A könyv címét illetően jogos a kérdés: Valóban sorsunk alapköve és kerete-e a suexualitás, a nemiség, vagyis az az egyszerűnek látszó tény, hogy nőnek, vagy férfinek születtünk? Hiszen annyi minden befolyásolja az egyéni sorsok alakulását, hogy a testi nem csak az egyik tényezőnek tűnik a sok közül. Ezek között megtaláljuk az örökletes, genetikai adottságokat és hajlamosító tényezőket épp úgy, mint az egyén testi és lelki fejlődését befolyásoló, külső körülményeket. Sokak szerint viszont nem ilyen tényezők döntik el az egyén sorsát, hanem pl. az öröklési anyaga, az „ösztönei”, vagy metafizikus, transzcendens hatalmak, esetleg a vallási előírások követésétől (is) függő, isteni szándék és ítélet. Igy, aki zokszó nélkül vállalja a földi „siralomvölgy” összes keserűségét, fájdalmát és áldozatát, az majd kárpótást kap, s örökké élvezheti a túlvilági boldogságot, mert „üdvözülni” fog.

Az ilyen „ideológiai hozzáállások” némi vigasztalást jelenthetnek annak, aki hisz bennük. Ám egy reálisabb látásmód szerint ez csak a gyengék és hiszékenyek illúziója és öncsalása, ami megakadályozza számukra az élet pozitiv lehetőségeinek felismerését és felhasználását. Vagyis az egyes kiváló tudósok (pl. A. Maslow és mások) által célul javasolt önmegvalósítást, tehát a pozitiv képességek teljeskörű kibontakoztatását. Képességeink ugyan elsősorban nem azon múlnak, hogy férfinek vagy nőnek születünk. De azért ez a tény önmagában is alakítja - a körülményektől függően erősebben vagy gyengébben - a lehetséges képességeinket, s így az életünket és sorsunkat. Hangsúlyosan csak lehetőségekről van szó, mert a képességek nem születnek velünk, csak bizonyos genetikai adottságok, jórészt függetlenül attól, hogy milyen neműnek születtünk.

A lehetőségek és adottságok kibontakozása, képességekké és szokásokká fejlődése viszont már nagyrészt azon múlhat, hogy mit tudunk kezdeni a nemiségünkkel., mennyiben azonosulunk vele, milyen akadályok vagy fejlesztő hatások érnek bennünket a nemi szerepeink alakításában. Nemi lényként sokféleképpem fejlődhetünk és viselkedhetünk. Ez szorosan összefügg a személyiségfejlődésünkkel, annak egyik fő vonalát képezi. Vagyis egész lényünket jelentős részben a nemiségünk és annak kezelése, az adott keretek kitöltése határozza meg. Ám csak a testi nemünk születik velünk; minden egyebet meg kell tanulnunk. Ami azért nehéz, mert sokféle minta, szokás és előírás közül kell választanunk Csak a tudományos ismeretek adnának megbízható segítséget a nemiség egyénileg és a közösség számára is hatékony kezeléséhez. Az ilyen ismereteket azonban sehol sem tanítják nálunk átfogóan és intézményesen. Helyettük a régi, elavult nézetek uralkodnak. Ezért van még „harc a nemek között”, amelyben az egyik nem évezredes dominanciája többé-kevésbé ma is fennáll.

Ebben a könyvben olyan, jórészt eddig meg nem jelent írásaimból válogattam, amelyek az utóbbi évtizedek, sőt, valójában fél évszázadnyi nemiségtudományi - elsősorban szexuálpszichológiai és -pedagógiai - tanulmányaim és vizsgálataim során keletkeztek, s egy élet munkáját szimbolizálják. Nem titok, hogy a saját életemet is a nemiség befolyásolta legerősebben. Részben épp ezért kezdtem vele foglalkozni. A könyv első része a nemi viselkedésben társadalmi szinten bekövetkező változásokat, trendeket igyekszik felvázolni. A második rész az egyéni pszichoszexuális fejlődés és nevelés néhány lényeges területét világítja meg; a harmadik pedig egyes fontosabb pszichológiai irányzatok kritikai értékelését tartalmazza. A könyv befejezéseként csatolt melléklet viszont szépirodalmi jellegű „lazításként” egy tucat verssel és egy novellával egészíti ki a pszichológus gondolatmenetét. Amelyben biztosan vannak vitatható megállapítások, de a könyv fő célja éppen az lenne, hogy átgondolásra, kritikára és vitára invitálja az olvasót a nemiség jelentőségének jobb megértése érdekében.

Társadalmi változások, trendek a nemi szerepviselkedésben

1. Nemiségünk szerepe, közéletben és magánéletben

Nyugaton a utóbbi évszázadban kibontakozó nemiségtudomány (szexológia) vizsgálatai ugyan egyre világosabb képet adnak a nemiségről és annak sokféle szerepéről, ám az ilyen ismeretek közül még a jelentősebbek sem mentek át nálunk a köztudatba, vagy eltorzultan jelennek meg. Ennek fő oka, hogy a magyar tudományos életben még nem nyert „polgárjogot” a szexológia, nincs egyetlen tudományos intézete vagy tanszéke sem, igen kevesen foglalkoznak vele, s többnyire azok sem fő-hivatásszerűen (mert erre jóformán nincs lehetőség). Ezért, ha érteni és tudatosan befolyásolni kívánjuk a nemiség szerepét, akkor nem árt bizonyos alapkérdéseket tisztázni. Éspedig olyanokat, hogy valójában mi a nemiség? Velünk született, ösztönös késztetés és viselkedés, vagy pedig sokféle formában és módon megtanult viselkedés. Aminek van ugyan biológiai alapja, de az csak lehetővé teszi a sokféle nemi viselkedés egyes módozatait.

Ma már ez eldöntött kérdésnek számít, ám éppen a többféleképpen tanult viselkedés miatt a nemiségnek is sokféle szerepe lehet az emberi közösségekben és az egyének magánéletében. Legalapvetőbb szerepe még ma is az emberi faj fennmaradásának, továbbélésének biztosítása az utódnemzések révén. Ennek köszönhető az emberi faj szaporodása és tömegessé válása a Föld nevű bolygón. Csakhogy ez is viszonylagos és nem optimálisan megvalósuló szerep, mert hatalmas emberi közösségek túlnépesednek, más közösségek viszont fogynak, elöregednek, sőt, ki is halhatnak. Elvileg ugyan lehetne ezt szabályozni, mindeddig azonban sehol nem voltak erre tartósan képesek. Egyelőre a Föld túlnépesedése a nagyobb veszély, mert a természeti erőforrások (energia, élelem, ivóvíz) kimerölését és társadalmi konfliktusokat eredményezhet. Olyan ez, mintha az emberi faj rákos betegségben szenvedne, elburjánzó sejthalmazokkal A túlnépesedés pedig a nemiséggel bánni nem-tudás következménye. De ugyanez mondható a népességfogyásra és a veleszületett fogyatékosságok, betegségek szaporodására is.

A nemiség szerepével függ össze az is, hogy milyen a két nem viszonya egy adott társadalomban. A helyzet ezen a téren is problematikus, mert bár az emberi faj fennmaradása, egészsége és fejlődése mindlét nemen egyaránt múlik, a nemek közötti viszony mégsem mondható kiegyensúlyozottnak. A sok százezer éves emberi faj történetének legutóbbi évezredeiben a termelőerők fejlődése és a magántulajdon megjelenése folytán az egyik nem erőfölénybe került a másik fölött, s ezt kihasználva azóta is visszaél vele. A kialakult patriarchátus az ipari forradalmak és a polgárosodás következtében elveszítette ugyan létjogosultságát és fokozatosan meggyengült, de még mindig, rafinált módon akadályozza a nemek egyenrangúságának és esélyegyenlőségének gyakorlati érvényesülését.

A nőket a legtöbb társadalom különböző mértékben ugyan, de többé-kevésbé mégis hátrányosan megkülönbözteti, s ezt leginkább a hagyományos, vallási ideológiák preferálásával, terjesztésével tudják biztosítani. Az ilyen ideológiákat az egyházak, a nevelési intézmények és a média segítségével hatékonyan tudják terjeszteni és elfogadtatni, főleg a hátrányos helyzetűekkel. A hallgatólagos diszkrimináció következtében a nők többsége ma sem jut hozzá azokhoz az ismeretekhez és készségekhez, anelyekre egyenrangúságának gyakorlati érvényesítéséhez szüksége lenne. Vagyis igen hiányos a nemiséggel kapcsolatos, tudományosan megalapozott műveltsége (bár a férfiaknál sem jobb a helyzet ezen a téren).

A magánéleti és a nemi műveltségről

Minthogy a magánéleti műveltségnek alapvetően fontos része a széleskörűen értelmezett nemiség kultúrája is, s mindkettő körül sok probléma merül fel, ezért érdemes kicsit körüljárni mindkét fogalmat. Mirõl is van szó? A magánéletet szembeállíthatjuk a közélettel, bár a kettõ között nincs éles határ, s kétségkívül hatnak is egymásra. De tény, hogy a magánélet az un. "privátszférában" zajlik, az egyén személyes , individuális életútját, jó esetben tudatos életvezetését jelenti, azt az életútat,, amit õ maga alakít ki (vagy fogad el). Ennek két fõ vonala az egyéni pályaválasztás és a párválasztás. Ha mindkettõ sikeres, akkor beszélhetünk véleményem szerint az egyén életének sikerérõl (aminek megítélése elég szubjektív, hiszen objektív kritériumokkal alig rendelkezünk). A magánéleti kultúra így legfőképpen a pályaválasztás és a párválasztás kultúráltságát (és szocializáltságát) jelenti, vagyis az egyén olyan mûveltségi szintjét, amely lehetõvé tesz a saját és a társadalom szempontjából is viszonylag optimális döntéseket az életvezetést illetően. E speciális mûveltség elsajátítása a szocializációs és személyiségfejlõdési folyamat lényeges eleme; elõsegítése pedig a köznevelés, elsõsorban az általános, közép és felsőoktatási rendszer (részben pedig a közszolgálati média) feladata lenne.

Iskolarendszerünk, sajnos, mindmáig nem gondoskodik megfelelően a fiatal generáció pályaválasztási és főleg párválasztási érettségének elõsegítésérõl. Valami ugyan történt mindkét vonalon; mûködtek például pályaválasztási tanácsadók, s az un. "családi életre nevelés" bevezetésére is történtek próbálkozások, mindez azonban egyáltalán nem volt elegendõ. Hiányzott az elméleti és intézményes megalapozás, nem képezték ki erre a pedagógusokat, nem készültek ehhez tankönyvek és segédkönyvek, nem építették be a köznevelés rendszerébe. Vagyis az illetékesek nem ismerték fel a magánéleti kultúra és a korszerû életvezetés tanításának jelentõségét. Ennek aztán sajnálatos következményei lettek. Újabb adatok szerint például:

A legutóbbi népszámlálás egyik legmegdöbbentőbb eredménye, hogy 2011-re a magyar társadalom az egykék társadalma lett. Egyre kevesebb a tartós párkapcsolat, és mára már az egyszemélyes háztartásból van a legtöbb. A 2001-es és 2011-es népszámlálások közt eltelt 10 évben drasztikusan csökkent a házasságkötések száma (66 405-ről 35 750-re), de ugyanakkor nőtt az „illegális” együttélések és a „látogató párkapcsolatok” száma. A két- vagy többgyerekes családmodell szinte megszűnt. Alig feleannyi gyermek születik, mint amennyire szükség lenne a nemzet létszámának megőrzéséhez. Az egyik legszembetűnőbb változás az intimkapcsolat nélküliség, az elmagányosodás.

Szembetűnő jelenség, hogy a magyar társadalom komoly értékrendbeli változáson megy keresztül. Míg pl. 20 évvel ezelőtt a házasságon kívül született gyermek még negatív jelenség volt a közvélemény szemében, ma már a gyerekek több mint 40%-a házasságon kívül születik. S ezt már szinte senki sem tartja szégyellni valónak. A felnőttek jelentős részének nincs gyermeke, kétharmaduk pedig nem él párkapcsolatban. A házasságok több mint fele végződik válással, vagy különéléssel, s az újraházasodás is mind kevésbé jellemző. A jellemző trendek között nemcsak Nyugaton, hanem nálunk is egyre erősödik az úgynevezett „látogató kapcsolat” (Living Apart Together), amikor a felek külön háztartásban élnek, de többnyire rendszeresen találkoznak egymással. Magyarországon 2011 körül mintegy félmillió felnőtt élt ilyen látogató párkapcsolatban, többségük (mintegy 300 ezren) harminc év alattiak. Ennek részben a lakáshiány lehet az oka, de sokan akkor sem költöznek össze, ha van őnálló lakásuk..

A gyerekvállalás és szülés kétségkívül magánügy,.De ha olyan hullámvölgybe kerülünk, amikor már a 90 ezret sem éri el az éves születésszám, vagyis történelmi mélypontra jutott, akkor negállapítható, hogy demográfiai szempontból az Európai Unióban az utolsó helyen állunk, Szakemberek szerint sok gyerek nem azért nem születik meg, mert a magyar családok gyerekellenesek, hanem mert bizonytalanságot éreznek, és gyereket szülni, családot tervezni csak stabil körülmények között, kedvező légkörben érdemes.

Napirenden egy elhanyagolt feladat

Az adott helyzetben tehát "civil kezdeményezésekre" lenne szükség Ehhez azonban elõször is a leginkább érintett szakembereknek kellene egyetértésre jutniuk a teendõket illetõen. Ezt kívánom elõsegíteni, amikor megvitatásra javasolom a magánéleti kultúra témáját. Éspedig különösen a párválasztási érettség elõsegítésének vonatkozásában, mert ez nemcsak alapvetõbbnek, hanem bonyolultabbnak és a hagyományos tabuk folytán "kényesebb" kérdésnek tûnik. Az elsõ, megvitatandó (s persze tudományos módszerekkel is vizsgálandó) kérdés, hogy milyen a magánéleti, s ezen belül fõleg a nemiséggel kapcsolatos (pl. párválasztási és házassági) kultúra helyzete, állapota, színvonala hazánkban, nemek és életkor, valamint területileg és társadalmi rétegek szerint. Ennek megítéléséhez természetesen megbízható viszonyítási pontok kellenének; mihez képest nevezhetõ a helyzet jónak, közepesnek vagy rossznak? (Például milyen téren és mennyiben marad el a fejlettebb EU országoktól stb.) Ebbõl következhetne annak megállapítása, hogy milyen feladataink vannak a magánéleti kultúra színvonalának korszerűsítése terén? S hogyan lehet megteremteni e feladatok teljesítésének feltételeit?

Mindez természetesen egy sor további kérdést is felvet. A helyzetnek és okainak vizsgálata során tisztázandó pl. a magánéleti problémák és a társadalmi változások összefüggése, így pl. a nõmozgalom, az emancipáció, a nõk munkába állásának és szakképzésének hatása a nõk és férfiak magánéletének alakulására. Tulajdonképpen nincs kidolgozott, egységes és átfogó elmélete a magánéletnek, bár egyes vonatkozásait már sokszor tanulmányozták például a családszociológusok vagy a szabadidõ elemzõk. Ám eléggé tisztázatlan pl. a magánélet és az egyéni értékrendszer, világnézet, erkölcsi elvek összefüggése, nem is szólva az önértékelés, a. sikerorientáció vagy kudarc-kerülés, a vérmérséklet és személyiségtípus (pl. introvertált vagy extravertált stb.) befolyásoló szerepérõl.

Minthogy a magánélet jellege, minõsége az életvezetésben konkretizálódik, vizsgálni kellene az életvezetési képesség mibenlétét, tartalmi elemeit és kialakulásának tényezőit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy -- mint minden képesség -- az életvezetési képesség is tanulható, alakítható, nemcsak véletlenszerû hatásokkal, hanem tudatos neveléssel és önneveléssel is, bár erre mindeddig sem a család, sem az iskola nem törekedett tervszerűen. A tanácsadás szintjén is csak olyan, viszonylag szûk körû és részleges próbálkozások voltak, mint a nevelési és a pályaválasztási tanácsadó irodák; ám ezek puszta léte is veszélybe került a rendszerváltás után. Párválasztási és házassági tanácsadások azonban egyáltalán nem mûködtek az elmult évtizedekben. Az un. "társkeresõ szolgálatok" ugyanis szakmai szempontból legtöbbször nem nyújtottak igazi segítséget (csak „találomra" összehozták a társkeresõket).

A magánélet fő problémakörei

Magánéleti, életvezetési és házassági tanácsadókra pedig nyilván sürgõs szükség lenne, természetesen csak olyanokra, akik erre speciális felkészültséggel, tudományos megalapozottsággal rendelkeznek. Sajnos, mindeddig nem folyt nálunk ilyen, speciális irányú képzés (még a „tanácsadó pszichológus” képzés keretében sem). Pedig többek közt a következõ problémakörök kerülhetnének oktatásra és megvitatásra:

1. Egyéni értékrendek megvalósulása az életvezetésben.

2. Szerelmi és szexuális kapcsolatok, pszichoszexuális fejlõdés.

3. Párválasztási érettség, házassági problémák.

4. Érettség a szülõi szerepre; gyermekvállalás és nevelés.

5. Elhidegülés, különélés, válás; szülõtársi kapcsolat.

6. Szenvedélybetegségek és egyéb menekülési módok.

7. Öregedés, együttélés öregekkel. Családon belüli elmagányosodás.

8. Súlyosabb betegség, baleset, halál; trauma-feldolgozás.

9. Depressziós és öngyilkossági hajlam (üresség, vagy értelmetlenség-érzés).

Ezek mindegyike multidiszciplináris és holisztikus megközelítést igényel, s ebben a szexológiának is fontos szerep juthat. A problémakörök súlyossága és gyakorisága szempontjából akár rangsorba is állíthatjuk õket, hogy több idõt és energiát fordíthassunk a legfontosabbak megoldására. Ilyen próbálkozás eredménye volt az utóbbi két évtizedben az un. "családi életre nevelés" elõtérbe állítása, amirõl fõiskolai jegyzetek (pl. Komlósi Sándor) és tankönyvek (pl. Czeizel Endre ,vagy Bácskai Júlia) is megjelentek, s bizonyos körben, iskolatipusokban alkalmazásukat is kipróbálták. Ezek eredményeinek megvitatása is szükséges és hasznos lenne, s lehetõleg team-munkát igényelne, bár a családi élet csak része a magánéletnek. Kétségkívül szükséges lenne a magánélet és a nemiség témáit tantárggyá tenni az általános és középiskolákban,

Ennek során figyelembe lehetne venni a fejlett, nyugati országokban érvényesülõ, hasonló törekvéseket. D.Goleman „Érzelmi intelligencia” (1997) címû könyvében például sürgeti az önismeret tantárgyszerû oktatását, amit egyes amerikai iskolákban már hosszú évek óta megvalósítanak. Az oktató-nevelõ munka célja, hogy a gyermekek életének feszültségei és traumái napi témák legyenek, s megtanulják:„a hangsúly az érzelmek kendõzetlen, de agressziómentes kinyilvánításán van"..Német-országban pedig egyes iskolák kísérleti jelleggel bevezették az "életvezetés és erkölcstan" oktatását. E szaktárgy feladata a tanulók életvezetési képességének, s elsõsorban értékorientációjának fejlesztése, önismeretük és pszichológiai kultúrájuk növelése.

Lehetne még sorolni a kezdeményezéseket, amelyek tanulmányozásra érdemesek, de legfõbb ideje lenne nálunk is lépni végre a magánéleti kultúra és korszerû életvezetés terjesztése terén. Kiegészítésként megemlíthetõ, hogy a különbözõ "házasságra elõkészítõ tanfolyamok" is a magánéleti kultúra terjesztését szolgálják. Ilyeneket itt-ott már nálunk is rendeztek (pl. egyes egyházak), de ezek általában rövidek és felszínesek voltak, eredményességüket pedig nem is próbálták felmérni. Amerikában viszont nagy hagyománya van a házasságra elõkészítõ, intenzív kurzusoknak, s a tudományos kutatás is foglalkozik ezek hatékonyságának növelésével. .

A nemi műveltség fogalma és funkciója

Ezt a kultúrát ma még sokan a köznapi értelemben vett nemi kapcsolatra, az erotikus örömszerzés és kielégülés módozataira (s azon belül is főleg a közösülésre) szűkítik. Valójában azonban a szexualitás, vagyis a nemiség ennél jóval szélesebb körű fogalom: felöleli a nemiség minden vonatkozását, a nemek kapcsolatának valamennyi szintjét. A nemi műveltség tehát elsősorban a nemek viszonyának kultúrája, éspedig nemcsak egyéni, hanem társadalmi téren is. A nemiség eredetileg és elsődlegesen a fajfenntartás szolgálatában állt. Ám ha meggondoljuk, hogy újabb vizsgálati adatok szerint 3–4 ezer közösülésből átlagban csak egy eredményez gyermeknemzést, akkor el kell ismernünk, hogy a szexualitásnak a fajfenntartáson kívül még más szerepei is lehetnek. Közhely, hogy van örömszerző funkciója, s hogy kielégülést, megnyugvást szerezhet a résztvevőknek.

Ezzel a szexualitás már túllép a testi, biológiai szükségleteken, s bizonyos lelki szükségletek kielégítését is lehetővé teszi. Ezek közé tartozik például az érzelmi biztonság iránti igény, ami eredetileg a szülőkhöz és nevelőkhöz kapcsolódik, de a róluk való „leválás” után kielégítése csak intim baráti vagy partnerkapcsolattól várható. Önbizalomhiány vagy szorongás esetén különösen fontos, hogy intim kapcsolatunkban megerősítésre és biztonságra találjunk. Ennek feltétele, hogy legyen valaki, akinek nyíltan feltárhatjuk, bevallhatjuk kétségeinket és gondjainkat („önfeltárási szükséglet”), s akiben teljesen megbízhatunk. Kölcsönös párkapcsolati bizalom pedig csak kulturált nemi kapcsolattól várható.

Kérdés azonban, hogy milyen kritériumai vannak a kulturált nemi kapcsolatoknak. Elég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden szexuális kapcsolat nevezhető kulturáltnak. A pozitív érzelmektől mentes, erőszakkal, csellel vagy pénzzel kikényszerített, továbbá a függőséget eredményező, erotikus kapcsolat nyilvánvalóan nem igazán kulturált, de egészségesnek sem mondható. Ami a függőséget, a dependenciát illeti, újabb adatok szerint szinte járványszerűen terjed a „szexfüggőségnek” nevezett erotikus (vagy éppen érzelmi) függőség. Jellemzője, hogy képtelenek kontroll alatt tartani vágyaikat. Újabb statisztikák szerint az elmúlt évtizedben többnyire a fiatal, 20-30 éves korosztályból kerülnek ki. Járványszerű terjedéséért a szakemberek az internet miatt egyre könnyebben hozzáférhető pornót teszik felelőssé. Hazai arányukat nem ismerjük, mert többnyire maguknak sem ismerik be, s alig fordulnak orvoshoz vagy pszichológushoz, de a becslések szerint több százezer embert érinthet.

Mindenesetre a kulturáltság fő kritériuma erkölcsi jellegű. A különféle szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélésében azonban ma még sok a bizonytalanság és a félreértés. Korábban úgy tűnt, hogy sokan csak a kölcsönös szerelmen alapuló, kizárólagos kapcsolatokat tartják erkölcsösnek, vagyis a zárt monogámiát. Ma már ezt egyre többen korszerűtlennek érzik és szabadabb, nyitottabb kapcsolatokat igényelnek, persze nem a valláserkölcs, hanem a humanista erkölcs alapján.

A szexuális kapcsolatok erkölcsi megítélése

Mai társadalmunkban az erkölcsi értékek meglehetősen sokfélék (pluralizmus), ezért a megítélés is igen különböző. Van azonban néhány alapelv, amit legtöbben elfogadnak. Ilyen például az emberi méltóság tisztelete, vagy a szabadság, egyenlőség és testvériség elvei. A kereszténység és más vallások tanításai sem mondanak ellent ezeknek, hiszen abból indulnak ki, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tehát bizonyos értelemben testvérek, akik egyenlőek és szabad akarattal rendelkeznek. Kérdés tehát, hogy bármely adott nemi kapcsolat mennyiben felel meg ezeknek az elveknek.

A hagyományos partnerkapcsolat a szexuális kizárólagosságon alapul, vagyis mindkét fél számára megtilt minden egyéb, intim kapcsolatot; ebből következően zárt jellegű. Szerelmi kapcsolat esetén, amíg a kölcsönös szerelem tart, addig a kapcsolat zártsága általában nem okoz komoly problémát. Ám a napi együttélésben a szerelem elég hamar barátsággá szelídül. Az értékrendek, igények és szokások különbözősége pedig feszültségekhez és kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezet. Az így kialakult helyzet kezelhető lenne ugyan, ám a felkészületlenség folytán a partnerek a feszültségekre védekező-elhárító mechanizmusokkal reagálnak. Ez sokféle lehet, például munkába vagy betegségbe menekülés, különböző pótkielégülések keresése stb. A hagyományos nemi szerep a férfi számára sokkal inkább lehetővé teszi a külső kapcsolatkeresést, a nyílt vagy titkolt félrelépéseket, kalandokat, akár üzleti alapon, akár szerelmi viszony formájában. Hasonló megoldás elfogadása a nő számára egy „patriarchális monogámiában” szóba sem jöhet. A szabad kapcsolatlétesítés e téren csak a férfi számára lehetséges (bár többnyire titokban történik, a kizárólagosság látszatának megőrzésével). A nőtől ugyanakkor elvárják, hogy áldozatokat hozzon a család ellátása és a gyermekek érdekében.

Tény viszont, hogy ma már egyre kevesebb a teljesen zárt házasság, mert az emancipáció, a munkavállalás és az egyenjogúság révén sok nő a nemi kapcsolatban is egyenlő jogokat és esélyeket igényel magának. Ez többnyire hatalmi vetélkedést indukál: igyekeznek kölcsönösen kisajátítani és korlátozni egymást. A kapcsolatokban sokféle játszma előfordul; különféle „szerelmi” zsarolások, féltékenykedések a fölényhelyzet és dominancia biztosítása érdekében, s ez aztán mindkét fél szabadságát korlátozza. Egyre inkább előfordulnak azonban olyan kapcsolatok is, amelyekre egymás szabadságának kölcsönös elismerése jellemző. A nyitott párkapcsolatokban a felek személyes fejlődésük és önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkezhetnek. Természetesen ez nem jelent korlátlan szabadságot, hiszen az elkötelezettségből adódóan nem sérthetik egymás jogos érdekeit, tehát alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Feszültségek és viták elsősorban a „jogos érdekek” eltérő értelmezéséből adódnak (no meg a kompromisszumkészség és az autonómia eltérő fokából stb.).

A nemek egyenjogúsága még nem jelent az élet minden területén tényleges esélyegyenlőséget, így a magánéletben gyakran a hagyományos, patriarchális nemi szerepek érvényesülnek, amelyek a nőt alárendelt helyzetbe hozzák. A „második műszak” továbbra is legnagyobbrészt a nők dolga maradt, a férfi legfeljebb itt-ott „besegít” társának. Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig hosszú lehet az út, s ehhez a nők számára a férfiakéval egyenlő esélyeket kell biztosítani a tanulás, a munkába állás és érvényesülés, de a magánélet és a kapcsolatok területén egyaránt. Az utóbbi pedig feltételezi, hogy szabad és autonóm emberek társulnak egymással, akik túl tudnak lépni a hagyományos szerepviselkedés korlátain.

Egy korszerű nemi kapcsolatban elvárható a humanizmus, segítőkészség, barátságos viszonyulás és szolidaritás érvényesülése. Korunk félig zárt házasságaira a formális vagy hullámzó szolidaritás jellemző. Kifelé látszólag minden rendben van, de a kapcsolat tele van rejtett feszültségekkel és hullámvölgyekkel. Teljes szolidaritás, fenntartás nélküli bizalom, vagyis igazi intimkapcsolat csak olyan partnerek között alakulhat ki és maradhat fenn tartósan, akik reális önismerettel, nyitott és érett, vagyis autonóm személyiséggel, illúzióktól mentesen vállalnak szoros, baráti elkötelezettséget egymás iránt. Számukra az egymás iránti hűség szolidaritást jelent, s nem azonos az érzelmi vagy szexuális kizárólagossággal, kölcsönös birtoklással. Az ilyen kapcsolatot természetesen erkölcsi szempontból is pozitíven értékelhetjük. Úgy tűnik, ez ma még ritka, mert a nyitott és érett személyiség kialakításának feltételeit sem a családok többsége, sem pedig a köznevelés nem tudta megteremteni.

A nemi műveltség forrásai és korlátai

Ellentétben azokkal, akik azt hiszik, hogy „a szexhez nem kell műveltség, mert ösztönös” és velünk születik (éppúgy, mint az állatoknál), nemcsak a tudományos vizsgálatok adatai, hanem a szexuális viselkedés sokféleségének egyszerű megfigyelése is arról tanúskodnak, hogy a nemi élet nem független az adott társadalom szokás- és jogrendjétől, kultúrájától, hanem annak szerves részét képezi. Így minden kornak és társadalomnak megvan a maga sajátos szexuális kultúrája. A társadalmak pedig változnak, fejlődnek, a szexuális kultúra követi a változásokat, ezért érthetően nem egységes, hanem különböző szintű és jellegű részekre tagolódik. Az adott társadalmon múlik, hogy ebből a változó, sokrétű szexuális műveltségből mi és hogyan jut el az egyénekhez, főként a felnövekvő generációhoz. Régebbi korokban a fiatalok közvetlen megfigyeléssel, utánzás révén sajátították el az akkor és ott helyénvalónak tartott szexuális viselkedést. Napjainkra viszont a szexuális kultúra terjedésének jó néhány útja és lehetősége alakult ki

1. A legősibb, s mindmáig alapvető a (pozitiv vagy negativ) családi minták követése.

2. Óvodás kortól kezdve egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs csoportok és a hivatásos nevelők.

3. Iskolás kortól növekvő hatást gyakorolnak a tömegközlési eszközök, köztük leginkább az internet..

4. Serdülőkortól előtérbe kerülnek a partnerkapcsolati élmények, a szerelmek és együttjárások.

5. Mindeközben az orvosok és más szakemberek szerepe elég elhanyagolható.

A közvetítő hatások és tényezők tehát sokrétűek, viszont korántsem egységesek és koordináltan szervezettek, hanem esetlegesek és gyakran ellentmondásosak. Ez a magyarázata az úgynevezett „kettős nevelésnek”, aminek folytán a fiataloknak sokszor nehéz eligazodni, mégsem kapnak tudományosan megalapozott, tehát nem valláserkölcsi jellegű, intézményes segítséget. A hagyományos értékrendet ma, hazánkban megújult erővel és állami segítséggel, széleskörűen hirdetik az egyházak. Velük szemben egyrészt a nemiségtudomány és a humanista erkölcs képviselőinek rációvezérelt, de szűk és elszigetelt köre próbál érvelni. Másrészt azonban szinte mindent elsőprően nyomul a nemi műveltség hiányát profitszerzés érdekében kihasználó pornográfia-kereskedelem és prostitúció.ipar, amely nemcsak a vallásos, hanem a tudományos értékrendnek is hatékony és veszélyes ellenfele.

„Szexuális forradalom”?

E szélsőséges, profitorientált liberalizmus képviselői és elfogadói szívesen hivatkoznak többek közt arra, hogy már a múlt század 60-70-es éveiben megtörtént a „szexuális forradalom”, amely a nőket is felszabadította a szexuális gátlások alól, s az erotikus élvezeteket mindenki számára elérhetővé tette. Kérdés azonban, hogy csakugyan történt-e ilyen „forradalom”, mit jelent ez pontosan és milyen következményei vannak? (Azonkívül hogyan viszonyul a magánéleti és nemi műveltséghez?)

Egy forradalom mindig viszonylag gyors és radikális, az adott viszonyokat lényegesen, sőt, alapvetően megváltoztató átalakulást jelent. „Szexuális forradalom” esetén ez a nemek szociális viszonyának alapvető átalakítását jelentené, tehát például az eddigi „férfiuralom” helyett „nőuralmat hozna létre, vagy legalábbis a nemek hatalmi viszonyának egyensúlyát, minden tekintetben. De hát történt-e ilyesmi az említett időszakban? Számos jel szerint nem történt. A nők hátrányos helyzete a férfiakhoz képest továbbra is fennáll, bár valamennyire javult a helyzetük; egyeseké jobban, de a többségé kevésbé. A nemek viszonyának forradalmáról, mint megtörtént eseményről beszélni tehát indokolatlan és megtévesztő lenne, s csak arra alkalmas, hogy feleslegesnek tüntesse fel a további szexuális reformokat és a nőmozgalmat. Megtévesztő ez azért, mert a hagyományos gondolkozásúak a „szexuálist” önkénytelenül azonosítják az „erotikussal” , s ha a nők ma már bátrabban mernek erotikus kapcsolatokat létesíteni, akkor nyilván ugyanolyan szabadok, mint a férfiak. Holott az erotika csak az egyik, s nem a legfontosabb területe a nemek viszonyának. Az e téren elért változás társadalmi szinten mit sem változtat a hatalom és a lehetőségek nemek közti, egyenlőtlen elosztásán.

2. Nemiség és értékrend. Újra valláserkölcs?

A nemiséggel kapcsolatos beállítottságot alapvetően befolyásolja at egyéni értékrend, ezt kár lenne figyelmen kívül hagyni. Multikulturális társadalmunkban sokféle értékrend és világmézeti beállítottság található, a tudarosan vállalt ateizmustól és kritikai realizmustól a különböző spiritualista, ezoterikus, transzcendens irányzatokig. Ezek időnként keverednek is, de egy vallásos meggyőződésű ember rendszerint a vallásának értékrendjét fogadja el, s jórészt ez határozza meg viszonyát a nemiséghez. Ez a viszony pedig többnyire ambivalens, mert a nemiség a zsidó és keresztény vallások szerint „a bűn melegágya”, ezért szigorúan korlátozni kell, s csak az egyházilag jóváhagyott házasságban, gyermeknemzés céljával, vagy lehetővé tételével szabad gyakorolni. Az erotikus élvezet „veszélyes kísértés”, ezért lehetőleg kerülendő; különösen bizonyos élethelyzetekben és személyek esetén.

A legtöbb vallásos hit fő jellemzője egy „természet-fölötti”, transzcendens szellemvilág létezésének elfogadása, amelynek az emberi lélek is része, tehát halhatatlan, s amelyet az egész univerzummal együtt mindenható isteni lény(ek) teremtett(ek). Az ilyen hiedelmekre ugyan semmilyen meggyőző bizonyíték nincs, tehát csak feltevések, elképzelések, mítoszok, amelyek az emberi faj kialakulása és fejlődése során jöttek létre, s különböző csoportok (varázslók, papok,„egyházak”) ápolták és terjesztették azokat, főleg mert számukra kiváltságokat biztosítottak. A mítoszvezérelt szemlélet a nemiséget általában tabunak tekintette és csak szigorúan megkövetelt feltételek teljesítése esetén, korlátozottan hagyta jóvá. A korlátok megsértését pedig pokoli kínokkal ígérte büntetni. Ugyanakkor a nagy világvallások a nemek viszonyát illetően a férfiaknak több jogot és nagyobb szabadságot biztosítanak, mint a nőknek, vagyis ideológiailag megalapozzák a férfiak uralmát, a patriarchális társadalmat.

Mindez korunkban is megfigyelhető, bár egyházanként kisebb-nagyobb lazítások előfordulnak a nemek viselkedésének és lehetőségeinek szabályozása terén. A nyugati világban domináns, zsidó-keresztény mítoszok és egyházak azonban az iparosodással és polgárosodással fokozatosan vesztettek régi hatalmukból, bár továbbra is törekedtek szövetséget kötni a különböző államhatalmi szervekkel. Igy jött létre az utóbbi 2-3 évszázadban egy olyan helyzet, amelyben a mítoszvezérelt, vallási és a rációvezérelt, polgári mentalitás verseng és küzd egymással, s ennek alakulása a nemiség terén is jól nyomon követhető. Több mint egy évszázada megkezdődött a nemiség tudományos vizsgálata is, kialakult a nemiségtudomány, amely azóta a természettudománnyal és az orvostudománnyal párhuzamosan jelentős eredményeket ért el. A felvilágosodás kora óta a rációvezérelt, tudományos szemléletre alapozott értékrend – legalábbis Európában - már nagyjából egyensúlyba került a hagyományos, vallási értékrenddel; ezt különböző felmérések mutatják.

Hanyatló vallási értékrend

Az Ipsos 23 országra kiterjedő felmérése szerint pl. a Föld lakóinak közel a fele ma már nem hisz valamilyen istenben (vagy istenekben), a másik fele még hisz. De mindkét csoport egy kisebb része bizonytalan választ adott a kérdésre. A válaszadók fele szerint van valamilyen „túlvilág” (transzcendencia); a többiek vagy tagadnak bármilyen túlvilági létet, vagy kételkednek a létezésében. Isten létében leginkább a gyengén fejlett, vagy fejlődő országok lakói hisznek. A legtöbb ateista viszont a nyugateurópai országokban található (közel 40%). S ugyanitt, főleg a svédek és a németek kb. kétharmada szerint az ember nem isten teremtménye, hanem az evolúció, a fajok fejlődése során alakult ki.

Ezek az adatok aktuálissá teszik, hogy egy pillantást vessünk Richard Dawkins néhány éve magyarul is megjelent könyvére, az „Isteni téveszmé”-re (2007). A magyar címe ugyan kissé félreérthető, pontosabb lenne az „Isten, mint téveszme”. Dawkins ugyanis könyvének tíz fejezetében, főleg az evolúció elméletének logikája alapján szinte vitathatatlanul bizonyítja, hogy egy mindenható, isteni lény feltételezése alaptalan és tudományosan elfogadhatatlan. S bár az istenhitnek előfordultak pozitiv hatásai is, történelmileg és társadalmilag rengeteg visszaélést tett lehetővé, s ma már egyértelműen retrográd jelenség. Gondolatmenete bevezetéseként azt írja, hogy sokan, akik valamilyen vallásos nevelést kaptak, de nem érzik jól magukat benne, mégsem mernek szakítani vele, mert „egyszerűen nem ismerik fel, hogy erre van lehetőségük.” Nekik szól ez a könyv, amely „a tudatosítás szándékával íródott”, hiszen az ember istenhit nélkül is képes lehet kiegyensúlyozott, erkölcsös és teljes értékű életet élni. A teológusok ugyan megpróbáltak érveket felsorakoztatni az isten léte mellett; érveiket azonban a tudományos kritika már rég megcáfolta.

Egy jellemző Einstein-idézet: „Nem próbálok személyes Istenről fantáziálni; számomra elegendő a világ szerkezetének csodálata, amennyire azt tökéletlen érzékszerveink lehetővé teszik.” Ebből kiderül, hogy Einsteinnél – a „mélységesen vallásos hitetlennél” - épp úgy, mint sok más tudósnál, szó sincs igazi istenhitről, hagyományos vallásosságról. Dawkins az ateizmust összekapcsolja a naturalista világmézettel, amely szerint csak anyag illetve energia van az univerzumban, s minden ebből származik: az élet, a lelki működés, a szépség és az erkölcsi értékek is. Megállapítja, hogy az egyházaknak még mindig túl nagy tekintélyük és előjogaik vannak, mert raffináltan őrzik a hatalmukat.

Isten-hipotézisek elemzése

A továbbiakban először az „isten-hipotézist” elemzi. . Bemutatja a különböző korok istenképeit (Baal, Zeusz, Jahwe, Allah, Jézus és a „szentháromság” stb.) Mindezeknek sokféle tulajdonságuk lehet. Egy „finomított” istenkép szerint: „van egy emberfeletti és természetfeletti értelem, aki megtervezte és megteremtette az univerzumot, s benne mindent, így az embert is. Dawkins meghatározása ettől különbözik. Szerinte az istenhipotézis lényege, hogy létezik egy kreativ értelem,, amely elég bonyolult ahhoz, hogy megtervezzen bármit, de csak végterméke lehet egy fokozatos fejlődés hosszas folyamatának. Tehát az univerzum elvileg már őelőtte is létezett (hiszen a semmiből semmi sem keletkezhet). A hagyományos istenkép valójában alaptalan, sőt, veszélyes öncsalás. A keresztény „Szentháromságról” megkérdezhető: ez egy istent jelent 3 részben, vagy 3 istent egy személyben?” A szentháromság tulajdonképpen a kis család szimbóluma: apa, anya és fiú. (csak épp az anyát – mivel nőisten nem létezhet egy patriarchális vallásban –„szentléleknek” nevezik).

A kereszténységet szerinte a Tarsus-i Pál alapította, mint a judaizmus egyik monoteista szektáját. Mint a vallások általában, a kereszténység is harciasan terjeszkedett; Nagy Konstantin kötelezővé tette, aztán jöttek a „keresztes háborúk” stb. Elég hosszan foglalkozik az amerikai vallásosság alakulásával; majd az agnoszticizmus hatalmáról ír, vagyis arról az elterjedt irányzatról, amely szerint sem isten létét. sem nemlétét nem lehet bizonyítani. Szerinte azonban isten léte épp olyan hipotézis, mint bármely más, s ha a létét nem tudják bizonyítani, akkor nincs szükség a nemlétének bizonyítására.. Az a tény, hogy a tudomány ma még nem tud minden jelenséget eléggé megmagyarázni, nem ok egy isten-hipotézis elfogadására..

Ezután az ún. istenérveket elemzi, Aquinói Tamástól kezdve, akinek öt fő érve ma már gyerekesen naivnak tűnik (pl.„mozdulatlan mozgató” stb.), az ontológiai és egyéb apriori érveken keresztül a „személyes találkozás” élményéig és a Bibliáig, valamint a „vallásos tudósokig”. Újabb fejezetben az isten nem-létének érveit ismerteti. A teológusok arra hivatkoznak, hogy semmi sem jöhetett létre véletlenül az élővilág bonyolult jelenségei közül, s ez tervszerűségre utal. A darwini ”természetes szelekció” elve viszont feleslegessé tette a tervezettség illúzióját az élővilágban. S ez a kozmológiára is kiterjeszthető. Az „isteni tervezés” csak megkettőzi a problémát, hiszen a Ki tervezte a tervezőt? kérdésre nem ad választ.

Isteni kreáció – vagy evolúció?

A „kreacionisták” lázasan keresik a ma még rejtélyesnek tűnő jelenségeket, a „tudomány hézagait”, hogy ezeket isteni erőkkel magyarázhassák. Az „antropikus elvet” a kozmoszra kiterjesztve nemcsak egy univerzumról, hanem (párhuzamos vagy szukcessziv) „multiverzumokról” is szó lehet. Univerzumunk vagy vég nélkül terjed az ősrobbanás után, vagy ez lelassul, megáll és visszafordul: összesűrűsödik, s egy újabb ösrobbanás következik be; s ez ismétlődik kb. 20 milliárd éves ciklusokban. (S ezzel együtt minden ősrobbanásnál új tér-idő dimenzió keletkezik.) De ugyanez végbemehet párhuzamos univerzumokban is (vagy a „fekete lyukakban”). Cambridge-i közjáték címmel leírja, hogy a vallásos Templeton Alapítvány meghívta egy konferenciára a tudomány és vallás viszonyáról. Jellemző, hogy a kb. 16 meghívott előadó közül egyedül ő volt ateista, akit aztán a többiek együttesen támadtak és – érdemleges érvelés helyett - „elmaradott, 19. századi gondolkodónak” nevezték..

Ezután a vallás gyökereit elemzi Minden, ami létezik és működik, előnyös lehet, vagy a túlélés, vagy a szaporodás szempontjából. De milyen előnye lehet a vallásnak? Saját önigazolása szerint épp az egyén „szellemi túlélését” biztosítja; valójában azonban csak a saját túlélését és szaporodását (mármint a híveiét). A vallásos viselkedés majdnem annyira univerzális volt, mint a heteroszexuális viselkedés. A vallás előnyei azonban csak látszólagosak. Bernard Shaw szerint az, hogy „a hívő boldogabb, mint a hitetlen, csak annyira igaz, mint hogy a részeg boldogabb, mint a józan.” A vallás szuggesztióinak placebo-hatásuk van; ez lehet pozitiv, de lehet káros is (pl. a bűntudat stressze miatt). Bár a vallás nem a kizsákmányolás elősegítésére jött létre, de évezredeken át erre is felhasználták. Az őskereszténység a hívők közötti testvériség és szolidaritás erősítésével (áldozatvállalás, mártirhalál) nagy erőt adott a mozgalomnak.

A vallásosság többek közt mellékterméke lehet annak, hogy a gyermekek (és gyermekszintű felnőttek) hajlamosak hinni az idősebbek és tekintélyek által magyarázatként és szabályként előadottaknak. (Ez ugyanis elősegítette a túlélést.) Ezért igyekeznek a vallási vezetők a (hiszékeny) gyermekeket indoktrinálni. P. Bloom szerint a dualizmus hajlama szinte velünk születik, s főleg a gyermekekben erős („született teleológusok”). A mély vallásosság hasonlít a szerelmi szenvedélyhez is. „Helen Fischer és mások kimutatták, hogy a szerelem az agy különleges állapotával jár együtt, amelyben idegileg aktiv kémiai elemek (valójában természetes drogok) is szerepet kapnak.” (185.old.) Hasonló agyi állapot jön létre a fanatikus vallásosságban (pl. egyes papok, vagy szentek - mint pl. Avila-i szent Teréz - orgasztikus látomásai). A szerelmi és vallásos öncsalás egyaránt tudattalan. Az erős érzelmi kötődés a látásmódot is eltorzítja.

Eltorzult látásmód és „valláserkölcs”

A „mémek” kulturális örökségünk tényezői (ezeket akár szkripteknek is nevezhetjük!) amelyek közül egyesek – az erősebbek- „replikátorokként” működnek (a génekhez hasonlóan), s így a vallásos viselkedés terjesztésében is szerepük lehet. A főbb vallásos mémek: Túl fogjuk élni a halálunkat. – Az istenhit a legfóbb erény. – Az ésszel felfoghatatlan misztikumot (pl. Szentháromság stb.) is el kell hinni. („Credo quia absurdum est!”) De mi köze ennek a valósághoz? Ehhez kapcsolódóan Dawkins esettanulmányt közöl a cargo-kultuszról. Ennek lényege, hogy a gyarmatosítások során a bennszülöttek isteni eredetűnek tartották a számukra érthetetlen új technikát és gazdagságot, amit a hajók valahonnan hoztak; egyes gyarmatosítókat (főnököket) vallásosan imádtak, s évtizedekig várták visszatérésüket (újabb ajándékokkal).

Egy fejezet az erkölcs gyökereiről szól: „Miért vagyunk jók?” Az egyházak az erkölcsös viselkedést a vallásosságtól teszik függővé. A darwini elmélet szerint azonban, bár a gének önző viselkedésre programoznak, bizonyos feltételek esetén altruista viselkedést is eredményeznek. Ezek két fő kategóriája: 1. a genetikailag rokon egyének favorizálása (szülők, gyermekek. rokonok) és 2. a kölcsönös altruizmus. Ez utóbbi különböző fajok között is létrejöhet (pl. szimbiózis, kereskedelem stb.) De az altruista adakozás lehet a felsőbbség és a hatalom jelzése is. Az adomány persze kifejeződhet művészi alkotásokban is. Vizsgálatok szerint (pl. Hauser) a vallásosak és ateisták erkölcsi felfogása fontos erkölcsi döntéshelyzetekben alig különbözik (Pl. elütési, vagy transzplantációs dilemmák esetén.).

A következő fejezetben a „szent könyvek”-ről és a változó, erkölcsi korszellemről olvashatunk. Itt először az Ótestamentumról mutatja ki a morális konfúziót, aztán az Újszövetségről. Szerinte Jézus (ha egyáltalán létezett, s bárki írta is az evangéliumokat) tanai erkölcsi szempontból nagy javulást hoztak az Ószövetség kegyetlen erkölcséhez képest. A család azonban számára nem volt igazi érték. Tanítványaitól elvárta, hogy hagyják ott a családjukat és kövessék őt. A kereszténység fő doktrinája az eredendő bűn, amelytől ugyan Jézus önmaga feláldozásával megváltotta az emberiséget (ezért Megváltó),, de mégis mindenki eredendő bűnnel születik, s a papok (Jézus „helytartói”) kezében van a megváltás, aminek nagy ára van:, hiszen az „elkárhozás” elkerülése érdekében engedelmeskedni kell az egyház törvényeinek.

Dawkins kimutatja, hogy erkölcsileg az Újszövetség sem jobb az Ószövetségnél. Szent Ágoston előtt az „eredendő bűnt” csak az „ősök bűnének” nevezték. A hangsúlyt tehát az egyház a bűnre és a bűntől (és pokoltól) való szabadulás egyetlen lehetőségére helyezte. A fő bűn: az előírtaktól eltérő nemi élet! A „Szeresd felebarátodat!” parancsa csak a csoporton belül volt érvényes:, de a más hitűekre („hitetlenekre”, „pogányokra”) már nem vonatkozott. (Lásd: pl. a vallásháborúk.)

Hová vezethet a vallásos hit?

George Carlin szerint a vallás lényegében arról igyekszik meggyőzni az embereket, hogy az égben lakik egy láthatatlan lény, aki állandóan figyeli, amit teszünk… s van egy listája tíz dologról, amit szerinte nem tehetünk. S ha mégis ilyet teszünk, akkor egy olyan helyre fog küldeni, ami tele van tűzzel, füsttel, szenvedéssel és gyötrődéssel, s ott örökké jajveszékelhetünk. De azért Ő szeret minket! Hihető ez? Ezért kell lemondanunk a „világi örömökről”?

A vallási fundamentalizmus lényege: makacs hit a szent könyvekben és egyházi dogmákban, annak ellenére, hogy a realitás ellentmond azoknak. A hit ügyvédei azonban a „kulturális relativizmus” alapján a tudományt is relativizálják: Szerintük„a tudósok hite az evidenciában szintén csak fundamentalista hit. Előfordul, hogy az ateistákat is fundamentalizmussal vádolják. Holott „az evolúció tényének elfogadása nem fundamentalizmus, és nem is hit, hanem tudományosan bizonyított változási folyamat.” A mélyen vallásos hit egyébként csaknem mindig abszolutizmust eredményez: már az Ószövetség is az istenkáromlást bűnteti legsúlyosabban; de Pakisztánban ma is halállal büntetik. (Afganisztánban 2006-ban azért ítéltek halálra valakit, mert eredeti vallását megtagadva keresztény lett.) De a homoszexualitás iránti attitűdök is sokat elárulnak arról az erkölcsről, amit a vallásos hit ínspirál.. S ugyanez érvényes az abortuszra és az emberi élet szentségére is.

Az öngyilkos terroristák általában vallásos meggyőződésük alapján készek a terrorcselekményekre. „Amíg elfogadjuk azt az elvet, hogy a vallásos hitet tisztelni kell… addig nehéz a tiszteletet megtagadni Osama bin Laden és öngyilkos robbantóinak hitétől.” (306.old.) Ez valóban elgondolkoztató. Mint ahogyan annak az olasz zsidó kisfiúnak a története is, akit egy katolikus cselédlány (1858-ban) megkeresztelt, s amikor az „inkvizició” ezt megtudta, elraboltatta a fiút a szüleitől, s „lelke üdve” érdekében katolikusnak neveltette. Hasonló esetek később is történtek, s nemcsak Itáliában.. Bár napjainkban a papok visszaélései a gyermekekkel inkább csak szexuális visszaéléseket jelentenek-- hiszen ma a pedofilia körüli hisztéria korában élünk -, de sokkal veszélyesebb, hogy az egyház igyekszik kisajátítani a gyermekek nevelését (hatalmának védelme érdekében). Ez az, amitől Dawkins szerint meg kellene védeni a felnövő generációt, éspedig a tudományos ismeretekkel (magáról a vallásról, a Bibliáról is), hogy ennek alapján önmaguk dönthessék el világnézetüket és értékrendjüket.. Pedagógiai botránynak nevezi, hogy állami elismerést és támogatást kap egy vallásos alapítvány iskolája, amely az evolúcióelmélet helyett a kreacionizmust tanítja a fiataloknak.

A vallásos előítéletek funkciója

Végül az istenhit igényét és funkcióját vitatja. Vajon milyen hiányt tölt be a vallás? Egyesek szerint „isten-hiány” van az agyunkban: lelkileg szükségünk van Istenre - mint elképzelt barátra, apára, nagy testvérre, bizalmasra --, s ezt be kell tölteni, akár van isten, akár nincs. De hát valóban csak isten tölthetné be azt a hiányt,, amit pl. a tudomány, vagy a művészet, a barátság, a humánum is betölthet? Vagy akár a természet és az élet szeretete, a „biofilia” - ahogyan F.O. Wilson nevezte?. Valaha azt hitték, hogy az ember életében a vallás négy fő szerepet tölthet be: világ-magyarázatot és erkölcsi normákat ad, megvigasztal és inspirálhat, Ám magyarázó szerepét már teljesen feleslegessé tette a tudomány; erkölcsi normák pedig vallásos hit nélkül is kialakulnak. A vigasztalás funkciójában fontos lehet a gyermekkorban gyakori elképzelt barát. Az irodalomban sok hasonlót találunk. A vallásos nevelés ezt kihasználva úgy állítja be, hogy minden gyerek titkos barátja és segítője az isten. A jelenség pszichológiai szempontból pedomorfózisnak, vagyis gyermekies tulajdonságok felnőttkori megőrzésének (=infantilizmusnak) nevezhető.

Itt egy amerikai pszichológusra (Julian Jaynes) hivatkozik, aki szerint sokan gondolataikat, „belső hangjukat” úgy észlelik, mintha az párbeszéd lenne az Énjük és valamilyen belső barát között. Ma már általában tudják, hogy mindkét hang a sajátjuk, de kb. 3 ezer éve még nem nagyon tudták, s hajlamosak voltak vallásos mítoszaik alapján valamelyik isten hangjának tulajdonítani. (Ez volt az emberi tudatosság hajnala.) Az istenek tehát olykor hallucinált hangok voltak. Ez is arra utal, hogy a vallások az evolúció melléktermékei. Sokan feltételezik, hogy az istenhit pszichológiai szükséglet. Számukra ez jelent vigasztalást. Dawkins a vigasztalás két tipusát írja le: 1. a direkt testit és 2. a lelkit, amely a szemléletet változtatja meg. Idézi pl. Bertrad Russelt vagy Th. Jeffersont, akiknek nem volt szükségük vallási vigasztalásra a közelgő haláluk miatt.. Sok megfigyelő szerint viszont éppen a vallásosak félnek legjobban a haláltól.

Narcisztikus és valláserkölcsi szélsőségek

Multikulturális társadalmunkban az értékrendek két szélsőséges tipusa jelent meg. Egyik az erotikus és egyéb élvezetek mértéktelen és önző habzsolása, a korlátozást alig ismerő liberalizmus, ami elsődlegesen a jómódú és(vagy vezető poziciót betöltő férfiakra jellemző,, de már a hasonló helyzetű nők lassan szélesedő rétege is kezdi átvenni. Másik stélsőség a kedvezőtlenebb helyzetűek (főleg nők) csodaváró és önigazolást kereső menekülése a vallási és ezoterikus tanokhoz, amelyek elviselhetőbbé teszik a hagyományos női szereppel együttjáró áldozatvállalásokat (a család és a gyermekek érdekében). A vallásos hit számukra minden lemondást erénynek tüntet fel, amiért majd elnyerik jutalmukat a túlvilágon. E szélsőségek többnyire kizárják egymást. De előfordul az is, hogy – különböző arányban – keverednek; az emberben ugyanis, mint speciális élőlényben sok ellentmondás megférhet egymással.

Egy szemléletes hasonlat szerint: az arab nők tetőtől talpig fekete leplén csak egy kis rés van, amin keresztül láthatják a világot. Hasonlóképpen minden vallásos ember látása is korlátozott, bár látóterét a tudomány egyre bővíthetné. A mítoszvezérelt látásmódok megszüntetésének időszerűsége azonban nemcsak a nagy, történelmi vallásokra, hanem a különböző szektákra és az ezoterikus tanokra is érvényes Többek közt azért, mert ezek is misztifikálják, vagyis titokzatosnak és nehezen kezelhetőnek körvonalazzák a nemiséget, amit szerintük csak mágikus ritusokkal lehet befolyásolni. Ez rendkívül hátrányos helyzetet teremt a vallásos és ezoterikus tanok hívei számára, amit csak a rációvezérelt, reális értékrend megismerése és elfogadása képes megelőzni vagy megszüntetni. Ami nehezen fér össze az istenhittel, bár a kétféle értékrend különböző arányú elfogadásának eseteiben ekőfordulhat egy viszonylagos belső egyensúly.

3. Új trendek a párkapcsolatokban és a párterápiában

(Referátum a 20. Individuálpszichológiai Világkongresszuson. Oxford, 1998)

A legutóbbi évtizedek statisztikai adatai azt mutatják, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot, s ugyanakkor növekszik a válások, különélések és a nem legalizált együttélések száma. Mind gyakrabban esik szó a családnak, mint a társadalom egyik legfontosabb intézményének válságáról, ami egyúttal a házasság válságát is jelenti. Ebből következően alapvető társadalmi érdeknek tűnik e válság okainak és következményeinek megismerése és kedvező irányú befolyásolása. Ehhez viszont elemeznünk kell a partnerkapcsolatok változásának trendjeit, s tovább kell fejlesztenünk a párterápia és családterápia módszereit.

A házastársi kapcsolatok változásainak megértése szempontjából jelentős fejlemény volt a legutóbbi évszázadokban kibontakozott romantikus szerelemkultusz tanulmányozása. Talán elegendő néhány közismert tényre utalni, pl. arra, hogy – eleinte a felsőbb körökben – divatba jött az ún. galantéria, vagyis a csiszolt modorú udvarlás és a szerelmi kalandok. A házasság ugyan továbbra is merőben ellentétes maradt a szerelem kritériumaival, ám a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni, s igyekeztek „szerelmi házasságot” kötni. Ez lényegében az érzelmi és szexuális összhang elsődlegességét jelentette; később azonban mindinkább összeegyeztették a „jó parti” kívánalmaival. (Már csak azért is, mert az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó „szerelmi házasságok” gyakran kudarcot vallottak.)

Napjainkban mégis a szerelmi házasság az általánosan elismert erkölcsi érték és követendő norma a nyugati társadalmakban. Az egyéni érdekek ezért gyakran a szerelem álruhájába öltöznek, s ezáltal látszólag szentesítődnek. Valójában azonban a házasságpiac nem szűnt meg, csupán finomodott: az anyagi és hatalmi érdekek mellett teret engedett a szerelem szimbólumaival jelzett, pszichés szükségleteknek.

A házasság válsága – vagy funkcióváltozása?

Válságra nemcsak az utal, hogy kevesebben kötnek házasságot, hanem az is, hogy a valódi házasságbomlás (különélés vagy látszat-együttélés) felülmúlja a válások számát. Úgy tűnik, hogy hosszabb távon a házasságoknak csak viszonylag kis hányada (10-20%-a?) mondható nagyjából kiegyensúlyozottnak. Mindazonáltal ma is elég sokan házasodnak vagy együtt élnek partnerükkel, így a válság valójában nem a házasság létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját érinti.

Vagyis nem egzisztenciális, hanem ún. fejlődési válság, amely korunk társadalmi változásaival függ össze. A szóban forgó fejlődési válság a patriarchális monogámia válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A nemek hagyományos hatalmi struktúrája tarthatatlanná vált; újjá kell szervezni, új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül. A megváltozó erőviszonyokat jelzi, hogy hazánkban (de másutt is) a válások többségét a nők kezdeményezik. Ennek egyik fő oka, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. Átalakítani azonban ritkán képesek, így inkább elválnak. (Egyre többen megtehetik, ha anyagilag sem függenek férjüktől.)

Válságtünetként értékelhető az extramaritális kapcsolatok mind gyakoribb előfordulása, most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. A közfelfogásnak megfelelően a családjogi törvények még sok helyen a válóokok között tartják nyilván az ún. „házasságtörést”, vagyis a félrelépést, a külső kapcsolatot. Ám az is igaz, hogy ez a jogi fogalom egyre több országban megszűnt létezni illetve nem szerepel az elfogadható válóokok között. Ugyanis az ún. „külső kapcsolat” ma már nem feltétlenül válóok. De válságtünetnek tartják még pl. a gyermekvállalási kedv megfogyatkozását, vagy a szerelem elmúlását és egy új szerelem jelentkezését is.

Egyénileg egy párkapcsolat válsága mögött mindig bizonyos fontosnak tartott igények, szükségletek kielégületlenségét találjuk egyik, vagy mindkét félnél. Ez elsősorban a párválasztási éretlenséget, az értékrendek és életstílusok felmérésének és összeegyeztetésének sikertelenségét tanúsítja. Kevesen jutottak el addig a felismerésig, hogy „tökéletes házastárs” hosszabb távon nem létezik: lehetetlen egyetlen partnerben „mindent” megtalálni. Tehát vagy lemondunk néhány, kevésbé fontos igényünkről, vagy pedig több partnerben próbáljuk megtalálni mindazt, amit keresünk.

A személyiségfejlesztő funkció kibontakozása

A hagyományos házasságnak, s vele együtt a családnak három fő funkciója volt: 1. termelési-gazdálkodási, 2. szexuális-erotikus és 3. fajfenntartó, gyermeknevelő. A szerelemkultusz terjedésével (és az iparosodással) párhuzamosan azonban kibontakozott egy individualizálódási folyamat, amely aztán az említett alapfunkciókon túlmenően a legkülönbözőbb egyéni szükségletek kielégítését is a házasság funkciójává tette. Ennek során előtérbe kerültek a házastársi kapcsolat lelki funkciói, amelyek a szükségletek változásai szerint alakulnak. Vannak köztük viszonylag állandóak is, pl. a pszichoszomatikus egyensúly fenntartásának szükséglete, ami elsősorban a stresszek, a feszültségek levezetésének elősegítését jelenti. Ezzel szorosan összefügg a házasság irányítási és ellenőrző funkciója: egyre fontosabbá válik a véleményalkotás, az értékválasztás és világnézet irányítása, összehangolása. Átmenetileg erősödött, de már csökkenni látszik a házasság helykijelölő, státus-meghatározó szerepe.

Az individualizálódás folyamata és a gyorsan differenciálódó egyéni szükségletek egyre inkább úgy alakították a házasságot, hogy igazi intimkapcsolattá váljon és elősegítse mindkét fél önmegvalósítását, ami A. Maslow (1963) és mások szerint ma már alapszükségletnek tekinthető. A házasságnak tehát alkalmasabbá kell válnia a személyiségfejlődés elősegítésére. Tény viszont, hogy szoros összefüggés és kölcsönhatás van a társadalmi feltételek és az egyéni életstílus, a magánélet, s ezen belül a házastársi kapcsolatok jellege között. Ahogyan Adler (1931) írja: „fejlődésünkre döntő hatással vannak a körülményekből adódó korlátok és lehetőségek.” A rendszerelmélet szerint a házasság többé-kevésbé mindig nyitott rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban áll környezetével. A hagyományos, patriarchális házasság azonban igyekezett elzárkózni a külső hatások elől, bár a férfinek több szabadságot és mozgási, kapcsolati lehetőséget biztosított.

Korunkban a nőmozgalom, az emancipáció és az ún. „szexuális forradalom”, vagyis a liberalizálódás sikerei nyomán a házasság patriarchális és zárt jellege tarthatatlanná vált, s fokozatosan kezdett fellazulni. Igy alakult ki az említett fejlődési válság. Ezzel párhuzamosan a házassági elvárások és kapcsolati normák átalakulóban vannak,mintegy alkalmazkodnak a társadalom nyitottabbá válásához és demokratizálódásához. A nyitott társadalom gazdasági és szociális rendjének pedig a nyitott és egyenlőségelvű házasság vagy párkapcsolat felel meg.

A nyitott párkapcsolat jellemzői

Ebben az esetben nem a házasságok egy bizonyos típusáról van szó, hanem a jövő párkapcsolatainak egyik általános jellemzőjéről, több típus közös vonásáról. Ahogyan az ismert házasságkutató, Jessy Bernard (1973) írta, a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké, amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem átgondolt érzelmi elkötelezettségre épülnek, s mindkét partner számára optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget biztosítanak. N. és G. O’Neill (1972) szerint az ilyen házasságra az egyéni fejlődés és önmegvalósítás kölcsönös segítését célzó elkötelezettség jellemző.

Röviden összefoglalva azt mondhatjuk: a nyitott párkapcsolat mindkettőjüknek viszonylagos szabadságot biztosít a kölcsönös bizalom és a rugalmasan alkalmazkodó szerepviselkedés alapján. Olyan intim kapcsolat, amely inkább a szoros barátságra emlékeztet, s nem függ a szerelem meglététől vagy elmúlásától. Ennélfogva stabilabb és harmonikusabb, ugyanakkor kreativabb, dinamikusabb -- és mentes a féltékenységtől! Egy ilyen korszerű kapcsolat megvalósítása természetesen nem könnyű, s nem egyszerűen elhatározás kérdése. A nyitott házasság fogalmához ma még rengeteg félreértés és előítélet tapad. Egy kérdőíves adatgyűjtésem több mint ezer résztvevője közül a többség úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri eléggé ezt a fogalmat, de ha ésszel el is fogadná, megvalósítani nem tudná.

Az USA-ban néhányan már a 20. század harmadik évtizedétől kezdve próbálkoztak a házastársi kapcsolatok szabadabbá tételével. Meghirdették pl. az ún. „baráti házasságot” (B. Lindsay és W. Ewans stb.). E próbálkozások azonban nagy ellenállásba ütköztek (főleg az egyházak részéről), s ha valaki mégis a gyakorlatba próbálta átültetni az új elveket, rendszerint kudarcot vallott. Egyik könyvében Adler (1931) is leírt egy ilyen esetet: két „szabad-gondolkodó” értelmiségi a válásuk utáni újra-házasodáskor megegyezett a „teljes szabadság” kölcsönös elfogadásában. Egy ideig ez be is vált, ameddig csak a férj lépegetett félre és beszámolt élményeiről feleségének. Ám amikor az asszony is megpróbált félrelépni, beteg lett, tériszony fogta el, s ez a házhoz láncolta; így a férjnek állandóan mellette kellett maradnia, hogy ápolja.

Adler a kudarc okát a közösségi érzés hiányával magyarázta, mivel a házasságot „közösségi feladatnak” tekintette, amelyben két ember „együttműködésre szövetkezik”, s ez korlátozza szabadságukat. Bár ezek az elvek elfogadhatóak, az említett házasság kudarcát mégsem magyarázzák elegendőképpen. A közösségi érzést és együttműködést ugyanis a jelek szerint ő is a házastársak érzelmi és erotikus kapcsolatának kizárólagosságával azonosította. Ez pedig, mint láttuk, a hagyományos, zárt házasság egyik fő jellemzője, amely ma már semmiképpen sem tekinthető korszerűnek és követendőnek. A példában szereplő feleség önként vállalta a szabadság biztosítását, ami nem mond ellent a közösségi érzésnek és együttműködésnek. Más kérdés, hogy nem tudott „felnőni” a kitűzött, közös feladathoz.

Sok házassági probléma éppen abból adódik, hogy a partnerek nem tisztázzák és nem egyeztetik össze időben a házassági elvárásaikat és normáikat, vagy felkészületlenek, éretlenek az elfogadott értékek és normák megvalósítására. Az ennek folytán keletkező konfliktusokat pedig nem tudják kreativan kezelni és megoldani. Igy a házassági szerződés módosítása vagy újraírása többnyire fel sem merül.

