Nem ítélem el, mert egyszerű üzletkötés, amelyben mindkét fél azt kapja, amit vár

Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény

A prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap

Illetve:  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

15. Mi a véleménye a mai fogamzásgátló módszerekről és azok használatáról?

Az  „antibébi”  tabletták és a kondomok ma már biztonságosnak mondhatók

Hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá vagy nem jól használják

A családtervezés természetes módszerekkel is megoldható lenne, ha ismernék ezeket

Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)

Nemcsak fogamzást gátol, de kielégülést is biztosít közösülés helyett a petting

Illetve:  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

16. Hogyan ítéli meg a  terhességmegszakítás  mai szabályozását?

A népesség hazai fogyatkozásának egyik fő oka a sok művi abortusz

A terhesség megszakítása gyilkosságnak minősül, ezért elfogadhatatlan

A véletlenül, vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető

A létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye

Megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor

Illetve:   . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

17.  Véleménye szerint van-e jövője a házasság intézményének?

A  házasság, mint a család alapja, szükséges  intézmény  marad

Túl sok kötöttséggel járó, idejétmúlt intézmény, amelynek nincs jövője

Világszerte válságba került, de új tipusai jönnek létre

A  hagyományos házasság helyébe egyenrangú partnerek szabad kapcsolata lép

Illetve:  . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

18.  Igaznak tartja-e, hogy a nők kizárólagosságra, a férfiak változatos kapcsolatokra törekszenek?

Egyetértek, magam is ezt tapasztalom, a női és férfi természet ugyanis különböző

Nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot s ugyanúgy joga is van hozzá

Azért nem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására  törekszik

Ez a körülményektől és neveléstől függően egyénenként különböző

Illetve:  . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . .

19. Jelenleg milyen jellegű párkapcsolatot tart legkedvezőbbnek?

Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot

Egymást követően több, szerelmi jellegű  kapcsolatot

Egy állandó és több ideiglenes, hosszabb-rövidebb kapcsolatot

Az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változó kapcsolatokat

Illetve:  . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

20.  Főleg  mi  várható az intim párkapcsolattól?

Rendszeres és kielégítő nemi élet

Életerős  saját  gyermek(ek) létrejötte és felnevelése

Segítség az érvényesüléshez,egyéni  célok eléréséhez

Biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás

Illetve:  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

21.  Milyen alapfeltételei vannak egy jó és tartós párkapcsolatnak / házasságnak?

Kölcsönös szerelem és szexuális összhang

Anyagi megalapozottság, megfelelő jövedelem, lakás  stb.

Érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása

Hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint

Kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól

Illetve:   . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

22.   Mi a teendő, ha a partnerek között elmúlik a szerelem, s a szex is akadozik?

Ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni

Meg kell vizsgálni, ki felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon

A  szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni

Pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére

Illetve:  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

23.   Milyen esetben tartja indokoltnak a féltékenységet?

Aki igazán szerelmes, az féltékenyen őrzi szerelmét

Vetélytárs, vagy félrelépés gyanúja esetén jogos a féltékenység

A  féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot

A mai,férficentrikus társadalomban a féltékenység leküzdhetetlen

Illetve:  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . .

24.   Mi a véleménye az úgynevezett  szexuális  forradalomról?

Állítólag már lezajlott, amit nem hiszek, mert nem érzek változást

Sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek

Ma inkább „antiszexuális forradalom” van, erősödött a szexuáltabu

A nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást

Illetve:  . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

25.  Mi a véleménye az egyenjogú, nyitott  párkapcsolatról, házasságról?

Nem világos, hogy a nyitottság   mit jelent és meddig terjedhet

Egyenjogú partnerek ne sajátítsák ki és ne korlátozzák egymást

Az egyéni szabadság mértékében meg kell egyezniük a partnereknek

A  hűség nem azonosítható az érzelmi és szexuális kizárólagossággal

A házastársak, mint egymással szolidáris jó barátok, szabad emberek maradhatnak

Illetve:  . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

26.   Milyennek ítéli  a felnőtt férfiak  és nők szexuális kultúráját  hazánkban?

Úgy tűnik, hogy nálunk a nők szexuálisan kulturáltabbak, mint a férfiak

A  férfiak helyzetük és igényeik folytán nagyobb szexuális műveltségre tettek szert

Sajnos, nálunk a szexuális viselkedés színvonala mindkét nemnél nagyon alacsony

Nem hiszem, hogy elmaradnánk ezen a téren a nyugati országoktól

Sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt

A  bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés

Illetve:   . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Befejezésül néhány általános adat :

a)  Neme:   férfi      --    nő

b)  Életkora: . . . . .  éves

c)   Iskolai végzettsége: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

d)  Családi állapota:   ………. . . . . . . . . . ..

e)  Világnézeti / vallási  beállítottsága::  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kívülállók számára meglepő lehet, hogy jóval több nő mutatott érdeklődést  e „kényes”  kérdések iránt, mint férfi.  A válaszolók aránya: jó kétharmaduk nő, alig egyharmaduk férfi.  Közismert ugyan, hogy a nők minden kapcsolatot, de főleg az intim kapcsolatokat fontosabbnak tartják és szívesebben beszélnek róluk, mint a férfiak, s ez nyilván a hagyományos nemi szerepükkel függ össze.  De valószínűsíthetjük, hogy – ha nem is mutatják ki – a férfiak számára is majdnem ugyanolyan fontosak az intim kapcsolat, a férfi—nő viszony problémái.  Egy amerikai kutató (S. Baron-Cohen, 2006)  ezt az eltérést azzal magyarázza, hogy a női és férfi agyak közötti jelentős különbség folytán a nők „empatikusak”, beleérzők;  a férfiak viszont rendszerező, oknyomozó beállítottságúak.  Bár a gyakorlatban sokszor van így, de az ellentéte is előfordul; tehát nyilván a körülmények a döntőek a szemléletbeli különbségek kialakulásában.

Bevezetőként érdemes megnézni egy 19 éves, érettségizett lány  titikus válaszsorát:

1.A partneremmel elég rendszeresen megbeszéljük.

2.Valóban különböző egyénenként, és igaz az is, hogy sok baj származhat belőle. Hihetetlen mértékű örömforrás, és gyermeket is csak ez által szülhetünk. Az utolsó lehetőséggel viszont nem értek egyet, mert a szexualitásnak nem lehet TÚL NAGY jelentőséget tulajdonítani. A legfontosabb dolog a világ, Pont azok miatt amiket felsoroltam, illetve egy párkapcsolat alapköve. Ha a szex nincs rendben, a kapcsolat romokban hever. Ha kimondjuk, ha nem.

3.Jelenleg szerencsére nincsenek ilyen problémáim

4.Ösztönös, jön magától. Amint az ember elér egy pontot mind érzelmileg, mind értelmileg tudja, mit kell tenni. Olvastam sok helyen "technikákat-trükköket", de minél mélyebb szintre érünk el a páromma,l annál jobban szembesülök azzal, hogy egyik ötlet sem ér semmit sem. Azt kell tennie az embernek ami jön. Ha meg akarom csókolni bármely testrészét, ne akarja nekem egy magazin, sem fórum megmondani hogy mit csináljak helyette! Illetve.. nem vagyunk egyformák - mindenkinek más jó, más fáj.

5.Szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokkal.  Illetve kellene sok tanácsadás, hiszen felvilágosulatlanok a mai tinédzserek, ezért sok hibát elkövetnek, de  hogy ki mit csináljon, azt nem lehet megtanítani.

6.Szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot.: Számomra nem létezik a kettő egymás nélkül. Volt rá példa, hogy nem volt szerelem - nem is volt jó! És soha többet!

7.A rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére

8.Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek

9.Kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik, Csak alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén          :15 évesen húznám a számat- bár én magam is 16 voltam - de ha kellően felkészültek, ám legyen. A saját döntése, viszont a gond ott van, hogy egy 15 éves fiatal, sőt van, hogy még 18 éves fiatal sem képes jól megítélni a helyzetét, mert "menő" szeretne lenni,  viszont lelkileg még éretlen.

10.              Egy-két esetben lehet, hogy valóban a saját nemükhöz vonzódnak, viszont sok esetben a divat, a kielégítetlenség, a szexuális fejletlenség, az alkohol, és egyéb befolyás miatt viselkednek így az emberek. Nem így lettünk kitalálva... Van leszbikus ismerősöm, kedvelem, néha összefutok vele és váltunk pár szót. Nincs vele semmi bajom, de nem is érdekel, mit csinál.

11.              Mindenkinek mások az igényei, más az, hogy kitől mit fogad el és kinek mit tesz meg. Én sok mindent kipróbáltam már, az egyetlen amitől maximálisan elzárkózom,  az anális szex. Nem arra találták ki azt a pontot. Másfelől viszont partnerfüggő. Az előző férfit, akivel voltam, képtelen lettem volna szájjal kényeztetni, bár kényszerített rá. A mostani párommal, akit szívből, szerelemmel szeretek bármikor belemegyek az orális szexbe és nagyon szívesen kényeztetem szájjal. Sosem volt erőszakos, tudott róla, hogy voltak kellemetlen tapasztalataim.

12.             Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen a meztelen fürdőzés.

13.             A pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja

14.              Ezt az „ösi mesterséget” betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell, Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény                         

15.              Hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá vagy nem jól használják, Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)  Én személy szerint próbáltam fogamzásgátló tablettát, de többet nem szeretném. Sokkal jobb óvszer nélkül ez tény, van is erre egy remek mondás : zokniban lábat mosni. De ez az élvezeti oldalról közelíti meg a dolgokat. Viszont egy tablettának rengeteg mellékhatása lehet. Egy barátnőmnek teljesen felborult tőle a hormonháztartása és egy évbe telt mire rendbe jött. Amúgy sem szívesen szedek gyógyszereket, a napi  rendszeresség most már el is riaszt.

16.             A véletlenül, vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető, A létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye, Megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor

17.              Papírok. Amik nem jelentenek semmit - megcsalni meg lehet a másikat, hazudni lehet neki, anyagilag jobban tönkre lehet tenni, mintha csak együtt élnénk. Ha nincs szerelem, és őszinteség, akkor semmit sem ér. Én a jelenlegi kapcsolatomat szeretném a házasságig "fokozni".

18.             Nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot s ugyanúgy joga is van hozzá, Azért sem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik

19.             Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot

20.             Rendszeres és kielégítő nemi élet, Életerős saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése, Biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás

21.             Kölcsönös szerelem és szexuális összhang, Érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása, Hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint, Kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól

22.             Ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni, Pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére

23.             A féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot   Nincs indokolt, ugyanis ha valakivel együtt vagyok, bízzak benne. Ha nem bízom benne, ne legyek vele. Amint megtudom, hogy megcsal(t), hagyjam ott. Ha nem hagyom ott - vessek magamra -, ne legyek féltékeny, hisz nem kapta meg a "kellő büntetést".

24.             Sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek  A nagymamám sziklaszilárd erkölcsi nézeteit követem. Megvetem azokat, akik megcsalják a másikat, mutogatják, kelletik magukat. Nekem nem fér bele. Még barátkozni sem akarnék olyan emberrel.

25.             Nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet

26.             Sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt. A bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés.  

A kapott válaszok – és értékelésük

1.  Nyiltan beszélnek-e  a  szexről?

Az első kérdés azt tudakolta:, hogy egyáltalán szokott-e beszélgetni valakivel a szexualitásról.  Éspedig azért, mert hagyományosan ez nem volt szokásban, nemhogy ismerősök vagy rokonok, de még a házastársak között sem.  Ez ugyanis illetlenségnek számított volna.  Különösen a nemek között volt tilos a szexet szóba hozni.  Azonos neműek szűk, baráti körében a férfiak ugyan megengedhettek maguknak különböző „disznó vicceket” és szexuális trágárságokat, vagy „férfias kalandjaikról” szóló, kiszínezett beszámolókat,  de a nők egymás közt még „virágnyelven”is ritkán mertek utalni a nemi életre. 

Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy a kérdésre válaszoló, többnyire értelmiségi nők több mint fele úgy nyilatkozott, hogy legalább a partnerével rendszeresen beszélget a szexről.  Sőt, közülük sokan még egy-két barátnőjükkel is szívesen beszélnek erről.  De majdnem ugyanígy vallanak a férfiak is.  Ez a múlthoz képest nagy előrelépésnek tűnik, bár az nem derül ki belőle, hogy a rendszeresség milyen gyakoriságot jelent, miről beszélgetnek, s mennyire konkrét, megalapozott és őszinte ez a beszélgetés.  (Hiszen könnyen lehet, hogy csak viccelnek, kitalált kalandokat mesélnek vagy mások viselkedésén szörnyűlködnek.)   A szexuális tabu, a tilalom már félig eltűnt, de nem mindegy, hogy mi váltja fel, mennyire tudunk őszintén, értelmesen és tartalmasan beszélni a nemiségről.  Egyesek szerint az a baj, hogy nincs megfelelő, magyar szókincsünk, főleg az erotikus élmények kifejezésére.  Ez persze nem igaz, mert létezik erre kulturált szókincsünk, csak kevesen ismerik – éppen a korszerű szexuális nevelés hiánya miatt! --, s ezért vagy trágár szavakat használnak, vagy ködös virágnyelven és orvosi szaknyelven fejezik ki magukat..

A válaszokból tehát az derül ki, hogy a megkérdezettek fele a partnerével, esetleg egy-két, azonos nemű rokonnal, jóbaráttal időnként már tud beszélni a szexualitásról;  csak kérdés, hogy milyen szinten, mennyire őszintén és eredményesen.  Nyilván az lenne jó, ha legalább a szexuális partnerek őszintén és mélyrehatóan meg tudnák beszélni egymással  nemi kapcsolatukat és minden, felmerülő szexuális problémát  (akár a sajátjukat, akár másokét).  A szakemberek szerint ugyanis épp ez a szexuális harmónia fenntartásának vagy helyreállításának alapfeltétele.  De sajnos, itt még nem tartunk.  A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy többnyire még egymás közt sem tudják érdemlegesen megbeszélni a szexuális problémáikat, nemhogy bárki mással, akár egy jó baráttal, vagy éppen egy szakemberrel sem. 

Pedig erre igen nagy szükség lenne, mert a szexuális egészségre is kiterjedő vizsgálatok adatai szerint  hazánkban egyre gyakrabban fordulnak elő a különböző, szexuális funkciózavarok.  Ezek rendezése, megoldása pedig csak úgy lehetséges, hogy a partnerek nyiltan feltárják egymás előtt a problémáikat, s együtt próbálnak javítani a helyzeten.  Ha kell, utána néznek a  felvilágosító cikkekben, könyvekben, vagy az interneten, esetleg tanácsot kérnek rokonoktól, barátoktól  vagy szakembertől.  Az utóbbiakkal kapcsolatban egyrészt az a probléma, hogy a tanácskéréshez el kell mondani  (vagy le kell írni)  a meglévőm szexuális zavart,  ami sokak számára nagyon nehéz.  Hagyományos szemléletük folytán ugyanis szégyellik még egymás előtt is, nemcsak mások előtt  hogy ilyesmi velük előfordulhatott;  félnek, hogy nevetségessé válnak, ha „kiadják magukat”.  De nem tudják azt sem, hogy egy orvos vagy más szakember előtt hogyan kell erről beszélni.  Ezért inkább el sem mennek hozzá (különösen, ha még fizetni is kell érte).  Igy aztán a rászorulók alig egytizede próbál nálunk szaksegítséget igénybe venni.

Másrészt az is probléma, hogy hazánkban eddig sem az orvosokat, sem a pszichológusokat nem készítették fel képzésük során a szexuális zavarok korszerű és hatékony kezelésére.  Ezért még ma is igen kevesen vannak, akik ezt a képzettséget valahogy, magánszorgalomból, intézményes segítség nélkül  elsajátították és  (többnyire magánrendelések keretében)  alkalmazzák.  Őket azonban nem könnyű megtalálni, mert kevesen vannak, s nem azonosak azokkal, akik magukat az újságokban vagy az interneten  „szexuálpszichológusként” és –terapeutaként hirdetik.

 Az így kialakuló kép azonban hiányos marad, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a felnőtt nők és férfiak mintegy fele állítja,:  partnerével és néhány azonos nemű barátjával tud és szokott is beszélgetni szexuális témákról.  De mi a helyzet a megkérdezettek másik felével?  Ők nem szoktak, vagy nem tudnak a szexről beszélgetni senkivel?   A kérdésre adott válaszaik nagyon megoszlanak.  Egyötödük úgy nyilatkozik, hogy „beszélgetne ugyan róla, de nincs kivel.  Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy jelenleg sem olyan partnere, sem igazi jó barátja nincs, akivel lehetne erről beszélgetni.  Ez a válasz elárulja, hogy egyetlen bizalmas kapcsolatuk sincs, pedig lenne rá igényük, hiányzik nekik.  Ha ez a hiányállapot tartós marad, annk már komoly, negativ következményei lehetnek a lelki egyensúly és a személyiségfejlődés szempontjából.

Majdnem ugyanennyien azt vallják be, hogy nem szívesen beszélnek a szexről, inkább kerülik a témát.  Hogy miért?  Részben mintha ezt indokolná az a válasz:  mert  „Zavarba jövök, ha valaki szóba hozza”.  Ebből persze nem derül ki, hogy miért jön rögtön zavarba;  csak sejteni lehet, hogy azért ilyen gátlásos, mert nála is valami komolyabb probléma van a szex körül.  De akadnak olyanok is, akik  inkább névtelenül, például internetes fórumokon  cserélnek gondolatokat a szexről.  A  gátlásosak számára ennek az az előnye, hogy  a felelősség kizárásával őszintébb megnyilatkozásokat tesz lehetővé.  Hátránya viszont, hogy könnyen rászoktat a felelőtlenségre a szex terén.

A leírt vélemények között válogatva, többek közt ilyeneket találunk: 

   „Ez  a mai napig tabu  téma az ismerőseim legalább 80 százalékánál… Az emberek  nem mernek őszinték lenni ezzel a témával kapcsolatban.”  „A prtneremmel is, ritkan, ha ra tudom venni.  Ugyanis.nem szivesen beszel erről a témárol:.”   „Kell a témához érettség, ami nálam mostanában érkezik el, így 40 felé... már igénylem a beszélgetést róla.”   „Nem tudok róla beszélni. Szeretném ezt a társalgási nyelvet megtanulni.”    „Csak a pszichológusomnak mondok el mindent..”  

Végeredményben tehát a felnőtteknek – különösen a nőknek – közel fele  még ma sem tud nyiltan és őszintén beszélni a nemiségről.  De a többségük is legfeljebb a szexuális partnerével és néhány azonos nemű barátjával képes erre.   Igen kevesen vannak azok, akik a szexualitásról is ugyanúgy tudnak beszélni, mint bármilyen más témáról.  Mindez erősen összefügghet azzal is, hogy  mennyire tartják fontosnak  a  nemiséget az egyének vagy a társadalom élete szempontjából.  Az ezzel kapcsolatos válaszok  a szemlélet és közfelfogás jellemző változását mutatják.  Régebben ugyanis a hagyományos, vallásos szemlélet a nemiséget szinte kizárólag a fajfenntartás, a gyermeknemzés miatt tartotta szükségesnek és elfogadhatónak, bizonyos előírt feltételek (házasságkötés  stb.)  esetén.

A mai válaszok viszont  arról tanúskodnak, hogy a nők közel kétharmada és a férfiak bő kétharmada szerint   ez az egyik  legfőbb örömforrása az emberi életnek.  Vagyis nem a gyermeknemző, hanem az örömszerző funkció  legfontosabb.  Ezt érthetőbbé teszik az olyan adatok, amelyek szerint gyermeknemzésre 4-5 ezer nemi aktusból csak egyszer kerül sor;  ez önmagában is valószínűsíti, hogy  általában nem a fajfenntartás kedvéért közösülnek vagy folytatnak egyéb, erotikus tevékenységet, hanem az örömszerzés kedvéért. Ami persze nem zárja ki, hogy sok más funkciója is lehet a szeretkezéseknek.  De tény, hogy a gyermeknemzés, gyermekvállalás  igénye erősen lecsökkent, s ez hazánkban és több más országban a nemzeti lét sorvadásával fenyeget  (miközben a világ egésze továbbra is túlnépesedik).  Ebből adódik, hogy sajátos különbség van  a nemiség jelentőségének egyéni és társadalmi megítélése között. 

Egy adott nemzet számára ugyanis  jóval fontosabb a gyermekvállalás és az egészséges utódok biztosítása, mint az egyének számára, akiknek ez különböző hátrányokat jelenthet;  ezért a gyermeknemzés helyett inkább a szexuális örömszerzést részesítik előnyben.  Persze itt is küzdelem folyik a  hagyományos, valláserkölcsi és a mai, liberálisabb szemlélet között;  ezért hangsúlyozza a kérdezettek kb. egyharmada, hogy a nemiség jelentőségének megítélése  egyénileg igen különböző.  De már csak a kérdezettek alig egytizede gondolja úgy, hogy  sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak  a nemiségnek.  Ebből viszont nem következik, hogy a túlnyomó többség  már tisztában van a nemiség valódi jelentőségével.   Ami nemcsak a fajfenntartásból adódik;  ezt a tudomány mesterséges megtermékenyítésekkel  (és előbb-utóbb más módon)  is biztosítani tudja. Hanem  a szexuális viselkedés különböző változatainak sokféle célra alkalmazható funkcióiból.  De nézzünk meg néhány leírt véleményt is:

„Döntő szerepe van a magánélet, az életvezetés sikerében.”     „  Az én életemben nem játszik fontos szerepet, sőt,  úgy érzem, lassan nincs is rá szükségem…”  (írja egy idősebb nö)   „A lelki tisztaságot előbbre tartom - de elismerem, hogy a nagy átlag életét a szex és a pénz mozgatja.”     „A személyiség jelentős részét ez alkotja, a szexualitás merőben meghatározza azt, hogy kik vagyunk.”    „A szexualitás egyrészt problémák, nehézségek forrása, sokat kell dolgozni azon, hogy örömforrás lehessen.”     „  Fontosnak tartom, de nehezen boldogulok, gyakorlatilag nulla a szexuális életem.”

Mint látható, a válaszokban sajátosan keverednek az egyéni körülmények által befolyásolt,  korszerű és konzervativ gondolatok.  Ami aztán érthetőleg kihat annak megválaszolására is, hogy  vannak-e jelenleg szexuális-párkapcsolati  problémái?   Erre a kérdezettek jó egytizede egyáltalán nem válaszolt  (talán, mert maga sem tudta eldönteni, hogy vannak-e).  A válaszok egyébként két fő csoportba sorolhatók.  A nők és férfiak közel fele szerint jelenleg nincsenek  ilyen problémái.  A többieknek viszont vannak;  sőt, a nők közel egyharmadának és a férfiak egynegyedének  éppen ezek a legfőbb problémái mostanában!  Mindkét nemből hasonló arányban vallják, hogy  „egyéb problémák mellett ezek is sokat foglalkoztatnak”.  De akadnak olyanok is – főleg a férfiak között --, akiknek ugyan vannak ilyen gondjai, de nem érnek rá velük  foglalkozni.   Végeredményben tehát a szexuális-párkapcsolati gondokkal küzdők  vannak többségben;  ezt jelzik megjegyzéseik:

„Általában nehezen alakítok ki ellenkező neművel bármilyen kapcsolatot.”    „Ha magammal jóban vagyok, felszabadulok a stressz és a gátlások alól, akkor örömforrás. Sajnos, ritkán adódik ilyen pillanat.”      „Nekem nem probléma, de a partneremnek igen, hogy más a gyakorisági igényünk.”      „ Azért nincsenek, mert nincs partnerem évek óta. Bár nyilván ez is probléma.”      .. igen van, mivel a férjemmel eltérő a szexuális beállítottságunk.”        „Nem,  nem érek rá, egyszerűen nem foglalkozom velük. Rengeteg energiát elvisznek a mindennapokból.”       „ Házasságomban nem működik a szexualitás, igazából soha nem volt kielégítő.”          „Nincs kapcsolatom, de mikor volt, lett volna min javítani. De néma gyereknek anyja sem érti a szavát (ez lennék én).”         „Az őszinteség és a közvetlenség, nyiltság segített ezeket a gondokat legyőzni.” 

