivé váltunk életünk során.” Ezzel pedig teljesen egyetérthetünk.
„Konfliktuskeresés a párkapcsolatban” – ez a címe F. Várkonyi Zsuzsa fejezetének, amelybnek kiindulópontja az a gondolat, hogy minden konfliktusnak van előtörténete,, amelynek ismeretében előre jelezhetők és megérthetők. Hogy aztán „egy irracionális erő állandó ismétlésre kényszeríti”-e azokat, az már nagyon is kérdéses. Egyes konfliktusok előfordulása ugyan valószínűsíthető, de nem „irracionális erők”, vagyis kiismerhetetlen tényezők folytán, hanem épp az előzmények ismeretében. Megoldásuk Várkonyi szerint Thomas Gordon javaslatai alapján érhető el legkönnyebben. Éspedig úgy, hogy nem a beidegzett, megszokott megoldást kell erőltetni, hanem a valódi igények sokféle és kompromisszumos kielégítését. A párkapcsolati szerepeket Várkonyi egy szakkönyv alapján úgy osztja fel, hogy a férfi négy szerepe: a „hős”, a „játszótárs”, a „barát” és a „szervező”. A nőnek pedig hat szerepe lehet: a „mama”, a „szurkoló”, a „barát”, a „szerető”, az „oroszlánszelidítő” és az „érett felnőtt”. Ezt Várkonyi némileg módosítva mindkét félnek öt szerepet tulajdonít, amit több oldalon keresztül meg is indokol. Ezután ismerteti a transzperszonális pszichológia elméletét a gyermeki, szülői és felnőtti szerep-viselkedésről, amelyek a partnerkapcsolatban különböző változatokban kapcsolódhatnak össze. Ezzel értékes szempontokat nyújt az önismerethez és a viszonyok reális felméréséhez.
A könyv utolsó fejezetében dr. Szöllőssy-Csoma Enikő dolgozatát olvashatjuk „A párkapcsolati tanácsadás alternativája. A grafológiai összeillőség-vizsgálat” címmel. Az „íráspszichológiának” is nevezett grafológia művelése csak az utóbbi évtizedekben fejlődött élénkebben hazánkban. De érdekes módon nem elsősorban a pszichológusok foglalkoznak vele, hanem különböző foglalkozású értelmiségiek. Persze érthető, hogy sokak fantáziáját izgatja a grafológia és annak alkalmazása a párkapcsolatok segítésére. Számukra ez a fejezet nemcsak az alapfogalmakat tisztázza közérthetően, hanem azt is bemutatja, hogy a kézírásból többek között a következő személyiségjellemzők ismerhetők meg: a gondolkozás és az érzelmi-indulati működés jellege; az önmagához és másokhoz való viszony, a munkabírás és munkavégzés jellemzői stb. Eléggé köztudott, hogy a „gy” betű sokat elárulhat a partnerek kapcsolatának szorosságáról, érzelmi és szexuális intenzitásáról. De kevesen tudják, hogy ez önmagában nem, csak a többi írásjegy egybevetésével mérvadó. Érdekes, hogy a szerelemmel kapcsolatban Atkinson nyomán megkülönbözteti a „szenvedély-szerelmet” és a „társszerelmet”. Az utóbbi jóval kiegyensúlyozottabb és érettebb formája az érzelmi kötődésnek. Az érett szerelmi képességről van szó, amit jómagam a „párválasztási érettség” fogalmával szoktam jelölni. A grafológus-szerző ezt így fogalmazza: „Érett, valódi párkapcsolatot ugyanis csak olyan személyiségek képesek megvalósítani, akik megfelelő magabiztossággal, őszintén tudnak működni e világban.” (242. old.) A továbbiakban a szerző kézírás-minták bemutatásával elemez néhány, a párkapcsolatban fontos tulajdonságot, pl. a dominancia-igényt, az önbizalom, az autonómia vagy a féltékenységi hajlam jegyeit. Táblázatban közli, milyen jellemzőket vizsgál a grafológus egy párkapcsolati tanácsadás során. Az egész fejezet tulajdonképpen azt a címet is viselhetné, hogy „Bevezetés a grafológiába”. A fejezet tudományos jellegét mutatja, hogy befejezésül (csak ő) közli a felhasznált irodalom jegyzékét.
A fejezetek áttekintése után igazat adok a borítón olvasható fülszöveg szerzőjének, aki szerint a szerzők által javasolt út nagy elszántságot, rengeteg munkát – s hozzátenném: erős kritikát – követel.
Szilágyi Vilmos dr.
|