Hűség és intimitás, féltékenység nélkül

Adler szerint a szerelem és házasság „az együttműködés egy fajtája”, mégpedig saját érdekünkben és „az emberiség üdve, boldogulása érdekében is.” Ahogy írja, „mindegyikünknek azon kell lennie, hogy megkönnyítse és gazdagítsa a másik életét.” Azzal is teljesen egyetérthetünk, hogy „ha a szerelmesek teljesíteni akarják a házassággal járó feladatokat, úgy a munkát, a szolidarítást és a közösségi érzést kell a legelső helyre tenniük.” Ebből az idézetből a szolidaritást emelném ki, mint legfontosabbat, amiben a közösségi érzés is benne foglaltatik. Hozzátenném, hogy épp a szolidaritás a hűség legfontosabb kritériuma! Éspedig fontosabb, mint az érzelmi vagy erotikus kizárólagosság, amely nem mindig jár együtt a szolidarítással.

Adler a „bensőséges odaadásnak” központi szerepet szán a házasságban, s ez tulajdonképpen az intimitás lényege; ugyanis feltételezi a feltétlen bizalmat és a kölcsönös őszinteséget. (Ez azért fontos, mert sokan azt hiszik, hogy jogukban áll bizonyos dolgokat eltitkolni házastársuk előtt, s ez nem sérti az intimitást.)

A romantikus illúziók között az egyik legveszélyesebb a féltékenység szoros összekapcsolása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti” értelmezése. Egyesek szerint a féltékenység „normális, ösztönös megnyilvánulás” az embernél ugyanúgy, mint az állatoknál. Az ember azonban nem ösztönlény; a féltékenység pedig nemcsak szerelmi kapcsolatban jelentkezhet, hanem bármilyen más kapcsolatban is, ahol érdekeinket veszélyeztetve látjuk. Lényegében olyan, agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amit egy birtokunkban levő – vagy jogos tulajdonunknak tartott – dolog elvesztésétől való félelem vált ki. Tehát a birtoklás, a hatalmi vetélkedés játssza benne a döntő szerepet. Továbbá – s ezt Adler óta tudjuk! – a csökkentértékűségi érzés, az alacsony önértékelés, az elbizonytalanodás, amelynek kompenzálása az egyénnek nem sikerül, így komplexussá válik (vagy átcsap túlkompenzálásba: agressziv gyanúsítgatásba és ellenőrzésbe).

A féltékenységet sokan összetévesztik a féltéssel. Holott a féltékeny egyén nem a partnerét félti, hanem önmagát. S nem valami reális veszély miatt, hanem, mert beteges félelmét partnere kisajátításával próbálja ellensúlyozni. A magabiztos, lelkileg önálló, autonóm ember akkor sem hajlamos a féltékenységre, ha szerelmes. Az érett szerelem ugyanis kölcsönös és kiegyensúlyozott, s inkább átmeneti áldozatra kész, mint kisajátításra! Adler erről kis túlzással azt írja, hogy mindegyikük többet törődik partnerével, mint önmagával. Ha pedig erre nem képes valamelyikük, akkor szaksegítségre van szükségük, amibe lehetőleg mindkét felet be kell vonni.

Sokak szerint a féltékenységet csak a teljes kizárólagosság szigorú megvalósításával lehet kiküszöbölni. Maga Adler is szükségesnek tekintette a monogám kapcsolatok kizárólagosságát; sőt, a házasság előtti szexuális kapcsolatokat is elítélte. A maga korában talán igaza is volt, ám azóta a viszonyok alaposan megváltoztak.. ma már nemcsak a premaritális kapcsolatok elfogadottak, hanem egyre inkább az extramaritális kapcsolatok is megegyezés tárgyát képezik. A szabad kapcsolatlétesítésnek természetesen előnyei és veszélyei egyaránt vannak. Lehetséges előnye például, hogy egy külső kapcsolatban olyan, fontosabb igények is kielégülhetnek, amelyek a házasságban nem, vagy csak részlegesen voltak kielégíthetők. Nyilvánvaló veszélye viszont egyebek között az, hogy egy (látszólag) minden szempontból kielégítőnek tűnő külső kapcsolat kérdésessé teheti a „báziskapcsolat”, a házasság stabilitását..

Új trendek a párkapcsolatokban -- új életstílus

Mindezzel együtt kétségtelen, hogy a házasság intézménye, s egyáltalán a párkapcsolatok változóban vannak, ezért le kell vonnunk az ebből következő tanulságokat. Ha a házasságok nyitottabbakká, vagyis kevesebb megkötöttséggel járókká, szabadabbá és az egyéni fejlődést, az önmegvalósítást jobban előmozdítókká válnak, akkor feltehetőleg kibontakozik a házassági és együttélési formák sokfélesége, az egyéni igények sokféleségének megfelelően. Ez a kibontakozás azonban nyilván hosszabb, több generáción átívelő folyamat, hiszen a mai ember egyrészt nincs eléggé felkészülve rá, másrészt nagy mértékben hiányoznak a folyamatot megkönnyítő objektiv és szubjektiv feltételek. (Nem is szólva olyan, erősen gátló tényezőkről, mint pl. a világméretű HIV-fertőzés veszélye.) Ám ma még nemcsak a veszélyek elhárítására képes, felkészült párok próbálkoznak kapcsolatuk nyitottá tételével, hanem azok is, akik csak részben alkalmasak és érettek ennek megvalósítására. Az utóbbiak közül került ki az Adler által példaként bemutatott házaspár is.

Ilyen esetekben a terápiás szaksegítségnek két fő lehetősége van: az egyik, hogy javasoljuk abbahagyni (legalábbis egyelőre) a nem rájuk méretezett vállalkozást, s egyéb módon tenni kielégítőbbé a kapcsolatot. A másik, hogy segítünk nekik a feltételek megteremtésében és a felkészülésben. A kettő persze nem zárja ki egymást. A korszerű párterápia ilyen esetekben az alábbi elvekből indulhat ki:

Reális elvárások, autonómia és teljes egyenrangúság nélkül egy külső kapcsolat túl nagy kockázatot jelent a házasságra! Tehát az ilyen próbálkozások helyett az említett feltételek megteremtésével kezdjék meg házasságuk kielégítőbbé tételét, korszerűsítését.

Ha nem akarnak elválni, úgy a házasságot tekintsék mindketten báziskapcsolatnak, a házastársat pedig legjobb barátjuknak és legfőbb szövetségesüknek, akiért leginkább felelősek. Igy semmilyen külső kapcsolat nem mehet ennek rovására, nem sértheti a házastárs és a család jogos érdekeit.

Az esetleges külső partner tudjon a báziskapcsolatról, és a házastárs is tudjon a külső partnerről; lehetőleg ismerjék és fogadják el egymást. Ez azt jelenti, hogy nem lehet bárki a külső partner, hiszen az ilyen kapcsolathoz a házastárs elfogadása, jóváhagyása szükséges. (Sokak számára ez utóbbi irányelv teljesítése a legnehezebb, mert „nem tudnak osztozni” a partnert, mint „saját tulajdont” illetően.) Ezzel kapcsolatban fontos, hogy a külső partner is érett, autonóm személyiség legyen, s ne akarja egyoldalúan magához kötni házas partnerét. Emiatt gyakran szükség lehet a külső partner bevonására is a terápiába.

Ami Adlert illeti, eszmei rendszere tulajdonképpen nem mond ellent a nyitott házasság lehetőségének. Egyrészt gyakran hangsúlyozta, hogy „minden másként is lehet”, s hogy alkalmazkodnunk kell a változó társadalmi feltételekhez. Másrészt világosan látta, hogy „az emberek nagy része nincs jól felkészülve a közösségi életre”, s hogy „a házasságra való alkalmasság nem érik be máról holnapra”, továbbá, hogy „az egyénnek a házassághoz való viszonya életstílusának a megnyilvánulása”. Helyesen ismerte fel, hogy „korunk egész beállítódását felül kell vizsgálnunk, és az új tapasztalatok ismeretében megváltoztatnunk.” (Lásd Adler: Életünk jelentése. 1994,.)

4. A prostitúció jelene és jövője

Egy vita tanulságai

Van egy nagyon „kétélű”, sőt, megtévesztő szólásmód a hazai nyelvjárásban, amikor „szerelmi aktusnak” vagy „szerelmeskedésnek” nevezik az erotikus viselkedést, függetlenül annak jellegétől, minőségétől. Pedig könnyen belátható, hogy a fiziológiás erotikának sokszor semmi köze a szerelemhez; különösen akkor, ha létérdekből, vagy anyagi ellenszolgáltatás céljából kerül rá sor. Mégis vannak, akik úgy próbálják feltüntetni az „üzleti szexet”, mintha azonos értékű lenne a szerelmi odaadással, s erről igyekeznek partnerüket, sőt, néha önmagukat is meggyőzni. S itt nemcsak – és nem is elsősorban – az egyesek által „hivatásos szeretők”-nek nevezett prostituáltakra gondolok, hanem bárkire, aki anyagi vagy karrierérdekből „megjátssza magát”, vagyis vágyat és élvezetet szimulál a szexuális együttlét során. Az említett „érdek” nem feltétlenül jelent azonnali pénzbeli hasznot, de jelenthet sokféle más előnyt, ajándékot, vagy akár a „házastársi kötelesség” teljesítését is.

Ha valaki egy lehetséges partnert le akar kötelezni, mert vár tőle valamit, amire szüksége van, esetleg „szexuális szolgáltatással” igyekszik ezt elérni, s a cél érdekében igyekszik a vállalt szerepnek megfelelően, szenvedélyesen viselkedni. Ha nagyon beleéli magát és elég fejlett a szexuális reagáló-készsége, esetleg még az adott partner is szimpatikus neki, akkor előfordulhat, hogy többé-kevésbé élvezi is az együttlétet (s nemcsak azért, mert sikerélményt jelent számára, amennyiben közelebb visz célja eléréséhez). A gyakran változó partnerrel folytatott, üzletszerű szexuális kapcsolatok esetén azonban ez már aligha lehetséges; ott legtöbbször csak megjátszás lehet, ami egyértelműen a partner megtévesztését célozza.

A megjátszásnak, vagyis az élvezet és kielégülés színlelésének azonban vannak kevésbé tudatos és nem anyagi haszonszerzésre irányuló formái is. Amikor például egy fejletlen orgazmuskészségű nő szimpatikus vagy épp szerelmi partnere kedvéért valódi erotikus vágy és izgalom nélkül, vagy gátlásokkal küszködve is hajlandó a közösülésre, gyakran erőlteti és ezzel együtt akaratlanul megjátssza a kielégülést, akkor ezzel nemcsak a partnerét téveszti meg, hanem önmagát is becsapja. Azt hiszi ugyanis, hogy helyesen viselkedett, hiszen igyekezett mindent megtenni, hogy örömet nyújtson partnerének. (Amit megkönnyít, hogy esetleg nem is tudja, milyen az igazi orgazmus.) Ám, ha ez gyakran előfordul, rögzülhet az orgazmus-képtelenség, s azon már csak szexuálterápiával lehetne változtatni.

Tudatos megtévesztés, vagy öncsalás

Ezúttal azonban a nagyobb veszélyre, az üzleti szexuális szolgáltatásokkal együtt járó, tudatos (bár rutinszerű) megtévesztésre hívnám fel a figyelmet. Amióta a prostitúció egyes külföldi példák nyomán nálunk is megszűnt büntetendő cselekmény lenni, s bizonyos, lazuló korlátok mellett legálissá és nyilvánossá vált, azóta érthetően a közfigyelem előterébe került és érdekes vitákat váltott ki. A viták két fő pólusát lényegében a pro és kontra attitűddel lehet jellemezni. Vagyis az egyik tábor elfogadja, vagy éppen bátorítja, szükségesnek és hasznosnak tartja a prostitúciót; a másik viszont elutasítja, károsnak és kiküszöbölendőnek tartja. A két pólus között természetesen átmenetek, fokozatok is vannak. Eddig inkább az utóbbi attitűd dominált: erkölcsi, jogi vagy egészségügyi és egyéb érvekre hivatkozva sokan erélyesen követelték a prostitúció felszámolását, betiltását (bár ennek módszereit illetően nem mindig értettek egyet). Az utóbbi években azonban megjelent és erősödni látszik egy ellentétes tendencia, amelynek képviselői egészen más módon közelítik meg ezt a társadalmi jelenséget, melynek nagyságrendjére jellemző, hogy mind a szolgáltatók, mind az igénylők sokan vannak; számuk több száz ezerre tehető, tehát nem elhanyagolható (nem is szólva az esetleges következményekről).

Vizsgáljuk meg először a prostitúció igazolására törekvők álláspontját. Amit aktuálissá tesz többet között az a körülmény is, hogy Hollandiában az elmúlt években a bordélyházakat is engedélyezték. Köztudott, hogy a prostitúcióval nemcsak az utcán, a vendéglátóhelyeken vagy a tömeges rendezvényeken (pl. autóversenyeken stb.) lehet találkozni, hanem egyes újságokban, filmeken és az interneten is. Több olyan website érhető el, amely valamilyen formában foglalkozik a prostitúcióval, köztük néhány magyar nyelvű is található. Néhol vita is folyik a témáról. Erről pl. a Magyar Szexológiai Szemle 20004. száma is hírt adott; az egyik ilyen vita ezt a sajátos címet kapta:

„Lehet-e áru a szerelem?”

A cím arra utal, hogy egy vitapartner közölte: tapasztalatokat szerzett a „szerelem-piacon”.Ez utóbbin éjszakai mulatóhelyeket értett, ahol prostituáltak kínálták szolgáltatásaikat. Ugyanis ő ezt „szerelmi szolgáltatásnak” tartotta, s egy sajátos ideológiát talált ki hozzá. Szerinte a prostik valójában „hivatásos szeretők”, akik jó pénzért bárkinek megengedik, hogy rövid ideig „szerethesse” őket. Vagyis szerinte a szerelem is áruvá vált a mai társadalomban. Úgy tűnik, ez a vitapartner összekeveri a szerelmet a szexuális viselkedéssel, holott a kettő korántsem ugyanaz! Együrres előfordulásuk ugyan, kívánatos lehet, mert a szexuális viselkedést mintegy magasabb élményszintre emeli; de ez viszonylag ritkán történik meg (s persze még az „együtt-járás”, együttélés vagy házasság sem garancia rá). A szexuális kapcsolat nem feltétlenül intim-kapcsolat vagy éppen szerelem. Látszólag ugyan hasonlíthat rá, különösen, ha az egyik (vagy mindkét) fél „megjátssza magát”; ez azonban csalás és/vagy öncsalás, megtévesztés. A fizetett szexuális szolgáltatást pedig különösképpen el kell határolnunk a szerelemtől, amihez semmi köze sincs. Ha a „szolgáltató” mégis a szerelmest játssza, akkor lehet, hogy jó színész(nő), s lehet, hogy ügyfele beéri a szerelem látszatával, vagy éppen el akarja ezt hinni, de ez valójában csupán megfizetett szerepjáték, amely csak addig tart, amíg a fizetség biztosított. A szolgáltatónak legtöbbször még testi kielégülést, élvezetet sem jelent, hanem fárasztó kötelesség, amit csak kényszeredetten vállal az anyagi haszon érdekében.

Egyesek azt hiszik, hogy a prostituáltak általában nem „kényszeredetten” végzik munkájukat, hanem azért, mert „szeretik a szexet”, aminek mesterei. Épp ezért sajnálatosnak tartják, hogy nem becsülik meg őket. Eszerint vannak emberek, akik az átlagosnál jobban szeretik az erotikát, mintha kifejezetten erre születtek volna. Ebből úgy tűnhet, hogy a prostituáltak önként és szabadon vállalkoznának bizonyos szexuális igények kiszolgálására. De mit mondott erről a hazai Prostituáltak Érdekképviseleti Egyesületének elnöknője?: „Manapság több ezer lány és asszony él a testéből. Nem azért, mert erre születtek. A körülmények kényszere, hogy csak így maradhatnak fenn a még tisztességes világban. A prostituáltak 70%-a a körülmények áldozata.” S hozzátette: „Most azért küszködünk, hogy… vállalkozókká válhassanak.”

Lehet ugyan, hogy ez a 70% valójában 80 vagy 90%, de bizonyosnak tűnik, hogy a prostituáltak túlnyomó többsége a körülmények áldozata, vagyis kényszeredetten végzi munkáját. A vitapartnerek persze azt mondják erre, hogy valószínűleg a más szakmabeliek többsége is kényszeredetten dolgozik, a megélhetés kedvéért, s nem nagyon válogathat a munka terén. Nem mindegy azonban, hogy milyen az a munka, s hogyan hat az emberre.

Ez a munka ugyanis tragikusan rossz, züllesztő hatással van a prostituáltakra, s e hatás alól valószínűleg igen kevesen tudják kivonni magukat, még a legfelső, viszonylag szabadabb rétegükben is. (Hogy hogyan, az további vizsgálatokat érdemelne.) De nem sokkal jobb a helyzet az ügyfelek vonatkozásában sem: kialakítja vagy erősíti bennük azt a szemléletet, attitűdöt, hogy a szexuális kielégülés megvásárolható testi élvezet, amely semmilyen felelősséggel vagy elkötelezettséggel nem jár. Mindezeken túl a nemi úton terjedő betegségek veszélyét is fokozza minden érintett számára.

Naív és veszélyes elgondolások

Képtelen feltételezés, hogy a szexuális szolgáltató azért kap pénzt, mert megengedi, hogy őt adott ideig „szeresse” az ügyfél. A szexuálisan kiéhezett ügyfél, aki – jobb híján – pénzért vásárol nemi kielégülést, nem szokott beleszeretni a prostituáltba, még ha tetszik is neki valamilyen szempontból. A prostitúció ugyanis kifejezetten testi szolgáltatás, amely gyors és alacsony szintű erotikus kielégülést nyújt az ügyfélnek. Elég ritka kivétel, hogy néhány kedves szó vagy érdeklődés is társul hozzá. Erre sem idő nincs, hiszen a prostituált igyekszik minél több ügyfelet kiszolgálni, sem lelkiállapota és felkészületlensége nem teszi ezt lehetővé. Pedig kétségkívül jó lenne, ha a testén és rutinos mozdulatain kívül valami mást is tudna nyújtani; pl. ügyfelének lelki igényeit is észrevenné és legalább részben kielégítené. (Ez esetben akár terápiás hatása is lehetne, ahogyan az amerikai betanított „pótpartnerek” (surrogates) segítenek pl. egy szexuális zavar megoldásában.)

Naív elgondolás az is, hogy a „szerelem-vásárlás” vagyis fizetett szexuális szolgáltatás) által a prostituált és ügyfele közötti jövedelemkülönbség kiegyenlítődhet. Néha ugyan ez is előfordulhat, de társadalmi méretekben ez aligha változtat a (patriarchális) rendszeren. S nxilvánvalóan a férfi-dominancia kifejeződése. Persze hagyományosan egy férj is megveszi („elveszi”), tulajdonává teszi a feleségét, aki ezáltal szintén prostituálódik – hangoztatják a vitapartnerek. S ennek a veszélye valóban fennállhat, de inkább csak akkor, ha a feleség anyagilag (vagy egyéb szempontból) kiszolgáltatott helyzetbe kerül férjétől. A vitapartnerek szerint viszont az a férfi, aki minden jövedelmét a családjára költi, szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet feleségétől, mert nincs pénze máshol (prostiktól) szexuális kielégülést vásárolni. Ezen az alapon bevezetnék a „fizetett család” fogalmát; vagyis, hogy a házastársak minden, egymástól kapott szolgáltatást pénzben számoljanak el, s akkor nemcsak gazdaságilag, hanem szexuálisan is függetlenek lehetnek egymástól.

Értékek cseréje – vagy emberkereskedelem?

A „fizetett család” azonban képtelenség: a házassági és családi funkciókat nem lehet pénzzel megváltani, hiszen az érzelmeknek, gondolatoknak és a mindennapi együttélés ezer apró mozzanatának nincs „árfolyama”. Mesterkéltté és rideggé válna a folytonos számolgatásoktól (és alkuktól). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csereelmélet nem érvényes mindenfajta kapcsolatra, így a családi kapcsolatokra is. Hiszen az ilyen kapcsolatok tartóssága és harmóniája is azon múlik, hogy a résztvevők hosszabb távon megkapják-e a csereértéket egymásnak tett szolgálataikért. A csereérték azonban itt nem a pénz, hanem valamilyen szükséglet, igény kölcsönös kielégítése lehet. Ez egy sokrétű, komplex és hullámzóan változó helyzetet jelent, amit durva egyszerűsítés lenne a jövedelmek kiegyenlítésére visszavezetni. Az viszont tény, hogy az anyagi vagy egyéb előnyökhöz jutás lehetősége gyakran erősen befolyásolja a párválasztást és családalapítást -- ami aztán később könnyen megbosszúlja magát.

A prostitúcióval kapcsolatos szakirodalomról egyik vitapartneremnek az volt a véleménye, hogy „sztereotip megfogalmazások, statisztikákkal alátámasztva”. Az emberkereskedelem szerinte a kapitalista társadalom velejárója, hiszen pl. futballistákat és különböző szakembereket is adnak-vesznek. Érthető, hogy ugyanezt teszik a lányokkal – ami nem is lenne baj, ha jól megfizetnék őket is. Ám ennél fontosabbnak tartja, hogy a prostituáltak társadalmi megítélése átalakuljon. Az erről közölt cikkek ugyanis szerinte nem tárják fel az emberi aspektusokat, és ha igen, akkor csupa negativ megállapítással lehet találkozni. Mintha ezek az emberek mind sérültek vagy perifériára szorultak lennének és csak a gazdasági vagy egyéb kényszer sodorná őket erre a pályára. A társadalomra szerinte nem a prostitúció veszélyes, hanem annak tiltása és büntetése, mert ez könnyen a bűnözők világába sodorja őket.

A holland példa

Nyilvánvaló, hogy a vitázó mindenáron igazolni akarja a prostitúciót, amit hasznosnak (s így erkölcsösnek) tart. Érveit szerencsére nem nehéz megcáfolni. Az emberkereskedelem a rabszolgaság korában valóban mindennapos volt, s tény, hogy még ma is előfordul. Bár 1949-ben megszületett az ENSz egyezmény az emberkereskedelem tilalmáról, amihez hazánk is csatlakozott, s amit eddig nem is mondtunk fel. Néhány ország, így pl. Hollandia ugyan figyelmen kívül hagyta az egyezményt, de a prostitúció szabályozását célzó törvényük hat évig terjedő börtönnel bünteti azt, akire az emberkereskedelem vádja rábizonyul. A holland diplomácia és a civil szervezetek különböző projekteken dolgoztak az emberkereskedelem megakadályozására. A náluk illegálisan tartózkodó prostituáltak, akik emberkereskedelemnek estek áldozatul, kormányzati segítségre jogosultak. Ha bármelyikük feljelenti az emberkereskedőt, ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphat a jogi eljárás befejeztéig. Három hónap alatt kell eldönteniük, indítanak-e pert a vádlott ellen, s közben mindvégig igénybe vehetik az egészségügyi és a gazdasági segélyszolgálatokat. Egyébként törvénytelennek tekintik:

1. A kényszerítés következtében létrejött prostitúciót,

2. egy kiskorú részvételét a prostitúcióban,

3. ha prostitúció céljából más országból hoznak embereket, és

4. ha a kényszerített személytől elveszik a prostitúcióból származó jövedelmet.

Igaz ugyan, hogy a bordélyokat legalizálták, de a prostituáltak alkalmazása hatósági engedélyhez kötött. A hatóság szabályozza a bordélyok működését és rendszeresen ellenőrzi azokat. Szabályozzák a „munkahelyek” nagyságát, hideg és meleg vízzel, valamint óvszerrel való ellátottságát. Ezenkívül védik a prostituáltak testi és lelki integritását. Tiltják pl. a veszélyes szexet, a kötelező italfogyasztást az ügyféllel. Ugyanakkor előírják a rendszeres egészségügyi kontrollt, és a hatóság által kijelölt protektor (tanácsadó, gondozó) felkeresését.

A nem önállóan dolgozó prostituáltak után alkalmazójuk köteles társadalombiztosítási járulékot fizetni, így betegség esetén táppénzt kaphatnak és nyugdíjra is jogosultak. Ha egy prostituált nem kíván tovább szexuális szolgáltatóként működni, megteheti, de ez esetben a többi munkanélkülihez hasonlóan köteles munkát keresni és a közvetítő által felajánlott munkát elvállalni. Ez egyelőre elfogadhatónak látszik, s a magam részéről nem bánnám, ha a magyar törvényhozás követné a holland példát. Megfontolandó azonban a nővédelemmel kapcsolatos svéd politika is.

A svéd nővédelem

Svédországban 1999 óta tilos a prostitúció, mert „nem kívánatos jelenségnek” tartják. Törvényt hoztak a nők fokozottabb védelmére, mindenféle erőszak megelőzése érdekében. Ide tartozik a fizetett szexuális szolgáltatások tilalma is, akár az utcán, akár bordélyokban vagy masszázsszalonokban kerülne ezekre sor. A büntetés azonban nem azt sújtja, aki fizetett szexuális szolgáltatásra kényszerül, hiszen alárendelt helyzetben van, s ezt kihasználják a fölényhelyzetben levők. Büntetni tehát ez utóbbiakat kell (pénzbüntetéssel vagy fogházzal). Fontosnak tartják emellett a prostitúcióra kényszerülő nő segítését abban, hogy szakítani tudjon ezzel az életformával. A kormányzat ugyanis tudja, hogy a jogszabályok és büntetések önmagukban nem elegendőek, s csak előkészíthetnek vagy kiegészíthetnek más, hatékonyabb intézkedéseket. Nagy szerepet kapnak a szociális jóléti szolgálatok, a tanácsadás és terápia.

Az új törvény szigorúbban bünteti a munkahelyi szexuális zaklatást is. Sőt, arról is rendelkezik, hogy a nemi erőszakot és a szexuális visszaéléseket tudományos vizsgálatnak kell alávetni, hogy tisztázni lehessen azok okait és megelőzésük módjait. Az ilyen vizsgálatokat az áldozatvédelmi hatóság finanszírozza. Emellett a kriminológiai kutatásokban is fokozottabban kell érvényesíteni a nemek közötti viszony szempontjait. A rendőrségnek nyilvántartást kell vezetnie a nők elleni erőszak eseteiről, s monitorozni kell a prostitúció előfordulási helyeit, mert a videokamerának elrettentő hatása lehet a férfiakra. A nők elleni erőszak miatt elítélteknél biztosítani kell a szükséges terápiát, a külföldi tapasztalatok figyelembe vételével. A törvény kiemelten támogatja a nővédelmi szolgálatokat (telefonos krízisközpontok stb.). 1994 óta működik egy állami központ az erőszakot elszenvedett nők segítése céljából.

Hazai dilemmák és utópiák

Mindezek ismeretében könnyebb megítélni a prostitúció hazai helyzetét és a helyzet alakításának lehetőségeit. Először is, nem indokolt megkérdőjelezni a prostituáltak túlnyomó többségének kényszerítését és kizsákmányolását azon az alapon, hogy van egy szűk réteg, amely „önként és szabadon” adja el szexuális szolgáltatásait. Nem mindegy, hogy csak luxusigények kielégítése, vagy a puszta megélhetés miatt szánja rá magát valaki saját nemiségének áruba bocsátására. A prostituáltak pszichológiai vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy kevés kivételtől eltekintve személyiségük többé-kevésbé sérült, s jelentős részük káros szenvedélyek rabja. Tény, hogy a gazdasági kényszer gyakran alárendelt jelentőségű az egyéb motivumok mellett. Arról azonban szó sincs, hogy „az átlagosnál jobban szeretik az erotikát”. Sőt, az évek során erotikus élvező készségük fokozatosan elsorvad, s már nemcsak az ügyfelekkel, de senkivel sem tudják élvezni a szexet. Itt a pénzre megy ki a játék! Még hogy ők „taníthatnának”? Ugyan mire? Arra, hogy áruvá tegyük a legbensőbb emberi viszonyt? Ez lenne a hasznos?

A prostitúció egyik prókátora szerint „elég baj, hogy a szocializmusban az erotikát kedvelők nem helyezkedhettek el államilag fenntartott öröm-házakban, mert akkor kevesebb lett volna a válás és a hazudozás, bujkálás…. Nem mi akartuk, hogy itt minden áru legyen. Ha pedig így van, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy vajon a tiltás és büntetés jó megoldás-e? Láttuk, hová vezetett a prohibició az USA-ban, s látjuk, hová vezet a drog tiltása: a bűnözéshez vezet. A kirekesztettséghez vezet. A tiltás egyébként maga a reklám…”

Az „államilag fenntartott öröm-házak” fantazmagóriája abnormális utópiának tűnik, amit kár lenne komolyan venni. Inkább e gondolkodásmód eredetét kellene analizálni, hogy kiderüljön, miért identifikálódik a vitázó a prostituáltakkal, s miért idealizálja őket? Milyen érdekek fűzik a tudományos vizsgálatokkal megállapított tények figyelmen kívül hagyásához? S a túlzások lefejtése után marad-e valamilyen „racionális magva” gondolatmenetének?

A képzés lehetősége

A „hivatásos szerető” ugyan elég abszurd gondolatnak tűnik, hiszen a szerelem, mint individualizált érzelmi kötődés, aligha folytatható hivatásszerűen. De amíg a „szexuális szolgáltatásokra” igény mutatkozik, addig talán valóban jó lenne, ha a prostituáltak is „elismert szakmaként” speciális iskolákban tanulhatnának például emberismeretet, egészségügyi prevenciót, szexológiai alapismereteket és hasonlókat. A jelenlegi prostituáltak többsége ugyan nem biztos, hogy alkalmas lenne erre, s nyilván nem is lenne hajlandó rá. De a leendő „szexuális szolgáltatókkal” el lehetne kezdeni valamiféle szakoktatást, hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugaton (főleg az USA-ban) az ún. „pótpartnereket”, partnerpótlékokat (vagy betanító partnereket) készítik fel munkájukra. Ezt a prostituáltak érdekvédő egyesülete is elősegíthetné, ugyanúgy, mint azt a Hivatásos Pótpartnerek Nemzetközi Szövetsége teszi a saját tagjaival.

Mindenképpen érdemes tájékozódni a pótpartnerek külföldi alkalmazásáról. V. Blanchard, a Szövetség elnöke kérdésemre közölte: gondoskodnak a hivatásos pótpartnerek képzéséről. A velük kapcsolatot tartó szexuálterapeutákkal részletesen megbeszélik, milyen segítséget nyújthatnak nekik az olyan ügyfelek kezelésében, akiknek éppen nincs (együttműködésre alkalmas) partnerük. Szerinte a jól képzett pótpartner szükség esetén a terapeuta irányítása nélkül is segíteni tud a szexuális zavarban szenvedőknek, de mindig együttműködésre törekszik a terapeutával. A Szövetség gondosan megvizsgálja az ajánlkozó pótpartnerek személyiségét és szakmai felkészültségét, s nem vesz fel akárkit tagjai sorába. Megalkották saját etikai kódexüket, amelynek betartása minden pótpartner számára kötelező. A képzésükben részt vevők komoly tanulmányokat folytatnak az erkölcsi és a terápiás döntéshozatalban.

Ha nem is ilyen magas igényű, de valami hasonló képzés a mai és főleg a holnapi prostituáltak számára is szükséges lenne. A képzett pótpartnerekre ugyanis valószínűleg még sokáig lesz igény, hiszen a társadalom szexuális kultúrája nem emelkedik kellő mértékben, ezért túl sok a magányos, elvált, vagy szexuális zavartól szenvedő férfi és nő. Nekik segítségre van szükségük, s a társadalomnak is érdeke, hogy segítsen rajtuk. Ez többféleképpen történhet. Egyrészt jól képzett pszichoterapeutákra és szexuális tanácsadókra lenne szükség, másrészt olyan társkereső, partnerközvetítő szolgálatokra, amelyekben nemcsak címeket, hanem képzett szakemberektől valóban hatékony segítséget kaphatnának a rászorulók. Elsődleges megelőzésként pedig a pedagógusokat kellene felkészíteni a korszerű és átfogó szexuális nevelésre.

A végleges megoldás

Végső megoldás természetesen csak az lehet, hogy ne legyen szüksége senkinek prostituáltakra, sőt, lehetőleg pótpartnerekre sem. Ennek persze alapfeltétele a korszerű, átfogó és intézményes szexuális nevelés általánossá tétele. A szexuálisan is kulturált embernek egy fejlett társadalomban nem nagyon lesz tartósan megoldatlan szexuális-partnerkapcsolati problémája. S nem azért, mert bármikor könnyen megveheti, amire szüksége van, hanem mert a nevelés (és önnevelés) kialakította benne az ún. párválasztási érettséget, amelynek révén viszonylag könnyen talál hozzá illő partnert, a kapcsolatot pedig képes ápolni (vagy szükség esetén kulturáltan felbontani és új partnert keresni). A partnerkapcsolat hatékony ápolása főleg kölcsönös alkalmazkodó készséget és kompromisszum-készséget, konfliktus-megoldási készséget igényel, ami tanulható és fejleszthető.

Az elmúlt évszázadban a válások és külön-élések száma megsokszorozódott. Ez történelmi tendenciaként mutatja a hagyományosan zárt, patriarchálisan monogám házasságok és családok életképtelenségét az új viszonyok között. Ezzel együtt a gyermekvállalás is erősen visszaesett, s tipikussá vált az egy-gyermekes (és egy-szülős) család. A gyermekek egészséges személyiségfejlődéséhez viszont a tartós és kiegyensúlyozott együttélés teremtette családi légkör nehezen nélkülözhető. A gyorsan elmúló szerelmet igyan előbb-utóbb felválthatja a baráti és szülőtársi elkötelezettség. Ami fenntartható akkor is, ha egyik vagy mindkét félnél új szerelem jelentkezik egy „harmadik” iránt, mert ezt válás, elhidegülés, s egyáltalán a család sérelme nélkül is át lehet élni, meg lehet valósítani. Éspedig nem titokban, hanem a házastárs mint legjobb barát tudtával és egyetértésével.

Mindez persze elképzelhetetlennek látszik a hagyományos, konzervativ mentalitású emberek számára, akik a férfiaknak is inkább egy prostituált időnkénti felkeresését, vagy gondosan titkolt, futó kalandokat engedélyeznének, mint szerelmi jellegű, tartósabb külső kapcsolatot. Az említett vitapartnerek javaslata a „hivatásos szeretők” intézményesítésére ugyanennek a régi, elavult mentalitásnak egy látszólag modernizált változata, amely azonban sem az egyén, sem a társadalom érdekeit és fejlődését nem szolgálja.

5. A szexuálpolitika korszerűsítése

Hazánkban legtöbbször még a hivatásos politikusok sem beszélnek szexuálpolitikáról. Vagy azért, mert nem ismerik, esetleg feleslegesnek tartják ilyen gyüjtőfogalom alá sorolni a nemiséggel és a nemek viszonyával kapcsolatos szabályozási feladatokat. Ezért inkább „nőpolitikáról”. családpolitikáról, népesedéspolitikáról és hasonlókról beszélnek. A szexualitás fogalmát ugyanis – a közvéleményhez hasonlóan - többnyire ők is azonosítják az erotikával, amit illetlennek vagy magánügynek tartanak.

Kevesen tudják, hogy a szexuálpolitika jóval szélesebb körű fogalom, amely a különböző érdekcsoportok (pártok, civil és állami szervezetek vagy egyházak stb.) nemiséggel összefüggő értékrendjét és céljait fejezi ki. Minthogy sokféle vonatkozása az élet minden területét átszövi, ágazatait négy-öt fő csoportra oszthatjuk: a szexuális egészségpolitikára; a család- és népesedéspolitikára; a szexuális kultúrpolitikára és a szexuális kisebbségpolitikára. Ezek önmagukban is összetett ágazatok és sok szálon fűződnek más szakpolitikákhoz. Ma még azonban ritka nálunk az olyan érdekcsoport, amely tudatosan kidolgozott szexuálpolitikával rendelkezik.

Nemi egészség, család, népesedés

Pedig például a nemiség egészségpolitikája az Egészségügyi Világszervezet által elfogadott szexuális egészség-fogalomból és annak jogi feltételeiből indulhatna ki. Ez elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások) időbeni felmérése és kiküszöbölése jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel. Ha pedig már kialakult funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi identitás és orientáció zavarairól van szó, akkor bárki számára igénybe vehető legyen a pszichológiai és az orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett szexuálterapeuták segítségével. Ezen a téren még alapvető feladat a szaksegítség intézményesítése: szexuális tanácsadók, nevelők és terapeuták egyetemi szintű képzése és intézményes foglalkoztatása, ellenőrzése, továbbképzése. Eddig ugyanis az önjelölt szexuális tanácsadók és „terapeuták” gyakran több kárt okoztak mint hasznot.

A család- és népesedéspolitika terén változatlanul az a helyzet, hogy bár ismertek a magyar népesség állandó fogyását jelző statisztikai adatok (az 1980-as évek eleje óta a magyarok létszáma közel egy millióval csökkent), ezek jelentőségét kevesen ismerik fel és érdemleges intézkedések sem születnek nemzeti túlélésünk biztosítására. A gyermekvállalás előmozdítása és a szülők helyzetének javítása érdekében hozott, eddigi, jogi és anyagi segítség (családi pótlék, gyermekgondozási és nevelési segélyek, gyes, gyed és hasonlók) a tények tanúsága szerint korántsem elegendő a népesség-csökkenés trendjének megállítására vagy éppen visszafordítására. Különösen, ha ezt nem egészíti ki a kulturális és pszichológiai feltételek biztosítása.

Magyarország férfinépessége 1980 óta, női népessége pedig 1982 óta évről-évre csökken A csökkenés azzal magyarázható, hogy magasabb volt a halálozások száma, mint a születéseké. A népesség alakulása harmadik összetevőjének, a nemzetközi vándorlásoknak a súlya a másik kettőhöz viszonyítva alacsony volt az elmúlt évtizedekben. A 20. század utolsó évtizedeiben kiderült, hogy az 1960-as évek közepétől hazánk egyre hátrább csúszott az európai országok egészségi állapotát kifejező, halandósági rangsorban. Igy a születéskor várható élettartam is rövidebb lett a nyugateurópai országokénál. A népesség korösszetételét befolyásoló halálozási arányszám tekintetében a legriasztóbb a 35 és 64 év közötti férfiak halálozási gyakoriságának emelkedése; ez 1959-60 és 1998 között közel 50%-os lett! .. Lényegében a négy évtizedes kommunista modernizációs kísérlet katasztrofális következményeinek korrigálása a feladat.

Egyre kevesebb gyerek, egyre több öreg

Ám a lakosság egészségi állapotának kedvező változása sem elegendő a népességszám stabilizálásához. Holott ez a stabilizálódás több szempontból is kívánatos. A legszélesebb körben elfogadott érv az, hogy a népességszám folyamatos csökkenése megváltoztatja annak kor szerinti összetételét, szerkezetét úgy, hogy az inaktiv időskorúak aránya egyre nő, s eltartásuk a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát veszi igénybe. A termelés mai színvonala alapján jogos az időskorúak elvárása, hogy a javakból részesedjenek. Ha azonban a nemzeti jövedelemnek erre fordított hányada túlmegy egy határon, akkor ez az aktivak és inaktivak arányában olyan változást eredményez, amely miatt mind kisebb lesz a nyugdíjat megtermelő népesség aránya.

A népesség elöregedése befolyásolja a társadalmi döntési mechanizmust is; erősíti azokat az erőket, amelyek a megszokott megoldásokhoz ragaszkodnak és amelyek nagyobb közömbösséget mutatnak a jövőt illető kérdésekben. A népességszám zsugorodása a szociális hálózat kiterjedésére, s annak funkcionálására is hátrányos. A nemek eltérő halandóságával súlyosbított öregedési folyamat eredményeképpen már ma is nagy számú, segítségre, gondozásra szoruló idős ember van. A fogyó társadalmakban az embereknek egyre kevesebb a rokonuk, barátjuk. Ez az egész élet-ciklusra jellemző, de negativ hatás különösen öregkorban mutatkozik, amikor a kevés rokon nemcsak érzelmi izolálódást okozhat, hanem a segélyforrások ritkulását is eredményezi.

A családpolitika tulajdonképpen a szociálpolitikának is lényegét képezi, hiszen éppen a családok jelenítik meg a szegények és hátrányos helyzetűek tömegeit. Ugyanilyen szoros az összefüggése a népesedéspolitikával, minthogy a gyermekek többnyire családokban születnek – és jobb is, ha ott születnek, nem pedig lányanyáknál vagy társtalan nőknél. Épp ezért kell a család- és népesedéspolitikának a párkapcsolatban élők gyermekvállalási ambicióit erősíteni és többféleképpen segíteni. (Például a fiatal párok lakáshoz és munkahelyhez juttatásával.) Az európai államok szociálpolitikájának rangsorában hazánk mindeddig meg sem közelíti a magas termékenységű és kiegyenlítettebb életszínvonalú skandináv országokat. De elég messze vagyunk a liberális angolszász országoktól, vagy a konzervativ-korporalista középeurópai országoktól is. Inkább csak egyes déleurópai országokhoz hasonlítunk, amelyekben alacsony termékenység és magas gyermek-szegénység tapasztalható.

. Az 1980-as évek eleje óta jelentkező és a rendszerváltás óta rohamosan erősödő létbizonytalanság és társadalmi egyenlőtlenség, a magas szinten stabilizálódó munkanélküliség (nem is említve a gazdasági világválságot) kétségkívül nagyon megnehezíti egy jólétre és magasabb termékenységre irányuló család- és népesedéspolitika realizálását, de figyelembe kellene venni, hogy nemzeti létünk forog kockán. Gyermekvállalásra kényszeríteni ugyan senkit sem szabad, de jutalmazni sokféleképpen lehet az adott nehézségek ellenére is.

A nemiség jogi szabályozása

Mindehhez szorosan kapcsolódik a polgári és büntető törvényhozással kapcsolatos szexuálpolitika, amelynek lépést kellene tartania a változó társadalmi körülményekkel. Jogilag a polgári törvénykönyvben ez valószínűleg könnyebben érvényesíthető, mint a szexuális büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött. Egyik nagy eredménye például a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése; a fejlődésnek a nyugati országokban tapasztalható iránya pedig az, hogy az azonos neműek házasságát, együttélését és gyermeknevelését is lehetővé teszik. De más reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”) fogalmának. (A törvényalkotók minden jel szerint a heteroszexuális közösülést tartották egyedül „természetesnek”.)

A legutóbbi évek kedvezőnek tűnő, új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”.Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés” kapcsán.A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként a hagyományostól eltérő, tartós szexuális kapcsolatoknak (pl. „illegális” együttéléseknek) a hagyományos (monogám, heteroszexuális) házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

Elavult helyett új nemi kultúra

A szexuálpolitika másik csoportja az egészségpolitikához kapcsolódó szexuális kultúrpolitika, amelynek feladata főleg a korszerű szexuális műveltség beépítése a közoktatási és köznevelési rendszerbe. Fő célja a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük élni tudás feltételeinek biztosítása. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését. Az Egészségügyi Világszervezet szexuális egészséggel kapcsolatos Ajánlásai között szerepel a kielégítő infrastruktúra mellett a nemiségtudományi kutatások biztosítása is, tehát felmérések végzése és az ehhez szükséges szakemberek képzése. Ez utóbbi nálunk egyelőre teljesen hiányzik. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt a közoktatás és köznevelés intézményeit a nemiség kultúrájának terjesztésére alkalmassá tenni.

A különböző (bár nem reprezentativ) felmérések ugyanis azt mutatják, hogy a magyarok szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Egyrészt nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, s épp ezért élni sem tudnak velük. Másrészt intézményes oktatás és nevelés hiányában nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális szkript, viselkedésminta közül. Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedély-betegségeket).

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, sem egyértelmű politikai koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű magán-próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző (és továbbképző) intézményekben teret adni a szexuálpedagógiának. Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tantárgyként (akár „nemiség-tannak” vagy „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk ezeket) a szükséges ismeretek és készségek elsajátítását, természetesen tankönyvek és munkafüzetek alapján. Ez egyben az ifjúságpolitikának is fontos része lehetne.

Sajátos nemi csoportok kezelése

Újabb csoportként a szexuális kisebbségpolitikát kell említeni. Itt elsősorban az ún. queer-ek (homo- és biszexuális viselkedésűek, transszexuálisok és más „transgender”-ek), valamint a prostituáltak és egyéb szexfüggők, szenvedélybetegek problémáiról van szó. Közülük a homo- és biszexuálisok a legnagyobb kisebbség, de a többiek is jelentős nagyságrendet képviselnek. Az előbbiek szexuális orientációja csupán viszonylag ritkának, de sem bűnösnek, sem betegesnek nem mondható, ellentétben a régi és sokakban ma is továbbélő előítéletekkel, amelyek miatt elítélik és támadják őket.

Az állami kisebbségpolitika ugyan a tudományos megállapítások és nyugati példák nyomán már az 1960-as években megszűntette törvényes elítélésüket, de a „homofób” közvélemény ezt csak lassan veszi tudomásul, éppen az intézményes szexuális nevelés hiánya miatt. Mindenesetre pozitivum, hogy már a magasabb tisztségek betöltőinek sem feltétlenül kell titkolniuk az átlagtól eltérő szexuális orientációjukat. A hátrányos helyzet teljes megszüntetése (pl. együttélési és gyermeknevelési jogok) azonban a szexuálpolitika fontos feladata. De hasonló a helyzet a transszexuálisok (és „transgender”-ek) esetében is, bár náluk pszichoterápiás szaksegítségre is gyakran szükség lenne.

Némileg bonyolultabb a helyzet a prostitúció jelensége ügyében. Erősen vitatott ugyanis, hogy elfogadható, vagy káros és ezért megszüntetendő jelenségnek kell-e tartanunk, tehát hogyan értékeljük. A magántulajdon és a patriarchátus kialakulása óta s a nők helyzetüknél fogva gyakran kényszerültek magukat eladni (akár rabszolgának, akár feleségnek vagy alkalmi szeretőnek). Bár a rabszolgaság intézménye már rég megszűnt, a prostitúcióra, vagyis szexuális szolgáltatások eladására vállalkozó nők többségét ma is megélhetési, vagy egyéb kényszer (amint azt másutt már érintettük).

Megszüntetéséről – legalábbis egyelőre – vitatkozni sem érdemes. Csak feltételezhetjük, hogy a nőmozgalomnak ez a régi követelése akkor valósulhat meg, ha a társadalom ma még alapjában patriarchális rendszerét végképp sikerül átalakítani a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló rendszerré. Csak ez tenné lehetővé, hogy a szexuális szolgáltatások kényszer-jellegűből valóban önkéntessé váljanak és „pót-partnerként” (surrogate) akár terápiás szerepet is betölthessenek A mai prostituáltak még önkéntes vállalásuk hangoztatása esetén is túlnyomórészt függőségben élnek. Ez azonban csak látszólag szexuális, valójában gazdasági, megélhetési vagy az adott körülményektől való függőség, ami gyakran kifejezetten szenvedélybetegség jellegű. S könnyen kapcsolódhat drogfogyasztáshoz és más függőségekhez is. A prostitúció mai feltételei tehát többnyire erősen veszélyeztetik nemcsak a szolgáltatók, hanem klienseik lelki egészségét is azáltal, hogy a testi intimitást leválasztják a lelki intimitástól és áruként kezelik; ezzel pedig érzelmi-erotikus kötődési képtelenséget, érzelmi elsivárosodást hoznak létre.

Ugyancsak a teljes intimitás silány pótléka a pornográf termékek rendszeres fogyasztása, ami az internet-használat széles körű elterjedése következtében egyre növekvő kisebbséget teremtett, különösen a fiatalok körében. Erre a kisebbségre a szexuálpolitika eddig nem figyelt fel. Pedig egyre több eset bizonyítja, hogy a prostitúció igénybe vételéhez hasonlóan ez is függőséget és párkapcsolati kötődési képtelenséget okozhat, s ezzel gátolja vagy tönkreteszi a párkapcsolatot. Ezt csak átfogó és idejében történő szexuális neveléssel lehet megelőzni; ennek hiányában csak szexuálterápia segíthet.

Még két jelentős kisebbség van hazánkban, amelyek a szexuálpolitikának komoly gondot és megoldandó feladatot jelentenek. Az egyik a cigányság szexuális viselkedési szokásai, a másik pedig a fogyatékosok (elsősorban a mozgásszervi és az értelmi fogyatékosok) szexuális problémáinak megoldása. Mindkét kisebbségnél alapvetően fontos lenne az átfogó és intézményes szexuális nevelés, amihez náluk speciálisan képzett szexuálpedagógusok kellenek; továbbá gondoskodás elegendő mennyiségű fogamzásgátló eszközről, és a fogyatékosok erotikus kielégülését betanító és elősegítő szexuális szolgáltatókról.

Végül sokféleképpen problematikus, de rendkívül jelentős kisebbségnek tekinthetők a különböző szexuális funkciózavaroktól szenvedő férfiak és nők, akik egyrészt hiányos szexuális kultúrájuk folytán nem tudnak önmagukon segíteni, másrészt képzett szexuálterapeuták hiányában intézményes szaksegítséget sem kapnak. Ezek ugyanis legtöbbször pszichoszomatikus zavarok; ennélfogva nem annyira gyógyszerekre vagy protézisekre (orvosok), vagy kétes értékű tanácsokra (önjelölt „szexuál-pszichológusok”) van szükség, hanem korszerű és hatékony szexuálterápiára. Amire az orvosokat és pszichológusokat egyaránt ki kellene képezni – ezt kell biztosítania a szexuálpolitikának.

A szexuálpolitikának e néhány kiemelt feladata mutatja, hogy szerteágazó feladatkörről van szó, amely összehangolást és kooperációt igényel. Ezért szükség van egy központi, összehangoló szervezetre, ahol terveket készítenek, pályázatokat írnak ki és ellenőrzik a projekteket.

Pszichoszexuális fejlődés és nevelés

6. Önmegvalósítási lehetőségek és feladatok

Arról, hogy megszületett, senki sem tehet. Mint ahogy arról sem: mit hozott magával a születése előtti időből. Létrehoztak bennünket au élővilág ember nevű, bonyolult szerkezetű és működésű fajának tagjai, akik az univerzum egyik csillagcsoportjának közepes méretű csillaga körül keringő, egyik apró bolygón élnek és az alacsonyabb rendű fajok közül fokozatosan kiemelkedve civilizációt és kultúrát teremtettek. Ugyanúgy hoztak létre, mint ahogy a többi emlős állat: különböző nemű fajtársak ivarszerveik összeillesztésével (ami élvezetes izgalmat hoz létre) örökítő anyagaikat egyesítették, s így elindították egy új élőlény fejlődését az erre alkalmas nemi szervekkel rendelkező fajtárs testében. A magzatnak nevezett, új élőlény fejlődésének bizonyos fokán „megszületik”, vagyis kinyomódik az őt tápláló testből, s megkezdi néhány (jó esetben 8-10) évtizedes, saját életét.

Az emberi faj új jövevényeként valamit kezdenünk kell magunkkal, de fogalmunk sincs, hogy mit, mert még túlságosan fejletlenek vagyunk, s kiszolgáltatottak a bennünket létrehozó és más, érettebb fajtársaknak. Egyelőre tehát ismerkedünk a körülményeinkkel és önmagunkkal. Közben pedig valahogy jelezzük mindazt, amire biológiai létünkhöz és fejlődésünkhöz szükségünk van. Ezeket aztán vagy megkapjuk, vagy nem, esetleg csak részben és nem a legkedvezőbb módon. Ha beszélnek hozzánk, egy-két év alatt elkezdünk beszélni, s így már magasabb szinten folytatódik az ismerkedés, a kommunikáció és tanulás. Megtanuljuk önmagunkat, mint egyéneket és nemi lényeket megkülönböztetni a többiektől; így fokozatosan önállósodunk, ugyanakkor igyekszünk önmagunkat elfogadtatni környezetünkkel. Ennek érdekében egyrészt utánozzuk a nálunk idősebbeket, másrészt engedelmeskedünk nekik =néha még akkor is, ha számunkra kellemetlent akarnak ránk kényszeríteni).

A nemi éréssel, a felnőtté válás kezdetével azonban – a viszonylag kedvező, addigi fejlődés esetén – előbb-utóbb felmerül a kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal? Mire érdemes törekedni, mint embernek és nemi lénynek? Hogyan érhetjük el, amit szeretnénk; hogyan elégíthetjük ki bővülő szükségleteinket? A célok persze sokfélék lehetnek, ráadásul változnak is; hol ez, hol az a legfontosabb, részben a körülményeinktől, részben a személyiségfejlődésünktől függően. Jelentős pszichológusok (pl. A. Maslow) megállapításai szerint a különböző szükségleteinket fejlettségük alapján lehet csoportosítani. Az első csoportba a „hiány alapú szükségletek” tartoznak; például a fiziológiai szükségletek (éhség, szomjúság, pihenés stb.), vagy a biztonsági szükséglet, a valahová tartozás , az érzelmi kötődés, sőt, az elismerés szükséglete is. A másik csoport „növekedés alapú szükségletekből” áll: ide taroznak a megismerési (kognitiv, tanulási) és az esztétikai (rend, szépség) igények, de legfőképpen az önmegvalósítási szükséglet, amely a bennünk (mint szociális, nemi lényekben) rejlő, pozitiv lehetőségek megvalósítására irányul.

Az önmegvalósítás lehetőségei

Közismert, hogy a mentálhigiéné, vagyis a lelki egészség a kreativ és önmegvalósító társas, intellektuális, affektiv és szexuális viselkedés alapfeltétele. Ennek biztosítása tehát legfőbb egyéni érdekünk, különös tekintettel arra, hogy lelki egészségünket ma igen sok veszély fenyegeti. Másrészt a személyiségfejlődés alapja és lényege az egyén testi és lelki működésének egészséges fejlődése. Életpályánk egésze szempontjából épp ezért alapvetően fontos, hogy ismerjük és megfelelően alkalmazzuk azokat az önfejlesztési módszereket, amelyek önmegvalósítási terveinket, céljainkat biztonságosan elérhetővé teszik. Ez a feladat azonban sokak számára problematikus, mert igen sokszor kudarcot vallanak. Kudarcaik okát pedig többnyire hagyományos gondolati sémákkal, hiedelmekkel próbálják magyarázni; például a kedvezőtlen körülményekkel, vagy az átöröklött tulajdonságaik gyengeségével. Önbizalmuk gyakran eleve alacsony szintű, vagy fokozatosan csökken, s a siker-orientációt egyre inkább felváltja náluk a kudaec-kerülés, s ezzel együtt a gyenge eredmények elfogadása. Vagy – ami még rosszabb – a frusztrációk és negativ stresszek halmozódása következtében bekövetkezik náluk a burnout, vagyis a „kiégés”, a mindenbe belefáradás és közömbösség. Ez a közélet, munka és a magánélet terén egyaránt kialakulhat.

A sikeres életvezetés és önmegvalósítás érdekében már évtizedek óta sok szakember - főleg pszichológusok és pszichiáterek – próbál preventiv és terápiás önfejlesztő módszereket kidolgozni.. A „trénerek” először a versenysportokban tűntek fel, de aztán a fejlesztő pszichológiai módszerek piacán (Psychomarkt) egyre többen jelentkeztek más célokat szolgáló tréning-ajánlatokkal. Ezek között megtalálható volt például a gyorsolvasást, az emlékezőkészséget, a kreativitást, vagy a társas és érzelmi kompetenciát fejlesztó tréning épp úgy, mint az önbizalmat, a motivációt és siker-orientációt erősítő „coatching”-ok vagy mentális tréningek. A különböző módszereket kombináló tréningek tartalmát az érdeklődők intenziv workshopokban, személyes részvételű vagy távközlési, továbbképző kurzusokon, kazettákon, CD-ken, esetleg könyvekben vagy egyéni tanácsadás és terápia keretében ismerhetik meg.

A mentális trénerek ígéretei

Csaknem minden mentális tréning pozitiv személyiségfejlesztő hatást igér, s ennek megfelelő sikereket az élet minden területén. Gyakran tízezrek érdeklődését keltik fel, s az igénybe vevők többsége arról tanúskodik, hogy a tréning több szempontból beváltotta reményeiket. .Tény viszont, hogy a mentális tréningek között is akadnak félrevezető, vagy csaknem hatástalan (sőt, néha veszélyes) ajánlatok és módszerek. „Mentális tréner”-nek ugyanis bárki kinevezheti magát (akárcsak nálunk „szexológusnak” vagy „szexuálpszichológus”-nak).

Problémát jelent az is, hogy általában bárki meghirdetheti a saját ajánlatát; nincsenek törvényes előírások, feltételek és ellenőrzések. Sokan hétvégenkénti kurzusokon vagy távoktatáson szereznek „diplomát”., s ezt egyenértékűnek tartják az egyetemi végzettséggel. Európában csak a Salzburg-i egyetemen lehet öt szemeszter vizsgái révén, hivatalosan elismert „mentális coaching” képzettséget szerezni. Viszont mindenhol teret hódítanak az áltudományos, ezoterikus módszereket alkalmazó tanfolyamok, például a feltételezett „energiamezőkkel”, mágikus és sámánisztikus módszerekkel történő gyógyítás illetve tréning. De ide tartozik az is, amikor különféle, „varázserejű” eszközök vagy szerek segítségével próbálják a rászorulók mentális (vagy éppen szexuális) energiáját megnövelni.

Ami a módszereket illeti, ezeket a mentális tréningek legnagyobbrészt a különböző pszichoterápiás eljárásokból kölcsönzik, több-kevesebb módosítással. Leginkább az imaginativ, szuggesztiv és autoszuggesztiv módszereket, pl. irányított fantáziálást, hipnózist, lazítási és meditációs gyakorlatokat alkalmaznak. Gyakori még a Neuro-Lingvisztikus Programozás (NLP), amelyben különböző egyéb módszerek, pl. beszélgető- és viselkedésterápia, szuggesztiók vagy akár szomatikusan orientált pszichoterápiás elemek is keveredhetnek. Ezenkívül sokfelé divatba jött az ún. „pozitiv gondolkozás” gyakorlása, amit azonban sokféleképpen (pl. ezoterikusan is) lehet értelmezni. Érdemes tehát kritikailag átgondolni, milyen személyiségfejlesztő gyakorlatokat válasszunk ki önmegvalósítási céljaink érdekében. A hazai kínálat egyébként igen szűkös, és csak hellyel-közzel meghírdetett tanfolyamokból áll.

Önmegvalósítás nemi lényként

De akár a hazai, akár a külföldi, fejlesztő tréningeket nézzük, alig találunk valóban hasznos és megbízható ajánlatokat nemi képességeink fejlesztésére, ami pedig az önmegvalósításnak egyik fő feladata lenne. A tizenévesek, de többnyire a felnőttek sincsenek tisztában azzal, hogy milyen nemi képességeket kellene fejleszteni. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a nemi viselkedést nem kell tanulni, mert a „nemi ösztön” anélkül is vezérli a viselkedést (legfeljebb vissza kell fogni egy kicsit). Ez a begyökeresedett előítélet a tudományos cáfolatok ellenére még az egyetemi oktatóknál is megtalálható. Igy ők is úgy tudják, hogy a szex, a nemiség csak az erotikus és reproduktiv viselkedést jelenti; s a férfiak és nők hétköznapi szerepviselkedése már nem tartozik bele. Holott éppen itt vannak a legfőbb problémák és képesség-hiányok. A nemi szerepviselkedés, a nemi lényként tanúsított, korszerű magánéleti és szociális képességek tudatos fejlesztése nélkül az önmegvalósítás igen hiányos marad. Épp ezért életbevágóan fontos, hogy ezek lehetőségeit és feladatait is fölmérjük.

Alapvető kérdés, hogy nemi lényként, tehát férfiként vagy nőként milyen bennünk rejlő, pozitiv képességeket kell megtalálnunk és fejlesztenünk? Kiinduló pontként tisztázandó: vannak-e velünk született, genetikailag meghatározott különbségek a férfiak és nők képesség-fejlesztési lehetőségei között. Ez ugyanis erősen vitatott kérdés, mert látszólag és általában vannak ilyen különbségek. A férfiak például többek közt a technika, a térbeli tájékozódás, a matematika és az elméletalkotás, no meg a fizikai munka és a sport terén jóval nagyobb teljesítményekre képesek,mint a nők. Akik viszont az érzelmi fogékonyság, empátia, ápolás-nevelés, intuició és alkalmazkodás terén tehetségesebbek; ráadásul csak ők tudnak gyermeket szülni és szoptatni. Egyesek szerint eleve férfias vagy nőies aggyal születünk, s ez a biológiai adottság meghatározza, mire vagyunk képesek. Ezen az alapon próbálták meghatározni a férfiak és nők társadalmi szerepét, s így a gyermekeket is nemük szerint alapvetően eltérő szerepekre nevelték.

Csakhogy fokozatosan, főleg a legutóbbi évszázad szexuálbiológiai és szexuálszociológiai vizsgálatai nyomán kiderült, hogy a nemek között feltételezett és velük születettnek hitt képességbeli és társadalmi szerep-különbségeket alaptalanul eltúlozták. Részben tudatlanságból, de főként annak érdekében, hogy a társadalomban több ezer éve kialakult patriarchális, azaz férfiuralmi rendszer fennmaradjon. Az ebben a sszellemben nevelt nők többnyire kénytelenek voltak ehhez alkalmazkodni, de az utóbbi másfél évszázadban egyre erősödő mozgalmat indítottak a férfiakkal egyenlő jogaikért és lehetőségeikért. Ennek során minden téren bebizonyosodott, hogy gyakorlatilag nincsenek biológiai alapú képességbeli különbségek a nemek között (eltekintve a szüléstől és szoptatástól). A körülményekből, neveltetésből adódó különbségek pedig viszonylagosak és módosíthatóak. A nemek társadalmi szerepe és önmegvalósítása tehát nemüktől függetlenül,,egyenrangú társakként alakulhat. Ehhez persze újszerű közgondolkozás és nevelés szükséges.

Egyenrangú, rugalmas szerepek

A közgondolkodás és nevelés átalakulása azonban lassú folyamat. Lehet ugyan gyorsítani, de nem kell megvárni, hogy teljesen bekövetkezzen, hanem egyénileg kell elkezdeni. Igy kétségkívül nehezebb, mert kezdetben a környezet ellenállását le kell küzdeni. De érdemes, mert sikerélményt, jó közérzetet és harmónikus párkapcsolatot biztosít a rugalmas nemi szerepek megtanulása. Ennek következtében ugyanis hatályukat veszik az olyan elavult normák, amelyek szerint a vezetés és irányítás a férfi dolga a közéletben és a magánéletben egyaránt; a nő dolga pedig a háztartás és gyermeknevelés. A család kiszolgálása. Ehelyett minden feladatot közösen vállalnak és megosztanak, függetlenül a nemüktől. A megosztott szerepek pedig rugalmasak és megegyezés szerint felcserélhetők egymással. A szerepcserék a párkapcsoat és a közélet minden területére kiterjedhetnek. Ez lehetővé teszi a nők és férfiak esélyegyenlőségét és egyéni képességeik kölcsönösen szabad kialakítását az egyéni és párkapcsolati életvezetésben. S mint jó példa, kihat a környezetre, a kisebb-nagyobb közösségekre is.

7. Erotikus és szerelmi képességeink fejlődése

A szexuális nevelés egyik leginkább problematikus, jórészt feldolgozatlan kérdésköre a címben említett képességek fejlődése és fejlesztése. Ennek hiányából igen komoly hátrányok származhatnak a pszichoszexuálisan is felnőtté válás és a tartós, de a változatosságot nem kizáró elköteleződés megvalósításának elégtelensége folytán. A felmerülő problémák megoldását erősen nehezíti az a szemléleti tájékozatlanság és tévedés, amely a szexualitást, vagyis a nemiséget az erotikával, sőt, a közösüléssel és gyermeknemzéssel azonosítja, s figyelmét az ezzel kapcsolatos veszélyek csökkentésére összpontosítja. Épp ezért legtöbben félnek az erotikus és szeretkezési képességek fejlesztésétől, vagy feleslegesnek tartják azt.

Sajnos, csak a nemiségtudomány terén tájékozottabbak ismerik fel az ilyen képességek fejlesztésének jelentőségét. A tévedés és elhanyagolás főbb okai közé tartozik a még ma is széles körben elterjedt ösztönelmélet, amely látszólag feleslegessé teszi az erotikus és szeretkezési képességek tudatos fejlesztését. A másik fő ok a napjainkban újra erősödő és terjedő vallásos-konzervativ szemlélet, amely az erotikus viselkedést állatiasnak és bűnösnek, a szerelmet pedig misztikusnak tartja és mindkettőt szigorú keretek közé (felnőttkor, házasság, gyermeknemzés) szorítaná. Ennek következtében hívei rendkívül veszélyesnek tartják az „éretlen” fiatalok erotikus képességeinek fejlesztését (s egyuttal az esetleges szerelmeiket is). Az említett, két fő ok többnyire együtt jár, hiszen a vallásos szemlélet is fél az ösztönöktől, s azokat leküzdendőnek, elfojtandónak tartja.

A nemiségtudomány ugyan mindkét hagyományos és retrográd szemléletet túlhaladta, s így lehetővé tette egy tudományosan megalapozott szexuális nevelés alapelveinek kidolgozását. Ennek megfelelően az erotikus és a szerelmi-szeretkezési képességeket is értékesnek és fejlesztendőnek tartja. A fejlesztés módjai azonban még viszonylag kidolgozatlanok és csak nagy vonalakban körülírtak, pl. a családi, baráti és partner-kapcsolatok fejlesztése, vagy az „együttes szexuális viselkedés” hibáinak és veszélyeinek leküzdése terén stb. Ezek azonban jórészt az ifjú- és felnőttkorra vonatkoznak, s adottnak veszik megalapozottságukat. A megalapozottságot azonban csak jóval fiatalabb életkorban lehet biztosítani, s ennek módja egyrészt korántsem magától értetődő, másrészt a konzervativ előítéletek miatt könnyen veszélyesnek tűnhet. De épp ezért, és a pszichoszexuális fejlődés jelentősége miatt sem kellene kitérni a téma konkrétabb vizsgálata elől.

Az erotika a nemiség egyik fő területe

Abból a – ma már közhelynek tűnő – megállapításból indulok ki, hogy a nemiség három fő megnyilvánulási területe az embernél: 1. a nemi szerepviselkedés, 2. az erotikus viselkedés és 3. a reprodukció, vagyis a fajfenntartás. Az utóbbi kettő abban az értelemben összefügg, hogy a gyermeknemzés általában erotikus élvezettel jár. Ami viszont fordítva már ritkán igaz, mert fogamzásgátlás nélkül is csak az esetek töredékében fordul elő a nemzés, megfelelő módszerek tudatos alkalmazásával pedig egyértelműen kizárható. Közismert, hogy 5-6 ezer közösülésből átlagban csak egy gyermeknemzés és szülés következik be; s az is nyilvánvaló, hogy az erotikus viselkedés egyre kevésbé azonosítható a vaginális közösüléssel, mert sok egyéb lehetőség is van rá.

Az erotikus viselkedés lényege ugyanis az érzéki élvezetek igénye és annak különböző módon, egyedül vagy partner(ekk)el történő kielégítése. Az érzéki élvezet igényéhez alkalmilag más igények is társulhatnak, pl. a pozitiv érzelmek kifejezése vagy az örömadás igénye stb. S ezzel az erotikus viselkedés már a szeretethez és szerelemhez (s persze a gyermeknemzéshez is) kapcsolódhat, - ez teszi elfogadhatóvá a keresztény kultúra számára. Lényege azonban végső soron a test erotikus zónáinak gyengéd ingerlése önmagunk vagy partnerünk által, ami rendszerint fokozódó élvezetet és izgalmi állapotot kelt, majd elér egy csúcspontot (az otgazmust), s kiváltja az izgalmi állapotot feloldó reflexet Férfiaknál ez a reflex az alhasi izmok és a húgycső ritmikus összehúzódásait jelenti, ami magömlést eredményezhet; a nőknél pedig ezen kívül a hüvelyizmok is ritmikusan összehúzódnak. E csúcspont és reflex azonban csak az erotikus reagálás bizonyos fokú (fiziológiai és pszichikus) érettsége esetén következik be Az izgalmi állapot lassúbb feloldódása viszont enélkül is lehetséges.