.Sok hasonlót lehetne még idézni a saját tapasztalatokra épülő megjegyzésekből.  De ezekből is nyilvánvaló, hogy  tömeges jellegűek a szexuális-párkapcsolati problémák.  Valaki azt is megjegyezte, hogy szexuális problémái nincsenek, csak a párkapcsolatával van baj.  Vagyis, mint sokan mások, szexualitáson  ö is az  erotikát  (sőt, annak „népies”  változatát, a közösülést)  értette.  Holott a szexualitás (magyarul: nemiség)  az erotikán kívül még sok minden mást is jelent;  így a nemek viszonyának minden vonatkozása beleértendő.  Elkerülhetetlen, hogy nemi lényként viselkedünk, ami persze sokféleképpen történhet.  Még úgy is, ahogyan az egyik kérdezett írta:  „40 éves vagyok és még sohasem voltam nővel, mert jobban félek a szüzesség elvesztésétől mint a haláltól. Úgy érzem, a szüzesség elvesztésével egy lagymatag és unalmas átlagemberré válnék. Amíg viszont szüzességben élek, egy érdekes és különleges embernek érzem magam.”   (A különlegesség itt már beteges jellegű.)   Érdekes, hogy a szaksegítség igénye  kifejezett formában nem merül fel;  talán csak azért, mert hiányzott a direkt rákérdezés.  De az is lehet, hogy legtöbben nem is tudnak róla, vagy félnek tőle.

2.    Ösztönös vagy tanulandó a szex?

Ezzel a kérdéssel az egyik alapvető  szexuális attitüdhöz érkeztünk.  Ennek korszerű  megválaszolása még  az átlagos műveltségű és magasabb iskolai végzettségűek  számára sem könnyű,  mert a freudizmus  „ösztönelmélete”  annyira beivódott a köztudatba, hogy szinte mindenki magától értetődőnek tartja.  Holott valójában ez csak egy olyan feltételezés, amely az állatvilág mintájára próbálja magyarázni az emberi szexuális viselkedést.  Pedig már jó fél évszázada kiderült, hogy az ösztönös, tehát veleszületett, feltétlen reflexek irányította viselkedés  a legfejlettebb emlős állatoknál sem működik a körülményektől és a társas hatásoktól függetlenül.  (Lásd pl.  Harlow  és mások majomkísérleteit).  Tehát már nekik is tanulniuk kell a létfenntartásukhoz szükséges viselkedést.

Még inkább így van ez az embernél.  Tudományos megállapítások szerint az emberré válás hosszú folyamatában végbement egy „ösztönredukció”, vagyis az ösztönös viselkedést egyre inkább felváltotta a tanult viselkedés.  Ennek következtében – bár az ember fogantatásától kezdve sűrítve és röviden  (mintegy szimbólikusan)  végighalad a biológiai evolúció  útján – az újszülött ösztönös megnyilvánulásai hamar háttérbe szorulnak és elvesztik hatékonyságukat a tanult viselkedésformák mögött.  Igy az „ösztönökből”  csak néhány feltétlen reflex  (pl. térdferlex stb.)  marad, s  helyettük kiépülnek a feltételes reflexek, pl. szokások  stb., amelyek ugyan  „beidegződhetnek”, de  külső hatásra meg is változhatnak.  S ez természetesen a szexuális-párkapcsolati viselkedésre is érvényes.

A  freudi  ösztönelmélet  „dominancia-maradványai”  miatt azonban ezt ma még kevesen ismerték fel.   Ezért arra a kérdésre, hogy  „a  szexuális viselkedést ösztönösnek vagy  tanulandónak  tartja?”  viszonylag a legtöbben, a kérdezett nők és férfiak kb. egyharmada úgy gondolja, hogy  sokfélesége miatt ez a kérdés nehezen dönthető el.   Több mint egytizedük sehogy sem válaszolt erre a kérdésre;  nyilván ők sem tudtak dűlőre jutni.  A megkérdezettek jó egynegyede szerint  alapjában ösztönös, velünk születik, jön magától.  Ők a teljesen konzervativak.  Ami nemcsak freudista hatásokra utal,  mert a magukat vallásosnak jelölő nők és férfiak háromnegyed része is közéjük tartozik.  Ez jól mutatja, hogy az ösztönelmélet nemcsak egy elavult tudományos elmélet, hanem a vallásos szemlélettel is összhangban áll.  (Bár az utóbbi szerint uralkodni kell a „bűnös”  ösztönökön, s erre csak a vallás teszi képessé az embert.)

A kérdezettek alig egytizede szerint  csak azt kell megtanulni, hogy mit szabad és mit nem . Ez az attitüd nem tér el lényegesen az imánt említett, konzervativ szemlélettől.  Az igazán korszerű attitüdöt, amely szerint  az állatoknál ösztönös, de az embernél egyértelműen tanulandó  a szexuális viselkedés, mindössze a nők 27%-a és a férfiak 34%-a vallotta magáénak.  Pillanatnyilag tehát itt tartunk;  tehát a kérdezettek mintegy kétharmadának ez a szexuális alap-attitüdje tudományos szempontból megalapozatlan és korszerűtlen.  Erre utalnak beírt megjegyzéseik is:

„Is-is. Mindenképpen van egy alap libidója, készsége mindenkinek e téren, de fejleszhető némi odafigyeléssel.”        „Problémám, hogy nálam nem ösztönös, míg a férjem szerint, az.”  „Van, akinél ösztönös, van akinél tanulandó... egyénenként változó.”          „Ösztönös, de meg lehet tanulni elfojtani,illetve kibontani is.”     „Genetikailag kódolt viselkedésminta, de az empátiát, az egymásra figyelést igen is tanulni kell.”       „Ösztönös és jönne magától, de sajnos az izgalmas kiserletezés helyett elénk tárul minden a tv-n , neten keresztül”     „ A közösülés ösztönös, a szeretkezést egymástól lehet tanulni.”       „Nálam sajnos nem működik ösztönösen, ezért mondom, hogy tanulandó.”       „Szerintem tanulandó. Egy tapasztalt partner sokat segít a tanulásban.”       „A szexuális vágy egy állati ösztön, a társadalom és a partner megítélése korlátozza, hogy az emberek mennyire merik szabadjára engedni.” 

Ezek az egyéni megjegyzések az attitüd bizonytalanságát és  sajátos kettősségét jelzik:  valahogy egyeztetni próbálják  az ösztönelméletet és a tanuláselméletet.  Ennek egy érdekes példája az a fiatal nő, aki ezt így magyarázza:  „Amikor elvesztettem a szüzességemet, a partnerem csak utólag jött rá, nem voltam nagyon ügyetlen. pedig nem voltak segéd irodalmak akkor nekem. Ebből gondolom, hogy elég ösztönös, de érdemes róla olvasni és tanulni is. Én is ezt tettem.”     Valójában nyilván ő sem vette észre, hogy mi mindent tanult a szeretkezésről, mielőtt elvesztette a szüzességét.  Ami spontánul jön, azt legtöbben hajlamosak „ösztönösnek”, velük születettnek tartani – persze alaptalanul.  A véletlen megfigyelések, az akaratlan fantáziálások útján és sok egyéb módon is tudattalanul tanulunk , a spontaneitás azonban nem ösztönösség.

   Bár kevesen zárják ki, hogy a szexuális  viselkedést tanulni  is  kell, ennek  hogyan-járól  épp az említett bizonytalanság miatt   szintén kevés a határozott vélemény.  Sokan nem is tudtak rá válaszolni.  De az is tény, hogy a megkérdezett  férfiak véleménye határozottabb, mint a nőké.  A férfiak közel egyharmada szerint  épp az a probléma, hogy sem a szülők, sem az iskola nem tanítja  a kulturált szexuális viselkedést.  S ugyanennyien látják, hogy  mostanában főleg a pornográfiából tanulják a szexet a fiatalok;  a nők közül viszont jóval kevesebben gondolják így.  Azt ugyan mindkét nembeliek közül kevesen vallják, hogy  „ezzel nem kell törődni,  mindenki megtudja valahonnan”.  Viszont azzal  is kevesen értenek egyet, hogy  nyugati példák nyomán az iskolákat kellene erre kötelezni!   Feltehetőleg vagy nem is hallottak erről, vagy rögtön a vallásos aggályok jutnak eszükbe a „szexre tanító iskoláról”.  Végeredményben csak a megkérdezettek mintegy fele ért egyet azzal, hogy szexuális tanácsadásokat kellene szervezni, szakemberekkel, tanfolyamokkat. 

Minthogy a szexuális viselkedés az embernél nem ösztönös, hanem tanulandó,  s mégis az értelmes felnőtteknek mindössze a fele veszi ezt valamennyire komolyan, de ők is elegendőnek tartják a tanácsadásokat és tanfolyamokat  -- ez olyan, mintha a műveltség alapelemeit folyamatos, iskolao tanulás helyett elegendő lenne tetszés szerint igénybe vehető tanácsadással, esetleg rövid, önkéntes tanfolyammal  biztosítani.  A nemiséggel kapcsolatos, tudományosan megalapozott ismeretek és készségek ugyanis a műveltség alapelemei közé tartoznak, s megszerzésük folyamatos, intézményesen biztosított tanulást igényel.  Ezt alátámasztják a kérdésre adott egyéni megjegyzések is:

„Ösztönösen illetve saját tapasztalatok alapján tanulandó.”          „1. A tanfolyamot szerintem senki nem venné igénybe gátlások miatt  2. ha sokat beszélnek róla,  megszűnik a varázsa (általában technikákat említenek)  3. szerintem az intimitást kellene inkább tudni, mitől jön létre, azt kellene tanítani.”          „Az interneten látott, akár extrém, de könnyen hozzáférhető tartalmak veszélyesek egy  befolyásolható időszakban.”          „ A   szülők feladata!”          „Jó volna, ha a szülők és az ikola nyitottabban, kevesebb prüdériával, ugyanakkor természetesen nem közönségesen tudna fordulni a témához. A fiatalok nagyon magukra vannak hagyva ebben a kérdésben.”           „a szexuális viselkedés az én értelmezésemben nem lehet tanulandó; egészséges családi és szociális közegben kell(ene kibontakozzék a személyiségfejlődés során.”.           „Nem látom a megoldást, mert ez nem egy iskolában tanulható dolog, viszont a mai jellemző család- és közösségszerkezet sem ad rá lehetőséget.”            „Feloldani a tévhiteket, stb.   Iskola erre nem megfelelő, mert a tanárok nincsenek felkészülve a kérdésekre, és nem kellően nyitottak.”             „Esetleg a szülőknek kellene tanácsadásokat szervezni, ahol segítséget és támogatást kapnának, hogyan kell a gyermek életkorának megfelelően beszélni a szexualitásról.”

.Már ez a rövid válogatás is tanusítja, hogy  sokakat foglalkoztat a szexuális viselkedés és annak taníthatósága.  De senki sem jutott olyan közel a helyes válaszhoz, mint aki a következőket írta:  „Szerintem első lépésként el kellene indítani a hazai szexuálpszichológus képzést pszichológusoknak és szexuális tanácsadó képzést pedagógusok számára. Második lépésként ezeket a szakembereket be kellene vonni az általános pedagógusképzésbe, ahol a  szexuális nevelést tananyaggá kellene tenni, esetleg szakosodni is lehetne rá, majd harmadik lépésben az így kiképzett oktatókkal  a gyakorló pedagógusok számára folyamatosan felajánlott továbbképzési opciókkal  "felvértezve" az iskolákat kötelezővé kellene tenni a szexuális nevelést már az általános iskolákban is.”    Ilyen javaslatok már évtizedekkel ezelőtt is  felmerültek  ( pl. az 1970-es évek  „családi életre nevelési”  próbálkozásaival kapcsolatban), de széles körű megvalósításuk túl nagy ellenállásba ütközött.  

         3.  Szexuális  kapcsolat – szerelemmel, vagy anélkül?

Arra a kérdésre, hogy  mennyiben tartja szorosan összetartozónak a szexuális viselkedést és a szerelmet,  a  nők  34%-a és a férfiak  24%-a válaszolta azt, hogy  „szerelem nélkül nem tartom elfogadhatónak a szexuális kapcsolatot.”  Az arányok különbözősége egyértelműen jelzi, hogy a nők kevésbé tudják elfogadni a szerelem nélküli szexuális kapcsolatot, mint a férfiak.  De összességében az egyharmados, egynegyedes arány  arról tanúskodik, hogy mindkét nem többsége  hajlamos szerelem nélkül is a szexuális kapcsolatra.  Vagyis egyre többen kezdenek reálisabban látni ebben a kérdésben.  Ezt még inkább megerősíti, hogy a nők  közel fele szerint is  a  szexuális viselkedés szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet.  Kiegészül ez azzal, hogy a nők 28%-a és a férfiak  38%-a szerint egy  jó szexuális kapcsolat barátságon és rokonszenven is alapulhat.  Ami egyrészt azt jelenti, hogy  pl., ha egy házasságban elmúlt ugyan a szerelem, de megmaradt a baráti szeretet, vagy ha  a nem házas partnerek „csupán” barátilag viszonyulnak egymáshoz,  akkor is lehet kielégítő szexuális kapcsolatuk. Persze ez még mindig csak az egyharmad körüli arány, s inkább a 30-40 éven felüliekre jellemző.  A fiatalabbak  (főleg a tizenévesek)  ugyanis szexuális kapcsolati igényüket  többnyire azzal próbálják „igazolni”, elfogadhatóvá tenni, hogy a „szerelmüket”  hangoztatják.  Vagyis nem tesznek különbséget a az erotikus vágyak és a szerelem között.

 De ugyanakkor  az érettebb nők és a férfiak  kb. egyötöde  szerint  „a szerelem szexuális kapcsolat nélkül is igen nagy és felemelő élmény”. Ez a kissé romantikus szemlélet szintén azt húzza alá, hogy a szerelem és a szexuális kapcsolat (ha az kielégítő) önmagukban is jelentős értékek, amelyek nem feltételezik egymást .Ami egyébként teljesen megfelel a korszerű szemléletnek, bár nem ellentétes azzal az attitüddel sem, hogy a szerelem, mint „háttér”, magasabb szintre emelheti egy erotikus kapcsolat élményminőségét,, lelkileg is kieléágítő jellegét. Az adott válaszlehetőségektől függetlenül elég sokan utaltak saját tapasztalataikra.  Ezek közül néhány:

„A szerelem és a szex két dolog, ha együtt jönnek, az a legjobb. A kettő külön, más emberrel, akár egy időben való megélése is teljesen kielégítő.:”      „Általában minél inkább vonzó számomra egy nő érzelmi szempontból, sajnos annál kevésbé izgat szexuálisan. És ami még rosszabb, sokszor a szexuális izgalmat éppen a szerelem hiánya okozza.”     „A szex szerelem nélkül állati, szerelemmel emberi..... de igazán tartósan szerelemben maradni csak beteljesedő szexuális kapcsolatban lehet.”     „... igaznak tartom azt a nézetet, hogy hosszabb szexuális kapcsolatból szerelem alakulhat ki, elmélyülhet a kapcsolat, és örülök neki, hogy így működik a világ.”      „Számomra elkülönül. Fantasztikusnak élek meg sokszor egy szinte idegennel folytatott együttlétet is.”       „A szexualitás attól jó , mert azzal tesszük , akit szeretünk. De nem ítélem el azokat , akiknek ehhez nem kell érzelmi kötődés. Ők másképp gondolkodnak.”  

A  válaszok és megjegyzések arra utalnak, hogy  szerelemre  és  szexuális aktusokra is  egyaránt szükségük van a nőknek és a férfiaknak.  Ám a kettő közül inkább csak az utóbbit lehet „rendszeresíteni”, tudatosan megtervezni és létrehozni.  (Bár a szerelem jelenléte vagy hiánya ezt különböző mértékben, pozitíven vagy negatívan befolyásolhatja.)  Ezért a szexuális igényszint felmérése érdekében indokoltnak tűnt egy  kérdés beiktatása arról, hogy  „milyen gyakorisággal tartja szükségesnek a szexuális kielégülést?”  Itt öt válaszlehetőség állt rendelkezésre.  Ezek közül a túlnyomó többség  (a nők és a férfiak közel háromnegyede)  azt a sztereotipiát választotta, mely szerint „a rendszeres és kielégítő nemi élet a párkapcsolatok egyik alappillére”.  Az ezzel lényegében ellentétes választ, amely szerint „a párkapcsolat  (házasság)  sikere nem a gyakori nemi életen múlik”  csupán a nők  és a férfiak  alig egytizede választotta.  Különböző nézőpontokból mindkettő a valóságot tükrözi, tehát elfogadhatónak és korszerűnek tűnik. De hasonló a helyzet azzal a kitérő jellegű válasszal, miszerint „ez az életkortól is függ;  ifjúkorban gyakrabban, később ritkábban”.  Itt elég nagy különbség mutatkozott a nők  (9%) és a férfiak (25%)  válaszai között;  aminek oka, sajnos, nem derült ki.  Talán azzal függ össze, hogy a fiatal nők  kevésbé igénylik az erotikus kielégülést , mert többnyire lassabban jönnek bele;  később viszont, amikor a férfiaknál már ritkul ennek igénye, a nőknél ez nem történik meg (bár a menopauza csökkentheti az igényeket). 

Ugyanennek a válasznak  egy hasonló változata, hogy „kölcsönös szerelem esetén mindketten gyakran igényeljük, de aztán egyre ritkábban”.  Ebben már sokkal nagyobb az egyetértés a nők (15%) és a férfiak (13%)  között.  Ez a válasz a szerelem jelentőségét hangsúlyozza a párkapcsolatban.  Egy eléggé elterjedt sztereotipiát  („A férfiak általában gyakrabban igénylik, mint a nők”)  viszont  a nők kevésbé  (10%)  fogadnak el, mint a férfiak  (18%).  Ez meglepő módon eltér a feltételezett, általánosan helyeslő  választól.   A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a férfiak és nők igénye az erotikus együttlétekre  mennyiségileg is  gyakran  eltér egymástól  (legalábbis a 40 év alattiaknál).  Mindezt a saját tapasztalatok alapján beírt válaszok is megerősítik.  Ezek néhány példája:  

„A felek igényei alapján lehet napi, heti, havi. Nem gondolom, hogy a "rendszeresség" a lényeg. Sok minden befolyásolhatja, stressz, alvásigény, vagy gyermek utáni vágy  stb.”       „A nők sokszor úgy vélik, nem illő, nem való, hogy szexuális vágyaik vannak, a férfiak pedig, hogy nem elég férfiasak, ha nem rohanják le minden nap a párjukat. Személy szerint nem tapasztaltam soha, hogy eget rengető különbségek lennének férfiak és nők között.”       „Szerintem a nők gyakrabban igényelnék, és egyre gyakoribb az olyan párkapcsolat ahol kevés a szex a férfiak miatt.”       „Egy ideje egyáltalán nincsenek szexuális igényeim, de az alkami szex ellen sincs kifogásom.”           „Igényelném, de sajnos nem megy. Ettől még nagyon szeretjük egymást.”

„A férfiak gyakrabban igénylik, pedig magjuk visszatartásával és a nő minél minőségibb kielégítésével a szexuális összhang nagyban változna. Magyarországon sajnos katasztrofális a szexuális kultúra.”     „A fontos az összhang, nagyjából mindkettőnknek ugyanannyi legyen elég, illetve legyen megengedett az önkielégítés,vagy  az orgazmus nélküli játékok is. És szabadjon azt mondani, hogy tök jól el vagyok heti egy szexszel.”       „ Azt tapasztalom,hogy 50 éven felül is rendszeresen igénylem a szexet de a nehéz élethelyzetekben inkább nem kezdeményezek. Férjem kevésbé igényli.”

Már e néhány idézetből is látható, hogy a szexuális-erotikus igényszintet sok tényező befolyásolja.  Ezért egyénileg és páronként is igen eltérőek lehetnek;  amiből aztán konfliktusok és félrelépések lehetnek, ha nem tudják igényeiket összehangolni.  Ez az összehangolás persze nem feltétlenül a hagyományos közösülések és kielégülések számának  „közös nevezőre hozását”  jelenti, hanem sok más variációt is lehetővé tesz.  Ennek megfelelően kellene rugalmasan változnia az érzelmi-erotikus kielégülés gyakorisági igényével kapcsolatos attitüdnek is.  

4.   Maszturbáció,  petting – vagy közösülés? 

Az ezzel foglalkozó három kérdés közül az első a  maszturbációval, vagyis az önkielégítéssel kapcsolatos attitüdre irányult.  A negativ, elutasító válaszokat a kérdezettek alig néhány százaléka jelölte meg.  Közülük az elsőre  („Régen károsnak, bűnnek tartották, de ma is veszélyes és egészségtelen”)  a nők 2%-a és a férfiak 4,5%-a szavazott.  Ez az arány csak azért figyelemre méltó, mert hipotézisem szerint a nők sokkal inkább idegenkednek a maszturbációtól, mint a férfiak.  Az aránynak az lehet a magyarázata, hogy a véletlenszerű minta felnőttekből állt, akik között  a nők már tapasztalhatták, hogy maszturbációval biztosabban kielégülhetnek, mint a közösülésben;  a férfiak viszont többnyire közösülés-centrikusak, s gyerekesnek tartják a maszturbációt.  A másik negativ válaszlehetőséget  („Tizenéves fiúknál átmenetileg elfogadható, de később már nem”)  csak 2-3%-uk jelölte meg.  Mindkét nemnél kicsit nőtt azonban  egy kompromisszumosan negativ közhely  („Felnőtteknél is csak akkor indokolt, ha nincs partnerük”)  elfogadásának  aránya:  (a nők 6%-a és a férfiak 10%-a). Itt magasabb arányt feltételeztem, de a 60 éven felülieknek is csak  16%-a jelölte be.   Viszont mindkét nem meglepően magas arányban  -- 76- 80% -- értettek egyet a korszerű válasszal: „Mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek”.  Sőt, a válaszolók kb. egyharmada  ezt még azzal a válasszal is kiegészítette, hogy az önkielégítés „lányoknál elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását és fejlődését.”  Mindez örvendetes és fontos felismerést jelent. 

Ezek szerint a maszturbációs attitüddel  nincs különösebb probléma hazánkban.  Ezt sokan saját tapasztalataikra hivatkozva is megerősítették,:

„Elfogadom, partner híján, illetve ha a partnerrel nem sikerül.”     „Nem ártana, ha valaki azért megtanítaná, hogyan kell  helyesen gyakorolni.”    „Mindkét nemnél elképzelt próbacselekvés, jellege erősen befolyásolja a szexuális orientációt és a kapcsolati viselkedést.”      „A Biblia tiltja…  rendszeres szexuális élet megkezdése után elhagyandó.”         „Vallásos, de ugyanakkor egészséges szemlélet mellett nagy dilemma főleg a fiataloknak. Hitünk szerint bűn, viszont azt is tudjuk, hogy ez teljesen normális dolog.”       „Ha párkapcsolatban erre kényszerül az ember, akkor abban a kapcsolatban nincs minden rendben.”       „Semmilyen káros hatása nincs, leszámítva egy - két rosszabb beidegződés lehetőségét, mint pl a korai magömlés férfiaknál.”         „fiuknál elősegiti, hogy később ejakuláljjon.”         „Jobb, mint egy elhibázott kapcsolat vagy alkalmi szex. Nincs bonyodalom.”      „Semmiképpen nem helyettesít egy kapcsolatot, de minden életkorban, mindkét nemnél érthető lehet. Károsnak csak akkor tartom, ha elveszi a motiváltságot a párkereséstől illetve ha olyan beidegződésekhez vezet, ami aztán gátol egy kapcsolatban.”      „Belém neveltek ezzel kapcsolatos bűntudatot, és azt hiszem, a mai napig sem sikerült megszabadulnom tőle.”   „Úgy tapasztaltam, tudtam gyerekoromban, hogy: nem nagyon szabad, bár nem is tilos! Most úgy gondolom, nem szégyen, legyen az bárki, aki csinálja, házas, egyedűl élő nő vagy férfi, persze diszkréten!  Ettől eltekintve, mégis a kisfiam ilyen dolgaihoz nem tudom, hogy álljak hozzá, ha én is észreveszek valamit!”      

Még bőven lehetne idézni a változatos véleményekből.  Amelyek ugyan általában elfogadják a maszturbációt, bár többnyire kissé kényszeredetten.  Erre jó példa az a nő, aki ezt írta:  „Véleményem szerint az egészséges szexualitáshoz két ember kell, így bár elfogadhatónak tartom mindkét nemnél, mégis inkább kerülendőnek tartom.”   Hasonló kettősségek  (ambivalenciák)  és ellentmondások gyakran előfordulnak    Például van, aki úgy tudja: férfiaknál elősegítheti a „korai magömlés”  beidegződését;  egy másik válaszoló szerint viszont   fiúknál azt segíti elő, hogy „később ejakuláljon”,  vagyis késlelteti az orgazmust.   Kevesen tudják, hogy a gyakorlás módjától függően  mindkét lehetőség megvalósulhat:   aki  (rendszerint épp bűntudata miatt)  gyorsan akar orgazmushoz jutni, annál könnyen beidegződik a túl gyors orgazmus.  Aki viszont nem sieti el, vagy tudatosan jéslelteti az orgazmust, annál ez idegződik be.   A téves attitüdök és a belőlük adódó problémák tehát a téves ismeretek következményei.

A nemi élettel kapcsolatos attitüd kérdése volt az is:  „Elfogadja-e a (hüvelyi) közösüléstől eltérő szeretkezési módokat?”   Ez tulajdonképpen a közösülés-centrizmus gyakoriságának és a petting különböző formáinak elfogadottságára irányult.  Különböző attitüdök közül választhattak. A közösülés előnyben részesítésének gyakoriságával kapcsolatos hipotézisemmel ellentétben ezt a hagyományos attitüdöt  („Nem, mert minden más módot egészségtelennek tartok”)  csupán a nők és a férfiak 2-3%-a fogadta el.   A következő,, már kevésbé konzervativ  attitüdöt  („A nemi szervek simogatását elfogadom, ha nincs mód a közösülésre”)  a nők egyötöde és a férfiak egynegyede  vallotta magáénak.  További lépést jelent a felvilágosultság irányába, hogy hasonló arányban a nemi szervek orális (szájjal történő) ingerlésének elfogadásával is egyetértettek.  (Bár a fiatalok 26%-ával szemben a 30 éven felüliek között csak 14%.)  A nemi szervek kölcsönös, orális ingerlését (a „franciázást”)  „csak nagyon intim és vonzó partnerrel” kedveli a nők és a férfiak közel fele. 

Itt érdekes különbség, hogy a legfiatalabbaknak csak alig egyharmada, az 50 éven felülieknek pedig csak 6%-a hajlandó a kölcsönös, orális ingerlésre.  Az előbbiek tartózkodásában főleg a tapasztalatlanság, az utóbbiakéban inkább a hagyományos szemlélet és az idősödéssel gyakran együtt járó csökkentértékűségi érzés játszhat szerepet.   Végül a korlátozástól leginkább mentes attitüdöt, miszerint: „egy jó partnerrel  az anális szextől sem zárkózom el” – vallja a nők egyharmada és a férfiak  több mint fele.  Ez a 20%-os különbség a nemek között  (ami az életkor és a világnézeti beállítottság szerint érthetően szóródik)  mindenképpen azt jelzi, hogy a nők szexuális attitüdjei az anális közösülés terén jóval visszafogottabbak, mint a férfiaké. De még így is meglepően nagynak tűnik az elfogadás aránya mindkét nemnél.  Amiben egy sajátos, a pornóhullámmal hozzánk érkező „divatnak” lehet döntő szerepe Sajnos,  ez figyelmen kívül hagyja az anális közösüléssel együtt járó veszélyeket. (Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy az anális közösülés már nem tartozik a petting fogalomkörébe, amely csak a közösüléstől eltérő, szexuális ingerlésmódokat tartalmazza.) A  vizsgálat nem tért ki a petting más, esetenként még kritikusabb formáira, ami külön vizsgálat tárgya lehetne.  A megemlített saját tapasztalatok mindezt jól kiegészítik:  

„Minden normális, amit mindkét fél akar és nem ütközik törvénybe.”        „Mindenki máshogy viselkedik szeretkezés közben, egyéntől függ, hogy mit vállal be és mit nem, de szerintem semmi sem elítélendő.”         „Előfordult, hogy kezdetben elzárkóztam bizonyos dolgoktól, de a partnerem türelme meghozta a pozitív eredményt. Fontos, hogy tudjunk róla beszélni.”         „Nincs véleményem”       „A szeretkezésnek része a simogatás, a szájjal érintés, de az anális szexet nem tartom normálisnak.”              „Én mindent elfogadok, kivéve a szado-mazo játékokat.”        „Az análistól, bár liberális vagyok, elzárkózom. Azt hiszem maradandó károsodásokat okozhat, szerintem csak a pornófilmek miatt vált divattá. Még egy ok arra hogy beszéljenek az iskolában a szexröl, hogy ne a pornó tanitsa a fiatalokat.”

„Szerintem  tudatosítani kell a fiatalokban, hogy közösülés nélkül is kielégíthetik egymást.”       „Minden módot próbáltam, helyeslek és élvezek is. Nagyszerű lehetőség testünk, önmagunk és a másik ember megismerésére.”       „Mindig ódzkodtam az orális szextől, aztán rájöttem, hogy élvezem, és nem olyan bűnös és undorító dolog, mint amilyennek évekig hittem.”       „Ami két embernek jó,  azt elfogadom, részemről csak az anális szex nem működik.”           „Orális szex oda-vissza, franciázás müködik, anális szex is, de mindez csak nagyon biztonságos és szeretetteljes kapcsolatban.” 

Bár ezek a megjegyzések csak a válaszolók alig egyhatodától származnak, a közösülés-centrizmus háttérbe szorulásáról tanúskodnak.

A  szóban forgó attitüddel kapcsolatos, további kérdés a  15-18 évesek közösüléseinek feltételeire  vonatkozott.  (Ez egyben a szexuális nevelésnek is alap-attitüdje.)  Itt az elutasítástól a teljes ráhagyásig lehetett választani.  A leggyakoribb válasz: „Csak alapos felkészültség, biztonságos  fogamzásgátlás esetén”;  ezt a nők 68%-a és a férfiak 58%-a választotta.  A  férfiak 10%-kal kisebb aránya nehezen magyarázható.  Érthetőbb viszont, hogy mindkét nemnél a magasabb iskolai végzettségűek  70%-ával szemben az alacsonyabb végzettségűeknek csak 46%-a válaszolt ugyanígy.  A másik leggyakoribb válasz „szerelem-centrikus”, amennyiben a szerelem és a  megkívánás kölcsönösségét tartja a közösülés feltételének.  (41 illetve  37 százalék);  de jellemző, hogy a legfiatalabbak több mint fele, míg az 50 év felettieknek csak alig egynegyede  fogadta ezt el.  Ennek hátterében állhat, hogy – mint említettem -- sok fiatal a megkívánást a szerelemmel azonosítja,  az idősek viszont jobban differenciálnak.  A  harmadik leggyakoribb választ, amely szerint „ez a fiatalok magánügye”, a nők egyötöde és a férfiak egyharmada fogadta el.  Itt még nagyobb különbség volt a fiatalok  (40%) és a 40 éven felüliek válaszai  (16%)  között.  A nemek és a jelentősen eltérő életkorúak válasz-arányainak különbözösége egyaránt azt mutatja, hogy  a semlegesnek látszó, valójában pedig közömbös és szabados, így szociálisan veszélyes attitüdnek még elég nagy tábora van. 

Ennek látszólagos ellentétét képezik azok a válaszok, amelyek  szigorú korlátokat állítanak a tizenévesek szexuális kapcsolatai elé.  Az egyik azzal az indokkal, hogy a fiatal „még éretlen rá”, ezért semmiképpen sem engedhető.  Ezzel a nők 8, a férfiak 10%-a ért egyet.  A másik „csak eljegyzés után, leendő házastárssal”  engedné meg. Ezt már csak mindkét nem alig egy százaléka vallja.  Mint ahogy azt is, hogy  „csak a szülők hozzájárulásával” kerülhetne rá sor.  Úgy tűnik tehát, hogy elég jelentéktelen kisebbség  tartja magát a hagyományos valláserkölcsi2 normákhoz.  Viszont elég sok a közömbös felnőtt, s még több a „szerelem-centrikus”,  aki egy illúzió bűvöletében mindent jóváhagyna.  Külön megjegyzésekkel nem sokan egészítik ki mindezt, de általában érdekesen.  Például így:

„Nem egészséges, mert nemileg ugyan már érett rá, de lelkileg még nem, mégis sokszor megtörténik.”        „Jó lenne, ha 18 év előtt nem alakítanának ki ilyen kapcsolatokat.  Amit a gyakorlatban látok (szakközépiskola), csak azért "fekszenek le" egymással, mert ez a csoportnorma. Érzelmek alig befolyásolják ezeket a döntéseket,.”         „Inkább két fiatal, akik okosan, felkészülten, védekezve, de szerelem nélkül, csupán kiváncsiságból próbálják ki, mint két fiatal, aki szerelemböl ugyan, de éretlenül, védekezés nélkül közösül.”        „Én nem tartottam magam érettnek a szexuális életre 18 éves koromig. Bevallom, hogy utólag belegondolva: még akkor sem voltam érett rá. Ez nem az évek számától függ.”        „18-20 éves kor alatt nem lenne szabad közösülni. Felnőtt korban sem ajánlott egy új kapcsolatot közösüléssel kezdeni.”     „Szerintem jobb a korai szex-kezdés, abban az esetben, ha tudnak vigyázni egymásra és magukra.”

„Nem tudok általános választ adni. Alapvetően talán korainak érzem még ezt a kort a közösüléshez, de azt hiszem, hogy ez sokkal inkább egyén-, illetve pár-függő.”       „A biztonságos fogamzásgátlás mindenképpen szükséges. Másrészt nem árt, ha kölcsönös szerelem is van kettejük között-ebben a korban főleg. És bizonyos fajta érettség is kell hozzá. A mai fiatalok egyre könnyebben ugranak bele a szexbe, akár egy-éjszakás kalandokba is.”       „17 voltam, nem kellett volna még.  5 hónap együttjárás után kiváncsi voltam és szerelmes, de nem esett jól.”       Én kibírtam tovább, de most máshogy állnak hozzá a fiatalok, mint ahogy az egész világhoz. El kell fogadnunk, de valahogy oktatni sem ártana őket,” 

Nagyon jó fölismerés, hogy nem az évek számától függ az érettség a szexuális életre!  Csak éppen az nem indokolt, hogy a nemi életet a közösüléssel azonosítják.  Mintha bizony a maszturbáció, vagy a petting nem tartozna bele a nemi élet fogalmába!  Holott nyilvánvaló, hogy ezek is szexuális izgalmat, élvezetet, sőt, kielégülést eredményezhetnek, s már gyerekkorban előfordulnak.  Gyermeknemzéshez ugyan csak a közösülés vezethet,  de ha ezt nem előzi meg egy tanulási és gyakorlási időszak az önkielégítések és a petting révén, akkor a közösülésből sem fog sok öröm származni. Nem is említve, hogy a közösüléstől eltérő, erotikus örömszerzési módok önmagukban is biztosíthatják a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését. Az ezzel kapcsolatos szexuális attitüdök tehát még jócskán fejlesztésre szorulnak.

5.     Elfogadják-e a  ritkább  szexuális  orientációt?

Az erre irányuló kérdés így hangzott: „Mi a véleménye az azonos neműek szexuális kapcsolatáról?”  A válaszlehetőségek a teljes elutasítástól a teljes elfogadásig terjedtek.  Az előbbit  („A homoszexuális beállítottság káros és gyógyításra szorul”)  a nők 8%-a és a férfiak 14%-a választotta.  Ez jóval alacsonyabb arány a feltételezettnél;  de azt is mutatja, hogy a homofóbia férfiaknál gyakoribb, mint a nőknél.  Érthetőnek tűnik, hogy még nagyobb az arány a vallásosaknál (16%), viszont legalacsonyabb a nem vallásosaknál (4%). 

 Jóval megengedőbb, bár nem egészen mentes a homofóbiától az a válasz, amely szerint  „Igy születtek, nem tehetnek róla, de legalább tartsák titokban”. Ez a véleménye a megkérdezett nők 14 és a férfiak  24%-ának.  A nemek attitüdjének aránya itt is az előzőhöz hasonló, bár magasabb, vagyis többen próbálják elfogadni azt, amitől azért még idegenkednek.  Még megengedőbbek azok, akik szerint  „Hátrányos helyzetűek, de joguk van a szexuális kapcsolatokra”, éspedig a nők 25 és a férfiak 23%-a szerint.  Vagyis a kérdezettek mintegy negyedénél majdnem eltűnt a különbség a nemek szexuális orientációjának megítélése között.  Végül pedig az is kiderül, hogy a nők  közül többen tanúsítanak megértést és elfogadást a homoszexuálisan orientáltak iránt, hiszen 57%-uk szerint „ők is normális emberek, nincs mit szégyellniük”;  míg a férfiaknak még a fele sem vallotta ugyanezt.  Valószínűleg megtévesztő lenne azt feltételezni, hogy ez az arány az egész felnőtt népességre érvényes, hiszen a minta viszonylag kicsiny, s annak is közel háromnegyed része nőkből áll.  De a trend világos. Az viszont a vizsgálat hiánya, hogy nem terjedt ki más szexuális orientációkra, például a biszexualitásra, vagy a „szado-mazo”  beállítottságra. 

A saját tapasztalatok alapján beírt megjegyzések is érdekesek.  Igy többek közt az alábbiak:

 „ Az, hogy ki milyen szexuális beállítottságú, mindenkinek az egyik legszigorúbb magánügye, amihez senkinek semmi köze sincs. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy genetikai vagy környezeti okok állnak a háttérben. A lényeg szerintem az Ember, és az alapvető jogai, valamint a tolerancia fontossága..”      „A normális szocializáció érdekében nem szeretném, hogy a gyerekeim szeme előtt  példa legyen, vagy kiváncsiság tárgya.”          „Részben nem tehet róla, de részben döntés kérdése is, nem kell, hogy titkolja, de ne is hivalkodjon vele”         „A homoszexualitás bűn, ugyanakkor megváltoztatható viselkedési forma.”         „Ha genetikai okokból adódik, akkor nincs mit tenni. Egyébként érdemes pszichológushoz fordulni.”       

 „Ezt majd akkor  fogjuk tudni eldönteni, ha többet tudunk a homoszexualitás kialakulásáról.”          „Szerintem  homoszexuális kapcsolatban élők közül többen biszexuális beállítódásuak, ami lehetővé tenné számukra a heteroszexuális kapcsolatokat. Az utóbbit teljesebb kapcsolatnak tartom.”        „Elfogadom, habár a nőnek erős férfire,a férfinak pedig gyengéd nőre van szüksége,az egészséges élet és önkép kialakitásához”      „Mivel magam is homoszexuális vagyok, a vágyaimat teljesen természetesnek élem meg, amióta az első szexuális vágyammal szembesültem.”        „Mindenképpen gyógykezelésre szorulnak, viszont ettől még teljesértékű emberek, ha a megfelelő keretek között viselkednek.”      „Nem tartom normálisnak a homoszexulaitást, de nem minden esetben lehet vagy szükséges gyógyítani. Lehet,, hogy az a legjobb gyógymód, ha elfogadjuk,”      „Nem a melegekkel van bajom, hanem a körülöttük zajló "bulvár-őrülettel".

 „ Ami a hálószobában történik az rájuk tartozik, de nem kell a nagy nyilvánosság elé vinni a dolgot és reklámozni, mert nem az a norma. Pont ezekből kifolyólag ma már elég sok a "divatbuzi".     „A homokosokkal kapcsolatos felhajtást műbalhénak érzem, a homoszexualltást viszont természetesnek (az állatoknál is találni rá példát, és túlnépesedett bolygónknak még előnyös is, ha kevesebben nemzenek gyereket akár ebből, akár másból kifolyólag).”      „Sokáig nem tetszett, mígnem megismerkedtem egy ilyen beállítottságú emberrel, aki segített elfogadni, hisz rájöttem, hogy azon kívül, hogy azonos nemű embert szeret, nincs vele semmi probléma.”.

Ezek a vélemények  (attitüdök)  megérnének némi elemzést.  Érthetően többeknek okoz problémát a homoszexuális viselkedés oka, létrejöttének tényezői.  Ez a „genetikai vagy környezeti okok”  dilemmája;  vagyis, hogy örökletes, veleszületett eredetű, vagy pedig az egyéni élet során alakul ki, valamilyen külső hatások következtében.  Ezt sokan eldöntetlennek tartják;  amit alátámaszt, hogy a szakemberek közt sincs teljes egyetértés erről.  A  vélemények között is megjelent egy olyan álláspont, amely szerint a homoszexuális viselekdés  „bűn, ugyanakkor megváltoztatható”, vagyis töredelmesen meg kell bánni és jó útra térni.  A dogmatikus  egyházi tanítás évezredei után csak a 19. század második felében merték kimondani egyesek, hogy talán nem bűnről, hanem valami öröklött, idegrendszeri elváltozásról van szó, amiről az egyén nem tehet.  Ezért nem büntetni kell, hanem gyógyítani – vagy békén hagyni. 

Azóta számtalanszor próbálták kimutatni, hogy milyen agyi (és egyéb)  elváltozások hozzák ezt létre. De eddig még senki sem tudta elfogadhatóan bizonyítani.  Legfeljebb az valószínűsíthető, hogy vannak, akik hajlamosabbak az ilyen viselkedésre, amit persze külső hatások és tapasztalatok váltanak ki, s bizonyos nagyon fogékony életkorban ezek mélyen rögződhetnek.  (Ez az imprinting-korszak).  A szexuális orientáció rögződése azonban csak akkor válik végérvényessé, ha ezt újabb és újabb élmények megerősítik.  De még így is előfordulhat, hogy megváltozik. Erőltetni azonban nem lehet ezt a változást.  De nem is érdemes, hiszen ma már alig jelent hátrányt az ilyen beállítottság.  Hasonló a helyzet a biszexuális  viselkedéssel, amelyre a mindkét nem iránti vonzalom és szexuális reagálás képessége jellemző  (bár rendszerint az egyik nem iránt erősebben).  Épp ezért a homoszexuális és a biszexuális viselkedés között nincs éles határ,  s mindkettő normálisnak mondható.

A  szabadon beírt vélemények azt mutatják, hogy a ritkább szexuális orientációval kapcsolatos attitüdök többnyire problematikusabbak  (és a homofóbia hatásáról árulkodnak), mint azt a statisztikai megoszlás láttatni engedi. 

6.    Milyen a meztelenség és a pornográfia  attitüdje?

Az ezzel kapcsolatos két kérdés közül az első a nudizmus, vagyis a meztelen fürdőzés megítélésére irányult. Feltételezésem szerint a meztelenség tabu-jellege dominálni fog a válaszokban.  Ez igazolódni látszott, mert a többség  (a nők kétharmada és a férfiak több mint fele)  szerint „Lehet, hogy sokaknak tetszik, de tőlem idegen”.  Az ezzel ellentétes választ („Nagyon egészségesnek tartom, szívesen részt veszek benne”)  csak a nők 7%-a és a férfiak 18%-a jelölte meg.  Mindkét válaszból egyértelműen kiderül, hogy a férfiak kevésbé idegenkednek és inkább elfogadják a meztelenséget, mint a nők.  Magyarázó jellegű az a tény, hogy a nők álláspontja, nagyjából megegyezik a vallásosakéval, bár az utóbbiak egyhatoda úgy véli, hogy a nudizmus „erkölcsileg veszélyes, főleg a fiatalokra nézve”, míg ugyanez csak a többiek 8-9%-a szerint igaz. 

Az életkor ugyancsak jelentősen befolyásolja a meztelenséggel és nudizmussal kapcsolatos attitüdöt. A legfiatalabbak sokkal többen (67%) idegenkednek tőle, mint pl. a 40 év körüliek (40%), bár a még idősebbeknél ismét növekszik az idegenkedők aránya.  Az ambivalens attitüd pozitiv irányú változásának megkezdődésére enged következtetni egy tárgyilagosságra törekvő válasz („Nálunk is kezd elterjedni, biztosan van jövője”), amelyet a nők 12, és a férfiak 14%-a fogadott el.  S hasonló arányban azt is, hogy „szivesen kipróbálnám, ha nem tartanék a hátrányaitól”  (a nők 11 és a férfiak 15%-a).  Sajnos, ebből nem derült ki, hogy milyen hátrányoktól tartanak  Talán a megszólástól? Vagy saját szégyenlősségüktől?  Mindkettő  komoly szerepet játszhat,  hiszen a közvélemény a nyilvánosság előtti  meztelenséget;  sőt, még a nem házasok egymás előtti meztelenségét is illetlenségnek, szemérmetlenségnek és elítélendőnek tartja.  (Régebbi időkben a hagyományos, valláserkölcsi felfogás hatására még a házastársak sem mutatkoztak meztelenül egymás előtt.)  A családon belüli meztelenséget még ma is kevesen fogadják el.  Ezért aztán sok gyerek csak későn és leskelődve tudja meg, hogy mi a különbség a női és férfi test között. 

A mai meztelenség-attitüd megértését  elősegítik a saját tapasztalatra hivatkozó, szabad válaszok, például az ilyenek:  

            „Egyetemista koromban néhányszor kipróbáltam, tetszett. Ma már nem mennék el, mert többet tudok a perverziókról.”       „nálam az a helyzet,hogy egy jó bikiniben úgy érzem csábitóbb vagyok..”      „Erkölcsileg azért tartom veszélyesnek, mert meg lehet nézni, hogy hány fiatalról kering az internetet nudista strandon készített kép, amit gyakran a tudtuk nélkül böngésznek mások vélhetően szexuális örömszerzés céljából..”      „csak azért idegenkedem mert nem szép a testem és szégyellem.”        „Rendszeresen jarok a parommal nudista strandokra.”      „Intim határsértő dolognak tartom, persze aki benne van, azt nyilván nem zavarja. Nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni szemlélőként sem.”      „nem tudnék meztelenül merevedés nélkül végignézni egy meztelen szexi nőt, ahogy elsétál előttem. nem is tartom normálisnak, ha valaki erre képes.”       

„Úgy gondolom, elvesz az ember méltóságából.”      „Magamutogatásnak tartom.”       „Számomra az abszolút szabadság érzését nyújtja.”   „ Szerintem tompító hatása is lehet a szexuális vágyra és érdeklődésre. Szeretném, ha pl. a nemi szervem látványa igenis erős ingert váltana ki a partneremből.”   „Tőlem idegen, mert fontosnak találom, hogy vannak olyan részek a testemen és párom testén, amit csak mi látunk, az intimitásunk része.”      „Én ellene vagyok, nem tartom ízlésesnek, nincs benne semmi szemérem. Ennyire nem kell nyitottnak lenni. Persze ez az én szubjektív véleményem.”   „…csak azért idegenkedem mert nem szép a testem és szégyellem.”     „ Egyetemista koromban néhányszor kipróbáltam, tetszett.”      „Még nem próbáltam, kicsit szégyellném magam, de nincs kifogásom ellene.”     

Az rögtön kiderül, hogy sok az ellentmondásos, ambivalens attitüd.  A meztelenség látványa vagy érzése sokakat vonz, de ugyanakkor félnek is tőle  A félelem  gyakran önbizalomhiányra és gátlásosságra vezethető vissz, amwlyeket különböző előítéletekkel is igazolni próbálnak.  Különösen a nők azért idegenkednek gyakran a meztelenségtől  (akár intim partnerük előtt is), mert nem elég szépnek vagy éppen csúnyának érzik megukat, és tartanak a lekicsinylő véleményektől.  Pedig tökéletes, hibátlan test alig fordul elő, s a tetszés nem ezen múlik.  Előítéletes magyarázkodás az is, hogy azért nem megy nudista strandra, mert már „többet tud a perverziókról”.  Nem írja meg, milyen perverziók veszélyét látja a meztelen fürdüzésben, de perverz gondolatok feltehetőleg inkább őbenne keletkezhetnek.  Persze kérdés az is, hogy mit tart perverziónak – és miért?  Talán olyasmit, mint az a férfi, aki abnormálisnak tartja, hogy valaki nem jön szexuális izgalomba, ha egy nudista strandon elsétál előtte egy csinos, meztelen nő.  Ezzel persze csak azt vallja be, hogy ő maga nem képes a figyelmét és a fantáziáját a körülmények követelményeihez igazítani;  holott egy normális ember számára  a sok meztelen test látványát könnyű megszokni.  Hiszen az utcán is állandóan találkozunk  meztelen testeket ábrázoló reklámképekkel, s ettől mégsem jövünk szexuális izgalomba+ 

De épp itt jön a másik aggály: a sok meztelenség látványának tompító hatása a szexuális vágyakra és izgalmi állapotokra.  Kétségtelen, hogy van ilyen hatás;  egyes szakemberek például épp ezzel  (nem annyira a nudizmus, mint inkább a filmekben és reklámokban látható meztelenség hatásával)  próbálják magyarázni, hogy egyre több a szexuálisan elfásult, vágy-hiányos férfi és nő.  Ezért tűnik érthetőnek, hogy  sokak szerint szexuálisan vonzóbb a test bizonyos részeinek eltakarása, mint a teljes meztelenség.  A  meztelenség mások előtti vállalása valóban „magamutogatás”, de ennek megítélése attól függ, hogy mikor, milyen körülmények között és milyen célból kerül rá sor.  Hiszen egészen más, ha intim partnerek között, vagy szűk családi körben,  vagy azonos nemű sporttársak között,  esetleg a szexuális viselkedést kizáró nudista (naturista)  strandon történik,  mint ha egy sztriptiz-bárban, vagy fizetett szexuális izgalomkeltés célját szolgálja a meztelenség. 