Az erotikus élvezet és kielégülés képességének kialakulása és rendszeres gyakorlása, fejlődő megvalósulása az egyén nemi egészségének tartozéka, sőt, feltétele, amihez – épp úgy, mint az egészséghez általában! – mindenkinek joga van. Az ENSz által deklarált, univerzális emberi jogok alapján, nem is említve a Szexuális Egészség Világszervezete által megállapított szexuális jogokat, az egészséges erotikus viselkedés „kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban… de kizárja a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formáját.” Ez azt is jelenti, hogy együttes erotikus viselkedés esetén – aminek kulturált formáit szeretkezésnek hívjuk - az érzéki élvezet is kölcsönös legyen, s igény esetén orgazmussal végződjön, ami biztosítja a szükségleti feszültség teljes feloldását. (Az ilyen, kölcsönös törekvés hiánya infantilizmust, vagy aszociális, sőt, esetleg traumatizáló egoizmust jelent.)

Erotikus képességeink eredete

Vitatott kérdés az erotikus és a szeretkezési képességek eredete. Az ösztönelmélet, azonkívül az evolúciós és bizonyos genetikai elméletek szerint az erotikus viselkedés képessége velünk születik; a tanuláselméletek viszont ezt vitatják és kétségbe vonják, legalábbis a fejlett erotikus készségek vonatkozásában. Mindenesetre bizonyítható egy veleszületetten odaforduló, vagy elforduló, eltávolodó reflex az egyén számára kellemes vagy kellemetlen ingerek nyomán. Bizonyos ingereket azért érzékelünk kellemesnek, mert aktuális szükségletek kielégítését várjuk tőlük (bár ez nem mindig tudatos); mások pedig azért kellemetlenek, mert ezt veszélyesnek érezzük. Az előbbieket, mint pozitiv ingereket, szívesen fogadjuk és többé-kevésbé élvezzük; az utóbbiak ellen pedig védekezünk.

De hogyan valósul meg mindez az egyedfejlődés során?

A csecsemő számára pl. a mellszopás duplán érzéki élvezet: mert nemcsak az evés-szükségletét elégíti ki, hanem az anyatest érintésével a meleg- és biztonságigényét is. Érthető, hogy gyakran vágyik erre, mert életfontosságú szükségleteinek kielégítése az anyával (vagy anya-pótlékkal) való szoros, testi és lelki kapcsolattól függ. Ez a függőségi viszony érzelmi kötődést hoz létre, ami azonban többnyire nem egyoldalú, hanem az anya részéről is fennáll, mert számára is bizonyos szükségleteinek kielégítését jelentheti. Ezek a szükségletek legalább részben érzéki jellegűek, különösen a szoptatás kapcsán, ami a legtöbb nő számára erotikus élvezettel (sőt, néha orgazmussal is) jár. A mell ugyanis a nők egyik fő erogén zónája, amelynek lágy ingerlése a vulvára is könnyen kiterjedő erotikus izgalmat kelt. Ez persze sok nőt zavarba ejt, így nem akar róla tudomást venni és igyekszik elfojtani. Pedig ha elfogadná és átengedné magát a szoptatás erotikus élvezetének – esetleg kiegészítve a csikló-környék ingerlésével -, akkor ezzel erotikus készségeit is erősíthetné. Ugyanakkor ezáltal a csecsemő is jobban élvezné a szopást, mert átragadna rá az anya eufórikus hangulata.

Az erotikus készségek tanulását és fejlesztését az is elősegítheti, ha a szoptatáslor a vsecsemő ruhátlanul simulhat az anya meztelen felsőtestéhez, s így szorosabb bőrkontaktus jöhetne létre. Ennek jelentőségét különböző vizsgálatok alapján már ismerjük, de az anyák alig hallottak róla, vagy nem tartják fontosnak. Hasonló a helyzet a csecsemő fürdetésekor: kb. egy éves korig érthetően föl sem merül az együtt fürdés lehetősége, s a megfürdetett kisbaba testét és nemi szervét is többnyire csak futólag ápolják. Nem mutatják ki, hogy gyönyörködnek benne és élvezik a simogatását, puszilgatását, pedig ez a gyermek erotikus élvező-készségét is erősítené. A második életévtől kezdve fontos a nemi szerv rendszeres tisztításának készségeit kialakítani a gyermeknél; ami a fiúknál együtt jár a fityma visszahúzásával és a makk lemosásával. Ez főleg fitymaszűkület esetén nehézségekbe ütközik, ezért a szülőnek tevőlegesen kell segíteni a fityma lazításában, puhításában (szükség esetén szaksegítség igénybe vételével). Minthogy a nemi szerv az egyén fő erogén zónája, gyengéd tisztogatása is érzéki élvezettel járhat, akár kisebb nemi izgalom is kialakulhat mindkét nemű gyermeknél. Ettől azonban senkinek sem kell zavarba jönni.

Az „ödipális korszak” átértelmezése

A csecsemőkori szoros érzelmi kötődés és függőség az anya és gyermeke között ugyan már az első 3-4 életévben fokozatosan lazulhat, de gyakran szinte változatlanul erős marad. Ezt az óvodáskori jelenséget Freud és követői az „Ödipusz-konfliktus” (vagy komplexus) időszakának nevezik és problematikusnak, sőt, esetleg az egész életre kiható veszélyt hordozónak tartják. A jelenség lényege, hogy a gyermek (az analitikusok szerint a fiúgyermek) a szoros érzelmi kötődés folytán úgyszólván szerelmes az anyjába, s ki akarja őt sajátítani magának. Ha jelen van az apa, akkor mintegy az apa helyébe lépve. Minthogy a lánygyermek is ugyanúgy kötődik az anyjához, mint a fiú, ő is vetélytársat láthat az apában, bár a freudisták szerint az óvodás korban már jobban kötődik az apjához (ha az jelen van), ezért az anyát érzi vetélytársnak. Valójában azonban mindkettő csak feltételezés, ami előfordulhat ugyan, de semmiképpen sem általános szabályszerűség.

Nyilván sok múlik azon, hogy milyen a két szülő és a gyermek viszonya. Hiszen az utóbbi érzelmi kötődését az befolyásolja leginkább, hogy ki foglalkozik vele többet és kedvesebben, kitől várhatja testi és lelki szükségleteinek teljesebb kielégítését. E szükségletek között a szabad, felfedező játék és az önállósodás is egyre fontosabbá válik, s nem mindegy, melyik szülő segíti ezt jobban elő. Az erotikus és szeretkezési képességek fejlődése szempontjából a szoros érzelmi kötődés az egyik (vagy mindkét) szülőhöz az első életévekben egyértelműen előnyösnek tekinthető, mert ez alapozza meg ezeket a készségeket, feltéve, hogy a kötődés kölcsönös, de nemcsak a gyermek és a szülő, hanem a szülők között is. Több irányú érzelmi kötődés ugyanis nem zárja ki egymást. Az anyának kétségtelen előnye lehet ezen a téren, hiszen ő hordta testében 9 hónapig a gyermeket, s a szoptatás folytán is tőle függ jobban a gyermek (legalábbis az első évben). Ám ezt az előnyt az apa könnyen kiegyenlítheti, ha megközelítőleg ugyanannyit és ugyanolyan gyengéden foglalkozik a gyermekkel. A gyengédség mindkét szülő részéről közvetlen bőr-kontaktust, simogatást, puszikat és verbális kedveskedést jelent, s ugyanennek jelzésszerű elvárását a gyermektől. Ez többnyire kérés nélkül is megtörténik, mert a gyermek hajlamos a szülők utánzására (főleg,ha hasonló mintát kap mindkét szülőtől), s mert ő is élvezni tudja a gyengédség viszonzását. Mindez természetesen erősíti a kisfiú vagy kislány erotikus élvezőkészségét, igényét és „technikáját”. Hogy melyik szülővel élvezi jobban (ha mindkettő jelen van), az egyrészt a két szülő és a gyermek kialakult viszonyától, másrészt a hagyományos nemi szerepek ismeretétől és elfogadásától függ. Ennek alapján ugyanis a kislány úgy érezheti, hogy inkább az apjának (mint férfinek) kell tetszenie és vonzódnia; a fiú számára viszont az anyja a kedvesebb és vonzóbb.

Az erotikus képességek fejlesztői és gátjai

A gyengéd, erotikus viselkedés alap-elemeit és az elfogadás, a szimpátia, a pozitiv érzelmek, vagyis a szeretet kifejezését így már az 1-2 éves gyermek elsajátíthatja és rendszeres gyakorlással erősítheti. Az erotikus készségek további fejlesztésében elsősorban az autoerotikának, vagyis a külső nemi szervekkel folytatott, játékos ingerlésnek van döntő szerepe, mert ez már erősebb izgalmakat és élvezetet vált ki, sőt, orgazmushoz is vezethet (különösen a lányoknál). Fejlesztő hatása persze attól is függ, hogy a szülő (vagy mások, pl. az óvónő) hogyan reagál erre a játékra, ha észreveszi. Még ma is előfordulhat, hogy tilalmával vagy büntetésével hosszú időre megakasztja vagy lefékezi az erotikus készségek fejlődését. Nyilván kedvezőbb lenne, ha barátságosan érdeklődve – vagy épp helyeselve – venné tudomásul ezt az erotikus viselkedést, s esetleg tanácsokat adna a gyakorlás helyét és módját illetően. Ugyanakkor több, másféle játék és örömszerzési lehetőség biztosításával elérné, hogy a gyermek ne ragadjon le ennél az örömforrásnál.

A bölcsödébe, majd óvodába járó gyermek a hétköznapok jelentős részében sok, hasonló korú fiúval és lánnyal találkozik, s valamilyen viszonyt alakít ki velük és az ott dolgozó felnőttekkel. S ebben már egyre inkább szerepet kapnak a szülőkkel és más családtagokkal kialakított, érzelmi-erotikus kötődési készségei is. Az óvónőket akkor fogja megkedvelni, ha hasonló (vagy még kedvesebb) bánásmódot tsnúsítanak, mint kedvenc szülője. Ez esetben ugyanis „indulatáttétel” történik; de ugyanígy a szülővel kialakult feszült, haragos vagy közömbös viszonyt is átviheti az óvónőre (ami persze az óvónő viselkedése folytán megváltozhat). Mindenképpem előfordulhat, hogy a gyermek szinte szerelmes lesz az egyik óvónőbe, míg egy másikat esetleg „ki nem állhat”. E viszonyok alakulása jórészt az óvónők felkészültségén múlik. Hozzáértő, gyengéd viselkedésük, simogatásaik fejleszthetik az óvodások szeretet- és érzéki élvezőkészségét, de esetleges rideg viselkedésük ronthat is azon.

Az így kialakult gyengédség és szeretetkészség jépezi aztán a szerelmi készség és képesség alapját. A gyermel és szólő között kialakult kedvező, elfogadó viszony alapján a kisgyermek érzelmileg kötődik, sőt, valósággal szerelmes lesz az őt gondozó szülőbe, s fokozatos önállósodása során au óvodáskorban ezt a kötődési, szerelmi képességet már megpróbálhatja átvinni nemcsak egy kedvenc óvónőre, hanem egy óvodás társára is (éspedig akár azonos neműre, akár másneműre). Bár ezek a szerelmek általában rövid lejáratúak, a pszichoszexuális fejlődés szempontjából mégis igen lényegesek, hiszen egy sajátos, emberi képesség, az érzelmi kötődés (és leválás) fejlődését jelentik, ami később életfontosságú lehet. Itt kezdődik a tizenéves korban kibontakozó szerelmi képesség, ami a pszichoszexuális és párválasztási érettségnek egyik alappillére.

A gyerekszerelmek és az erotika

Kedvező esetben az óvodai pedagógusok nemcsak azt segíthetik elő, hogy a gyermek addigi szülőhöz-kötődését kissé fellazítva valamelyest (gyengébben vagy erősebben) kötődni tudjon egy vagy több óvónőhöz, hanem erotikus készségeit és szexuális ismereteit is bővíteni tudja. Az utóbbit jelentősen elősegítheti, hogy a bölcsődében és óvodában rendszerint mód nyílik egymás meztelen testének futólagos megpillantására, s így a nemek testi különbségeinek megismerésére. Ami persze felkelti a kiváncsiságot és motiválja a különböző „papás—mamás” vagy „doktor-játékok” kezdeményezését. S nyilván ezen a téren is sokat segíthet az óvónő a nemi különbségek magyarázatával, vagy a „honnan jönnek a kisbabák?” kérdés megválaszolásával.

A szülőkhöz kötődés lazulása és az említett „indulat-áttételek” az óvodapedagógusokhoz fűződő viszonyon kívül a hasonló korú fiúkhoz és lányokhoz való viszonyt is érintik és befolyásolják. Szimpátiák és antipátiák alakulnak ki, pl. attól függően, hogy kivel lehet legjobban játszani, beszélgetni és sérelmek nélkül együtt lenni, sőt, barátkozni. Az óvodáskor a nemi szereptanulás fontos időszaka: rengeteg alkalmat ad a különböző, vagy azonos neműek egymás közötti viselkedésének gyakorlására. „Otthonról hozottan”, vagy a pedagógus irányításával megjelennek többnyire a hagyományos, „fiús” vagy „lányos” viselkedésformák. Ami egyrészt zavarokat kelthet a nemek viszonyában, másrészt azonban érdeklődést, sőt, vonzalmat is kelthet. Igy a játékokban és barátkozásban megjelennek a fiú—lány barátságok, szimpátiák és szerelmek, vagyis bizonyos fokú érzelmi kötődések, amelyeknek erotikus megnyilvánulásai többnyire a simogatás, a puszi, az ölelkezés. Ennél tovább ritkán jutnak.

A felnőttek azonban ezt is gyakran helytelenítik, kigúnyolják vagy éppen tiltják. Ezzel viszont akarva-akaratlanul gátolják az érintett gyermekek erotikus és szerelmi képességeinek fejlődését. Az ok: félelem attól, hogy a gyermek erotikus viselkedése „veszélybe sodorhatja egészséges lelki fejlődését” – vagyis megint a hagyományos, valláserkölcsi előítéletek. Holott valójában éppen az ilyen elavult sztereotipiák és retrográd szkriptek veszélyeztetik a gyermekek egészséges pszichoszexuális fejlődését. Az óvodáskori, többnyire csak néhány hónapig tartó „szerelmeknek”tulajdonképpen örülni kellene, mert azok a későbbi, érettebb szerelmek „iskolái”, s azt is jelzik, hogy jó úton halad a gyermek önállósulása és személyiségfejlődése. Ugyanakkor semmilyen kára nem származhat abból, hogy a szülein és családtagjain kívül is szeret valakit és élvezi vele a szorosabb együttlétet. A szülő csak akkor féltékeny óvodás gyermekének „szerelmére”, ha túl erősen kötődik hozzá (vagyis mintegy „szerelmes” saját gyermekébe; ami veszélyes következményekkel járhat).

De ugyanez érvényes a kisiskolás kori gyermekszerelmekre, ameéyek még gyakoribbak, mint az óvodáskoriak, s amelyekről néhány kiváló, magyar író visszaemlékezéseiben is szép példákat olvashatunk. A szerelmi képesség kibontakozása tehát – mint láttuk – a csecsemő és az anya közötti erős érzelmi kötődéssel („szerelemmel”) indul, s az óvodás- és kisiskoláskori szerelmekkel folytatódik. S ezzel párhuzamosan fejlődnek az erotikus készségek is, tehát nemcsak az autoerotizmus, hanem a szocioerotizmus terén is.

A nemek eltérő, serdülőkori erotikája

A fejlődés következő, nagy lépése a serdülőkor beálltával esedékes. A nemi hormonok aktiválódása, a testi változások új helyzet elé állítják a gyermekeket. A fiúknál bekövetkező, éjszakai magömlések rendszerint erotikus álmokkal járnak együtt és a magömléses orgazmuskészség spontán kialakulásával járnak (ami füleg azoknak meglepő, akiknél a magömlés nélküli orgazmus még nem következett be). A lányoknál megjelenő, havi vérzések a petesejtek kezdődő érését, s így a fogamzókészség kezdetét jelentik, de nem járnak együtt az orgazmuskészség spontán megjelenésével (bár ez a lányok egy részénél már jóval a pubertás előtt is megjelenhetett). Ebből következően tény, hogy az erotikus készségek fejlődése szempontjából a lányok hátrányos helyzetűek a fiúkhoz képest, mivel az orgazmuskészségük általában csak külső hatások, tanulás és gyakorlás révén alakulhat ki.

Úgy tűnhet ezért, hogy a lányoknak sokkal inkább szükségük lenne az erotikus és szeretkezési képességeik – s ezen belül főleg az orgazmuskészségük - tervszerű, tudatos fejlesztésére, mint a fiúknak. Ez azonban inkább csak az orgazmus vonatkozásában igaz. S még ott sem minden lánynál, hiszen vannak, akik már kialakult orgazmuskészséggel kezdik a serdülést a korábbi maszturbációk következtében. Másrészt a fiúknál spontánul megjelenő, éjszakai orgazmusok és magömlések ugyan megkönnyítik, hogy éber állapotban is viszonylag könnyen jussanak orgazmushoz, különösen a maszturbációk során (ha azokat tiltás vagy bűntudat nem gátolja). De partnerkapcsolati helyzetben ez már gyakran problematikus; részben mert az addig ismeretlen helyzet új követelményei szorongást és gátlásokat kelthetnek; részben pedig a maszturbációk során többnyire megszokott, gyorsan bekövetkező orgazmusok miatt, amelyek a partner orgazmusát a közösülés során erősen gátolják. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az orgazmussal járó maszturbációk mindkét nem erotikus képességeit jelentősen fejlesztik, feltéve, hogy egészséges erozikus fantáziákkal társulnak, s így a képzeletbeli próbacselekvések szerepét is betöltik.

Orgazmus-szabályozás a maszturbációk során

Mindenesetre a tizenéves fiúknál is szükség van az erotikus készségek tudatos fejlesztésére. Éspedig nemcsak az orgazmuskészség szabályozására, a késleltetés vagy időzítés begyakorlására, hanem a kulturált, vagyis a partner igényeit is kielégítő erotikus viselkedés sokféle módjának megtanulására. Az orgazmusok időzítését – késleltetését vagy gyorsítását - könnyebb a maszturbációk során gyakorolni, mert olyankor csak önmagára kell figyelnie az egyénnek, így sokkal egyszerűbb az ingereket szabályozni: lassítani vagy gyorsítani, erősíteni vagy gyengíteni, esetleg ingerlési szüneteket beiktatni. Ha ezek gyakorlása során elérhetővé vált, hogy az orgazmus bekövetkezése 10 és 30 (vagy 60) perc között,, tetszés szerinti időpontban történjen, akkor ez már nagyjából beidegződött. Ennélfogva könnyebb ugyanezt kialakítani a partnerrel előforduló szeretkezéseknél is. Eleinte persze nem mindjárt a közösülések során, hanem átmenetileg a közös, erotikus játékok („szerelmi játékok”), vagyis a petting folyamán.

Ilyenkor célszerű a Masters és Johnson (1970) által ajánlott „elszorítási módszert” (squeeze technic) is alkalmazni. Ennek lényege, hogy amikor a nő gyengéden (kézzel) ingerli a merev péniszt, s a férfi úgy érzi, hogy már közeledik az orgazmushoz, akkor ennek jelzésére a nő az ingerlést nemcsak abbahagyja, hanem ujjaival gyorsan elszorítja a péniszt, közvetlenül a makk alatt, vagy a pénisz tövénél is érzékelhető húgycsőnél. A 3-4 másodperces elszorítás olyan „ellen-inger”, amely gátolja és csillapítja a férfi erotikus izgalmát, s így elkerülhetővé teszi az orgazmust és magömlést, s egy rövid (20-30 mp-es) szünet után a gyengéd ingerlés folytatódhat. Mindez többször megismételhető a férfi esetleges újabb, gyors izgalom-növekedése esetén. Igy biztosítható, hogy az orgazmus és magömlés csak a kívánt időben (kb. 15-20 perc múlva) történjen meg. Ha pedig a gyakorlás során ez beidegződik és rutinossá válik, akkor ugyanezt a módszert a hüvelyi közösülések közben is lehet alkalmazni. Bár az is elegendő lehet, hogy a férfi-orgazmus gyors közeledésének jelzésére rövid mozgásszünetet tartanak. De mindenképpen előnyös ilyenkor az a testhelyzet, amikor a férfi hanyatt fekszik, a nő pedig lovagló-ülésben helyezkedik el rajta a közösüléskor, hogy szükség esetén fölemelkedve hozzáférjen a merev péniszhez és megvalósíthassa annak elszorítását.

Az „erotikus ráhangolás” technikája

A probléma másik oldala, hogy a közösülések ily módon történő lassítása vagy többszöri megszakítása még az orgazmust ismerő nők számára is megnehezíti az orgazmus elérését, legalábbis a közösülésben. Ilyenkor először is azt érdemes tisztázni, hogy valóban van-e és hogyan, milyen ingerléssel váltható ki a nő orgazmusa, vagyis milyen maszturbációval vagy pettinggel jut (könnyen vagy nehezen) kielégüléshez. Ha ezen a téren is kialakulatlan, vagy gyenge az orgazmuskészsége, akkor előbb ezt a hiányosságot kell pótolni, s a közösüléseket későbbre hagyni. Helyettük ajánlatos visszatérni a nőnél már bevált maszturbációs vagy petting-ingerlésekhez. Ilyenkor természetesen a férfi is petting-orgazmushoz juthat. Ha ezek gyakorlásával a nő orgazmuskészsége megerősödik, akkor érdemes óvatosan újra közösülni. Ennek módja is fontos lehet. Ha a férfi már tudja szabályozni, időzíteni a saját orgazmusát, akkor könnyen ki tudja várni közösüléseik során a nő orgazmusát. Ez leginkább azzal segíthető elő, hogy a nem túl rövid „előjátékok” eredményeként a nő már elég magas izgalmi szinten (vagy már egy petting-orgazmus után) kezdje a közösülést. Másrészt a lovagló ülésben történő közösülési helyzet lehetővé teszi a csikló kézzel ingerlését, akár a nő, akár a férfi részéről. Igy biztosítható, hogy a nő könnyebben, s lehetőleg a férfi orgazmusa előtt kielégüljön. Egyidejű orgazmusra nem érdemes törekedni, mert nincs jelentősége, s legtöbbször kudarccal jár.

A közösülés előtti „előjáték” tulajdonképpen a petting különböző formáinek kipróbálása és gyakorlása, az izgalmi állapotot és élvezetet fokozó, erotikus játékok változatos alkalmazása. Sokan nem tudják, vagy figyelmen kívül hagyják, hogy a nők többségénél az erotikus izgalom lassabban alakul ki, mint a férfiaknál. S ez nem egyszerűen az ingerlési technika kérdése, hanem leginkább a lelki ráhangolódástól függ. A más irányú gondok, gondolatok, vagy érzések és hangulatok gyakran megnehezítik a nő ráhangolódását az erotikus viselkedésre és az ingerek élvezetére. S ha a férfi ezt nem veszi észre (vagy félreérti), akkor hiába alkalmaz ügyes technikát az ingerlésben, nem biztos, hogy eredményt ér el. Az „erotikus ráhangoló technika” inkább pszichés, mint fiziológiás jellegű. A partner alaposabb megismerése, amely leginkább egy intim kapcsolatban érhető el, megkönnyíti ráhangolását az erotikus közeledésre. Fontos az is, hogy az erotikus együttlét helye és időpontja változatos és újszerű legyen.

Az „összehasonlítási alap” és tájékozottság szerepe

A szeretkezés sikerének előfeltétele a szexuális kulturáltság bizonyos szintjének elérése; többek közt az erotikus izgalmi folyamat nemenként hasonló vagy eltérő anatómiai-fiziológiai és lelki sajátosságainak ismeretén túl a gyakoribb egyéni különbségek ismerete, vagyis egy szélesebb körű összehasonlítási alap megléte (legalább elméleti szinten). Ez ugyanis megkönnyíti a váratlan meglepetések elkerülését és a sikeres alkalmazkodást a partnerhez. Az erotikus közeledés egy új partnerhez mindig kísérletező ismerkedést jelent, egy számunkra még csak sejtett, de nagyrészt ismeretlen erotikus világ (és az abban érvényesülő, néha ellentmondásos szkriptek) felfedezését. Ilyenkor megkezdődhet annak (rendszerint tudattalan és automatizált) felmérése, hogy mennyiben hasonlítanak és összeegyeztethetők-e a partner erotikus szkriptjei, attitüdjei a saját igényeinkkel és normáinkkal.

Mindez persze jó esetben is lassan, fokozatosan alakul ki a tizenévesek partnerkapcsolati próbálkozásai és szerelmei során és az ifjú felnőttkorban. Az említett előfeltételek nélkül a kudarcok és csalódások szinte elkerülhetetlenek. Ezért lenne életbevágóan fontos az olyan szexuális nevelés, amely a korszerű nemi szerep-viselkedésen,a fertőzésveszélyek elkerülésén és a családtervezésen túl az erotikus és szeretkezési képességek fejlesztését is súlyponti feladatnak tekintené és intézményesen igyekezne eljuttatni a felnövő generációt a párválasztási érettségig, amelyben az érett erotikus viselkedés az egyik fő mozzanata az érett szerelmi képességnek. (Ami külön tanulmányt érdemelne., hiszen nagy különbség van az óvodások, a serdülők és az érett felnőttek szerelmi képességei között, s ezek a szexuális nevelés számára is eltérő feladatokat jelentenek.) A szerelem lelkiállapotát, folyamatát és harásait még ma is gyakran misztifikálják, mert individualizáltsága miatt valóban nehéz meghatározni. Az alábbi körülírás is csak hozzávetőleges:

A szerelem képessége nem velünk született, ösztönös késztetés. Bár kapcsolódik a belénk programozott , társak iránti szükséglethez,, de ennek alapján fokozatosan alakul ki, s kedvező feltételek esetén egyre érettebbé válik a pszichoszexuális és pszichoszociális fejlődés során. Sokféle olyan (testi és lelki) szükséglet kapcsolódhat hozzá, amelyek kielégítése csak szoros és intim kapcsolatokban lehetséges. A kielégítésükre alkalmas partner, vagyis az elképzelt partnerideál negtalálásának lehetősége egy látott, vagy megismert személyben, hirtelen nagy reményeket ébreszt, erősen leköti a figyelmet és bizalmas együttlétekre, kölcsönös érzelmi kötődésre motivál.

8. Párválasztási érettség, mint cél

A párválasztás fogalma a szakirodalomban általában a házastárs kiválasztását jelenti. Ennek megfelelően a párválasztási érettség fogalma a házastárs kiválasztására, illetve általában a házasságkötésre és a házaséletre való érettséget foglalja magában. Ma már általában elismerik, hogy a párválasztási érettség nemcsak az egyén, hanem a társadalom szempontjából is éppoly jelentős, mint a pályaválasztási érettség. Bizonyos történelmi és tudomány-történeti okok folytán azonban a párválasztási érettség (és az ehhez vezető folyamat) vizsgálata sokkal kezdetlegesebb stádiumban van, mint a pályaválasztási problematika tudományos feltárása. Itt mindenekelőtt ezt az aránytalanságot szeretném csökkenteni. A párválasztási érettség pontosabb körülhatárolása ezenkívül alkalmas lehet például a nemi nevelés céljainak tisztázására; normativ viszonyítási pontot jelenthet a párválasztási szocializáció egyes fokozatainak és tényezőinek értékeléséhez.

Ha elemezni próbáljuk a párválasztási (vagy házasodási) érettséget, első megközelítésre is evidensnek tűnik, hogy rendkívül bonyolult jelenség-komplexummal állunk szemben, amely különböző síkokon illetve szinteken nyilvánul meg. Legáltalánosabb megfogalmazásban három fő szintet különböztethetünk meg: a szomatikus, a pszichés és a társadalmi-gazdasági szintet. A párválasztási érettség szomatikus faktorai a nemi érettséggel, a biológiai reprodukcióra való alkalmassággal kapcsolatosak. Ez mintegy a biológiai alapja a pszichés párválasztási érettségnek. A társadalmi-gazdasági faktorok közé tartozik például a jogi nagykorúság, az önálló egzisztencia (kereső foglalkozás) stb.

Pszichológiai szempontból a párválasztási érettséget az egyén olyan fejlettségi állapotának tekinthetjük, amelynek két fő jellemzője van. Az egyik az állandó (és többnyire kizárólagos) szexuális és intim-kapcsolat igénye, vagyis a párkereső törekvés. A másik az egyén képessége arra, hogy egy hozzá illő partnert megtaláljon (kiválasszon) és mindkettőjüket tartósan kielégítő intim kapcsolatban éljen vele.

Pszichoszociális érettség

Indokoltnak látszik az a feltételezés, hogy a személyiség érettségének említett,fő dimenziói szoros összefüggésben és kölcsönhatásban állnak egymással, s a kettő együtt tulajdonképpen azonos azzal, amit a szakirodalomban gyakran pszichoszociális érettségnek neveznek. Ez utóbbinak fő tényezői A. Sirota (1969) francia szociálpszichológus szerint a következők: 1. Alkalmazkodási készség, 2. személyi autonómia, önállóság, 3. az önuralom, önfegyelem készsége, 4. a másokkal (saját- és másneműekkel) való kapcsolat készsége a társadalmi normáknak megfelelően és 5. magas fokú tudatosság, önmagunk és körülményeink kritikai elemzésének képessége.

Ezek a tényezők valószínűleg mind a párválasztási, mind pedig a pályaválasztási érettségben fontos szerepet játszanak (különösen a szóban forgó pszichés érettség képesség-oldalának megalapozásában és kibontakozásában). A pszichés érettség fő dimenzióinak motivációs oldala azonban már jelentősebb különbségeket mutat. Itt azonban nem a pályaválasztási és párválasztási érettség azomosságait és különbségeit mérlegelem, hanem csupán az utóbbinak bizonyos problémáit. Ha a párválasztási érettséget a fentieknek megfelelően úgy fogjuk fel, mint motívációk (szükségletek, késztetések) és képességek sajátos, komplex rendszerét, akkor azt kell vizsgálnunk, hogy miből tevődnek össze ezek a motivációk és képességek; milyen feltételek segítik vagy hátráltatják kibontakozásukat és milyen törvényszerűségek érvényesülnek funkcionálásukban.

A vizsgálandó jelenségek komplexitása kétségkívül komoly módszertani nehézségeket támaszt, különösn, ha meggondoljuk, milyen nagyfokú variabilitás tapasztalható az egyének között ezen a téren. Jogosnak látszik az a feltételezés, hogy a pszichológia mai fejlettsége mellett is számos kutató együttes erőfeszítésére, a legkorszerűbb eljárásokkal folytatott team-munkára lenne szükség a felmerülő kérdések megközelítőleg teljes tisztázásához Azonban mindeddig még az iparilag legfejlettebb országokban sem használták ki eléggé e problémakörben a pszichológiai kutatás korszerű lehetőségeit. Ugyanakkor nehezen áttekinthető azoknak a rész-vizsgálatoknak vagy határterületi vizsgálatoknak a tömege, amelyek a szóban forgó problémakör feltárásához is többé-kevésbé értékes adalékokat nyújthatnak.

A siker kritériumai

A párválasztás sikerének kritériumait csak a legutóbbi évtizedekben próbálták közelebbről meghatározni. W. Burgess (1953) ennek nyolc kritériumát különbözteti meg: tartósság, boldogság, elégedettség a házassággal, a közösség elvárásainak teljesítése, személyiségfejlődés, integrálódás a család életébe és alkalmazkodás. Az egyes kritériumokkal kapcsolatban a siker foha különböző lehet, így egy profil („házasságrofil”) lehet az eredmény. De Burgess arra is rámutat, hogy többféle házassági standard van; minden társadalmi osztálynak megvan a maga standardja. Nehéz tehát olyan viszonyítási pontokat találni, amelyek lehetővé tennék objektib kritériumok alkalmazását.

Ez a kérdés mélyebben elemezve filozófiai problémákhoz: az értékrendszerek objektivitásának problémájához vezet. A sikeres párválasztás, a jó házasság kritériumaiban társadalmi normák, értékek nyilvánulnak meg, s ezek korokhoz és társadalmi osztályokhoz kötöttek. Objektivitásuk tehát viszonylagos. Korunkban és társadalmunkban a sikeres párválasztás objektiv kritériumait társadalmunk leghumánusabb értékrendszeréből vezethetjük le, amely természetesen tartalmazza a korábbi társadalmi formációk maradandónak bizonyult értékeit is. E „levezetés” eredményeként a következő hipotézishez jutottunk: a párválasztás és az általa létrejött házasság ma akkor nevezhető sikeresnek objektive, vagyis akkor felel meg a mai társadalmi normáknak és elvárásoknak, ha tartós és kiegyensúlyozott, intim párkapcsolatot, s lehetőleg családi életet eredményez, amely

1. elősegíti a házastársak illetve családtagok fontosabb szükségleteinek kielégítését, és társadalmilag értékes képességeik fejlődését;

2. korszerű családtervezési módszerekkel biztosítja, hogy a körülményekhez képest optimális időpontban, optimális létszámú gyermek szülessen;

3. belső interakciói és külső kapcsolatai egyaránt összhangban állnak társadalmunk fejlődésével.

E kritériumok bővebb elemzése külön tanulmányt igényelne. Ehelyett felhívjuk a figyelmet a párválasztás sikerének szubjektiv kritériumaira. Köztük a három legfontosabb és legáltalánosabb az elégedettség a házassággal (és házastárssal); az egymás iránti pozitiv érzelmi viszony és a kölcsönös alkalmazkodás, amelyek tartóssága esetén összeillésről beszélhetünk. A házasság szubjektiv beválása a szubjektive legfontosabbnak tartott szükségletek és elvárások kielégítésének függvénye. Ezek legnagyobbrészt besorolhatók valamelyik fentebb említett kritériumba, de hangsúlyuk vagy hierarchiájuk nagy egyéni variabilitást mutat. A pedagógusjelöltek körében folytatott felmérésünk adatai szerint (N = 301) a házassággal kapcsolatos szubjektiv elvárások között első helyen áll a „szeretet, megbecsülés”, a másodikon a gyermek(ek) utáni vágy, a harmadikon pedig a „biztonság”. A házastárssal kapcsolatban legfőbb követelménynek tartják a megbízhatóságot és őszinteséget (90%), továbbá a közös ízlést és érdeklődést (58%).

Párválasztási motiváció

Sajnos, nincs hazai adatunk arról, hogy más csoportoknál vagy rétegeknél milyen párválasztási és házassági elvárások találhatók. De az eléggé nyilvánvaló, hogy a házasságideál és a partnerideál csoportonként és egyénenként is eltérő. Vagyis a házasságtól a legkülönbözőbb egyéni szükségletek kielégítése várható, és talán csak az a közös, hogy a különböző típusú szükségleteinek egyetlen, kiválasztott partner révén igyekszünk kielégíteni. Ez a kizárólagosságra törekvés ma a párválasztási érettség egyik jellemző tényezőjének látszik (bár megkérdőjelezhetö). De ugyanilyen lényeges, hogy a házassággal és a házastárssal kapcsolatos elvárások reálisak, megvalósíthatók legyenek: önismereten és a partner jó ismeretén alapuljanak, és a külső körülményeket is vegyék figyelembe. Nem várható siker az irreális, éretlen vagy abnormális elvárásokon illetve motívumokon alapuló párválasztástól.

Ha a felmérésünkben kapott adatokat összevetjük más vizsgálatok (pl. C. Kirkpatrick 1963, vagy R. Lantz és C. Snyder 1969) adataival, akkor úgy tűnik, hogy a párválasztási motivációban szerepet játszó, leggyakoribb szükségletek a következők: 1. biztonsági (szolidaritási) szükséglet, 2. szexuális-erotikus szükséglet, 3. elismerési szükséglet, 4 szülővé válás szükséglete. és 5. önmegvalósítási szükséglet ..Ezek kivétel nélkül tanulással elsajátított, társadalmi és nevelési hatások nyomán kialakult szükségltek (beleértve a szexuális-erotikus szükségleteket is, amelyekről H.F. Harlow és mások kísérleteiből tudjuk, hogy megfelelő külső csoporthatások nélkül nem alakul ki. Ezt saját vizsgálataink is tanusítják: a 21-22 évesek korcsoportjában is akadtak olyanok, akiknél a szexuális-erotikus szükséglet gyakorlatilag nem jelentkezett, vagy teljesen fejletlen volt. Ugyanakkor a 13-14 éves korosztály egy részénél a szerelem szükséglete igen intenziv és tudatos volt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az utóbbiak már képesek és alkalmasak az érett, szerelmi életre, de a szükséglet megjelenése és tudatosodása olyan viselkedési motivációt teremt, amely kétségkívül elősegíti a szerelmi képesség kibontakozását.

Hasonló a helyzet a többi szükséglet esetében is. A biztonsági szükséglet ( vagy pontosabban: az általános védettség szükséglete) nem pusztán az anyagi biztonságra irányul. Fontosabb alkotó része az érzelmi védettség igénye: az a megnyugtató érzés, hogy nem vagyunk egyedül és védtelenül, hanem tartozunk valakihez, akire mindig számíthatunk, aki szolidáris velünk. Ez a szükséglet kezdetlegesebb, de intenziv formában már a csecsemőkorban megnyilvánul, s kielégítésének módja és mértéke jelentősen befolyásolja a személyiség egész fejlődését. A biztonság szükségletének kielégítettségi foka pozitíven vagy negativan hat az egyén önbizalmára: másokkal szemben nyilttá és bátorrá, vagy visszahúzódóvá és félénkké teheti. Alakítja tehát a kapcsolatkészséget, a barátkozás képességét, a partner iránti bizalmat vagy bizalmatlanságot stb.

Az elismerési (és értékelési) szükséglet sajátosan emberi, tanult szükséglet, amely potenciálisan minden emberi kapcsolatban jelen van, de különleges szerepe van a partnerkapcsolatban, ahol elsőrendű fontosságú, hogy a partner illetve házastárs megértse és értékelje attitűdjeinket és magatartásunkat. Ez fejeződik ki a „közös ízlés, érdeklődés” igényében, amit válaszadóink a második legfontosabb követelménynek tartottak. Az elismerés erkölcsi igazolást jelent az egyén számára; a pszichés ökonómia szempontjából nélkülözhetetlen sikerélményhez juttatja; illetve lehetővé teszi a más területen bekövetkező frusztrációk ellensúlyozását. Lényegében azt a szerepet tölti be, amit a kondicionálásban a megerősítés, vagy bármely önvezérelt rendszerben a pozitiv feedback.

Az önmegvalósítási szükséglet az egyéni adottságok kibontakozásának, a hajlamok, diszpoziciók, késztetések és motivumok szabad kiélésének, az individualizálódásnak az igénye. Nagy szerepe van benne az én-ideálnak, az önmagunkkal kapcsolatos igényszintnek és elvárásoknak, az életcéloknak (Tulajdonképpen a szülővé válás, a gyermekvállalás is önmegvalósítási szükséglet; sőt, szélesebb értelemben véve minden egyéni szükséglet része ennek az integrativ szükségletnek.) A párválasztás mindig az önmegvalósítási szükséglet kielégítésének eszköze, amelynek lényeges funkciója, hogy fejlessze az önmegvalósításhoz szükséges képességeket, viselkedési készségeket. A folyton fejlődő önmegvalósítási szükséglet tartós kielégítése azonban feltételezi a „többiek”: a partner, a család és a társadalom elvárásainak figyelembe vételét. Ennek folytán a párválasztás és házasság az önmegvalósítási szükségletet szocializálja: a társadalmi-kulturális normáknak megfelelően alakítja. Ez a szocializációs folyamat persze nem mindig zavartalan; sok függ az előzményektől és a körülményektől.

Érzelmi kötődés és alkalmazkodás

A „sikeres párválasztás” tehát a partnerrel kapcsolatos, reális igények, szocializált szükségletek kölcsönös kielégítése, a nagyobb közösség (a család és a társadalom) érdekeinek figyelembe vételével. A szükséges viselkedési készségeknek ezt kell lehetővé tenniük; vagyis a készségeknek az egyéni szükségletekhez és a társadalmi érdekekhez egyszerre kell igazodniuk. A szexuális-erotikus szükséglet kölcsönös kielégítése például a partnerek hasonló szexuális igényszintjét, beállítottságát, adekvát orgazmuskészségét feltételezi. A biztonsági szükséglet csak akkor elégülhet ki kölcsönösen, ha kialakult a partnerekben az affektiv stabilitás, az érzelmi kötődés készsége, az empátia és a partnerrel való szolidaritás készsége. Ez utóbbi készségek képezik az alapját az elismerési szükséglet kielégítésének is, olyan egyéb készségek mellett, mint a tolerancia, vagyis az eltérő vélemények tiszteletben tartásának készsége, az önkritikai és frusztráció-feldolgozási készség stb. Csak néhányat említettem a fontosabb viselkedési készségek közül, illusztrációképpen és semmiképp sem a teljesség igényével. Hiszen nem ismerünk olyan vizsgálatokat, amelyek a sikeres párválasztáshoz szükséges viselkedési készségek teljes számbavételét lehetővé tennék.

.Minthogy az intim partnerkapcsolat a bonyolultabb emberi interakciók közé tartozik, mindkét felet kielégítő egyensúlyi helyzetének fenntartása komoly szociálpszichológiai teljesítmény, amelyben a (szélesebb értelemben vett) tanulással elsajátított ismeretek, attitűdök és viselkedési sémák egész rendszere működik közre. Az egyén nemi szerepviselkedése mögött tehát mindig ott van, mint közvetlen irányító, a személyiség pszicho-szexuális struktúrája. A párválasztási érettség eszerint a pszichoszexuális fejlődés illetve szocializáció eredménye, a felnőttkorra jellemző fejlődési szakasza.

A pszichoszexuális szocializáció mai ismereteink szerint már a csecsemőkorban megkezdődik; a beszédtanulás időszakában tanítják meg a gyermeket arra, hogy melyik nemhez tartozik (pszichoszexuális identifikáció) és hogyan kell viselkednie egy kisfiúnak illetve kislánynak (nemi szerep). Ettől kezdve a nemi szerep tanulása és gyakorlása folyamatosan fejlődik, s lényegében az egész életen keresztül tart, bár kétségtelen, hogy a folyamat döntő szakasza a serdülő- és ifjúkor. Ekkor kell ugyanis kialakulnia a felnőttes nemi szerepviselkedésnek, s az alapját képező, kognitiv struktúráknak és attitűdöknek. Az egész folyamatban ma még sok a tisztázatlan tényező.

A párválasztási szocializáció vizsgálatának egyik alapkérdése, hogy a különböző endogén és exogén, társadalmi tényezők hogyan befolyásolják a párválasztási érettség kialakulását? A hangsúlyt feltehetőleg itt is az utóbbiakra kell helyezni, és módszeres eljárásokkal kell tisztáznunk a család, a kortárscsoportok, az iskola, a tömegkommunikáció stb. szerepét ebben a folyamatban. Az empirikus adatgíűjtéssel azonban nem elégedhetünk meg. Kritikailag felül kell vizsgálnunk az eddigi nevelési célokat, módszereket és interdiszciplináris együttműködéssel korszerűsítenünk kell azokat. Ennek során aligha nélkülözhetjük a jól átgondolt kísérleteket. Ki kell dolgoznunk a szexuális szocializáció irányításának korszerű modelljét, mert a jelenlegi szocializátorok – úgy tűnik – eléggé tanácstalanok ebben a kérdésben.

A hagyományos modell valaha talán bevált (bár ezt is megkérdőjelezhetnénk!), a társadalmi átalakulások folytán azonban ma már biztosan nem válik be. A párválasztások gyakori sikertelensége, a házassági konfliktusok, elhidegülések és válások azt mutatják, hogy a mai szocializátorok általában nem rendelkeznek a sikeres párválasztáshoz szükséges viselkedési készségekkel, amelyeket át kellene adniuk a szocializálandó fiataloknak. Saját, említett felmérésem adatai szerint a leendő pedagógusokban igen erős az erre irányuló tanulási igény: 65%-uk szeretne többet tudni a házasság sikerének feltételeiről. Az eddigi vizsgálatok eredményei alapján úgy látjuk, hogy a szexuális szocializáció optimalizálásában kulcsfontosságú szerepe lehet a pszichológiának.

9. Erotikus „vonzerő” (sex appeal)

Ennek a nehezen meghatározható fogalomnak nagy szerepe lehet a szerelmi, szexuális, sőt, a házassági vagy együttélési párválasztásban is. Szorosan összefügg a rokonszenv, a kiváncsiság és érdeklődés, valamint az erotikus vágyakozás, megkívánás érzéseivel; mindezek motivumai azonban ritkán tudatosulnak teljesen, inkább spontánul, „ösztönszerűen” illetve intuitiven jelentkeznek. Bár a „sex appeal” eléggé szubjektiv, hiszen ugyanazok a tulajdonságok egyesekre vonzóan hatnak, tetszenek és vágyat ébresztenek, másokra viszont egyáltalán nem (sőt, akár ellenszenvesek lehetnek), s ez nemcsak egyénenként, hanem koronként és társadalmanként is változik, mindenképpen indokolt alaposabban megismerni a nemi vonzerőben szerepet játszó tényezőket – és azok hatásait.

Judith Mackay (2000) az emberi szexuális viselkedés helyi változatairól szóló könyvében azt írja, hogy a sex appeal egyik fő tényezője a testi alkat arányossága és szimmetrikus jellege: például a nőknél a derék mérete csupán kb. 70%-a legyen a csípő méretének; a test jobb és bal oldalának szervei pedig (az arcot is beleértve) szimmetrikusak legyenek mindkét nemnél. Ez lehet az alapja az emberi szépségideálnak is, amelynek történelmi változásairól fogalmunk lehet, ha összehasonlítjuk a sok-évezredes, gömbölyded „willendorfi Vénuszt” az utóbbi évtizedek gyakran túl karcsú divathölgyeivel.

A test férfias vagy nőies jellege

A sex appeal kapcsán többnyire mindenki a nőkre gondol, holott a férfiaknál is jelentős szerepe lehet a szexuális vonzerőnek, hiszen a „férfias férfiak” többnyire minden téren sikeresebbek kevésbé férfias társaiknál. Ám, hogy mitől „férfias” egy férfi, azt sokféleképpen lehet megítélni. A testi erőt, izmosságot és ügyességet ősidők óta alapvetően fontos férfi -tulajdonságnak tartják; különösen, ha kiegészül az átlagnál kicsit magasabb termettel és széles állkapoccsal. Az ideális és vonzó férfi nemcsak erős, hanem határozott önérvényesítő, szükség esetén agressziv is tud lenni – bár nem lépi túl ennek kultúra által kijelölt határait. (Ezek a határok persze változóak, s a viselkedés egyébként sem a testi tulajdonságokon múlik.)

A nők számára – helyzetüknél fogva, egy patriarchális társadalomban – fontosabb a minél erőteljesebb sex appeal, ezért jobban is törődnek vele. Testi megjelenésüket illetően legtöbben vonzónak tartják a derék és csípő említett arányain túl a fejlett és szimmetrikus melleket, a nagy szemeket, vastag ajkat és a kis orrot, valamint a hibátlan és feszes bőrt. Mindezek érdekében a nők nagy anyagi áldozatokra is hajlandóak. A fejlett ipari országokban sokat költenek nemcsak kozmetikai szerekre, hanem olyan kezelésekre is, mint a zsirleszívás, mell-kisebbítés vagy nagyobbítás, szőrtelenítés stb. (A testi szépség oltárán a nők tizszer annyit áldoznak, mint a férfiak.) Ide tartoznak természetesen a testékszerek és a tetoválások is. Az előbbiek viselésében napjainkig a nők, a tetoválás terén a férfiak jártak elől, ám ez a különbség egyre inkább elmosódni látszik. Ami azt mutatja, hogy a férfiaknak is egyre fontosabb a saját sex appeal.

A testápolással és a kozmetikai szerekkel (vagy éppen műtétekkel) mindkét nem a saját nemi jellegének előnyös vonásait kívánja erősíteni és hangsúlyozni. A kedvezőnek tartott testi jellemzőket igyekeznek láthatóbbá tenni (dekoltázzsal vagy félig-meddig átlátszó ruhával, a haj, az arcbőr , ajkak és szemek színezésével stb.), a test előnytelennek érzett részeit pedig igyekeznek ügyesen elrejteni. A sex appeal erősítésének célja a lehetséges partnerek figyelmének felkeltése, a nemi jelleg feltűnően szép és érdekesen ingerlő bemutatása. Ez leginkább akkor sikerülhet, ha a feltűnni vágyó elég jól ismeri a lehetséges és kívánt partnerek szexuális „izlését”, preferenciáit. Ez persze korántsem válik be mindenkinél. Gyakran elfelejtik azt is, hogy a vonzóan dekorált testtel felkeltett figyelem csak az első lépés egy partner érdeklődésének lekötése felé, amely könnyen elvész, ha a viselkedés nem erősíti tovább a szexuális vonzerőt.

A hangsúlyozott sex appeal természetesen az azonos neműek figyelmét is felkelti, akik erre vagy elismeréssel, esetleg némi irigységgel reagálnak, vagy náluk is több-kevesebb szexuális vonzalmat és vágyfantáziákat vált ki. Ez utóbbi nemcsak a homo-, vagy biszexuális beállítottságúaknál fordulhat elő, hanem a heteroszexuálisoknál is, bár ők rendszerint azonnal elnyomják, kikapcsolják és másként értelmezik az ilyen érzéseket.

A test hormonális illata

A szexuális vonzerő egyik jelentős tényezője a nemre jellemző illat, ami az állatvilágban magától adódik, különösen a párzási időszakokban. Az embernél azonban mindkét nem (szinte az ősidőktől fogva) természetes vagy mesterséges illatosító szerekkel is próbálja biztosítani. A parfümök, kölnivizek és dezodorok – mint az utóbbi kifejezés jelentése is mutatja – rendszerint a testszagot próbálják elnyomni, elrejteni. Ugyanis a közhiedelem szerint a testszag, például az izzadtságszag általában visszataszító. Ez a hiedelem azonban többé-kevésbé indokolatlan előítéletnek bizonyul; ugyanis a tiszta test természetes szaga általában szexuálisan izgató hatású. Az illatosító nélküli, tiszta testszagot Mackay adatai szerint többen tartják kellemesnek és vonzónak, mint a mesterségesen illatosítottat. Ez a tiszta bőr – elsősorban a fő erogén zónák – és a lehelet sajátos illatára érvényes, hatása azonban nem mindenkire egyforma, sőt, nagyon is különböző.

A tiszta test szaga ugyanis hormonális illat, vagyis feromon, amely az állatoknál és embernél egyaránt serkentőleg hat a szexuális viselkedésre, bár az embernél a hatás az adott partnerektől és viszonyuktól függően eltérő lehet. Ezt az agyban különböző neurokémiai anyagok is befolyásolják. Ám sem a sex appeal, sem a nemi vágy nem tekinthető elsődlegesen hormonálisan meghatározottnak vagy éppen „kényszerbetegségnek”. A szexuális vonzerő és reagálás idegrendszeri és hormonális mechanizmusai a tanult viselkedés szolgálatában állnak. Indokolatlan tehát azt feltételezni, hogy a szexuális vonzalmat és annak időtartamát vegyi anyagok szabályozzák; még akkor is, ha ennek bizonyos megfigyelések ellentmondani látszanak.

„Hatodik érzék” szerepe a párválasztásban?

Néhány évvel ezelőtt érdekes könyv jelent meg egy eddig jóformán ismeretlen, különleges érzékszervünkről, amely az orrüreg mélyén, szaglószervünkbe ágyazódva rejtőzködik és két apró csövecskéből áll. Az amerikai szexuálfiziológus szerző (L. Watson, 1999) kifejti, hogy ebben a szervben az emberi test „szexuális főellenőrét” találhatjuk meg, amely folytonosan dekódolja a kívülről, más emberektől érkező, kémiai információt, s az eredményt közli az aggyal. Szerinte ennek alapján döntjük el, ki tetszik és ki nem, s kivel kerüljünk – vagy ne kerüljünk – intim kapcsolatba.

Eddig úgy tudtuk, hogy a férfiaknál főleg a meztelen test és a szexuális viselkedés látványa (vagy elképzelése) hatott sex appeal-ként, a nőket pedig inkább a tapintások és hangok ejthetik rabul. Watson könyve alapján viszont úgy tűnik, mindkét nemnél az egyéni illat a döntő, csak épp ennek nem voltunk tudatában. „Megérzéseink”, sejtéseink (intuicióink) voltak, amelyek esetenként figyelmeztettek a veszélyekre vagy bizalmat keltettek bennünk, mint valami „hatodik érzék”. Watson szerint ilyenkor valójában az ún. Jacobson-szerv működött, legalábbis az újabb vizsgálatok szerint. Ez a szerv különleges, érzékelő sejtekből áll, s ezek az agy ama területeire küldik jelzéseiket, amelyek az érzelmeket és szexuális preferenciákat irányítják.

Ez teszi lehetővé, hogy egyesek előre megérezzék, mondjuk, az időváltozást, vagy valaminek a bekövetkeztét illetve valakinek az érkezését stb. Az állatvilág egyes fajainál fejlettebb ez az érzék, mint az embernél. Ez az oka annak, hogy távoli, számukra ismeretlen tájakról is haza találnak. Egyes kísérletek szerint a Jacobson-szervüktől megfosztott állatok minden szexuális érdeklődésüket elvesztik (amire még nincs magyarázat).

Mint láttuk, minden emberi testnek megvan a maga sajátos, egyéni (főleg a nemére, de részben a családjára vagy közeli rokonságára jellemző) szaga, illata, kipárolgása, ami másokban kellemes vagy kellemetlen érzéseket vált ki. Ezek döntő szerepet játszanak a szexuális közeledésben vagy távolodásban. A csókolózás például a szoros érintkezés révén működésbe hozza a Jacobson-szervet, s ennek alapján a partnerekben növekszik vagy csökken az egymás iránti szimpátia és vonzalom; tehát kiderülhet, érdemes-e tovább lépni a szexuális intimitás terén.

Watson hangsúlyozza, hogy míg a szaglószerv a tudatunkat informálja, addig a Jacobson-szerv agyunk tudattalan központjait. A kettő kiegészítheti és megerősítheti egymást, de előfordulhat, hogy ellentétesen hatnak és ambivalenciát váltanak ki. A hír érdekes, ám ne feledjük, hogy inkább csak hipotézisről van szó, amelynek valódi jelentősége még további tisztázásra vár. Ellenvethető például, hogy az emberi viselkedést legtöbbször mégsem a homályos megérzések, hanem – szerencsére -- döntően a tudat, a racionális értékrend irányítja.

A sex appeal mindenesetre annyira egyéni és szubjektiv, hogy a megfelelő tisztálkodáson, a testi higiénia lehetőleg „szerektől mentes” biztosításán és a kulturált viselkedésen túl egyebet nem kell tennünk (s párkereséseink során is ezekre érdemes figyelnünk).

10. Elméletek a női orgazmusról

Ellentétben a férfi orgazmussal, a női orgazmus sokkal bonyolultabb és nem spontán kialakuló képesség. Egyrészt a női orgazmus nem olyan látványos, pontosabban, nem jár együtt olyan könnyen megfigyelhető fiziológiai kísérőjelenségekkel, mint a férfiejakuláció, bár az E. Gräfenberg (1950) nevéhez fűződő elmélet szerint a nőnek is lehet magömlése – ami azonban sokkal kevésbé feltűnő és, mint látni fogjuk, egyébként is vitatott. Mindenképpen nehezebben értelmezhető, mint a férfiorgazmus.

Másrészt társadalmi és ideológiai okok is nehezítették a női orgazmus tanulmányozását. Egy patriarchális társadalomban a nő – s ezzel együtt a női szexualitás – alárendelt jelentőségű. A viktoriánus korszakban a nőket saját szexuális igényeik, reagálókészségük elfojtására nevelték. A szexológus kutatók, akik kezdetben kivétel nélkül férfiak voltak (csak a XX. század második-harmadik évtizedében tűntek fel az első női szexológusok), nehezen találhattak olyan nőket, akik alkalmas és készséges alanyai lettek volna az ez irányú kutatásnak.

Az első orgazmuselméletek ezért meglehetősen elvont szinten mozogtak, ellenőrizetlen hipotézisekkel dolgoztak. Ilyen volt Albert Moll (1897, 1909) német fiziológus teóriája a férfi- és női szexualitás különbségeiről, a detumeszcencia (kiürülési szükséglet) és a kontraktációs ösztön (a testi érintkezés szükséglete) alapján. Elterjedt közhiedelem volt a XIX. században, hogy a nők (legalábbis az “úri nők”) nem tudják és nem is akarják élvezni a szexet, vagyis frigidek. Havelock H. Ellis (1896) angol szexológus, az egyik legkiválóbb “szexuálreformer”, aki nagyjából Freuddal egy időben működött, korán felismerte, hogy a nők állítólagos „természetes frigiditása” viktoriánus mítosz, továbbá hogy a női és férfiorgazmus nagyon hasonló. Bizonyítani azonban éppúgy nem tudta ezt a tételt, mint ahogyan Eulenburg (1914) sem azt a felismerést, hogy a frigiditás lényegében pszichoszexuális infantilizmus. Valójában azonban – a közhiedelemmel ellentétben – frigiditásról csak akkor beszélhetünk, ha a nő egyáltalán nem képes szexuális izgalomba jönni és élvezni a szeretkezés valamilyen formáját.

Freud dualisztikus orgazmuselmélete

A női orgazmus mibenlétének tisztázásához Sigmund Freud – egyébként valóban gondolatébresztő – „Három értekezése” (1905-1915) sem vitt lényegesen közelebb. Sőt, teoretikus próbálkozásai során olyan, empirikusan megalapozatlan, téves elképzelést vitt be a köztudatba, amely még ma is számos nehézség forrása. A „nemi ösztön” érési fázisai (orális, anális, fallikus stb.) mellett ugyanis Freud különböztette meg a klitorális és a vaginális orgazmust oly módon, hogy csak az utóbbit tartotta pszichoszexuálisan érett szexuális kielégülési módnak. Ettől kezdve az analitikus terápiában kezelési indikációnak számított, ha egy nő csak a csikló közvetlen ingerlése révén tudott kielégülni.

Később azonban vita kezdődött a vaginális orgazmus állítólagos felsőbbrendűségéről. A különböző vizsgálatokból (Kinsey 1953, vagy Masters és Johnson 1966) kiderült, hogy minden orgazmus egyenértékű, függetlenül az ingerlés helyétől és módjától. A közösüléses orgazmus is főleg a csikló közvetett ingerlésének köszönhető, hiszen a hüvelyben igen kevés az idegvégződés. Egyébként pedig semmilyen különbséget nem lehet kimutatni az érettség, nőiesség vagy a lelki egészség terén az orgazmust közösüléssel vagy a csikló ingerlésével átélő nők között (Fischer, 1976, LoPiccolo és Stock, 1988).

Az 1920-as években egyre többen kezdtek foglalkozni a női orgazmus problémájával. Köztük könyvei révén legismertebb Th. van de Velde (1926), tudományos szempontból azonban fontosabbnak tűnik Helene Wright (1930) angol nőgyógyász, aki elsőként dolgozott ki szenzibilizálási és maszturbációs gyakorlatokat az orgazmuskészség fejlesztésére. Témánk szempontjából még jelentősebb Dickinson (1931) amerikai nőgyógyász, aki már a harmincas években laboratóriumi vizsgálatokat folytatott – például átlátszó műpénisz felhasználásával – a női szexuális reagálás fiziológiájának tisztázására.

A Kinsey-jelentés mint mérföldkő

A női orgazmus kutatásában azonban mégis Alfred C. Kinsey (1948, 1953) munkássága jelentett igazi mérföldkövet. Ő a negyvenes években több mint 6000 nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze és dolgozta fel (az úgynevezett Kinsey-jelentés második kötetében). Egységes orgazmuselméletet ugyan nem dolgozott ki, de igen sok, statisztikailag értékelt, empirikus anyagot szolgáltatott egy ilyen elmélethez. Lehetetlenség ezeket itt felsorolni, csupán néhány fontosabb megállapítását említem. Kinsey adatai bizonyították először egyértelműen, hogy már az újszülött fiziológiai kapacitása lehetővé tesz bizonyos erotikus reakciókat, amelyek már az első életévekben az orgazmusig terjedhetnek. Ez utóbbit olyan fiziológiai változásként definiálta, amelynek során a neuromuszkuláris tenzió fokozódik és egy csúcsban kulminál, amit a feszültség hirtelen visszaesése követ. Az orgazmus létrejöttének három fő feltételét emeli ki: 1) Az egyén fizikai és fiziológiai kapacitását (adottságát), 2) szexuális tapasztalatainak jellegét és terjedelmét, 3) az aktuális ingerlés jellegét.

Megállapítja, hogy már a gyermekeknél is nagy egyéni különbségek vannak az erotikus ingerelhetőség terén, de ugyanazon egyén reakciókészsége is változhat korától, testi és lelki állapotától stb. függően. Sok gyermeknél csak a prepubertásban alakul ki az erotikus reagálókészség, sőt, lányoknál az is előfordul, hogy csak évekkel a pubertás után. Nehéz azonban eldönteni, hogy a reakciók késői megjelenése a reakciókészség hiányának vagy a szexuális ingerlés, illetve élmények hiányának következménye. Mindenesetre tény, hogy már az óvodáskorban is előfordulhat maszturbációs orgazmus, főleg a lányoknál.

Kinsey állapította meg, hogy a serdülés előtti orgazmus jellege alig különbözik a felnőttétől, s hogy az erotikus tevékenység valamennyi típusa közül a maszturbáció az, amelyben a nők leggyakrabban kielégülnek. Az orgazmuskészség kialakításának másik nagy lehetősége a petting. Kinsey szerint a nők 24%-a petting során jutott először orgazmushoz. Összehasonlító elemzése szerint az orgazmushoz szükséges anatómiai struktúrák mindkét nemnél csaknem azonosak, és fiziológiai szempontból sincs lényeges különbség. Maga az orgazmus lényegileg azonos jelenség mindkét nemnél. Kinsey vizsgálta különböző hormonok hatását is a szexuális reagálókészségre. Azt találta, hogy például a hipofízis- és gonadális hormonok szükségesek ugyan a normális szexuális fejlődéshez, de nem határozzák meg az erotikus reakciókészséget, s hasonló a helyzet a thyroid- és adrenalinszinttel is. Erősebb korrelációt csak az androgén hormonok és a 17-ketosteroidszint mutat.

Masters és Johnson orgazmuselmélete

A Kinsey-jelentés nagy lendületet adott az orgazmusra irányuló szexuálfiziológiai vizsgálatoknak. Ezek közül legjelentősebbek Masters és Johnson (1966, 1970), az azóta híressé vált amerikai kutatópáros modern eszközökkel folytatott laboratóriumi vizsgálatai, amelyek minden fő kérdésben megerősítették Kinsey megállapításait. Első könyvük (Human Sexual Response, 1966) nyomán általánosan elfogadottá vált az erotikus reakcióciklus négy szakaszra tagolása: 1) vágy és izgalomba jövés, 2) platófázis, 3) orgazmus és 4) oldódási, elernyedési szakasz.

Kísérletileg megállapították e fázisok fiziológiai jellemzőit mindkét nemnél. A női orgazmusra vonatkozó megállapításaik lényege:, hogy az orgazmus reflexszerű összehúzódásokat vált ki a vagina alsó felének izmaiban („orgasztikus mandzsetta”), a corpus uteriben (méh) és a sphincter ani externusban (végbél záróizom). Az összehúzódások általában 0,8 másodpercenként követik egymást, számuk 3 és 15 között váltakozik, fokozatosan csökkenő intenzitással. A hüvely belső fele az orgazmus során éppolyan kitágult marad, mint a platófázis során. (Ez az úgynevezett „sátor-jelenség”.) A légzés, a pulzusszám és a vérnyomás is hasonlóan magas marad, illetve tetőzik. Az orgazmusra jellemző fiziológiai változások nagyjából azonosak, bármilyen ingerlés (maszturbáció, petting, közösülés stb.) váltotta ki azokat. Következésképpen ebből a szempontból értelmetlen és indokolatlan a “klitorális” és “vaginális” orgazmus megkülönböztetése. Masters és Johnson ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy az orgazmus szubjektív átélése igen különböző lehet, s ezt számos szomatikus és pszichikus tényező befolyásolja. Ezzel – úgy tűnik – létrejöttek az egységes orgazmuselmélet alapjai.

A korábbi, dualisztikus (pszichoanalitikus) orgazmuselmélet azonban nehezen adja fel pozícióit. Képviselői a legutóbbi évtizedekben is megpróbáltak érvelni mellette. Elismerik ugyan, hogy fiziológiailag nem különbözik a klitorális és a vaginális orgazmus, de pszichikus szempontból permanens különbségeket vélnek felfedezni a kettő között. Eszerint az előbbi intenzívebb és gyorsabb, az utóbbi lassúbb, de mélyrehatóbb stb. A Masters–Johnson-féle orgazmuselmélet módosítására a legérdekesebb kísérletet egy amerikai pszichológus házaspár (J. és A. Singer, 1972) tette. Ők megkérdőjelezték, hogy a hüvelyösszehúzódások valóban mindig előfordulnak-e a női orgazmusban. Megfigyeléseik szerint háromféle orgazmus létezik: 1) a vulvális (hüvelyi) orgazmus, amit az orgasztikus mandzsetta akaratlan, ritmikus összehúzódásai jellemeznek, 2) az uterális (méhhel kapcsolatos) orgazmus, amelyben nem történnek összehúzódások, ehelyett a légzés válik szakaszossá és mind erősebb apnoe (lélegzetkihagyás) tapasztalható. Ez a fajta orgazmus szerintük csak közösülésben fordul elő és jórészt a méh elmozdulásai váltják ki. Végül a 3) a kevert típusú orgazmusban apnoe és összehúzódások egyaránt megfigyelhetők. Ez az orgazmustipológia nem látszik túlságosan meggyőzőnek és nincs is kellően dokumentálva. A szakaszos légzés, a torokelszorulás és a diafragma feszülése valószínűleg bármilyen szexuális ingerlés által kiváltott orgazmus kísérő jelensége lehet, de éppoly kevéssé szükségszerű, mint pl. a sírás, ami egyes nőknél az intenzív orgazmust kíséri.

A Hite Report és újabb vizsgálatok

Figyelemre méltó viszont, hogy Shere Hite amerikai pszichológusnő, aki 1972 és 1975 között több mint 3000 nő szexuális élettörténetének adatait gyűjtötte össze (folytatva ezzel Kinsey munkáját), szintén úgy találta, hogy a közösüléssel vagy anélkül elért orgazmus lényegében azonos, ezért indokolatlan fiziológiailag különböző típusokról beszélni. De Kaplan (1974) is oda konkludál, hogy az újabb vizsgálati adatok egyértelműen bizonyítják a csikló döntő szerepét és a hüvely körüli izomösszehúzódásokat a női orgazmusban. Mindenesetre joggal állapította meg Siegfried Schnabl (1972), hogy a női orgazmus komplikáltabb, mint a férfié, nem spontán érési folyamat eredménye, hanem az ontogenezis, az egyéni fejlődés során tanulással kell azt a nőnek kialakítania. Gebhard (1968), Kinsey munkatársa és a cseh Raboch (1968) korábban úgy látták, hogy a női orgazmuskészség filogenetikusan késői jelenség és csak az emberre jellemző. Azóta azonban egyre több adat szól amellett, hogy más, magasabb rendű emlősállatoknál is megtalálható. Raboch (1992) újabb megállapítása szerint a koitarche időpontja és körülményei is befolyásolják az orgazmuskészség alakulását. Épp ezért egyetérthetünk Schnabllel abban, hogy a női orgazmuskészség kialakítását a szükséges fiziológiai adottságok megléte ellenére sem szabad a véletlenre bízni, hanem megfelelő szexuális felvilágosítással és neveléssel elő kell segítenünk.