.A pornográfiával, mint a meztelenség erotikus célú ábrázolásával kapcsolatos attitüd hasonló módon megosztotta a kérdezetteket.  Az öt  válaszlehetőség közül legkevesebben (a nők 6, a férfiak 9,5%-a)  azt fogadták el, amely szerint „a pornográfiát nehéz elkülöníteni az erotikus művészettől”.Amiből következik, hogy a túlnyomó többség szerint könnyű elkülöníteni a kettőt. Ennek az a valószínű magyarázata, hogy a forgalomban levő pornográf filmek túlnyomó többségében nyoma sincs az erotikus művészetnek.  Ezért könnyen elfelejtik, hogy az erotikus művészetnek ugyanolyan (vagy akár még fokozottabb)  izgató hatása lehet, mint a pornoipar termékeinek. A többi válaszlehetőséget némi szóródással  a kérdezettek bő egyharmada fogadta el. A nemek válaszai között legnagyobb különbség annál a tételnél mutatkozott, amely szerint  „a szexuális kiváncsiság kielégítésével a pornográfiának hasznos szerepe lehet”.  Ezt a nők 30%-a, a férfiaknak viszont 46%-a helyesli.  Vagyis jóval több férfi ítéli meg pozitivan a pornográfiát, mint a nők. 

Hasonló, bár kisebb az attitüd-különbség annál a tételnél, amely szerint „a pornográfia nem kifogásolható, ha egészséges szexet mutat be”.  (Ezt a nők 32 és a férfiak 38%-a választotta.  Az 50 év fölöttiek közül viszont csak 15%.)  Még inkább hasonló arányban  mindkét nem jó egyharmada ítélte úgy, hogy „legtöbb pornográf mű rossz példát mutat, megalázza, tárgyként kezeli a nőket”.  S végül a nők egy kicsit nagyobb arányban (37%)  értenek egyet azzal, amivel a férfiaknak csak 32%-a, hogy ti. „a pornográfia veszélyeit csak az átfogó szexuális nevelés ellensúlyozhatja”.  Minthogy az utóbbi három választ nemcsak külön-külön, hanem együttesen is sokan megjelölték, úgy tűnik, hogy a vizsgált minta pornográfiával kapcsolatos attitüdje a többségnél viszonylag  korszerű  és megalapozott. Ezt a saját tapasztalatra hivatkozások is megerősítik: 

„ Nem tudom megítélni, hogy árt-e vagy használ az embernek.”         „  jobban kedvelem az inkább sejtetni, mint nyíltan mutatni műfajt. Károsnak azt tartom, ha a kemény pornóról hiszik azt, hogy az a valóság.”         „A legtöbb pornográf anyag katasztrófálisan rossz, ha a felvilágosítás szemszögéből vizsgáljuk. Hamis mintákat mutat be.”      „Ezt is lehet színvonalasan és ízlésesen csinálni, akkor - mértékkel - elfogadható.”         „A porno nem egyszerűen rossz példát mutat, hanem semmi köze a hiteles, érett szexhez, megtéveszti azokat az embereket, akik a pornófilmekből szeretnének tanulni. Súlyos károkat okoz a szexuális kultúra fejlesztése tekintetében. Ellenben: hiányoznak a fejlett szexualitást ábrázoló filmek, minták, nemcsak a pornoban, hanem még a művészfilmekben is.”     

 „Használatuk teljesen normális, fiatalok számára segítő, hasznos. Izgató, oktató jellegüek.”        „veszélyes a fiatalokra, mert elhiteti velük, hogy így kell viselkedni szex közben, hogy csak ekkora pénisszel és mellekkel lehet élvezni, hogy sikongatni kell és durvulni.”         „A pornográfia a sátán műve.”       „teljességgel hidegen hagy. mint a hip-hop zene. kicsit sajnálom akinek szüksége van rá.”  .„Bár a pornográfia kifogásolható, az erotikus művészet jótékony hatással lehet, de ehhez is elég érettnek kell lenni.”     „A közösülést mutató filmek nagyon beindítanak engem is. Szóval kétségtelen hatásúak, de a nem heteroszexuális kapcsolatra nem vagyok kíváncsi, attól undorodom.”  „Elérhetetelen teljesítményeket sugall a fiataloknak és hamis képet fest, használata függőséghez vezethet.”    

Ezekből az idézetekből kiderül, hogy  sokféle és gyakran szélsőséges véleményekkel találkozhatunk a pornográfiát illetően.   (De ugyanez érvényes az erotikus művészetre is, holott a kettő lényegesen különbözik egymástól.)  A  pornográf ábrázolások elsődleges célja  a szexuális izgalom felkeltése  és erősítése különböző szexuális ingerek révén.  Az ingerek hatékonysága viszont a különböző színvonalú és igényű befogadókon múlik.  Épp ezért ugyanaz az inger egyesekre erősen, másikra gyengén, vagy sehogy sem hat, igényeitől és beállítottságától függően.  A patriarchális, férfiuralmi szemlélet dominanciája idején  nyilván az olyan pornográfia lehet hatásos, amely a nőket a férfi játékszereként, szexuális igényeik kiszolgálójaként ábrázolja.  Egy másik, nem patriarchális, tehát a nemek egyenjogúságán és egyenértékűségén alapuló szemlélet  képviselői viszont a hagyományos pornográfiát elutasítják, s egészen másfajtát igényelnek  (ha egyáltalán igényelnek, s nem pusztán a fantáziájukra támaszkodnak). 

Meg szokták különböztetni a „light” (lágy, könnyű)  és a  „hard”  (kemény)  pornót,  attól függően, hogy  finomabb, „illedelmesebb”  módon  mutatják be az erotikus viselkedést,  vagy durván, a nemi szervek direkt  fényképezésével.  Az átlagos férfire ez utóbbi hat erősebben;  az átlagos nőre viszont inkább az előbbi.  Ez valójában üzleti szempont, amely a nemek ez idő szerint eltérő szexuális attitüdjeit veszi alapul a pornoipar termékeinek sikeres eladása érdekében.  A szexuális egészség  érdekében fontosabb szempont lenne, hogy a pornográf termékek kulturált erotikus viselkedést ábrázoljanak, lehetőleg művészi színvonalon.  Ez esetben ugyanis akár pedagógiai vagy terápiás célokra is alkalmasak lennének.  

7.    Vallomások  a  prostitúcióról

Az ezzel kapcsolatos érdés azt próbálta tisztázni, hogyan vélekednek a prostitúció elterjedtségéről és hatásáról.  A  válaszlehetőségek közül a kérdezettek mintegy fele  (a nők 47 és a férfiak 50%-a)  azzal értett egyet, hogy  „a prostituáltak többsége kiszolgáltatott, függő helyzetű áldozat, segítségre szorul”.  Ez reális és szociálisan pozitiv attitüdnek számít.  Logikusan következne belőle az is, hogy  „a helyzet tűrhetetlen;  minden eszközzel küzdeni kell a prostitúció ellen” -  ám ezt csak a nők 7 és a férfiak 5%-a válaszolta.  (Csak találgathatom, hogy a túl nagy kompromisszumkészség miatt?  Vagy a „minden eszközzel”-t  üldözésként értelmezték?)  Talán bizonyos magyarázatot ad a következő válaszlehetőség  („Ezt az „ősi mesterséget”  betiltani úgysem lehet, de legalább korlátozni kell”), amit a nők egyharmada és a férfiak 27%-a  jelölt meg.  A  további válaszok közül az egyik („Az üzleti szex veszélyei miatt valahogy el kell érni, hogy ne legyen rá igény”)  ismét csak kevesek: a nők  és a férfiak nagyjából egytizedének attitüdjét fejezte ki.  Őszintén szólva,  ennél sokkal magasabb arányra számítottam, hiszen szociálisan ez nagyon is indokolt lenne.

 Valószínűleg kevesen tudják felmérni az üzleti szex veszélyeit, akár a „szolgáltatóról”, akár klienséről, vagy általában a nemek viszonyáról van szó.  Ezt támasztja alá elég sokak attitüdje, mely szerint  „Nem ítélem el, mert egyszerű üzletkötés, amelyben mindkét fél azt kapja, amit vár”.  Ezt a választ jelölte meg a nők 18 és a férfiak 31%-a  (vagyis közel kétszerese).  Itt nemcsak a pszichikus következményeket figyelmen kívül hagyó kommercializmus érhető tetten, hanem a patriarchális szemlélet továbbélése is.  (Éspedig nemcsak a férfiak közel egyharmadánál, hanem a nők közel egyötödénél is.)  Az így kirajzolódó, ambivalens kép ellentmondásos és negativ jellegét alig módosítja, hogy a nők 27 és a férfiak 40%-a szerint  „A prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”.  Tisztázandó annak oka, hogy ezt a reális igényt még a nők egyharmada sem fogadja el. A saját tapasztalatokon alapuló, szabad válaszok színesítik a képet: 

„Ha a prostituált szabad akaratából és nem valamilyen kényszer miatt vállalja, akkor elfogadom... természetesen csak védekezéssel..”      „A  prostitúción belül is vannak "kasztok". A call-girl státuszúak nem hiszem, hogy nem önként csinálják, ezért nem lehet azt mondani, hogy minden prostituált önhibáján kívül űzi a szakmát”    „Szükség van rájuk, erre a legjobb bizonyíték, hogy mindig is voltak, vannak, lesznek..”        „Részemről nem vetem meg, mert mindennek megvan a miértje. És itt sorolhatnám az ezer miértet.   Csak egyet tudok mondani a férfinél nagyobb kurva nem kell (bocsánat, tisztelet a kivételnek) A múlt rendszer azt mondta, azért nem legalizálják a prostitúciót, mert akkor az állam lenne a legnagyobb strici. A jelen rendszer nem bánná, ha strici lehetne, akkor legalább becsülje  meg a prostikat, legalizálja és védje őket…”        

„Elkeserítő és megoldhatatlan probléma.  Talán ha rendkívüli társadalmi támogatást kapna a védett, biztonságos, legális, önkéntes prostitúció, ahol a haszon a szolgáltatónál maradna, akkor kliensek hiányában megszűnne a jelenlegi aljas rendszer.”     „nem látok problémát a bordélyházakban, ahogy mindig is volt. Kultúrált, diszkrét, tiszta, és a házvezető vigyáz a lányokra. Mert így bizony ki vannak téve az erőszakoskodásnak, a striciktől elszenvedett kényszerítéseknek.”         „Az sem mindegy ki mért lesz prostituált, és ki mér "szorul" rá, hogy "használja" a prostituáltakat..”   „Ha nem lenne prostitúció, akkor valószínűleg több lenne az erőszakos nemi cselekedet.”         

 „A legtöbb prostituált a nehéz anyagi helyzete miatt kényszerül erre a munkára. Az első lépés az anyagi segítségadás lehetne.”         „Vegyük tudomásul, hogy erre szükség van. Inkább némi színvonalat kellene belevinni. Pl. képzéseket itt is el tudok képzelni.”        „Nem ezeket a nőket kell szidni fennhangon, hanem akik igényükkel fenntartják a rendszert... Megalázónak tartom az útszéli találkákat,”          „. Kultúrált keretek között, önkéntes vállalkozóként egészségesnek tartom. Az ügyfél boldogan távozik egy felkészült, igényes szolgáltatótól. Jó lenne, ha azt elérnénk, hogy soha senkit ne kényszeríthessenek prostitúcióra.”

  „A prostituált áldozat, a futtatókat kell büntetni.”     „.Véleményem szerint újból divatba kellene hozni a bordélyházakat.”    „A fiatalok közt egyre gyakrabban elmosódik a határ a normális párkapcsolat és a prostitúció között. Iskolai tapasztalat: a "pénzes pasik" megszerzése a cél.”     „…ebben a kérdésben nehezen foglalok állást. Nem szeretem a nők és a férfiak testi kizsákmányolását, de messze még az a világ, amikor majd senki sem kényszerül arra, hogy a testéből éljen.”

Talán érdemes volt elég sokat idézni a prostitúcióval kapcsolatos véleményekből.  Megérdemlik figyelmünket, hiszen igen komoly egyéni és társadalmi problémákról van szó, amelyeket eddig nem sikerült megoldani.  Jellegzetes itt is az attitüdök bipoláris megoszlása.:  egyrészt elítélik, másrészt rendezni és védeni szeretnék.  De ugyanez a kettősség megtalálható a szakembereknél is. Az egyik legnevesebb szexológus professzor (E.J. Haeberle, 2006) a szexuális szolgáltatásokat egyszerűen csere-üzletnek tartja, amit minden külső beavatkozástól, kényszertől és kizsákmányolástól mentesíteni kellene, biztosítva a szolgáltatók emberi és állampolgári jogait (például a társadalombiztosításhoz stb.). Ez a liberális felfogás – amely Hollandiában és több más országban már a társadalmi gyakorlatban is érvényesül – elvi jogossága ellenére pszichológiai és szocio-kulturális szempontból azért problematikus, mert a szexuális kapcsolatok indokoltnak tartott kommercializálódását, áruvá válását feltételezi. Figyelmen kívül hagyja, hogy milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „árucserének”:   A prostituáltban a válogatás és érzelem nélküli szolgáltatás legtöbbször  „lelki kiégést”, súlyos csökkentértékűségi komplexust, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást hoz létre.  Klienseinél pedig fennáll annak a veszélye, hogy egyrészt hozzászoknak szexuális igényeik megvásárlásához, gyors   és érzelem nélküli, felelőtlen kielégítéséhez,  másrészt ők is képtelenné válnak az igazi intimitásra, a tartós érzelmi kötődésre. 

Más kérdés, hogyan lehetne megelőzni ezeket a veszélyeket.  Ebből a szempontból nyilván a szexuális kultúra igényének erősítése és elsajátításának intézményes biztosítása – vagyis a szexuális nevelés – lenne az egyik legfontosabb feladat.  A másik pedig az, hogy az átlagosan jónak mondahtó megélhetési feltételek  biztosítása miatt senki ne kényszerüljön prostitúcióra, s így valóban szabad elhatározásból létesítsen erotikus kapcsolatokat egy-egy kiválasztott partnerrel.  S az ne pusztán üzleti kapcsolat legyen, hanem rokonszenven alapuló és egymást kölcsönösen segítő kapcsolat.  Ami persze valójában már nem is nevezhető prostitúciónak.  

8.   A fogamzásgátlásról és a művi abortuszról 

Ezt  két kérdés vizsgálta a kérdőívben.  Az egyikre  legtöbben  (a nők és a férfiak egyaránt  kétharmada)  azt a választ jelölték meg, amely szerint „az antibébi tabletták és a kondomok ma már biztonságosnak mondhatók”.  A legfiatalabbak ilyen válaszainak aránya még ennél is nagyobb (72%) volt.  Ebből a tárgyilagosnak tűnő attitüdből azonban még nem derül ki, hogy melyik módszert, milyen arányban tartják sikeresnek. A témával kapcsolatos problémák felismerésére utal az a válasz, amely szerint  „hiába vannak jó fogamzásgátlók, ha sokan nem jutnak hozzá, vagy nem jól használják”.  Ezt a választ mindkét nem bő kétharmada jelölte meg, mint saját álláspontját.  Ehhez viszonyítva a másik három válaszlehetőség a jelek szerint elhanyagolhatónak látszott számukra.  Még az is, amely szerint a  petting „nemcsak fogamzást gátol, de kielégülést is biztosít a közösülés helyett”;  ezt csak a nők 4%-a és a férfiak 12%-a jelölte meg.  A jelek szerint tehát kevesen ismerték fel ennek jelentőségét.   

A nemek attitüdjének ilyen különbsége figyelemre méltó és magyarázatot igényel.  Nem elegendő magyarázat, hogy a petting bagatellizálása a hiányos szexuális nevelés következménye, hiszen ez mindkét nemet egyformán érinti.  Vagyis más, mélyebb okok feltételezhetők.  Hasonló a helyzet a másik két válasszal is, ahol kisebb a nemek arányának különbsége.  Egyik: „A családtervezés természetes módszerekkel is megoldható lenne, ha ismernék ezeket”. Ezt  a nők 12%-a és a férfiak 16%-a jelölte meg.  (Lehet, hogy csak ennyien hallottak róla.)  A másik: „Legbiztosabb fogamzásgátlás a közösülés mellőzése (absztinencia)”., amit csak a nők 4 és a férfiak 6%-a jelölt meg, mint elfogadható véleményt.  Csak valószínűsíthető, hogy ennek oka a közösülés-centrizmus, vagyis az a hagyományos közfelfogás, hogy a nemi élet közösülést jelent.  (Tehát kevesek számára nyilvánvaló, hogy a közösülés mellőzése nem azonos a nemi élet mellőzésével.) .  Saját tapasztalatairól a válaszolók  alig egytizede írt feljegyzést. Közülük néhány:

„Bizonyos társadalmi csoportokban és közegekben a fogamzásgátlás fontossága sajnos messze alábecsült,.”     „A fogamzásgátlók következménye a fiatalabb korúak szexualitása, a szerelem rossz értelmezése és a későbbi házassági csalódások.”         „coitus interruptus, vagy meg kell várni a havi vérzést Amúgy kételkedem mindenféle gátló-szer egészségességében.”        „Egyik sem jó, ez nyilván nem véletlen, azért vagyunk hogy szaporodjunk.”     „Mindenki számára elérhető lenne, ha lenne rá belső igény. Amikor nincs, az a szexuális tanulatlanság és nemtörődömség, felelőtlenség jele.”      

„Több óvszerautomatát (a szégyenlős fiatalok érdekében), Tb-támogatott fogamzásgátló gyógyszereket!”   „Csak az ovszert és a hormonmentes fogamzásgátlást tartom elfogadhatónak.”

„ A hormontablettáknak az én esetemben is voltak hosszú távú hatásai, nem szeretem őket. Az óvszert az adott pillanatban nem kedvelem, de még mindig ez a legegyszerűbb és legbiztonságosabb mód.”   „A jól megválasztott és kevésbé káros tablettát jónak tartom, azt azonban nem, hogy sokba kerül és tudom, hogy vannak akik nem tudják megvenni.”     „Kultúráltság kell a partnerek részéről, hogy közös nevezőre jussanak a kérdésben; társadalmi szinten széleskörű tájékoztatás szükséges,”

Ezek a változatos attitüdök komoly figyelmet érdemelnek.  Valónan probléma, hogy bizonyos társadalmi csoportok szinte figyelmen kívül hagyják a fogamzásgátlás, s vele együtt a tudatos  családtervezés lehetőségét és jelentőségét.  S ennek nemcsak az az oka, hogy anyagi gondjaik miatt nem tudják megvenni, hanem – ahogy az utóbbi idézet rámutat – a tájékozatlanság, szexuális kulturálatlanság és különböző előítéletek is.  Ilyen előítélet a másodikként idézett, konzervativ vélemény, amely azon a feltételezésen alapul, hogy ha nem lennének korszerű fogamzásgátló módszerek, akkor a fiatalok nem kezdenék viszonylag korán a nemi kapcsolatokat.  Sőt, a szerelem „rossz értelmezését” és a házassági csalódásokat is a fogamzásgátlók következményének tartja.  Szerencsére ma már ritkák az ilyen szélsőséges, bigott  vélemények.

De hasonlóképpen primitiv attitüd az is, amely kételkedik bármely „gátló szer egészségességében”, s helyettük a „coitus interruptus”-t  (vagyis a megszakított közösülést) és a havi vérzések figyelését ajánlja..  Elég szomorúnak mondható, hogy még ma is vannak, akik a korszerű családtervezés ismerete és alkalmazása helyett megbízhatatlan módszerekhez (vagyis önbecsapáshoz)  folyamodnak.  Ugyanez érvényes arra a valláserkölcsi attitüdre is, amely  minden fogamzásgátlást elvet  („egyik sem jó”), mondván:  azért létezünk, hogy szaporodjunk.  Ezt az irracionális bibliai parancsot emberi fajunk már alaposan túlteljesítette a Föld túlnépesítésével.  Amit korántsem ellensúlyoz, hogy egyes országok, például hazánk lakosainak létszáma állandóan fogy  (nálunk évente kb. húszezerrel).  Az ilyen arányú népességfogyás egy kis nemzet számára veszélyes lehet. De még ez sem indokolja, hogy  mindenáron  több gyermek szülessen.  A gyermekvállalás emberi jog, amit csak a körülmények mérlegelésével és tudatos családtervezéssel érdemes realizálni. Ezt a szemléletet kellene tanítani és módszereit elérhetővé tenni mindenki számára, a nem kívánt terhességek éa művi abortuszok megelőzése érdekében.  

A kérdőív következő  kérdése a fogamzásgátlás hiányával vagy sikertelenségével szorosan összefüggő terhesség-megszakítási attitüdre irányult, az elfogadás vagy elutasítás tisztázása érdekében.  Feltételezésem szerint itt is ambivalens válaszokra lehetett számítani.  Meglepő volt, hogy az elsőként említett választ („A népesség hazai fogyatkozásának egyik fő oka a sok művi abortusz”)   csak a nők 4 és a férfiak  9%-a fogadta el illetve tekintette helytállónak.  Már többen (a nők 12 és a férfiak 14%-a)  inkább azzal értettek egyet, hogy „a terhesség megszakítása gyilkosságnak minősül, ezért elfogadhatatlan”.  A legfiatalabbaknál  -- épp úgy, mint a vallásosaknál – ez az arány egészen 22%-ig emelkedett.  Viszont jóval többen (a nők egyharmada és a férfiak  41%-a)  úgy ítélték meg, hogy  „a véletlenül vagy erőszak folytán létrejött terhesség megszakítása érthető” – vagyis elfogadható.

Még liberálisabb attitüdöt mutatott a nők 53 és a férfiak  48%-a azzal a véleménnyel, hogy „a létrejött terhesség megtartása vagy megszakítása a pár magánügye”.  Nehezen dönthető el, hogy ez az attitüd semlegesnek és  a szubjektiv döntéseket tiszteletben tartónak, vagy inkább közömbösnek és aszociálisnak nevezhető.  Viszont megnyugtatónak tűnhet, hogy majdnem ugyanennyien egyetértettek azzal, hogy  „megfelelő szexuális nevelés esetén művi abortuszokra alig kerülne sor”.  Szociálisan nyilván előnyös lenne, ha e korszerű attitüd a gyakorlatban is érvényesülne. Érdemes egybevetni mindezt a saját tapasztalatok alapján adott válaszokkal:

„Abortusz után nem ép lelkű a nő, mert alapvető természetével  ellenkezik.”        „Eletem egyik nagy keserűsége az abortuszom, amelyen 18 évesen estem át. Azóta is gyilkosságként élem meg, és senkinek se kivánom..”      „Azokon a szociális körülményeken kellene változtatni, amelyek rákényszerítik az abortálásra a leendő anyát.”     „Elfogadhatatlannak tartom az abortuszt abban azokban az esetekben, ha felnőttekről beszélünk, akiknek lenne lehetőségük gyereket vállalni.”          „Nem kell és nem való mindenkinek gyerek. Jobban járna sok gyerek, ha meg sem születne, ahhoz képest ahogy később élnie kell.”   ,Ha tiltott lenne, akkor megint menne a zsebes pénz az orvosoknak, meg a brutálisabb módszerek, mint kötőtűzés.”       „Ideje lenne véget vetni annak a férfiagyakba ágyazódott hiedelemnek hogy a kondom nem férfias..”

„Bár nem ítélek el senkit, aki abba a helyzetbe kerül, hogy így dönt, saját magamra nézve  csak az életemet  veszélyeztető, nagyon súlyosan fogyatékos, vagy erőszaktevésből fogant magzat esetén tudnám rászánni.”    „A szexuális nevelésen túl fontos lenne a nehéz helyzetbe került lányok, asszonyok lelki és gyakorlati támogatása, szakemberek által. Nem szabadna őket magukra hagyni a döntés meghozatala előtt és után sem.”      „Az abortusz szerintem is gyilkosság, de jól megfontoltan akár jogosan is dönthet  úgy a pár, vagy az anya hogy mégis jobb, ha nem szüli meg a gyereket. Mindenesetre jobb lenne, ha többen döntenének az örökbeadás mellett,”         „Én bevezetném, hogy 18 éves kortól elköttethesse magát egy nő akkor is,ha nincs gyereke.”      „Mindenki maga dönti el, mit választ. A számára helyes döntés meghozatalában és a következmények feldolgozásában kéne segíteni, ítélkezés helyett.”