Már csak azért is, mert a szexológiai vizsgálatok szerint az anorgazmia, vagyis az orgazmushiány a nők átlag 20-30%-ánál fordul elő, a klimaktérium előtt ritkábban (kb. 15-20%-ban), utána pedig gyakrabban. Lo Piccolo és Stock (1987) adatai szerint a nők 10-15%-a sohasem él át orgazmust, s kb. ugyanennyien csak igen ritkán. Az orgazmuskészség sokak (például Hurlbert, 1991) szerint szorosan összefügg a szexuális asszertivitással és a maszturbáció elfogadásával. Erre utal az is, hogy „a női orgazmuszavar többnyire nem önálló problémaként, hanem az erotikus készenlét nehézségeivel együtt szokott jelentkezni, ezért…. a kezelésük is legtöbbször összekapcsolódik. Keletkezésénél a biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényezőket egyaránt figyelembe kell venni” (Comer, 2000, 436. o.). Ugyanez a szerző (amerikai pszichiáter professzor) állapítja meg, hogy a nők orgazmuszavarait „olyan speciális módszerrel kezelik, amely önexplorációt, a saját test tudatos szemlélését és egy irányított, maszturbációs tréninget foglal magában” (444. o.). Ez akár csoportosan is történhet, ahogyan azt Lonnie Barbach (1977) amerikai pszichológusnő könyvében leírta. Végeredményben a modern szexuálterápia sikerei megerősítik és igazolják a Masters és Johnson által kidolgozott orgazmuselméletet.

A G-zóna és a női ejakuláció

Megjelent még egy érdekes elmélet a női orgazmussal kapcsolatban. Ez a német származású, amerikai nőgyógyász, Ernst Gräfenberg nevéhez fűződik, aki már 1950-ben cikket közölt a húgycső szerepéről a női orgazmusban. Pontosabban a húgycsőbe torkolló, belső elválasztású mirigyekről, amelyek erotikus izgalom hatására váladékot bocsátanak a húgycsőbe, s ez az orgazmuskor kilövellhet. Cikke akkor még nem keltett feltűnést, csak az 1980-as években, miután megjelent három amerikai szexológus (Ladas, Whipple és Perry, 1982) könyve a Gräfenberg kezdőbetűje nyomán G-foltnak (vagy G-zónának) elnevezett vaginális zónáról, vagyis a hüvely elülső, has felőli oldaláról, amelynek ingerlése egy sajátságos, eddig nem ismert jelenséget, a női ejakulációt váltaná ki. A könyv szakmai körökön kívül is nagy szenzációt és komoly vitákat keltett, amelyek arról folytak, hogy minden nőnél előfordul-e, vagy csak egyeseknél; mi az eredete; milyen mennyiségű és összetételű a kilövellt váladék. Amely, egyesek szerint, nem is a húgycsőből jön, hanem a hüvelyből, vagyis azonos a hüvelyváladékkal, ami szexuális izgalom hatására bőven termelődik.

A G-zóna problematikájáról egy magyar patológus szakorvos is írt, aki kétségbe vonta, hogy léteznének olyan mirigyek a női húgyhólyag alatt, amelyek ingerlés és erotikus izgalom hatására ondószerű váladékot ürítenének a húgycsőbe, ahonnan az orgasztikus összehúzódásoktól kilövellne. Tény, hogy az anatómiai ábrákon és metszeteken eddig nem lehetett látni ilyen mirigyeket. Ez persze nem zárja ki, hogy a hüvely elülső falán keresztül a húgycső szivaxsos fala és környéke erotikusan ingerelhető. Ami esetleg nem valamiféle mirigyekkel függ össze, hanem a csiklóval, amelynek töve („lábai”) a hüvelyen keresztül szintén kitapinthatóak. Ezen keresztül a csikló makkjába vért lehet préselni, s ezzel az erotikus izgalom fokozható. A húgycsőből eszerint csak vizelet jöhet (amit esetenként maguk az érintett nők is így éreznek).Mindenesetre a kérdés nem tekinthető lezártnak, tehát sok nőnél előfordulhat a húgycsőből származó magömlés, amely nem azonos a vizelettel, így semmilyen aggodalomra nem ad okot. A női orgazmus jellegén azonban az ilyen magömlés alig változtat.

A női orgazmus újabb vizsgálatai

Egyes vizsgálatok szerint az Egyesült Államokban az elmúlt évben minden negyedik nőnek problémái voltak az orgazmus elérésével, 5-10 százalékuk pedig anorgazmiától szenved, azaz képtelen az orgazmusra. Az agyban zajló folyamatok pontos ismerete nélkül azonban korlátozottak a kezelési lehetőségek. A Rutgers egyetem munkatársa, Komisaruk és kollégái 2010-es vizsgálataik során meglepő dolgot figyeltek meg. Az agy olyan területén tapasztaltak aktivitást, ahol a korábbi orgazmuskutatások során még soha: a prefrontális kéreg nevű részen (az előhomloki lebenyben), mely a tudat különböző területeivel, például az önértékeléssel hozható kapcsolatba. Megállapították, hogy ez azoknál is megfigyelhető, akik pusztán a fantáziájuk révén képesek orgazmust átélni.

A funkcionális MRI vizsgálat során az agynak több mint 30 területén tapasztaltak aktivitást - olyan részeken, amelyek a tapintással, memóriával, jutalmazással és a fájdalommal állnak kapcsolatban. Ugyanezeket a területeket aktiválták az elképzelt érintések is, csak kisebb mértékben. Az egyedüli kivétel a prefrontális kéreg volt, amely épp az elképzelt szituációban aktiválódott jobban. Komisaruk szerint ez a fantáziálással vagy a saját kényeztetést szolgáló úgynevezett top-down (vagyis felülről, az agyból kiinduló) szabályzással állhat kapcsolatban.

Ezzel némileg ellentétes a holland Groningen Egyetem munkatársának, J. Georgiadisnak és kollégáinak az eredménye, akik hasonló vizsgálatok során azt tapasztalták, hogy a fent említett agyi terület kikapcsolódik a tetőpont elérésekor. Ők a prefrontális kéreg orbitofrontális kéreg nevű részében nem tapasztaltak aktivitást. Mégis, ez a terület lehet a szexuális irányítás központja, és a kikapcsolása teszi lehetővé az orgazmus és egyben egy módosult tudatállapot elérését. „Amikor megkérdezték az embereket, hogy mit élnek át orgazmuskor, akkor többnyire azt mondják, hogy úgy érzik, elvesztik az irányítást. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a megváltozott állapot szükséges a még több gyönyör eléréséhez, vagy ez csak egy mellékhatás". A kutató elképzelhetőnek tartja, hogy a kikapcsolásra való képtelenség akadályoz meg egyeseket az orgazmus elérésében.

Az egymástól eltérő eredményekre magyarázat lehet, hogy az ingerlés két különböző módját vizsgálták. Ugyanis míg Komisaruk alanyai maszturbáltak, addig Georgiadis önkénteseit a partnereik juttatták el a csúcsra. Egy partner mellett pedig esetleg könnyebben ki lehet kapcsolni a kontrollt, és elérni az orgazmust. Julia Heiman, a bloomingtoni Kinsey Kutatóközpont munkatársa szerint azért jelentősek ezek a vizsgálatok, mert az orgazmus az agy több részével (például a jutalmazással összefüggő területekkel) is kapcsolatban áll. Még mindig keveset tudunk az agy működéséről. Az orgazmus ráadásul elég erős fájdalomcsillapító. Komisaruk szerint ez segíthet megérteni, hogyan használható a fentről-lefelé irányuló szabályzás a fájdalmak és érzelmek kontrollálásában (hasonlóan a placebo-hatáshoz, amikor elhisszük, hogy használni fog, amit bevettünk, és tényleg használ).. Az agyterületek szerepének meghatározása a fájdalom és a gyönyör feldolgozásában pedig elősegítheti az ezek szabályzására irányuló hatékonyabb top-down technikák kifejlesztését.

Irodalom

Bancroft, J. (1987): Human Sexuality and its problems. Longmans, London

Barbach, L. (1980): Women Discover Orgasm. The Free Press, New York

Bentler, P. M. – Peeler, W. H. (1979): Models of Female Orgasm. Archives of Sexual Behavior

Comer, R. J. (2000): A lélek betegségei. Pszichopatológia. Osiris Kiadó, Budapest

Dickinson, R. L. (1931): A Thousand Marriages.Williams and Wilkins, Baltimore

Ellis, H. (1936): Studies in the psychology of sex. 1896–1928. New York, Random House

Eulenburg, A. (1914): In “Zeitschrift fur Sexualwissenschaft”. Berlin

Freud, S. (1905): Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie. Deuticke, Wien

Fischer, S. (1976): The Female Orgasm. Basic Books, New York

Gebhard, P. H. et al. (1958): Pregnancy, Birth and Abortion. Harper, New York

Gräfenberg, E. (1950): The Role of Urethra in Female Orgasm. International Journal of Sexology

Heiman, J. R. – LoPiccolo, J. (1988): Becoming orgasmic. A personal and sexual growth program for women. Prentice Hall, New York

Hite, Shere (2000): Hite Riport. A nők szexuális életéről. Magyar Könyvklub, Budapest

Hulbert, D. F. (1991): The role of assertiveness in female sexuality. Journal of Sex and Marital Therapy

Kaplan, H. S. (1974): The New Sex Therapy. Brunner/Masel, New York

Kinsey, A. C. et al. (1984): Sexual Behavior in Human Male. Saunders, Philadelphia

Kinsey, A. C. (1953): Sexual Behavior in Human Female. Saunders, Philadelphia

Ladas, A. K. – Whipple, B. – Perry, J. D. (1982): The G spot and other recent discoveries. London

LoPiccolo, J. (1990): Treatment of sexual disfunction. In: Bellak et al. (eds): International Handbook of Behavior Modification. Plenum Press, New York

LoPiccolo, J. – Friedman, J. R. (1988): Broad spectrum treatment of low sexual desire. In: Leiblum, S. – Rosen, R. (eds.): Sexual Desire Disorders. Guilford, New York

Masters, W. H. – Johnson, V. (1966): Human Sexual Response. Little/Brown, Boston

Masters, W. H. – Johnson, V. (1970): Human Sexual Inadequacy. Little/Brown, Boston

McCave, M. P. – Delaney, S. M. (1992): An evaluation of therapeutic programs for the treatment of Secondary anorgasmia in women. Archives of Sexual Behavior

Moll, A. (1897): Investigation über Libido sexualis. Berlin

Moll, A. (1909): Geschlechtsleben der Kinder. Berlin

Pomeroy, W. B. (1969): Girls and Sex. Dell, New York

Raboch, J. – Raboch, J. (1992): Infrequent Orgasm in Women. Journal of Sex and Marital Therapy

Rosen, R. C. – Leiblum, S. R. (1995): Treatment of sexual disorders in the 1990’s. Journal of Consultiv and Clinical Psychology

Schnabl, S. (1972): Mann und Frau intim. VEB Verlag, Berlin

Segraves, R. T. – Segraves, K. B. (1991): Diagnosis of female arousal disorder. Journal of Sex and Marital Therapy

Sigusch, V. (1979): Physiologie des Orgasmus. Versuch einer Definition. KölnSherfey, M. J. (1974): Die Potenz der Frau. Kiepenhauer/Witsch, Köln

Van de Velde, Th. (1926): The Ideal Marriage.

Wright, H. (1930): The Sex Factor in Marriage. London

11. A „hűség” lényege és a „félrelépések”

Párkapcsolati elköteleződés szempontjából a probléma abból adódik, hogy a kapcsolat szexuális kizárólagossága önmagában még egyáltalán nem garantálja az egymás iránti hűséget. Hiszen aki szexuálisan ugyan nem „lép félre”, de gazdaságilag, vagy a választott magánéleti és egyéb céljai elérése szempontjából önző módon hátrányos helyzetbe hozza, becsapja, „átveri” házastársát vagy élettársát az nyilván nem hűséges hozzá. Vagy egyszerűen csak nem segíti, nem törődik vele. Sőt, tartósan kihasználja, s eszében sincs viszonozni a tőle kapott segítséget és szolgáltatásokat. Vagy nevezhető-e hűségesnek, aki „csak megkíván” szexuálisan, vagy beleszeret egy „harmadikba”, s még a szexuális együttlétek során is az jár a fejében, hogy milyen lenne vele? Ez a kénytelen lemondás egy kívánt partnerről nyilván áldozat, ami akkor is feszültségeket vált ki, ha titokban marad, s még inkább, ha nem marad titokban Egy nyitott párkapcsolatban persze jobb, ha nem marad titokban és megbeszélhetik, hogy egyáltalán szükség van-e erre az áldozatra, vagy hogyan érhető el a teljesülése?

Sokféle hűségről hallani (hűség a hazához,, egy párthoz vagy egy eszméhez, vállalkozáshoz, rokonsághoz stb.), de mindegyiknek az a lényege, hogy szolidárisak vagyunk, kitartunk amellett, akit vagy amit jónak és fontosnak tartunk, nagyra becsülünk. A hűség tehát egyfajta lelki beállítottság, elköteleződés valaki vagy valami iránt. Feltételez bizonyos fokú lelki stabilitást,, megbízhatóságot, de nem feltétlenül velejárója a kizárólagosság.. Például hűséges barátai, harcostársai lehetünk több embernek vagy mozgalomnak is, ha az érdekeik nem ellentétesek. De ugyanezt az elvet lehet alkalmazni a párkapcsolatra is egy külső, szerelmi vagy csak szexuális partner megjelenése esetén.

Új vonzalmak lehetősége

Vegyük figyelembe, hogy a szerelem elmúltával a párkapcsolat is a barátság egy sajátos formája, amelynek megőrzése és ápolása akkor is megvalósítható, ha nem kizárólagos. Két házastársunk jogilag ugyan egyszerre nem lehet; de a házastársunk (vagy élettársunk) mellett egy vagy több barátunk miért ne lehetne? Pontosan ugyanolyan elkötelezettséget nem vállalhatunk az élettárs mellett egy szerelmi vagy szexuális partnerrel, de olyan baráti és akár erozikus kapcsolatot igen, amely nem sérti az élettárs (és család) érdekeit. Már szó volt róla: nem igaz, hogy „nem lehet kettőt szeretni”; ha nem is egészen egyformán, de lehet! A gyakorlatban mindenki több embert szeret: a partnerén kívül a szüleit, testvéreit, rokonait, barátait stb. Szeretetképességünk nem csökken, hanem inkább erősödik attól, hogy több személyt szeretünk (egyiket ezért, másikat azért).

A hűség hagyományos felfogása egyébként ellentétes azzal a lélektani törvényszerűséggel,, hogy érzelmeket -- a szeretetet, a nemi vágyat stb. – nem lehet kikényszeríteni, parancsszóra létrehozni. Igaz, a testi odaadását lehet, de ez egyenlő a partner megerőszakolásával. Emellett a kikényszerített odaadás előbb-utóbb csaknem biztosan szexuális zavarokat idéz elő. Végeredményben a hűség hagyományos felfogása napjainkra tarthatatlanná vált. Egy olyan norma, amit az érintettek többsége (elméletben vagy gyakorlatban) rendszeresen megsért, teljesen elveszti hatékonyságát. A hűség mint kizárólagosság, valójában sohasem funkcionált jól. Mert mesterkélt és erőszakolt volt.

A hűség fogalmát ezért felül kell vizsgálnunk, át kell értelmeznünk. Azon nem változtathatunk, hogy a hűség lényege valamilyen elkötelezettség. Ám, hogy ez mit foglal magába és milyen feltételekkel, meddig érvényes, az már változó és számos tényezőtől függő lehet. A hagyományos házasságban elvileg teljes kizárólagosságot és egyetlen partnerre leszűkített változatlanságot jelentett. Korunk változásai azonban mindkét kritériumot megkérdőjelezték. Ma már sem a szerelem, sem a házastársi vagy élettársi kapcsolat nem jelentheti egymás kölcsönös és kizárólagos birtoklását. Pedig az ilyen szemlélet meggyökeresedéséhez nemcsak a magántulajdonosi törekvés, hanem a freudizmus, a pszichoanalizis is hozzájárult. A „libido”, vagyis az „ösztönös”, szexuális vágyenergia mennyiségi korlátozottságáról szóló – azóta rég megcáfolt – freudi tétel alátámasztotta azt az előítéletet, hogy egyszerre csak egy partnert szerethetünk igazán (mert különben hamar elpazaroljuk a libidónkat).

A párkapcsolati hűséget tehát értelmezzük reálisan; ugyanis sem abszolutizálni, sem misztifikálni nem érdemes. Több kutató (pl. Runkel, G. 1998) megállapításai szerint a hűség, mint érzelmi és szexuális kizárólagosság parancsa csak arra volt jó, hogy aki megsérti, annak bűntudata legyen, s az isteni büntetéstől félve, alázatosan járuljon bűnbocsánatért a Mindenható földi képviselői, az egyház papjai elé, ezzel is erősítve az egyház hatalmát. Egy bizonyos: bármilyen feltételekkel kötelezzük el magunkat, ez az adott feltételek keretei között felelősséget jelent. S minél nagyobb a szabadságunk, annál nagyobb a felelősségünk!

Kell-e érzelmi-erotikus kizárólagosság?

A romantikus szerelemfölfogás szerint egyszerre csak egyvalakit szerethetünk igazán, mert a szeretetképességünk korlátozott. Aki ezt hiszi, az nyilván gondosan ügyel arra, hogy partnere szeretete csakis örá irányuljon, s lehetőleg ő maga se osztogassa el a rendelkezésére álló szeretet-mennyiséget. Részben ebből ered a hagyományos házasság kizárólagossági szabálya, vagyis az a szerepelőírás, hogy a házastársak kizárólag egymást szerethetik (főleg erotikusan).

De hát valóban csak egyetlen személyhez tudunk kötődni érzelmi-erotikus szinten? S egy partner szeretete kizárja egy másik partner szeretetét és a két partnerrel párhuzamosan ápolt, érzelmi-erotikus kötődést és harmonikus, jó viszonyt? Valóban korlátozott volna a szeretetképességünk? Elfogadható bizonyítékot erre nézve még sehol sem találtam. A szeretetképesség mértéke természetesen egyénileg elég különböző: vannak, akik egyetlen partnerhez is nehezen tudnak érzelmileg kötődni; mások könnyen kötődnek két vagy három partnerhez is.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy több partnerhez kötődés esetén az érzelmi és/vagy erotikus kötődés mértéke többnyire nem azonos, hanem változó. A kötődések motívumai ugyanis különbözőek: : az egyik partner ilyen, a másik olyan, egy esetleges harmadik meg ,más szempontból felel meg jobban a változó igényeknek. Más kérdés, hogy ez a megfelelés mennyiben kölcsönös és mennyi ideig tart. A motívumok intenzitása és hatékonysága kölcsönösen változik; de az elkötelezett együttélés – különösen, ha még szülői szerepekkel is kiegészül -- alapvető, ún. báziskapcsolatot és legerősebb kötődést jelent.

Báziskapcsolat mellett új partnerek igénye

A nem „szerelmi vakságon”, hanem átgondolt párválasztáson és elegendő idejű próba-együttélésen alapuló báziskapcsolat sokáig, elvileg korlátlan ideig tarthat és több szempontból elegendő lehet a partnerek számára; de ez nem jelenti azt, hogy kizárólagosnak kell lennie. Az érzelmi-erotikus kötődés ugyanis a már említett telítődési reakció és az entrópia-szabály folytán csaknem elkerülhetetlenül csökkenő tendenciájú és hullámzó. Az erotikus változatosság iránti igény ugyan újabb és újabb technikák bevonásával sokáig biztosítható egy párkapcsolatban. De könnyen fölmerülhet egy új partner iránti igény, vagy egy régebbi erotikus partnerrel való együttlét igénye. Ez korántsem jelent „kiábrándulást” az élettársból, vagy annak „megcsalását”, hanem csak újszerű élmények szerzését, az élettárs tudtával és hozzájárulásával (ami persze csak egy nyitott kapcsolattól várható).

A 20. század egyik legradikálisabb szexológusa, Wilhelm Reich (1941) a szexuális forradalomról írott könyvében a következőképpen jellemezte ezt a folyamatot: Mindenkire állandóan hatnak olyan erotikus ingerek is, amelyek nem az élettársától, hanem másoktól származnak. A párkapcsolat „csúcs-időszakában” ezek még hatástalanok maradnak, de hatásuk később fokozatosan erősödik és vágyakat ébreszthet. E fölhalmozódó vágyak a hagyományos házasságra jellemző kényszerű kizárólagosság folytán kielégítetlenek maradnak, és a házastárs iránti ingerültséghez vezetnek, ami kölcsönös tisztázás hiányában feszültséggóc lesz, s rontja az erotikus kapcsolatukat. Aminek következtében ritkulnak a szexuális együttlétek, esetleg szaporodnak az önkielégítések, s előbb-utóbb (egyiküknél vagy mindkettejüknél) titkos félrelépések (vagy új szerelmek) is bekövetkeznek.

A, C. Kinsey (1948) amerikai szexológus már a 20. század közepén végzett adatgyüjtése alapján megállapította, hogy a férfiak közel háromnegyed részének már voltak házasságon kívüli szexuális kapcsolatai. A férjes asszonyoknál viszont ez az arány csak kb. egyharmadukat jellemezte. Ám az azóta végzett felmérések azt mutatják, hogy ma már ilyen szempontból sincs lényeges különbség a nemek között. Sőt, újabb vizsgálatok szerint egyre gyakrabban előfordul, hogy nemcsak külön, hanem együtt is új partner(ek) bevonásával keresnek erotikus változatosságot.. Többen bevallották, hogy ma már nevetségesnek tartják, mennyire féltek korábban a házasságon kívüli kapcsolatoktól, holott azóta sokkal kiegyensúlyozottabb a párkapcsolatuk is. Ugyanakkor tény, hogy akár külön, akár közösen történik az erotikus élménykeresés, az új helyzet feldolgozása sokaknak nem sikerül.

Humanista erkölcsi értékrend

Ehhez ugyanis szinte senki sem kapott mintát vagy segítséget, s a fölkészületlenség miatti bizonytalanság folytán könnyen visszaesnek a „régi kerékvágásba”, a hagyományos normákhoz, szkriptekhez. Ezt elősegíti a közvélemény társadalmi nyomása, amelyben ismét vezető szerepet kapott a valláserkölcs, a bűntudatkeltés bevált módszerei. Humanista erkölcstant ugyanis sem az iskolában, sem másutt nem tanítanak. Pedig a mai „gyorsuló idő” korában, amikor régi értékeink sorra megkérdőjeleződnek, ideje lenne fölülvizsgálnunk és átértékelnünk az érzelmi-erotikus kizárólagosságot követelő, hagyományos monogámiát. Az aggály, hogy a szabad erotikus (nem üzleti!) kapcsolatok lehetősége a válások még nagyobb arányú növekedéséhez vezetne, épp olyan alaptalan, mint nem is oly régen a korszerű fogamzásgátló módszerek bevezetésével,, vagy a nemi úton terjedő fertőzések megelőzésének lehetővé tételével kapcsolatos aggályok. Inkább fordítva áll a dolog: ma csakis a párkapcsolatok korszerűsítése, nyitottá tétele mentheti meg a monogámiát!

Hiába hajtogatják sokan, hogy becsületesebb dolog elválni és újabb házasságot kötni, mint a házastárs mellett szeretőt tartani. Akik ezt mondják, azok egyszerűen nem ismerik vagy nem értették meg az eddig leírtakat.. A külső érzelmi-erotikus kapcsolat nem titokban történő „megcsalás”, hanem olyan párhuzamos kapcsolat, amely az élettárs tudtával és egyetértésével kezdődik és folyamatosan megbeszélések tárgyát képezi. Ezek során megvitatják, milyen hatást gyakorol a külső kapcsolat az érintett személyekre, beleértve a külső partnert, a vele kapcsolatot kezdőt , az élettársat és más családtagokat is.

Egyébként sokszorosan megfigyelt tény, hogy egy külső erotikus kapcsolat gyakran kedvező, élénkítő hatással van nemcsak az érintett pár erotikus viszonyára, hanem p kapcsolatuk egyéb vonatkozásaira is. Tehát a báziskapcsolat tulajdonképpen erősödik a külső kapcsolat baráti megbeszélése révén. Éppen ez, a külső kapcsolatokra is kiterjedő szabadság elfogadása és az ilyen élmények baráti megbeszélése, értékelése az egyik legerősebb, érzelmi kötőerő a korszerű párkapcsolatban. S ez ad megbizhatóbb alapot a párkapcsolati hűségnek, sőt, a partnerek esélyegyenlőségének is!

12. Magány, „szingliség”, vagy társkeresés

A magány fogalma többféleképpen értelmezhető. Legnyilvánvalóbb formája a körülmények okozta magány, amikor az egyént a körülmények vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől („Robinson Crusoe” létállapot), vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé (pl. egyszemélyes börtöncella). Az ilyen magány szerencsére ritkaság. A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain, azok fejlettségi fokán és egész személyiség-szerkezetén múlik. Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a magány és az egyedüllét között, hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal közöttük. Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát vagy magányosság-érzést. A túl sok egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű - előbb-utóbb magányossággá válhat. Különleges (bár nem ritka) forma a társas magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat. Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett („üres kagylóhéj”) házasság, amely valamilyen (vélt vagy reális) okból formailag nem bomlik fel. Pszichológiai szempontból akkor beszélhetünk magányról, ha az adott egyénnek

1. nincs egyetlen, intimnek nevezhető, bizalmas kapcsolata sem;

2. nem képes érzelmileg kötődni senkihez, nincs (vagy minimális) a társ-igénye;

3. igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.

Kifejezett és tudatos, kínzó magány-érzés inkább csak a 3. kritérium esetén jelentkezik, de nem tudatos formában gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják. Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges (objektiv) magányt és a magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt. Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek (és esetleg környezetének is). Ennek oka az ember vele-született társ-igénye, amelynek hatása alól szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve - csak súlyos károsodások árán. Kivételt jelenthetnek például a személyiségük magas fejlettségi fokát elérő, alkotó emberek (művészek, tudósok, feltalálók stb.), akik magányosan élnek ugyan, de szellemi kapcsolatot tartanak a társadalom különböző tagjaival - ha másként nem, akkor az irodalmon és/vagy a tudományos műveken keresztül.

A kreativ magány lehetősége

Ezt szemléletesen kifejezi Gabriel García Márquez Száz év magány c. könyvének néhány gondolata:. „A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”

Mindebből úgy tűnhet, mintha a „kreativ magány” állapota csak az introvertált (befelé forduló) személyiségek számára lenne elérhető. Ez azonban megkérdőjelezhető. Ugyanis az extravertáltak között is találunk alkotó egyéniségeket, bár ez rendszerint náluk is az átmeneti introverzió periódusaihoz kötődik. Szélsőséges típusok szerencsére ritkán fordulnak elő; legtöbbször mindkét (C.G. Jung által leírt) típus vonaásai – különböző arányban - megtalálhatók a kiegyensúlyozott személyiségekben. Valójában legtöbbünk életében előfordulnak extravertált és introvertált periódusok, persze a körülményektől, az életkortól és a személyiségfejlődéstől függően, eltérő mértékben. Fontos tudni, hogy az introverzió önmagában még nem jelent magányosságot; csupán a túl erős és tartós introverzió hajlamosít arra. Ugyanakkor az extraverzió sem zárja ki a magányosságot.

A tartós magányosságtól eltérően az átmeneti (de akár néhány éves) magányosságban sok értékes élmény lehetősége rejlik. H. Shearman szerint „az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének….A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: „teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.” Ez valójában azt jelenti, hogy csak egy autonóm személyiség képes szabadon választani és dönteni; függetlensége azonban csupán viszonylagos magányossággal jár. Az érett, egészséges személyiségű ember igényli az intim-kapcsolatokat, tud tartósan kötődni a kiválasztott partnerhez, családi és egyéb közösséghez, de sohasem válik teljesen függővé egy kapcsolattól, mindig megőrzi autonómiáját.

Szingli életmód és „látogató párkapcsolat”

Az egyéni szabadság és függetlenség megteremtésének és megőrzésének az iparilag fejlett társadalmara sajátosan jellemző módja a „szingli”, vagyis önálló, együttélés nélküli életmód. Ez tipikusan nagyvárosi életmódja azoknak a viszonylag fiatal férfiaknak és nőknek, akik jólfizetett munkájukkal, vagy egyéb módon biztosítani tudták anyagi függetlenségüket és önállóságukat. Szabadságukat és kényelmüket pedig annyira megszokták, hogy ezáltal elég könnyen mellőzni tudják az együttéléssel járó, tartós intim-kapcsolatokat. Párkapcsolati igényeiket baráti és szexuális kapcsolatokkal elégítik ki, alkalmi és leegyszerűsített módon, vagyis elég felszínesen. Ezzel azonban együttjár az a veszély, hogy érzelmi kötődési képességük (amely rendszerint már a gyermekkorban sem alakult ki eléggé) fokozatosan elsorvad.

A szingli életmódot folytatók egy jelentős része a tartós intimkapcsolatok iránti titkolt és háttérbe szorított vágyát mégis megpróbálja valahogy kielégíteni. Éspedig azzal, hogy bár nem költözik össze egy kiválasztott partnerrel, de rendszeresen és kölcsönösen meglátogatják egymást, vagy közös programokat szerveznek. Ez lehet akár egy olyan átmeneti időszak, amelynek során „összemelegedve”, végül összeköltöznek és családot alapítanak. Vagy pedig továbbra is csak látogató kapcsolatban maradnak, amit az amerikai vizsgálatok „Living Apart Together”-nek, vagyis „különélők együttlétének” neveznek, s figyelemmel kísérnek, mert egyre több van belőlük. Hazánkban csak most kezdődnek ilyen vizsgálatok, s máris kiderült, hogy legalább félmillió felnőtt él ilyen „látogató párkapcsolatban”. Ők vagy lakáshiány miatt nem tudnak összeköltözni, vagy egyéb okok miatt nem is akarnak (pl. elváltak és félnek egy új, házasságszerű kapcsolattól).

Egyelőre nem tudjuk, milyen gyakoriak a „kényszerű szingliségek”, amelyeket nem szabadon vállalnakm hanem csak azért fogadnak el, mert nem tudnak megfelelő intim-partnert találni. Ennek sokféle oka lehet, de a legfőbb ok az lehet, hogy pszichoszociálisan éretlenek az intim-kapcsolatra, mert nevelési körülményeikből hiányzott a megfelelő ismeretek és készségek elsajátíttatása. Igy aztán hiába fordulnak a különböző „Társkereső irodák”, vagy az újságok és internetes társkereső rovatok szolgáltatásaihoz, elég ritkán találnak olyan partnert, akivel tartósan a harmónikusan együtt tudnának élni.

Felkészülés a társkeresésre

Minthogy az ember egyik veleszületett késztetése a társakkal való kapcsolat, a társulás szükséglete (ezen belül pedig legalább egy intim-kapcsolat és kötődés igénye), az egyéni élet egyik fő feladata a párválasztás, amely a nemi érettségtől kezdve egyre inkább tudatos célként és törekvésként jelentkezik, szerelemmel és/vagy szexuális vágyakkal kapcsolódik, s véletlen vagy tervszerű ismerkedések során realizálódik. Ebben a folyamatban alakulhat ki a párválasztási érettség, amely megkönnyíti a társkeresést és a létrejött intim-kapcsolat tartós fejlesztését. (Erről bővebben lásd a „Szexuálpszichológia” c. tankönyvem anyagában.)

A személyiség általános és pszichoszexuális fejlettségétől függően a társakeresés lehet spontán, véletlenszerű, a szerencsében bízó, vagy tudatos és többé-kevésbé tervszerű. A kettő értéke és eredményessége természetesen különböző. Aki még nem ismerte fel a párválasztás életre szóló jelentőségét, és passzívan várja, hogy majdcsak megérkezik az „Igazi”, annak sokkal kisebb esélye van egy jó intim-kapcsolat találására, mint annak, aki tudatosan törekszik erre. A tudatos társkeresés alapfeltétele a viszonylag tárgyilagos önismeret és önértékelés , továbbá a hasonlóképpen tárgyilagos emberismeret; mindkettő legalább közepes szintű pszichológiai kulturáltságot feltételez. Az ilyen társkeresés tehát azzal kezdődik, hogy felmérjük önmagunk adottságait, igényeit, képességeit és helyzetét, különös tekintettel azokra az igényeinkre, amelyek kielégítését egy intim partnertől várjuk (beleértve nemcsak a szexuális és gyermekvállalási igényeket, hanem pl. az otthonteremtési, kulturális és sok egyéb igényt is). Vagyis mindazt, amit egy szerelmi vagy élettársi kapcsolattól várunk – és amit cserébe nyújtani tudunk.

Szerelem esetén persze legtöbben hajlamosak az elvárások eltúlzására: minden tökéletesen fog sikerülni, „hiszen szeretjük egymást”. Ezért meggondolandó, hogy a szenvedélyes szerelem állapotában nem lenne szabad házasodni vagy gyermeket vállalni, hanem csak egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttélés és a kölcsönös elvárások józan mérlegelése után. Az irreális és ezért teljesületlen elvárások azonban megelőzhetők, ha a társkeresés pontosan tisztázott, reális elvárásokkal indul, s ezekhez szerelem esetén is ragaszkodunk, vagyis „nem vesztjük el a fejünket”. Ugyanis téves az a közhit, hogy a szerelem „mindent áthúz, mindent felborít, ami ésszerű lenne” és hogy legjobb, ha az ember „rábízza magát az ösztöneire”. Az embernek ugyanis nincsenek ösztönei. Amit annak gondolnak, az valójában tudattalan, kontrollálatlan viselkedés, esetleg egy indulat, egy belső feszültség váltja ki. Az érett viselkedést nem a pillanatnyi hangulatok vezérlik.

Ennek megfelelően a társkereső viselkedés is lehet éretlen (gyerekes, infantilis), vagy érett és felnőttes jellegű. Ez nem annyira az életkoron múlik – bár egy serdülőtől nyilván kevésbé várható el az érett párválasztás, mint egy felnőttől --, hanem elsősorban a felkészültségtől, ami az említett, párválasztási érettség mellett főleg fejlett kapcsolatteremtő készséget és összehasonlítási szintet jelent. Némileg leegyszerűsítve tulajdonképpen emberismereti és ismerkedési gyakorlatot feltételez, ami már tizenéves korban megszerezhető. Ennek legnagyobb akadálya a gátlásosság és a csökkent önbizalom. Ilyen esetben ugyanis vagy nem mer valaki egy potenciális partnerhez közeledni és kapcsolatot kezdeni, vagy pedig ezt olyan ügyetlenül csinálja, hogy már az elején elrontja saját lehetőségeit. Épp ezért minden társkeresés előtt szükség van ilyen szempontú önvizsgálatra, s ehhez ajánlatos mások (jó barátok, szülők, rokonok, nevelők) véleményét is meghallgatni.

13. Nemi függőségeink sokfélesége

Az ember, mint az általunk ismert élőlények legfejlettebb faja, sokféle függőségben él. Egyrészt a más élőlényekhez hasonló függőségben; hiszen egy apró bolygón nindenfajta élet függ a geológiai és kozmikus adottságoktól (vízkészlet, hőmérséklet-ingadozás, a bolygó forgása önmaga és a Napnak nevezett, fény-energiát sugárzó égitest körül stb.). Másrészt, mint az élőlények evolóciójának sajázos fejlettségű váltizata, fajának és körülményeinek egyre gyorsuló változásaitól is függ, s mindezekhez alkalmazkodni igyekstik. Ez kétségkívül nem könnyű. Ha sikerül, akkor viszonylag függetlennek érezheti magát, mert az alap-függések elfogadásával és rugalmas kezelésével van némi szabadsága. De nem mindig sikerül, s ilyenkor kényszerű,. vagy éppen patologikus függőségek, dependenciák alakulnak ki.

Az iparilag fejlettebb országokban is egyre komolyabb egyéni és társadalmi problémát jelentenek a különböző szenvedélybetegségek, az addikciók, amelyek kiszolgáltatott, függő helyzetbe hozzák gyakran nemcsak az egyént, hanem a partnerét és családját (vagy egy nagyobb közösséget) is. Hazánkban szintén terjed ez a jelenség, elsősorban a drogfüggőség formájában. De már régóta megtalálhatók a nemi függőségek is, amelyek többnyire kevésbé feltűnőek, de éppoly veszélyesek lehetnek, mint a más fajta függőségek. Ezért indokolt a témával kapcsolatos tudományos megállapítások számbavétele és hasznosítása.Mi az amit tudnunk kell a nemi függőségekről? Egy modern szexológiai szótár (Pschyrembel Wörterbuch Sexualität, 2003) többek közt ezeket írja erről:

„A függőség (dependencia) ellenállhatatlan szükségletet, ráutaltságot jelent egy adott egyénre, viszonyra, helyzetre vagy dologra. A szexuális függőség szintén kiszolgáltatja az egyént egy partnernek, a szexuális kapcsolat sajátos formájának, vagy egy tényleges kapcsolat nélküli, képzeleten (fiktiv ingereken) alapuló szexuális tevékenységnek. Bár minden szerelmi kapcsolatban megtalálható bizonyos fokú, kölcsönös függőség, amelynek jelentős szerepe lehet a kapcsolat fennmaradásában, de csak az egyoldalú függőség esetén vezet feszültségekhez, konfliktusokhoz és lelki zavarokhoz.. Igen könnyen keletkezik függőség az olyan kapcsolatokban, amelyekben a szexuális viselkedés különleges formái jelennek meg, vagy ha a függőségre hajlamos egyén infantilis jellemvonásokkal illetve értelmi fogyatékossággal rendelkezik.”

Egyéb függőségektől eltérő sajátosságai

Ez az általános jellemzés további pontosításra szorul. Sokféle függőség van – a drogfüggőség mellett p. szociális, jogi vagy éppen, szerencsejáték, tévé, internet vagy evési függőség stb. – s ezek között csak az egyik fajta a nemi függőség, amelyhez persze gyakran egyéb függőségek (ko-dependenciák) is társulnak. Nem mindig könnyű ezeket elkülöníteni egymástól és megállapítani, hogy közülük melyik a legalapvetőbb. Felismerésüket pedig megnehezíti, hogy a legtöbb érintett egyén nem tudja, s így nehezen ismeri el, hogy nem tud uralkodni kóros függőségein, nem tudja abbahagyni megszokott, de kényszeres jellegű viselkedését. Nemi függőség esetén ez ráadásul a nemiség mindhárom megnyilvánulási területén jelentkezhet. A reprodukció, a fajfenntartás terén például úgy, hogy valaki vagy nagyon akar, vagy nagyon nem akar saját gyewrmeket, s ezért mindenre képes. Az erotika terén – s eddig szinte csak ezt nevezték „szexuális függőségnek” - a kényszerű és kizárólagos erotikus orientációk, beállítottságok jelentenek dependenciát (például a pedofilia esetében). Bonyolultabb a helyzet a szociális nemi szerepviselkedések terén, ahol a közvélemény által megerősített megszokás teszi nehezen felismerhetővé a dependenciákat. Hiszen pl. az erősen hagyományos férfias vagy nőies viselkedésről ki gondolná, hogy dependencia?

Eddig a tudomány is szinte kizárólag az erotikus függőségekkel foglalkozott. Az amerikai Pszichiátriai Társaság kézikönyve szerint pl. a szenvedélybetegség olyan viselkedés, amely egyrészt élvezetet kelt és átmenetileg megszabadít a belső feszültségektől, másrészt viszont együtt jár az önkontroll gyakori elvesztésével és a negativ következmények figyelmen kívül hagyásával. Ez elsősorban az erotikus függőségekre érvényes. Az ilyen függőség szerencsére nem mindig súlyos, gyakran csak súrolja az abnormalitás határát. De bőven adódnak bonyolultabb helyzetek is. Például a ko-dependencia olyan esetei, amikor valaki nemcsak egy, de két vagy több függőségtől sem tud szabadulni. Illetve nem akar, vagy nem tud szabadulni egy nemileg dependens partnertől (mert szereti és segíteni akar neki, vagy mert fél tőle stb.). A függőségek könnyen átragadnak az egyik partnerről a másikra, ami alkohol, vagy egyéb drogdependencia esetén mindkét partnert tönkre teheti. Közös erotikus dependencia esetén azonban ki is egyenlítődhet.

Ez utóbbira elég extrém példa a szado-mazochista függőség esete. Ilyenkor ugyanis a partnerek megegyeznek egymás, kissé eltorzult erozikus igényeiknek olyan módon történő kielégítésében, hogy az komoly testi sérüléssel ne járjon. A szadita tehát megalázó, megszégyenítő szavakkal, esetleg bizonyos testi fenyítésekkel is kínozhatja mazochista partnerét, aki ezt igényli és erotikusan élvezi is. A szadista számára pedig maga a kínzás, a partnere fölötti, ideiglenes hatalom jelent erotikus élvezetet. Ennek sokféle oka lehet, túl messze vezetne erre itt kitérni. De így is látható, hogy a kétféle, sajátságosan eltorzult erotikus igény így kiegyenlítődhet. (Az ilyen igényekkel számolnak a magukat „dominá”-nak hirdető prostituáltak, akik fizetség fejében eljátsszák a szadista partner szerepét.) De előfordul, hogy a közös szexuális függőség sem válik tartósan kiegyenlítetté, mert bár erotikusan kölcsönösen kielégítik egymást, de hiányzik a bizalom és az elköteleződési készség egymás iránt (pl. félrelépések miatt); ugyanakkor szakítani sem tudnak egymással. Hasonló eset sok házasságban is előfordul. A pszichológiában ezt ambivalenciának, vagyis kettős, ellentmondásos érzelmi viszonyulásnak hívják, ami súlyosabb esetben a nemi függőség jele is lehet.

Az erotikus függőség fokozatai

Az ilyen függőségek súlyosabb fajtái nálunk szerencsére még viszonylag ritkán fordulnak elő. Különböző stádiumaik, súlyossági fokozataik vannak, s elég viszonylagos, hogy mikortól kezdve nevezhetjük betegesen szexfüggőnek, dependensnek azt az egyént, aki nagyon kívánja és naponta többször gyakorolja -- pl. pornográf képek nézése közbeni maszturbáció formájában – az erotikus élvezetet. Tizenéves vagy 20 év körüli férfiaknál nem ritkák az ilyen periódusok, de többnyire nem rögzülnek. Maga az önkielégítés, mint tudjuk, önmagában egyáltalán nem káros vagy kóros formája a nemi életnek Személyiségfejlődési (s különösen pszichoszexuális fejlődési) zavarok esetén azonban az ilyen erotikus igények könnyen kényszeressé válnak, vagyis az egyén nem képes azokat korlátozni, kontrollálni. A kényszeres maszturbálás részben feleslegessé teszi, részben megnehezíti a szexuális kapcsolatlétesítést, ezért az illető hajlamossá válhat a pornográfia használatára, újabb és újabb szex-filmek nézegetésére, a Peep-Show-k látogatására és/vagy a prostituáltak szolgáltatásainak igénybe vételére. S hozzászokik az alacsony színvonalú, erotikus kielégülésekhez

Eleinte mindezt élvezi is, ugyanúgy, ahogy az alkohol vagy a különböző drogok kezdődő fogyasztását élvezik a még nem teljesen függők. A gyakori és megszokott erotikus viselkedés viszont előbb-utóbb az élvezet csökkenéséhez, így hiányérzethez vezet, s ez az ingerek erősítésére és mindenáron való biztosítására ösztönzi az egyént. Ez már az erotikus függőség második szakasza, amikor könnyen sor kerülhet pl. exhibicionista (meztelenségét mutogató) jelenetekre, mások szexuális viselkedésének megfigyelésére (voyeurizmus), vagy „telefonszex” alkalmazására és egyéb, „erkölcstelen” viselkedésre. Az erotikzs függőség harmadik és legsúlyosabb szakaszában a függőség már olyan erős, hogy az érintettek a törvénysértéstől sem riadnak vissza. A szexfüggő ilyenkor agresszivebbé válik, s hajlamos erőszakot, visszaélést elkövetni feszültségeinek csökkentése érdekében. Ez irányulhat a feleségére vagy partnerére (ha van neki), de akár a saját, vagy ismerős gyermekre is. Szerencsére ez a fokozat férfiaknál sem túl gyakori, de – a jogi szankciók mellett - mindenképpen komoly medikális és pszichoterápiás kezelést igényel. Amit megnehezít, hogy a szexfüggők ritkán igénylik, sőt, kerülik a gyógyító beavatkozást; azonkívül maguk a szakemberek sem eléggé felkészültek az ilyen esetek kezelésére.

Az erotikus függőségek fő jellemzője bizonyos fajta – gyakran különleges – erotikus élmények kényszeresen hajszolása. Ennek érdekében sok mindent elhanyagolnak vagy feláldoznak. Az ún. "nimfomán" nők például egyre újabb szexuális partnereket keresnek, mintha semmi sem lenne elég nekik a szexből. Ám éppen azért van ilyen óriási „erotikus étvágyuk”, mert különböző okokból nehezen, vagy sehogy sem jutnak erozikus kielégüléshez, s abban reménykednek, hogy egy új partnerrel majd sikerülni fog. Náluk tehát a kielégülés, az orgazmus el nem érése, a valamilyen szinten kialakult erotikus izgalom "függőben maradása” okoz erotikus függőséget. Az „erotomán" férfiak nagy erotikus éhségét viszont másféle okok váltják ki. Ők fiziológiailag kielégülnek ugyan, de valamiért frusztráltak,s„férfiasságukat” egyre újabb hódításokkal és magasabb teljesítményekkel akarják bizonyítani, tekintet nélkül a partnereik igényeire. (Ami persze ritkán megy némi fizikai vagy pszichikus erőszak nélkül.) Ennek egyik fajtája az ún. Don Juan-izmus, amelynek hátterében betegesen felfokozott hódítási vágyat és dominancia-törekvést találhatunk. A „nőfaló” igények hátterében gyakran húzódik meg valamilyen „csökkentértékűségi komplexus”; például a más területen elszenvedett kudarcokat az erotikus sikerekkel, hódításokkal igyekeznek kompenzálni, ezért ettől válnak függővé.

Szex-függő ko-depemdensek és fetisiszták

A szerelem kialakulása általában létrehoz bizonxos lelki, érzelmi függőséget, vagy egyoldalúan, vagy (érettebb partnerek esetén) kölcsönösen. Ez azonban többnyire átmeneti és nem kóros jellegű. De mindkét nemnél erős dependenciát jelenthet az erotika és/vagy szerelemcentrizmus, vagyis egy olyan beállítottság, amely minden másnál fontosabbnak tartja a szerelmi és erotikus igények kielégítését, ezért figyelmét, érdeklődését és ideje nagy részét erre a területre összpontosítja. Az ilyen függőség (szex-központúság) hátránya többek között a különböző, fontos igények és feladatok elhanyagolása, ami sok kellemetlenséget okoz az érintetteknek, akik, ha erre rájönnek, igyekeznek változtatni rajta. Ehhez a változtatáshoz azonban elég nehéz szaksegítséget kapni. Ezért sok helyütt már önsegítő csoportok alakultak, amelyek az elsőként Amerikában létrejött, „Névtelen alkoholisták” önsegítő csoportjainak mintájára „névtelen szexaholistáknak”, vagy „szex- és szerelemfüggőknek” nevezik magukat, és rendszeres összejöveteleiken megbeszélik az önsegítés lehetőségeit.

A szexuális függőség gyakran kötődik a régebben „perverzióknak”, újabban inkább „parafiliáknak” nevezett, szokatlan és problematikus szexuális viselkedésmódokhoz, például a „szexuális fetisizmus” különböző formáihoz. A fétisek a természeti népek körében varázserejű tárgyakat, amuletteket jelentettek; a világvallásokban az ereklyék vették át ezt a szerepet. Tudományos kutatók alig száz éve vették észre, hogy a meztelenség látványának vagy ábrázolásának erotizáló hatásain túl egyesekre a legkülönbözőbb tárgyak és jelenségek is izgatóan hatnak, sőt, nélkülözhetetlenek az erotikus kielégüléshez. Ma már közismert, hogy például a nemi szervekre emlékeztető tárgyak, vagy a szeretkezések során keletkező hangokra emlékeztető zeneszámok szexuális izgalmat válthatnak ki. Szexuális függőséget azonban ez csak akkor jelent, ha valaki ezek nélkül nem is tud erotikus izgalomba jönni. Szexuális fétis lehet pl. egy bugyi vagy más, intim ruhadarab, testékszer, tetoválás, bizonyos testrészek (kezek, lábak, mellek stb.) különleges formája, egyes erotikus segédeszközök, afrodiziákumok, vibrátorok stb. De ide tartozik többek közt a fetisiszta transz-vesztizmus is, amelyben pl. egy férfi azért öltözik női ruhába, mert e ruhadaraboktól varázslatos, fétisszerű, erotikusan izgató hatást remél.

A leggyakoribb erotikus fétisek közé tartoznak az afrodiziákumok, vagyis az erotikus vágyat és teljesítményt növelő szerek kényszeres használata. Ez nemcsak a tényleges szexuális funkciózavarok esetén fordul elő, hanem a szexuális gátlások, a kudarctól való félelmek leküzdésére is sokféle formában használják. Az alkoholon kívül különböző növényi vagy állati eredetű szerek mellett ma már leginkább bizonyos gyógyszeripari termékeket, merevedést serkentő és potencianövelő drogokat (Viagra, Cialis, Levitra stb.) szednek olyanok is, akiknél egyáltalán nem lenne indokolt. Egyes afrodiziákumok kifejezetten fétis-jellegűek, s azért okoznak szexuális függőséget, mert tudatlanságuk és előítéleteik folytán az érintettek azt hiszik, hogy erotikus kéjérzetük és kielégülésük csakis ezek birtoklása és használata révén lehetséges. Ez a hit néha az önszuggesztió erejével hat, s ilyen szempontból hasonlít a gyógyszerkísérletekben alkalmazott, hatóanyag nélküli tabletták (placebo) kedvező hatásához. Egyes „parti-drogokat” a fiatalok kifejezetten azért fogyasztanak, mert remélik, hogy ezek révén (módosított tudatállapotban) különleges erotikus élményekhez juthatnak. Ez pedig egyenes út a drogfüggőséggel kombinált erotikus függőséghez.

Függőségek az erotikus szolgáltatástól

Az utóbbiak különleges esete leggyakoribb a prostituáltaknál. Akiknek viselkedése részben egyértelműen szexfüggő, hiszen egész egzisztenciájuk az erotikus szolgáltatásaikon alapul, bár ez elválaszthatatlan a pénz- és gyakran a drogfüggőségtől is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szexuális függőség tipikus példája a prostitúció, amely ma már nemcsak a nőknél, hanem férfiaknál is előfordul, akár „hivatásos” formában gyakorolják, akár titkos jövedelem-kiegészítésként. Hangsúlyozandó:, hogy a prostituált nők nem azért válnak szexuálisan dependenssé, mert nagyon igénylik és élvezik az erotikus szolgáltatást (sőt, erre többnyire képtelenné válnak!), hanem, mert az elvárt jövedelmet csak így tudják biztosítani. S nem kell ahhoz „hivatásos szex-munkásnak” lenni, hogy valaki szexuális függőségben éljen. Ez egy házasságban is megtörténhet, amikor pl. valaki nem a saját érzelmei és igényei miatt, hanem csak ebből származó előnyei, vagy „házastársi kötelessége” miatt elégíti ki partnere erotikus igényeit.

Történetileg a nemek hagyományos viszonyának fő jellemzője, hogy a férfiak kezében volt a magántulajdon, vagy ők jártak el dolgozni, pénzt keresni, a család megélhetését biztosítani. A nők így gazdaságilag (és jogilag is) függővé váltak a férfiaktól, otthon maradtak, gyermekeket szültek és neveltek, kiszolgálták a családot. Ez csak a 20. században kezdett jelentősen megváltozni, egyrészt az emancipációs nőmozgalom, másrészt (a háborúk folytán) a női munkaerő iránti, erősödő igények miatt. De azért indokolt kérdés, hogy a patriarchális monogámia nem hoz-e gyakran létre kölcsönös szexuális függőséget (ko-dependenciát) a házastársak között? Ha valóban komolyan veszik a hagyományos értelemben vett „hűséget”, mint szexuális kizárólagosságot, akkor erotikus (és egyéb) igényeik kielégítésében kizárólag egymásra vannak utalva (eltekintve pl. a maszturbálástól, ami többnyire pornográf képekhez vagy fantáziákhoz kötődik). Ez, viszonylag gyorsan telítődést hoz létre. Amit ugyan csökkenteni lehet kisebb-nagyobb szeretkezési szünetekkel, vagy a megszokott gyakorlat új helyzetek, új időpontok révén történő módosításával, de hosszabb távon eltűntetni kevesen tudják. Az erotikus egymásra utaltság és kielégülés tehát fokozatosan csökkenti az egymás iránti erotikus igények intenzitását, de többnyire nem egyformán mindkét partnernél; a nőknél gyorsabban, mint a férfiaknál (részben, mert kevésbé van módjuk más, választott kapcsolatra).

Ugyanakkor viszont a titokban félrelépő férj is függő helyzetbe kerülhet. Hiszen egyrészt bizonyítania kell (bűntudatból, vagy a lelepleződés veszélye miatt), hogy kívánja a feleségét és nem hanyagolja el szexuálisan. A „megjátszás” ugyanis férfiaknál is lehetséges. Másrészt függő helyzetben van a titkos szeretőjétől vagy futó kalandjainak partnereitől, hiszen elárulhatják, ezért nekik is kell ajándék vagy ellenszolgáltatás, tehát áldozatot kell hozni a titkos élvezetekért, ami szintén kiszolgáltatottság. De függő helyzetben van a nemi úton terjedő fertőzések veszélye miatt is.

A pornó és a „cybersex” függőség

Egyre több szó esik napjainkban az internet-függőségről; ez nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok körében is erősen terjed, s gyakran éppen az erotikus függőség egyik megnyilvánulása. Lényege, hogy a dependensek rendszeresen hosszú órákat töltenek el az interneten , többnyire éppen az erotikus illetve pornográf oldalakon, vagy a szexuális partnert kínáló programokon. A pornográf tartalmak nézegetése természetesen erotikus izgalmat kelt, meglódítja a fantáziát és némi öningerléssel kiegészítve. szexuális kielégülésekhez vezet. Az internet-pornográfia színes választéka rendkívül változatos erotikus ingereket biztosít, ezek mellett az esetleg meglevő, valóságos partner eotikus jelentősége háttérbe szorulhat és érdektelenné válhat, ami aztán a partner elhanyagolásához és titokban tartott, új kapcsolatokhoz vezethet.. Ez az „internetes hűtlenség” esete. (Egy hozzám segítségért forduló asszony elmondta, hogy férje otthon, sőt, a munkahelyén is gyakran internetezik, pornóképeket néz, az ún. „chat-szobákban” pedig nemcsak levelez idegen nőkkel, hanem újabban találkozgat is velük, futólagos szex-kalandok céljából. A férfi maga is elismerte, hogy nem tud ellenállni az internet-nyújtotta lehetőségeknek, bár szeretne ettől megszabadulni, nemcsak a felesége miatt, hanem, mert már két munkahelyéről azért bocsátották el, mert munkaidő alatti, hosszas internetezését észrevették.)

. Ehhez kapcsolódik az erotikus függőségek napjainkban feltűnő, újabb lehetősége, az úgynevezett „cybersex-függőség”, vagyis az internet révén létrehozott, olyan erotikus kapcsolat, amelynek résztvevői „online”, vagyis virtuálisan nemcsak levelezhetnek, hanem a névtelenségben maradva láthatják és hallhatják is egymást. Sőt, az erre a célra kidolgozott eszközök („szenzorok”, vibrátorok) és computer-programok révén arra is képesek, hogy egymást erotikus izgalomba hozzák és kielégítsék. Vagyis a tényleges testi kapcsolat nélkül, de egymás látva, hallva és érzékileg is érezve „teljes értékű” erotikus kielégülést nyújtanak egymásnak. Érthető, hogy a terjesztésében érdekeltek ezt a „biztonságos szex” egyik lehetőségeként propagálják, hiszen általa sem fertőzéstől, sem nem-kívánt terhességtől nem kell félni. Sőt, még a szokásos „félrelépésektől” sem, hiszen a résztvevők nem ismerik egymást, csak virtuálisan találkoznak. Ez még inkább úgy biztosítható, hogy a résztvevők egyike (többnyire a nő) „animált alak”, tehát nem valóságos személy, hanem computer-technikával létrehozott és beprogramozott, virtuális személy. Ugyan ez ma még elég költséges szórakozás, de a közeli jövőben elterjedhet.

Újabb „szexuális forradalom”?

Az egyik legtekintélyesebb szexológus, Erwin Haeberle professzor, a milliók által látogatott, 14 nyelven (köztük magyarul is!) olvasható weblap létrehozója azt írta erről egy tanulmányában, hogy az internettel az erotikus viselkedésnek egy teljesen újszerű formája alakul ki, amely egyre több embert csalogat. Hamarosan a tudománynak is foglalkoznia kell e témával, hogy azt minden lehetséges következményével együtt megértsük. Hiszen köze lehet a fokozódó elmagányosodáshoz, és kötődési képtelenséghez, vagy az általános értékválsághoz. Ami a tudományt, s azon belül elsősorban a szexológiát illeti, a nyugati világ szakemberei, kutatói közül egyre többen foglalkoznak a szexuális függőségekkel. Már 1közel 20 éve jelenik meg például az a szexológiai szakfolyóirat (Sexual Addiction & Compulsivity), amelynek közleményei a szexuális függőségek gyógyítását és megelőzését szolgálják. (Sajnos, nálunk nehezen hozzáférhető, de a Szexológusok Európai Szövetségének prágai kongresszusán sikerült belőle szereznem.) Ennek egyik cikke a „Szexaholizmus perspektíváiról” szól, s egy szexfüggő nő esetének elemzése alapján arra következtet, hogy a társadalmi viszonyok alakulása elősegíti a szexfüggőség atmoszférájának kialakulását, s így a „szexaholizmus” könnyen a közegészséget fenyegető járvánnyá válhat.

Egy amerikai pszichológusnő (K.R.Young) az elsők közt figyelt fel az interneten elérhető pornográf oldalak és virtuális kapcsolati lehetőségek kétes hatásaira. Vizsgálódásai során megállapította, hogy a 20. század végén már legalább 200 ezer amerikai kereste és használta rendszeresen a „cybersex”-et, vagyis az internet révén elérhető erotikus élményeket... Ide tartozik többek közt az irányítható „computer-bébik” manipulálása stb. Könyvének címe arra utal, hogy egyre többen és egyre jobban „belebonyolódnak az elektronikus világhálóba”, amely aztán időrabló hobbivá, sőt, szenvedélybetegséggé válhat. A szerző első közleményei nyomán rengeteg segítséget kérő levelet és telefonhívást kapott, ezért létrehozta az „Online Addikciók Központját”, amely mindenekelőtt az internetes szex-addikciókkal, a „digitális drogok” használóinak tudományos vizsgálatával és gyógykezelésével foglalkozik. Megállapította, hogy a virtuális szexet sokan vonzóbbnak találják, mint a tévézést, az olvasást vagy akár a sportot. Ezáltal ugyanis zavartalanul kifejezhetik, sőt, kielégíthetik addig titkolt, vagy elfojtott erotikus vágyaikat, hiányérzeteiket.

Úgy tűnik, hamarosan az elektronikus világháló lesz a szexuális kapcsolatlétesítések és a „félrelépések” első számú terepe. Young szerint a cybersex használat addikcióként nemcsak az egyéneket, hanem közvetve a házasságokat és családokat is veszélyezteti. Sőt, már „cyberszexuális forradalomról” beszél, az 1960-as és 70-es évek „szexuális forradalmának” újabb hullámáról, amely csendesebb és kontrollálatlanabb, mint az előző, s egyelőre beláthatatlan hatással lesz egész szexuális kultúránkra.

A nemi függőségek prevenciója

Az említett erotikus függőségek előfordulási gyakoriságáról sajnos, nem rendelkezünk megbízható adatokkal, részben titkoltsága, tüneteinek és diagnózisának bizonytalansága, részben pedig a megalapozott szexológiai adatgyűjtések hiánya miatt. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy nincs olyan társadalmi csoport, amelyre különösen jellemző lenne; tehát a társadalom bármely szintjén előfordulhat. Egy svéd internetes felmérés szerint 2002-ben az internetező férfiak kb. 6%-a bizonyult erotikusan dependensnek. Azóta ez az arány valószínűleg növekedett, de fogalmunk sincs róla, hogy a pénzügyi és gazdasági világválság hatása hogyan befolyásolta a szexfüggőségek alakulását. Különösen keveset tudunk a nem-erotikus szexuális függőségekről, amelyek a gyermeknemzéssel, vagy a szociális nemi szerepviselkedéssel kapcsolatosak.

Mindenképpen indokolt az a kérdés: milyen módon tudnánk az így felmerülő egyéni és társadalmi veszélyeket elhárítani? Rendeletekkel, jogi eszközökkel ez nyilvánvalóan nem sikerülhet. A pornográfia-ipart sem az interneten, sem a tévében, sem a média más eszközeiben nem sikerül lényegesen korlátozni. Ugyanez vonatkozik a prostitúcióra, amely a nyugati világban szinte korlátozás nélkül „virágzik” és terjed (kivételt talán csak Svédország jelent). Sokan a vallásos tanoktól és az egyházaktól várják a szexuális függőségek kiküszöbölését, ám ezeket az újabb felmérések adatai szerint egyre kevesebben veszik komolyan, mert elavultnak és túlzottnak érzik a vallási követelményeket. Minthogy pedig főleg az erotikus függőségek gyakran járnak együtt a drogfüggőséggel, e kettő megelőzését is érdemes összekapcsolni.

A drogprevenció módszerei között említenek öt lehetséges megközelítést, köztük az érzelmi nevelést, ami sokkal hatékonyabb lehetne, mint a fenyegető információkkal történő elrettentés. Azonban az érzelmi nevelést a program a döntéshozatali és érdekérvényesítő képesség fejlesztésére szűkíti le. Holott az érzelmi nevelés feltételezi a személyiség egészséges fejlődését, s ezen belül főleg az egészséges pszichoszexuális fejlődést, amiről azonban egyetlen szó sem esik. Pedig a WHO meghatározása szerint az egészségfejlesztés folyamatában döntő fontosságú az életkornak megfelelő vágyak és szükségletek kielégítése. Ebből nem kellene kihagynunk a tizemévesek olyan érzelmi és szexuális szükségleteit, mint a szülőkről való érzelmi leválás, a szexuális és párkapcsolati készségek fejlesztése és az intimkapcsolatok gyakorlása. Köztudott, hogy a szerelemnek és az intim kapcsolatoknak milyen jelentős személyiségfejlesztő hatásuk lehet, ha a fiatalok megfelelő felkészítés alapján lehetőséget kapnak ilyen kapcsolatok létesítésére.

Mai ismereteink szerint a nemi viselkedés egészségessé és kulturálttá tételének egyetlen hatásos módja a tudományosan megalapozott, átfogó és intézményes nemi nevelés, a szexre is kiterjedő, preventiv egészségvédelem lenne. Ez viszont a mai, még mindig alapjában patriarchális társadalomban aligha valósítható meg. Sajnos, még kevesen ismerték fel nálunk is a köznevelés és közegészségügy illetékes vezetői a megoldás lehetőségét. Ezért van az, hogy a megalapozott és átfogó, vagyis a vázlatos biológiai felvilágosításon túlmenő szexuális nevelés még hiányzik a magyar, de több más ország iskoláiban és egyéb köznevelési fórumain is; annak ellenére, hogy korszerű szakirodalom és nevelési tapasztalatok is bőven állnak rendelkezésre. Érdemleges preventiv intézkedések hiányában így mindenkinek saját felelőssége alapján kell beszereznie a szükséges ismereteket és felkészültséget

14. Nemi nevelés: Miért kell, és kinek a feladata?

A sokak által „magánügynek” tartott nevelési probléma az eddig csak „családi életre nevelésként” emlegetett nemi nevelés, amely jóformán érintőleg sem szerepelt a tantervekben, tehát az iskola átengedte ezt a „titkos nevelőknek”, pl. a mádiának és a pornográfiának. Mintha bizony a magánélet, a párválasztás, az életvezetés képességeinek alakításához az iskolának, mint oktató-nevelő intézménynek semmi köze sem lenne.

Az első, felmerülő kérdés tehát: szükség van-e és miért van szükség arra, hogy a sok egyéb oktatási-nevelési feladat mellett a pedagógus még magánéleti és nemi neveléssel is foglalkozzon? Hiszen - mondják sokan - erre sem időnk, sem elegendő felkészültségünk nincs; a szexbe pedig eddig is hamar belejöttek a fiatalok, miért kellene a figyelmüket még jobban erre irányítani? Nem kellene-e inkább arra bíztatni őket, hogy várják meg türelemmel, amíg érettebbek lesznek, s házasságot köthetnek?

Ezekre a régi és tipikus aggályokra olyan tények adják meg a választ, amelyek előtt nem húnyhatunk szemet: A mögöttünk levő évszázadban megfigyelt akceleráció folytán a fiatalok serdülése és nemi élete is jóval (3-5 évvel) előbb kezdődik, mint a múlt század elején. Ma nemcsak a fiúk, hanem a lányok is átlag 15-16 éves korban veszítik el a szüzességüket, s éppen a szexuális nevelés hiánya vagy elégtelensége miatt a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek ellen sem tudnak hatékonyan védekezni. Ennek aránya többszöröse a fejlett nyugateurópai országokénak.

Az elrettentő nevelés – és következményei

Meglepő ugyan, de tény, hogy Amerikában sem jobb a helyzet, mint nálunk. Igaz, hogy a fiatalok kétharmada használ gumióvszert vagy fogamzásgátló tablettát, de 10-20%-uknál ugyanúgy bekövetkezik a nem kívánt terhesség, mint nálunk. Ami a nemi úton terjedő betegségeket illeti, a közösüléseket elkezdő amerikai tizenévesek egynegyede szed össze valamilyen fertőzést.. Ezekből a tényekből azonban többféle következtetést lehet levonni. .A legegyszerűbb, hogy ha ilyen veszélyekkel jár az ifjúkori nemi kapcsolat, akkor meg kell tiltani, el kell riasztani tőle a fiatalokat és absztinenciára, önmegtartóztatásra kell nevelni őket. Az Egyesült Államokban ki is alakítottak ilyen, elrettentést célzó, iskolai tanterveket. Ezek közös jellemzői egy amerikai szakember (L.M. Kantor, 1996) szerint a következők:

1. Fő stratégiájuk az elijesztés a házasság előtti szextől.

2. A fogamzásgátló módszerekről hallgatnak. Ha mégis szóba kerül, túlzottan hangsúlyozzák a hibalehetőségeket, vagyis a megbízhatatlanságot.

3. A tanulók figyelmét kizárólag a nemi élet negativ következményeire hívják fel. A házasság előtti nemi élet lehetőségét vitára sem bocsátják.

4. Téves orvosi információkat adnak a művi abortuszról, a nemi úton terjedő betegségekről és a szexuális reagálás jellemzőiről.

5. A szexuális beállítottság változatait nem említik, vagy a homoszexualitást egyszerűen „egészségtelen dolognak” tartják.

6. A fogyatékosokról hallgatnak, vagy aszexuálisnak tűntetik fel őket.

7. Szexista előítéletek nyilvánulnak meg a nemek anatómiai és fiziológiai jellemzésében, szexuális reagálásuk leírásában. A gyakorlatok során csak a hagyományos nemi szerepeket mutatják

8 A tantervet vallásos előítéletek befolyásolják; a szexuális viselkedést csak egyetlen nézőpontból vitatják meg.

9. Csak néhány családtípust említenek, s a nem hagyományos családokat hibásnak tartják.

Úgy tűnik, ez eléggé hasonlít az eddigi hazai helyzetre. Pedig az USA-ban is vizsgálatok bizonyítják, hogy az ilyen, elrettentő nevelést alkalmazó körzetekben nem csökkent a tizenévesek nem kívánt terhességeinek száma, tehát az ilyen programok nem hatékonyak. Ezzel szemben az átfogó és progresszív nemi nevelést alkalmazó iskolák körzeteiben jelentősen csökkent a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek előfordulása. Orvosok, pszichológusok és pedagógusok már legalább egy évszázada sürgetik a fiatalok szexuális nevelését, s ennek érdekében rengeteg felvilágosító könyvet, cikket és egyéb műfajú ismeretterjesztő anyagot publikáltak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1973 óta már többször is Ajánlásokkal szorgalmazta a szexuális nevelés intézményesítését a szexuális egészség védelme érdekében. A 2000-ben publikált, legújabb Ajánlások akciókat, stratégiákat ismertetnek, közlik az átfogó szexuális nevelés fő céljait és a Szexológiai Világszövetség nyilatkozatát a szexuális emberi jogokról.

A korszerű nemi nevelés kezdetei

A több mint száz éves szexuális reform-mozgalom hatására elsőként Svédországban tették kötelezővé az iskolai szexuális nevelést (az 1950-es években), majd 1969-ban a Német Szövetségi Köztársaságban is. Nyugaton tehát jó fél évszázados előnyben vannak hozzánk képest.

Nálunk viszont az iskolákból szinte teljesen kiszorult a nemi nevelés, bár egyes magán-kezdeményezések nyomán néhol próbálkoztak felvilágosítási kampányokkal; ezek azonban erős ellenállásba ütköztek. Mindezek a próbálkozások egyértelműen mutatják az intézményes szexuális nevelés szükségességét és ugyanakkor megoldatlanságát. A gyermekvállalási kedv megdöbbentő csökkenése, a népesség egészségromlása, az alkoholisták és drogosok növekvő száma önmagában is indokolja az egészségnevelés intenzivebbé tételét, s ezen belül a nemi egészség megőrzésére irányuló erőfeszítéseket. Ehhez kellene megbízható vezérfonalat adni a nevelők kezébe.

A hiányok és problémák egyik fő oka, hogy nincs egyetértés a nevelési program tartalmát illetően. Nincsenek államilag elfogadott irányelvek, igy a néhány érdeklődő pedagógus is csak esetleges és ötletszerű programokat állít össze. Az un. HIV/AIDS prevenciós programokat is csak a 14-18 éveseknek tartják, s a szexuális viselkedéssel az absztinencia ajánlásán kívül többnyire nem foglalkoznak. Hiányzik pl. az egyezkedési és asszertivitási (önérvényesítési) készség oktatása. Természetesen nincs olyan szexuális nevelési program, amivel mindenki egyetért. Mégis, vannak bizonyos kulcsfogalmak és témák, amiket minden gyermeknek meg kellene ismernie az adott fejlettségi szinten. Az itt következő irányelvek megalapozhatják az átfogó nemi nevelést, az óvodáskortól a felnőttkorig .

Szexuálpedagógia és nemi nevelés

A szexuálpedagógia a neveléstudománynak az a szakága, amely a szexuális vagy nemi nevelést tanulmányozza és fejleszti. Gyorsan fejlődő szaktudomány, amelynek saját elmélete, módszertana és gyakorlata van, de szorosan kapcsolódik a pedagógia más ágaihoz, elsősorban az egészséges életmódra és a családi életre neveléshez vagy az erkölcsi neveléshez. A nemi nevelés a nemi szerepviselkedés befolyásolása, irányítása. Szélesebb értelemben a szándékolatlan hatások is beletartoznak, tehát közvetve sok minden nevel, amiről senki sem gondolja, hogy nevelő hatású (bár gyakran csak negativ értelemben az). A tudatos nemi nevelés nem egyszerűen tájékoztatás, ismeretközlés, felvilágosítás, hanem egyben a korszerű szexuális attitüdök, készségek és szokások alakítása is. Magában foglalja a (pszicho)szexuális fejlődést, a reproduktiv egészséget, a nemi kapcsolatokat, a testképet és a különböző nemi szerepeket. Nemcsak a szexualitás biológiai, hanem szociokultúrális és pszichológiai dimenzióira is irányul, kognitiv (informálódás), affektiv (érzelmek és attitüdök), valamint viselkedési (döntéshozatal, szokások) vonatkozásban egyaránt.

A nemi nevelés célja elsődlegesen a nemi egészség biztosítása. Ez utóbbit az Egészségügyi Világszervezet 1975-ben úgy határozta meg, mint „a nemi élet testi, érzelmi, intellektuális és szociális oldalainak olyan integrációját, amely pozitiven gazdagítja és fejleszti a személyiséget, a kommunikációt és a szerelmet... mindenkinek joga van szexuális felvilágosításra és arra, hogy a szexuális kapcsolatokat ne csak a nemzés, hanem az örömszerzés lehetőségeként fogadja el.” Más megfogalmazásban a nemi nevelés célja a szexuális kultúra átadása, elsajátíttatása, s ezzel az egyének harmónikus beilleszkedésének elősegítése, vagyis a szexuális szocializáció.

A nemi viselkedés motivumainak és alakulása feltételeinek, szabályszerűségeinek megértése teszi lehetővé az egyén és a társadalom számára kedvező alakulásának hatékony elősegítését, a fixációk, regressziók és a súlyosabb devianciák elkerülését. Igy biztosítható a szexuálisan is egészséges és kreativ, kiegyensúlyozott és elégedett, munka- és szeretetképes személyiségek létrejötte, ami a társadalom továbbélése és fejlődőképessége szempontjából döntő jelentőségű. A szexuálpszichológiának és pedagógiának ezért méltó helyet kell kapnia nem csak a tudományok rendszerében, hanem a társadalom és benne az egyének életében is. Legfőképpen a gyermekek és fiatalok, de a felnőttek (így a leendő és gyakorló szülők) nevelésében, továbbá a különböző segítő, szolgáltató és gyógyító szakmákban, amelyekben a nemi szerepek figyelmen kívül hagyása alapvető hiányosság lenne. Ez természetesen szemléleti változást igényel a társadalmi folyamatok irányítói, valamint az oktató-nevelő és a gyógyító munka szakemberei részéről. Indokolt, sőt, a társadalom számára nélkülözhetetlenül szükséges, hogy minden érintett, legfőképpen pedig a leendő és működő pedagógusok és egészségügyi szakemberek elsajátítsák és alkalmazni tudják a szexuálpszichológia korszerű ismereteit.

A (pszicho)szexuális fejlődés zavarainak felismerése

Aki elég jól ismeri az ember szexuális ontogenezisének az adott társadalmi viszonyok között egészségesnek tekinthető folyamatát, annak nem okoz különösebb nehézséget e fejlődés zavarainak felismerése (vagy legalábbis a zavar fennállásának valószínűsítése és szaksegítség igénybe vétele). A pontos diagnózis, de különösen a terápia természetesen már a szakemberek feladata. A prevenció viszont mindazoké, akik önmaguknál vagy a rájuk bízottaknál találkozhatnak szexuális zavarokkal és megelőzhetik vagy megfelelő kezeléshez segíthetik azokat. A zavaroknak és azok esetleges veszélyeinek felismerése elég komplex feladat; egy tankönyv is csak a fontosabbakra hívhatná fel a figyelmet, a születéstől a felnőttkorig tartó fejlődésben.

Fontos, hogy a kisgyermekkorban megtörténik-e a nemi identitás megalapozása és a nemek különbségeinek tudatosítása. Az óvodáskorban kialakul-e és hogyan oldódik meg az „Ödipusz-konfliktus”, a gyermek identifikálódása azonos nemű szülőjével. Pozitiven reagálnak-e a gyermek nemiséggel kapcsolatos kérdéseire, esetleges maszturbációjára, vagy pajtása iránti „szerelmére”? Ez utóbbiak különösen fontosak, mert sokszor nem csak a szülő, hanem az óvónő is negatívan reagál, s ezzel kárt okoz a gyermeknek. A kisiskolás korú gyermek milyen szexuális ismeretekkel rendelkezik, azok honnan származnak és reálisak-e? Tisztában van-e a születés mellett a gyermeknemzés, a szexuális izgalom és kielégülés fogalmaival, továbbá a szexuális visszaélések lehetőségével és az ellene való védekezés módjaival? Résztvett-e hasonló korúakkal különböző szexuális játékokban, s azok hogyan hatottak rá? Mit tud a serdülésről, annak testi változásairól és veszélyeiről?

A serdülőkorba érve nem éri-e meglepetésként a magömlés és a menarche; a nemzőképesség bekövetkezése és a szexuális fogékonyság hirtelen megnövekedése? Nem törekszik-e (nevelési hatások következtében) szexuális kíváncsiságának és igényeinek elfojtására; megkezdi-e (ill. folytatja-e) a maszturbációt, s nincs-e miatta bűntudata? Ha fiú, nem sieti-e el az öningerlést, nem szokja-e meg a túl gyors kielégülést; ha lány, ki tudta-e alakítani saját orgazmuskészségét? Milyen fantáziái vannak a maszturbációk során: reális, heteroszexuális, esetleg homoszexuális vagy deviáns jellegűek? Milyen a szexuális beállítottsága, milyen szintű a szerelmi képessége? Hol tart az önállósodásban, a szülőkről való érzelmi leválásban; milyen a referencia-csoportja, kik a barátai? Van-e elegendő ismerete a fogamzásgátlásról és a nemi úton terjedő fertőzések elkerüléséről? Nem érték-e szexuális traumák?

Az ifjúkor a szerelmek és együttjárások időszaka; akinél ezek hiányoznak, annál felmerül valamilyen pszichoszexuális zavar megjelenése. A testi érés késése (pubertas tarda) pszichoszexuális retardációval is együtt járhat, ám ez az akcelerációhoz is társulhat, ha a szexuális igények kielégítése akadályokba (gátlások, partnerhiány stb.) ütközik. Fontos tisztázni, megtörtént-e a szülőkhöz való viszony baráti jellegűvé alakítása, kialakult-e a szerelem, a partnerkeresés igénye; milyen hatása van a pornográfiának és a prostitúció jelenségének? Hogyan értékeli eddigi szerelmeit, csalódásait, szexuális élményeit? A pszichoszexuális fejlettség fontosabb adatai az iskolában is begyüjthetők, pl. az erre kidolgozott kérdőívekkel, vagy egyéni és csoportos megbeszélésekkel.

Ezek alapján a pedagógus kidolgozhatja az adott osztály vagy csoport szexuális nevelésének tervét, amihez nagy segítséget kaphat a magyar és az idegen nyelvű szakirodalomból, például az általam írt szexuálpszichológiai és szexuálpedagógiai tankönyvekből. (Mindkettő teljes terjedelmében olvasható ezen a weblapon: www.szexualpszichologia.hu ) Végül is képzések és/vagy továbbképzések során, akkreditált és kötelező kurzusok révén –a, MASTER szintű képzési program keretében -- meg kellene szereznie a szexuálpedagógiai kompetencia legalább minimumát, hogy ne csak oktató, hanem teljes értékű nevelő lehessen.

A nemi nevelés helyzete hazánkban

A násodik világháború után, 1948-tól 1958-ig semmilyen szexuális felvilágosító könyv nem jelenhetett meg, s az 1960-as években is csak néhány, S persze nemi nevelés sem folyt, sem családban, sem iskolákban, sem más intézményekben vagy a médiában. Kedvező fordulatot először Hirschler Imre: A nők védelmében (1958), majd Buda Béla: A szexualitás modern elmélete (1972) című könyve jelentett. 1970 óta egyre több cikk és adat jelent meg az ún. „családi életre nevelés” (s ezen belül a szexuális nevelés) szükségességéről, főleg a sok válás és a rengeteg művi abortusz miatt Jómagam szintén 1970 körül kezdtem foglalkozni a nemiségtudománnyal. Egyrészt a nyugati szakirodalmat tanulmányoztam, másrészt adat-gyűjtésbe kezdtem a diákifjúság körében, hogy szexuális kulturáltságuk és pszichoszexuális fejlődésük sajátosságait felmérjem. Mindebben sokat segített Buda Béla említett könyve (amelynek kiadását én javasoltam, sőt, szerkesztését is magam végeztem).

Mindezek alapján világos volt, hogy a pedagógusokat és nevelőket sürgősen fel kell készíteni a szexuális nevelés feladataira, s az ehhez szükséges ismereteket el kell juttatni számukra. Ezért megírtam a Bevezetés a szexuálpedagógiába című könyvet, amelynek publikálását azonban a Pártközpont csak a tanárképző főiskolák jegyzeteként engedélyezte, 1973-ban. Csak azt sikerült elérnem, hogy ezeken a főiskolákon a könyvem alapján fakultativ szexuálpedagógiai speciálkollégiumokat (kurzusokat) indítottak, amelyekre igen sok hallgató jelentkezett. Vizsgázni azonban sehol nem kellett belőle, s néhány javasolt olvasmányon kívül fix tananyagot sem kaptak, s a kurzusok vezetése is változó szintű volt. Azonkívül a főiskolák igazgatói is többnyire idegenkedtek tőle, s feleslegesnek tartották; ezért néhány év alatt ezek a kurzusok mindenütt megszűntek, nem épültek be a leendő pedagógusok tananyagába.

„Családi életre nevelés” és „szexológiai munkacsoport”

Pedig éppen 1973-ban született egy népesedéspolitikai kormányhatározat is, amely többek közt előírta a „családi életre nevelés” bevezetését az állami oktatás minden szintjén. Ez a határozat teret nyithatott volna az intézményes nemi nevelés számára; megvalósításáról azonban az államapparátus nem gondoskodott. Az Okt. Min. ugyan kiküldött az iskolákba egy brosúrát, s elrendelte, hogy az általános iskola 5. osztályától kezdve évente 2-4 osztályfőnöki órán foglalkozni kell a családi életre neveléssel, de a tanárokat nem készítették fel erre, s nem is ellenőrizték őket ezen a téren. Igy aztán hellyel-közzel ugyan voltak előadások a családi élet „szépségéről és hasznosságáról”, de a szexualitás témáját a tanárok kerülték, vagy meghívtak egy orvost, vagy védőnőt, hogy tartson felvilágosító előadást a tanulóknak. Persze ők is legfeljebb a terhességről és a nemi betegségekről, meg a fogamzásgátlásról tudtak ismereteket közölni. Ez azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a médiából és a reklámokból áradó, negativ, pornográf hatásokat. Igy a tizenévesek „szexuális felvilágosítását” a 80-as évektől jórészt a pornográfia vette át, aminek folytán a „szex-technika” egyes részletkérdéseit hamar megismerték, de alapvető kérdésekben – a felmérések szerint - meglepő tájékozatlanságról tanuskodtak a fiatalok.

Ugyanakkor az 1960-as és 70-es évektől kezdve egyre több és egyre jobb szexuális felvilágosító könyv jelent meg, s ezek elég nagy példányszámban gyorsan elfogytak. De az is jelezte a nemi nevelés iránti igényt, hogy az egyes lapokban és havi magazinokban megjelenő „Orvos válaszol” vagy „Pszichológus válaszol” rovatokhoz rengeteg, segítséget és tájékoztatást kérő levél érkezett. 1980 körül magam is évekig vezettem ilyen rovatot egy ifjúsági magazinban, s az ilyen levelek és válaszok anyagából állítottam össze A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről (1984) című könyvemet Ez a könyv némileg átdolgozva 2004-ben újra megjelent, s akár a 14-18 évesek „kötelező olvasmánya” is lehetett volna (de persze nem lett).

Minthogy a nemi nevelést nem sikerült intézményesíteni, a nemiségtudomány egészének meghonosítása került előtérbe. Erre elsősorban az 1980-ban megalakult Magyar Pszichiátriai Társaság egyik vezetője, dr. Buda Béla segítsége adott lehetőséget, akivel együtt a szociálpszichiátriai szekció keretén belül létrehoztunk 1983-ban egy szexológiai munkacsoportot, amelyhez hamarosan több mint 200 orvos, pszichológus és más szakember csatlakozott. Az első magyar szexológiai konferenciára 1985 februárjában került sor az orvosegyetem pszichiátriai klinikájának nagytermében. A konferencián összesen 15 előadás hangzott el, köztük több kifejezetten a szexuális felvilágosítás és nevelés problémáiról. Az előadások nem sokkal később sokszorosított formában is megjelentek. A szexológiai munkacsoport szépen induló munkáját azonban a konferencia után konzervativ, külső támadűsok megzavarták. Igy a munkacsoport taglétszáma és aktivitása erősen visszaesett.

„Szexológiai Társaság” és „Szexológiai Szemle”

A romló helyzeten az sem változtatott, hogy a szexológiai munkacsoport megmaradt tagjaiból 1989-ben egy szülészeti vonalon dolgozó, de nyugdijas korú, konzervativ, vallásos szemléletű pszichológusnő vezetésével megalakult a Magyar Szexológiai Társaság. Ennek tízegynáhány tagja azokból verbuválódott, akik az említett pszichológusnő fakultativ szemináriumaira jártak az egyetem bölcsészkarán, s aztán (vizsga nélkül) „szexuál-pszichológusként” magánpraxist kezdtek folytatni. A társaság programjában a szexuális nevelés elősegítése is szerepelt ugyan, de ennek érdekében az egyéni tanácsadáson kívül jóformán semmit sem tettek. A politikai rendszerváltás, vagyis 1990 óta a szexológia és a nemi nevelés helyzete még ellentmondásosabban alakult. Történtek ugyan magánkezdeményezések a családi életre nevelés terén (dr. Czeizel Endre és mások könyvet is publikáltak erről), vagy a kulturált magánéletre nevelés érdekében, de ezek csak átmenetileg és szűk körben próbáltak a helyzeten javítani. Erős ellenállás mutatkozott ugyanis a konzervativ körök, egyes egyházak és pártok részéről, amelyek ugyanakkor sem a szexuális szabadosságot, sem a pornográfia és a prostitúció rohamos terjedését nem tudták megakadályozni.

Mindezek láttán 1998-ban létrehoztam a Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés nevű alapítványt, amelynek egyik fő célja éppen a szexuális kultúra terjesztése volt, s azonnal elkezdte kiadni szerkesztésemben a Magyar Szexológiai Szemle című, negyedévenként megjelenő, tudományos és ismeretterjesztő folyóiratot. Megjelenésének négy éve alatt ez a folyóirat 130-140 előfizetője részére (plusz a könyvtárakon keresztül) lehetővé tette a kitekintést a szexológia négy fő tudományterületére: a szexuálpedagógiára, az orvosi szexológiáára, a szexuálpszichológiára és a szexuálszociológiára, rendszeresen ismertetve a nyugati szexológiai folyóiratokat és újabb könyveket. Minden szám tartalomjegyzéke és egy-két cikke olvasható a weblapomon (www.szexualpszichologia.hu) Támogatás hiányában a folyóirat 2002-ben megszünt, viszont az alapítványom 2004-től egy könyvsorozatot indított A szexuális egészségvédelem szakkönyvei címmel. Ennek első öt kötete a következő:

1. Szexológiai dokumentumok. (2004) Ez egyrészt válogatást tartalmaz E. J. Haeberle professzor írásaiból, másrészt ismerteti a WHO Ajánlásait a szexuális egészség biztosítása és a szexuális nevelés érdekében.

2. Alapismeretek a szexuálterápiáról. (2004) A könyv Haeberle professzor 1. és 5. e-learning kurzusát tartalmazza abból a hat kurzusból, amelyek mindegyike magyar fordításban is olvasható a saját weblapomon.

3. Iskolai szexuális nevelés - Németországban. (2004) A könyv a Petra Milhoffer szerkesztésében, 1995-ben megjelent „Sexual-erziehung von Anfang an!” című kiadványnak némileg módosított és korszerűsített, magyar változata, amely kimozdíthatta volna a zsákutcából a magyar szexuális egészségvédelmet és nevelést, ha a pedagógusképzésben felhasználnák.

4. Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. (2006, Medicina) Ez az első szexuálpszichológiai tankönyv, amely európai (vagy legalábbis Kelet-középeurópai) viszonylatban megjelent. Egyetemi oktatására azonban eddig csak egyszer került sor, egy fakultativ kurzus keretében.

5. Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés. (2007, Athenaeum) A szexuálpedagógia első magyar tankönyve, amely eddig még csak a gyógypedagógiai főiskolások oktatásában került fakultativ bevezetésre, s csak remélhető, hogy a pedagógusok és a szociális munkások képzésének más intézményeiben is fel fogják használni.

Azóta ugyan megjelent néhány további könyv is, de hasznosításukra sem a pedagógusok, sem az egészségügyiek képzésében nem került sor A szexuális nevelés tehát Magyarországon egyáltalán nem tekinthető megoldottnak, holott a szexuális egészséget sokféle veszély fenyegeti (amelyekre korábban már utaltam). Mindez elsősorban az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányának következménye. A további, súlyosbító tényezőktől eltekintve is nyilvánvaló, hogy a korszerű nemi nevelés széleskörű bevezetése és a szexuális kultúra fejlesztése nemcsak sürgősen szükséges, hanem kifejezetten nemzetmentő feladat; ezt már régen fel kellett volna ismerniük a köznevelés és a közegészségügy illetékeseinek.

15. A szexuális nevelés európai programja

Számunkra egészen meglepőnek és újszerűnek tűnik, mennyire másként kezelik az Európai Unió nyugati tagországaiben az iskolai szexuális nevelést, mint nálunk. S erről rögtön az jut eszünkbe:: ha már közel egy évtizede mi is tagjai vagyunk az Európai Uniónak, akkor miért vagyunk ennyire lemaradva tőlük?

Nemcsak azért, mert ők már évtizedekkel ezelőtt kötelezővé tették az iskolák számára a korszerű és átfogó szexuális nevelés bevezetését, s ezt igyekeztek jól előkészíteni és megszervezni. Kétségtelen, hogy sokkal előnyösebb helyzetük ezt könnyebben tette lehetővé, mint hazánkban, ahol még a „családi életre nevelés” bevezetése sem sikerült. Nyugateurópában viszont az eddigi eredményeiket sem tartják elegendőnek és további előrelépést tartanak szükségesnek.

Ezért aztán a német Szövetségi Egészségnevelési Központ és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kilenc nyugateurópai országból kiválasztott és felkért 19 közismert szakembert, akik mintegy másfél évi munkával kidolgozták „Az európai szexuális nevelés irányelvei” című dokumentumot a politikusok, nevelési és egészségügyi intézmények és szakemberek részére. Ez a kb. 60 oldalas tanulmány alig egy éve jelent meg és Nyugaton elég nagy feltűnést keltett; nálunk azonban visszhang nélkül maradt. Az illetékesek nem is tudnak róla, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

Pedig nagyon is fontos lenne megismerni és komolyan venni, mert az eddigi semmittevésünk végzetes következményekkel járhat. Elsősorban azért, mert a házasság és család válsága következtében egyre kevesebb, kívánt gyermek születik nálunk; így a magyar népesség létszáma már a 10 milliót sem éri el és gyorsuló ütemben fogyatkozik. Ez a negativ trend pedig csak az átfogó és intézményes szexuális neveléssel lenne megállítható. Ennek új, európai irányelveit és módszereit pedig éppen az említett dokumentumból ismerhetjük meg.

A „holisztikus” szexuális nevelésről

A szakértők tanulmánya szerint a holisztikus szexuális nevelés korrekt, tudományosan megalapozott információkat nyújt a gyermekeknek és fiataloknak a nemiség minden aspektusáról, s egyuttal elősegíti az ilyen információkon alapuló készségek és szokások kialakítását. Ezáltal hozzájárul a tisztelettudó éa nyilt attitüdök kialakításához. .A hagyományos nevelés ugyanis csak a nemiség olyan, potenciális veszélyeire koncentrált, mint a nem kívánt terhességek és a nemi uton terjedő betegségek. Ez a negativ megközelítés azonban gyakran elbizonytalanító és riasztó a gyermekek és fiatalok számára;

A holisztikus megközelítés a szexualitást az emberi lehetőségek tág tereként értelmezi. Elősegíti, hogy képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására. Ezek a készségek a lehetséges veszélyek megelőzése szempontjából is lényegesek. De azt is figyelembe kell venni, hogy a szexuális nevelés bevezetése – különösen az iskolákban – nem mindig könnyű: sokszor ellenállásba ütközik, a vele kapcsolatos félelmek és téves elképzelések miatt. Pedig ezek az Irányelvek gyakorlati segítséget nyújthatnak a megfelelő tantervek kialakításához, s megmutatják, mit kell ismerniük és megérteniük a gyermekeknek és fiataloknak, milyen helyzetek és kihívások kezelésére legyenek képesek az adott életkorban. Ugyanakkor a támogatás érdekében meggyőzheti a politikusokat a szexuális nevelés bevezetésének, vagy a meglevő próbálkozások kiszélesítésének fontosságáról.

Új fejlemények és igények

A szexuális nevelés szükségességét a legutóbbi évtizedek különböző fejleményei indokolják. Ilyenek a globalizáció, a különböző kulturális és vallási háttérrel rendelkező csoportok migrációja, az új médiumok, különösen az internet és a mobil telefonok gyors elterjedése, a HIV és AIDS megjelenése és terjedése, a gyermekekkel és fiatalokkal történő szexuális visszaélések, s nem utolsó sorban a fiatalok változó szexuális attitüdjei és viselkedése. Minthogy az emberi nemiség elsősorban a gyermekkor és ifjúkor során fejlődik, s ilyenkor rendkívül sok, különböző szociális, kulturális, vallási és egyéb hatás befolyásolja ezt a folyamatot. Igy a fiatalok gyakran ellentétes elvárásokkal találkoznak, s nehezen tudják eldönteni, melyiket fogadják el ezek közül.

Tény, hogy a szexualitás jelenségeinek megismerése jórészt szakemberek segítsége nélkül történik, éspedig véletlenszerűen, pl. a tévé, a mozi vagy éppen a pornográfia révén. Ami aztán sok félreértést, téves értelmezést tesz lehetővé. A nyugati kultúrában azonban egyre hangsúlyosabb a problémák megelőzése, amely mindinkább kiterjed az emberi szexualitás területére is, s ez együtt jár a szakemberek egyre aktívabb bevonásával. A problémákra és veszélyekre koncentrálás viszont nem mindig felel meg a fiatalok érdeklődésének és igényeinek,,s ezért aligha éri el a viselkedés szükséges módosítását. Ez pedig pozitivabb megközelítést tesz szükségessé, amely nemcsak hatékonyabb, hanem reálisabb is.

Az óvoda és iskola szerepe

Legelső szexuális ismereteikre a gyermekek általában otthon tesznek szert, a szülők, rokonok vagy ismerősök véletlen megfigyelése és „elszólásai” révén. Nem sokkal később azonban az óvoda és az iskola egyre nagyobb szerepet kap, nemcsak az ismeretek fejlesztésében, hanem a nemi szerepek gyakorlásában is. Mindebben a pedagógusoknak lehet leginkább szerepük, ha figyelnek a gyermekek igényeire és felkészülnek kérdéseik megválaszolására.. A „szexuális felvilágosítás” azonban eddig inkább csak a problémák és veszélyek elkerülésére irányult (főleg a nem kívánt terhességekre és a nemi uton terjedő fertőzésekre). A fiatalokat azonban sok más dolog is érdekli, s hamar megúnják, hogy csak a veszélyekről halljanak. Érdeklődésük felkeltése ezért pozitivabb megközelítést tesz szükségessé. Erre pedig csak a holisztikus, átfogó szexuális nevelés alkalmas.

A nyugateurópai országokban már kidolgozták és fejlesztették ennek módszereit. Svédországban tették először kötelezővé (1955-ben) az iskolai szexuális nevelést, amit a következő évtizedekben átvett Németország, majd Ausztria, Hollandia, Svájc; az ezredforduló körül pedig Franciaország, Anglia, Spanyolország és az Európai Unió több, más országa is. Közép- és Keleteurópa azonban jórészt kimaradt ebből a fejlődésből (kivéve talán Csehországot és Észtországot); az európai szakemberek szerint azért, mert a közélet különböző terein megjelent a (politikai, kulturális és vallási) fundamentalizmus. Az így létrejött lemaradás azonban olyan hátrányos helyzetet jelent, amit sürgősen meg kell szüntetnünk. Ez pedig elsősorban a szexológiailag képzett, hivatásos nevelők feladata lehet.

Kellenek-e képzett szexuálpedagógusok?

Az Európai Unió egyes nyugati tagországaiban ilyenek képzése már évtizedek óta folyik; néhol külön szakként, máshol egyéb szakokhoz társítva. A kötelező vagy szabadon választható továbbképzések keretében azonban bármilyen szakképzettséggel rendelkező pedagógus választhatja a szexuális nevelés intenziv tanulását. Ezt hazánkban is könnyű lenne országos viszonylatban megszervezni, hiszen már évek óta rendelkezésre állnak a korszerű szexuálpszichológiai és szexuálpedagógiai tankönyvek, bár bevezetésükre eddig csak néhány, nem túl sikeres próbálkozás történt.

Képzett szexuálpedagógusok tehát egyelőre nem állnak rendelkezésre nálunk. Ez azonban nem jelent fölmentést az iskolai szexuális nevelés bevezetésének feladata alól. Az alapvető ismeretek ugyanis hetek alatt elsajátíthatók, a további képzés pedig a megkezdett oktatás-nevelés során, menet közben is megoldható az említett tankönyvek és dokumentumok segítségével. Ennek megszervezéséhez elegendő lehet egy néhány munkatárssal rendelkező, országos szexuálpedagógiai központ.

Hány éves korban kezdődjön a nemi nevelés?

Az átfogó és holisztikus szexuális nevelésnek az Egészségügyi Világszervezet által jóváhagyott programja szerint már a gyermek megszületése körüli időszakban, de mindenképpen a négy éves kor előtt kell kezdődnie. Az első életévek ugyanis döntő jelentőségűek a gyermek egész, további fejlődése szempontjából. Ennek megalapozása tehát elsősorban a családon, a szülőkön múlik; de ha a kisgyerek bölcsődébe, majd óvodába és iskolába kerül, akkor az ott dolgozó felnőttek nagy segítséget nyújthatnak a szülőknek a gyermek pszichoszexuális fejlődésének biztosítása terén.

Az intézményes, átfogó szexuális nevelésnek természetesen alkalmazkodnia kell a gyermekek életkori és fejlettségi szintjéhez, s ennek megfelelően eltérő módszereket kell használnia, figyelembe

véve azt a szintkülönbséget, ami az óvodások, a kisiskolások és a tizenévesek között fennáll. A szexuális kultúra fő témaköreit tehát életkori szintekre bontva lehet eredményesen tanítani. Az adott szinten legfontosabb témák kijelölésében pedig az érintettek igénye és érdeklődése a leginkább mérvadó. A holisztikus szexuális nevelés főbb témakörei pedig a következők:

1.Az emberi fejlődés , amely a nemek testi sajátosságaiból kiindulva a nemi érésig, a nemzésig és a nemi tudat, sőt, a szexuális beállítottság kialakulásáig tartó fejlődést ismerteti.

2.A kapcsolatok témaköre a szülő—gyermek viszonytól kezdve a barátságokon és szerelmeken át a házasságig és a szülővé válásig tartó folyamatot mutatja be.

3.A szexuális viselkedés is szabályozó személyes készségek témaköre az egyén értékrendjének, kommunikációs, egyezkedési, segítségkérési és döntéshozatali képességének fejlesztéséhez ad segítséget.

4.Az erotikus viselkedés témakörében a szexuális reagálás különböző formáiról és jellemzőiről esik szó, az önkielégítéstől kezdve a partnerekkel kapcsolatos viselkedésig.

5.A szexuális egészség témaköre a nemzőképességtől és fogamzásgátlástól kezdve a művi abortusz és a nemi úton terjedő fertőzések mellett a szexuális visszaéléseket is tárgyalja.

6.Végül a szexualitás és társadalom témaköre azt mutatja be, hogyan tükröződik a nemiség a médiában, a törvénykezésben, a művészetekben vagy éppen a vallásban stb.

A szexuális kultúrának ez a hatalmas tudásanyaga természetesen nem közvetíthető a fiatalokhoz egy-két felvilágosító óra keretében. Az „egész életen át tartó tanulás” napjainkban szükségszerű célkitűzése a szexuális viselkedésre is érvényes. Legfontosabb időszaka mégis a gyermek- és ifjúkor, amelynek ilyen jellegű tanulási feladatát sem szabad a véletlenre bízni! Legfőbb ideje tehát, hogy csatlakozzunk az európai szexuális nevelés új programjához.

Irányzatok kritikája

16. Freud S. Három értekezése a szexualitás elméletéről

A szexuálpszichológia korabeli fejlődése szempontjából ez a három tanulmány volt Freud legfontosabb hozzájárulása. Első (1905) változatát már több, mint egy évtizedes felkészülés után publikálta, de a további kiadások során is javított rajta, így nyilván a végleges változat a mérvadó. A német nyelvű értekezéseket Freud egyik legjelentősebb, magyar tanítványa, Ferenczi Sándor fordította le, s az újabb, magyar kiadás (1995), amely Freud műveinek Erős Ferenc által szerkesztett, „A szexualitás pstichológiája” című, IV. kötetében olvasható, szintén ezt a fordítást közli. A kb. száz éves értekezések közül az első „A nemiség tévútjai”; a második „A gyermeki szexualitás”, a harmadik pedig „A pubertás alatti átalakulás”. Ezekben a pszichoanalitikus irányzat megteremtőjének szinte minden, főbb gondolatát megtalálhatjuk.

Az első tanulmány a nemiség „tévútjai” közé sorolja az „inverzió”-nak nevezett homoszexualitást épp úgy, mint a különböző „perverziókat”, vagyis minden olyan szexuális viselkedést, ami eltér a hagyományos, heteroszexuális közösüléstől. Ez a szemlélet nagyon elavultnak tűnik, megreked egy 19. századi szinten; de már a maga idejében is túlhaladott volt, amikor pl. Magnus Hirschfel,d Iwan Bloch, vagy Havelock Ellis és mások korántsem tartották tévútnak a vaginális közösüléstől eltérő viselkedéseket. A kérdés tehát az, hogy mi késztette Freudot erre a konzervativ álláspontra?

Az ösztön fogalmának átértelmezése

Már a tanulmány első mondata elárulja, hogy a fő okot az „ösztönelméletben” találhatjuk meg: „Emberek és állatok nemi szükségleteinek tényét a biológiában a „nemi ösztön” fogalmával fejezik ki.” (39-old-) Ezt Freud a táplálékfelvétel „ösztönéhez”, az éhséghez hasonlítja, s a „nemi éhséget” libido-nak nevezi (amit tudományos fogalomnak tart). Tisztázandó azonban, hogy indokoltan állítja-e mindezt.

Az „ösztön” fogalma a 19. század második felében széleskörűen használt tudományos fogalom volt, s nemcsak a biológiában, hanem – egyebek mellett – a filozófiában is. A különböző állatfajok megfigyelésén alapult, amelyeknél a speciális nemi ingerek megjelenése speciális viselkedésbeli reagálást váltott ki a másnemű egyedekben. Ez a viselkedés feltétlen reflexek sorozatából állt, és mindig ugyanúgy tajlott le (ha valamilyen külső körülmény meg nem zavarta). Főleg Darwin művének megjelenése óta logikusnak látszott, hogy az ember szexuális viselkedését az állatok mintája alapján magyarázzák. Figyelmen kívül hagyták azonban, hogy az embernél – ösztrusz hiányában – alig vannak speciális nemi ingerek; másrészt bármilyen nemi inger feltűnése nem vált ki a faj minden egyedére jellemző feltétlen reflex-sorozatokat, hanem az ingerhatások egyénileg nagyon eltérőek, sőt, akár ellentétesek is lehetnek.

Vagyis az ember szexuális viselkedése már nem ösztönös, hanem tanult, s az ösztönösből a tanultba vezető átmenet már az emberszabású majmoknál is megfigyelhető. Freud erről még nem tudott, s így jóhiszeműen átvette az ösztön, mint az éhséghez hasonló, velünk született szükséglet és a libidó koncepcióját az ember vonatkozásában is. Holott az emberi szexuális késztetést már csak azért sem indokolt az éhséghez hasonlítani, mert az éhség kielégítetlen szükséglete viszonylag rövud udő alatt halálos veszélyt jelent az egyénre; a kielégítetlen utódnemzési vagy erotikus igény viszont korántsem jár életveszéllyel, csupán különböző hátrányokkal és előnyökkel, az egyéntől és a körülményektől függően.

A szexológia néhány klasszikusától eltekintve az előző századforduló körüli évtizedek tudományos gondolkodóinak egyik legfőbb tévedése és korlátja, hogy a szexualitás fogalmát többé-kevésbé a fajfenntartást célzó, vaginális közösülésre szűkítették le, és biológiailag meghatározottnak tartották. (Sőt, a közvéleményre még ma is ez jellemző.) Maga Freud is ebből indult ki, bár az ösztön fogalmát ő eléggé sajátosan értelmezte. Tanulmányában ugyanis később azt írja, hogy az ösztön „egy folyamatosan működő, mindig testi természetű ingerforrás lelki képviselete… Az ösztön eszerint a testiség és szellemiség egy határfogalma.” (67.old.)

Ez a kissé bizonytalan és ellentmondásos meghatározás Freud számára jól kezelhetővé teszi az ösztönfogalmat. Ha az ösztön csak eredetére nézve testi inger, de valójában ennek lelki képviselete, akkor sokféleképpen nyilvánulhat meg a lelki sajátosságoktól függően. Ráadásul maga a testi inger sem mindig egyforma, mert a test különböző részeiből jöhet. Ennek megfelelően a „nemi ösztön” nem egységes és egynemű, hanem különböző és eltérő jellegű részekből áll., s ezek eltérő időben jelentkeznek és dominálnak. S talán meg lehet állapítani a”rész-ösztönök” dominanciájának életkori sorrendjét, ami egyben fejlődési szakaszokat is jelenthet. Ez egész logikusnak tűnő gondolatmenet. A második tanulmányban Freud fel is vázolja a szexuális viselkedés fejlődésének, mint „ösztönfejlődésnek” a szakaszait.

Erogén zónák és „perverz” rész-ösztönök

Csakhogy: ha egy ösztön fejlődik, akkor az már nem ösztön (a fogalom eredeti értelmében). Freud „ösztöne” – illetve ösztönei és rész-ösztönei – azonban „fejlődőképesek”, persze nem valamilyen külső, fejlesztő hatásoktól, hanem maguktól, vagy valamilyen testi folyamatoktól. Hiszen, mint írja: „Az ösztön forrása valamilyen szervben végbemenő, izgalmi folyamat, legközelebbi célja pedig a szervi inger megszűntetése…. a testi szervek kétfajta izgalmat szolgálhatnak, melyek … egyikét specifikusan neminek, az illető szervet pedig a tőle származó részlet-ösztön erogén zónájának nevezzük.” (67.old.)

Itt nem írja ugyan, de valószínűsíthető, hogy a másik fajta testi izgalom az éhség, a gyomorból kiinduló, nem szexuális, de ugyancsak ösztönös izgalom, amivel nem foglalkozik. Fontosabb, hogy a nemiség rész-ösztönei bizonyos erogén zónákból (vagy szervekből) származnak. Ilyennek nevezi például a szájüreget és a végbélnyílást. A genitálékon, mint legfőbb erogén zónán kívül. Minden más testrész nemi célú használata azonban Freud szerint „perverz hajlamokról” árulkodik. S ez a csókolózásra, továbbá a száj és a nemi szervek érintkezésén kívül a végbélnyílás ingerlésére is érvényes. Hogy miért? Talán azért, mert Freud úgy gondolja, hogy az ilyen „perverz” élvezetek elvonhatják a figyelmet, vagy éppen feleslegessé teszik a genitálék ingerlését, pontosabban a vaginális közösülést. Elég egyértelmű ebből Freud genitálé- és koizusz-centrizmusa.

Még világosabban kitűnik ez abból, ahogyan Freud kibővíti tételét azzal, hogy az erogén zónákat „a nemi szervek mellékműszereinek és pótszereinek” tartja, amelyek „új nemi célokat teremtenek”. S úgy folytatja, hogy „a nézelődési és mutogatási kedvnél a szem felel meg az erogén zónának; a nemi ösztön fájdalmi és kegyetlenségi összetevőjénél a bőr veszi át ezt a szerepet…” (68.old.) Ezek szerint az orális és anális zónákon kívül a szem és a bőr is erogén zóna, s perverz rész-ösztönök előhívója. De miért „perverzek” ezek az erogén zónák? Nyilván nem azért, mert a szem is erotikusan izgatható. Hanem, mert a látás révén jöhet létre a „nézelődésnek” nevezett voyeurség és a „mutogatási kedvnek” nevezett exhibicionizmus, A bőr pedig lehetővé teszi a szadizmus és mazochizmus bizonyos formáit. Ezekből adódnak aztán Freud elképzelése szerint különböző, perverz rész-ösztönök.

Érdekes, hogy ugyanezeknek a rész-ösztönöknek, de főleg az orális és anális szervek izgalmi állapotainak ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonít a gyermeki szexualitás fejlődésében. S feltételezi, hogy a rész-ösztönök a pubertásban integrálódnak, s egységes, genitális-koitális nemi ösztönné válnak. Az elképzelésből persze nem marad ki az autoerotikus rész-ösztön sem, amely Freud szerint a kisgyermekkorban és a pubertás kezdetén játszik szerepet, s ilyenkor még nincs „tárgya” a nemi ösztönnek. A saját test, mint az erotikus igények tárgya, Freud szerint perverz hajlamra utal és narcisztikus beállítottságot jelent. Ilyesmi pedig csak az említett életkorban, a fejlődés átmeneti jelenségeként fogadható el; fixálódása tehát kifejezetten patologikus. A nemi ösztön „célja” ugyanis elsődlegesen a fajfenntartás.

„Inverziók” és a nemiség egyéb „tévútjai”

Ebből a freudi koncepcióból már érthető, hogy miért foglalkozik mindjárt az első értekezésében a nemiség „tévútjaival”. Amelyek közt mindenekelőtt az „inverziót”. a „nemi fordítottságot”, a normális nemi tárgytól való eltérést, vagyis a homoszexuális igényeket és viselkedést, mint perverz rész-üsztönt próbálja elemezni. Elvi kiindulópontja, hogy a normális nemi ösztönn célja (Sexualziel) a fajfenntartás, a tárgya (Sexualobjekt) pedig mindig a másik nemű társ, akiből a nemi vonzás kiindul. Minden ettől eltérő eset abnormális. Ez az alapelv nyilvánvaló összhangban áll a hagyományos, patriarchális és vallási elvekkel, amelyeken a szexológia más képviselőinek már sikerült túllépniük.

Ennek alapján nincs különösebb jelentősége annak, hogy Freud az „inverzió” három tipusát különbözteti meg (a kizárólagosakat, a biszexuálisokat és az alkalmilag így viselkedőket). Magyarázatát illetően a degenerálódási és öröklődési elmélettel szemben a nemi ösztön szerzett torzulásának tartja. Kielégítő magyarázatot azonban nem tud adni. Csupán azt állapítja meg: „A nemi ösztön eredetileg…független tárgyától, és nem is a tárgy ingereinek köszönheti létét.” (49.old.) Ezután tér rá az erotikus zónákra és a hozzájuk kapcsolódó, perverz jellegű rész-ösztönökre, amelyeket már említettem. Azzal is szorosan összefügg ez a gondolatmenet, hogy feltételezése sazerint az ember születésekor „polimorf perverz lény”, akiben a nemiség sokféle alakulásának csírája megtalálható.

A perverzió fogalmát Freud a következőképpen határozza meg: „a) anatómiai értelemben vett túllépés azokon a testtájakon, amelyek a nemi érintkezésre vannak rendelve, vagy b) tovább-időzés a nemi tárgyhoz való átmeneti viszonylatoknál, melyeken pedig rendes nemi érintkezésnél gyorsan túl kell haladni a végleges nemi cél felé vezető úton.” (51.old.) Az előbbi típusba az „ajak és száj nyálkahártya”, valamint „a végbélnyílás nemi alkalmazását” sorolja; de a „nemi tárgy célszerűtlen pótlásai” között a fetisizmus különböző formáit is megemlíti. Végül az „ideiglenes nemi célok rögzítődését” elemzi. Ilyen lehet pl. a meztelen nemi szervek vagy az erotikus viselkedés megfigyelése, mert kiszorítja a „normális nemi célt”.

Első értekezésének befejezéseként Freud a neurotikusok nemi ösztönéről ír. Megállapítja a „perverz személyiség látszólagos túlsúlyát a pszichoneurotikusoknál”, ami azonban csak az elfojtások következménye. Utal a „nemiség infantilizmusára”, pontosabban arra, hogy a perverziók lehetősége velünk születik, s a neurotikusok vagy fixálódnak ezen az infantilis szinten, vagy regrediálnak erre. Freud szerint csak a pszichoanalizis tud rajtuk segíteni. Éspedig azáltal, hogy tisztázni tudja a szexuális viselkedés alakulásának – Freud terminológiájával a nemi ösztön fejlődésének – törvényszerűségeit.

A gyermeki szexualitás konfliktusai és traumái

Épp erről szól a második és a harmadik tanulmány. Először a „gyermeki szexualitás”, majd a „pubertás alatti átalakulás” elemzése kerül sorra. Kiindulópontja a gyermeki szexualitás létének hagyományos kétségbe-vonása. Amit azzal magyaráz, hogy az első 5-6 év történéseit legtöbben elfelejtik; Freud hipotézise szerint főleg azért, mert kellemetlen lenne a gyermekkori nemi élményekre, esetleges traumákra emlékezni, ezért önkénytelenül elfojtják, elfelejtik. Ilyesmi valóban előfordulhat, de túlzásnak tűnik ezt általánosítani és törvényszerűnek tartani. Még inkább furcsa az a véleménye, miszerint a szexuális gátlások nem a nevelés következményei, hanem „szervileg meghatározott és genetikailag rögzített” események. Freud ezt azzal magyarázza, hogy „a gyermekévek nemi rezdülései egyrészt haszna-vehetetlenek volnának, mert a fajfenntartási működések fel vannak függesztve… másrészt magukban véve is perverziók volnának…” (76,old.)

Ehhez kapcsolódóan leszögezi, hogy „az erkölcsi elhárító erők a nemiség rovására fejlődnek” (77.old.). Minthogy pedig erkölcsi fejlődésre is szükség van, előnyös, hogy a pubertás elő „lappangási időszakok” szakítják meg a szexuális fejlődést. De az infantilis nemiségnek is vannak olyan megnyilvánulásai, mint a „szopogatás” (az ujjak vagy más testrészek és tárgyak szopása, közben bizonyos testrészek fogdosása). Freud szerint ezen az uton jut el sok gyerek a maszturbációig, az autoerotiumus különböző formáiig. Az infantilis nemi ösztön célja eszerint az, hogy „a kielégülés a… választott erogén zóna alkalmas módon történő ingerlése űtján létrejöjjön.” (81.old.) Ám, ha „kielégülésen” valódi orgazmust értünk, akkor ez a megállapítás az esetek túlnyomó többségében aligha helytálló. Az újabb szexológiai vizsgálatok szerint az első, valódi orgazmusok inkább csak az óvodáskorban fordulnak elő (s akkor is főleg néhány lánynál). Többnyire csak kellemes, megnyugtató érzések keletkeznek.

Az erogén zónák közül Freud az anális zónának tulajdonít elsőbbséget, s elég hosszan ecseteli, hogyan okozhat élvezetet a széklet visszatartása és kiürítése, vagy éppen a végbélnyílás „maszturbációs izgatása az ujjak segítségével”. (83.old.) A gyermeki maszturbációnak három szakaszát különbözteti meg: ’Az első a csecsemőkorhoz tartozik,; a második a szexuális tevélemység rövid felvirágzásához a negyedik életév körül, és csak a harmadik felel meg a gyakran kitárólag méltányolt, serdülőkori onániának.” (85.old.)

Akkoriban még divat volt a maszturbációt a tévesen alkalmazott „onánia” (lásd: Onan vétke) szóval jelölni. De ennél fontosabb, hogy Freud szerint a csecsemőkori maszturbáció után is néhány éves lappangási szakasz következik, s ez a 6 és 10 éves kor között is megismétlődik. Ezt a hipotézist azonban már A. Kinsey és mások vizsgálatai is rég megcáfolták, s ma már köztudott, hogy a gyermekek nemi érdeklődését és aktivitását életkori tényezők alig befolyásolják.

Vannak viszont Freudnak többé-kevésbé helytállónak bizonyult hipotézisei is a gyermekkori nemi fejlődéssel kapcsolatosan. Ilyenek például a szexuális kiváncsiságról, a gyermekek születéssel kapcsolatos elképzeléseiről, vagy a véletlenül észrevett közösülések értelmezéséről tett megállapításai. Kevésbé sorolható azonban ezek közé a „kasztrációs komplexusról és a pénisz-irigyságről” szóló hipotézise. A kasztrációs félelem kialakulásának alapja Freud szerint a kisfiúk meggyőződése, hogy mindenkinek ugyanolyan nemi szerve (pénisze) van, s amikor észreveszik, hogy a lányoknak nincs, félni kezdenek, hogy ők is elveszíthetik (pl. büntetésből levághatják stb.). A kasztráció ugyan sohasem a péniszre, hanem a herékre szokott irányilni a régi időkben, tehát már a megjelölés is téves; de egyébként is igen ritka lehetett egy ilyen „komplexus” a kisgyerekkorban. A „pénisz-irigység” hipotézisének alapja, hogy a fiúk péniszét észrevevő gyermeklányok ezért kezdik irigyelni a fiúkat, s ezért akarnak később fiúk lenni. Fel sem merül Freudnál, hogy az irigységet nem ez, hanem a fiúk sokkal kedvetőbb szociális helyzete, előjogai váltják ki.

A „nemi organizáció fejlődésfokairól” Freud szintén sajátos hipotéziseket alakított ki. A fejlődés első szakaszának a pregenitális, orális szerveződést tartja, amely kapcsolódik a táplálkozáshoz, s célja a tárgy bekebelezése, magáévá tétele. A második szakasz a „szadisztikus-anális” organizáció, amelyről feltételezi, hogy ambivalens módon az egész élet során fennállhat és sajátos jellemvonásokat hozhat létre. Ezzel kapcsolatosan egy „kegyetlenségi ösztön” létezését is feltételezi. Az infantilis nemiség forrásai szerinte a mechanikai ingerek, az izomműködés, az indulati folyamatok, s valamennyire az értelmi működés is. Ugyanakkor elismeri, hogy „a nemi inger lényegét egyáltalán nem ismerjük.” (99.old.)

A nemi ösztön „fejlődése” a felnőttkorig

A pubertás alatti átalakulásról szóló tanulmány az előzőekben vázolt hipotéziseket alkalmazza a tizenéves kori pszichoszexuális fejlődésre. Alapkérdés itt is a nemi cél és a nemi tárgy; s épp ezek alakulnak át a pubertás alatt. „A nemi ösztön eleddig autoerotikus volt, most megtalálja a nemi tárgyat… új nemi célt tűz maga elé, amelynek elérésére az összes részlet-ösztönök szövetkeznek, mialatt az erogén zónák a genitális zóna vezetésének rendelik alá magukat. Minthogy az új nemi cél a két nemnek igen különböző szerepkört juttat, innen kezdve nemi fejlődésük messze eltávolodik egymástól…. A nőnél valójában egyfajta visszafejlődés következik be. … A férfi új nemi célja a nemi termékek kilövellése. …A nemi ösztön ettől kezdve a fajfenntartás szolgálatába szegődik, úgyszólván altruistává lesz.” (101.old.)

A gondolatmenet jól tükrözi Freud hagyományokból merített alapelvét: azt, hogy a nemiség egyetlen lényeges funkciója a fajfenntartás biztosítása. A férfinél ez kényszerű törekvéssé válik a aszervezet serdülőkori átalakulása nyomán, s általában elfogadja ezt a „nemi célt” Azzal viszont Freud adós marad, hogy tisztázza: mi a tizenéves nők „nemi célja”? Náluk csak visszafejlődésről ír, de ennek „ösztönös”, vagyis biológiai okát nem tárja fel (ha van ilyen egyáltalán). De az is csak félig igaz, hogy a nemi késztetés a serdülőkor előtt teljesen autoerotikus jellegű volt, hiszen maga Freud is elismert bizonyos tárgyválasztási képességet a gyermekkorban. Mindenesetre jellemző, hogy a továbbiakban szinte kizárólag a férfiak nemi céljaival és tárgyválasztásával foglalkozik.

Ezen belül első témája a genitális zónák vezérszerepe és az „előkéj” vagy „ízelító kéj”. Megállapítása szerint a nemi ingerek „lelki jele” egy erősen késztető, feszültségi érzés, amely alapjéban kellemetlen, de mégis kellemessé válik a nemi ingerektől, amelyek még nagyobb kéjt ígérnek. Freud kétféle nemi kéjt különböztet meg: az előkéj vagy ízelítő kéj a szexuális izgalom hatására jön létre; a vaginális közösülésben pedig bekövetkezik a „kielégülési kéj, mely egy időre kioltja a libido feszültségét.” (104.old.) Ez utóbbi szerinte valószínűleg csak a pubertás elérésével következhet be; bár azóta sokféle vizsgálatból tudjuk, hogy igazi orgazmus a fiúknál is bekövetkezhet, jóval a pubertás előtt (persze magömlés nélkül). Ugyanakkor „ízelítő kéj”, sőt, valamilyen rész-kielégülés már a gyermekkorban is bekövetkezhet Freud szerint egyes erogén zónákhoz kapcsoltan, de ezt veszélyesnek, perverzióra hajlamosítónak tartja.

A „libido” férfias jellege

A nemi ingerület problémájáról megállapítja, hogy azt részben a „nemi anyagok” termelése és felhalmozása hozza létre. A nemi mirigyek jelentőségét azonban szerinte nem kell túlbecsülni, ha már kialakult az elsődleges és másodlagos nemi jelleg; hiszen ilyenkor már a kasztrálás is alig változtat a nemi képességeken. A libidoelmélettel kapcsolatban tévesen írja, hogy ő alkotta meg a libido fogalmát, mert azt előtte már mások is használták. Tény viszont, hogy sajátosan értelmezi ezt a fogalmat. Megkülünbözteti a többi lelki energiától; ráadásul „énlibidot” és „tárgylibidot” is feltételez; az előbbit nárcisztikus jellegűnek, az utóbbit pedig „nemi tárgyak lelki megszállására alkalmasnak” tartja. Bizonyításként azonban csak az „indulatáttételi neurózisokra” utal, magyarázat nélkül. De megjegyzi, hogy ennek az elméletnek a továbbfejlesztése „egyelőre csak spekuláció utján lehetséges”. Tudományos igényű olvasó számára azonban az egész libidoelmélet spekulációnak tűnik.

A férfi és nő különbségéről azt írja, hogy a nemek között éles különbség, sőt, ellentét csak a serdülőkorban létesül. Éspedig azért, mert a fiúk libidója ilyenkor ugrásszerűen erősödik, a lányoknál viszont gátlás alá kerül, elfojtásban részesül. Freud szerint a libido jellege törvényszerűen férfias – még a nőknél is! -, bár elismeri, hogy a férfiasság és nőiesség fogalma még tisztázatlan, de nagyjából az aktivitásnak és a passzivitásnak felel meg. (Itt is a hagyományos szemléletet veszi át-) Fel sem merül, hogy a serdülő lányok különösen Freud korában a patriarchális nevelés miatt voltak erősen gátlásosak, ellentétben a fiúkkal. Hipotézise szerint a fiúk fő erogén zónája gyermekkorban is a genitális zóna volt, míg a lányoknál inkább más zónák domináltak, s ezért a pubertás ban is elég érzéketlenek a genitális ingerekre. Viszont, „ha sikerült az erogén ingerlékenység átvitele a klitoriszról a hüvelynyílásra, akkor változás áll be a nő későbbi nemi ténykedését vezérlő zónában.” (113.old.)

A klitorális orgazmus „infantilizmusa”

Itt a freudi szexuálteória egyik fő tételével találkozunk. Bár a klitorisz is nyilvánvalóan a genitális erogén zónához tartozik, Freud ezt figyelmen kívül hagyja, s a zónát a vaginára szűkíti. Talán, mert a fajfenntartás szempontjából a hüvelyt, és a belé jutó spermiumokat tartja döntő jelentőségűnek. Ezért aztán a klitorisz ingerlése révén elért orgazmust infantilisnak tartja, s ezzel már sok nő életét keserítette meg.

A „nemi tárgy megtalálása” , vagy újra megtalálása az anyai mell után azért nehéz szerinte, mert az első életév után szorongás alakul ki, hogy az anyához hasonlóan minden más „nemi tárgyat” is elveszíthetnek; ráadásul a vérrokonokat is szigorúan kizárják a választható nemi tárgyak köréből. A tárgy-választás sokáig csak képzeletben történik meg, különösen a serdülőkorban újra megjelenő, incesztuózus fantáziák esetén. Különösen a lányok válnak le érzelmileg nehezen a szüleikről. Az ilyen lányokból többnyire „hűvös természetű feleség lesz… és nemileg érzéketlenek maradnak.” (118.old.) Épp ezért előfordulhatnak „infantilis tárgyválasztások”. Ilyen eset, amikor a serdülő fiú egy érett, idősebb nőbe, a lány pedig idősebb férfibe szeret bele, akik az anya illetve apa képét elevenítik fel. Ezek reálisnak tűnő megállapítások; ugyanúgy mint az, hogy „a szerelmesek féltékenységéből sem hiányzik az infantilis gyökér… az infantilis ragaszkodás a szülőkhöz.” (119.old.)

Végül a tárgyválasztás megoldandó feladatai közé sorolja az inverzió, vagyis a homoszexuális tárgyválasztás elkerülését. S e téren veszélyét érzi az azonos nemű szülő és gyermek pozitiv és szoros érzelmi viszonyának Ám ez mit sem változtat azon, hogy Freud homofóbiája konzervativ, patriarchális szemléletet tükröz,.

Összefoglalás

A három fenti értekezést Freud egy közel tíz oldalas Összefoglalással zárja. S ebben nemcsak megerősíti, de néhol ki is egészíti a korábban kifejtett tételeit. Megfogalmazása szerint a gyermek születésekor a „nemi tevékenység csíráit hozza magával”, s ez a mell stopásában és egyéb szopogatásban, majd a maszturbációban nyer bizonyos kielégülést. Ez a 3. és 5. életév közötti „rövid virágzási időszak után … lappangási szakba megy át”. A nemi inger termelődése ilyenkor nagy energia-tartalékot halmoz fel, amely részben szublimálódik, majd a serdüléskor segít a gátak áttörésében. Sajnálattal állapítja meg, hogy nem sikerült tisztázni a nemi ingerek és a kielégülés viszonyát (123.old.) De ugyanígy azt sem, hogy „a gyermekkor milyen mérvű nemi ténykedése nevezhető még normálisnak.” (124.old.)

A nemi ösztön fejlődésének zavaró tényezői közt utal a nemi alkat veleszületett különbségeire (neuropátiás és „degenerativ” alkat stb.) , aztán az elfojtásokra, az esetleges traumatikus élményekre és a spontán nemi koraérettségre, amely áttörheti a feltételezett, lappangási időszakot, s zavarokat okozhat. Freud szerint épp ezzel függ össze egyesek fokozott fogékonysága, túlérzékenysége bizonyos nemi ingerek iránt és ezek erősebb rögzítésének hajlama is. Mindezek azonban csak feltételezések. Befejezésül elismeri, hogy „a biológiai folyamatokról, melyekben a nemiség lényege áll, távolról sem tudunk eleget.” (131. old.).

Csakhogy az emberi nemiség lényege nem a biológiai folyamatokban áll; ezt a korlátozott szemléletmódot a modern nemiségtudomány már rég túlhaladta. S egyébként is köztudott, hogy minden emberi viselkedést, így a szexuális viselkedést is (tudatos vagy tudattalan, automatikus) pszichikus folyamatok irányítanak. A biológiai folyamatok, mint alapvető jelentőségűek tisztázásának igényét Freud orvosi tanulmányaiból és fiziológiai kutatásaiból hozta magával, de igyekezett szakítani a biologizáló szemlélettel, amikor az ösztön fogalmát is „pszichologizálta”, lelki jelenségként értelmezte. Az értelmezés, mint a pszichoanalizis alapvető módszere, jóformán nem ismer korlátokat, és szinte mindenben különböző szexuális traumák szimbólumait véli felismerni. Freud merész hipotézisei nem felelnek meg a tudomány kritériumainak.

17. Jung pszichológiájának alapvonásai

Bevezetésként nem árt utalnom arra, hogy az ugxanerről a témáról írt egyetemi dolgozatom teljes egészében megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1958/1. számában, s ezt követően került sor egy 60-as években megjelent tanulmányra. A továbbiakban pedig kétszer is javaslatot tettem a Gondolat könyvkiadónak egy Jungról szóló könyv megírására, de ezeket indokolás nélkül elutasították. Részben ezért, részben más irányú elfoglaltságaim miatt hagytam abba a téma elemzését. Minthogy azonban 1990 (a politikai rendszerváltás) óta nemcsak megélénkült az érdeklődés Jung pszichológiája iránt, hanem egy ezzel foglalkozó pszichológiai Társaság is alakult és Jung több könyve is megjelent, aktuálissá vált a korábbi értékelés kiegészített ismertetése.

Carl Gustav Jung (1875-1961) egy Bázel környéki, református lelkész fia volt. Ősei közt a középkorig visszamenően papokat és orvosokat találunk. Ez a családi hagyomány valószínűleg egyik meghatározó eleme egész pályafutásának. Orvosi tanulmányokat folytatott a századfordulón. „Az okkult jelenségek pszichológiájáról és patológiájáról” írt doktori disszertációt 1902-ben, majd E. Bleuler asszisztense lett Burghöltzliben, a zürichi egyetem pszichiátriai klinikáján. Itt eleinte Kraepelin és Aschaffenburg diagnosztikai kísérleteinek mintájára szó-asszociációs vizsgálatokat folytatott, továbbá monográfiát írt a dementia praecox (fiatalkori, tudathasadásos elmezavar) pszichológiájáról. Közben egyre növekvő érdeklődéssel olvasta Sigmund Freud akkoriban megjelenő, újabb és újabb műveit.

1906-ban személyesen is megismerkedett a bécsi pszichoanalitikus iskola mesterével és csatlakozott mozgalmához. Ezután hét éven keresztül sűrű levélváltás volt közte és Freud között, s 1910-ben őt választották a megalakuló Nemzetközi Pszichoanalitikai Társaság elnökévé. Freud tehát nagyra becsülte Jungot és sokat várt tőle a pszichoanalizis tudományos körökben való elismertetése, tekintélyének erősítése szempontjából. Reményei azonban nem váltak valóra. Egyrészt a köztük lappangó ellentétek csakhamar nyilt szakításhoz vezettek: Jung több vonatkozásban bírálta Freud elméletét, és minden hivatalos tisztségéről lemondott, hogy egyéni elképzeléseit szabadon kimunkálhassa. (1933-ig szinte kizárólag a magánpraxisából élt.) Másrészt viszont Jung működésének iránya és jellege egyre inkább eltávolodott az egzakt tudománytól, az ellenőrizetlen hipotézisek, az irracionális filozófia és a vallási misztika irányába. E téren, mint látni fogjuk, Freudot is jelentősen túlszárnyalta.

Elfordulása a tudománytól a mítosz felé

Minden jel szerint Jung már az első világháborút megelőző években nemcsak a freudimus tételeiben kezdett kételkedni, hanem általában a tudományban is. E kétkedés közvetlen oka a freudi teória néhány felismert gyengesége volt. Mélyebb okai azonban Jung egyéniségével és a történelmi helyzettel függenek össze. Az ortodox freudizmussal szemben álló nézetei a „libido” és a „tudattalan” fogalmainak értelmezése körül kristályosodtak ki. Ellenvetéseit „A pszichoanalizis elmélete” és „A tudattalan pszichológiája” című tanulmányaiban fogalmazta meg először. Míg Freud a libidot lényegében biológiai jellegű, szexuális ösztönenergiának tartotta, Jung számára ez a fogalom kifejezetten „pszichikai energiát” jelent, amely azonos értelmű a lelki tartalmak intenzitás-töltésével. Tehát nem biológiai, nem is társadalmi, hanem közelebbről meg nem határozott, pszichikus jelenségnek tekintette. Eredetére nézve a libido a tudattalanból származik, amely Jung szerint nem pusztán az elfelejtett, vagy elfojtott, személyes tudattartalmak gyűjtőhelye, hsnrm valami autonóm és kimeríthetetlen létező.

Ennek megfelelően a gyermekkori szexuális konfliktusok, elfojtások és komplexusok (pl. Ödipusz komplexus stb.) helyett a tudattalan aktuális megnyilvánulásait kezdte tanulmányozni. Úgy találta, hogy bizonyos ősi-primitiv képzetek és szimbolikus tartalmak meglepően nagy energiával rendelkeznek, és mintegy uralkodnak az egyén felett, gyakran még a józan belátás ellenére is. „Minden irracionálisan történik – írja -, s az energia neki tetsző tárgyat követel, különben megmakacsolja magát és rombolni kezd.” (Einführung in die Psychologie des Unbewussten, 80. old.)

Mit tehet ilyen körülmények között az orvos? . teszi fel Jung a kérdést. Ha segíteni akar, foglalkoznia kell a beteg szorongásaival, kényszerképzeteivel stb. Arra kell törekednie, hogy megértse a beteget és lehetővé tegye számára önmaga megértését. Ezt a lényegében helyes törekvést azonban Jung nem a tudományos diagnosztikus és terápiás eljárásokkal, hanem mitológiai és vallástörténeti analógiákra támaszkodó, pszichoanalitikus értelmezési technikával próbálta megvalósítani. A tudományos megismerés szerinte csupán a személyiség „modern homlokzatának” megvilágításához elegendő, de nem elég a tudattalan, „kollektiv pszichéhez”, amely a homályos antikvitásba nyúlik vissza. Sőt, ennél is tovább megy: nemcsak a tudományt, hanem általában a logikus, racionális gondolkozást is „elégtelennek” tartja. „A legnagyobb, és valóban döntő kérdésekben az értelem elégtelennek bizonyul… Amikor a racionális megközelítés zsákutcába kerül – s ez elkerülhetetlen tendencia --, akkor a megoldás onnan jön, ahonnan a legkevésbé reméltük.” (Psychologische Typen, 322. old.) Vagyis az irracionális, a mítosz, a vallás felől. Ez azonban aligha viszi előbbre a tudományt.

Történelmi és egyéni háttér

Jogos a kérdés: valóban az egzakt, racionális tudomány került-e zsákutcába, vagy inkább csak Jung „tudománya” illetve gondolkozásmódja? Hiszen nem ritka, hogy egyes polgári gondolkodók képtelenek megérteni koruk társadalmának valóságos ellentmondásait; az életforma és a kultúra válságának okait és megoldásuk lehetőségeit. Ezért saját gondolkodásuk csődjét az emberi ész csődjének tüntetik fel, , s ezen az alapon tekintik a valóságot irracionálisnak.

Jungnál mintha pontosan erről lenne szó. Észreveszi a társadalom válságának bizonyos jelenségeit – bár szinte kizárólag kulturális és valláserkölcsi vonatkozásban --, de származása, beállítottsága és egész egyénisége lehetetlenné teszik, számára a valóságos mozgatóerők felismerését. Egész gondolkodása elsősorban a 19. és a korai 20. századi, német kultúra fejlődéséhez kapcsolódik. Freud korai művein kívül a német pszichiátria, világnézetileg a klasszikus német filozófia, Schopenhauer, Hartmenn és Nietzsche nézetei hatottak rá legerősebben. Ezenkívül a teológia, az antropológia és az archeológia hatása is nyomon követhető elméletének alakulásában.