.Az elsőként idézett attitüd tipikusan vallásos-konzervativ jellegű:  a nő „alapvető természetéről”  beszél, ami nyilván transzcendens eredetű és nem az evolúció körülményei alakítják. A  18 évesen művi abortuszon átesett nő is csak a belénevelt konzervativ szemlélet miatt érzi ezt élete „nagy keserűségének” és gyilkosságnak.  Teljesen egyetértek viszont azzal, aki szerint  a leendő anyák szociális körülmányein kellene változtatni. Annak is igazat adok,  aki a gyermekvállalás feltételeivel rendelkező felnőtteknél tartja elfogadhatatlannak az abortuszt.  Sok igazság van abban is, hogy  „nem való mindenkinek gyerek”;  csak persze konkretizálni kellene, hogy kinek és miért nem ajánlatos a gyermekvállalás.  Azzal is egyetértek, hogy a terhességmegszakítás merev tiltása aligha javítana a helyzeten és káros lenne.  De ugyanígy a kondomhasználat „férfiatlankénti” elutasítása elavult, ostoba előítélet. 

Az idézetek második bekezdésében olvasható véleményekkel nagyjából egyetértek, bár azt túlzásnak tartom, hogy egy nő már 18 éves korában elköttethesse a petevezetékét, ha nem akar gyereket.  Döntése ugyanis később megváltozhat, de  a meddőségét megszűntetni már aligha lehet.

9. Vélemények a jó párkapcsolat  jellegéről  és  feltételeiről

Minthogy többrétegű, igen komplex attitüdről van szó, több kérdéssel vizsgáltam:  például, hogy  milyen jellegű párkapcsolatot tart a legkedvezőbbnek?  Aztán:  mi várható egy intim párkapcsolattól?  Továbbá: milyen alapfeltételei vannak egy jó és tartós  párkapcsolatnak?  Ezzel kapcsolatos másik kérdés:  Van-e jövője a házasság intézményének?  Mindegyikre 4-5 előre megadott válaszlehetőséggel és saját tapasztalatokon alapuló, kötetlen vélemény-nyilvánítással lehetett reagálni.  

a)  A  párkapcsolat kívánt jellegének attitüdje.  Feltételezésemnek megfelelően a kérdezettek közel kétharmada az „egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolatot, házasságot”  preferálja. .  Érdekes és magyarázatra szoruló különbség van a legfiatalabbak 44%-os és a magasabb iskolai végzettségűek 69%-os aránya között.  Jóval kevesebben (a nők 17 és a férfiak 22%-a) választották az „egymást követően több, szerelmi jellegű kapcsolatot”  Ugyanakkor a 20 év körüliek 31%-a választaná ezt;  az életkor növekedésével viszont az arány folyamatosan csökken, egészen 8%-ig.  Vagyis a fiatalok jóval hajlamosabbak az egymást követő, szukcessziv szerelmi kapcsolatokra.  Ugyanakkor a vallásos kérdezettek közül csak 14% preferálná ezt, tehát még kevesebben, mint a nők 17%-a, szemben a nem vallásosak 24%-ával. 

Még kevesebben szavaztak „egy állandó és több ideiglenes, hosszabb-rövidebb kapcsolat”  mellett:  a nők 7 és a férfiak 16%-a. Jellegzetes, hogy a férfiak aránya több mint kétszerese a nőkének, ami összefügghet a férfiak nagyobb szabadság- és változatosságigényével.  Ez a különbség azonban kiegyenlítődni látszik „az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változó kapcsolatokat”  preferálóknál, vagyis a nők 11 és a férfiak 13%-ánál.  Ez ugyan a válaszolók majdnem jelentéktelen kisebbsége, de a legfiatalabbaknál 15%-ot, a 40-50 éveseknél 16%-ot is elér.  (A vallásosaknál persze csak 7%, a nem vallásosaknál viszont 15%.) 

A párkapcsolatok jellegének igénye tehát eléggé megosztott, bár még dominál a hagyományos modell.  Ugyanezt tükrözik az egyéni élményekre történő utalások:

„Hagyományos házasságban élek, mindketten ezt tartjuk fontosnak, és legnekünkvalóbbnak.”      „Egy kapcsolat, csak akkor jó ha hagyunk egymásnak bizonyos fokú személyi szabadságot..”  „Nem tudom megválaszolni a kérdést. A "végén" kiderül...”        „Függetlenség és bizalom az alapja a hűséges és egészséges párkapcsolatnak is.”    „Ahogy látom a férfiak egy hosszabb házasság  után, kb. 40 éves kortól már inkább laza, kötetlen kapcsolatot akarnak.”   „Olyan párkapcsolatot tartanék jónak, amely zárt,-tehát kizárólagos, mert azért tiszteljem már meg a másikat azzal hogy nem kell más,  mármint szexuális téren.”       

„Bár nem vagyunk házasok, 12 éve élünk együtt, nem féltékenykedünk, szabadok vagyunk, egyikőnk se keresett máshol örömet.”  „Rövid, lángoló szexuálisan erősen aktív kapcsolatot.”         „Szertntem az a legideálisabb, ha fiatalon néhány - nem túl rövid – szerelem, kaland után megtalálja valaki élete párját. Kiélte magát és így már szívesebben marad hűséges.”        „Egész életre szóló szerelmet, de tudom, hogy ez a legtöbb esetben teljesen irreális álom .”         Stabil kapcsolatban vagyok, és sok diszkrét szeretőm van. „     „Eddig három kapcsolatom volt, és mindenikről úgy gondoltam, hogy egy életre szóló, de ami nem megy, nem kell erőltetni.”

„Alapvetően házasság- és monogámiapárti vagyok, de nem igaz, hogy nem vágyom más partnerekre is, és nem tudom kizárni, hogy lesz más is az életemben.”      „Nem tudok választ adni erre, pillanatnyilag, a fölsorolt variációkból nekem egyik sem kedvező.”        „Állandó szerelmi jellegű kapcsolatot, ami az egyéni függetlenséget nem veszélyezteti.”     „Az egyéni függetlenséget nem veszélyeztető, változatos kapcsolatot állandó partnerrel.”     „Volt részem több hosszabb és rövidebb kapcsolatban, de számomra mindig is a házasság intézménye volt iránymutató, mindig is családi életre vágytam. Remélem, hamarosan így is lesz.”      

Az első bekezdésben idézettek hagyományos attitüdjében már némi elbizonytalanodás is érzékelhető;  felmerül a „bizonyos fokú szabadság”  és függetlenség igénye.  A továbbiakban a házasságon belüli, tartós kizárólagosság inkább csak nosztalgia, a váltakozó, szabad kapcsolatok igénye mellett.  A régi és az új kapcsolati normarendszer  válságának tipikus tünete a „kiélési” elmélet, amely szerint a fiatalkori szexuális kalandok és „vágy-kiélések”  után már könnyebb elfogadni egy tartósan kizárólagos kapcsolatot.  Ez többé-kevésbé be szokott válni, bár nem garantálja a későbbi párkapcsolat kizárólagos jellegét.  Előnye, hogy a többféle partner kipróbálása  fejleszti az emberismeretet és önismeretet, reálisabbá teszi az elvárásokat a leendő élettárs iránt.  Azonkívül a tanulás és pályakezdés időszaka után  rendszerint más célok és ambiciók kerülnek előtérbe;  ezek jórészt kielégítik a változatosság-igényt, s mellettük szükség van egy állandó, stabil, családi kapcsolatra.  A szerelem igénye eközben „eljelentéktelenedhet”  (bár könnyen felszínre hozhatja egy „kapuzárási pánik”).  Az évek múlásával  az erotika, a szerelmi társ mellett vagy helyett egyre fontosabbá válik a munkatárs és szellemi társ. 

b)  Mi várható egy intim kapcsolattól?  A párkapcsolati elvárások négy válaszlehetősége közül a (többnyire fiatal) nők 56%-a és férfiak 69%-a  „rendszeres és kielégítő nemi életet”  vár;  ezt az arányt az iskolai végzettség és egyéb különbségek nem nagyon befolyásolták. Tipikusnak tekinthető, hogy a férfiak erotikus elvárásai érzékelhetően nagyobb arányúak, mint a nőké.  Érdekes, hogy váratlanul megfordul az arány az „életerős, saját gyermek(ek) létrejötte és felnevelése” elvárásánál:: a nők 29%-ával szemben a férfiak 37%-a preferálja ezt  (valószínűleg a viszonylag kis, nem reprezentativ mintának köszönhetően).  Viszont kiegyenlítődik a nemek aránya a „segítség az érvényesüléshez, egyéni célok eléréséhez” válasz hasonló mértékű (közel 25%-os) preferálásában. Ugyancsak hasonló, bár jóval magasabb a nemek aránya a „biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás”  elvárása terén: (nők 76, férfiak 70%).  Ami azért kedvező, mert ez tekinthető az egyik legkorszerűbb elvárásnak. Nem véletlen, hogy éppen a magasabb iskolai végzettségűek választották a legmagasabb (78%-os)  arányban.  

Ezt a képet erősítik meg a saját tapasztalatok említései is:

„Szeretnek, és valakinek én vagyok a legszebb, és a legfontosabb. Nagy erő és biztonság.”           „A közös munka, a közösen létrehozott meleg családi légkör öröme. Közös sorstudat, hasonló célok.”      „Szeretném azt érezni, hogy valaki mindent ismer bennem, és úgy szeret, ahogy vagyok. Az intimitás ennek az egyik legjobb kifejezője.”         

„A valahová tartozás érzése, közösségben való lét..”    „Vagyis sok embernek az elet ertelme.”     „Az életenergiák újratermelődése, egymás fejlesztése, miközben magunk is fejlődünk.”       „.A szerelem legszebb ajándéka a valódi intimitás, de nekem még nem sikerült örökre fenntartani.”         „Együtt változni, jó csapatmunka, (közös pénzügyek, gyerekek felnevelése) emellett az egyéni célok, vágyak teljesítésének egyensúlya..”      „Nem értek velük egyet, de saját véleményem nincs erről a kérdésről.”

„Úgy gondolom ez mind együtt és még sok-sok más dolog kell, hogy érvényesüljön....”. „Elfogadni, hogy a párunknak is vannak hibái, de azok számunkra elfogadhatóak legyenek - ezt addig kell keresni míg ilyen személlyel nem találkozunk!”     „Szerelem (legalábbis eleinte), azután stabil, mély kötődés, az alapvető elfogadás és elfogadottság érzése.”       „Kapcsolatokra akkor lenne csak igényem, ha rendszeres, gyakori szexre lenne igényem, akkor is csak kényelmi szempontból, hogy legyenek "kéznél" megfelelő partnerek.”       „Amire vágytam volna, soha nem kaptam meg.”.    „Nem értek velük egyet, de saját véleményem nincs erről a kérdésről.” 

A párkapcsolati elvárások s jelek szerint egyrészt nagyon változatosak (illuzórikusak vagy reálisak), másrészt bizonytalanok és keresgélő vagy lemondó jellegűek.  Mindez nem a legjobb előjel a házasság sikere szempontjából.  Többnyire hiányzik a felkészültség;  ezért a pillanatnyilag fontosnak érzett szükségletek és érdekek döntenek a párkapcsolati elköteleződésről, at egyéni életvezetés egyik alapvető feladatáról.  Biztató jel viszont, hogy a romantikus ideálok mellett már megjelentek a kölcsönös szabadság biztosításának és az egyéni fejlődés kölcsönös segítésének elvárásai is. 

c)  A jó párkapcsolat  alapfeltételeinek attitüdje.  A megadott válaszlehetőségek közül hipotézisemnek megfelelően legtöbben  (a nők 70%-a és a férfiak 74%-a)  a „kölcsönös szerelem és szexuális összhang” tényezőjét választották.  A 30 év felettieknél ez fokozatosan csökkent, egészen 50%-ig (ami eléggé érthető).  Viszont hasonlóan magas volt a „kölcsönösen reális igények és elvárások egymástól” feltételének választási aránya. (a nők 67, a férfiak 74%). Ez az arány csak a vallásosaknál volt még magasabb (82%), a 30 éven felülieknél viszont már az 50%-ot sem érte el.  Kicsit kevesebben tartották alapfeltételnek  a „hasonló világnézet, értékrend és műveltségi szint”  tényezőjét  (a nők 52 és a férfiak 57%-a);  vagyis elég sokan figyelmen kívül hagyták e tényező jelentőségét.  Érdekes, hogy az „anyagi megalapozottság, megfelelő jövedelem, lakás stb.”  csak a nők 21 és a férfiak 26%-a számára alapfeltétele egy tartós párkapcsolatnak.  A nemek aránya kissé növekszik, de hasonló marad az „érzelmi és szexuális kizárólagosság, egy „harmadik” kizárása” feltétel választásánál: a nők 28 és a férfiak 34%-a szerint.  (Ezek az arányok jócskán elmaradnak a feltételezettől.)  Az attitüd problematikusságát jelzik a teljesen kötetlen válaszok is:

„Egymás egyforma szintű szerelemmel és vággyal való imádása, kölcsönös elköteleződés egymás iránt, közös célok, vélemények.”        „A szerelem és a szexuális összhang nem feltétlenül tartozik össze. Az "egymással szemben támasztott elvárások" hibás megközelítés. Önmagunkkal szemben kell, hogy elvárásaink legyenek.”      „A szerelem mulandó de az összhang attól még lehet maradandó is.”     „Őszinteség, alkalmazkodókészség.”      „. Fontos, hogy mindenkinek maradjon meg az önállósága, saját pénze, vagyona, értékrendje, szokásai.”   

„Alapfeltétel: azt nyújtsa egyik a másiknak, amire szüksége van. Ez dinamikusan változó dolog.”  „Alapvetően az összeillés. Egyébként, az igények kölcsönös kielégülése a párkapcsolatban, illetve, ezek hiánya esetén, a fejlett kommunikációs képesség az igények képviselésére.”      „Nálunk a szexuális összhang hiányzik, ami komoly probléma, de próbálkozunk a megoldással.”    „Érettség (életkortól függetlenül) realitásérzék, folyamatérzékenység, tolerencia, türelem, kompromisszumkészség  stb.”       „A hasonló világnézet, értékrend, műveltség szerintem fontos.”  .

„A szerelem nem feltétele egy házasságnak, de a szexuális összhang, az igen, véleményem szerint.”       „Nem árt persze a hasonló világnézet sem, de nem kizáró ok, ha nincs.”    „Szerelmi alapok, a többi jön magától. Ha szeretik egymást, fejlesztik önmagukat, a kapcsolatot, akkor pénz is lesz, mélység is lesz.”      „Ez szerintem egy nagyon nehéz probléma, mert a párkapcsolat nem csak a nemi és érzelmi szálról szól, hanem főképpen a többiről.”     „Ha házasságról beszélünk, akkor az anyagi megalapozottság is fontos.”

A teljesen illuzórikus „alapfeltételektől”  (pl. „egymás imádása”)  az anyagi megalapozottságig  szimte mindent megtalálunk a vélemények között.  Fél igazság, hogy ne egymással, hanem önmagunkkal szemben legyenek elvárásaink;  hiszen kérdés, hogyan fogadja a partner ezeket az elvárásokat  (és mi az ő elvárásait).  Egy szorosabb kapcsolatban az egymás iránti elvárásokat nem lehet kiküszöbölni.  S  minthogy minden  ilyen elvárás az egyéni (testi és lelki)  szükségletek partnertől várt kielégítésén alapul,  ajánlatos mielőbb tisztázni, milyen szükségleteink kielégítését várjuk a partnertől és miért pont tőle?  Vagyis miből gondoljuk, hogy hajlandó és képes is rá?  Azonkívül ő miket vár el cserébe tőlünk. S mindezt meg tudjuk-e adni neki a továbbiakban bármikor;  s ha igen, milyen feltételekkel?

A szerelem  (és az „igazi”  szeretet)  ugyan állítólag feltétel nélküli;  agapé,  ahogyan a keresztények mondták.  Valójában azonban nincs ilyen, mert valamilyen szükséglet és érdek minden önzetlenség mögött megtalálható.  Ezek persze sokfélék lehetnek;  tehát nemcsak a primitiv, biológiai szükségletekre  vagy anyagi érdekekre kell gondolni.  Kedvező attitüd, hogy a szerelem (amely múlandó) és a kapcsolati harmónia függetlenek egymástól;  hogy az őszinteség,  bizalom és alkalmazkodókészség alapfeltétel, vagy hogy fontos a partnerek önállóságának megőrzése. 

Érkezett néhány bővebben megfogalmazott vallomás is a válaszok között.  Egy értelmiségi nő például a következőket írta:  „Akkor jó egy házasság, ha a felek erősítik egymást, ha együtt többek, mint külön külön. A partnerek a házasságban is legyenek egyenrangúak, jó barátok, üzlettársak, szerelmes szeretők egyszerre. Mikor két ember úgy dönt, hogy összekötik az életüket, akkor felállítanak egy új, közös feltételrendszert, amit mindketten elfogadnak. Így vannak dolgok, amiről lemondanak (eddigi életükhöz képest), és lesznek dolgok, amelyek újak, csak közösen végezhetőek, és sok sok örömet okoznak. Kell, hogy legyenek továbbra is egyéni célok, egyéni területek, de kellenek új közös célok, amiért mindkét fél szívesen tesz. A közösségvállalás a kedvessel, és az, amit kapunk egy társtól, egy kapcsolattól, az ellensúlyozza azt, amiről lemondtunk. Addig marad fenn egy házasság, amíg ez az arány pozitív előjelű. Természetesen senki nem képes tökéletes társ lenni, mindig lesz valami, ami nem az ideálisan elképzelt szerint alakult. De ez nem azt jelenti, hogy akkor ezt a tulajdonságot egy másik emberrel pótolom, pl. külső kapcsolattal. Vagy kiszállok belőle, és csalódásként élem meg a másságát. Nem! Meg kell tanulnunk lemondani bizonyos dolgokról és értékelni más bizonyos dolgokat. Hagyjuk, hogy változzunk. Ha megtaláltad a jót, ne hagyd el a jobbért (mindig találhatsz ilyet, mindenkinél van jobb), mert akkor elveszítheted a jót örökre."

Kétségtelenül tiszteletre méltó, bár alapjában konzervativ álláspontról van szó, amelybe korszerű nézetek is keverednek  (egymás erősítése, egyenrangúság, közös feltételrendszer kidolgozása, egyéni és közös célok  stb.). Indokolt követelmény, hogy bizonyos dolgokról esetleg le kell mondani;  a kérdés csak az, hogy miről?  A lemondások kölcsönös engedmények a partnerek között.  Kérdés, hogy érdemes-e lemondani az önmegvalósítás szempontjából lényeges dolgokról, például az egyéni szabadságról?  Amibe a szabad kapcsolatlétesítés is beletartozik.  Ez túl szigorú elvárás és korlátozás lenne a partner kedvéért   Az idézett azt írja: „Hagyjuk, hogy változzunk” – de közben mintha elvárná, hogy mondjunk le minden változtatásról.  A „hagyjuk…” megfogalmazás  egyébként is azt jelenti, hogy semmit sem kell tennünk a változások érdekében;  csak hagyni kell, nem kell vele törődni  (akkor sem, ha minden marad a régiben).

Nem túl passziv ez az attitüd?

  10.   A szerelem elmúlásáról  és  a  féltékenységről 

 A két említett probléma gyakran együtt jár, bár többé-kevésbé függetlenek egymástól. Mindenesetre egy intim párkapcsolatban nem egyformán kell számolni mindkettővel, hiszen a szerelem – ritka kivételektől eltekintve – a tartósabb párkapcsolati együttélésekben általában néhány éven belül elmúlik (ha volt egyáltalán).  A féltékenység viszont vagy megjelenik, vagy nem; meg megjelenése sem a szerelem idején, sem utána nem szükségszerű.

A szerelem elmúlásának hatása a kapcsolatra,  éspedig elsősorban a szexuális kapcsolatra.  A megadott válaszlehetőségek közül – feltételezésemmel ellentétben – csak a nők egynegyede és a férfiak 30%-a jelölte meg azt, hogy  „ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni”. (A legfiatalabbaknál viszont 40%.) Ez a válasz azt feltételezi, hogy a lángoló szerelem elmúlása és a szeretkezések csökkenése már elegendő ok a szakításra.  Egy másik, szintén gyakori, és kissé közhely jellegű választ  („Meg kell vizsgálni, ki a felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon”)  már csak a nők 15 és a férfiak 22%-a fogadott el.

.  Többen ugyan, de viszonylag mégis kevesen (mindkét nem kb. egyharmada) helyeselték, hogy „a szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni”.  Pedig egyénileg is és a párkapcsolat, sőt az egész család szempontjából ez lehetne a legkedvezőbb attitüd.  Ehelyett azonban  viszonylag leggyakrabban külső segítséget várnak:  mindkét nem 51-52%-a  szerint „pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére”.  Szaksegítségre valóban sokszor lenne szükség, mert a partnerek képtelenek a konstruktiv, autonóm problémamegoldásra. S minthogy nem keresnek, vagy nem találnak megfelelő szaksegítséget, inkább beletörődnek kapcsolatuk kiüresedésébe, s félrelépnek, vagy új partnert keresnek és elválnak. Ezzel kapcsolatban jóval többen hivatkoztak saját tapasztalataikra. Szemelvények:

 „Ha elmúlik a szerelem és a szex is akadozik az a kapcsolat végét jelenti.”     „Nem szeretnék még ebbe belegondolni sem!...”   „A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dologzni, ám ennek lassan úgy is az lesz a vége, hogy majd el kell válni és új partnert keresni.”      „. Az a tapasztalatom, ha a felek összeillenek, akkor a  szerelem elmúltával is őszintén szeretik és tisztelik egymást, ilyenkor az esetlegesen felmerülő szexuális nehézségeket tudják és akarják is orvosolni” 

„Előző kapcsolatomban ez történt. Mivel változtatni nem tudtunk (nálam nem lobbant fel újra a szerelem) így véget vetettem a kapcsolatnak.”        „Sokáig harcolnék szakember bevonásával. De ha éveken keresztül nem jutunk egyről a kettőre, akkor mindketten jobban járunk, ha nem kényszerítjük magunkat ilyen pokoli helyzetbe. Tiszteljük egymást annyira, hogy elengedjük.”    „Most eljutottam odáig, hogy segitséget kérjek.  19 év után nem kell, nem hiányzik a szex.”   „Felmelegítve csak a káposzta jó, a szerelem nem.”    „Megfelelő "erőfeszítésekkel" (ha a pár mind két tagja igényli azt) újra, és újra fel lehet dobni az együttléteket, ami a szerelmet is generálja.”        „Hosszú kapcsolathoz nem kell szerelem.  Ha elmúlik, akkor soha nem is létezett.”                 

„Meg kellene tanulni újra felfedezni a másikat, fontos az igyekezet és az együttműködés mindkét fél részéről,”    „Könnyebb lecserélni valakit, mint rendbe hozni egy akadozó kapcsolatot. Ha a rendbetétel nem sikerült, vagy csak az egyik fél akarja tovább a kapcsolatot, akkor tartom reálisnak a válást.”

Ezek az elég ellentmondó tapasztalatok egyrészt a szerelemkultusz továbbélését és romantikus, misztifikáló jellegét mutatják;  másrészt a kiábránduló lebecsülését, lefokozását is.  A  szerelem és vele együtt az érzelmi kötődés igénye sokakban még igen erős, s úgy gondolják, hogy ennek fő megnyilvánulása a mámoros, erotikus együttlétek extázisa.  Ha ez hiányzik, vagy ritkul, a kapcsolat elveszti varázsát, s még belerondolni is rossz, hogy ilyenkor mi a teendő.  A három fő lehetőség:: 1.  úgy tenni, mintha észre sem vennénk, lemondani, kitartani;  2.  azonnal összeülni és megbeszélni, változtatni  (ha kell, szaksegítséggel;  3.  nem erőltetni, inkább szakítani és új kapcsolatot keresni. 

Egy hosszabb megjegyzés figyelemre méltó megoldást vázol:  „Külső segítség is szóba jöhet, de a legfontosabb a mindig fejlődni akarás az egyének és a kapcsolat tekintetében is. Én háromszor lettem újra szerelmes a páromba 15 év alatt. A nem szerelmes idők mélyítést jelentenek, közös utat a kapcsolat egy másik dimenziójába,”   Sajnos, nem fejtette ki bővebben, hogyan sikerült ezt elérnie, és milyen dimenziókba jutottak el szerelem nélkül;  de az egyéni és kapcsolati fejlődés gondolatának preferálása követésre méltó.  Ugyanis tanúsítja, hogy a párkapcsolat  szerelem nélkül is lehet tartalmas és kreativ, mert lényege az egyéni és közös fejlődés.  Ez pedig jó alapja a változatos, erotikus együttléteknek.  A kölcsönös bizalom és őszinte kommunikáció  lehetővé teszi a szerelmi képesség érettebbé válását,  hevességének csökkenésével párhuzamos elmélyülését  (vagyis új dimenzióját).

A féltékenységgel kapcsolatos attitüd.  A válaszlehetőségek itt is szembeállították a konzervativ és a tudományosan megalapozott felfogást.  Feltételeztem, hogy az előbbiek kaptak túlnyomó többséget.  Ezek két variánsa csak árnyalatokban különbözik.  Legtöbben  (a nők 45 és a férfiak 42%-a, de a 30 év alattiak mintegy fele)  azzal értettek egyet, hogy „vetélytárs vagy félrelépés gyanúja esetén jogos a féltékenység”.  Mindkét nem további 20-21%-a pedig azzal, hogy „aki igazán szerelmes, az féltékenyen őrzi szerelmét”. A legfiatalabbaknál ez a válasz is jóval gyakoribb:  (34%.)  Az adatok azt is mutatják, hogy a nők valamivel hajlamosabbak a féltékenységre, mint a férfiak  (amit szociálisan hátrányos helyzetük magyaráz). 

De azért elég sokan  (a nők 35 és a férfiak 41%-a)  felismerik, hogy „a  féltékenység betegség, ami tönkreteszi a kapcsolatot”.  A legfiatalabbaknak ugyan csak egyötöde jutott erre a felismerésre, de az életkor növekedésével párhuzamosan ez az arány egészen 75%-ig növekszik.  Azt viszont csak egy törpe kisebbség (a nők 8 és a férfiak 6%-a) ismeri fel (vagy el), hogy  „a mai, férficentrikus társadalomban a féltékenység leküzdhetetlen”. Valószínűleg hozzájárult ehhez a válaszlehetőség elnagyolt, pontatlan fogalmazása, amely tulajdonképpen jóváhagyja a féltékenységet, mint leküzdhetetlent; holott csak nehezen leküzdhetőnek kívánta feltűntetni, legalábbis a patriarchális társadalmi berendezkedés miatt. (Amely viszont megváltoztatható.)

Az egyéni tapasztalatra hivatkozó bejegyzések itt is tovább színesítik a képet:

„  Én nem voltam féltékeny, csak utólag, amikor elhagytak egy másik nőért… de ez is csak a ragaszkodás, és a birtoklási vágy egyik megjelenési formája.”      „A féltékenység véleményem szerint egy természetes érzés és viselkdésforma, aminek helye van egy egészséges párkapcsolatban, bár könnyen elmozdulhat patológiás irányba.”   „Egy olyan szerelmi kapcsolatban, ahol az egyik fél jobban kötődik a másikhoz, a féltékenység érthető.”     „Én is féltékeny típus vagyok, de igyekszem kezelni ezt magamban.”   „Indokoltnak semmilyen esetben nem tartom. A kapcsolat biztonságának veszélybe kerülésekor szokott megjelenni - nálam féltés és szorongás formájában. De az talán nem féltékenység...?”   

 „Az a fontos, hogy kezelni tudjuk .Első lépés, hogy ismerjük fel.”     „A túlzott féltékenység beteges lehet, az egészséges féltékenység szerintem minden kapcsolatban megvan.”        „Az  egészséges  féltékenység akár még fel is dobhatja a szexuális kapcsolatot. „       „egészséges mértékű féltékenység kell egy kapcsolatban, még akkor ha tökéletes a bizalom.”        „A féltékenység az magukban nem bízó emberek betegsége.”       „Valahol a féltékenység is egy emberi játszma, azt hiszem. lehet provokálni is.”        „Ha vetélytársnak (vagy csak annak tűnő) ember a közelben van, akkor sajnos elég gyakran felébred bennem ez az érzés.”         „Akár életveszélyes is lehet. Kezelni kell, segíteni a féltékenységben szevedőnek.”         „Szerintem csak akkor betegség, ha  alaptalan.”

A megjegyzések túlnyomó többségében a féltékenység „bizonyos fokig”  természetesnek tűnik, főleg  a kapcsolat veszélybe kerülésekor.  Meg akkor, ha az egyik fél erősebben kötődik a másikhoz.  Miért?  Talán azért, mert önbizalmának gyengesége folytán hajlamos a függőségre. Gyengének érzi magát az esetleges vetélytársakkal szemben, ezért  teljesen ki akarja sajátítani és féltékenyen őrzi partnerét, házastársát.  („Te az enyém vagy, én a tiéd vagyok”)   Ha pedig egymás magántulajdonai, akkor nagyon kell vigyázni, nehogy valaki eltulajdonítsa a partnert.  Egy olyan világban, amelynek alapját a magántulajdon és a férfiuralom képezi, a féltékenységi hajlam járványszerűen terjed, szinte a levegővel együtt magába szívja mindenki és „féltékeny típusnak”  születik. 

Ez már kisgyermekkorban megnyilvánul, hiszen a kistestvér, vagy az óvodás pajtás is vetélytárs, és nem mindegy, hogy ki lesz a szülő vagy az óvónéni kedvence.  Akkoriban kell(ene)  megtanulni, hogy nem érdemes, sőt, nem is szabad kisajátításra törekedni.  Ez gyakran nem sikerül, így  később sokan átviszik a partnerkapcsolatba is.  Természetesnek és jelentéktelennek tartják, nem ismerik fel a veszélyességét;  azt, hogy nagyon könnyen elhatalmasodik, szenvedély-betegséggé válik, tönkre teszi a lelki és kapcsolati egyensúlyt.  „Kezelni” épp ezért nagyon nehéz. Inkább megelőzni kell:  felismerni, hogy veszélyes és ezért kerülendő.  Ezt meg lehet tanulni, a féltékenység ugyanis nem születik velünk.  Ez az attitüd tehát változtatásra szorul. 

11.    Vélemények  a  házasság  és a család  jövőjéről

.  A megadott válaszlehetőségek közül legnagyobb arányban, a nők 52%-a és a férfiak 55%-a szerint „A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad”. A házasságban élők és a vallásosak ezt az attitüdöt közel kétharmados arányban vallották magukénak. Feltételezésem szerint ez az arány várható volt, s jól tükrözi a keresztény kultúra évszázadaiban meggyökeresedett hiedelmeket. A kérdezettek kisebbik fele eltérő attitüdök között oszlik meg.  Azt ugyan kevesen (a nők 4 és a férfiak 8%-a) válaszolta, hogy  „túl sok kötöttséggel járó, idejétmúlt intézmény, amelynek nincs jövője”. De a 60 éven felüli válaszolóknál ez már 25%. A  hivatalos statisztikából pedig tudjuk, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot. Sőt, a gyermekek több mint egyharmada sem házasságban születik.  A kérdezett nők és férfiak közel egyharmada szerint  (ami a 40 éven felülieknél már 36%-ra, az elváltaknál pedig 38%-ra emelkedik)  a házasság „világszerte válságba került, de új tipusai jönnek létre”.  S ehhez hasonló azok aránya is (a nők 29 és a férfiak 32%-a, továbbá az elváltak 47%-a!), akik szerint  „a hagyományos házasság helyébe  egyenrangú partnerek szabad kapcsolata lép”.  Az utóbbi három attitüd együttes aránya némileg ellensúlyozza, sőt, már-már megkérdőjelezi az elsőként említett sztereotipiát.

Ennél az attitüdnél is sokan hivatkoztak saját élményeikre.  Közülük néhány:

 „Amig letezik konzervativizmus, addig van jovoje.”   „Körülöttem mindenki (magamat is beleértve) elvált. A hagyományos házasság már nem működik.”       „Partnerek szabad kapcsolata a házasság is, elvégre bármikor kiléphetünk abból is, ezért is találom feleslegesnek, csak egy csomó hajcihő a válás.”       A házasság örök hűség fogadása, ak ezti nem tudja teljesíteni, ne kösse össze életét senkivel, sem polgári, sem egyházi tekintetben.”   „Az én számomra fontos dolog a házasság, de a körülöttem lévőknél mást tapasztalok, így sajnos erre a kérdésre nem tudok válaszolni.”     „Amennyiben jogszabályokat módosítanának svéd modell alapján itthon is átalakulna a férfi és nő kapcsolata minden tekintetben.”      

„Részemről a papírok nélküli együttélés híve vagyok, de ha valaki jobban érzi magát egy házassági okmánytól, akkor azt se egyház, de még csak állam se korlátozhassa.  Ugyanakkor az azonos neműek házasságát időszerű lenne elfogadni.”    „A gyerekek egészséges pszichés fejlődése szempontjából elsődleges jelentőségű a harmonikus házasság.”      ” A hagyományos házasság értékei megőrzendőek.”    „A házasságot mindig is egy álszent és képmutató intézménynek tartottam. A monogámia talán még a nőtlenségnél is súlyosabb pszichikai teher.”       „A házasság, mint a család alapja, szükséges intézmény marad.”         

„A házasságok szétesése okának a pszichológiai analfabetizmust látom.”     „Válságba került a házasság, de ettől függetlenül ez a legalkalmasabb intézmény arra, hogy egy család alapja legyen.”        „Házasság nélkül is lehet jó egy párkapcsolat.”       „lehetne jövője, ha a társadalom igényt tartana rá. Most éppen nem úgy néz ki, de lehet, hogy megmarad.”        „környezetemben egyre több pár marad szimpla élettársi kapcsolatban, ettől függetlenül én hiszek a házasságban, és remélem visszanyeri a "becsületét" ennek intézménye.”     Teljes reformra van szüksége a házasság intézményének.”

A bemutatott attitüdök egyik csoportja változatlanul kitartana a hagyományos házasság, vagyis a patriarchális monogámia mellett;  a másik csoportba tartozók viszont ezt elavultnak, álszentnek és teljes reformra szorulónak tartják.  Az előbbiek egyelőre többen vannak és félnek minden változástól, amit maguk körül tapasztalnak.  Félnek az egyedül maradástól, a támasz nélküliségtől, a biztonságérzet elvesztésétől.  Ahogy egy asszony írta:  „:Akár még  egy férfi is ragaszkodhat egy nőhöz, ha igazán mélyen kötődik hozzá érzelmileg. Úgy gondolom, amíg szerelem és szeretet van, addig a pár meg tud elégedni egymással. Talán az is fontos, hogy kísérletezzen fiatalabb korban, hogy mire házasságra érett korba lép, addigra kellő tapasztalata legyen, és ki tudja választani azt a valakit, akivel le tud élni egy életet.. S még egy megjegyzés, véleményem szerint sajnos a házasság intézménye nem való mindenkinek. a férfiak és a nők bizonyos hányada egyszerűen alkalmatlan a hűségre. Azoknak nem kellene házasodni, de a gyakorlatban persze nem így van.” 

Tipikusan hagyományos női gondolkozás példáját láthatjuk.  Mély, érzelmi kötődés vágyik, amire azonban a férfiak  (sőt, egyes nők is)  kevésbé képesek, legfeljebb csak addig, amíg a szerelem tart.  Ezért ajánlatos, hogy fiatalon kísérletezhessenek és majd a „házasságra érett korban”  (vajon hány éves korra gondolt?)  ki tudják választani az életre szóló „Igazit”.  Aki pedig „alkalmatlan a hűségre”, az ne kössön házasságot.  A  hűség  ebben a gondolatmenetben nyilván a teljes érzelmi és szexuális kizárólagosságot jelenti, vagyis a képtelenséget az érzelmi kötődés és a saját birtoknak tekintett partner megosztására.  Ez az egyik fő jellemzője a hagyományos házasságnak.  A férfiak „félrelépései” persze mindig is megkérdőjelezték ezt, de általában titokban történtek, így a nők nem vették észre  (vagy legalábbis úgy tettek).  Mióta viszont a nők is egyre inkább „félrelépnek”,  ez az álszent hűség-eszmény már aligha tartható  Csak még kevesen jöttek rá, hogy a  hűség nem azonos a kizárólagossággal, mert lényege a szolidaritás, egymás jogos érdekeinek tiszteletben tartása

Ha ezt a hagyományos házasság akadályozza, akkor változtatni kell rajta;  ezt sokan sejtik és egyre többen igénylik – csak még bizonytalanok. 

A szerelem elmúlásának és a szexuális problémák kezelésének attitüdje  gyakran együtt jár. Bár többé-kevésbé függetlenek egymástól.  A megadott válaszlehetőségek közül – hipotézisemmel ellentétben – csak a nők 25%-a és a férfiak 30%-a jelölte meg azt, hogy  „ha a problémák tartósan fennállnak, el kell válni és új partnert keresni”. (A legfiatalabbaknál viszont 40%.)  Egy másik, szintén sztereotip jellegű választ  (Meg kell vizsgálni, ki a felelős a problémákért, s rábírni, hogy megváltozzon”)  már csak a nők 15%-a és a férfiak 22%-a fogadott el..  Többen ugyan, de viszonylag mégis kevesen (a nők 27%-a és a férfiak 35%-a) helyeselték, hogy „a szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dolgozni”.  Pedig egyénileg is és a párkapcsolat, sőt az egész család szempontjából ez lehetne a legkedvezőbb attitüd.  Ehelyett azonban  viszonylag leggyakrabban külső segítséget várnak:  a nők 51%-a és a férfiak 51,5%-a  szerint „pszichológiai szaksegítséget kell igénybe venni a problémák rendezésére”.  Szaksegítségre valóban sokszor lenne szükség, mert a partnerek képtelenek a konstruktiv, autonóm problémamegoldásra. S inkább beletörődnek kapcsolatuk kiüresedésébe, vagy új partnert keresnek és elválnak.

Ezzel kapcsolatban jóval többen hivatkoztak saját tapasztalataikra. Szemelvények:

„A szerelem helyett a barátságot kell erősíteni és közös célokért dologzni, ám ennek lassan úgy is az lesz a vége, hogy majd el kell válni és új partnert keresni.”      „. Az a tapasztalatom, ha a felek összeillenek, akkor a  szerelem elmúltával is őszintén szeretik és tisztelik egymást, ilyenkor az esetlegesen felmerülő szexuális nehézségeket tudják és akarják is orvosolni.”        „. Én háromszor lettem újra szerelmes a páromba 15 év alatt. A nem szerelmes idők mélyítést jelentenek, közös utat a kapcsolat egy másik dimenziójába,”       „Ha elmúlik a szerelem és a szex is akadozik az a kapcsolat végét jelenti.”     „Nem szeretnék még ebbe belegondolni sem!...”

      12.  „Szexuális  forradalom”  -- vagy kultúra  és  nyitottság?

a) Egy kérdés azt vizsgálta: „Mi a véleménye az úgynevezett szexuális forradalomról?”  Itt két válaszfajta dominált.  Viszonylag legtöbben  (a nők és a férfiak kb. egyharmada)  úgy vélekedtek, hogy „sajnos, megtörtént, ezért lazultak az erkölcsi normák, sokan félrelépnek”:  Valamivel kevesebben  (mindkét nemnek nagyjából egynegyede)  gondolják azt, hogy „a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást”.  Még kevesebben  (a nők és a férfiak kb. egyötöde) gondolják azt, hogy „állítólag már lezajlott, amit nem hiszek, mert nem érzek változást”.  Végül pedig  csak a nök 8%-a, viszont  a férfiak 20%  ítéli úgy, hogy „ma inkább „antiszexuális forradalom” van, erősödött a szexuáltabu”.  Ez elég jelentős és jellemző különbség a nemek  attitüdjei között, s magyarázatra szorul. 

Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a válaszolók többsége nem nagyon ismeri és érti a szexuális forradalom fogalmát. Egyrészt tévednek azok, akik azt hiszik, hogy már megtörtént, mert csak azokra a sajtóhírekre alapoznak, amelyek ezt, mint (az 1960-70-es években) megtörtént jelenséget emlegetik, s nem ismerik azokat a megalapozott elemzéseket, amelyek kimutatják e hiedelem eredetét: a fogamzásgátló tabletták megjelenésének és a pornoipar fellendülésének liberalizáló hatása stb. S azt, hogy  ezek a felszínes és átmeneti változások alig módosították a nemek viszonyát és a társadalom patriarchális jellegét.  Az a tény, hogy többen „lépnek félre”, még nem szexuális forradalom; mint ahogy egy konzervativ hullám sem jelent „antiszexuális forradalmat”, inkább a forradalom fogalmának devalválását.  Viszonylag kevesen ismerték fel, hogy csak a nők társadalmi méretű egyenrangúsítása jelentene forradalmi változást.  Kérdés azonban, hogy az így válaszolók fölmérték-e az egyenrangúsításból eredő követelményeket.

Az egyéni tapasztalatra hívatkozások is a bizonytalanságot szemléltetik. Ennek példái:

„Ilyen dolgokról még nem gondolkodtam. Több információra lenne szükségem.”           „Meg is történt, meg nem is..  .olyan mint a feminizmus (férfiasított nőiség). Azt hiszem, nem igazán tudom, milyen foradalomnak kellene jönnie.”       „Szintén a pszichés degenerálás eszköze, és arra szolgál(t), hogy a népet könnyebben lehessen az orránál fogva vezetni,”       „Szerintem nagyon jó dolog volt, úgy gondolom, ma sokkal egészségesebb, egyenrangúbb a párkapcsolat, mint a szexuális forradalom előtt.”       „Nem tudom, lehet, hogy régen rosszabb volt, mert szorongtak, és még inkább tabu volt, de ami most van, az sehogy sem jó.”

„Számomra annyit jelent, hogy nyíltabban beszélhetünk arról, amit eddig titokban, de mindig is megtett az emberiség.”  „A szexualitás elvesztette a jelentőségét, a titokzatosságát, a beavatás-jellegét. Szinte kötelező átélni tizenévesen, különben "lúzer"-ként kezelik a kortársak azt, aki nem próbálja ki.”       „Az interneten szerintem most is ez zajlik, és sajnos előtérbe kerültek a szexuális devianciák is.”     „Nem hiszem, hogy létezik ilyen…. nem is hallottam róla.”       

„Lezajlott, következményeit most érezzük igazán... egyfajta túlkapást érzek.”         „Bizonyos szempontból megszűnt tabunak lenni a szexualitás (média, pornográfia), a családokon belül, és, az oktatásban azonban még sokszor tabutéma a szex.”       „A szexuális forradalomnak áldozatul esett az érzelmi élet színes világa…. az emberi értékek íródnak felül a szexuális szabadossággal.”        „Inkább szexuális káosz van, mint forradalom. Egyszerre van jelen túlzott erkölcsösség és a szexuális tabumentesség.”        Az ember uralkodni szeretne mindenen, azokon a dolgokon is, amin nem tud. Ezért forradalomnak nevezi azt, ha sikerül kizökkentenie a dolgokat a természetes medrükből.” 

Ezek a vegyes és sokszor egymásnak ellentmondó attitüdök tájékozatlanságról és találgatásokról tanúskodnak.  Az utolsóként idézett vélemény már kissé nagyképű tudálékoskodás.  De vannak figyelemre méltóbb gondolatok is;  pl. amikor valaki ezt íeja:  „Szerintem a "szexuális forradalom" még várat magára. Az igazi szexuális forradalom akkor érkezhet el, ha egy társadalom lélektani kulturája is megváltozik (ezzel együtt morálja, politikája, értékrendje, nevelési elvei stb.), ugyanis a szexuális kultura csak a pszichológiai kulturáltság fejlődésébe ágyazva képzelhető el. Az érett szexualitás érett személyiséget feltételez.”  Úgy tűnik, indokoltan mutat rá a lélektani kultúra és a személyiség érettségének jelentőségére;  csak éppen egy alapvető, szociális szempontot felejt ki: a férfiak és nők hatalmi viszonyának az egyenrangúságon alapuló rendezését.  Holott ez nemcsak a szexuális forradalomnak (ami nem volt és csak reformok pótolhatják), hanem a házasság jövőjének is  „perdöntő”  kérdése. 

b) Ezzel kapcsolatban joggal merül fel a nemek állítólag egymástól különböző „természetének”  kérdése.  A kérdőív az erre irányuló véleményeket is vizsgálta.  Annak a közhiedelemnek az elfogadására kérdezett rá, amely szerint a nők kizárólagosságra, a férfiak viszont változatos kapcsolatokra  törekszenek.   Bár ennek megerősítését feltételeztem, a válaszlehetőségek közül a legtöbben mégis azt jelölték meg, hogy  „ez a körülményektől és neveléstől függően egyénenként különböző”,  éspedig a nők 68 és a férfiak 60%-a szerint. (Az idősebbeknél 70% fölötti arány is előfordult.)  Azt viszont a férfiak 10%-kal nagyobb arányban (33%-ban) vallják, mint a nők (23%), hogy ”nem igaz, mert a legtöbb nő is szereti a változatosságot, s ugyanúgy joga is van hozzá”. 

Ez mind jogi, mind szexuálpszichológiai szempontból igaznak tűnik, de ugyanakkor az is közismert (lehetne), hogy egy patriarchális társadalomban a nők erősebb biztonságigényük és hátrányos helyzetük folytán jobban kedvelik a stabil, kizárólagos kapcsolatot.  Mindenesetre elég jelentéktelen kisebbség vallja azt, hogy „egyetértek, magam is ezt tapasztalom, a női és férfi természet ugyanis különböző”  (a nők 12 és a férfiak 16%-a).  Vagyis egy patriarchális mitoszt már csak ennyien fogadnak el;  s ez szociálisan kedvezőnek mondható.  Látszólag ellentéte, bár inkább kiegészítője ennek, hogy a nők 15 és a férfiak 21%-a szerint  „azért nem igaz, mert sok férfi is partnere kizárólagos birtoklására törekszik”.  Ez ugyanis elég kétértelmű attitüd, amit lehet „férfi-hűségként” vagy a férfiak által elvárt hűségként értelmezni, de jelentheti azt is, hogy a partnerek kölcsönösen egymás birtoklására törekszenek, ami vetélkedő féltékenységhez, s ezzel a kapcsolat megrontásához vezethet.  

A saját tapasztalatra hivatkozások ezt többek közt így színezik

„Valóban több nő törekszik kizárólagosságra és több férfi változatosságra (ami az őstermészetből adódik..”     „Széles körű tapasztalatom szerint minden férjes nő is előbb utóbb félrelép. Néha a "megközelíthetetlen" nők is megadják magukat végül.  Talán más a ritmusuk.”      „A nők az évszázadok alatt beléjük nevelt példát követik, ami megspékelve a birtoklási vággyal kizárólagos kapcsolatra törekvést eredményez. De az alap-ösztön a nőknél is a változatosság.”

„Egyetértek, de természetesen mindig vannak kivételek, és a helyzet fordítva is előfordulhat.”       „Nem véletlen, hogy egyes kultúrákban a férfiak poligámiában élhetnek.”       „A nők részéről általában igaz, a férfiaknál mar szinte tendencia az elkötelezettségtől való félelem.”        „Személyiségtől függ, ki mennyire szabados, nem a nemektől. Nőknek nem illik annyira beszélni erről, emiatt sok a tévhit.”        „Röhejes, hogy álszent módon megkövetelik a férfiak a feleségük teljes hűségét, önmaguknak pedig teljes szabadosságot.”      „Mindenki igényelheti a biztonságot és kalandokat is, kérdés hogy egyik hogyan  hat a másikra és a felek meg tudnak-e egyezni.”  

Kiegészítésként érdemes bővebb megjegyzéseket idézni.  Az egyik így szól:  „Nem lehet így általánosítani, mindenki más és más személyiséggel rendelkezik, ami függ a neveltetésünktől, a környezetünktől, tapasztalatainktól. Abban egyetértek, hogy a nők és a férfiak gondolkodása különböző, mert mások a céljaik, a nő persze  hogy kizárólagosságra törekszik, mivel biztonságban akarja tudni magát és az eljövendő gyermekeit. Bár, ha egzisztenciálisan olyan szinten áll, hogy egyedül is fel bírja nevelni a csemetéit, akkor ez sem igaz A férfi pedig szét akarja szórni a spermáit, ahogyan az  evolúciós pszichológia állítja.”  

A kérdezett indokoltan állapítja meg, hogy nem érdemes általánosítani.  Az ugyan pontatlan fogalmazás, hogy mindenki más személyiséggel születik, hiszen legfeljebb idegrendszeri adottságokról lehet szó a születésnél, a személyiség később, fokozatosan alakul ki, de valóban a jelzett tényezőktől függően.   Itt viszont ő esik az általánosítás hibájába, amikor kijelenti, hogy a nemek gondolkozása különböző, mert mások a céljaik. Elfelejti, hogy ez azonos neműekre is érvényes, hiszen nekik is mások a céljaik stb. Ugyanígy a biztonságigény intenzitása sem a biológiai nemtől függ, hanem a körülményektől;  de ugyanez érvényes a változatosság-igényre is.  A ma divatos evolúciós pszichológiára többen is utaltak.  Például így: „Általában igaz - az evolúciós pszichológia szerint legalábbis mindenképp -, de én például nem törekszem birtoklásra és ezt soha nem is tettem korábbi kapcsolataimban sem, illetve a változatosság mindkét fél számára - jó esetben - a kapcsolaton belül is elérhető.” 