Ilyen beállítottság mellett a primitiv népek mítoszainak tanulmányozása, Kína, Tibet és India ezoterikus tanainak tanulmányozása csak újabb lökést adott Jung misztikus hajlamának. 1930 körül rájött arra, hogy az agnoszticizmus és az alkimia is kitűnő analógiákat szolgáltatnak elképzeléseihez. Egyedül ebből a témakörből három vaskos kötetet töltenek meg írásai. (Psychologie und Alchemie; Mysterium Coniunctionis etc.) Ezeken keresztül jutott el a keresztény dogmák „pszichológiai jelentőségének” méltatásánoz, s ahhoz a törekvéshez, hogy a teológia néhány témájára is kiterjessze vizsgálódásait.

Empitikus módszer – vagy szubjektivizmus?

Jung szerint pszichológiai elméletének módszertani kiindulópontja „kizárólag fenomenológiai”, vagyis csak lelki folyamatokat és tartalmakat vizsgál. Gyakran empirikusnak is nevezi módszerét, amelynek lényege a megfigyelt lelki jelenségek műszer nélküli regisztrálása, leírása. „Ha a pszichológia pl. a szűztől születés motivumáról beszél, úgy csak azzal a ténnyel foglalkozik, hogy ilyen eszme létezik; de nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon egy ilyen eszme valamilyen értelemben igaz-e, vagy hamis. Az eszme pszichológiailag igaz, amennyiben létezik. A pszichológiai létező szubjektiv természetű, amennyiben az eszme csak egy egyén lelki tartalmaként létezik. De objektiv, amennyiben a consensus gentium révén egy nagyobb csoport vallja magáénak.” (Zur Psychologie westlicher und östlicher Religion, 2. old.)

A fenti idézet jól tükrözi, milyen önkényesen kezeli Jung az ismeretelmélet alapfogalmait. Saját nézeteit „a pszichológiával” azonosítja, amikor egy lelki motivum valóságtartalmától független, összefüggéseiből kiszakított értelmezésének jogosultságát hangsúlyozza. Holott egy eszme nyilvánvalóan nem azért igaz, mert létezik – eszerint hamis eszme nem is létezhetne! – hanem, mert hűen tükröz vagy kifejez egy valóságosan létező jelenséget. Ez az összefüggés a pszichológiában épp úgy érvényes, mint bármely más tudományban. A szűztől születés (vagyis a soermium és petesejt találkozása nélküli fogamzás) eszméje pl. pszichikai tartalomként sokak tudatában jelen lehet ugyan, de igaznak semmiképpen sem tekinthető, mert ellentétben áll bizonyos biológiai törvényszerűségekkel.

Egy ilyen eszme természetesen akkor sem lesz „objektiv”, ha egy nagyobb csoport vallja magáénak. Függetlenül attól, hogy nehéz lenne olyan eszmét találni, amely „csak egy egyénben fordul elő”, Jung szerint minden babonát és néphiedelmet „objektivnek” kellene tartanunk. Persze az „objektiv” kategóriával ő nem az eszme valóságtartalmát, reális alapját, hanem egyszerűen a consensus gentium-ot, a közhitet jelöli, amely történelmileg a mítoszokban jut kifejezésre.

Az objektivnek ez az értelmezése valójában szélsőségesen szubjektiv. Jung szerint egyedül a lelki tartalmak jelentik számunkra az elérhető, közvetlen realitást. Egyik művében ezt írja: „Alapjában véve olyannyira be vagyunk burkolva a pszichikai képekbe, hogy a kivülünk levő dolgok lényegéig egyáltalán nem hatolhatunk el.” (Wirklichkeit der Seele, 24. old.) Másutt ezt a kanti agnoszticizmusra emlékeztető felfogást még inkább a szubjektiv idealizmus álláspontjához közelíti: „… minden gondolat, érzés és észlelés lelki képekből áll, s a világ csak annyiban létezik, amennyiben képesek vagyunk róla képet alkotni..” (Zur Psych. d. west. und östl. Religion, 515.old.) Ezzel kapcsolatban Schopenhauer filozófiájára hivatkozik, amely ezt a „tényt” már felismerte és jelentőségéhez mérten hangsúlyozta.

„Gyógyhatású” hipotézisek és paradoxonok

Miután a misztikum vonzásának engedve végképp szakított a tudományos módszerekkel, Jung nem ügyelt többé a fogalmak pontos meghatározására és egyértelmű használatára. Beérte azzal, hogy leírta a gyakran ellentmondásos tapasztalatait, mitológiai hasonlatokat keresett és merész hipotéziseket állított fel. Ezek ellenőrzésével viszont már nem nagyon törődött; részben azért is, mert szerinte az előítéletek úgyis elkerülhetetlenek. Mindenkinek megvan a maga „személyi egyenlete”, amelxnek következtében csak úgy láthatja a dolgokat, ahogyan azt személyes lelki beállítódása lehetővé teszi. Éppen ezért meg lehetünk elégedve, ha szemléletünk nem túlságosan szubjektiv. Ezt pedig szerinte úgy érhetjük el, ha saját nézeteinket épp úgy relativnak, azaz bizonyos lelki tipus megnyilvánulásának ismerjük el, mint másokét.

Ám, ha minden gondolat relativ érvényű hipotézis és előítélet, akkor nincs lényeges különbség tudomány és vallás, realizmus és idealizmus között. Jung ezt nyiltan hangoztatja. Szerinte pl. „az anyag egy hipotézis. Ha anyagot mondunk, tulajdonképpen egy szimbólumot teremtünk valami ismeretlen számára, amely épp úgy lehet szellem, vagy más valami; akár isten is lehet..” „A materialista nem veszi észre, hogy az anyag egyszerűen egy más elnevezés a legfőbb elvre.” (u.ott, 514. old.) Ezt a tételt azonban épp úgy alkalmazhatná az idealizmusra és bármely más világnézetre is. Szélsőséges relativizmusával egyrészt igyekszik megingatni a tudomány hitelét; másrészt saját elméletének alátámasztására használja fel. Szerinte a pszichológia -- s ezen főleg saját pszichológiai nézeteit érti – a mítosz archaikus nyelvét egy modern mitológiára fordítja le, amely a „tudomány mítoszának” részét képezi. A pszichológia tehát „élő és átélt mítosz, s ezért a megfelelő emberi temperamentum számára megnyugtató, sőt, gyógyhatású.” (Psychologische Betrachtungen, 213. old.)

Jellegzetesen egyoldalú és szubjektiv orvosi szemlélet ez, mindent csak a betegség és gyógyhatás szempontjából vizsgál. Eszerint teljesen mindegy, hogy milyen elveket vallunk, vagy mivel foglalkozunk, Fő, hogy jó hatással legyen ránk. Az sem baj, ha meggyőződésünk tele van ellentmondásokkal, mert a paradoxia Jung szerint a legnagyobb szellemi javak közé tartozik, míg az egyértelműség a szellemi gyengeség jele. Egy teológus könyvéhez írt előszavában figyelemre méltó őszinteséggel beismeri : „Empirikus fogalmaim filozófiailag nézve logikai szörnyszülöttek, és mint filozófus, szánalmas figura lennék.” (Zur Psychologie… 334. old.) Sajnos, a gyakorlatban Jung nem vonta le e beismerés konzekvenciáit,, bár szinte egész életében filozofált.

A lélek szerkezete és az archetipusok

A fentebb körvonalazott szemlélettel és módszerekkel Jung aligha tarthat igényt arra, hogy „empirikus” fogalmait és nem ellenőrzött hipotéziseit tudománynak tekintsük. Pedig hasonlatai néha valóban szellemesek. A lélek szerkezetét pl. olyan épülethez hasonlítja, amelynek felső szintjét a 19. században emelték, földszintje a 16. századból származik, s egy 11. századi lakóházból építették át. A pince alapfalai a római korból valók, s alatta egy betemetett barlang van, kőkorszak beli eszközökkel és az ember előtti élet maradványaival. Mi, mai emberek az emeleten élümk, s csak éppen hogy dereng bennünk annak tudata, hogy az épület alsóbb részei kissé őskoriak.

Ez a hasonlat azért figyelemre méltó, mert a tudatos lelki működés valóban az agy legfelső, fejlődéstanilag legfiatalabb rétegében, az agykéregben zajlik. A kéreg alatti részek szükségképpen tartalmazzák a filogenetikus fejlődés ősibb szakaszainak maradványait. Közismert az is, hogy vannak nem tudatos lelki jelenségek. Ez nem Jung felfedezése, még csak nem is Freudé, hanem jóval korábbi gondolkodóké. Az első adalékokat már Leibnitz-nél és Kant-nál is megtaláljuk; később pedig Schelling-nél, Carus-nál, von Hartmann-nál és másoknál. A nem tudatos lelki működések tudományos vizsgálatának ideje a 20. században érkezett el. Jung azonban a 19. századi filozófusok nyomdokain halad tovább, s ahelyett, hogy tisztázná, még jobban elködösíti a szóban forgó jelenségeket.

Kezdődik ez már azzal, hogy a tudattalanban lényegesen eltérő természetű, személyes és kollektiv rétegeket különböztet meg, s az utóbbinak indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít. Ugyanakkor a tudat jelentőségét minimumra korlátozza. Jung tételeit a tudattalannal kapcsolatban három fő kérdés köré csoportosíthatjuk. Az első kérdés módszertani jellegű és a tudattalan megismerhetőségével függ össze. A már ismertetett módszereken túlmenően Jung a modern fizikából vett hasonlattal a tudattalanra is érvényesnek tartja a „bizonytalansági relációt”, amely szerinte itt azt jelenti, hogy a tudatosítás megváltoztatja a tudattalant, s ez elvi korlátot szab a megismerésnek. Ezért a tudattalan csak az álmok elemzésével, vagy a hipnotikus állapotban vizsgálható.

A második fő kérdés a tudattalan funkcióival kapcsolatos. Ezek szerinte a lelki működés önszabályozását szolgálják, amennyiben kiegészítik vagy ellensúlyozzák a tudatos beállítottságot. Ha ez utóbbi éles ellentétbe kerül a tudattalannal, akkor az elfojtott törekvések energiája neurotikus tünetekben nyilvánul meg. Ez lelki katasztrófákhoz vezethet, méghozzá nemcsak egyénileg, hanem tömegméretekben is (pl. háborúk vagy forradalmak). Lényegében már Freud is így gondolta, csakhogy ő az elfojtott törekvéseket minden esetben szexuális jellegűnek tartotta, Jung viszont az archetopusokra vezeti vissza. Szerinte pl. az elfojtott, ősgermán „Wotan-archetipus” a bűnös abban, hogy Németország időnként, mint „szellemi katasztráfa-ország” a világot nyugtalanítja.

Az archetipusok Jung szerint minden embernél kimutatható lelki tartalmak, amelyek átöröklés útján szállnak nemzedékről nemzedékre, és szimbólikus alakok (személyek vagy különböző ábrák) formájában jelennek meg, rendszerint az álomban. Ilyen archetpus például az „árnyék”, lényünk negativ illetve alantas oldala, amely az ösztönstrukturával köt össze, s amelyet „agressziv és vak” öntudatunk, ideológiánk érdekében elnyomunk illetve másokra projiciálunk. Ez a projekció a képmutató, álszent erkölcs alapja.

Tudattalan törekvéseink megszemélyesített hordozói az „animus” illetve „anima” archetipusai. Az anima a férfiakban élő, tudattalan nőeszmény; az animus pedig a nőkben élő, öntudatlan férfieszmény; a logosz, vagyis az értelem utáni vágy megszemélyesítője. A Self” (az Én) archetipusa az egyén legbelső, metafizikai magva, a vallási élmények és a „személyes kinyilatkoztatás” kiindulópontja. Jung szerint az isteneszme is ilyen archetipus, amelynek hatása alól károsodás nélkül nem vonhatjuk ki magunkat; okosabb tehát, ha tudatosan elismerjük. Később ennél is tovább megy és a különböző vallási hiedelmeket, dogmákat kivétel nélkül archetipikus eredetűnek tartja. De ezzel már a harmadik kérdéscsoporthoz, a tudattalan lelki működés vallási-metafizikai lényegéhez értünk.

A dogmák, a gnózis és az alkimia

Jung értelmezésében az archetipusok tapasztalatilag bizonyítható megfelelői a vallásos dogmáknak. (Psychologie und Alchemie, 32. old.) . Hangsúlyozza azonaban, hogy nem egy meghatározott vallás dogmáinak, hanem általában minden vallásénak; mert szerinte az isten sok nyelven és sokfékeképpen fejezi ki magát – és minden kinyilatkoztatás igaz. Arról a keresztény oldalról elhangzott ellenérvre, hogy nem lehetnek igazak a legellentmondóbb kinyilatkoztatások, Jung kérdéssel válaszolt: Lehet-e az egy egyenlő hárommal (Szentháromság)? Lehet-e egy anya – szűz? Idézi Tertullianus levelét: „credo quia absurdum”. S hozzáteszi: ha a kereszténység megkívánja, hpgy higgyünk az ilyen ellentmondásoknak, akkor nem ítélheti el azt sem, aki néhány további paradoxon érvényességét is elismeri. A kereszténység épp azért szegényedett el belsőleg, mert csökkentette paradoxiáit és egyértelműbbé vált. A pozitivista és materialista befolyás mesterkéltté, ízetlenné tette. Pedig eleven vallásosság nélkül Jung szerint nem lehetséges a tudat és a tudattalan közötti szintézis; s ezért vissza kell térnünk a régi, misztikusabb vallásossághoz, amely ma Nyugaton leginkább a katolicizmusban lelhető fel.

Úgy látszik azonban, hogy maga Jung leginkább mégis a gnoszticizmushoz vonzódott, amelyben szerinte sokkal több a termékeny paradoxia és az ellentétek egységének gondolata is jobban érvényesül. „Válasz a Jób-ra” című könyvében hivatkozik a római Clemens püspökre, aki – még a manicheizmus fellépte előtt -- azt tanította, hogy isten a világot két kézzel kormányozza: jobb keze Krisztus, bal keze a Sátán. Ez a felfogás szerinte monoteisztikus volt, mert az ellentéteket istenben egyesítette. Ezért, ha a mai kereszténység igényt tart arra, hogy monoteista vallás legyen, akkor vissza kell térnie az egy istenben meglevő ellentétek elismeréséhez.

A gnoszticizmusnak, , amely az alkimia álruhájában egészen a 18. századig tovább élt, Jung szerint éppen az volt a funkciója, hogy ellensúlyozza a kereszténység egyoldalúságát., amihez úgy viszonyult, mint egy álom a tudathoz. Ez a magyarázata annak is, hogy az analitikus kezelés során az álmokban megjelenő egységszimbólumok, az ún. nandalák jórészt gnosztikus szimbólumokra hasonlítanak. „Ilyen történelmi párhuzamok fényében a mandala vagy az isteni lényt szimbolizálja, amely eddig a testben elrejtve aludt és most felébredt, vagy a tartályt, illetve teret, amelyben az embernek „isteni” lénnyé való átalakulása megtörténik.” (Zur Psych…., 116.old.) Jung szerint ez az individuáció, vagyis az egyéni kiteljesedés folyamatának misztikus lényege. Eredményeként felismerjük és elfogadjuk, hogy isten és ördög , jó és rossz, vagyis a vallási-morális ellentétek nem a külső valóságban, hanem saját lelkünkben rejlenek, amely számunkra tulajdonképpen az egyetlen valóság.

Egy új mítosz körvonalai

Bizonyos szempontból érdekes az individuációnak ez a sajátos elmélete, hiszen – ahogy Jung mondja -- a projekciók visszavonásán alapul; vagyis lényegében az illúziók felszámolását célozza. Eszerint például az isten nem valami rajtunk kívül, objektive létező lény, hanem az ember lelki funkciója, terméke, és így csak szubjektive és relative létezik. Ez a gondolat első pillantásra közel áll ahhoz, amit a vallásos elidegenedés jelenségével kapcsolatban Feuerbach nyomán Marx is magáévá tett. Csakhogy Jung az istenképzet létezését szükségszerűnek, velünk született, archetipokus eredetűnek, bár egyénenként változó tartalmúnak tekinti. Feltételezi, hogy a lélek a priori vallásos funkciója valamilyen istent mindenképpen teremt; ezért senki sem tehet okosabbat, minthogy megkeresi a maga istenét. Vagyis kialakítja a saját, egyéni mítoszát, amely legjobban megfelel a lelki strukturájának. Ez épp oly szubjektiv és relativ lesz ugyan, mint a többi, de egyénileg „megnyugtató, sőt gyógyhatású”.

Ehhez ajánlja segítségként Jung a maga modern mítoszát, elsősorban azoknak, akiket egyházuk tanítása már nem elégít ki. De mindjárt hozzáfűzi: „…alázattal el kell ismernünk, hogy a vallásos tapasztalat az egyházon kívül szubjektiv és határtalan tévedések veszélyének van kitéve.” (Zur Psych…, 117.old.) Ezen a ponton talán éppen Jung legnagyobb dilemmáira bukkantunk. Egyrészt a teljes lelkiismereti szabadságra törekszik; másrészt meghajol a keresztény egyházi ideológia előtt, elismeri annak fontosságát és uralmát. Egyrészt fontosnak tartja a projekciók visszavonását, az illúziók lerombolását; másrészt csüggedten kijelenti, hogy a projekcióktól sohasem szabadulhatunk meg. E dilemmáit Jung nem tudta megoldani. Egyszerűen belenyugodott létezésükbe. Modern mítoszának sajátossága, hogy pszichológiai köntösben jelentkezik és széles körű mítológiai ismeretekre támaszkodik.

Több más dilemmája közül érdemes kiemelni még a szexualitással, szerelemmel és házassággal kapcsolatos dilemmákat. Műveiben sokhelyütt foglalkozik ezekkel, bár – ahogyan e szövegeknek külön kötetbe gyüjtője, F. Alt a könyv Előszavában megjegyzi – nem éppen lelkesedéssel, hanem inkább borulátóan, többek közt „saját házasságának személyes problémái miatt… Jungnak évtizedeken át tartó viszonya volt; felesége tudott az állandó barátnőről és végül el is tűrte… Jungnak szüksége volt ilyen barátnőre lelki önmegvalósításához.” (Gondolatok a szexualitásról és szerelemről. 7. old.) Vagyis egyoldalúan nyitott házasságban élt.

Az idézett szövegek a 20. sz. első felének konzervativ szemléletét tükrözik Jellemző pl. a szexualitás fogalmának meghatározása: „A szexualitás alapvető ösztön, amelyet, mint mindenki tudja, a legnagyobb mértékben titkolózás és kínzó sejtelmesség övez, s amely szerelemként a leghevesebb érzelmi viharok, a legperzselőbb vágyak, a legmélyebb kétségbeesések, a legtitkosabb gondok és a legkínosabb benyomások okozója lehet.” (U.ott,31. old.) Az ösztönelméletre és a tabu-jellegre hivatkozás itt eléggé semmitmondó.

Pszichiáter, mitológus – vagy próféta?

Valószínűleg sok vitára adhat alkalmat Jung helyének tisztázása a 20. századi kultúra történetében. Tény, hogy műveinek témái felölelik a pszichológián és pszichiátrián kívül a mitológia, a folklór és szimbolika, a vallástörténet és a filozófia számos területét. Freud egyébként már 1922-ben némi nosztalgiával emlékezett vissza Jungnak arra a korszakára, amikor „egyszerűen pszichoanalitikus volt és még nem vállalkozott prófétaságra.” A freudista E. Glaser „Freud oder Jung” (1950) című könyvében a keleti misztika és a vulgarizált pszichobiológia összefüggéstelen keverékének nevezte Jung teóriáját (bár bizonyos „érdemeit” is elismerte).

A „komplex-pszichológia” iránti legnagyobb érdeklődés a teológia oldaláról mutatkozott, ami érthető. A teológusok általában pozitiven értékelték Jung vallásvédő törekvéseit, de kritikai hangok sem hiányoztak. Pl. egy magyar jezsuita (Petz Ádám) arra a józan következtetésre jutott tanulmányában, „Jung egész gondolatrendszere levegőbe épült légvár, merő poézis, mely tudományos igényekkel nem állhat elő.” (Világnézet és C.G. Jung lélektana, 1943, 21.old.) Hasonló következtetésre jutott A.M. Dry angol pszichológus: Jung pszichológiájáról írt könyvében (1961) sokoldalúan bizonyította, hogy Jung „pretudományos” író, aki – első korszakát kivéve – „a költészet és a tudomány határán” élt.

Természetesen akadnak olyanok is, mint E. Neumann, L.B. Priestley, vagy közvetlen munkatársa, a magyar származású Jolan Jacobi, vagy P. Walder, Jung tanainak egyik rendszerezője, akik korunk egyik legeredetibb gondolkodójának, a vallás és tudomány összebékítőjének tartják Jungot. Ehhez a világnézeti rokonságon kívül talán hozzájárul Jung relativizmusa, amely sokak előtt a tárgyilagosság látszatát kelti, továbbá gyakran hangoztatott szerénysége és őszintesége, vagy prófétikus és missziós beállítottsága. Ez stílusát gyakran költőivé, emelkedetté és szuggesztivvé teszi. Szubjektiv jóhiszeműsége és segítőkészsége tagadhatatlan (bár az ilyen segítőkészség értéke megkérdőjelezhető).

A realitással való konfliktusaik miatt egyesek a betegségbe menekülnek. Jung viszont elsősorban a misztikumba menekült; okkult jelenségek és mítoszok között érezte magát otthonosan. Ebben van valami megrendítő: a keresztény polgárság tradicióiban elbizonytalanodott, de ragaszkodni próbáló rétegének tanácstalanságát és útkeresését tükrözi. Mindez némileg jellemző egyébként az egész pszichológiára is a 20. század első felében. De épp ezért Jung egész életműve – amelynek összkiadása 20 vaskos kötetet tölt meg -- sajátos módon tükrözi az adott korszakot, s további kritikai elemzésre vár.

Hivatkozások:

Szilágyi V.: C.G. Jung „komplex-pszichológiájának” világnézeti alapjai. (Magyar Filozófiai Szemle, 1958/1 szám)

Szilágxi V.: Irracionalizmus, pszichológiai köntösben. Világosság, 1965/9., 558-562. p.

Jung, C.G.: Einführung in die Psychologie des Unbewussten. 1912. (In: G.W. 5.)

Jung. C.G.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, 1948. Budapest

Jung, C.G.: Psychologische Typen. 1921, (In: G.W. 6.)

Jung, C.G.: Psychologie und Alchemie. 0944, (In: GW 12.)

Jung, C.G.: Mysterium Coniunctionis.. 1956 (In: G.W. 14.)

Jung, C.G.: Zur Psychologie der westlicher und östlicher Religion. 1938. (GW. 11.)

Jung, C.G.: Wirklichkeit der Seele. 1968. (In: G.W. 8.)

Jung, C.G.: Psychologische Betrachtungen. 1945, Zürich

Jung. C.G.: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. (szerk. F. Alt) 1995, Kossuth k.

Jung, C.G.: Antwort an Hiob. 0952. (In: G.W 11.)

Glaser, E.: Freud or Jung.. 1950.

Dry, A.M.: Psychology of C.G. Jung. 1961, London

Jacobi, J.: Die Psychologie von C.G. Jung. 1940, Zürich

Walder, P.: Mensch und Welt bei C.G. Jung. 1951, Zürich

18. Szondi Lipót „sorsanalízisének” bírálatához

Freud magyar követői közül – Ferenczin kívül - dr.. Szondi Lipót vitte talán a legtöbbre. Nevét ma már világszerte ismerik, bár sorsanalitikus elmélete és „kísérleti ösztöndiagnosztikája főleg a fejlett, nyugati országokban tett szert bizonyos népszerűségre. Szondi nevéhez fűződik a pszichoanalizis egyik mai irányzatának megalapítása. Ez az irányzat -- a sorsanalizis – ma már több évtizedes múltra tekinthet vissza, s ez alatt néhány vonatkozásban továbbfejlődött, differenciálódott – anélkül azonban, hogy eredeti jellegét elvesztette volna. E változásokat természetesen figyelembe kell vennünk, ha tárgyilagosan akarjuk elbírálni Szondi sorsanalitikus elméletét.

Szondi élete és működése

Az orvosegyetem elvégzése után Szondi – Ranschburg tanítványaként - a gyógypedagógia orvosi vonatkozásaival kezdett foglalkozni, s ebből a tárgykörből írta első, jelentős művét, „A fogyatékos értelem” (1925) címmel. Igy terelődött figyelme az alkat és az átöröklés problémáira. „Az örökléstan jelentősége a gyakorlatban” c. műve 1936-ban jelent meg, a következő évben pedig napvilágot látott az első sorsanalitikus közleménye is. (Analysis of Marriages. Acta Psychol., 1937/3.) Ranschurg hatása ekkor már rég háttérbe szorult Szondinál, Freudéval szemben, akitől elméletének kulcsfogalmait kölcsönözte. Ezt az oda-tartozást a pszichoanalízishez Szondi később is hangsúlyozta, mert véleménye szerint minden olyan irányzat, amely az elfojtás és az átvitel alapján próbálja magyarázni a tudattalan valamely rétegét, módszertanilag a mélylélektanhoz tartozik. (1)

Ezzel szemben maga Freud meglehetősen hűvösen fogadta Szondi közeledését és sorsanalitikus elképzeléseit. 1937-ben kelt levelében többek közt ezt írta: .Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megítélhessem, mennyiben tudta Őn öröklésbiológiai téziseit kutatásai révén bizonyítani. Ez a téma idegen számomra. Bizonyos meggondolások az Ön anyagával szemben kézenfekvőek…. Az Ön által kiemelt faktornak meglehet a maga szerepe anélkül, hogy ez egyetlen, vagy mértékadó lenne.” (2)

Freud idegenkedése azonban cseppet sem térítette el Szondit a „kiemelt faktortól”. Sőt, mindent elkövetett, hogy az átöröklés döntő szerepét az egyéni sors alakulásában bebizonyitsa. Ebben az időben kezdte meg „kísérleti ösztöndiagnosztikának” nevezett teszt-módszere kidolgozását is. Mindebben segítségére voltak tanítványai és munkatársai; többek között Benedek István, Noszlopi László és mások. Amikor Szondinak 1944 márciusában menekülnie kellett a zsidóüldözés elől, Svájcot választotta új hazájának, ahol kedvező fogadtatásra talált. Hamarosan új munkatársakat toborzott maga köré, folytatta elméletének és módszertanának kidolgozását, és egymás után publikálta újabb műveit. Már 1944-ben megjelent a „Schicksalsanalyse”, amely első része volt egy öt részből álló sorozatnak.

A sorozat második kiadványa a „Lehrbuch der experimentellen Triebdiagnostik” három kötete; a harmadik a „Triebpathologie”, a negyedik az „Ich-Analyse”, és végül 1963-ban megjelent az utolsó kötet , a „Schicksalsanalytische Therapie”. Ezzel azonban Szondi publikációs tevékenysége korántsem ért véget, hiszen ezt követően is újabb könyvei jelentek meg. Igy pl. 1966-ban jelent meg az „Ursprung und Hintergrund der Krisis der analytischen Psychotherapien” című könyve, 1968-ban pedig a „Freiheit und Zwang im Schicksal des Einzelnen”; 1969-ben pedig a „Kain – Gestalten des Bösen” című könyve. Ez utóbbiban leírta például, hogy 1961-ben felkérték egy 50 éves férfi vizsgálatára, akinek személyazonosságát, foglalkozását vagy kórelőzményét azonban nem közölték vele. A „vakdiagnózis” a Szondi-teszt segítségével azt mutatta, hogy egy ún. „Káin-figuráról” van szó, vagyis olyan emberről, akiben gyilkos indulatok lappanganak. Csak egy évvel később tudta meg Szondi, hogy Adolf Eichmann náci hóhért vizsgálta meg.

Elméletének és metodológiájának szűntelen csiszolása és a széles körű publikációs tevékenység folytán csökkenni látszik az a kezdetben erős ellenállás, amellyel a szakkörök Szondi elméletét fogadták. Lényeges fenntartások ugyan továbbra is vannak, de már az a vélemény tekinthető gyakoribbnak, miszerint a Szondi-teszt „kellő értelmezési gyakorlattal sokszor adhat értékes felvilágosítást egyesek rejtett, ösztönéleti zavaraira”. (3) Más kérdés azonban az „ösztöndiagnosztikai teszt” bizonyos korlátok közötti alkalmazhatósága (egyéb vizsgálati eljárásokkal kiegészítve) - és ismét más a sorsanalizis elméleti koncepciójának értéke vagy értéktelensége. Nem meglepő pl., hogy Noszlopi László a Vigilia 1969/7. számában megjelent tanulmányában (Ösztön és sors) érthetőnek tartja, hogy Szondi eredményeire elsősorban a keresztény egyházak és általában a vallásos emberek figyeltek fel. Ha közelebbről szemügyre vesszük a sorsanalizist, akkor ez a körülmény csakugyan érthetővé válik.

A sorsfogalom alakulása a mélylélektanban

Az alábbiakban Szondi 1968-ban megjelent, összefoglalóan áttekintő műve, a „Freiheit und Zwang im Schicksal des Einzelnen”, valamint fő művének („Schicksalsanalyse”) 1965-ben megjelent harmadik, átdolgozott és bővített kiadása alapján igyekszem röviden vázolni a sorsanalitis elméletének fő vonásait. (A Szondi-teszt problematikáját itt nem részletezem.) Abból indulok ki, hogy egy köznapi, realista értelmezés szerint a „sors” lényegében az egyén egész életútja, beleértve annak objektiv és szubjektiv szempontokból vizsgálható sikerességének vagy kudarcának mértékét. Hozzátehetjük, hogy az ember egyéni sorsa a legkülönbözőbb külső és belső tényezők hatásának eredménye, amelyben szerepet kapnak az átöröklött lehetőségek és hajlamok éppúgy, mint a legtágabb értelemben vett környezeti hatások, a szociokulturális tényezők. E komplex és nehezen definiálható fogalomtól sokan azért idegenkednek, mert a mitikus-vallásos hagyományok a sorsot és „sorsszerűséget” összekapcsolják a kiszolgáltatottsággal, a végzetszerűséggel és a transzcendens hatalmakkal. Schopenhauer például „Az egyén sorsának látszólagos szándékossága” (1851) c. művében transzcendentális fatalizmusról ír, aminek következtében az egyén egész életpályája már a születésekor eldől.

Ennek a transzcendens, irracionális determinizmusnak sajátos változatait találhatjuk meg a mélylélektani irányzatokban. Freud pl. többször foglalkozott a sors fogalmával.; különösen abban a vonatkozásban, hogy az indulatok endogén vagy exogén eredetűek. Négyféle „ösztönsorsot” különböztetett meg: 1. Az ellentétbe átcsapást (pl. aktivitásbók passzivitásba, szeretetből gyűlöletbe stb.), 2. Az önmaga ellen fordulást (önsors-rontás, mazochizmus, szuicid késztetések), 3. Az elfojtást (ami a személyiségzavarok alaptényezője) és 4. a szublimálást (a „libido spiritualizálását”). Bár „”ösztönsorsról” beszél , valójában az Ego, a tudati tényezők fontos szerepét is feltételezi, mégpedig az elhárító mechanizmusok révén. Azt írja: „Tekintettel azokra a motivumokra, amelyek az ösztönök direkt kiélése ellen hatnak, az ösztönsorsot, mint az ösztönök elhárításának módjait is felfoghatjuk.” (4)

A freudi mélylélektan szerint az ösztönenergia sorsa egyuttal az ember sorsa is; tehát az egyén sorsát az ösztönök és a tudat, az „ősvalami” és a „felettes én” konfliktusa határozza meg. Freud szerint különösen az Ödipusz-konfliktus, a kasztrációs félelem és elhárítási módjaik azok a traumatikus tényezők, amelyek az egyéni sorsot alakítják. Az átöröklést, mint sorsalakító tényezőt csak élete vége felé fogadta el, éspedig olyan formában, hogy az én elhárító funkciójának megnyilvánulási módja az átöröklésből is eredhet. A külső körülmények ebben az elméletben csak áttételesen, s elsősorban a felettes én közvetítésével kapnak szerepet.

Adler elméletét ebből a szempontból nyugodtan mellőzhetjük. Egyrészt, merrt eléggé visszhang nélkül maradt; másrészt, mert a sors problémája nem foglalkoztatta különösebben. Némileg más a helyzet C.G. Junggal. Már csak azért is, mert Szondi sorsanalizise több vonatkozásban a Jung-féle komplex pszichológián alapul, illetve teljes összhangban áll azzal. Jung különösen két szempontból vizsgálta a sors problémát. Ezek: az archetipikus és az asztrologikus nézőpontok. Az archetipusok ősi, tudattalan, generációról generációra öröklődő képzetek, amelyek nagy indulati töltéssel rendelkeznek és az egyén életét sokféle formában befolyásolják. Jung különösen az apa-kép archetipusának sorsdöntő hatását emelte ki.

A sors asztrologikus nézőpontja Jung „szinkronicitás-elméletében” található. Eszerint a lélek és a fizikai kontinuum teljes vagy részleges azonosságáról beszélhetünk; az archetipus atomi természetű, az atom pedig archetipikus természetű lehet. A szinkronicitás „a szubjektiv és objektiv tényállás gyakran megfigyelhető egybeesése, amit kauzálisan – legalábbis a jelenlegi eszközökkel nem tudunk megmagyarázni. Ezen az előfeltételezésen alapul az asztrológia és az I ging módszer.” (5)

Jung relativ időről és idő-kvalitásokról beszél, s eszerint minden, ami egy adott időpontban történik, vagy létrejön, ennek az időpontnak a minőségét hordja magán. Ebből – az asztrológiához hasonlóan – ő is a későbbi sorsra következtet. „Ez magyarázza - írja Szondi -, hogy Jung, a 20. századnak ez a nagy alkimistája és mágusa, horoszkóp nélkül szinte senkit sem vett kezelésbe.” (6) Jung sorsfogalma tehát Freudéhoz képest lényeges visszaesést jelent a tudomány-előtti, mítikus sorselképzelések felé.

A sorsfogalom változása Szondinál

A 20. század második felének sorselmélettel kapcsolatos változásai Szondi sorsfogalmának alakulásán mérhetők le legszemléletesebben. A „Sorsanalizis” első kiadásában a sors fogalma még azonos a kényszerűséggel, az átöröklés könyörtelen végzetszerűségével. Szondi a „sors” szó görög (ananky) és latin (necessitas) jelentéséből indult ki, amely egyrészt kényszert, másrészt vérrokonságot jelent. „Abból a feltevésből indulunk ki - írja -, hogy abban, ahogy az ember megszületik, él és meghal,, valamilyen rejtett „terv” jut kifejezésre.” (7) A biológusok ezt az alkatban próbálták megtalálni. Ez azonban nem azonos az egyén egész élettervével, aminek az alkat csupán egyik megnyilvánulása, hiszen az élet folyamán radikálisan megváltozhat. Szondi szerint az emberi sors belső irányítói azok az átöröklött ösztöntörekvések, amelyek a bennünk rejlő, ősök akaratát fejezik ki. „A kényszersors a rejtett ősök választási kényszere a szerelemben, barátságban, foglalkozásban, betegségben és halálban.” (8)

Nem csoda, hogy ezt az elméletet egyes kritikusok annakidején párhuzamba állították a kálvinista predesztináció-tannal. A különbség valóban csak annyi, hogy itt nem Isten az „eleve elrendelő”, hanem az átöröklés. Szondi félreérthetetlenül kijelenti: „A sors maga irracionális erők eredője. A sors fogalma önmagában véve irracionális.” (9) Ez az irracionális jelleg a sorsanalizisben egyrészt az ismeretlenségre, másrészt a tudattalanra vonatkozik, amelyben Szondi három réteget illetve minőséget különböztet meg: 1. a személyes tudattalant (lásd Freud), 2. a kollektiv tudattalant (Jung) és a kettő között az ún. 3. „családi tudattalant”. Szondi így magyarázza ezt a „felfedezését”: „Az átörökléssel magunkkal hozott ősök manifesztálódásra törekszenek. Ezt a manifesztálódási törekvést pszichológiailag „ősigénynek” nevezzük. Minthogy ezek az ősigények, bár dinamikusak, mégis teljesen tudattalanok, mélylélektani szempontból családi tudattalanról beszélhetünk. Ez a székhelye és váróterme azoknak az ősalakoknak, amelyek sorsunkban visszatérésre törekszenek.” (10)

Mindezt csupán a sorsfogalom irracionális jellegének konkretizálása érdekében idéztem; tudattalan jellegének értékelésére itt nem térek ki. Tény, hogy a különböző oldalról elhangzott kritikák nyomán Szondi felülvizsgálta eredeti sorsfogalmát és kidolgozta az „irányítható fatalizmus” elméletét. Eszerint sorslehetőségeink ugyan az átörökléssel egyszer s mindenkorra adottak, de többféle lehetőség van , s ha ismerjük a lehetőségeket, akkor bizonyos korlátok között szabadon választhatunk közülük. Ennek megfelelően Szondi új sorsdefiniciója így hangzik: „A sors általában annak az egyedül emberi feladatnak tudatos vállalását jelenti, hogy az emberré válás természettől meghatározott fejlődési fokait lépésről lépésre meghaladjuk, hogy aztán az örökletesen adott és tudatosított létlehetőségek között szabadon választhassunk.” (11) -- vagy még egyszerűbben: „A sors az átöröklütt és a szabadon választható létlehetőségek összessége.” (12)

A sorsanalizis tehát ma már két nagy sorskategóriát különböztet meg: a kényszer-sorsot és a szabadon választható sorsot, amelyek szukcessziv viszonyban állnak. A kényszer-sorsot a gének öröklési funkciói, az ösztönök és indulatok, továbbá az a szociális és világnézeti környezet határozza meg, amelybe az egyén beleszületik. A szabadon választható sors az ún. én.funkciók és szellemi funkciók függvénye. Mindezek a tényezők Szondi szerint dialektikusan működnek; segítik, vagy gátolják egymást. Ha az én a szellem révén képes hatálytalanítani a kényszerű sorsmeghatározó tényezőket, akkor megvalósulhat egy szabadon választott sors. „Az énnek egy különleges érettségi foka úgy hat az egyéni sorsban, mint az ellentétek áthidalója, mint valami pontifex oppsitorum.” (13)

A dialektikának ez a hangsúlyozása viszonylag új vonása Szondi sorsanalizisének. A merev génbiológiai determinizmus, a mechanikus materializmusnak ez a sajátos változata, amely szükségképpen irracionalizmussal párosult és Szondinak több-kevesebb tudományos elszigetelődését eredményezte, a bírálatok nyomán az utóbbi évtizedekben fellazult, rugalmasabb lett. Szondi láthatólag igyekezett mindent elkövetni, hogy megfeleljen a tudományosság kritériumainak. Sorskoncepciója mindenesetre pozitiv irányú fejlődésről tanúskodik (bár még mindig eléggé messze van a teljes tudományosságról). Könnyű belátni például, hogy az egyéni sors általában nem jelent tudatos feladatvállalást, különösen nem az emberré válás, vagyis a pszichés fejlődés feladatának vállalását, de a létlehetőségek összeggégével sem azonosítható. A sors elsődlegesen nem potencialitás, hanem realitás; sorsunk a lehetőségek közül mindig csak egyet valósíthat meg.

A sors genetikája

Szondi – mint láttuk - már elismeri, hogy az egyén sorsának alakulásában szerepet kapnak a szociális és kulturális környezet tényezői, sőt, a személyiség tudatos állásfoglalásai is. Ezekkel azonban alig foglalkozik, és – akárcsak Freud – nyilvánvalóan nem tulajdonít nekik nagy jelentőséget. „A sorsanalizis - írja - ez idő szerint csak az összsorsnak egy részével foglalkozik,, bár mindenesetre az emberi sors legfontosabb részével, t.i. az egyén ösztönsorsával.”(14) Az ösztönsors mellett megkülönböztet mentális sorsot, én-sorsot, szellemi, valamint szociális sorsot, és úgy véli, hogy mindegyiket a neki megfelelő tényezők határozzák meg.

Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy gondolkozása csupán látszólag dialektikus, valójában inkább mechanisztikus, vagy legalábbis logikailag ellentmondásos. Ugyanis durva hibák veszélye nélkül nem lehet egy sorsmeghatározó tényezőt kiragadni és a többit figyelmen kívül hagyni. A sorsanalizis eszerint tulajdonképpen csak ösztönsorsanalizis; de Szondi még nem ismerte fel, hogy valójában ezt a korlátozott feladatot sem oldhatja meg, ha nem vizsgálja sorskategóriáinak egymásra hatását.

Az „ösztönsorsot” Szondi szerint az egyén vele-született „ösztön-adottságai” határozzák meg, ezek pedig génikus eredetűek. „Az ösztönök forrásai az ösztöngének.” (15) Nem mellőzhető ezért az „ösztöngén” teória rövid ismertetése. A gének Szondi meghatározása szerint kevés molekulából álló anyagrészecskék, amelyek a megtermékenyített petesejt fejlődése során reakcióláncokat indítanak el az egyes szervek kialakulásához szükséges „determinációs anyagok” létrehozása érdekében, vagyis katalizátorként viselkednek. Különböző vizsgálatokból tudjuk, hogy egy-egy adottság kialakításában általában több gén vesz részt; ugyanakkor egy gén több sajátosság kialakításában is részt vehet. A gének tehát egymás hatását különböző mértékben befolyásolhatják. De ma már azt is tudjuk, hogy a gének összegződő hatását környezeti tényezők erősen módosíthatják (sőt, az ilyen, módosított hatások beépülhetnek a genetikus struktúrába és így öröklődhetnek is). A folyamat komplexitását mutatja, hogy egyetlen kromoszómában többezer gén található; a megtermékenyített petesejtben pedig legalább 46 kromoszóma van.

Szondi a zigota génpárjainak, az ún. alléleknek egymáshoz való viszonyából indult ki. A génpárok lehetnek azonos jellegűek; ez esetben homozigotákról van szó, vagy különbözőek, s akkor heterozigoták. Ezen belül az egyes gének lehetnek dominánsak, vagy recesszivek. A domináns gének önmagukban is hatékonyak, míg a recesszivek csak kettős adagban hatnak észrevehetően; szimpla adagban a hatás látens marad. Szondi szerint „a látens, recessziv gének szintén hatékonyan részt vesznek a fenotipus kialakításában, bár hatásuk csak finomabb eszközök és módszerek segítségével mutatható ki.” (16) Például a hemofilia recessziven öröklődő, nemhez kötött betegség. Az anya (a konduktor) nem szenved hemofiliában,, de átviszi azt a fiára. Az anya tehát kétségtelenül heterozigota volt. Kiderült azonban, hogy az anyánál is vannak jelentektelen, de diagnosztizálható vérkeringési zavarok. A vérzékenység látens, recessziv génje tehát szimpla adagban sem tetszhalott.

Mindez eddig kétségtelenül természettudomány. Talán még azt is elfogadhatjuk, hogy a heterozis jelensége a heterozigoták vitális főlényét igazolja a homozigotákkal szemben. Ezzel kapcsolatban azonban Szondi feltételez egy olyan genetikus hatást, amiről az örökléstan mindeddig nem tudott; éspedig az ún. „genotropikus” hatást. Szerinte erről akkor beszélhetünk, ha „egy heterozigota egyén szimpla adagban meglevő génje kerülő uton akar manifesztálódni,, amennyiben hordozóját… olyan egyénekhez űzi,, akik maguk is rejtett vagy nyilt hordozói ugyanazoknak a géneknek.” (17) Például - és ez Szondi kedvenc példája - egy ép hallású egyén, aki siket ősök leszármazottja, bele szeret egy ép hallású nőbe,, aki ugyancsak siket ősöktől származik. Gyermekükben aztán a siketség ismét manifesztálódik.

A genotropikus hatás, vagyis a látens, recessziv gének tudattalan befolyása az ember választásaira Szondi szerint öt fő területen érvényesül: a párválasztáson kívül a barát, a foglalkozás, a betegség és a halálnem megválasztásában. Ennek megfelelően beszélhetünk „libido-genotropizmusról” (röviden: libidotropizmusról), továbbá „szociotropizmusról, operotropizmusról, morbotropizmusról és tanato-tropizmusról. Munkahipotézisnek esetleg érdekes ez az elképzelés, Szondinak azonban annyira megtetszett, hogy mindenáron igazolni próbálta. De még mielőtt ez sikerült volna, elfelejtette, hogy csupán hipotézisről van szó. Igy vált a feltételezett genotropizmus a sorsanalizis elméletének alapjává.

Jelentős szerepe van a sorsanalizis genetikai megalapozásában az ún. kvantitativ génelméletnek is (R. Goldschmidt), amely szerint a manifesztálódó génhatás nemcsak a gének minőségétől függ, hanem attól is, milyen az adott gén kvantitativ viszonya allélpárjához és az egész génmiliőhöz. A génmutációk kialakulása, a dominancia vagy recesszivitás ennek megfelelően mind a génpárok (allélok) mennyiségi viszonyainak függvénye lenne, és gyakran előfordul, hogy ugyanazon öröklésfaktor allél génjeinek egész sorozata van (multiplex allelia). Egy génfajta mennyiségi változásai egy bizonyos ponton minőségi különbséget eredményeznek, vagyis más tulajdonságként jelentkeznek. Szondi szerint például az ún. „p-faktor” génje normális dózisban én-kitágítási törekvést, nagy dózisban viszont paranoiát eredményez. Eszerint a lelkileg egészségesek és az elmebetegek közötti különbség az ösztöngének mennyiségi különbségeire vezethető vissza. Szondi hozzáteszi, hogy „ugyanazok a gének, amelyek teljes adagban betegséghez, sőt, halálhoz vezethetnek, kisebb adagban, vagyis az ún. normális hordozóknál, konduktoroknál az egyén vitalitását, életre-valóságát fokozó hatást gyakorolnak; olyan tény ez, amit jelenleg sok genetikus még tagad.” (18)

A genetikusoknak azonban valószínűleg jó okuk van tagadni ezt a „tényt”, bármilyen tetszetős is ez az elmélet. Szondi több dolgot figyelmen kívül hagy az egészség és betegség eme leegyszerűsített, egytényezős, kvantitativ magyarázatában. Igy például azt, hogy egy-egy adottság kialakulásában több, különböző gén vesz részt, különösen, ha olyan bonyolult jelenségekről van szó, mint az ösztönösnek tartott, tudattalan motivációjú viselkedések. S ami a legfontosabb: az egészség vagy betegség manifesztálódása nemcsak belső. átöröklőtt, genetikus tényezőktől függ, hanem a külső körülményektől, s a szerzett, tanult viselkedésektől is. Ezért van, hogy ugyanaz az örökletes adottság, hajlam, génmennyiség az egyik embernél megbetegedést eredményez, a másiknál viszont nem.

De mi köze van mindennek a sorshoz? Szondi szerint nagyon is sok, mert az ösztönszükségletek három megnyilvánulási formájából adódnak az ember „sorslehetőségei”. Ezek a formák pedig a következők: 1. extrém negativ, vagyis beteges, 2. extrém pozitiv, vagyis szublimált és 3. fiziológiás, vagyis normális.

A sorsanalizis metodikája

A Szondi által alkalmazott kutatási és vizsgálati módszerek egyrészt az elmélet igazolását, másrészt annak gyakorlati alkalmazását szolgálják. Fő művében két alapvető módszert ismertet: a genotropikus családkutatást és a kísérleti ösztöndiagnosztikát. A hagyományos családkutatással ellentétben Szondit elsősorban az érdekli: milyen embereket vonz a vizsgált személy és szűkebb vérrokonsága; továbbá, hogy milyenekhez vonzódnak ők maguk. A vérrokonság mellett a génrokonság a másik fő szempont. A genotropizmus idézi elő a hasonló géneket hordozó konduktorok vonzódását és kopulációját; ez pedig a mendeli törvények igazolhatóságának feltétele. Szondi tézise az, hogy a látens, recessziv géneket hordozó, heterozigota szülők gyermekei közt monozigota tűnik fel, éspedig az ún. monomer (egytényezős) recesszivitás esetén négy gyermek közül egy; dimer recesszivitás esetén pedig 16 közül egy. „A konduktor jelleg megállapítása természetesen annál nehezebb, minél több tényező határozza meg a betegség öröklésmenetét, vagyis a polimer öröklésmenet esetén.” (19)

Elméletét Szondi egy sor családfa bemutatásával illusztrálja. Ezek jól szemléltetik Szondi módszerét. A vizsgált családról csupán annyit tudunk meg belőlük, amennyi a genotropizmus elvének alátámasztására elegendőnek látszik. Adott esetben egyébként elég nyilvánvaló, hogy a súlyosan terhelt családból származó partnerek házasságából csak terhelt vagy beteg gyermekek születhetnek. Ez a tény azonban még nem bizonyítja a genotropizmus hipotézisének hitelességét, vagyis azt, hogy a kérdéses partnerek házassága kizárólag ezért jött létre, mert a génrokonság öntudatlanul és sorsszerűen egymáshoz vezette őket.

Még kevésbé bizonyítják ezt a bemutatott, bonyolultabb esetek, amelyekben a partnerek konduktor-jellege Szondi szerint is csak valószínűsíthető. Vincze László (1967) jogosan kifogásolta, hogy elmélete alátámasztása érdekében Szondi gyakran a legtávolabbi összefüggéseket is kibogozza, s a legmerészebb sejtéseknek is hangot ad. Máskor viszont eltekint a családfa és a személyes kapcsolatok részletesebb bemutatásától. A módszer ilyen önkényes alkalmazása az egész eljárás hitelét erősen lerontja.

Szondi fő módszere azonban az ún. kísérleti ösztöndiagnosztika. Ennek jelentőségét ő maga a következőkben látja: a) Önálló pszichodiagnosztikai eljárás az ösztönalkat feltárására. b) a mélylélektani terápia eszköze (amennyiben lehetővé teszi az ősigényekkel való konfrontációt) és végül c) kísérleti jellegű családkutatás, illetve az egyén specifikus konduktor-természetének megállapítása. A Szondi-teszt: választási próba. A vizsgálandó személyek különböző típusú elmebetegeket („ösztön-betegeket”) ábrázoló, 6x8, azaz 48 fénykép közül ki kell választania mind a hat sorozatból a két-két legszimpatikusabbat illetve legellenszenvesebbet. Ha egy bizonyos típusú elmebetegség reprezentánsait egyáltalán nem választja, vagyis null-reakciót ad, az az adott ösztönfaktor manifesztálódását, kiélését jelenti. Amelyik faktor reprezentánsait legnagyobb számban választja, az a gyökérfaktor, vagyis a keresett konduktor-tényező. (A kísérleti ösztöndiagnosztika külön tanulmányt és elemzést igényelne, amit mások már elvégeztek.)

A sorsanalizis hatása és jelentősége

1943 óta évtizedekig nem jelent meg magyar nyelven Szondinak egyetlen múve sem. Hatása azonban -- elsősorban régi munkatársainak és tanítványainak közvetítésével – továbbra is kimutatható a hazai pszichológiában és pszichiátriában. Már 1946-ban megjelent pl. Benedek István sokszorosított egyetemi jegyzete, „Bevezetés a sorsanalizisbe” címmel. 1950-ben pedig Noszlopi Lászlónak sikerült valahogy (saját kiadásban) közzé tennie Szondiról szóló tanulmányát. Ettől kezdve sokáig szinte csak Vincze László foglalkozott Szondi működésével a „Vizsgálati módszerek a lélektanban” (1967) című könyvében. Tőle függetlenül azonban Noszlopi László egy újabb tanulmányt publikált Szondiról a Vigilia (1969/7) c. folyóiratban. Ebben pozitiven értékeli a sorsanalizist. Értékes felismerésnek tartja a genotropizmus elvét, bár megjegyzi, hogy az tulajdonképpen nem Szonditól, hanem Ranschburgtól származik. Ezt nem tudtam ellenőrizni, de abban már vitatkoznék Noszlopival, hogy Szondi tanításai bármely világnézettel összeegyeztethetők, még a materializmussal is. A sorsanalizis ugyanis magát a sorsot és annak forrását főleg irracionális, befolyásolhatatlan, kvázi transzcendens tényezőként értelmezi; ez pedig aligha felel meg a tudományos szemléletnek. Noszlopi elismeri, hogy Szondi vallásos, istenhívő ember.

A publikációt lehetővé tevő folyóirat szellemiségének megfelelően Noszlopi keresztény álláspontról értékeli a sorsanalizist; éspedig a mélylélektan modernnek és egzaktnak tartott irányzatai, az amerikai dynamic psychology és a német Schultz-Henke műveire hivatkozva. Ám tulajdonképpen csak az egzaktságot hiányolja a sorsanalizisben; ugyanakkor dícséri Szondi fantáziáját, megsejtéseit, s azt állítja, hogy „legújabban a biológia nem kevesebbet igazolt, mint azt, hogy az emberi egyén génjeiben már születéskor meg van írva pontosan, milyen betegségei lesznek, milyen kimenetellel és miben fog meghalni.. Ime Szondi egy fantasztikus megsejtésének kifogástalanul preciz és egzakt igazolása.”

Szerencsére ez a „kifogástalan igazolás” nem teljesen igaz. A genetikai kódok az örökletes betegségek kivételével csak bizonyos betegségek iránti hajlamot eredményeznek; ám ezek kialakulása sok egyéb tényezőtől függ. Szondi hatásáról viszont azt közli Noszlopi, hogy mint „erős egyéniségnek”, személyes kapcsolatai révén Svájcban sikerült néhány szakembert megnyernie. „E körön túl azonban Szondi tanításait jóval kevésbé veszik figyelembe.”

A „körön belüliekhez” tartozik például Heinrich Meng svájci pszichiáter, aki Szondi fő művét bevette az általa szerkesztett pszichohigiéniai könyvsorozatba. A „Schicksalsanalyse” harmadik kiadásához írt Bevezetőjében H. Meng méltatja Szondi „tudóst és művészt egyesítő tulajdonságait”. Szondi elméleteinek jelentőségét a következő definicióban foglalja össze legtömörebben: „A sorsanalizis a tudattalan genetikája.” (21) Meng szerint Szondi műve híd a mélylélektan és a genetika között; összekötő kapocs Freud és Jung pszichoanalizise között, és lehetővé teszi az emberek közötti kapcsolatok helyes értelmezését. De még ennél is messzebb megy, amikor ezt írja: „…a sorsanalizis az olvasóra – akár természettudós, alár laikus – egyaránt sokkolóan hatott. Ennek okát abban látom, hogy a sorsanalizis az emberiségnek főleg két infantilis illúzióját rombolta szét. Az első az istentől és az ősök örökségétől való, abszolút szabadság illúziója. A másik a teljes normálisság illúziója, amely szerint minden egészséges jelenség mögött mindig egy teljesen egészséges öröklési kép rejlik.” (22)

Az első „illúzióra” talán nem érdemes sok szót vesztegetni. Mindenesetre jellemző, hogy az Istent és az ősök örökségét egy szinvonalra, ugyanarra az irracionális síkra helyezi. A másik „illúzióhoz annyit, hogy bár abszolot normalitás szigorúan véve valóban aligha létezik, mégis ennek gyakorlatilag jól használható kritériumai vannak, s ezen az sem változtat, ha valakinek öröklési anyagában potenciális veszélyek rejlenek. Szondinak a svájci életkörülmények által megalapozott, messianisztikus magabiztossága nem elegendő ahhoz, hogy elfogadhatóan igazolja jól hangzó, de a tudomány fejlődése révén túlhaladott megsejtéseit (épp úgy, mint Freud ösztönelméletét). Ma már inkább Struve 19. századi „mélyfrenológiájára” e,lékeztet, amely ma jelentéktelen tudománytörténeti epizód csupán. Ezt Szondi is megemlíti, hozzáfúzve, hogy „valószínűleg ugyanez a sors vár száz éven belül a mai mélylélektanra is.” (23) S ezzel tulajdonképpen egyet is érthetünk.

Forrásjegyzék

Lásd Szondi: Schicksalsanalyse. 3. Auflage, Basel/Stuttgart. 1965. 24 p.
Szondi: Freiheit umd Zwang… 1968, 58 p.
Böszörményi & Moussong-Kovács: Orvosi pszichológia. 1967, Tankönyvk., 125 p.
Freud, S.: Triebe und Triebschicksale. In: Szondi: Freiheit…, 15 p.
Jung, C.G.: Geist der Psychologie. In. Szondi: Freiheit…, 18 p.
Szondi: Freiheit und Zwang… 18 p.
Szondi: Schicksalsanalyse. 1965, 31 p.
Szondi: u.ozz, 33.p.
Szondi: u.ott, 34 p.
Szondi: Freiheit und Zwang… 1965, 20.p.
Szondi: Schicksalsanalyse, 1965, 27. p.
Szondi: Freiheit und Zwang…21.p.
Szondi: u.ott, 23.p.
Szondi: Schicksalsanalyse, 1965, 34.p.
Szondi: u.ott, 56.p.
Szondi: u.ott, 45.p.
Szondi: u.ott, 56.p.
Szondi: u.ott, 32.p.
Szondi: u.ott, 93.p.
Vincze László: Vizsgálati módszerek a lélektanban. Bp., 1967
Szondi: Schicksalsanalyse, 1965, 15.p.
Szondi: u.ott, 19.p.
Szondi: Freiheit und Zwang… 36.p.

19. Wilhelm Reich útja a „Sexpol”-tól az „Orgon”-ig

Reich már ifjúkorában megismerkedett Freuddal, de ugyanakkor a marxista munkásmozgalommal is. Mindkettőben látott fantáziát, s úgy vélte, hogy nem ellentétesek, sőt összeegyeztethetők. A szexualitás, a nemi élet nemcsak az egyének lelki problémáinak megoldása szempontjából fontos, hanem a társadalom egészsége és fejlődése szempontjából is. Ez utóbbinak biztosításához pedig nem elegendőek a pszichoterápia módszerei, hanem a társadalom adott rendjén kell változtatni, újszerű szexuálpolitikával. E kettős cél érdekében egyrészt pszichoanalitikus ambulanciát indított és fiatal orvosok analitikus képzésén dolgozott; másrészt könyveket publikált kora társadalmának patriarchális, nőellenes és antiszexuális rendje ellen.

A körülmények alakulása azonban nem igazolta Reich törekvéseit. Sem a marxisták, sem Freud és követői nem álltak ki mellette, sőt, szakítottak vele. Egyik fő műve, a „Charakteranalyse” első kiadása 1933 januárjában jelent meg Berlinben, éppen Hitler uralomra kerülése előtt. Igy neki menekülnie kellett. Először visszatért Bécsbe de pár év múlva Hitler oda is bevonult, így a skandináv országokba, majd az USA-ba ment, ahol a könyv 2. és 3. kiadása már módosított és bővített kiadásban jelent meg az 1940-es években. Maga a könyv és annak változásai igen jellemzően tükrözik Wilhelm Reich gondolatvilágának alakulását és elméletalkotó kvalitásait, ezért érdemes e folyamatot bemutatni és megvitatni, alapul véve a könyv 1973 és 1981 között, a Fischer kiadó által 60 ezer példányban publikált utánnyomásainak bőséges Előszavait..

„Karakteranalizis” – a személyiség pszichoanalizise

Az első kiadás Előszavában Reich megállapítja, hogy a bemutatandó karakteranalitikus vizsgálatokat az 1924-ben létrehozott, pszichoanalitikus ambulancián, Bécsben kezdte el, ahol a karakterneurózisok különböző tipusaival találkozott. A jellem egészének (vagyis a személyiségnek) dinamikus-ökonomikus felfegása jórészt az analitikus terápia Bécsi Szemináriumában folytatott megbeszélésekből, továbbá az említett ambulancia munkatársainak hat évi munkájából származik, ahol megtették az első lépést egy átfogó, pszichoanalitikus karakterológia (valójában személyiségelmélet) felé vezető úton. Ezzel kapcsolatban kitér egy gyakori ellenvetésre, amely szerint itt az egyéni pszichoterápia mértéktelen és egyoldalú túlértékeléséről van szó.

Reich elismerte, hogy az egyéni terápia korántsem elegendő annak a sok millió neurotikus, munka- és örömkészségét elvesztett ember egészségessé tételéhez. Ugyanis „a neurózisok annak a patriarchális családi és antiszexuális nevelésnek az eredményei,,amely miatt komolyan felmerül a neurózisok megelőzésének szükségessége. Ám ennek gyakorlati megvalósításához a mai társadalmi rendszerben minden előfeltétel hiányzik. Igy csak a társadalmi intézmények és ideológiák alapvető átalakítása… teremtheti meg egy átfogó neurózis-profilaxis feltételeit.” (10-11 old.) Ez már az általa hirdetett „szexuálpolitika alapgondolata.

A szexuálpolitika, mint neurózis-prevenció

De azzal is tisztában volt, hogy az átfogó megelőzést elméletileg elő kell készíteni, s ennek fontos előfeltétele szerinte a pszichikus struktúrák „dinamikus-ökonómikus viszonyainak” tanulmányozása. Ezért van szükség a pszichoanalitikus elmélet és technika tökéletesítésére, amiről épp a jelen könyvében számol be. Olyan terapeuták kellenek, akik pontosan tudják, hogyan lehet megváltoztatni ezeket a struktúrákat. A feladatot egy járvány leküzdéséhez hasonlítja, amihez pontosan kell ismerni a járványt előídéző okokat. Vagyis ezuttal az egyéni pszichikus struktúrák eltorzulásának okait. Ezeket pedig csak fejlett pszicho-analitikus technikával lehet tisztázni.

Itt azonban érdemes megkérdőjelezni, hogy vajon valóban csak „pszichikus járványról”, sokakat érintő lelki zavarokról van-e szó, amelyeket csak pszichoterápiával lehet kezelni, vagy ennél jóval többről: szociális, szociokulturális és –strukturális, sőt, gazdasági és politikai zavarokról, amelyeket csak a jellegüknek megfelelő módszerekkel lehet hatékonyan kezelni és megelőzni. Reich felismerte ugyan a pszichés zavarok szoros összefüggését a társadalom patriarchális rendszerével, de azt már nem látta be, hogy pusztán pszichoterápiával ezen nem lehet változtatni. Hiába utal arra, hogy az orvostudomány más ágazataival ellentétben, itt nem bakteriális és hasonló feretőzéseket kell kezeni, hanem emberi reagálásokat és személyiségzavarokat. A pszichoanalizis szerinte túlnőtt a medicinán. Sőt, a szociológiának is fontos előfeltétele, hogy az emberek testi és lelki szervezetéből induljon ki; ezért tartotta kutatásait Reich a szociológia számára is döntő jelentőségűnek – amit csak egyoldalú, pszichologizáló túlzásnak nevezhetünk.

Elhatárolódás a pszichoanalizistől?

Ugyanakkor gondolatmenetének érdekes fordulata, hogy az ő „természettudományos pszichológiája” elhatárolódik attól a pszichoanalitikus szemlélettől, amely az emberi társadalom kultúráját és történelmét az ösztönökkel próbálja magyarázni. S nem érti, hogy az emberi szükségleteket és vágyakat a társadalmi viszonyok határozzák meg! Hozzáfűzi, hogy a mai karakterológia legismertebb képviselői is mindent az „értékből” és a „karakterből” próbálnak magyarázni, ahelyett, hogy ezeket „a társadalmi folyamatokból vezetnék le.” (12.old.) Vagyis úgy tűnik, hogy a pszichologizálásba reális felismerések is keverednek. Sőt, ezt a gondolatot folytatva azt is felismeri, hogy meghatározott társadalmi rendszereket meghatározott átlag-struktúrájú emberek képviselnek; vagyis „minden társadalmi rendszer olyan karaktereket teremt, amilyenekre fennmaradásához szüksége van. Osztálytársadalomban az éppen uralkodó osztály a nevelés és a család intézménye révén biztosítja saját pozicióját, amennyiben ideológiáját a társadalom minden tagját uraló ideológiává teszi..” (12.old.)

Ezt a marxista felismerést Reixh úgy konkretizálta saját munkájára, hogy mivel az uralkodó ideológia nemcsak az egyének véleményét és beállítottságát igyekszik előírni, hanem a felnövekvő nemzedékeket olyan mélyrehatóan alakítani, hogy lelki struktúrájuk megfeleljen az adott, társadalmi rendszernek. Épp ezért a „természettudományos pszichológia és jellemtan élesen körülhatárolt feladata azon eszközök és mechanizmusok megállapítása, amelyek révén az egyének társadalmi léte a lelki struktúra és az ideológia terén is megváltozik.” (12.old.) Valójában tehát a maga módján értelmezett pszichoanalizisnek kifejezetten radikalizáló szereepet tulajdonított az egyéni és szociális egészség biztosítása terén. Azt is hozzáfűzte, hogy a szociológiának sem lehet mindegy, hogy a pszichológia mennyiben tudja megoldani ezt a feladatot.

Függőben maradt kérdések

Mindez ugyan logikusnak tűnik, csupán az a kérdés marad függőben, hogy ha az említett két tudomány meg is állapítja az egyéni és társadalmi egészség biztosításának eszközeit és mechanizmusait, akkor kik fogják azokat engedélyezni és gyakorlati alkalmazásukat megszervezni? Ez föl sem merül Reichnél. Viszont felvázolja egy másik, alapvető tézisét: „A társadalmi rend reprodukciójának első és legfontosabb helye a termelőeszközök magántulajdonba kerülése óta az apajogú család, amely a gyermekek számára megteremti a tekintélyelvű rendszer befolyásának alapját. Ahogyan a család jelenti a jellemstruktúrák első műhelyét, ugyanúgy megmutatja a szexuális nevelés szerepét az egész nevelési rendszerben. Éspedig azt, hogy az autoriter társadalmi rend biztosítása elsősorban a libidinózus érdekek és energiák segítségével történik.” (13,old.)

Ez a tétel ismét megkérdőjelezhető. Bár van benne részigazság, de túl nagy, elsődleges és szinte kizárólagos szerepet tulajdonít a „libidinózus”, vagyis szexuális igényeknek (illetve a visszaélésnek azokkal). Ugyanakkor mintha figyelmen kívül hagyná a tulajdonviszonyokat és más, szociális egyenlőség-hiányokat, s a freudi szemléletnek megfelelően csak a biológiai nemi késztetéseket tartaná alapvetőnek. Itt utal egy korábbi könyvére (Der Einbruch der Sexualmoral) , amelyben a nemi erkölcs megváltozását az anyajogúból az apajogú társadalomba (vagyis a patriarchátusba) történő átmenet következményeként magyarázza (egyébként teljesen érthetően). Ám ez korántsem indokolja a szexuális késztetések primátusát. Sőt, inkább azok másodlagosságát mutatja a tulajdonviszonyokhoz képest.

A jelek szerint Reich ezt nem ismeri fel, s kitart amellett, hogy a társadalmi rend „jellembeli meggyökerezése” magyarázza többek közt az elnyomott néprétegek alázatos türelmét az uralkodó réteg elnyomó hatalmával szemben, ami akár a saját érdekek teljes feladásáig terjedhet. Ez szerinte leginkább a nemi élet korlátozásában nyilvánul meg. (Nem világos ugyan, hogy miért „leginkább”, de tény, hogy ebben is.) Mindenesetre problematikus, hogy a nemi igények korlátozását jóval fontosabbnak tartja az anyagi és kulturális igények kielégítésének minimalizálásánál. Ennek alapján aztán – egyébként logikusan -arra következtet, hogy a nemi késztetések elfojtása egyre növekvő társadalmi feszültséget eredményez, ami aláássa az adott rendszert. Hozzátehetnénk ugyan, hogy ez a várható folyamat nem csak, (s talán nem is elsősorban) a nemi késztetések elfojtásának következménye, tehát ismét a freudizmus torzító hatása érvényesül Reich gondolatmenetében.