A közbevetett „legalábbis” már az evolúciós pszichológiával kapcsolatos fenntartásokra utal. De itt nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a változatosság egy adott kapcsolaton belül is elérhető.  Csak tudni kell hozzá játékosan és kreativan variálni, új és új helyzeteket teremteni.  Egy másik vélemény:  „Egyetértek, mert azt mondják, evolúciós, génátörökítő szempontból  különböző volt a két nem érdeke. persze erre rárakódott a civilizáció, a család, az egyén személyes tapasztalatai, neveltetése.”   Ha valaki csak azért ért egyet, mert  „azt mondják…”, de rögtön hozzáteszi, mi minden rakódott rá az evolúciós örökségre, akkor valószínűleg jó irányban kutakodik.  Szóval ez az attitüd is alakulóban van. 

c)               Ha nincs lényeges különbség a nők és férfiak gondolkozásmódja és szexuális igényei között, akkor érdemes megvizsgálni, hogyan értékelik a kérdezettek az egyenrangú, nyitott párkapcsolatot. Minthogy ez az attitüd szorosan összefügg a féltékenységgel, valószínűnek tartottam, hogy itt is a konzervativ nézetek lesznek túlsúlyban.  Öt válaszlehetőség állt rendelkezésre  (+ a szokásos, szabad válaszok).  Nem meglepő, hogy a válaszolók mintegy fele  (a nők 48 és a férfiak 52%-a)  számára  „nem világos, hogy a nyitottság mit jelent és meddig terjedhet”;  így aztán sokan nem is tudtak érdemben állást foglalni.  Valószínű, hogy az egyenrangúság fogalmát is korlátozottan értelmezik és nem terjesztik ki pl. a szexuális viselkedésre. 

Tény, hogy az egyenrangúságot és a nyitottságot is többféleképpen lehet értelmezni, s az értelmezések nemcsak eltérőek, hanem ellentétesek is lehetnek.  A tájékozatlanságot és az előítéleteket – legalábbis eddig --  pedig jóformán senki sem próbálta megszüntetni.  Nem csoda, hogy a kérdezettek kb. 10%-a mindegyik válaszlehetőséget kihagyta.  A többi válasz aránya viszont nagyon megoszlott.  A nők  és a férfiak jó egyharmada  szerint  „az egyéni szabadság mértékében meg kell egyezniük a partnereknek”.  Ez korszerű álláspontnak tűnik, bár az egyéni szabadság területei és mértékének igényei általában homályosak és relativak.  S valószínűleg ritkán fordul elő, hogy nemcsak általánosságban és hallgatólagosan, hanem konkrétan is megegyeznek az egyéni szabadság mértékében (nem is szólva arról, hogy az igények idővel változhatnak, így módosítani kellene a megegyezést). 

Elvileg is elég kevesen értenek egyet azzal, hogy  „egyenrangú partnerek ne sajátítsák ki és ne korlátozzák egymást”  (a nők 11 és a férfiak 14%-a),  vagy hogy  „a házastársak, mint egymással szolidáris jó barátok, szabad emberek maradhatnak”  (a nők 13 és a férfiak 15%-a).  Ezek ugyan jól hangzanak, de szintén többféleképpen értelmezhetők.  Az a korszerű attitüd viszont, amely szerint  „a hűség nem azonosítható az érzelmi és szexuális kizárólagossággal” , a nők 11 és a férfiak 14%-a  kivételével elutasításra talált. Nem meglepő ugyan, hogy a vallásosaknak csupán 9%-a, míg a nem vallásosak 15%-a fogadta el, de az már inkább, hogy a 60 éven felüliek aránya 42%.  Ez utóbbit az is magyarázhatja, hogy az idősebbek közül sokan már „félrelépési” tapasztalatokkal is rendelkeznek, de megmaradtak a házasságban.

Mindezek a zavarok plasztikusan tükröződnek a saját tapasztalatokra hivatkozásokban:

„Úgy gondolom, hogy a hűség igenis egyenlő az érzelmi és szexuális kizárólagossággal.”     „Én néha megcsalom a párom,de ha kiderülne,hogy ő is megcsal,,vagy csak a gyanú felmerüln,e nagyon rosszul esne nekem.”       „Az egyenjogú és a nyitott házasság nem szinonímák. Legyen egyenjogú, de egy házasság, amint nyitottá válik, elveszíti értelmét, azt, ami miatt megkötötték.”         „Éz csak akkor járható, ha mindkét félnek erre van igénye. Ha viszont kölcsönös és őszintén saját elhatározás van benne, működhet.”    

 „Kivételesen kiegyensúlyozott és diszfunkcióktól mentes lelkivilággal kell rendelkeznie a két félnek ahhoz, hogy egy nyitott kapcsolat működőképes legyen.”      „A gyakorlatban ilyet nem láttam, csak előbb-utóbb zátonyra futott házasságokat. Lehet, hogy a nyitott házasság csak fogalmi szinten létezik, és soha nem valósítható meg.”         „ Nyitott kapcsolatban akkor van értelme együtt maradni ha van gyerek, vagy egyik oldalon sok a lóvé”     „csak két hasonló elvű és önmagában szexuális és egyéb téren is magabiztos egyénnél működhet jól „        „Ha ok ketten ezt  igénylik, rendben, de akkor minek összeházasodni?”

Még bőven lehetne hasonló véleményeket idézni, mert a nyitott párkapcsolat lehetősége és „veszélye” sokak fantáziáját megmozgatta.  Rengeteg aggály merült fel, de kiderült, hogy a nyitottságot, vagyis az együtt élő partnerek egyenrangúságát és viszonylagos szabadságát az érzelmi és erotikus kapcsolatok tetszőleges szabadságával és a házastárs elhanyagolásával azonosítják – vagyis teljesen félreértelmezik   Az elsőként idézettnek azt válaszolnám, hogy az érzelmi és szexuális kizárólagosság nem a hűséggel, hanem a rabsággal egyenlő.  A második idézet egy tipikus „mácsó”  mentalitás:  a férfinek szabad félrelépni, a nőnek nem!  (Nesze neked egyenjogúság és egyenrangúság!)   Viszont reális megállapítás, hogy a nyitott  (tehát szabad) párkapcsolat csak akkor működőképes, ha mindkét fél igényli és mindketten erre felkészült, érett, kiegyensúlyozott személyiségek.  Az a tény, hogy  a mai társadalomban nem könnyű megvalósítani, még nem jelenti, hogy csak elméletileg létezik. 

Egy csalódott férfi érdekes sorai:  „Szentül hittem a monogám házasságban, míg az (ex) feleségem meg nem csalt,  elég rendszeresen. Én ezt nem tettem meg.  Nem tudom elfogadni a nyitott házasságot, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, pláne a tartós viszonyt. Egyetlen botlás még szerintem bocsánatos bűn, de a tartós külső kapcsolat számomra elfogadhatatlan.   PS: Igen tisztelt Dr. Úr, csaknem valamennyi könyvét olvastam, sokat még tizenévesként. Nagyon szimpatikusnak tartottam a válaszait a szexualitás természetességének érzését, de a nyitott házasság eszméjét - pláne mint korszerű és modern életstílust - ma is elfogadhatatlannak tartom. Azonban a környezetemben élők nagy százalékának van külső kapcsolata, vagy eleve a nyitott házasság mellett tették le a voksukat - már a kezdetektől. A nyitott házasság lassan normává vált és itt a nők is jócskán kivívták egyenjogúságukat.   Monogám, heteró férfi vagyok: ki fogok halni?” 

A  névtelen vallomástevő esete nyilván alaposabb elemzésre szorulne.  De minthogy erre nincs lehetőség, irónikus soraira csak annyit válaszolhatok, hogy sem a monogámia, sem a heteroszexualitás nem fog kihalni, csak fokozatosan változik, mint minden  ezen a bolygón.  Attól viszont még messze vagyunk, hogy a többség normaként fogadja el a nyitott párkapcsolatot.

Érdemes ezt összehasonlítani egy nő vallomásával: „A nyitottság nem azt jelenti, hogy mindkét fél azt csinál, amit akar, úgy mint azelőtt. Akkor minek álltak össze? Vannak dolgok, amit nem tehetek meg házasságban. Igenis, ez felelősséget jelent önmagunk és a másik iránt, és figyelembe kell vennünk a másik ember érzelmeit, elképzeléseit is. Számomra a nyitottság azt jelenti, hogy mindent megbeszélünk egymással, ha gondunk van a másik viselkedésével, azt is, ha valamit máshogyan szeretnék. Ugyanakkor a jó dolgokat is észrevesszük, kihangsúlyozzuk, ezzel erősítjük egymást. Nem hagyjuk ki egymást semmi jóból, ha lehet, mert ezzel is örömet akarunk okozni egymásnak. Nyitottan viselkedünk egymás világnézete és a világ felé is. Nem értünk mindenben egyet, de ez nem ok arra, hogy ne Igyekszünk elfogadni egymás másságát. Titkos külső kapcsolat kizárt, ezzel megaláznánk és mélyen megbántanánk a másikat….  Érdemes egy életet szánni egy kapcsolatra, csodákat hozhatunk ki belőle.” 

Lehet, hogy az olvasó számára meglepőnek tűnik, de  szexuálpszichológiai szempontból teljesen egyetértek ezzel a vallomással.  A nyitottság értelmezését illetően épp úgy, mint  az őszinte megbeszéléseket és egymás másságának elfogadását illetően.  Sőt, azt is, hogy  a „titkos külső kapcsolat kizárt”,  mert ez megalázza a partnert!   Hangsúlyozandó, hogy  a  titkos  külső kapcsolat;  vagyis nem minden külső kapcsolat tilos!  Hiszen minden kapcsolatot meg lehet beszélni  és közösen értékelni.  Ez is hozzáállás, szemlélet és attitüd  kérdése.  Vagyis a szexuális kulturáltság kérdése, amit az utolsó kérdésünk vizsgált.

d)  A  kérdés: „Milyennek ítéli a felnőtt férfiak és nők szexuális kultúráját hazánkban?”  A válaszlehetőségek közül csak a nők 12 és a férfiak 9%-a számára tűnt úgy, hogy „nálunk a nők szexuálisan kultúráltabbak, mint a férfiak” (bár a legfiatalabbak 15%-a szerint van így).  Viszont alig néhány százalék  értett egyet azzal, hogy „a férfiak helyzetük és igényeik folytán nagyobb szexuális műveltségre tettek szert”.  (Ez a párkapcsolatban élők szerint is csak 6%.)  A nők egynegyede és a férfiak egyharmada szerint: „Sajnos, nálunk  a szexuális viselkedés színvonala mindkét nemnél nagyon alacsony”

Ám hasonló arányban gondolták úgy, hogy „aligha maradunk el ezen a téren a nyugati országoktól”.  Nem feltétlenül ellentétes ezzel, hogy mindkét nemnek közel fele  szerint „sokan küzdenek szexuális zavarokkal a tudatlanságuk és előítéleteik miatt”.   Végül pedig majdnem ugyanennyiük  szerint „a bajok oka, hogy nincs korszerű szexuális nevelés, tanácsadás és gyógykezelés”. Nem meglepő, hogy mindkét utóbbi válasszal a vallásosak kevésbé értettek egyet  (38%), mint a nem vallásosak (de ők is csak 50% körül).

A saját tapasztalatra hivatkozó megjegyzések választéka itt is gazdag. Pl.:

 „A férfiak csak akkor kulturáltak szexuálisan, ha van egy megfelelö nö, aki megtanitja öket, milyen a valódi szeretkezés.”   „Az emberek szexuális kultúráját a gyerekes infantilizmus jellemzi.”     „Mivel nő vagyok, csak a férfi partnereimről tudok nyilatkozni.  Volt, aki 26 évesen nem tudta mi az a clitoris és a női havibaj.  És sokaknak nagyon szegényes a szexuális kultúrájuk.”   „A barátaimból kiindulva jónak mondhatom, bár találkoztam problémás esetekkel.”      „A segítségre szorulók is csak korlátozott mértékben juthatnak hozzá tanácsadáshoz (kevés helyen van, anyagilag nem elérhető sokak számára).”    „Többet kellene beszélni róla. És nemcsak beszélni, hanem valamilyen módon tanítani".

„Nincs tapasztalatom a témában.”      „Sajnos vagy nem sajnos, nem vagyok jártas mások szexuális életében, szokásaiban, ezért nem nyilatkozom róla; de a szexuális felvilágosítás kérdése hazánkban még mindig megoldatlan.”    „A régebbi generációk esetében sajnos még nagyobb arányban van meg a tudatlanság és az ehhez társuló előítélet.”  „Katasztrofálisnak tartom!!! Csak arra jó, hogy fájdalmat okozzanak egymásnak..Nem beszélhetünk kultúráról, azt hiszem,. ez már csak húspiac... sajnos .. Saját tapasztalatból tudom, illetve a nálam 10 évvel fiatalabb barátnőim beszámolóiból.. A baj oka a társadalmi normák fellazulása.” 

Ami az idézett attitüdökre általában jellemző, a tapasztalatlanság és az értékelés megalapozatlansága.  Feltűnő az is, hogy „szexuális kultúrán”  kizárólag az erotikus kultúrát, a szeretkezések kultúráját értik, holott az erotika csupán az egyik rész-területe a szexuális viselkedésnek, a nemi szerepviselkedés  (és a  reproduktiv viselkedés)  mellett.  Egy jellemző vélemény:  „Nagyon szegényes ez a kultúra. Se a nő, se a férfi nem tudja, hogy hogyan okozhat magának maximális örömet, illetve,  hogyan juttathatja el partnerét a csúcsra, hogyan nyújthat a  lehető legtöbb örömet a másiknak és magának. Általában házasságon belül, de ott is ritkuló, szegényes szexuális kapcsolatban élnek az emberek.”

A hazai szexuális viselkedést általánosan értékelő attitüd tehát kialakulatlan és csak néhány, vélt hiányosság emlegetésével próbálják frázisszerűen pótolni.  Ennek az lehet a magyarázata, hogy  érdemleges véleményt egy kultúráról csak az tud megfogalmazni, aki már próbált tájékozódni és már kialakított magának valamilyen kultúrát, szemléletet, normarendszert..  A feltett kérdésekre válaszolók számára ugyan  nem teljesen közömbös a szexuális kultúra – főleg annak erotikus oldala! --, de még nem jutottak el addig, hogy komolyabban  utána nézzenek.  Megelégedtek az innen-onnan  (újságokból, elektronikus médiából, pletykákból stb.)  felszedett, kétes információkkal.. 

Hajlandóságuk a feltett kérdések megválaszolására mindenesetre pszichoszociálisan kedvezőnek mondható,  szemben azokkal, akik nem vették a fáradságot, hogy megpróbáljanak válaszolni.  Erre az egyik kérdezett is felhívta a figyelmet:  „Mivel nincs külön ilyen kérdés, ide írom a kérdőívvel kapcsolatos véleményemet:  Torzíthatja majd az összképet, hogy a legproblémásabb vagy legbigottabb emberek nem töltik majd ki, tagadva problémáikat vagy felháborodva magának a témának az említésén.”

Összefoglalás

A kérdőív 26 kérdésére adott válaszok többségükben megfeleltek a vizsgálat kezdeti hipotéziseinek.  Vagyis a feldolgozott adatok  szerint a vizsgált minta szexuális attitüdei jelentős ismerethiányról és előítéletekről, a hagyományos szexuáltabu  gyengülő, de még elég erős hatásáról tanúskodnak.

Különösen érzékelhető ez a szexuális kommunikáció  fejletlenségében;  abban, hogy sokan (a kérdezettek közel fele) még a partnerükkel is nehezen tudnak őszintén és gátlásoktól mentesen beszélni a szexualitásról.  (Bár ennek jelentőségét a többségük elismeri, hiszen vannak szexuális-partnerkapcsolati problémái.) 

Az egyik alapvető attitüd-probléma, hogy a kérdezettek mintegy kétharmada az emberi szexuális viselkedést ösztönösnek, velünk születettnek  tartja;  így a tanulás szerepe bizonytalan és elhanyagolható.  Vagyis nem kell tanulni, jön magától;  csak a körülményekre kell ügyelni.  Akik viszont mégis tanulandónak tartják, azok nagyon hiányolják a tanácsadásokat és tanfolyamokat  

Másik, problematikus attitüd, amely a nemi életet elválaszthatatlannak tartja a szerelemtől.  Ez a romantikus illúzió már csak a válaszolók kb. egyharmadára volt jellemző, s inkább a nőkre, mint a férfiakra.  A válaszolók közel fele viszont felismerte, hogy „szerelem nélkül is örömet és kielégülést jelenthet”.  Sőt, közel háromnegyede azt is, hogy a rendszeres szexuális kielégülés „a párkapcsolatok egyik alappillére.”  Az erotikus igényszint tehát mindkét nemnél elég magasnak tűnik.

Ugyanakkor egészen korszerűnek tűnik a maszturbációval kapcsolatos attitüd is, amennyiben a túlnyomó többség szerint ez „mindkét nemnél és bármikor természetes módja a nemi életnek.”  Azt ugyan csak egyharmaduk ismeri el, hogy lányoknál ez „elősegítheti az orgazmuskészség kialakulását;  teljes elutasítás vagy korlátozás azonban csak a minta néhány százalékánál fordul elő.

Egy másik alap-attitüd a közösülések (vagyis a hagyományos értelemben vett „nemi élet” tizenéves kori megkezdésének elfogadásában meglepően liberálisnak mutatkozik: a válaszolók mintegy kétharmada  „alapos felkészültség, biztonságos fogamzásgátlás esetén” nem ellenezné ezt.  Könnyen lehet azonban, hogy az alapos felkészültségen csak a fogamzásgátlást értik, s így túlzottan leegyszerűsítik a feltételeket.  Az is kissé kétértelmű, s megint a szerelem illúziójára utal, amit kb. 40%-uk hangsúlyoz: „Csak kölcsönös szerelem esetén, ha mindketten igénylik”  Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a szerelemre hivatkozás sokféle más érdeket takarhat.

Ehhez kapcsolódik a közösüléstől eltérő szeretkezési módok elfogadásának vagy elutasításának attitüdje.  Nem igazolódott az a hipotézis, amely szerint a petting különböző formáitól (manuális, orális és anális ingerlés)  a többség idegenkedne.  Sőt, úgy tűnik, hogy a kölcsönös, orális ingerlést sokan (kb. 40%) még a manuális ingerlésnél is inkább kedvelik.  A nemek között jelentősebb különbség csak az anális ingerlésnél mutatkozik, amit a nők egyharmada, a férfiaknak több mint fele fogad el.

A ritkább szexuális orientációval, konkrétan a homoszexualitással kapcsolatos attitüd a válaszolók mintegy felénél elfogadást mutat  (érdekes módon kicsit több nőnél, mint férfinél. (Jelentős különbség csak a vallásosak (40%) és a nem vallásosak (74%) között van, de ez érthető.)  Csak 8-14% tartja kórosnak, de elég sokan mégis sajnálják őket.  Vagyis a vizsgált minta igyekszik elfogadni ezt az orientációt. 

A meztelenség, a nudizmus és ezzel kapcsolatban a pornográfiával kapcsolatos attitüd szintén sajátos megosztottságot, bizonytalanságot és ambivalenciát mutat.  A válaszolók közel kétharmada  (ezen belül inkább a nők, mint a férfiak)  idegenkedik  minden meztelenség látványától, bár ugyanakkor sokan vonzónak tartják, csak éppen félnek tőle.  A pornográfiától  közel 40% idegenkedik, mert legtöbbször megalázza, tárgyként kezeli a nőket. Ugyanakkor a férfiak közel fele a szexuális kiváncsiság kielégítésére alkalmasnak tartja  (míg a nőknek alig negyede).  Viszont mindkét nem több mint egyharmada elfogadhatónak tartja, ha egészséges szexuális viselkedést mutat. Ez korszerű attitüdnek tűnik, bár nem világos, hogy ki, mit tart egészséges szexuális viselkedésnek.

A prostitúcióval kapcsolatos attitüdre jellemző, hogy a kérdezettek fele a szexuális szolgáltatók többségét segítségre szoruló áldozatoknak tartja.  Viszont 20-30 százalékuk nem ítéli el, mint egyszerű üzletkötést, amelyben mindkét fél jól jár.  Ezt kiegészíti (főleg a férfiak 40%-a szerint), hogy „a prostituált legyen önálló vállalkozó, aki adót fizet és társadalombiztosítást kap”. A kétféle attitüd csak látszólag ellentmondásos, hiszen alig 5-10%  kíván minden eszközzel küzdeni a prostitúció ellen; a túlnyomó többség helyzetük javítására törekszik, s ezt látka reális lehetőségnek. (Ami tulajdonképpen szociálisan kedvezőnek mondható.)

 Az  antikoncepcióval és művi abortusszal kapcsolatos attitüdök  két kérdés válaszaiból derültek ki.  A hormontablettás fogamzásgátlást mindkét nem kétharmada biztonságosnak tartja, s egyharmaduk igényel több információt és könnyebb hozzáférést.  Minden más válasz elhanyagolhatónak tűnik;  még a petting szerepét is kevesen ismerik fel (főleg a nők). Ebből világosan következnek a nevelési feladatok. De hasonló a helyzet a terhességmegszakítási  attitüddel, amelynek jellemzuője, hogy a válaszolók fele „a pár magánügyének”  tartja. De majdnem ugyanennyien azt is belátják, hogy megfelelő szexuális nevelés esetén alig kerülne sor rájuk. 

Problematikusabbnak tűnik a  párkapcsolat (ill. házasság) jellegével, zavaraival és jövőjével kapcsolatos attitüd.  Ez több kérdés válaszaiból derül ki.  A párkapcsolat jellegét illetően mindkét nemű válaszolók közel kétharmad része „egész életre szóló, kizárólagos” párkapcsolatot igényel.  Vagyis a hagyományos attitüd változatlanul dominál, annak ellenére, hogy  a gyakorlatban egyre kevesebb ilyen kapcsolatot láthatunk.  A fennmaradó egyharmad attitüdje viszont a szabad kapcsolat-létesítéseket preferálja.  S valószínűsíthető, hogy ez a továbbiakban erősödni fog.

A párkapcsolati elvárások attitüdjére mindkét nem túlnyomó többségénél a biztonság, megbecsülés, barátság és szolidaritás preferálása jellemző.  Emellett mintegy kétharmaduk  (ezen belül a férfiak jóval többen, mint a nők)  a rendszeres és kielégítő nemi életet is fontosnak tartják.  A gyermekvállalás és nevelés viszont csak alig egyharmaduk számára jelentős elvárás; s még kevesebbeké az önmegvalósítás elősegítése.  Ez utóbbiak a párkapcsolati elvárások problematikus részei.

Az elvárásokkal szorosan összefügg a harmónikus párkapcsolat alapfeltételeivel kapcsolatos attitüd.  Itt ugyan mindkét nem jó kétharmada a kölcsönösen reális igényeket jelölte meg, de még többen hangsúlyozták a kölcsönös szerelmet, ezt a hosszabb távon illuzórikus sztereotipiát.  A hasonló értékrendet és műveltségi szintet a válaszolók alig több, mint a fele tartja fontosnak;  az anyagi megalapozottságot csak egynegyedük.  Az érzelmi és szexuális kizárólagosságot viszont közel egyharmaduk. Vagyis sajátosan keverednek a konzervativ és liberális attitüdök. 

A párkapcsolati  problémák kezelésének attitüdjét is nagyjából ugyanez jellemzi.  A válaszolók mintegy fele ( s még inkább a 30 év felettiek)  a szaksegítség igénybe vételét preferálják; de a többiek a „felelősség-megállapítást”, a válást, vagy a megalkuvást tartják jó megoldásnak (a konstruktiv konfliktuskezelés helyett).

Mindezzel összhangban áll, hogy a válaszolók több, mint fele nem kételkedik a házasság jövőjében, sőt, azt szükséges intézménynek tartja.  (Ugyanez a vallásosak kétharmadára jellemző; ami mutatja, hogy kifejezetten konzervativ attitüd.)  Közel egyharmaduk ugyan elismeri a házasság válságát és új, a nemek egyenrangúságán alapuló tipusainak létrejöttét, de a korábbi attitüdök alapján ez inkább frázisnak tűnik.

A féltékenységgel és a szabad párkapcsolattal összefüggő attitüd  szintén tájékozatlanságról és a konzervativ szemlélet dominanciájáról tanúskodik.  A válaszolók közel fele  (főleg a 30 év alattiak)  a félrelépés gyanúja esetén jogosnak tartja a féltékenységet. A többiek jelentős része ugyanakkor elismeri, hogy beteges dolog, ami tönkreteszi a kapcsolatot, és sokan (egyötödük) vélik úgy, hogy a a féltékenység a szerelem velejárója.  A szabad, vagyis nyitott párkapcsolat jelentése a válaszolók egyik fele számára „nem világos”.  Egyharmaduk egyetért azzal, hogy az egyéni szabadság mértéke megegyezés kérdése;  de csak 10-15%-uk látja úgy, hogy a hűség nem azonos az érzelmi és szexuális kizárólagossággal, így a házastársak is szabad emberek maradhatnak.  Vagyis ez az attitüd is bizonytalan és felemás.