Analitikus ideológiával körített, reális felismerések

Sajátságos és jellemző, ahogyan Reichnél a reális felismerések a pszichoanalitikus ideológiával keverednek. Megjegyzi például, hogy a jellem- (illetve személyiség)struktúrák konzervativ elemeit eredetileg nem a „felettes én” hozza létre, mert az egyén erkölcsi elveit a családon keresztöl a társadalom határozza meg. A társadalmi rend ezzel erősíti önmagát; másrészt viszont az első ellentmondások és feszültségek is létrejönnek. Ha a gyermek „anális karakterű” lesz, akkor dacol az erkölcsi tilalmakkal, de az incesztuózus igényeit már a „felettes én” tartja kordában. Ebben a küzdelemben alakul ki a karakter. Ám ugyanitt megjegyzi, hogy a karakter-alakulás függősége a történelmi és gazdasági helyzettől legvilágosabban azokon a változásokon látható, amelyeket pl. Malinowski figyelt meg primitiv társadalmakban, amikor azok modern gazdasági és kulturális hatások következtében átalakultak.

Mindebből arra következtet, hogy „a karakterstruktúra egy adott korszak megmerevedett szociológiai folyamata.” (15.old.) A kissé homályos meghatározást azzal egészíti ki, hogy egy társadalom ideológiai csak azáltal válhatnak anyagi erővé, ha az emberek karakterstruktúráját megváltoztatják. Ez nem könnyű, mert a jellemstruktúrák már a kisgyermekkorban kialakulnak és megszilárdulnak. Az ezeket létrehozó társadalmi-gazdasági helyzet viszont gyorsan változik és új követelményeket támaszt, amelyekhez a korábban kialakult személyiségstrujtúrával nehéz alkalmazkodni. Reich ezt egy sajátos példával illusztrálja: egy asszony, aki a patriarchális hagyományok szellemében nőtt fel, a monogámiát is megkérdőjelező társadalmi változások következtében létrejött új helyzethez alig tud alkalmazkodni. Itt utal a szovjet Oroszországban bekövetkezett, forradalmi átalakulásokra is, amelyek a jellemstruktúrákat válságba sodorták. Szerinte mindezt a pszichoanalitikus tudománynak kell feldolgoznia.

Továbblépés: az orgon felfedezése

A könyv második kiadása 12 évvel később, 1945-ben jelent meg; benne az eredeti szöveg nagyjából változatlan maradt, de újabb lábjegyzetekkel és a Függelékben olvasható, új szövegekkel egészült ki. Itt helyezte el Reich a 13. Pszichoanalitikus Kongresszuson (Luzern, 1934) tartott búcsúelőadásámal anyagát, amelynek címe: Lelki kapcsolat és vegetativ áramlat. Ez egyértelmű utalás a vegetoterápiára, s átmenetet képez a pszichoanalizis, a karakterológia és az orgonterápia között.

Időközben ugyanis Reich felfedezte a szerinte mindent átható energiát, amely az emberi testben is fontos szerepet játszik; ezért az „organizmus” szóból kiindulva „orgon”-nak nevezett el. 1942-ben publikálta erről az első könyvet „The Discovery of the Orgone” címmel. A felfedezés előzményei közé tartozik az orgazmus egyéni és szociális jelentőségének vizsgálata, ami hatékonyan befolyásolta a pszicho-analizis elméletét és módszereit. Ezen kívül az emberi karakter alakulásának vizsgálata ráirányította a figyelmet a „karakter-páncélra” (ami többek közt izomgörcsökkel jár), vagyis a testben végbemenő folyamatokra, amelyek valamilyen biológiai energia megnyilvánulásai. Ezek voltak a kiinduló pontjai at ún. orgonbiofizikának és az erre épülő vegeto- és orgonterápiának. Mindez azonban nem döntötte meg a karakteranalizis eddigi megállapításait, hanem éppen természettudományos megalapozást biztosított számukra. Reich szerint fontos, hogy minden pszichiáter megértse: a jellemtorzulások, személyiségzavarok problémái, mint „biopátiák” új módon kezelhetőek a biológiai energia, az orgon felhasználása révén,

Itt Reich fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a „szexuális ökonómia” és az orgazmuselmélet nem jelent szakítást a pszichoanalizissel, hiszen ezek összhangban állnak a freudi tanítás lényegével. Sőt, éppen „a szexuál-ökonómia fejleszti tovább és biztosít természettudományos alapot Freud pszichoanalizisének a biofizika és a szexuálszociológia területén.” (18.old.) A karakteranalizis végeredményben az orgonterápia segédtudománya marad Reich szerint.

Mivel a könyv második kiadása gyorsan elfogyott, alig három év múlva, 1948-ban sor került a 3. kiadásra is, éspedig Reich saját kiadásában. Közben megjelent az orgon felfedezéséről szóló könyv második kötete, „The Cancer Biopathy” (A rák, mint biopátia) címmel. Reichet ennek kapcsán támadások is érték, mert sokan kuruzslásnak tartották, hogy a rákbetegséget is orgont akkumuláló fülkék alkalmazásával próbálta gyógyítani. (Talán még nagyobb kudarcot jelentett, hogy amikor Einsteinnek is bemutatta orgon-akkumulátorát, az nem működött az elvártaknak megfelelően.)

Orgonenergia – biológiai, vagy kozmikus?

Az új kiadás Előszavában Reich már sajnálattal állapítja meg, hogy ez a könyv még a pszichoanalitikus terminológiát használja a neurózisok leírásához. Holott ma már pl. a „karakter” olyan fogalom, amly tipikus biofizikai viselkedést jelent. Az „érzelmeket” pedig egyre inkább az orgonenergia sajátos megnyilvánulásainak kell tekinteni. A karakteranalizis módszerét Reich szerint már csak bizonyos helyzetekben érdemes alkalmazni. A könyv új kiadását inkább csak az indokolja, hogy az orgonómia és az orgonterápia megértését elősegíti, ha ismerjük az utat, ami az orgon felfedezéséhez és alkalmazásához vezetett. Ugyanakkor, mint írja, „bár az érzelmek pszichikus tere sokkal szűkebb, mint azok bioenergetikus tere, bár bizonyos bajokat, mint pl. a magas vérnyomást nem lehet pszichológiai eszközökkel megszűntetni. …De azért az érzelmi bajok pszichológiai szempontja jelentős marad… ha nem is annyira, mint az orgonomikus biopszichiátria számára legfontosabbként.” (20.old.). A „charakteranalyse” harmadik kiadása jelentősen kibővült, pl. „Az érzelmi pestis” c. cikkel, vagy egy paranoid skizofrén részletes esettörténetével, amely „meggyőzheti az olvasót, hogy az orgonenergia fizikai valóság és megfelel a pszichikus energia hagyományos fogalmának.” (20.old.)

Befejezésül Reich azt az új felismerését vázolja, mely szerint az orgon nemcsak a szervezetben működő bioenergia, hanem univerzális, az ősidőktől kezdve létező, kozmikus energia, aminek tanulmányozása új kihívást jelent a tudomány számára. Ez nagyon emlékeztet a jógából ismert „prána” fogalmára, s egyáltalán nem kizárt, hogy Reich is innen merítette ezt a hipotézist. A modern fizika szerint kozmikus energiák, áramlások valóban léteznek, hasznosításuk lehetősége azoban még nem tisztázott. Reich hipotézise tehát illúzió maradt.

20. Viktor Frankl és a logoterápia

A „harmadik bécsi iskola” megalapítójának több könyve is megjelent már magyarul. Az elsőben („És mégis mondj igent az életre”) a náci koncentrációs táborokban átélt élményeit dolgozta fel, s levont néhány olyan tanulságot, amelyek később kidolgozott elméletének alapját képezték. A másodikban („Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben”, 1996) megismerhettük a szerző logoterápiás irányzatának legfontosabb gondolatait. A könyv ugyanis válogatás Frankl életművéből.

Már ebből úgy tűnt, hogy Frankl inkább filozófus, mint pszichológus, mert túlnyomórészt világnézeti kérdésekről értekezik; éspedig döntően Max Scheler filozófiai elveit követve. Egy másik filozófus, aki nagy hatással volt rá: Martin Heidegger – és vele az egzisztencializmus. Ez érthetőbbé teszi, hogy miért szerepel a „logoterápia” mellett hangsúlyosan az „egzisztencia-analizis” az irányzat önmeghatározásában. Vagyis a két, pontosabban az emberi létezés elemzéséről van szó, aminek lényege Frankl szerint az emberi létezés értelmének megállapítása. Abból indul ki ugyanis, hogy az ember alapvető jellemzője az élet értelmének keresése.

A potenciális értékek keresése

Frankl szerint ez nem hiábavaló, illuzórikus törekvés, mert minden emberi helyzetben, viszonylatban vannak olyan potenciális értékek,, lehetőségek, amelyek megtalálása és/vagy megvalósítása értelmet és jelentőséget biztosít, vagyis tartalmassá és kielégítővé teszi az ember életét. A baj csak az, hogy sokan nem képesek megtalálni az adott helyzet értelmét, s elég könnyen le is mondanak annak kereséséről. Igy lelki életük elszürkül és lassan kiüresedik. Vagy ahogyan Frankl mondja: „egzisztenciális yákuumba” kerülnek. Tehát egy csődhelyzetbe, ami testi és lelki zavarokhoz, neurózisokhoz, devianciákhoz vezethet. Ennélfogva segítségre van szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek élethelyzetük értelmét felismerni, s az ebből adódó feladatokat teljesíteni. Ebben Frankl szerint mindenki elsősorban a saját lelkiismeretére támaszkodhat, amely tévedhetetlenül megsúgja, mi a teendő.

Kétségkívül megnyerő gondolatmenet ez, hiszen valóban lehetséges és fontos az a képességünk, hogy keressük az adott helyzetek, s így az életünk értelmét. Mindez azonban nagyfokú tudatosságot és értelmi aktivitást igényel, , amivel nem mindenki rendelkezik. Freud óta tudjuk, hogy a lelki működések nagyobbik része tudattalan folyamat. Az emberi törekvéseket pedig döntően a körülmények befolyásolják. Belső és külső, biológiai és szociális hatások nyomán alakul ki a személyiség struktúrája és életstilusa. Ebben pedig a lelki felnőtté válásig alig játszanak szerepet az élet értelmével kapcsolatos gondolatok.

A lelki felnőtté-válás viszont ritkán, vagy csak részben történik meg a tizenéves korban, s kialakulása a felnőttkorban is erős szóródást mutat. Vizsgálatok sora mutatja, hogy a felnőttek többsége mind a pálya-választási, mind pedig a párválasztási érettség szempontjából retardált és többé-kevésbé infantilis. Ez viszont megkérdőjelezi azt a feltételezést, hogy az ember alapvető jellemzője az élet értelmének keresése. Az alapvető szükségletek ugyanis biológiai jellegűek, s ezek kielégítésének biztosítása erősen leköti a többség idejét és figyelmét. A körülményekkel való küzdelem konkrét feladatai feszültségeket keltenek, a szabadidőben pedig ezeket próbálják levezetni valahogy. Ritkán merül fel a kérdés,: „Mi értelme van az egésznek?” De válasz híján ezt is legtöbben egy kézlegyintéssel intézik el; vagy pedig vallásos magyarázatokra hivatkoznak.

Az útmutató „lelkiismeret” hipotézise

Mindez többnyire mit sem változtat azon, hogy vélt vagy valós érdekeik és a körülmények szorításában tovább haladjanak a szokásaik által kijelölt uton. Még akkor is, ha ez elszürküléssel és kiüresedéssel jár. Kétségtelen, hogy a többségnek segítségre lenne szüksége ennek elkerüléséhez, bár ezt általában nem ismerik fel (ugyanúgy, ahogyan az élethelyzetük értelmét sem). S itt jön a „lelkiismeret” Frankl szerinti hipotézise, amely – mint „deus ex machina” - mindenki számára világossá teszi, mi a teendő. Igy aztán csak követni kell ezt a belső hangot, s minden megoldódik (mint a mesében).

Ez a romantikusan idealisztikus elképzelés azonban, sajnos, nem reális, mert misztifikálja a lelkiismeretet és szinte természetfeletti hatalmat tulajdonít neki. Holott a lelkiismeret (a Freud-féle „felettes én”) , amely az egyén által átvett, gyakran ellentmondásos szkripteket, viselkedési szabályokat tartalmazza, éppoly esendő és félig-meddig tudattalan, mint az egyén egész lelki világa. Lényege a külső normák belsővé válása; csakhogy sokféle norma van, s egyáltalán nem biztosa, hogy az adott helyzetben optimális viselkedésre motiválnak. Frankl gondolatmenetének ezek az alappillérei tehát meglehetősen ingatagok. Különösen, amikor transzcendens régiókba téved. Ez azonban egyrészt nem zárja ki, hogy sok értékes gondolata is legyen; másrészt némi szelekcióval és hipotéziseinek reális alapokra helyezésével elméletének validitása fokozható.

Frankl ebben a könyvében a filozófiai kérdések mellett néhány kifejezetten pszichológiai témával is foglalkozik. „A tudattalan” c. rész ugyan szintén kissé misztikusan kezdődik, de aztán megállapítja például, hogy „amit lelkiismeretnek nevezünk, az a tudattalan mélységeibe nyúlik le.”, s így „irracionálisnak is mondható”; illetve „irracionális értékfelfogás, amely lényegét tekintve intuitiv funkciónak bizonyul”, mert a leendőt, a megvalósítandót anticipálja. Hozzáfűzi, hogy a szerelem ugyanúgy irracionális és intuitiv : mindkettő az individuális értéklehetőségeket ragadja meg és a tudattalanból merít.

Egy „etikai ösztön” és következményei

Talán ez magyarázza, hogy Frankl a lelkiismeretet „etikai ösztönnek” nevezi, s éppen tudattalan jellegénél fogva preferálja. Ez a preferencia a logoterápiában is érvényesül. Szerinte a pszichoterápiás kezelésnek „vissza kell adnia a páciens tudattalan iránti bizalmát.” Vagyis elősegíteni, hogy bízza rá magát az intuitiv megérzéseire, irracionális ösztöneire? Freud és követői ugyan sokféle „ösztönt” kitaláltak, ám azóta kiderült, hogy az emberi viselkedés nem genetikailag programozott, vagyis nem ösztönös, hanem kondicionált, vagyis tanult.

„Az érés pszichohigiéniája” c. részben Ch. Bühlerre hivatkozva abból indul ki, hogy „biológiailag lefelé megyünk a lejtőn, miközben életrajzunk felfelé ível.” Középkorúaknál ez előidézhet egy kapuzárási pánikot, ami Frankl szerint valójában halálfélelem, sőt, tulajdonképpen „lelkiismereti eredetű félelem”, aminek lényege az „értelemre törekvés beteljesületlensége”. Ez pedig összefügg az értékek relativizálásával; illetve azzal, hogy sokan egyes relativ értékeket abszolutizálnak, vagy fetisizálnak. S mivel nem tudják azokat elérni, csalódottak lesznek és neurotizálódnak. Ezért fontos az értékek relativitásának tudata. Frankl hozzáfűzi, hogy szegényes lenne az élet, ha nem lennének más lehetőségek, hogy értelmesen alakítsuk. igaz, hogy ugyanakkor a lelkiismeret parancsait abszolút értékűnek tartja; bár másutt elismeri, hogy „a lelkiismeret félre is vezetheti az embert.” (157.old.)

Terápiás perspektíxák

A könyv egyik legfontosabb fejezete „A neurózisok elmélete és terápiája”. Frankl itt a logoterápia fő jellemzőjeként említi, hogy az nem marad a neurózis síkján, hanem túlmegy azon, és eljut a „speciálisan humán jelenségek dimenziójába”. Éspedig az „ön-trandeszcencia”, az önmagán felül-emelkedés képességéhez. Ezzel Frankl túllép a pszichodinamikán és a viselkedéskutatáson, és „rehumanizálja a pszichoterápiát”. Vagyis valójában eljut a transzperszonális pszichológiáig (ami külön tanulmányt igényelne). A logoterápiás technika az említett, speciális, humán képességeket igyekszik mobilizálni az ún. „dereflexió” és a „paradox intenció” segítségével. Az előbbi a „hiperreflexió”, vagyis a túlzott önmagával törődés és heves kívánás (vagy épp erőltetés) ellentéte, tehát egyfajta decentrálás, másra figyelés. Az utóbbi pedig „önmagának ellentmondó szándék”; amikor az egyén túllép saját félelmén: mintegy kineveti magát, s tudatosan eltúlozva éppen azt csinálja, amitől fél. Ezek a technikák sok esetben valóban hatékonyak. Nem csoda, hogy más terápiás irányzatok is használják mindkettőt. Ugyanígy hasznos lehet adott esetben a rákérdezés, hogy a kliens miben látja az adottt helyzet, vagy az élet értelmét; milyen tervei, céljai és feladatai vannak.

Frankl harmadik, magyarul is megjelent könyve az „Orvosi lélekgondozás. A logoterápia és az egzisztencia-analizis alapjai” (1997),. Ennek első két része lefekteti az elvi alapokat, amelyeket aztán a további részek konkretizálnak. A könyv fő címét adó „orvosi lélekgondozás” tehát – a nem orvosival, a sajátos „lelki-pásztorkodással” egybevetve - csak az utolsó részben szerepel. Vagyis Frankl párhuzamba állítja a pszichoterápiát és a „lelki-pásztorkodást”.; azzal a hallgatólagos előfeltevéssel, hogy mindkettő hasonló funkciót tölt be. Hangsúlyozza ugyan, hogy nem akar a papokkal konkurálni, hiszen célja nem a „lelki üdvösség”, hanem a gyógyítás. De azért rögtön hozzáteszi, hogy a vallás „pszichoterápiásan nagyon hatékony”, mivel egyedülállóan nyújt „védettséget és megkapaszkodást a transzcendenciában, az abszolutumban.” (223.old.)

Vallásos hitre nevelő „terápia”

Ebből adódik az a következtetés, hogy a legjobb pszichoterápia a vallásos hit; tehát az „orvosi lélekgondozónak” is ezt kell elősegítenie, ha nem is olyan direkt módon, mint az egyházak képviselői. Inkább közvetetten, támasznyújtással, szellemi kötődés biztosításával, az „élet értelmére” való rávezetéssel. Jellemzőnek tartja, hogy „a páciens a pszichoterápia során hogyan talál vissza az eredeti, tudattalan, elfojtott hithez.” 223.old.) A vallásos hit tehát Frankl szerint „eredeti”, mondhatni velünk született; „anima naturaliter christiana” (Tertullianus), ami napjainkban gyakran elfojtásra kerül. Épp ezért a pszichoterápiának fel kell hozni azt a tudattalan mélyéből.

Csakhogy akkor milyen feladata lehet a logoterápiának az egyértelműen vallásos embereknél? Hiszen köztük is bőven akadnak lelki problémákkal, zavarokkal küszködők! A vallásosság tehát nem nyújt mindenkinek „egyedülálló védettséget”! Mindenesetre Frankl szerint a logoterápia feladata a páciens világnézetétől függetlenül az „értékek” megvalósításáért viselt felelősség tudatosítása. Ugyanis az érintettek „ mindig valamilyen speciális feladat teljesítéséért felelősek.” (78.old.) Szerinte ez a feladat „mindenki számára ki van jelölve minden élethelyzetben”, éspedig egy transzcendens megbízó által! S itt utal a „homo religiosus”-ra; vagyis egyértelmű, hogy a feladatokat egy isteni lény osztogatja, egy „emberfeletti bölcsesség”.(57.old.)

Frankl ezzel összhangban hangsúlyozza, hogy „valamire rendeltetve vagyunk”, s ez mindig valamilyen „értelemmel szembeni felelősség”. (51.old.) Itt már a logoterápia egyik központi kategóriájával találkozunk: nem a ráció értelmében vett, emberi értelemmel, hanem egy transzcendens, ember feletti értelemmel, amelynek „mindenkor meg kell előznie a létezést.” (88. old.) Ez ugyan sajátos önellentmondásnak látszik, hiszen az értelem léte is létezés. De Frankl nyilván az emberi létezés előtti létre, egy szellemi létezőre gondol. Vagyis arra, hogy a biológiai létet megelőzi egy anyagtalan, szellemi létezés, s ő ezt tartja elsődlegesnek és meghatározónak. Ez csaknem azonos a vallások istenfogalmával.

Testtől és lélektől független „szellem”

Frankl világképében ez úgy jelentkezik, , hogy a test és lélek hagyományos dualizmusát „három-dimenziósra” tágítja: az értelmet, mint szellemi dimenziót függetleníti a testtől és a lélektől, s „öntörvényűnek” tartja. (34.old.) Mint írja: „elvi jelentőségű, hogy a szellemit a lelkitől elkülönítsük, a kettő ugyanis lényegileg különböző területeket képez.” A „lelki” és a „szellemi” különválasztását azonban Frankl nem tudja elfogadhatóan indokolni. „Dimenzionál-patológiája” szerint biológiai vagy pszichológiai síkon az ember zárt rendszernek látszik, holott nyitott; ami szerinte azt jelenti, hogy képes túlnőni önmagán. Ez az úgynevezett „ön-transzcendencia”, amit Frankl az „emberi egzisztencia lényegének” tart. (40.old.)

Viszont ma már tudományos közhely, hogy az ember sem biológiai, sem pszichológiai síkon nem zárt rendszer; a lelki dimenzió pedig az érzelmi és egyéb tényezőkön kívül az értelmi képességeket is magában foglalja. Vagyis a „szellemi működés” nem külön dimenzió!

De akkor mi az „öntranszcendencia? Képes-e az ember „túlnőni önmagán? Frankl gondolatmenete szerint az ember: állat; de ugyanakkor végtelenül több, mint állat: több egy egész dimenzióval, éspedig a szabadság dimenziójával. Ezt úgy konkretizálja, hogy ez „szabadság valamire, éspedig a mindenfajta feltétellel szembeni állásfoglalásra.” (9.old.) Ezek a feltételek lehetnek biológiaiak vagy szociálisak (tehát pl. a szűkebb vagy tágabb környezet hatásai), vagy az egyéni, lelki tulajdonságok. Mindezekkel szemben szabadon állást foglalhatunk Frankl szerint. A magam részéről viszont hozzátenném, hogy ez ugyan elvileg és gondolatilag, mint lehetőség, valóban fennáll, de egyrészt az állásfoglalás önmagában még nem jelenti a feltételek megváltozását vagy a hatások kivédését; tehát elég korlátozott, fiktiv a szabadság. Másrészt a feltételektől valamennyire is függetlenedni csak az egészséges, autonóm személyiségek képesek

Azzal Frankl is egyetért, hogy sokaknak pszichoterápiás (illetve logoterápiás) szaksegítségre lenne szükségük a szabad állásfoglaláshoz és felelős döntéshez, aminek természetesen viselkedésbeli konzekvenciái is vannak. Abból indul ki, hogy sokan nem látják értelmét az életüknek, s ezzel „egzisztenciális vákuumba kerülnek, ami különböző betegségekre hajlamosít, pl. noogén neurózisokra, tehát szellemi úttévesztésre.

Módosítandó világnézet és értékrend

Franklnál központi szerepe van a világnézetnek és értékrendnek. Ezekkel kapcsolatban viszonz dilemmája alakult ki: egyrészt elfogadja, hogy a terapeutának tiszteletben kell tartania páciense értékrendjét, hiszen egy világnézetről csak filozófus mondhatna ítéletet. Másrészt azonban a logoterápia, mint „szellemi megközelítésű pszichoterápia”, nem kerülheti meg a világnézeti kérdéseket, ha segíteni akar az élet értelmének megtalálásában. Az is előfordulhat, írja, hogy „meg kell a világnézetét cáfolnunk.” (31.old.)

Ebből úgy tűnik, hogy a logoterápia lényegében világnézeti, filozófiai „terápia”, bár Frankl azt állítja, hogy „nincs világnézeti pszichoterápia”, mivel a szellemi tartalmak megítélésében „irreleváns… hogy lelkileg nézve hogyan keletkeztek.” (32.old.) Ezzel ugyanis a pszichologizmus hibájába esnénk, amit Frankl épp úgy elítél, mint a biologizmust vagy a szociologizmust. Szerinte a szellemi tartalmak kondicionáltak ugyan, de nem determináltak. Ezt az önellentmondást Max Schelerre hivatkozva úgy próbálja feloldani, hogy a lelki (vagy egyéb) tényezők csak annyiban hatnak a világnézetre, hogy befolyásolják annak megválasztását; tartalmába azonban nem szólnak bele.

Valójában azonban mindketten figyelmen kívül hagyják, hogy ha valamit választunk, azt tartalmával együtt választjuk. Más kérdés, hogy eléggé ismerjük-e és minek alapján értékeljük a választott és követendő elvek tartalmát. Hasonlóképpen a szabadság és szükségszerűség („sorsszerűség”) konfliktusával Frankl sehogy sem tud megbirkózni. Az emberi szellemet (és akaratot) ugyan szabadnak és öntörvényűnek tartja; az értelmes döntés azonban ezáltal korántsem biztosított, hiszen „nem mi adjuk az értelmet, adottság az” (67.old.), akár felismerjük, akár nem. Azonkívül szerinte minden adott helyzetnek egy adott értelme van, és sem az értelmet, sem az értékeket nem lehet akarni, hanem engedni kell, „hogy az magától felvillanjon.” (86.old.) Az „értelem szerve” Frankl szerint a lelkiismeret, egy „intuitiv képesség” (amelyről nem tudja eldönteni, hogy mennyire megbízható. Igy keveseket tud meggyőzni arról, hogy intuitiv sugallatokra alapozzák döntéseiket.) .

Minthogy az emberi környezet változó tényezői sokféle értelmes döntést tesznek lehetővé, így nem valamilyen „transzcendens” értelmük van, ahogyan Frankl képzeli. Ő az emberi értelmet mintegy kivetíti, projiciálja egy elképzelt, szellemi világba. Érdekes módon Frankl a projekciót „a tudomány kötelességének” tartja. (42.old.) A pszichológiai elemzéseket és értelmezéseket viszont, mint elértéktelenítő tendenciát” elveti, mert ezek szerinte nem veszik figyelembe a szellemi szabadságot. (ami valójában a transzcendencia illúziójának preferálása).

Erről azt írja, hogy at isteni lény „olyan felettes értelem, amely egyedül képes minden emberi szenvedésnek értelmet adni.” (57.old.) Ez a hipotézis azonban inkább teológiai jellegűnek tűnik, mint tudományosnak. Igy a logoterápia valójában „ancilla theologiae”, tehát aligha nevezhető pszichológiai irányzatnak. Ezt az is alátámasztja, hogy a pszichológiai kísérletek adatai, vagy más irányzatok megállapításai alig érdeklik Franklt. A bírálatokat figyelmen kívül hagyja, de gyakran idéz őt elismerő tekintélyeket. Leggyakrabban egzisztencialista filozófusokra hivatkozik (Scheler, Heidegger és mások).

21. A „transzperszonális” pszichológia

Az ún. transzperszonális pszichológia az utóbbi évtizedek divatossá vált irányzata. Komoly viták is vannak e körül, ezért szükségesnek látszik a kritikai elemzése (nem utolsó sorban a személyiségpszichológia szempontjából is). Hazai megjelenése az 1990-es évek elejére tehető. Akkoriban jelent meg a S. Boorstein szerkesztette tanulmánykötet magyar kiadása. 1994-ben megalakult a Magyar Transzperszonális Egyesület, 1995-ben pedig számos előadás mutatta be az első, ilyen témájú magyar konferencián.(azóta már kb. tíz. ilyen konferenciát tartottak.) Hazai terjedése elsősorban Bagdy Emőkének köszönhető, akivel erről 1996-ban vitát is kezdtem (bár ez hamar abbamaradt, mivel értékrendi különbségek miatt feladtuk a vitát. Az idézeteket többnyire az ő írásos válaszából vettem).

A „transz-perszonális” személyen túlit jelent; ám, hogy mi van a személyen túl, az -- a világnézettől, a tudományos, vagy a mítoszvezérelt értékrendtől függően – egészen ellentétesen magyarázható. Az egyik magyarázat szerint az emberi lét realitása, hogy a személyeken túl és azokat magukba foglalva a kisebb-nagyobb közösségek, társulások, maga a társadalom létezik, amely többé-kevésbé meghatározza a személyes létet, az egyén élményeit is beleértve. Az ember társas lény; a transzperszonális élmények tehát a társas létből, annak kultúrájából és értékrendjéből eredő élmények. Amikor például az egyén átmenetileg azonosul (vagy mélyen empatizál) egy másik egyénnel vagy csoporttal, akkor (legalább részben) transzperszonális élményekben van része. Ennek viszonylag egyszerű és gyakori esete a szerelem lelkiállapota, amelyben az én-határok (átmenetileg és többé-kevésbé) feloldódnak, s az érintettek úgy érzik, hogy egymásba olvadnak és sajátos, néha extatikus állapotba kerülnek.

Módosult tudatállapot, vagy transzcendencia?

Különleges, extatikus élmények természetesen másként is kialakulhatnak, s a szerelem sem mindig hoz létre ilyen „transzállapotokat”, vagyis módosult tudatállapotokat, amelyekhez hasonlók sokféleképpen indukálhatók. A szerelemtől függetlenül,, maga a szexuális izgalom csúcspontja, az orgazmus is lehet „transzperszonális” élmény, valódi extázis, amelyben a tér és idő „kötelékei” látszólag és átmenetileg lehullanak az egyénről. Hasonló transzállapotokat hoznak létre egyes pszichedélikus szerek, pl. az LSD. A probléma csak az, hogy ezek hatását igen nehéz kontrollálni, holott nem mindig kedvezőek. De hasonló, „transzperszonális” élmények jöhetnek létre (ön)hipnózis, (ön)szuggesztió révén is, akár egyszerű autogén tréning, meditációs gyakorlat vagy egyéb, távolkeleti, rituális szertartás formájában kerül sor ezekre. Az emberi fantázia bizonyos különleges (pl művészeti) ingerek hatására (sőt, ilyenek nélkül is) létre tud hozni különféle csúcsélményeket, transzállapotokat, víziókat stb. Ezek érdekesek és „gazdagítóak” lehetnek, de veszélyessé is válhatnak, ha gyenge az egyén realitásérzéke, s valóságosnak véli az elképzelteket.

A transzperszonális pszichológia hívei és terjesztői azonban ezt egészen másként magyarázzák: a transzélmények szerintük „spirituális”, vagyis transzcendens, szellemi élmények, amelyeket a pszichológia eddigi eszközeivel nem lehet megérteni. Ezért új látásmódra van szükség. Az irányzatot azért is becsülik nagyra, mert „kiegyenlítönek, szintézis felé terelőnek” tartják, vagyis integrációs törekvést látnak benne. Nem világos azonban, hogy mit kívánnak integrálni a transzperszonalizmus elméletével? Számos jelből ítélve a szerintük másként nem magyarázható, misztikus és extatikus élményeket, s azok „spirituális”, pontosabban transzcendens (természet.fölötti) értelmezését próbálják integrálni az objektivitásra és kontrollált ismeretekre törekvő tudománnyal. Jellemző indokolásuk, hogy ez jelentené „létezésünk tágabb keretekbe helyezését”. Joggal merül fel azonban a kérdés: vajon csakugyan tágabb keretekbe kerül az emberi lét, ha elfogadjuk, hogy létezik egy transzcendens, az anyagi valóságon túli, szellemi világ – vagy ez csupán a korlátlan képzelet világa? Vajon valóban antagonisztikus ellentét van a természettudományos és a „filozófiai” megközelítés, vagy a „magyarázat” és a „megértés” között?

A „szubjektiv világképek” egyenértékűsége?

Bizonyos megközelítések (pl. az irracionalizmus, szolipszizmus stb.), valamint a természet- és társadalomtudományok világképe és módszerei valóban ellentétesek. Más filozófiák (pl. naturalizmus, realizmus) viszont összhangban állnak a természet- és társadalomtudományokkal. A magyarázat és megértés ellentéte azonban „mondvacsinált”, hiszen épp a magyarázat eredményez megértést – és viszont. Az egyén „szubjektiv világképének előtérbe állítása”, vagyis vizsgálata fontos pszichológiai feladat lehet, de nem jelentheti azt, hogy bármely szubjektiv világképet indokoltnak és jogosnak, sőt, egyenrangúnak tartsunk a tudományossal, vagyis relativizáljunk. Ha ugyanis hiányzik az objektiv, vagyis mérhető és ellenőrizhető mérce, akkor nemcsak az „ösztönös” (pontosabban:tudattalan eredetű) megérzéseknek, hanem mindenféle előítéletnek és ősi babonának is teret engedünk. Az ezekből adódó, patologikus tüneteket viszont nem lehet az előítéletek és az illuzórikus, mítoszvezérelt világképek elfogadásával megszűntetni. A tünetek demoralizációs hatása a remoralizációt az irreális világkép korrekciójával együtt teszi szükségessé (ahogyan azt – más megközelítéssel - V. Frankl is fölismerte).

A „korrekció” nem egyszerűen kritikát, hanem informálást és nevelést jelent a pszichoterápiában. A tudomány, így a pszichológia fejlődése viszont nem nélkülözheti a kritikát, különösen egy olyan időszakban, amikor sokak szerint válságba került. Nem kizárt, hogy a transzperszonális irányzat megjelenése is ennek a válságnak egyik tünete, hiszen a pszichológia jó néhány eddigi eredményét megkérdőjelezi; ugyanakkor állásponzjának mindenfajta kritikáját autoriternek és elavultnak nyilvánítja. Több dolgozatból egyértelműen kiderül, hogy a transzperszonalizmus nemcsak pszichológiai, hanem filozófiai irányzat is; rokona az egzisztencializmusnak és a „fundamentális ontológiának”. S mint minden filozófia, ez is lehet „egyedi hitvallás tárgya”. A hit pedig nem annyira kognitiv, racionális belátásokon, mint inkább „szilárd érzelmi meggyőződéseken” nyugszik. „Credo, quia absurdum!” – vallották a kereszténység nagy teológusai. Vagyis a vallásos hit még a lehetetlent is elfogadja. S mivel így van, sem kritizálni, sem cáfolni nem lehet.

A hitnek nincs szüksége bizonyítékra

Csányi Vilmos humánetológus tanulságos példán mutatta ezt be „Az emberi viselkedés” (2006) című könyvében: Amikor diákjai kérésére leült vitatkozni egy katolikus püspökkel, utóbbi a vita elől azzal tért ki, hogy „aki hisz, annak semmiféle bizonyítékra… nincs szüksége, mert a hit lényege egy hiedelemrendszerhez való csatlakozás, és nem kell hozzá bizonyíték. Akinek bizonyíték kell, az soha nem fog hinni, aki pedig hisz, azt az ellenbizonyíték sohasem fogja a hitétől eltántorítani.” (256. old.) Csányi hozzáfűzi, hogy az emberi elme különböző hiedelemrendszereket tud egymás mellett tartani – és ez nem feltétlenül zavarja.

Úgy tűnik, ez jellemzi a transzperszonalizmust, mint pszicho-filozófiai irányzatot is. Jelentős, magyar képviselői ugyanakkor elismerik, hogy a tudomány emberének alap-attitűdjét „a kételkedés szabadsága és tévedhetőségének belátása jellemzi”. Ezt a logikus tételt azonban úgy értelmezik, hogy nekik szabad kételkedni a pszichológia eddigi megállapításaiban, de ők nem tűrik a „korlátozó kerítéseket, a „szellemi mozgáskorlátozást” – vagyis a fantázia szabad szárnyalásának kritikáját. A kritika ilyen degradálását (ami a vallásos hit jellemzője), a racionális érvektől való félelem motiválja; ezért tartják a rációt „agresszívnak”, s vele szemben a szimbólikus és emocionális gondolkozást szelidnek és humánusnak. De miért ne lehetne a racionalizmus is szelid, hiszen belátáson alapul, s így az érzelmi tényezőket is figyelembe veszi? Csányi szerint „nincs értelme arról beszélni, hogy két világ van; egy materiális meg egy szellemvilág, és a szellemvilágban mindenféle izgalmas dolgok történnek.” (254. old.)

A „spirituális monizmus” dogmája

A legfőbb kérdés, hogy milyen valójában a transzperszonalizmus emberképe és világképe, függetlenül attól, hogy bármely „szaktekintély” mit állít róla. Mert tetszetős ugyan, hogy az irányzat hívei szinte minden állításukat tekintélyekre hivatkozással támasztják alá, de állításaik ettől csak a tekintély-tisztelők szemében válnak hitelesebbé. Feltűnő ugyanakkor, hogy az irányzat szoros kapcsolatban áll az ezoterikus tanokkal, a keleti, misztikus és a nyugati, irracionalista eszmeáramlatokkal. Képviselői hajlamosak elfogadni, hogy „a világegyetem a megfigyelő tudatától elválaszthatatlan”. Ez a szélsőséges szubjektivizmus még a kereszténység filozófiai lényegét alkotó dualizmust is elveti, mint spirituális monizmus, amely csak szellemi szubsztanciát ismer. Ilyen értelemben ugyan „meghaladja” az keresztény dogmákat, de ugyanakkor a tudomány lehetőségét is apriori tagadja. Hiszen a szellemi létben minden előfordulhat, nincsenek objektiv törvényszerűségek, a „hit ereje” önkényesen mozgat mindent. Vajon ez nem dogma?

Sokszor hivatkoznak arra, hogy a tudomány eddigi elveinek és módszereinek korlátai vannak, így nem ad mindenre kielégítő magyarázatot. Ez kétségtelen, de egyrészt ez a transzperszonalizmusra is érvényes, másrészt a tudományos megismerés korlátai tágíthatók és tágulnak is. Semmi sem indokolja tehát a pillanatnyi korlátok áthághatatlanságát és az ebből következő agnoszticizmust. Ami csak arra jó, hogy a tudomány eredményeit és lehetőségeit mellőzve teret adjon a miszticizmusnak és az ezotéria tanainak, vagyis a tények önkényes, mítoszvezérelt értelmezésének. Akik szerint ezek „segédeszközök az Unio Mistica felé vezető uton”, azok minden jel szerint letértek a tudomány utjáról.

Ez a misztikus egyesülés az univerzummal és annak feltételezett „Teremtőjével” nem új gondolat. Sőt, nagyon is ősi, különösen Indiában és a Távolkeleten; de az európai középkorban is, egészen a felvilágosodásig virágzott. Ezt követően ugyan háttérbe szorult,, helyet adott a tudományok gyors fejlődésének, de lappangva tovább élt, s a világkrízisek nyomán újra és újra felszínre került. A hazánkban végbement rendszerváltás ellentmondásai, feszültségei megint divatba hozták a csodavárást (ld. szerencsejátékok, lottóőrület stb.) és a különböző misztikus hiedelmeket, az ilyen-olyan „hit”-be menekülést. Úgy tűnik, ide sorolható a „transzperszonalizmus” is, amely – egyik jelentős, magyar képviselője szerint – „hit abban, hogy nincs megsemmisülés, csak átváltozások sora”.Ez csak abban az értelemben igaz, hogy testünk anyagai nem semmisülnek meg, csak átalakulnak; ám az idézett tétel inkább egy anyagtól független lelket, szellemet hiposztazál, így valójában az örök életre vagy a reinkarnációra utal.

Egyesek hangsúlyozzák ugyan, hogy a transzperszonalizmus „hit, de nem vallás”, hanem „érték-alapú állásfoglalás” és „öntranszcendáló létbizonyosság”. Ez jól hangzik, de homályban marad, hogy milyen értékek alapján foglal állást és miféle „létbizonyosságot” kap az, aki ezt a hitet választja. Feltehetően spirituális, pontosabban vallásos-misztikus „értékekről” van szó, hiszen fejlődés-modelljükben meghatározó szerepük van az olyan „csúcsélményeknek”, mint a transz, az extázis vagy a misztikus egyesülés; következésképpen minden olyan „technikának” is, amely a transzélményeket előmozdítja. (Akár az LSD-t és egyéb narkotikumokat is ide sorolhatjuk:)

Misztikus, ezotérikus hipotézisek

A különféle transzok, vagyis módosult tudatállapotok azonban illuzórikus fantázia-világba visznek és hatásuk könnyen megzavarhatja az érintettek pszichikus egyensúlyát és realitásérzékét. A pszichológia feladata ilyenkor is csak az élményt létrehozó tényezők és mechanizmusok elemzése lehet, éspedig az eddigi, igazolt ismeretekből kiindulva. Vagyis nem az olyan ősi, misztikus hipotézisek alapul vételével, mint pl. Zóhár „őspont”-tana a lassan kitáguló, „belső ragyogás”-ról stb. Az irányzat szerzői azonban többször is egyetértőleg idéznek ősi misztikusokat, vagy irracionalista, egzisztencialista filozófusokat. No meg a rájuk is hivatkozó, olyan pszichológusokat, mint a logoterapeuta Viktor Frankl, aki a testtől, sőt, a lélektől is független szellemet feltételez az embernél. Vagy Carl Gustav Jung, akinek elméletében nemcsak a „kollektiv tudattalan” és az archetipusok, hanem a szinkronicitás tétele is az ezoterikus tanokat látszik alátámasztani. De szívesen hivatkoznak Ken Wilber, R. Assagioli vagy R. Walsh könyveire is.

Ám, ha az ember szellemi megnyilvánulásai nem a pszichikus működés termékei, akkor a pszichológia mint tudomány semmit sem ér, zsákutcába került, s visszaesik az „ancilla theologiae” szerep-körébe. Ugyanez következik abból is, ha elfogadjuk, hogy a tudás „lényünkben szunnyad”, tehát nem tanulásra, hanem „re-ligióra van szükségünk”— ahogyan az irányzat egy neves képviselője írta.

A fenti módon értelmezett, transzperszonális pszichológiát azért nem lehet tudományként elfogadni, mert nem felel meg a tudomány kritériumainak (kísérleti ellenőrizhetőség stb.) Az utóbbiakat nem pótolják az olyan szólamok, hogy ez az irányzat „ellenpontozza korunk világképének egyoldalúságait” stb. A transzperszonalizmus létjogosultsága végeredményben csak akkor lenne igazolható, ha nem akarna több lenni, mint a módosult tudatállapotok pszichológiája, s nem lenne új valláspótlék vagy irracionalista filozófia. Az ún. „kvalitativ elemzések” előtérbe helyezése indokolt ugyan, de csak akkor, ha ez nem jelent önkényes adatértelmezéseket és a „megérzések”, szubjektiv élmények bizonyosságként, vagy „velünk született tudásként” kezelését. A „tanulás nélküli tudás” egyébként is pszichológiai nonszensz (főleg, ha a tanulást nem a verbális ismeretszerzésre szűkítjük). A kérdés összefügg az ösztönelmélettel. Hiszen, ha lennének ösztöneink – ahogyan ezt S. Freud nyomán sokan még ma is feltételezik --, akkor pl. a velünk született viselkedés-mechanizmusok valóban valamiféle tudást vagy készséget jelentenének. Ám ma már a legtöbb pszichológiai irányzat szerint az embernél ösztönök helyett inkább csak tanult módon kielégített biológiai és szociális szükségletekről és egy-két feltétlen reflexről beszélhetünk, ami aligha értelmezhető velünk született tudásként.

A „tanulás nélküli tudás” tehát olyan hipotézis, amely a távolkeleti és középkori miszticizmus jellemzője. A transzperszonalizmus ezt a hipotézist mégis a tudomány rangjára próbálja emelni, mondván, hogy nincs elítélhető tanítás, nincs jobb vagy rosszabb elmélet, irányzat, csak különfélék vannak. Vagyis relativizáló módon minden irracionális vagy rég túlhaladott eszmét hajlandó elfogadni és integrálni, mert azt vallja, hogy a racionális és irracionális, a tudomány és a misztikum „dichotomizáló szembeállításának nincs életesélye”. A kérdés csak az, hogy az információ-robbanás és az elektronikus forradalom korában az ilyen, mindent összemosó, ezoterikus és okkultista irányzatnak van-e életesélye? Vajon egészségesebbek leszünk-e, ha „dezidentifikálódunk” saját személyiségünktől és bármikor könnyen és szándékosan kerülünk „magasabb tudatállapotnak” nevezett transzállapotba (hasonlóan a drogfüggőkhöz)?

22. A mentális egészség tréningjei

A lelki egészség és személyiségfejlődés szempontjából legkedvezőbbnek bizonyult módszerek közé tartoznak a különböző lazítási gyakorlatok, így az autogén tréning, a progressziv relaxáció és a meditáció. Ezek ugyanis valóban alkalmasak a stresszek, a testi-lelki feszültségek feloldására, a nyugalom és a jó köérzet kialakulásának elősegítésére. (Ami mellesleg a zavartalan erotikus reagálásnak is előfeltétele.)

A mentális tréningek másik, kedvező módszercsoportját képezik a kognitiv képességek fejlesztését célzó, olyan módszerek, mint az emlékezeti és fantázia-tréningek, az ellezult állapotban történő koncentráció gyakorlása, az automatizációs tréning vagy a „brainstorming”. Ezek különösen az idősödő emberek kognitiv képességeinek megőrzését, a fiatalabbaknál pedig azok fejlesztését és kreativ alkalmazását szolgálják. Ide tartoznak a motiváció-tréningek is, amelyek egyrészt az elérendő, egyéni célok tisztázását, másrészt azok jelentőségének felmérését és az elérésükhöz szükséges tevékenységek koncentrált realizálását célozzák. Ennek érdekében különféle mentális stratégiákat gyakoroltatnak. Az ilyen tréningek egyik legelső kezdeményezője és a „pozitiv gondolkozás” első képviselője az amerikai Joseph Murphy volt, de tartalmának kidolgozásában és fejlesztésében számos pszichológiai irányzatnak (pl. humanisztikus pszichológia, behaviorizmus, NLP, hipnoterápia, coaching stb.) jelentős szerepe volt.

A „mentális fittnesst” igérő, német Erhardt-Akadémia vezetője, aki a személyes életsiker 11 stratégiáját dolgozta ki, az amerikai kezdeményezők közül kiemelten említi Dale Carnegie, Bryan Tracy és Anthony Robbins nevét, A németek közül pedig elsőként Oscar Schellbach-ra hivatkozik, de a továbbiakban még legalább 6-8 mentális tréning-irányzatot felsorol. Saját sikerstratégiáját pedig pontokba sűrítve közli:

1. Végy figyelembe minden, valóban létező tényezőt.

2. Ismerd fel és fogadd el saját, belső és külső lehetőségeidet.

3. Csak tudatosan, átgondoltan hozz döntéseket.

4. Cselekedj teljes erőddel, 100%-os energiával.

5. Céljaidat alapos átgondolással határozd meg és foglald írásba.

6. Intenziv, pozitiv érzésekkel töltsd fel céljaidat, s képzeld el azokat rendszeresen.

7. Dolgozz értük folyamatosan.

8. Ismerd fel és semmisítsd meg minden mentális akadályod.

9. Ismerd fel, hogy milyen ember vagy; légy önmagad legjobb barátja. S képzeld el magad olyannak, amilyenné szeretnél válni.

10. Embertársaidat mindig partnerekként kezeld. Alkalmazd a „mindkét fél nyerhet” elvet.

11. Bízz az intuiciódban. Használd ki a rejtett tudás minden belső tényezőjét.

Ezek a sikerstratégiák többségükben pszichológiai közhelyeknek tűnnek; bár az utolsó megkérdőjelezhető. A fő kérdés persze az, hogy milyen mentális tréningekkel lehet azokat realizálni. A tréningek ajánlói ezt sokféleképpen igyekeznek biztosítani. Egy német „intenziv-tréning” hirdetője például a következőkkel kecsegteti leendő ügyfeleit:

„Lehetővé tesszük a viselkedés megváltoztatását. (Bár ezt kevesen szokták elhinni, hiszen az ismeret-szerzés még nem jelent viselkedés-változást.) Hogyan érjük ezt el? Ha Ön megmondja, min akar változtatni, mi pontosan felmérjük, milyen erős a változtatás motivációja, s azt is, hogy biztosítani tudjuk-e az igényelt változtatás megvalósítását. Ugyanis csak olyan feladatokat vállalunk, amelyeket maximálisan teljesíteni tudunk.

Tréningjeink intenziv tréningek, amelyek jóval tovább mennek a puszta ismeretközlésen és gyakorlatokon, amennyiben módosítjuk az Ön tudattalanját is, amihez csak a teljes ellazulás állapotában lehet hozzáférni. Itt találhatjuk meg annak okait is, hogy az Ön eddigi életében miért nem sikerült bizonyos célokat elérnie. Ilyen okok lehetnek a korábbi túlterhelések következtében kialakuló gátlások és kudarckerülő viselkedések. Ám ebben az alfa-állapotban találhatók az Ön legnagyobb erőforrásai is. Mindezt az Ön számára is érthetővé tesszük. Igy tanulhat meg új és hatékony viselkedéseket, amelyek biztosíthatják sikereit.”

Az egyik legrégibb, hosszú évtizedek óta sikeresen működő és tízezreknek elismerten segítő mentális tréninget érdemes közelebbről is szemügyre venni. A német Schellbach intézet „pozitiv életvezetést+ célzó mentális tréningjeit a magánvállalkozókon és gazdasági vezetőkön kívül a fiatal élsportolók és az idősödő értelmiségiek is tömegesen vették igénybe. Schellbach alapelvei:

A gondolatokkal, amelyek érzelmeinket uralják, s vezetnek bennünket, győzhetünk vagy veszthetünk A mentális tréning fejleszti és kompjuterként beprogramozza agyunkat.A mentális erő fejlesztésének törvénye: egy lehetőség tartós igenlése olyan hitté válik, amely hegyeket mozgat! A kitűzött cél elképzelése, mint tartósan ismétlődő, mentális őskép, lényünk alsóbb, tudattalan rétegeibe ágyazódik és magától értetődő lesz. Igy egészen más emberré válhatunk, új szokásokkal és képességekkel. Tisztázzuk önmagunkkal, hogy mit várunk az élettől. Ha ez egyértelmű, következhet a mentális tréning Az intézet mentális tréningjei nemcsak intenziv csoportprogramokon, hanem audiokazettákon is elérhetőek. Bevezető tájékoztatásul ezekről nagyjából a következőket közlik:

Új képességeink automatizálása

A környezeti hatások megváltoztatják az embereket! Ez számunkra régóta magától értetődő. De épp ezért nyilvánvaló, hogy a tréningmódszerek alkalmazásával bárki képes lehet önmaga változtatására. Ez azonban tudományos szempontból eddig semmiképp sem volt magától értetődő. Eddig mindent főleg az örökléstől függőnek tartottak. s az élet során elérhető változásokat csak ennek keretei között tartották lehetségesnek. Ez használható érv volt a nevelés és önnevelés kudarcainak magyarázatára A változások kétségkívül mindig az egyéni sors keretei között jöhetnek létre (bár gyakran még ezt is kétségbe vonják). „Bármit csinálunk, mégis ugyanazok és ugyanolyanok maradunk.” Ezt igen gyakran halljuk, amikor az embereket arról akarják meggyőzni, hogy csak az egyéni alkat az oka annak, ha egy különben értelmes egyén sikertelenné válik.

Viszont ma már tudjuk, hogy a külső hatások még az ember testi jellemzőit is megváltoztathatják. Igy alakul ki fokozatosan pl. egy tipikus „nagyvárosi ember”, korunk életmódjának, szociális és higiénés viszonyainak, táplálkozási és munkafeltételeinek, valamint a genetikus és hormonális tényezők hatására. Ez a megállapítás antropológusoktól származik, akik az ember változó jellemzőit tanulmányozzák. Ebből logikusan adódik az a következtetés, hogy az ember képességei és lényegi vonásai is megváltozhatnak. Ez a folyamat persze automatikusan zajlik, s épp így az is, hogy korunk negativ környezeti hatásai révén az emberek egyre egyoldalúbbá válnak. Ezt mutatja már az a tény is, hogy egyre kevésbé gondolkoznak alkotó módon. Ám ez sem vonja kétségbe azt a lehetőséget, hogy lényünket, képességeinket és jellemünket megfelelő tanulás és gyakorlás révén tudatosan és szándékosan a kívánt, pozitiv irányban fejleszthetjük.

Ez viszont döntő érvet jelent annak bizonyításához, hogy egyáltalán nem elkerülhetetlen sorscsapás, ha valamilyen személyes okból sikertelenek vagyunk és nem érjük el céljainkat. Önmagunk megváltoztatásával ugyanis az életünk is megváltozik. Mindenesetre ezt a célt csak ugyanolyan odaadással és energia-ráfordítással érhetjük el, mint amilyet egy hobbinak, vagy kedvenc időtöltésnek áldozunk. Pusztán jó szándékkal ezen a téren nem sokra megyünk. Épp ezért a szükséges tréning rendszeres önfejlesztő munkát jelent, amit komolyan és kitartóan kell folytatni.

Mindez a tudattalanunk sikert eredményező hatóerőinek automatizálása révén történhet; ezt azonban nem akarati erőfeszítésekkel, hanem azok tartósan ismétlődő befolyásolásával lehet biztonságosan elérni. A jó szándék nyilván elengedhetetlen feltétel, de önmagában nem elegendő. A valódi változáshoz a „belső kapcsolórendszert” kell megváltoztatni. A siker csak úgy érhető el, ha az egész személyiség sikeres reagálása és viselkedése ugyanolyan spontánul – vagyis mintegy magától – jön létre, mint a korábbi negativ reagálás és viselkedés. Ezt az eredményt pozitiv képességeink mentális tréningje révén érhetjük el.

Más szóval: el kell érnünk, hogy a sikeres cselekvéshez szükséges képességek automatikusan működjenek, ha a helyzet úgy kívánja. Ha ezt elértük, akkor már sokkal könnyebb lesz bármely egyéni siker elérése. Ezzel kapcsolatban jelentős szerepe van a gátlásosság egyénre jellemző mértékének is. Minél erősebbek a gátlások, annál kisebb a teljesítmény. A törekvések érvényesülését az ellenállás mértéke korlátozza. Gátlások nélkül minden könnyebben megy, alig igényel erőkifejtést. Sőt, ez esetben a munka elvégzése, a feladat megoldása nagy örömmel jár.

Az élet irányításának pszichodinamikus módszere

Igy már érthető a mentális tréning jelentősége. Gyakorlatilag arról van szó, hogy képességeink módszeres fejlesztése révén azok szinte automatikusan működjenek. De persze nemcsak a képességeinket fejlesztjük, hanem azt is, amit „az ember pozitiv lényegének” nevezhetünk. Nemcsak mi rendelkezünk egy bizonyos karakterrel és egyéni lényeggel, hanem ezek is rendelkeznek velünk. Ezáltal minden cselekedetünket ez a karakter és lényegi vonás vezérli, éspedig ezek jellegétől függően pozitiv vagy negativ irányban. Tudjuk azonban, hogy életünk sikeressé tételére csak akkor van lehetőség, ha személyiségünk minőségileg pozitiv. Schillernek igaza van abban, hogy az ember sorsa a jellemvonásaitól függ. Ugyanígy igaz, hogy az élet céltudatos és sikeres alakításához a negativ jellemvonásokat meg kell változtatni. Az egyéni sikerek titka épp az, hogy lényegi jellemvonásainkat a siker előfeltételeinek megfelelően módosítsuk.

A sikerek elérésének Schellbach szerint két útja van. Egyik a tudatos koncentráció révén gyakorolt, állandó erőfeszítések útja; a másik a siker képességének mentális tréningje. Az első alig vezethet nagy sikerekhez. Ebből ered az a szemlélet, miszerint az ember karaktere változtathatatlan és befolyásolhatatlan. Tapasztalataink folytán azonban ezzel nem értünk egyet., mert tudjuk, hogy az ember sok vonatkozásban képes önmagát megváltoztatni, ha figyelembe veszi és alkalmazza a gondolkozás törvényszerűségeit.

Ennek értékes eszköze a mentális tréning, amit egyéni sikereink és boldogulásunk érdekében igénybe vehetünk. Ez pszichoterápia és agytréning is egyben. Mozgósítja és koordinálja a ganglionokat épp úgy, mint a lelki működés szubtilis erőit.. Ezzel a tréninggel minden olyan tényező változását elérhetjük, amelyek az emberi tudatot és lelki működést befolyásolhatják.E tréning hatása négy területen nyilvánulhat meg:

1. Legfőbb szerepe önmagunk kezelése, vagyis az önkontrol terén mutatkozik. Ide tartozik a személyes gyengeségek és mindenfajta lelki gátlás megszűntetése. E fő feladat megoldásából adódik

2. a mentális tréning további szakaszainak elérése, például a testi vitalitás, teljesítő-képesség és egészség biztosítása vagy helyreállítása.

3. Fontos cél a szociális, a foglalkozásbeli vagy üzleti sikerek képességeinek fejlesztése is. Ez mindenképpen a teljesítmény kérdése, akár saját vállalkozásunk van, akár alkalmazottak és munkatársak vagyunk. Lehetőség szerint gazdaságilag függetlenedésre, anyagi létfeltételeink biztosítására törekszünk. Igazi csúcseredményeket ezen a téren is csak saját képességeinkkel érhetünk el.

4. A mentális tréning negyedik hatásköre átfog mindent, ami bármely cél kreativ, alkotó megközelítésével függ össze. Ez a személyes sikerek és karrier minden vonatkozásának kiinduló pontja. Az egyéni életpálya sikeres vezetése szempontjából ez azért fontos, mert mindenfajta haladás alkotó gondolkozást feltételez.

A mentális tréning tehát az egész életet megváltoztatja egy sikeres és boldog élet esélyeinek és lehetőségeinek megismerésével és megvalósításának módjaival. A sikert azonban nem pusztán az egyes gyakorlatok meghallgatása biztosítja, hanem csak a rendszeres, napi tréning! Ehhez agyunkban új pályákat kell kiépíteni, új, pozitiv törekvéseket kell létrehozni, hogy ezáltal bennünk a testi és lelki folyamatok az elérni kívánt célok érdekében automatizálódjanak. A sikeres egyént ezek az automatizált folyamatok hozzák létre.

Az „archetipusok” ( ősképek) hatalma

Schellbach abból indul ki, hogy mindenkit a saját energiája mozgat, s ez a testi és lelki folyamatain keresztül nyilvánul meg. A lelki élet törvényszerűségei révén ez határozza meg a közérzetünket, továbbá gondolkodásunkat és viselkedésünket is befolyásolja. Hasonlít az elektromossághoz. Attól függően, hogy mi irányítja, lehet építő vagy romboló hatású az élet, az egészség vagy a siker szempontjából.

Tudattalanjában mindenkinél előfordulnak pozitiv és negativ gondolatok egyaránt. Attól függően, hogy milyen gondolatok befolyásolnak leginkább, a nekik megfelelő hatásokat tapasztalhatjuk. Egy gondolat, vagy bizonyos elképzelés annál erősebb és uralkodóbb, minél inkább ráirányul a figyelem. A figyelem összpontosítása egy gondolatra nemcsak tudatosan és szándékosan történhet, hanem tudattalanul, sőt, tudatos szándékunk ellenére is. Ha a figyelem tudattalanul pozitiv gondolatokra irányul, az számunkra kedvező. Ám a negativ gondolatok esetén gyakran súlyos következmények adódnak. Sajnos, legtöbbször ez a helyzet. A negativ gondolatok okai a legtöbb embernél előforduló szorongások és félelmek egy nem kívánt eseménytől. Nagy szerepet játszhat ebben a környezet, amely figyelmünket kénytelen.kelletlen a negativumok felé irányítja. Aztán, ha egy bizonyos gondolat bennünk meggyökerezik, akkor könnyen meg is valósítja önmagát, még ha látszólag semmi oka sincs a megvalósításnak. Elég meglepőnek tűnhet, de minden, amit teszünk, vagy reagálunk, az uralkodó gondolatokra vezethető vissza. Sőt, az értelmünk is csaknem védtelen az érzelmileg túlfűtött elképzelések hatásával szemben. A kellemes vagy kellemetlen érzések oka rendszerint a gondolat- és fantáziavilágunkban keresendő, hacsak nem közvetlenül valamilyen testi folyamat hozza létre.

Még a stressz kísérő jelenségeként bekövetkező neuraszténiát is legtöbbször a negativ gondolatok hatása váltja ki. A negativ gondolatok elleni állandó küzdelem tönkreteszi az idegeket. Az ideggyengeség következményeként pedig olyan mértékű belső nyugtalanságot és koncentráció-hiányt hoz létre, hogy az egyén végül bármilyen teljesítményre képtelenné válik. Leginkább az érdekelhet bennünket: hogyan lehet a gondolatok erejét, s ezzel együtt a bwlső energiák irányítását elsajátítani. Ennek módját a mentális tréning szabályszerűségeinek megismerése teszi lehetővé. Figyelmünket ezáltal olyan intenziven koncentrálhatjuk bizonyos ősképekre, hogy ezek az energiák kizárólagos irányítói lesznek, s ezáltal az egész szervezetet és a lelki működéseket úgy befolyásolják, ahogyan arra az egészség, a sikerek és az alkotóerő érdekében szükség lehet. Tehát csak azok a gondolatok és ősképek fognak bennünket irányítani, amelyekre figyelmünket fordítjuk. Ugyanis a figyelem ama gondolatok és eszmék (ősképek) mozgósításának eszköze, amelyektől reagálásunk és viselkedésünk irányítását várjuk. Ez akkor történhet meg, ha pozitiv önszuggesztiónk a tudattalanban beágyazódik, gyökeret ver, s ezzel meggyőződéssé válik, s ettől kezdve mozgósít és irányít bennünket.

A mentális tréning felépítése és gyakorlása

A meditáció előtt az idegfeszültségek feloldását kell elérni.. A lazítási gyakorlat: célja minden testi és idegfeszültség megszűntetése. Ennek érdekében kényelmes, fekvő helyzetben, szemünket becsukva minden tagunkat tudatosan és teljesen ellazítjuk. Az izmok ellazítása után tudatos lelki-szellemi ellazulás következik. Ennek érdekében lehetőleg minden gondolatot ki kell kapcsolni. Ezt elősegíti, ha a felmerülő gondolatok iránt közömbösséget mutatunk és kizárólag a nyugalomra figyelünk, mint a legjobbra és legszebbre, ami velünk történhet. A gyakorlat során fontos, hogy a nyugalom bekövetkeztét magától értetődőnek tartsuk. Ez valóban magától jön, ha teljesen átadjuk magunkat a nyugalom élvezetének. A teljes ellazulás alapvető feltétele a meditációnak.

Automatizálási gyakorlatok. Cél: az automatikus késztetések kiépítése a tudattalanban; a személyiségünk és képességeink feletti hatalom növelése. Az ilyen gyakorlatok a leghatékonyabb befolyásolói a tudattalanunk alakításának. A hatás sokrétű. Megismerő gondolkozásunkat épp úgy mozgósítja és irányítja, mint az agyi mechanizmusokat. Ez teszi lehetővé a szabadulást a lelki kényszertől (és függőségektől). Vagyis pszichoterápia és agyi tréning. Ez a legjobb gyógyszer testi és lelki egészségünk biztosításához.

Gondolatok és erők. Amit újra és újra elgondolunk, az könnyen valósággá válik. Minden tanulás és fejlődés alapja a rendszeres gyakorlás. Ezzel alakíthatjuk legbelsőbb lényegünket, és automatizálhatjuk a kívánt, pozitiv késztetéseket. Igy befolyásolhatjuk lelki kapcsolóközpontunkat és képességeinket. Minél jobban sikerül a gyakorlatok során minden más gondolatot kikapcsolva csak a gyakorlatra koncentrálni, annál erősebb lesz a hatás. Ez eleinte nem könnyű, mert a gondolatok könnyen eltévednek. Ezért szükséges a gyakorlatban minden szót együtt mondani és elfogadni, s mint magától értetődőt feltételezni, hogy a kívánt képességek már rendelkezésünkre állnak. Ez erősíti a koncentrációt és megvéd a gondolatok eltévedésétől. Ha egyidejűleg kimondjuk, amire koncentrálunk, akkor a testünk is felveszi az autoszuggesztió ritmusát.

Meditációs gyakorlatok. Cél: szellemi önfejlesztés. A meditációban (amelynek lényege: belső szemlélődés) a gyakorlat célját olyan határozottan képzeljük magunk elé, hogy az már erőteljes ősképpé válik. Ezt a figyelem koncentrációjával, az agyműködés aktivizálásával érhetjük el. A meditáció lényege, hogy az életet egy magasabb pontról szemléljük, így felismerjük az adott helyzet összefüggéseit, s egyben kizárjuk a negativ gondolatokat és befolyásokat. Vagyis kezünkbe vesszük a kibontakozás folyamatát a tudattalan alkotó erőinek mozgósításával és tudatosításával.

A tudatos mélylégzés. Cél: a testi és lelki energiák és teljesítmények növelése. A mélylégzési gyakorlatok különleges jelentőségűek az egész szervezet számára. Az egyenletes, mély be- és kilégzés nemcsak a szervezet kedvező működését biztosítja, hanem oldja az idegfeszültséget és a lelki görcsöket is. A gyakorlat során alkalmazott, ritmikus légzés-tréning a jó kőzérzet létrehozásán túl azt is elősegíti, hogy a ritmikus mélylégzés szokássá válik és beépül a tudattalanunkba.

Kétségtelen ugyan, hogy ebben a Schellbach-féle mentális tréningben is vannak megkérdőjelezhető részletek, de az a tény, hogy a fejlesztő szuggesztiv és autoszuggesztiv hatások rendszeres gyakorlására alapoz, összhangban áll a korszerű pszichológiai szemlélettel, s valószínűleg könnyen továbbfejleszthető. Például az ajánlott mélylégzési gyakorlatoknál nemcsak a ritmikus be- és kilégzést kellene gyakorolni, hanem a jógából ismert légzésformákat is, amelyek még jobban erősítik a szervezet működése feletti kontroll képességét.

23. A jóga: önfejlesztés?

Nem meglepő, hogy az utóbbi évtizedekben valósággal divatba jött a jóga; nemcsak nálunk, hanem a nyugati országokban is újabb és újabb könyvek jelentek meg róla és különböző „jóga-studiók” működnek. Selva Raja Yesudian könyve óta, amely a második világháború éveiben jelent meg először magyarul, az 1950-es évek kivételével egész könyvtárnyi népszerűsítő irodalom keletkezett hazánkban is, s így nemcsak a közvélemény, hanem orvosok, pszichológusok és más szakemberek is egyre inkább érdeklődnek az ősi jóga különböző változatai iránt. Minthogy azonban többféle jóga van, a különböző irányzatok számára egészen mást jelent a jóga, s ez sok vitára ad alkalmat. Ám ezek a viták többnyire tájékozatlanságot és felületességet árulnak el a jóga-iskolák lényegének ismerete terén. Időszerű ezért megkísérelni egy viszonylag objektiv kép kialakítását.

A jóga eredete

A lényeg megértéséhez legalább nagy vonalakban ismernünk kell a jóga történelmi kialakulását és fejlődését. Eredete valójában a „történelem előtti idők” homályába vész, vagyis megbízható adatokkal nem rendelkezünk. Tény viszont, hogy a Mohanjo Daro-ban, az Indus alsó folyása mentén feltárt, kb. ötezer évvel ezelőtti sumér-dravida civilizáció egyes maradványainak tanusága szerint a jóga bizonyos jellemző formáit, testtartásait már akkor is gyakorolták. Egy kerámiatábla például jógaülésben ábrázolja Siva istent, akit később a jógik patrónusukként tiszteltek.

Az ősi jóga valószínűleg mágikus szertartásokkal függött össze, kapcsolódott a sivaita fallosz- (lingam) kultuszhoz, vagyis az erő, a férfiasság kultuszához. A vegetáció női démonjának neve „jogini” volt (vagyis a „jogi” nőnemű alakja). A jóga-gyakorlatok első. mágikus értelme feltehetőleg a termékenység biztosítása, a természet uralma lehetett. Az antropomorf gondolkozás szerint az, ami erőt ad az embernek önmaga felett, az hatalmat ad a természet felett is. Ez a gondolat váltakozó intenzitással végig kíséri a jóga történetét, de találkozik az újkori okkult törekvésekkel is. Egyes hipotézisek szerint a jóga eredetét Tibetben, vagy Kelet-Szibériában kereshetjük. Az ottani sámánizmus ugyanis tele van a lámaizmus, vagyis a tibeti buddhizmus elemeivel, amelyek az i.sz. 3. században már eljutottak Koreába; de Mongóliába csak a 13. században, . Csakhogy a buddhizmus, amely a jóga népszerűsítóje és továbbfejlesztője volt, nem Tibetben keletkezett, hanem Indiában, az i.e. 6.-5. században. Létrejöttének körülményei megvilágítják a jóga társadalmi szerepének alakulását is.

A jóga és a kasztrendszer

India történetében rendkívüli jelentőségű volt az i.e. második évezred első felében lezajlott árja invázió. (A történelem előtti árja népcsoport eredeti hazája Közép-Ázsia, vagy Kelet-Európa. Az i.e. 3.-2. évezredben különböző irányban vándoroltak; a szanszkrit törzs meghódította Indiát.) Ezt követően alakult ki a sajátos, indiai társadalmi rend, a kasztrendszer, amely alapjaiban egészen a 20.század második feléig fennmaradt. A négy alapvető kaszt: a papok, a nemesi arisztokrácia, a közemberek és a rabszolgák. A kasztrendszer keretei között kialakult ősi hindu vallásban , amelynek szent könyvei a főleg vallásos himnuszokat tartalmazó Védák, a jóga sokáig semmiféle szerepet nem játszott. Üldözték-e, mint egy régebbi kultusz maradványát, vagy csak agyonhallgatták, nem tudjuk. Tény, hogy még a Védákat magyarázó Brahmanák, ezek a vallási ritusokat részletező értekezések sem említik. Csak az Upanishádok könyveiben (jelentése: titkos tanítások) esik szó róla; de köztudomású, hogy az Upanishádok a védikus irodalom utolsó fázisát képezik, s egyre inkább gnosztikus és szinkretikus jellegűek.

A buddhizmus és a vele rokon dzsáinizmus vallási-etikai reform-mozgalma eredetileg főként a korrumpálódott papi kaszt, és a védikus-bráhmánikus hagyományok ellen irányult. Célja: az emberek megszabadítása a szenvedésektől, tekintet nélkül társadalmi helyzetükre. Nem véletlen, hogy ez a két szekta a jógát is a cél megvalósításának szolgálatába állította. A jógának tehát valójában nem sok köze van a kasztrendszerhez és semmiképpen sem tekinthető lényegénél fogva a kasztrendszer ideológiai eszközének, vagy kiszolgálójának. Más kérdés, hogy a jógát többféle célra fel lehet használni és többféle ideológiához kapcsolódhat. Társadalmi szerepének különbségeit a történelmi körülmények határozzák meg.

Kárma, reinkarnáció, nirvána

A buddhizmus csupán egyike a különböző szektáknak, vallási köntösben jelentkező reform-mozgalmaknak, amelyek a jógát is beépítették ideológiájukba illetve céljaik szempontjából felhasználható, gyakorlati módszernek tekintették. A keleti gondolkozásmódot jellegzetesen tükröző ideológiája miatt mégis kiemelkedő jelentőségű a korabeli jóga megértése szempontjából. Itt csak néhány buddhista alapfogalom megemlítésére szorítkozhatok; így elsősorban a „kárma” fogalmára, amelyhez szorosan kapcsolódnak a reinkarnáció és a nirvána fogalmai.

A kárma: a buddhizmus és néhány más, keleti vallás idealista sorselméletének alapfogalma. Egyfajta morális okság-tan ez, amely az emberi szenvedésre és a társadalmi egyenlőtlenségre próbál magyarázatot adni. Eszerint egyéni sorsát mindenki maga készíti elő illetve érdemli ki az előző életében elkövetett cselekedeteivel. A szenvedők tehát előző életük bűnei miatt bűnhődnek. Az egyéni lélek (atman) ugyanis egyik testből a másikba vándorol, miközben egyre tökéletesebbé válhat, s így végül eljut a nirvánába, a teljes szenvtelenség (szenvedés és szenvedélymentesség) állapotába.

A nirvána szó szerinti jelentése: kiégett; vagyis nem jelent mennyei boldogságot, de teljes megsemmisülést sem. Ha misztikus értelmezésétől eltekintünk, inkább végtelen nyugalmat, megbonthatatlan egyensúlyi állapotot érthetünk belőle, amely a buddhizmus szerint megfelelő gyakorlatokkal rövidebb úton, az egyéni életben is elérhető. Ezáltal a lélek mentesül a további reinkarnáció (újra-születés) próbatételeitől.

A számkhya filozófia és a jóga

Az Upanishádok titkos tanaiból több, klasszikus rendszer nőtt ki. Köztük az egyik legjelentősebb a számkhya filozófia, amelyet Kapila (i.e. 7. század) alapított. Ezt a filozófiát a hinduizmus korától, vagyis az időszámításunk kezdete körüli korszaktól úgy tekinthetjük, mint amely a jógával egyenértékű illetve annak filozófiai megalapozása. Az „Isvara-gita” (vagyis „az Úr éneke”, az ún. „Bhagavad-gita” 11. századi, sivaista kiegészítése) 2. fejezetének 40. versében az Úr így szól:

Bemutatom nektek a számkhyát, a legfőbb ismeretet,

amely az egész Vedanta lényegét tartalmazza.

Gondolatunkat erre összpontosítani: ez a jóga.

(P.E. Dumont francia fordítása alapján)

A „Vedanta” itt nem egy különálló filozófiai rendszert jelent, hanem az Upanishádok talaján keletkezett poszt-védikus irodalom egészét, amelynek fő gondolatait a számkhya foglalja össze. Az idézet egyben a számkhya és a jóga közti különbségre is utal. A számkhya-tan felsorolja a lét kategóriáit; az értelmi funkciókat és a szellemi autonómia elérésének szakaszait, s mindezt egy sajátos, hierarchikus sorrendben. Két őselvet különböztet meg: az anyagi természetet (prakriti) és az anyagtalan lelket (purusha). Az anyagi világ 23 „realitása” (tattva) háromféle alaptulajdonsággal (guna) rendelkezik: 1. világosság illetve értelem (sattva), 2. erő illetve szenvedély (raja) és 3. sötétség illetve tehetetlenség (tama). Ezek eredetileg dinamikus egyensúlyban voltak.

A lélek hatására azonban az egyensúly megbomlik. Fejlődési folyamat kezdődik, amelynek végén az egyensúly ismét helyreáll, majd előlről kezdődik a körforgás. A purusha ugyanakkor független az anyagi világtól és örökéletű. Nincsenek részei és tulajdonságai, nincs benne mozgás és aktivitás. Mégsem azonos az Upanishádokban szereplő bráhmán-nal, vagyis a világszellemmel, hanem egyéni jellegű, mint az atman.

Mint látjuk, eléggé kezdetleges és ellentmondásos elképzelésekről van szó, amelyekben azonban dialektikus mozzanatok is szerepelnek. Semmi meglepő sincs abban, hogy az adott korban és társadalomban ez volt a „bölcsesség csúcspontja”. Mi más lehetett volna a jóga fő szerepe, mint hogy elősegítse a figyelem összpontosítását erre a „mély” bölcsességre? Az idők azonban változtak. A számkhya filozófia végleg elavult; a jógs viszont tovább fejlődött, különböző irányokban.

Patandzsáli „jóga-szutrái”

A hinduizmus korának nagy eposzaiban, elsősorban a Mahábharátában és ezen belül a Bhagavad-gitában bőséges utalásokat találunk a jóga módszertani alapelveiről és különböző formáiról. Azonban a jógának, mint az „önfelszabadítás” módszertanának első, klasszikus rendszerét Patandzsáli jóga-szutrái, vagyis aforizmái tartalmazzák. J.H. Woods szerint ezek az aforizmák az i.sz. 4.-5. században keletkeztek.

Patandzsáli műve négy részből áll. Az első a koncentráció lényegével és jelentőségével; a második a tökéletes koncentrálás elérésének módjaival; a harmadik a rendkívüli képességek kifejlesztésével; s végül a negyedik az abszolút tökéletesség és szellemi felszabadultság állapotával foglalkozik. A jóga lényege Patandzsáli szerint a gondolkodás, s vele együtt a viselkedés megrendszabályozása (cittavritti-nirodha). A jógának, mint az intellektuális és morális önfegyelem iskolájának eszerint nyolc eszköze vagy fokozata van, amelyek közül az első öt közvetve, a többi közvetlenül a szellem felszabadítását szolgálja. Az első két fokozat bizonyos etikai előírásokat tartalmaz: ne bántsunk másokat; ne hazudjunk; ne lopjunk; legyünk testileg és erkölcsileg tiszták, segítőkészek, szerények stb. A harmadik a testi egészség és a meditáció szempontjából kedvező testtartásokat; a negyedik pedig a légzésszabályozó gyakorlatokat foglalja magában. Az ötödik fokozat az érzékszervi működések csökkentése, a külvilágtól való elfordulás már a direkt koncentrációs gyakorlatok bevezetéseként szerepel.

Világos, hogy itt nem valamely filozófiai rendszer kidolgozásáról van szó. Inkább módszertani útmutatások ezek, bizonyos lelkiállapot eléréséhez, amelyet a számkhya-filozófiát elfogadó szerző értékesnek, sőt, végső célnak tart. Patandzsáli tehát idealista, s ráadásul skolasztikus: nem mond újat, csak rendszerez. A korábbi dzsáinista és buddhista jógával összehasonlítva a szutrák jógája száraznak és elvontnak tűnik, bár szabatosabb és körülhatároltabb, mint például a Bhagavad-gita irodalmi, epikus jógája.

A középkori, ún. tantrikus jóga elsősorban a gyakorlatok technikáját illetően fejlődött.. S kiterjesztették azokat például a szexuális életre is. (Lásd: Kháma-szutra.)

A jóga újkori története

A középkor végén a kasztrendszerbe merevedett, politikailag elgyengült India nem tudott ellenállni a harcos iszlám nyomásának. A mohamedán hódítás korszakában a buddhizmus jóformán teljesen kiszorult Indiából. De a különböző, buddhizmussal rokon vallási szekták is mintegy illegalitásba kényszerültek. Az iszlám hódítást a nyugati kapitalizmus megjelenésével a gyarmatosítás váltotta fel. Előbb a vízi útat felfedező portugálok, majd az angol tőkések vették birtokukba Indiát, s kezdetét vette a könyörtelen kizsákmányolás. Ezek a körülmények természetesen nem kedveztek a jóga terjedésének és fejlődésének sem. Csak a 19. században, Rámakrisna vallási és társadalmi reform-mozgalma keltette újra életre a jógát azáltal, hogy a különféle, régebbi vallási irányzatokat a jógi lelki tapasztalat egyes fokainak tekintette. A jógának ettől kezdve jelentős szerepe van India függetlenségi mozgalmában is.

A jóga igazi újjászületése azonban akkor kezdődött, amikor a 19. század második felében lehetővé vált, hogy Nyugaton is megismerjék. Ez a folyamat az Upanishádok közzétételével vette kezdetét, amelyet a francia Anquetil du Perron hozott Indiából. Ezt követte a Max Müller által kiadott „Kelet szent könyvei” című sorozat, majd A. Avalon (J. Woodroffe), J.H. Woods és mások fordító és interpretáló működése. Ebbe a munkába a hindu szellemi élet egyes kiválóságai is bekapcsolódtak. A jóga tanulmányozásának két fő vonala Nyugaton a következő: egyrészt szigorúan tudományos síkon, másrészt vallási célzattal történik. Ez utóbbira példaként említhető a Blavatsky asszony által kezdeményezett teozófikus mozgalom, vagy Rudolf Steiner antropozófiai „szecessziója” stb. Ezek a keleti misztikát agnosztikus és keresztény elemekkel ötvözték. Ugyanakkor a 20. század huszas-harmincas éveiben megjelentek az első, népszerűsítő jógakönyvek is.

Orvosi megfigyelések a jógáról

Az említett időszakban több orvos és pszichológus is érdeklődni kezdett a jóga iránt. A francia Th. Brasse 1936-ban kiadta orvosi megfigyeléseit egy jógiról (Presse medicale, 33.sz.) , aki tetszés szerint tudta szívműködését szabályozni; sőt, bizonyos időre szinte fel is függeszteni. A német Tirala meglepő eredménnyel kezdte gyógyítani jógalégzések segítségével a különböző vérnyomás-betegségeket. Tirala szerint a kezdődő érelmeszesedés, asztma, klimakterikus panaszok, egyes gyomor- és szívbajok is jógalégzés révén gyógyíthatók legeredményesebben. Az indiai Lanaslóban orvosi Jógakutató Intézet létesült, amely rendszeresen közli korszerű eljárásokkal végzett vizsgálatainak eredményeit.

Az utóbbi évtizedekben a jógával kapcsolatos orvosi megfigyelések és közlemények mennyisége is növekvő tendenciát mutat. (Sajnos, a legvázlatosabb áttekintésük is külön tanulmányt igényelne.) A vélemények természetesen eltérőek, de általában elismerik, hogy egyesek a jóga révén olyan fokú uralomra tesznek szert a szervi működéseik fölött, amely az átlagember számára elképzelhetetlen és hihetetlen. Ebből az is következik, hogy nem mindenki képes ilyen eredmények elérésére. De talán nem is lehet cél a rendkívüli képességek általánossá tétele.

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a jóga eredetileg nem orvosi, gyógyítási célokat szolgált, így az ilyen célokra alkalmazásának módszereit és feltételeit jórészt még ezután kell megállapítani. Mindenesetre valószínűnek látszik egyes jóga-gyakorlatok terápiás hasznosíthatósága, elsősorban bizonyos funkcionális (pszichoszomatikus) zavarok esetében és a pszichoterápia különböző formáiban. Azonkívül jelentős szerepet kaphat a sportorvostanban, a testi és pszichés prevenció illetve a mentálhigiéne terén stb. Érdemes tehát vázlatosan áttekinteni a jóga egészségvédő módszereit és koncentrációs gyakorlatait.

Az ászanák és a pránajáma

A Hatha-jógának nevezett jóga nyolc fokozata közül, mint láttuk, a harmadik tartalmazza az ászanákat, vagyis testtartásokat. Ezek közül legismertebb az elmélyült koncentrációt közvetlenül szolgáló, jógi ülésmód, amely az ún. törökülésre hasonlít. A különböző testtartások, ászanák száma több tucat. A 16-20 legfontosabbnak tartott ászana kb. egyharmad részben ún. fordított tartás, amelyeknél a láb feljebb van, mint a fej. Az ászanák többsége elsősorban a gerincoszlop, a hát- és hasizmok rugalmassá tételét, erősítését célozza. A végtagok izmait – ellentétben a nyugati sporttal – kevésbé veszik igénybe.

Érdekes ugyanakkor, hogy az ászanák legnagyobb része többé-kevésbé hasonló változatban a nyugati tornarendszerekben sem ismeretlen. Mégis, talán látszólagos egyszerűségük, eszköztelenségük folytán valahogy háttérbe szorulnak a „divatos sportok” (futball stb.) és a tornaszerekkel végzett gyakorlatok mellett. Tény, hogy nem elég látványos, nem elég mozgalmas gyakorlatok ezek, s kevés lehetőséget adnak a versengésre. A jóga nem ismer gyors, erőszakos, vagy mechanikusan ismétlődő, gépies mozdulatokat. Az ászanák: testtartások, vagyis egy-egy helyzetben meghatározott ideig meg kell maradni, közben szabályozott ütemben lélegezve és koncentrálva.

Emiatt egyesek úgy vélik, hogy az ászanák „csak csekély hatást gyakorolhatnak a szervezetre” és nem fejlesztik a testi alapképességeket: az ügyességet, gyorsaságot, az erőt és állóképességet. A látszat azonban csal; ezt bárki ellenőrizheti, ha megpróbál egy-egy nehezebb ászanát. De még a legegyszerűbb fordított tartás is erősen serkenti a hasi és vérkeringési szerveinket, hiszen szokatlan helyzetbe hozza őket. (A fiziológiai hatásmechanizmust természetesen itt nincs mód részletezni.) Ami a testi alapképességeket illeti: a gyorsaságot az ászanak közvetlenül valóban nem gyakoroltatják. De nem nehéz belátni, hogy rugalmas gerinccel, jól fejlett törzsizomzattal, edzett szívvel és tüdővel alkalomadtán igen ügyesen, gyorsan és kitartóan lehet cselekedni. Szokásos ellenérv a jógával szemben, hogy egyes gyakorlatok a túlzott préselés vagy légzésvisszatartás stb. révén károsak lehetnek. Ez annyiban igaz, hogy minden túlzás káros lehet, de persze nemcsak a jógában, hanem bármely más testgyakorlatban is. Épp ezért a jógához értők is hangsúlyozzák a fokozatosság elvét, a túlzások, erőltetések kerülését és azt, hogy a betegek számára nem minden gyakorlat előnyös.

A „pránajáma” szó szerint légzésszünetet jelent, s ezzel valóban az egyik gyakorlat lényegét fejezi ki: azt, hogy a belégzés és a kilégzés között szünetet kell tartani. Ezáltal a szokásos kétszakaszos légzés háromszakaszossá válik. E szakaszok időbeli arányának a jóga nagy jelentőséget tulajdonít. A belégzést egy időegységnek véve (ez általában 6-10 másodperc) , kezdőknél a lélegzet visszatartása egy időegység, de haladóknál kettő, sőt, 3-4 egység is lehet; a kilégzés pedig 1 vagy 2 időegység.. A belégzés hasi-. közép- és magaslégzés egymásutánjából áll. A jógalégzésnek egyébként 8-10 variációja van.

A „prána” fogalmánál érdemes egy pillanatra megállni. Patandzsáli jógaszutráiban -- E.T. Bohanan szerint – ez a fogalom még mentes minden misztikus vagy szimbólikus értelmezéstől. A „Hathajóga-predipiká”-ban és más írásokban viszont a prána már nem pusztán lélegzet, hanem misztikus életerő, vis vitalis, valamilyen kozmikus energia. A fogalom jelentése tehát ma már nem egészen egyértelmű (idealista behatásokat tükröz). Szerencsére ez a jógalégzés hatékonyságán mit sem változtat. Bizonyos, hogy a jógalégzés jelentékenyen növeli a szervezet oxigén-felvételét – egyes adatok szerint 20-25%-kal! – s mindezt minimális fizikai erőkifejtés mellett. Ugyanakkor a rekeszizom és a hasizmok megmozgatásával masszírozza, tornáztatja a hasi szerveket, megszűnteti az esetleges pangásokat stb.

Koncentrációs jógagyakorlatok

A jóga tulajdonképpeni magasabb fokozatai általában kisebb érdeklődést váltanak ki Nyugaton, mint az ászanák és a pránajáma. Ez bizonyos fokig indokoltnak látszik, hiszen éppen itt van a jóga legproblematikusabb, a misztikumhoz leginkább kapcsolható része. Magas fokú koncentráción ugyanis a jóga nem köznapi értelemben vett figyelmet ért, hanem a gondolatok teljes kiküszöbölését illetve megkerülését, túlhaladását. E.T. Bohanan szerint a jógi a tudat-tevékenység tudatos csökkentésével, majd kiiktatásával „igazi énjét” realizálja; koncentrációja regressziv jellegű. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Első stádium: a figyelem összpontosítása a test belsejéből érkező ingerekre és az ún. kundalini-centrumra. Intenziv koncentráció esetén a gerinc alsó részében állítólag vibrációs érzés keletkezik Második stádium: az introverzió fokozása, a figyelem rögzítése a spontánul felmerülő képzetek és gondolatok folyamatára. Harmadik stádium: a fenti folyamatból kiragadott, egyes képzetek hosszabb megfigyelése, belső szemlélete, kontemplációja. A negyedik, végső stádiumban a figyelem az egymást lassan követő képzetek intervallumaira irányul; mintegy mögéjük nézve a gondolattalanság állapotát igyekszik meghosszabbítani. (Ez a szamádhi, tulajdonképpen a transz állapota.)

A végső fokozatok eléréséhez egyes korokban illetve irányzatoknál szükség esetén olyan módszereket is igénybe vettek, mint a test bizonyos pontjainak (pl. a köldöknek) , egy tárgynak, vagy egy szimbólikus ábrának (pl. mandala) kitartó szemlélete, vagy az „óm” és más „szent szavak” vég nélküli ismétlése. Bohanan szerint a szamádhi az alany—tárgy tudat teljes elvesztése, az én és nem-én azonosulása, gondolatoktól mentes „tiszta tudatosság”. Talán olyasmi lehet ez, amilyenről pl. Szabó Lőrinc is vall „A megszűnt Én” című versében:

„…mennyire szűkül, szédül, s hogy hal át

tudatom a tárgyakba, második

személyekbe; mily ősi-primitiv

áram visz, sodor ma is…”

Vitatható azonban, hogy valóban a „tiszta tudatosság” jellemző-e erre az állapotra, vagy inkább az önkívülethez illetve hipnotikus állapothoz hasonlít, amelyben a tudatos, akaratlagos működések redukciója folytán az egyén a szuggesztiv illetve önszuggesztiv hatásokra fokozottabban fogékonnyá válik. Mindezt csak pszichológiai és pszichofiziológiai vizsgálatokkal lehet tisztázni.

Jóga és pszichoterápia

Bár a teljes ellazítás és nyugodttá tétel is jelentős szempont (az ászanák között is vannak kifejezetten ezt eredményezők!), a koncentrációs gyakorlatok fő érdeme valószínűleg mégis a tudatosan kiválasztott hatások aktiv befogadásának elősegítése. Ezek a hatások igen különbözőek lehetnek, testi és lelki vonatkozásban egyaránt. Mint kiderült, a jóga nem vallási vagy világnézeti-filozófiai irányzat – bár kapcsolódhat ilyenekhez is --, hanem az önkontroll, a testi és lelki kiegyensúlyozódás iskolája, mondhatnánk pszichofiziológiai módszertana.

J. H. Schultz „autogén tréningje” eredetileg szintén a jógához kapcsolódott, mint relaxációs gyakorlat, amely a testi és idegrendszeri, pszichofizikai nyugalom megteremtését teszi lehetővé és ezáltal kedvező feltételeket teremt a tudatos önkontrollra és autoszuggesztióra, a rossz beidegzések kiküszöbölésére. Már Coué megállapította, hogy az önszuggesztiót legjobb „szomnolens” állapotban, közvetlenül az elalvás előtt, vagy az ébredés után gyakorolni. Egyes jógagyakorlatok segítségével azonban ilyen állapotokat is létre lehet hozni; így a tudatosan irányított önszuggesztión kívül a hipnoterápiában és általában a pszichoterápiában is hasznosíthatóak. A misztikus sallangoktól megszabadított hatha-jóga tehát alkalmasnak látszik a testi és az emocionális-mentális egészség előmozdítására, ezért indokolt lenne nagyobb figyelmet fordítani rá és gondoskodni minél szélesebb körű prevenciós és terápiás hasznosításáról.

Melléklet: Szépirodalmi ábrázolás

12 vers , nemi élményekről

(Az Üdvözlégy, változás” c. kötetből)

Könyörülj rajtam!

Izzott a dél, énekeltek a fák, a házak, a füvek.

Olyan volt a táj, mint egy óriási, kinyitott füzet.

Olcsó tik-takként kalimpált buta szívem,

Élet, élet, verte a ritmust,

s nem riasztotta semmi sem.

Akkor jöttél te!

Csupa úri modor, csupa „tessék!”,

sima kedvesség, szeretet-festék,

csupa „pardon”, csupa „jaj”, csupa „kár” –

és belém döfted számítón, akár

a gyilkos, ki nevetve öl, rideg

szavaidnak kegyetlen, jéghideg

tőrét szívembe.

Még láttam: egy fürge kis hangya

keresztül suhant a

lábam előtt, s menten

összedőlt a lelkem. Nagyon fájt!

Gyilkos az áldozatát: megrettenve néztél.

Láttad, hogy aludt ki szememben a szép fény

és tudtad, meghalt bennem akkor a remény,

hogy szerelmünk él még.

(Olyan volt, mint egy regény)

Mindezt jól láttad, míg fegyelmezett ajkam

gépiesen kopott, sablonos szavakat mormolt,

megszokott frázis-formákat.

Aztán elmenekültem vad tőröddel szívemben

és egy sarokba ültem.

Most épp haldoklik bennem a vágyam.

Meghalni nem tud, élni viszont nem mer.

Könyörülj rajtam!

Sima, hideg élével álnok jégszavaidnak

vigasz nélkül, gyorsan öld meg

az utolsó, itt felejtett álmot,

s libbenj tova halott agya,

s halott szíve dús, puha szőnyegén.

Szépség koldusa minek is éljen?

csak vágya van, ruhája oly szegény.

Tristesse

Ha zongorázva lelnek alkonyok

és kis szobádba besurran az éj,

s a húron sírnak drága dallamok

a multról, nem vádol szívem, ne félj,

nem néz rád hosszan kérdő, bús szemem,

mely egykor boldogságot tükrözött,

nem kérdi halkan: eljössz-e velem

az úton – hisz ma lelkem üldözött

vadként száz útat jár be szűntelen

bolyongva mindig újabb tájakon,

és nyugtot nem adhat a végtelen

szerelme – elvész, kit vágya von.

Csak egy fáj (mert nékem már nem hiszel,

hiába sírtam érted oly sokat):

Jön majd egy hentes, ki vígan visz el,

s kiméri húsként minden csókodat.

Szerelmes vers

Nagyon haragszom terád –

magaddal sodorsz mindig,

olyat teszünk, mit nem volna szabad!

Megint úgy nézel rám –

Jaj, ne tedd!…

Hisz már a nézésedtől is

megremeg az ölem

és elborítja arcomat a tűz.

Miért reszket a kezed?

Nem! Jaj, ne!..

Inkább ezer csókot adok, nézd,

én így is nagyon szeretlek téged,

látod, azt sem bánom,

ha a mellemet is csókolod,

pedig ezt senkinek sem engedem.

Mért akarod, hogy hátradőljek?

Jaj, csak sötétebb lenne –

úgy szégyelem magam…

Mindegy –

szoríts magadhoz jobban…

A ruhám úgyis kibomlik már –

érzed, milyen forró a testem?

A meztelen húsom is kitárul,

magába vonja tested, mint a mágnes…

Valami megindult most bennem…

Jaj, nagyon szeress!..

… aludjunk most már,

hiszen éjszaka van –

és ez is csak álom.

De te valóság vagy talán!

Elalszom benned

és soha többé

belőled föl nem ébredek!

Előtted nyitva áll

Babonásan zizeg a csillagok telt fénye –

mily égi dallam csendül véle fel?

Porszem kering a végtelenbe,

s a porszemen az élet énekel.

Sugaras fejed szőke láng koszorúzza

Te vagy a szépség maga,

rokona az erőnek, kiből az élet

madárraja száll –

boldog vidék, mely veled határos!

Mert tisztának álmodod a hajnalokat,

homlokodról röppennek az arany delek,

s az esték szemeid mély árnyán

gyűjtik a selymes, lágy nyugalmat.

Téged dícsér a harmat,

s a zsenge fűvek első sóhaja.

Látod, nem is köszöntlek téged,

csak magasra emelem a szívem –

kis mécses ez, de fénye beragyogja

zárt világomat – előtted nyitva áll!

Eléd járulnak hosszú csapatban a szörnyek,

parancsolhatsz nékik, szelíd szavadra

hajolnak mind, és a hétölnyi mélybe

dübörögve betódul a fény,

mint fiatal vízek, ha ledől a gát

és erejük roppant serege elindul –

kis mécsesem belehull özönébe.

Babonásan zizeg a csillagok telt fénye

mily égi dallam csendül véle fel?

Porszem kering tovább a végtelenbe,

s a porszemen az élet énekel.

Ad amantem

Szerelmed hűs kehely –

vagy őrült sztyeppetűz,

iramló lángok lobogása!

Vagy egy érzés csupán,

amelyben fázom, s égek.

Ujjongva száll szívemből föl az ének,

s amikor feltámad a vágy,

testedben nyujtod százezer évek

minden szerelmes asszonyát

Bűvölet

Foglyul ejtett a könnyed bűvölet.

Haragudni akartam rá,

s helyette két kezembe fogtam

szelíd arcát és megcsókoltam.

Azt akartam, hogy könyörögve engeszteljen,

bűnbánóan esküdözve: egyedül engem rejt szívében. –

Ám ő egyetlen szót sem ejtett,

lesütötte szemét és hozzám bújt némán.

Keresztül akartam látni rajta,

de ő, miként a prizma,

ezer színes darabra törve

tükrözte vissza pillantásomat.

Egyszerű, mint a víz –

és mély, miként a tenger.

Diákszerelem

Oly gyerek még, de benne már

az érett nő varázsa vár,

a hamvas, friss gyümölcsé.

Két nagy szemén csillan a fény –

velem lesz mindörökké.

Ő lesz a táj, mely haza hív,

a Vizsla-rét, s a Zalahíd,

hol titkokat kerestünk.

S a két torony a templomon

őrzi első szerelmünk.

Forgószínpad

Tükrök takarják el az álom színpadát,

éles, vagy remegő, tompa fényű tükrök.

Ha éberlétem harsog, a tükörfal zárt.

De kinyílik, midőn

legördül a redőny

a világra nyíló ablakokban.

A tér kitárul –

itt mindig csak most van,

megszűnt a volt, a lesz,

és ami most van: örök.

S emlékek jönnek, hordnak álruhát.

Ős játék tölti be az álom színpadát.

Váratlan kilépsz a téridőből,

s megállsz előttem.

Megismerlek, bár sosem láttalak.

Hiába rejtőzöl álarcok mögé,

hiába változik hang, hajszín, s alak,

ösztönöm átlát

és tudom, mivégre

űzöd bolondos játékaidat.

Magadhoz ölelsz most –

láng csap föl az égre!

Kacajod gyöngysor, csengve szétgurul.

Lila palástod lassan rám borul –

aztán csak pernye hull,

sokáig, egyre hull –

magam maradok.

Tükröm bezárul lassan.

Ám fordul a színpad a tükör mögött,

s tudom: előlépsz új alakban.

Az állomáson

Tolongás, idegen arcok –

vonatok jönnek, s mennek.

Egyszercsak megláttalak!

Álltál a peronon,

te sudár és gyönyörű –

kiléptél álmaimból!

Mindened én terveztem,

mozdulatod belőlem indul,

tudom, milyen a hangod –

az én hangom az.

Körötted névtelen tömeg –

tenger a sziget körül,

ahová el kell jutnom

végre, hajótörötten…

Ünnep

Egy szempár:

Csöndes, derűs mosoly.

Egy szempár:

Ígéret, vágy-varázslat –

fényes, meleg, komoly.

Egy szempár:

beteljesülés hírnöke,

új világ nyitánya,

pirosbetűs ünnep.

Áldott a nap, mely megfoganta,

áldott az öl, mely őt kihordta,

áldott az út, mely felém hozta.

Édes végzet –

ölelj magadba.

Elkésett tanulság

Várok. Egyre várok.

Múlnak az órák, a napok,

s nem kopog senki. A múlt körbe jár.

Fakóbb lesz nyara annak, aki vár.

Az Igaziról már nem beszélek.

Csömöröm van

a langyosvíz-ízű, onániaszerű

hitvesi ölelésektől.

Csömöröm van

az eleve elvetélt kísérletektől,

a pótlék nőktől,

a sors-impotenciától, mely évekig

érzelmi sivatagba számkivetett.

Kalitkába zárt madárként

nézem a röpködőket,

s lemondóan dobálom feléjük

esdő pillantásaimat.

Elsuhannak, és észre se vesznek.

S én kőnehéz szívet cipelek tovább –

nem kell a róka-bölcsesség.

Lassan beérkezem a

tragikomikus sóvárgások kikötőjébe

és búcsút veszek

a felgyülemlett sóhajoktól.

Nem tudtam élni életemmel.

Belebonyolódtam a látszatokba

és tőrbe csaltak a kompromisszumok.

Most aztán jajgatok,

sírásra görbült szájjal átkozódom –

de mindez nem segít.

Visszapörgethetem-e sejtjeimben az időt?

Sorsom tábláját lehet-e újra írni?

Vicinális életem

tovább döcög az ósdi síneken –

várják poros kis állomások.

(S egy zárt vagonban, elgyötörten

fel-felüvölt a szürkületben

egy szabadulni vágyó vadállat)

Te

Álmokból szőtt takaró,

virágkehely, mely épp kibomlik,

hársfaillat az esti szélben –

Érzékeink azonos hullámhossza,

kifogyhatatlan öröm-akkumulátor,

örök forrás a sivatagban

Borús világom atom-napja, te,

tengermélyig hatol tündöklésed,

betölti létem bús barlangjait –

Gyermek vagyok, anyám vagy, látlak,

varázsolsz mesét, jóízű álmot,

mosolygós, üde ébredést –

Gyermek vagy, elbújsz, megtalállak,

kacagások verik föl a házat.

Vágyaim derűs otthona –

jaj, hova tűntél el, hova?

Nászéjszaka egy barlangban

A fennsík az örökkévaló dolgok nyugalmában szendergett a napfényben. Gyér fű, bogáncsok, cserjék vegetáltak a mészkősziklák tövén, néhol egy-egy csenevész cserfa kapaszkodott szomjasan a kövek között, Gyíkok surrantak, lihegve sütkéreztek a napon, fönn a magasban pedig egy nagy madár kerengett. A fennsík élte a maga életét, éppúgy, mint ezer vagy százezer éve.

A változatlan felszín alatt, a föld mélyének üregeiben, amelyek keresztül-kasul aláaknázták a fennsíkot, egy másik világ is létezett. Örökös sötétségében cseppkövek növekedtek évezredes lassúsággal, vakrákok úszkáltak a csörgedező vízben, amely időnként – hóolvadás vagy felhőszakadás idején – rohanó, alvilági folyóvá növekedett.

A sötétségnek ezt a birodalmát újabban kíváncsi és vakmerő élőlények zavarták meg időtlen nyugalmában. Eleinte csak néhányan jöttek, óvatosan hatoltak egyre beljebb és beljebb. Bevilágítottak a legapróbb zugokba is. Mindent megmértek, följegyeztek. Később a tágas főág szakaszán kényelmes ösvényt építettek, reflektorokat szereltek fel, s a látogatók kisebb-nagyobb csoportjai, miközben fogvacogva hallgatték a vezetők magyarázatait, egyik ámulatból a másikba estek. Ám a legtöbb látogató örült, ha mielőbb, s ép bőrrel szabadulhatott a fenségesen szép, de nyomasztóan komor világból. Igy a látogatások – ha sűrűbbé váltak is –csak múló epizódokat jelentettek a barlang életében, amelynek mellékágai és kilométeres útvesztői továbbra is feneketlen sötétségbe burkolóztak.

Egy napon a látogatók csoportjából a vezető magyarázata közben észrevétlenül kivált és az egyik mellékágba húzódott két fiatal: egy fiú és egy lány. A fiú ment elöl és kézen fogva húzta maga után a lányt, aki vonakodva és remegve követte.

A mellékág az „óriások termének” egy homályosabb szegletéből indult és a reflektorok ide szűrődő fényében alig néhány méter mélységű fülkének látszott. A sötétben a fiú egyik kezével tapogatózva nyomult előre még néhány lépést, aztán megállt. Egy pillanatig hallgatóztak.

Gyengén, de jól kivehetően ide hallatszottak még a vezető szavai.:

„… mert a cseppkövek elszíneződését a kőzetben levő ásványi anyagok okozzák, melyeket a víz…”

Ekkor a fiú mohón magához ölelte a lányt. A sűrű sötétben szemüket sem kellett lehúnyni, s máris a félálom elvarázsolt világába kerültek, ahol vágy és valóság összemosódik. Testük itt ősi parancsot követve egymásra talált és már nem hallottak semmi mást, csak a szerelem és a nász hangjait. Állva fonódtak össze. Neki dőltek a nyirkos sziklafalnak, s mégis puha fészeknek érezték sötét rejteküket, amit a mámor pelyheivel béleltek ki maguknak. A csend, a homály és a rejtettség érzése megnyitotta bennük a vágy zsilipjeit, s így a sokáig felduzzadt áradat elsöprő erővel lezúdult.

Ahogy a mámor közeledett a csúcshoz, a lány halkan sírni kezdett. De ez a sírás mintha boldog nevetés is lett volna egyben. A fiú egy pillanatra megdöbbent, mert furcsa volt ez így együtt. Pedig vannak nők, akikben a sírás és a nevetés oly közeli rokonok, hogy erősebb érzelmek, indulatok esetén alig választhatók el egymástól. Keveredhetnek, sőt, az egyik gátoltsága esetén helyettesíthetik is egymást. A fiú ezt nem tudta, de érezte, hogy így van ez rendjén. Magához szorította a lányt és rábízta magát a mámor parancsaira.

Nemsokára lazulni kezdett az ölelés, kezdtek magukhoz térni. A lány szepegett még és zsebkendőt keresgélt. A fiú érezte, hogy lábai remegnek. Leguggolt, majd le is ült a fal mellé. Eszébe jutott, hogy hol vannak és feszülten hallgatózott, hallja-e még a turista-vezető hangját. Köröskörül azonban csend volt. Félelmes, mély csend, melynek egy távoli patakcsobogás halk moraja csak keretet adott.

Ezt a csendet nehéz elképzelni annak, aki még nem volt hasonló helyzetben. Ilyen tömör sötétség és ilyen súlyos, idegeket átható csönd sem városon, sem falun nem létezik, akár négy fal között vagyunk, akár a szabad természetben. Távoli vonatfüttyök, autódudálás, kutyaugatás, egy madárhang vagy csak a szél zisegése a bennünket körülvevő életről árulkodik. Szemünk előtt egy idő múlva a teljesnek tűnő sötétben is kibontakoznak a közeli tárgyak körvonalai. A föld mélye viszont az abszolút sötétség birodalma, s ez a sötétség a csend hatását is négyzetre emeli.

-- Hallasz valamit? – kérdezte a fiú suttogva, s közben érezte, hogy hangjába szorongás vegyül. Hirtelen a mámor utolsó felhője, a meleg zsibbadás is elszállt. Egyszerre fázni kezdett. A lány abbahagyta a szipogást.

-- Hallasz valamit? – ismételte a fiú, s a sötétben önkénytelenül a lány keze után nyúlt. Lehúzta magához és egy ideig mindketten mozdulatlanná dermedve figyeltek.

-- Jézusmária! – ijedezett a lány. – Ezek már tovább mentek! Jaj istenem, szaladjunk utánuk! Még biztos utolérjük őket.

Felkapta a műbör-szatyrot, amit maga mellé ejtett a mámor pillanataiban, és első ijedelmétől meglódulva nekiindult a koromsötétnek. Néhány sietős lépés után megbotlott és elesett. A fiú gyufát gyújtott éás melléje ugrott, fölsegítette. A lánynak nem esett különösebb baja, csak a tenyere vérzett kissé, mert egy éles kú fölhasította.

--Őrült vagy! – korholta a fiú, de a hangja ijedt colt és szelid.

-- Először is, nem arról jöttünk…

Tiszta zsebkendőt vett elő és bekötötte a vérző kezet. Aztán újra gyufát gyújtott és megnézte a kötést. Az a sebnél máris átvérzett, ezért szorosabbra húzta. A lány fogai hangosan vacogtak.

--Vedd föl a melegítőt! – mondta a fiú és tapogatózva megkereste a lány táskáját.

-- Nem! Ne!... Hagyjad most azt! Menjünk utánuk! Utól kell érnünk őket! Gyújts már gyufát! Talán még nem késő!...

A lány hideglelősen remegett. Könyörgő és reménykedő szavai izgatott sírásba fulladtak, A fiú érezte, hogy erősnek és nyugodtnak kell lennie, mert nemcsak önmagáért felelős, hanem a lányért is, aki most tőle vár segítséget. Az is átvillant rajta, hogy ez a szegény kislány miatta került ilyen kellemetlen helyzetbe. Feléje nyúlt a sötétben, hogy megsimogassa és vigasztalja, de a lány türelmetlenül ellökte a kezét.

--Gyerünk már, nem érted?! Minden pillanatért kár! Most még biztosan nem érték el a kijáratot. T0alán észre sem vennék, hogy lemaradtunk.

-- Jó, de először is tisztáznunk kell, hogy merről jöttünk, különben eltévedünk! – mondta a fiú. A fellobbanó gyufa halvány fénye piszkosszürke, könnyező falakról hullott vissza. Egy folyosó kiöblösödő részében voltak. A néhány méter szélességű fülkéből három irányban nyílt kivezető út.

-- Szüzanyám! – ijedt meg újra a lány. – Hát most merre?

De a fiú is képtelen volt tájékozódni. Újabb gyufát gyújtott és bizonytalanságát leplezve rámutatott az egyik „kijáratra”.

--Azt hiszem, erre!...

Még gyorsan megnézte a karóráját, mielőtt körmére égett a gyufa. Négy óra múlt tíz perccel. Eszébe jutott, hogy a csoport fél négykor indult, és a sétát háromnegyed órásnak hirdették.

.. Öt perc múlva elérik a kijáratot – mondta ki hangosan. – Ebben a sötétben, gyufafénynél már akkor is aligha érnénk utol őket, ha rögtön megtalálnánk a főágat, ahonnan ide jöttünk.

A lányon egyre jobban erőt vett az ijedtség. Követelte, hogy azonnal induljanak. Megfogta a fiú kezét és húzta a találomra kiválasztott irányba. Elérték a folyosót és tapogatózva haladtak előre. Az út enyhén lejtett. A fiú 6-8 lépés után gyufát gyújtott, de még további lépések után sem érték el az „óriások termét”.

-- Vissza kell fordulnunk – mondta a fiú. – Ez nem oda vezet. Különben már rég elértünk volna abba a terembe.

A lány tétovázott.

-- Hátha kiérünk? .. Hiszen nem számoltuk, hány lépést jöttünk befelé…

-- Húsznál többet semmi esetre! .. Egyébként a csoport körülbelül most éri el a kijáratot.

A lány még előre tapogatózott néhány lépést, aztán csüggedten megállt, mint aki feladja a küzdelmet.

-- Megvert engem az isten! – mondta, inkább csak magának. – Most már biztosan kitudódik ez az egész! A kijáratnál észreveszik, hogy hiányzunk, hiszen megszámoltak befelé jövet. Akkor aztán visszajönnek és itt találnak veled, szégyenszemre! Akkor aztán magyarázkodhatunk, a vak is látja!... Minek is kellett ide jönnöm! Uramisten, minek is hallgattam rád! Még ha a férjem lennél… akkor is elsüllyednék a szégyentől! Hát még így, hogy csak pár hete ismerlek! … De én nem is akartam jönni, te rángattál, te kényszerítettél bele ebbe az egészbe!... Nekem eszembe se jutott volna, hogy ez a barlang is van a világon!.... Szűzanyám! Bárcsak sose jöttem volna ide!...

Tehetetlen indulatában megint sírni kezdett.

A fiúnak kényelmetlen érzései támadtak, ha arra gondolt, hogy nyilvános botrány lehet ebből az esetből. Ezt mindenképpen el kell kerülni – határozta el magában. Hiszen sem az ő, sem a lány szülei nem tudják, hogy ők ketten ide jöttek, és úgy volt, hogy az esti vonattal vissza is utaznak. Talán még sikerül. Először is meg kell nyugtatni a lányt.

-- De Erzsikém! – kezdte, majdnem alázatosan. Ám a lány közbevágott:

-- Semmi „Erzsikém”! Azon gondolkozz, hogyan másszunk ki ebből a slamasztikából! Ha ezt otthon megtudják, sosem bocsátom meg neked!

Mintha csak ez a fenyegetés adta volna az ötletet, a fiú egyszerre rájött, mit kell tenniük.

-- Megvan! Ide figyelj! Először is, nem biztos, hogy a kijáratnál megszámolják a népet. Vagy, ha megszámolják is, azt hihetik, hogy a bemenetelnél tévedtek. A csoportban nincs ismerősünk, nem is beszéltünk senkivel. Tehát nem fog feltűnni senkinek, hogy hiányzunk. Legföljebb bekiált majd a vezető, hogy „Halló! Van ott még valaki?! És mivel nem kap választ, azt hiszi, mindenki kiment. Mi pedig szépen megvárjuk a következő csoportot és észrevétlenül csatlakozunk hozzájuk.

-- De mi lesz, ha mégis visszajönnek értünk? -- aggódott a lány. – Hiszen egy idegennek is feltűnhet, hogy nem vagyunk ott. Az egyik férfi például a bejáratnál többször meresztgette rám a szemét.

-- Akkor elbujunk… vagy mit tudom én! De ez nem is valószínű -- tette hozzá a fiú, akit az állítólag figyelő férfi említése határozottan idegesített. A lánynak azonban még egy aggálya támadt.

-- És mi lesz, ha ma már nem jön több csoport?

A fiú egész megrémült ettől a gondolattól, de nem mutatta.

-- Az ki van zárva! – mondta. – Szombat délután van és ilyenkor rengeteg turista szokott ide jönni. Ki is volt írva, hogy fél hatig óránként indulnak csoportok.

-- De csak kellő számú jelentkező esetén! Ez is oda volt írva! – okvetetlenkedett a lány.

-- Na igen, de hát az lesz bőven! – adta a magabiztosat a fiú. – Nemsokára indul a fél ötös turnus! Húsz perc múlva már hallani fogjuk a lépéseiket, és aztán kigyulladnak a reflektorok az „óriások termében”. Addig is legjobb lesz, ha visszamegyünk oda, ahol… ahol az előbb voltunk.

Most, hogy a nyilvános botrány elkerülhetőnek látszott, és a szabadulás harminc perces közelségben lebegett, a dolgok ilyen kedvező kimenetelének lehetősége, amit a fiú fedezett fel, nem maradt hatás nélkül a lányra sem. Meglepetten érezte, hogy már szinte nem is haragszik a fiúra és tulajdonképpen majdnem örül ennek a különleges, izgalmas kalandnak. Eszébe jutott a nemrég átélt mámor, és részben az emléktől, részben a hidegtől megborzongva közelebb húzódott a fiúhoz. Rövid csókolózás után kézenfogva vissza tapogatóztak a tágasabb barlangfülkébe. A fiú leterítette a felöltőjét, rátette a lány melegítőjét, s az így elkészített fekhelyre magát a lányt is ráfektette.

Második nászuk hosszabb és zavartalanabb volt, s a lány is sokkal felszabadultabban viselkedett.

Csak akkor bontották szét az ölelést, amikor már mindketten vacogni kezdtek a hidegtől. A fiú gyufát gyújtott és megnézte az órát. Nem akart hinni a szemének: már öt óra volt! Újabb gyufát gyújtott, s kötben érezte, hogy a dobozban vészesen fogynak a gyufaszálak, Hiába: öt óra volt!

--Erzsi, öltözz! A fél ötös turnusnak már itt kellene lennie!

A lány úgy ugrott fel, mint akit parázs ért. Kapkodva húzta magára a melegítőjét, mialatt a fiú a felöltőjét porolgatta.

-- Maradj csendben, az istenért! Igy nem halljuk meg, ha jönnek.

Minden idegszálukkal figyeltek. De csak a távoli vízcsobogást hallották. Az idő kezdett ólomlábakon vánszorogni. Elmúlt öt perc, elmúlt tíz… s még mindig semmi!

A fél ötös turnus reményét föladták. Vitatkozni kezdtek, hogy lesz-e fél hatos turnus. A fiú bizonygatta, hogy két óra alatt feltétlenül összegyűlik annyi jelentkező. A lány pesszimistább volt, bár inkább csak azért, hogy a fiú meggyőzze. Tudták, hogy ez az utolsó lehetőség. Mármint aznap. Arra pedig még gondolni sem mertek, mi lenne, ha egy egész éjszakát a barlangban kellene tölteniük.

Közben dideregtek, és – hogy gyorsabban múljon az idő – cigarettáztak. A cigaretta parazsánál lehetett látni az órát. Sőt, egy-egy erősebb szíváskor börtönük körvonalai is felderengtek. A lány észrevette, hogy az egyik cseppkő képződmény határozottan ember formájú. Megérintette a fiú kezét

-- Látod azt a kerti törpét? Olyan, mint a Morgó a Hófehérkében. Vagy mint egy Mikulás.

-- Olyan kis gnóm több is van itt… De nézd meg inkább azt a kentaurt, ott ni! – mutatta a fiú, miközben megszívta a cigarettát. A lány nem tudta pontosan, mi az a kentaur. A fiú elmagyarázta, de a lány szerint:

-- Nem kentaur az, hanem oroszlán!

A fiúnak nem volt kedve vitatkozni. Egy ideig csöndben ültek, szívták a cigarettát, s képzeletük egyénileg sajátosan benépesítette a sötétséget. Félig szembe fordulva ültek egymás mellett, felhúzott térdekkel. A lány maga alá tette a műbőr táskát, hogy föl ne fázzon, és kissé oldalt dőlve hátát a fiú combjának támasztotta. A nyirkos hideg így is szinte csontjáig hatolt, s a szervezet heves reszketés-rohamokkal próbált védekezni. Ezektől testének minden porcikája rázkódott. Egyszerre görcsösen megszorította a fiú karját.

-- Te Laci! Olyan ez a barlang, mint egy kripta!... Néha úgy érzem, mintha elevenen eltemettek volna bennünket! … Vagy mintha nem is élnénk, éa ez lenne itt a túlvilág!… Te, borzalmas lenne, ha nem jönnének és eltévednénk! … Itt kellene elpusztulnunk, étlen-szomjan, ebben a sötétben! …

A fiú utolsót szívott a cigarettából. Megnézte az órát, aztán eldobta a csikket és simogatni keudte a lány arcát.

-- Ne félj semmit! Negyed óra múlva ideérnek!

Vigasztalni akarta, pedig maga is vigasztalásra szorult volna. Szavai úgy hullottak a sötétségbe, mintha feneketlen szakadékba estek volna, ahonnan nem remélhető visszhang. Maga is érezte, hogy szavaiból hiányzik a meggyőződés. A lány nem válaszolt. Magába roskadva didergett, s alig érezte a fiú simogatását.

Messziről tisztán hallatszott a víz csobogása. A hang irányát is jól meg lehetett állapítani. Ez volt az egyetlen tájékozódási pont. Sajnos, ez is használhatatlan. Gondolta a fiú, mert az „óriások termében, amit meg kellene találniuk, nem volt patak. Vagy talán mégis?

--Te Erzsi! Nem emlékszel, volt valami patak abban a teremben, ahonnan ide szöktünk?

A lány felriadt.

-- Mi? Patak? Nem… nem emlékszem! Egyszer mentünk át valami patakon, de az még előbb volt…. Laci, én félek és nagyon fázom. Itt most már hiába várunk, ma nem jön több csoport! Nem, ne is mondd, érzem, hogy nem jön. Nekem ebből elég volt!... Nem bánom, akármi lesz, csak kijussunk innen valahogy! Nem bírnám ki, ha egész éjszaka itt kellene dideregnem a sötétben. Induljunk el azonnal és keressük meg a kijáratot! …

A lány nagyon elszántan beszélt. A fiú döbbenten hallgatta. Új és szokatlan volt ez a hang. Mennyire nem ismerjük még egymást! -- villant át rajta, de nem próbált ellentmondani. Belátta, hogy a lánynak tulajdonképpen igaza van.

-- Jó, menjünk! – mondta. – Körülbelül feleúton lehetünk a két kijárat között. Ha megtalálnánk az utat és volna világításunk, tizenöt-húsz perc alatt elérhetnénk a kijáratot. Kár, hogy nincs zseblámpánk. De a legnagyobb baj az, hogy gyufánk is kevés van már.

Megzörgette a gyufásdobozt, majd a tenyerébe öntötte és egyenként megszámolva vissza rakta a szálakat. Tizenkét szál volt! Ennyivel indultak harcba a sötétség birodalma ellen. A lánynak eszébe jutott valami.

--Nem baj! Csak addig legyen elég, amíg a fő utat megtaláljuk. Ott majd megkeressük a villanykapcsolót és bekapcsoljuk a reflektorokat! Láttam, ahogy a vezető kapcsolgatta őket.

-- Ez zseniális ötlet! Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy! -- mondta a fiú és örömében összecsókolta a lányt. Az első szál gyufa tüzénél újra rágyujtottak és megnézték az órát. Öt perc hiányzott csak a hat órához. Aznap tehát valóban nem várhattak több csoportot.

Elindultak, de csakhamar rá kellett jönniük, hogy az irányt megint eltévesztették. A folyosó összeszűkült, nem lehetett tovább menni. Visszatértek hát a fülkébe és a harmadik irány végül helyesnek bizonyult. Eljutottak az „óriások termébe”. Mire az utolsó előtti gyufaszál ellobbant, megtalálták a kapcsolótáblát is. Itt azonban újabb csalódás várt rájuk. Hiába nyomogatták a kapcsológombokat, a reflektorok nem gyulladtak ki.

-- Átkozott hülyék! – szitkozódott a fiú. – Biztosan központilag kikapcsolták az áramot. Most aztán itt állunk egy szál gyufával, és tapogatózhatunk, mint a vakok.

Percekig ott álltak még , nyomogatták a gombokat. Nehezen tudtak beletörődni a csalódásba. Szomjaztál a fényt, valósággal ki voltak éhezve rá, de hiába. Megint a lány szánta el magát először.

-- Mindegy, az a fő, hogy most már talán nem tévedünk el, A sima út és a kapcsolótáblák jelzik az irányt. Úgy emlékszem, helyenként korlát is volt az út mentén. Valahogy csak kivergődünk sötétben is.

Elindultak. Lépésről lépésre tapogatták lábukkal az utat. Kinyújtott fél karjukat összevissza mozgatták maguk előtt. Ez utóbbi ugyan egyelőre felesleges volt, mert az út az óriások termének közepén vezetett át. De hamarosan rájöttek, hogy a lábbal való tapogatózás módszere nagyon bizonytalan.

Ekkor a fiú négykézlábra ereszkedett és úgy tapogatta tovább az utat. A lány pedig szorosan mellette, a kabátjába kapaszkodott. Egyszer csak az út szétágazott. Némi tanakodás után jobbfelé mentek tovább, de zsákutcába kerültek. Az út vége ugyanis kiszélesedett, s akárhogy tapogatóztak, nem találták a folytatást..

-- Ez egy kitérő lehet! – mondta a fiú és leült. – Emlékszem, hogy láttam egypár ilyet, amikor jöttünk befelé. Azért csinálták, hogy közelebbről meg lehessen bámulni egy-egy szép cseppkövet, vagy más effélét. Persze most aztán mehetünk vissza az elágazásig.

-- Jézusmária! Még néhány ilyen kitérő, és holnap reggelig sem érünk ki innen – állapította meg csüggedten a lány. – Amellett borzasztóan éhes vagyok már. Te nem?

-- Dehogynem! – bólintott a fiú. – De erről ne beszéljünk. Ne is gondolj rá! Amire nem gondolunk, az olyan, mintha nem is lenne.

--És ezt épp te mondod, a materialista?! – csodálkozott a lány.

-- Miért? Nem azt mondtam, hogy amire nem gondolok, az nincs, hanem azt, hogy olyan, mintha nem is lenne….

--De hát ez öncsalás!

-- Hát … olyasmi. Bár ez esetben inkább önuralomnak mondanám. De gyerünk tovább!

Visszamásztak az elágazáshoz és a másik irányban folytatták tovább a tapogatózást. Csigalassúsággal haladtak előre, s közben újra és újra zsákutcába, kitérőbe jutottak. Úgy tűnt, hogy órák múltak el, mire elérték a patakot. A kis híd után az út erősen emelkedni kezdett. A lány egy idő múlva kimerült és kérte, hogy pihenjenek egy keveset. Most a fiú ült rá a műbőr táskára egy sziklának támaszkodva. A lány pedig ölébe ült és a vállára hajtotta a fejét.

--Jó így? -- kérdezte a fiú.

-- Nagyon jó! – mondta a lány és megcsókolta a fiú nyakát. -- Már el is felejtettem, hogy éhes vagyok. Itt az öledben a sötéttől sem félek annyira. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Egyedül rég szörnyet haltam volna már! …

A fiú válaszképpen csókokkal borította el.

-- Ugye, velem maradsz ezentúl mindig? -- kérdezte a lány.

-- Veled maradok! -- súgta vissza a fiú és magában megállapította, hogy ezt csakugyan komolyan gondolja. Ugyan még nem akartam megnősülni – jutott eszébe --, de hát végre is miért ne nősülhetnék? Önálló keresetem van, Erzsi pedig ,majd legfeljebb esti tagozaton fejezi be az iskoláját. A katonaidőmet letöltöttem és elegem van már a kalandokból. Ez a kaland is ki tudja, hogy végződik még! Őrültség volt! Hülye könnyelműség és felelőtlenség! Tulajdonképpen csak csókolózni akartam vele; nem is tudom, hogy történt ez az egész. De így még jobb, hiszen érzem, hogy igazán szeret. És ami fő: nemcsak szép, hanem komoly és értelmes is! Százszor többet ér, mint az összes eddigi lányismerőseim. Egyetlen hibája, hogy még vallásos egy kicsit. De nem bigott, s azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást.

-- Erzsikém! – mondta halkan és magához szorította a lányt. – Vedd úgy, hogy mától kezdve a feleségem vagy!

A lány egyszerre még remegni is elfelejtett. Fölnézett ijedt-boldogan, s a gondolat reflexével a fiú tekintetét kereste. De a szeme áthatolhatatlan sötétségbe ütközött. Valahol lent, a barlang láthatatlan mélységeiben visszhangot verve csobogott a patak. A lány egész lényével a fiú szavait ízlelgette, hogy eldönthesse, mennyire veheti azokat komolyan, s életének e sorsdöntő pillanatában hogyan reagáljon rájuk. Pedig valahol legbelül eldöntött ügy volt már ez. Asszonyos odaadással emelte csókra a száját, és nem tiltakozott, amikor a fiú remegő kézzel kibontva ruháit, ismét szeretkezni kezdett vele.

Kissé átmelegedve, de a kimerültségtől félig aléltan dőltek le aztán a nedves, hideg földre, és egymást átölelve nyugtalan álomba meröltek. Riadt álmaiban a lány tűzszemű tigris elől menekült négykézláb, és útját sziklafal zárta el, majd jeges vízbe merült és hallá változva úszott a víz alatt, hogy a következő pillanatban lakásuk sötét és hideg előszobájában dideregjen, ahová kislánykorában szokták kiküldeni büntetésül. A fiú zuhant álmában, majd verekedett. Meztelen testét jégeső verte, és ablaktalan, dohos börtönbe zárták, ahol láncok csörögtek egyre erősebben. Hirtelen fölébredt erre a lánccsörgésre, s egy pillanatig kábultan bámult a sötétbe. A lánccsörgés ezalatt vízcsobogássá alakult. Mintha egy megáradt hegyi patak csobogott volna a közelben, s a barlang vak öblei harsány visszhangot vertek.

A fiú megrémült és fölrázta a lányt.

-- Hallod?

A lány rögtön magához tért.

-- Jézusmária, mi lehet ez?

-- Nem tudom. Azaz hogy… nem lehet más, csak az a patak, amelyiken átjöttünk.

-- De hát az csak csörgedezett. Ez meg úgy zuhog, ,intha megáradt volna.

-- Úgy látszik, zivatar volt odakint és …

-- Szűzanyám! Hiszen akkor nyakunkra jöhet ez a víz! …

Ez az újabb, nem várt veszély egy percre szinte megbénította őket. A legrosszabb az volt, hogy nem is tudták felmérni a veszély nagyságát. Nem látták, mennyit nőtt és merre tart a víz. Végre a fiúnak eszébe jutott az utolsó szál gyufa. A fellobbanó, gyenge fényben látták, hogy nincs közvetlen veszély. A víz valahol lent, tőlük elég messzire harsogott és nem is lehetett olyan nagy, mint első ijedtségükben hitték.

Egy pillanatra látták a felfelé vezető, további utszakaszt is, aztán újra rájuk zuhant a koromsötét.

-- Nincs nagy baj – mondta a fiú megkönnyebbülten -- de azért ideje, hogy tovább menjünk. Azt hiszem, már nem vagyunk messze a kijárattól.

A pihenés és az ijedtség új erőt adott mindkettőjüknek, így viszonylag gyorsan haladtak felfelé. Nemsokára egy lépcsőhöz értek, amely mellett korlát is volt, s ez szinte vezette őket. A lépcső valósággal boldoggá tette őket, mert emlékeztek rá, hogy a kijárat közvetlen közelében van. S egyszerre bele is ütköztek a deszkaajtóba, amelynek hasadékain halvány világosság derengett. A kinti éjszaka fényessége!

Az ajtó azonban zárva volt.

A fiú néhányszor nekifeszült a vállával, hogy talán enged a zár – hiába. Kipróbálták a náluk levő kulcsokat is, de egyik sem nyitotta az ajtót. Itt álltak hát a szabadulás kapujában, és mint az elátkozottak, mégsem léphettek ki a szabad levegőre! A fiú halkan és kitartóan káromkodott. A lány az ajkát harapdálta és azt ajánlotta, hogy kiabáljanak, valaki majdcsak észreveszi őket. A fiú ezt gondolkozás nélkül elvetette, mondván, hogy kár lenne feltűnést kelteni, ha már eddig eljutottak. Elővette a zsebkését és az ajtó hasadékát kezdte tágítani.

Lassú és fáradtságos munka volt, alaposan beleizzadt. De végül sikerült. Akkora rést vágott az ajtó közepe táján, hogy üggyel-bajjal keresztül préselhették magukat, előbb a lány, aztán a fiú.

Odakint már hajnalodott. Az egész világ olyan gyönyörű volt, amilyennek még sohasem látták. Párás meleg sugárzott a földből. A fák leveleiről csöpögött még a víz. Ébredező madarak próbálgatták hangjukat a ligetben. A tavaszi égen felhőket hajtott a szél, s a halványuló csillagok között diadalmasan felragyogott a Vénusz: a hajnal, a szerelem, az élet csillaga.

A szerzőről és eddigi könyveiről

A fikozófia--pszichológia szak egyetemi diplomájának megszerzése után az 1960-as években ifjúságvédelmi felügyelő volt és nevelési tanácsadást is szervezett. Ezt követően felelős szerkesztő lett a Tankönyvkiadónál, ahol megindította a „Pszichológia - nevelőknak" c. könyvsorozatot, amelybe ő maga is írt könyveket. 1970 óta foglalkozik az ifjúságkutatás mellett nemiségtudománnyal, s ezen belül elsősorban szexuál-pszichológiával és szexuálpedagógiával. Célja volt ugyanis, hogy felkészítse a leendő és már dolgozó tanárokat a diákok szexuális nevelésére. Javaslatára 1973-ban a Tanárképző Főiskolákon a "Bevezetés a szexuálpedagógiába" c. könyvének felhasználásával szabadon választható speciálkollégiumok indultak. Vizsgázni azonban nem kellett ebből, s pár éven belül ezt az oktatást abba is hagyták.

Felelős szerkesztői munkája mellett az 1970-es években egyre többen keresték meg, tanácsát kérve magánéleti problémáik megoldásához. Ezért a Családi lap "Orvos válaszol" rovatában, majd egy ifjúsági magazin „A pszichológus válaszol" rovatában minden tanácskérőnek felvilágosítást és javaslatokat adott (a lapban, vagy levélban). A tanácskérők közül sokan fel is keresték, így az egészségügy illetékesének felkérésére szexuális tanácsadó és terápiás magánrendelést indított (1977-től). Közben egyre több szexológiai könyve is megjelent (pl. a dr. Buda Bélával közösen írt Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája" c. könyv is).

Egyik szexuálpszichológiai vizsgálatával 1973-ban doktori címet szerzett, s ezt követően kidolgozta egy Szexológiai Társaság létrehozásának tervét is, de akkor még szó sem lehetett erről. 1983-ban is csak egy „Szexológiai Munkacsoportot" tudott szervezni az akkoriban megalakuló Magyar Pszichiátriai Társaságon belül. A hamarosan 200 tagú Munkacsoport havonta tartott továbbképző előadásokat; beindította az első szexuálterápiás kiképző csoportokat, sőt, 1985-ben megszervezte az első magyar, szexológiai konferenciát (amelynek előadásai könyvalakban is megjelentek). Ezt követően azonban támadások érték, ezért lemondott a szexológiai munkacsoport szervezőtitkári funkciójáról. Igy az 1989-ben megalakult "Magyar Szexológiai Társaságban" sem vett részt, mert az nem felelt meg a tudományosság követelményeinek.

Viszont 1981-től kezdve részt vett több szexológiai Világkongresszuson, azonkívül szexuálpedagógiai speciálkollégiumokat vezetett több egyetemen és főiskolán. 1998-ban pedig létrehozott egy Alapítványt "Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés" címmel, amely rögtön kiadta az első Magyar Szexológiai Szemlét. Ez négy évig, negyedévenként jelent meg. Tartalomjegyzéke és az utolsó két szám ma is olvasható a weblapján, amely 1998 óta egyre bővül, s ma már könyvtárnyi szakirodalom tárháza, amelyen „Szexuálpszichológia" és a „Szexuálpedagógia" tankönyvei is olvashatók. Weblapjának címe: www.szexualpszichologia.hu

Könyvei

Bevezetés a szexuálpedagógiába. 1973, Tankönyvkiadó, 186 p

Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. 1974 (Buda Bélával) Gondolat, 372 p.

(2. kiadás 1988)

Pszichoszexuális fejlődés –párválasztási szocializáció. 1976, Tankönyvk., 168 p. (2. kiad. 1978)

Nemi nevelés a családban. 1976, Medicina, 336 p.

Pszichológia . 1976 (Tanárképző Főisk.tankönyve, társszerzőkkel) Tankönyvkiadó., 446 p. (10. kiad. 1996)

A házasság jövője – avagy a jövő házasságai. 1978, Minerva, 226 p.

Mélylélektan és nevelés. 1979, Tankönyvkiadó., 256 p.

Szexualitás és párkapcsolat a felnőttkorban. 1979 (Buda B. & Cseh-Szombathy L.-val) Tankönyvk.264 p.

Szexuális kultúránkról. 1983, Lapkiadó, 176 p. (Bővített kiadás.: 1986, 326 p.)

A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről. 1984, Gondolat, 299 p.

Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről. 1988, M.E.Sz., 192 p. (fele részben eszperantóul)

Tizenévesek szexualitása. 1988 (Németh E.-vel) Folk-Union, 160 p.

Nyitott házasság – korszerűbb életstílus. 1988, I.P.V., 192 p.

Hogyan éljek? Az életvezetés ABC-je. 1989, Content, 174 p.

A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés. 1990, Unió Kft., 224 p.

Intimkapcsolat kézikönyve. Szeretkezés felsőfokon. 1994, saját kiadás, 272 p.

Szexuálpedagógia – a fogyatékosok körében. év n., B.G. Gyógyped. Főisk., 48 p.

Szexuális szocializáció. Nemi nevelés a családban. 1997, Medicina, 324 p.

Vezérfonal az intézményes szexuális neveléshez. 2000. (M. Szexol. Szemle különszáma)

Szexuális életünk dilemmái. 2002, Hungarovox, 168 p.

Párválasztásaim - naplók, levelek, randevúk tükrében. 2003, saját kiadás, 352 p.

Üdvözlégy, változás! Versek. 2003, 3BT Kiadó, 147 old.

A szexuálpszichológus válaszol – szexről, párkapcsolatról. 2004, Animula, 260 p.

Szexuálpszichológia. Tankönyv és dokumentáció. 2005, Medicina, 280 p.

Szexuálpedagógia. Szexuális egészségnevelés. 2006, Athenaeum, 325 p.

A nemek viszonyának jövője. 2010, Háttér k. 318 p-

Nemiségtudomány – és a magyar valóság. 2012, szerzői kiadás, 247 p.

Idegen nyelvre fordítva

Bgyescseto na braka, ili brakovete na bgyescseto. 1981, Nauka i izkusztvo, Szófia, 228 p.

Kultúra Milosci. 1990, Wyd. KLEKS, Bielsko-Biala, 78 p.

Kultúra na ljubovta. 1990, Pres Esperanto, Szófia, 176 p.

Die Zukunft der Ehe. 1981, Urania V., Leipzig

Fontosabb, általa szerkesztett könyvek:

A családi élet mai problémái: Ahogyan hazai szakértőink látják. Tankönyvkiadó, 1980