Végül pedig a nemek „szexuális alaptermészetét” és kulturáltságát, valamint az állítólagos „szexuális forradalmat” értékelő attitüdjével kapcsolatos kérdések válaszai mintegy keretbe helyezték az eddig kialakult képet.  A nemek hagyományos értelemben monogám vagy poligám beállítottságát a válaszolók kétharmada ítélte a körülményektől és neveléstől függőnek, vagyis nem „veleszületettnek”, mint a hagyományos szemléletűek jelentéktelen aránya.  Ez ugyanúgy kedvezőnek tűnik, mint a hazai szexuális kulturáltság megítélése. A válaszolók közel egyharmada ugyan nem tart bennünket elmaradottabbnak a nyugati országoktól, de közel fele elismeri a szexuális tájékozatlanság és előítéletek sokakat zavaró hatását, és azt, hogy ez csak korszerű szexuális neveléssel és terápiával orvosolható.  A „szexuális forradalommal” kapcsolatos attitüdök sokkal inkább megoszlanak: a válaszolók egyharmada sajnálja, hogy megtörtént és elítéli, züllesztő hatásúnak tartja. Ők azok, akik összetévesztik ezt a fogalmat a szexhullám szélsőségeivel.  Kicsit kevesebben vannak, akik nem hisznek megtörténtében, de igénylik, mint a nők társadalmi méretű egyenrangúsítását.  Még kevesebben úgy vélik, hogy erősödött a szexuáltabu.  Ez  indokolatlan általánosításnak tűnik. Mert, bár a konzervativok szexellenes attitüdje erős maradt, de ugyanakkor fokozatosan erősödik a liberális attitüd (amit főleg a tájékozatlanság fékez). 

Ez a sokfajta válasz szorosan összefügghet az iskolai végzettség és a családi állapot mellett elsősorban a válaszadók világnézeti értékrendszerével.  Az ezzel kapcsolatos válaszok összesítése után az derült ki, hogy a vizsgált minta kb. 55%-a vallásos;  többnyire valamelyik keresztény egyház híve, de előfordultak különböző egyéb vallási beállítottságot vallók, pl. taoista, muszlim, buddhista, panteista  stb.  Ám a vallásosak kb. egyötöde azt is megjegyezte, hogy vallását nem gyakorolja, egyéni elképzelései vannak.  Vallástalannak illetve ateistának 18-20%  vallotta magát, de sokan ezt is sajátos, egyéni módon tették;  pl. „szkeptikus”, „szabad gondolkodó”,  „természet-hívő”,  „agnosztikus”, „pogány”  vagy „pesszimista”.  A válaszolók kb. 20%-a nem írt be semmit a  világnézet—értékrendszer rovatba;  ők feltehetőleg nincsenek tisztában saját értékrendjükkel. Kb. 5% be is vallotta, hogy „bizonytalan”, „kialakulatlan”, „útkereső”;  mások „pacifista”, vsgy „new age”  szóval jellemezték világnézetüket..  Mindez jól mutatja, mennyire hiányzik  a megalapozott világnézeti-értékrendi nevelés a mai magyar társadalomból. 

III.          rész:

A  szexuális kultúra  gátjai  és  „közvetítői”

A szexuális kultúra és a szexológia mai helyzetének áttekintése után joggal merül fel a kérdés, hogy milyen tényezők gátolják hazánkban a nemiség kultúrájának és tudományának érvényesülését, elfogadását.  Miből erednek a kifejezetten antiszexuális törekvések?  Milyen „irányzatai”  vannak a magyar szexuálpolitikának, s ezen belül pl. a „nőkérdésnek”,  a szexuális nevelésnek, és vizsgálatoknak, a házasság- és családpolitikának, vagy a szexuális kisebbségpolitikának?   Elsődleges figyelmet érdemel  a média viszonya a szexuális kultúrához és nemiségtudományhoz, vagyis az előadások, cikkek, könyvek és weblapok figyelem-felhívó, modellmutató szerepe. S végül, mindebből következően milyen változásokra, akciókra, intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy  megvalósulhasson az Egészségügyi Világszervezet által is többször ajánlott és körvonalazott, a nemiségtudomány megállapításain alapuló, széleskorű szexuális kultúra?

Hagyományos,  antiszexuális  törekvések 

Bár a 21. században élünk, a szexuáltabu, mint láttuk, még egyáltalán nem tűnt el, bár csökkent és sok szempontból másként nyilvánul meg, mint régebben.  Ennek magyarázata, hogy hagyományozódik, szociálisan öröklődik a szülők és nagyszülők nemzedékéről a fiatalabb generációkra.  A hagyományok természetesen nem feltétlenül rosszak; hiszen vannak haladó, hasznos és ápolásra méltó hagyományok is.  A kérdés tehát az, hogy mitől és mennyiben jó, vagy rossz egy hagyomány.  Ezt az alapelvet a szexuális hagyományokra, a nemi szerepviselkedés hagyományaira is alkalmazhatjuk. 

Láttuk, hogy milyenek voltak a nemek biológiai különbségére hivatkozó és a patriarrchális társadalmi rend biztosítását célzó nemi szerepek. Könnyen belátható, hogy amíg a társadalmi gyakorlatban nem sikerül elérni  a nemek egyenrangúságát és esélyegyenlőségét, addig a férfiuralom hagyományai  határozzák meg, vagy legalábbis erősen befolyásolják a nemi szerepeket és az erotikus viselkedést; s addig az intim párkapcsolatok is legnagyobbrészt a patriarchális monogámia modelljét fogják követni.  Ez a modell pedig az egyházak iránymutatása szerint, vallási dogmákra alapozottan működik.  A házasság ugyanis szerintük „szentség”, amely papi áldással, „az égben köttetik”, ezért felbonthatatlan  és szigorú vallási előírásokat kell követnie.

A vallási elvek szerint pedig a szexuális kapcsolat még az ilyen fölszentelt házasságban is csak arra való, hogy a gyermekáldást, a nemzést lehetővé tegye. Hiszen olvashatjuk az Isten akaratát közvetítő Bibliában, hogy az ember egyik fő feladata:  szaporodni és leigázni a természetet.  Ezért, aki nem erre, hanem (például „Onan vétkével”, vagy biztonságosabb fogamzásgátló módszerekkel)  csak „élvezkedésre” használja a saját és partnerének szexuális képességeit, az bűnt követ el Isten parancsolata ellen – és így elkárhozik.  Az egyházak a „testi vágyak” kiélését, a paráznaságot és különösen annak „fajtalankodó” formáit  (például az orális és anális szexet, vagy a homoszexualitást stb.)  tartják a legsúlyosabb, „halálos” bűnöknek.  (Ilyesmikért régen megkövezték az elkövetőt.  Ma csak meg kell gyónni és bűnbánatot tartani.)

 De tulajdonképpen miért lett ilyen nagy bűn a szexuális élvezet, amely a WHO szerint ma univerzális emberi jog?  Ennek megértéséhez az emberi civilizáció kezdetéig kell visszamennünk, amely fajunk több százezer éves létidejéhez képest alig 10-20 ezer évet jelent.  Őseink ekkoriban tértek át a gyűjtögetésről és vadászatról a földművelésre és állattenyésztésre.  Ezzel megteremtették a vagyon, a magántulajdon alapját, ezzel együtt pedig  az erősebb férfiak kiváltságos helyzetét és hatalmát, a szolgák és a nők alávetettségét.  Ami aztán az emberek tudatában, a vallásos mítoszaiban és viselkedésük erkölcsi szabályaiban úgy tükröződött, hogy a férfiak az erősebb nem, bár köztük is vannak erősebbek, hatalmasabbak, s egy „atyaúristen” nekik is parancsol.  Rá hivatkozva születtek a viselkedés erkölcsi és jogi törvényei   

Igy alakultak ki a szexuális viselkedés szabályai is, amelyek az emberi faj szaporítására, s ezzel a veszélyhelyzetek túlélésének és a társadalmi rend fennmaradásának biztosítására irányultak.  S minthogy a társadalmi rend a férfiak uralmán alapult, mindent, ami ezt veszélyeztette, bűnösnek és büntetendőnek tartottak, így a valláserkölcsi szabályoktól eltérő szexuális viselkedést is. Ez a korai civilizációkban, a mereven osztályokra és rendekre tagozódó és mítoszvezérelt társadalmakban az adott körülményeknek megfelelő és indokolt lehetett.  Csakhogy azóta a civilizáció és a kultúra is hatalmas változásokon ment keresztül. A mítoszvezérelt gondolkozás  és ennek olyan társadalmi szervezetei és intézményei, mint az egyházak, amelyek vezetői a világi hatalommal szövetségben a hatalmat gyakorolták, fennmaradtak és ragaszkodtak a hatalmukat fenntartó ideológiához.  

A vallási ideológia ugyanis  főként azzal eredményez csaknem állandó szorongást és bűntudatot a hívőkben, hogy a természetes nemi vágyak kielégítését veszélyes és bűnös dolognak tartja, amelyek súlyos büntetést vonnak maguk után. (Runkel, G. 1998)  A gyónás és bűnbánat csak átmeneti megkönnyebbülést okoz, ugyanakkor erősíti az egyén függését az egyházi rituáléktól.  A szekularizáció,  vagyis az „elvilágiasodás”  folyamata ugyan már több száz éve megindult, s ezt az egyházak nem tudták megakadályozni vagy visszafordítani, bár a hazánkban bekövetkezett rendszerváltás  átmenetileg visszahelyezte őket majdnem a régi hatalmukba.  Nem csoda, hogy ma is érvényesíteni akarják – lényeges változtatások nélkül - az uralmukat biztosító, közel kétezer éves ideológiát  lehetőleg továbbra is a világi hatalom támogatásával

Ezért meggondolandó, hogy aki ma is a nemiség valláserkölcsi szabályaihoz ragaszkodik, az a múltat, a patriarchális „rendet” próbálja visszaállítani vagy fenntartani, tehát a haladás és az emberi szabadságjogok ellensége.  Ez a zsidó és keresztény egyházakra, s a belőlük kivált szektákra éppúgy érvényes, mint az iszlámra és más egyházakra. Ugyanis  mindent megtesznek azért, hogy a szexuális jogokat és a modern szexuális kultúra terjesztését korlátozzák, ami viszont komoly veszélyforrása az egyének és a társadalom szexuális egészségének. 

Hazánkban a  „Nemzeti alaptanterv” és annak újabb változatai ugyan előírják az iskolák számára az egészséges életmódra nevelést, s ezen belül többek közt a nemiséggel kapcsolatos anatómiai és biológiai ismeretek oktatását, de a direkt szexuális felvilágosítás (vagy éppen a nemi nevelés) gyakorlatilag nem kap szerepet. A nevelők változatlanul felkészületlenek: képzést nem kaptak, idejük sincs ezzel foglalkozni, s nem állnak rendelkezésre a szükséges tankönyvek vagy segédkönyvek sem.  

Persze a nemiséggel kapcsolatos, tudományos ismeretek „agyonhallgatása” is nevelés, csak éppen káros, elavult, antiszexuális „nevelés”. Amely átengedi a terepet a pornográfiának.

 A  nemi felvilágosítás  hazai  próbálkozásai

Az utóbbi évtizedek legjelentősebb, de hamar kimerülő próbálkozása  az 1970-es években, a népesedési kormányhatározat alapján bevezetni tervezett „családi életre nevelés” volt, amit sem a kormányzat, sem a felkészületlen pedagógusok nem vettek túl komolyan.  Kivéve persze azt a néhány pedagógust, aki  egyrészt maga is eljutott a felvilágosultságig, másrészt felismerte, hogy a szexuális nevelés legalább olyan fontos  (vagy még fontosabb), mint a szaktárgyak oktatása.  Többnyire viszont ők is hiába vették komolyan, mert  megfelelő képzettség hiányában nem nagyon tudták betölteni egy  „szexuálpedagógus”  funkcióit;  másrészt az iskolavezetés, vagy a tantestület légköre, no meg a szülők ellenállása is nehezítette  felvilágosító munkájukat.  Többnyire be kellett érniük azzal, hogy egy meghívott szakember (orvos vagy védőnő) tartson „felvilágosító órát” a diákoknak. 

A helyzet azóta is nagyjából változatlan, vagyis elégtelen, amit a különböző fölmérések egyértelműen bizonyítanak. Egyrészt a tizenévesek osztályainak túlnyomó többségébe nem jutnak el a meghívott előadók. Másrészt  nem sokkal felkészültebbek, mint mondjuk, egy biológia tanár; tájékoztatni tudnak pl. a fogamzás-gátlásról és abortuszról, a terhességről és szülésről, a  szexuálhigiéniáról és a nemi uton terjedő fertőzésekről,  Vagyis néhány alapvető szexuális ismeretről.  Amelyek ugyan szükségesek és fontosak, s már a kisiskolásoknak is tudniuk kellene, de a tizenévesek számára nem elegendőek. Az őket érdeklő kérdések vagy föl sem merülnek, vagy nagyon esetleges választ kapnak rájuk. Évente egy-egy 45 perces óra különben sem elegendő a lényeges kérdések megtárgyalásához.  Iskolai szexuális nevelés tehát mindmáig csak abban a negativ értelemben létezik, hogy az anatómiai és biológiai ismereteken túl „erről nem illik beszélni”.

Ha az iskola nem is tartotta és tartja feladatának a szexuális kultúra terjesztését -- s ezzel semmibe veszi az Egészségügyi Világszervezet többször megerősített Ajánlásait --, ennek gyenge pótlékaként különböző szexuális felvilágosító könyvek, mint láttuk, már az 1960-as évektől megjelentek, külföldi és magyar szerzőktől egyaránt.  Köztük kifejezetten konzervativ, valláserkölcsi alapokon álló könyvek is, meg olyanok, amelyek a  vallásos és tudományos szemléletet próbálták összeegyeztetni és vegyíteni.  Itt azonban inkább néhány magyar szerző olyan kezdeményezéseit érdemes említeni, amelyek a hagyományokat rugalmasan értelmezve, objektivitásra törekedve próbálták szolgálni a családi életre nevelés koncepcióját. 

1. 1979-ben  ilyen volt pl. a Komlósi  Sándor által összeállított  szöveggyüjtemény, amely jóval később  (1998)  bővített kiadásban újra megjelent.  Az új kiadás alig foglalkozik a családtervezéssel, fogamzásgátlással és a nemi úton terjedő betegségekkel.  Viszont bőven szól a családról, annak funkcióiról és életszakaszairól és a gyermeknevelésről. Komlósi, sajnos, nem tudott elszakadni a hagyományos szemláélettől.  A családnak például  vallási funkciót is tulajdonít,;  feltételezve, hogy csak a hit, a vallás a „belenyugvás”  jelent jó megoldást;  ezért szerinte szükség van a család vallásos légkörére.  Ez a szemlélet abban is megnyilvánul, hogy elfogadja az emberi szexualitás ösztönös jellegét, , s ebből következően elfojtásának szükségességét  és alárendelését  a szerelemnek, amely ugyan „kizárólagos érzelmi páros önzés”, de a „transzcendentális szférákat” is ötvözi.

2. A rendszerváltás utáni évtizedben átmenetileg megerősödtek az iskolákat is érintő próbálkozások.A genetikus  Czeizel Endrének például megjelent a tankönyvnek szánt  „Felkészülés a családi életre” 1996)  című kötete, amelynek oktatását néhány középiskola vállalta.  A genetikus szerző a családtervezés optimális feltételeinek kidolgozója, ebben az öt fő részből álló könyvében sok frafikus ábrával és táblázattal illusztráltan tárgyalja a serdülést, a családi életre készülést, a fogamzásgátlást, a nemi úton terjedő betegségeket és a családtervezést.  Először a család kialakulásáról ír, s azt a monogám házasságon alapuló család kialakulásával azonosítja, holott a monogámia köztudottan későbbi fejlemény.  A monogámiát jórészt biológiai okokra vezeti vissza, s az emberré váláshoz, sőt, a szerelem megjelenéséhez kapcsolja; ez utóbbit pedig a „nemi ösztönhöz”  és egy „szerelemhormonhoz” (feniletilamin). 

A „korai szeretkezéseket”  helytelenítve Czeizel a tizenéveseknek a nemi vágyakról való teljes lemondást, az önmegtartóztatást javasolja, de ugyanakkor hosszan részletezi nekik a fogamzásgátlás módszereit és a nemi úton terjedő fertőzések elkerülését.  Ezek a fejtegetések szakmailag kifogástalanok, s arról tanúskodnak, hogy Czeizel számolt a szexuális kapcsolatok tizenéves kori megkezdésével.  De hozzá hasonló felfogásban írtak felvilágosító könyveket mások is  (pl  Kun János, Gyarmati Tamás  stb.)-

3. A szexuális nevelés érdekes próbálkozása egy pszichológus, Bácskai Júlia nevéhez fűződik aki két könyvben fejtette ki koncepcióját erről: Magánélettan, I-II.” (1998).  Ezekben a családi élet  a tágabb magánélet fogalmát állítja előtérbe, s erre igyekszik felkészítani a tizenéveseket.  A könyv négy fő része: 1. családi körülmények, szülő—gyermek viszony,  2.  a kortárscsoporton belüli viszonyok,  3.  a párkapcsolatok, szerelmek és a nemi viszony kezdetei,  4.  az egyén viszonya önmagához és lehetőségeihez.  Számos gyakorlási feladatot ajánl a tananyag önálló vagy csoportos feldolgozásához.  Sőt, a pedagógusok még módszertani útmutatást ésóravázlatokat is kapnak.  Sajnos, a pszichoszexuális fejlődés fontos témái, mint pl. a maszturbáció, vagy a szerelmi képesség fejlődése, a párválasztási érettség mibenléte és kialakítása  stb. hiányoznak mindkét kötetből.  A pedagógusoknak indított magán-tanfolyamok is hamar kifulladtak.

4. Az utóbbi két évtized egyik legjelentősebb próbálkozását a szexuális kultúra terjesztése terén egy orvosnő, Forrai Judit munkásságában láthatjuk.  A prostitúcióval kapcsolatos kutatásaitól függetlenül  létrehozott egy  Szexedukációs  Alapítványt, felmérést is szervezett a 14-18 évesek körében, s főleg a védőnőket igyekezett felkészíteni a szexuális felvilágosításra és a HIV-fertőzés elleni védekezésre.  „Szexuális felvilágosítás és nevelés, AIDS-megelőzés” (1994)  c.  könyvében, majd  „A magánélet és az egészség kultúrája” (2002)  c. könyvében  részletesen kifejti a szexuális nevelés módszertanát az iskolai oktatásban.  2008-ban pedig megjelent a  „Párkapcsolat.  Szerelem, szex, család – diákoknak”  című, tankönyvnek szánt könyve.  E 93 oldalas könyvecskének kétharmada a párkapcsolatok veszélyeiről  (nem kívánt terhesség, fertőzések, erőszak stb.) és azok megelőzéséről  szól.  Tehát valójában inkább negativ képet rajzol a nemiségről,  progressziv helyett regressziv, hagyományos megközelítést alkalmaz;  inkább elrettent, mint kulturált párkapcsolatra és szeretkezésre tanít. Sajnos, ez felel meg a hivatalos elvárásoknak.  

 5. Végül egy másik orvosi megközelítés érdemel kiemelt figyelmet.  A Szülészeti-Nőgyógyászati  Prevenciós Tudományos Társaság  2002-ben indította  országos szexuális és mentálhigiénés felvilágosító programját, amely mindeddig három minisztériumtól és több, egészségügyi intézménytől, sőt, külföldről is kapott szakmai és anyagi támogatást.  Ahogy egyik hírlevelükben közölték, a felvilágosítást végző orvos, orvostanhallgató és védőnő előadóik már több száz közép- és általános iskolában tartottak felvilágosító órákat; tájékoztató füzeteket osztottak szét a diákoknak, sőt, erről szóló CD-ket is kiküldtek az iskoláknak. Azonkívül üzemeltetik az „A-HA”  című weblapot, amely tele van orvosi felvikágosító cikkekkel, s a „webdoki válaszol”  című részben személyre szóló tanácsokat is ad.  Ezt a weblapot az utóbbi időben havonta kb. tízezer látogató keresi fel. 

Megállapításaik szerint az először közösülő (15-16 éves) fiatalok 90%-a  egyáltalán nem védekezik; ennek következménye a sok, nem kívánt terhesség és művi abortusz.  A legutóbbi évtizedben ezek száma ugyan valamelyest csökkent, de  korántsem eléggé.  Az orvosi felvilágosító program szervezői  maguk is tudják, hogy a felkínált egészségügyi ismereteik csak a rászorulók kisebb hányadát érik el, s azoknak sem csupán egészségügyi ismeretekre lenne szükségük.  Mást viszont nem tudnak nyújtani. 

Nagyjából így foglalhatók össze a szexuális felvilágosítás és nevelés hazai próbálkozásai az utóbbi két évtizedben.  Említhetném még, hogy 2000 januárjában a Magyar Szexológiai Társaság, a Magánéleti kultúra, korszerű életvezetés alapítvány és a Magyar Szexológiai Szemle szerkesztőbizottsága  Javaslatot készített a szexuálpedagógiai képzés bevezetésére, de erre sem az Oktatási Minisztérium, sem már állami szervek nem reagáltak.  Igy aztán a WHO  hiába próbálta felmérni hazánkban is  a szexuális nevelés helyzetét, a kiküldött kérdőívek kérdéseire az illetékes minisztériumoktól csak nemleges válasz érkezhetett. (Wellings, K. 2003)

A  „közvetítők”  kultúrája  (könyvek, weblapok)

 Ha hazánkban ilyen nyomorúságos a helyzet a szexuális kultúra terén a 21. század második évtizedében is, akkor legfőbb ideje, hogy ennek okait feltárjuk.  Az emberi faj  biológiailag a legfejlettebb emlősállatok közé tartozik, tehát nemi lény, s ez nemcsak  fennmaradására, túlélésére, hanem egész életére nézve döntő jelentőségű.  Alapvető érdeke tehát, hogy szélesebb értelemben vett nemiségét (biológiai nemét, nemi szerepeit, erotikus és reprodukciós képességeit)   alaposan ismerje és tudatosan, kulturáltan használja.  Ez a tudás nem születik velünk, ezt tanulni kell.  S ebben segíthet a nemiségtudomány.

Mint láttuk, ez a tudomány rengeteget fejlődött az elmúlt 100-150 év alatt.  Világszerte tudósok és kutatók ezrei dolgoznak szexológiai ismereteink továbbfejlesztésén.  Egy mítoszvezérelt világban azonban ezek az ismeretek még mindig nehezen jutnak el a fiatalok és felnőttek tömegeihez, bár a nemiséggel kapcsolatos érdeklődés  világszerte növekszik és tudatosul.   S mivel ezt az érdeklődést nemcsak kielégíteni, hanem kihasználni is lehet, egyre inkább akadnak a szexuális ismeretek közvetítésére vállalkozók.  Ez viszonylag könnyű feladatnak látszik, hiszen csaknem mindenki rendelkezik szexuális tapasztalatokkal, vagy hallott, olvasott ilyenekről.  Más kérdés, hogy ismeri és elfogadja-e a a korszerű, tudományos megállapításokat.

Könnyen lehet ugyanis, hogy jó néhány „közvetítő”  csak egyes töredékeit, vagy már túlhaladott részeit ismeri a nemiségtudománynak, s azt a saját  (gyakran mítoszvezérelt)  szemléleti keretébe foglaltan adja elő.  De közben meggyőződése szerint jól megalapozott és legkorszerűbb ismeretekkel rendelkezik.  Ez a média minden fajtájára érvényes;  az ismeretterjesztő és tanácsadó cikkektől és könyvektől kezdve, a rádió- és tévéadásokon keresztül egészen a kompakt lemezekig és a weblapokig.  Szinte lehetetlen ezt a hatalmas információs áradatot áttekinteni, teljességre tehát aligha törekedhetünk.  Az újságcikkeket figyelmen kívül hagyva nézzünk körül a szexológiai témájú könyvek között.

A „Mesterkurzus”  könyvei

A  „legjobb szakemberek”  részvételével megszervezett „Mesterkurzus” előadás-sorozatait könyvalakban is rendszeresen kiadták.  Ezek egyike volt a „Párkapcsolatok iskolája”  (2008)  című könyv, amely tíz szerző  előadásait közli, nyilván azzal a céllal, hogy az olvasók számára is lehetővé tegye a  tájékozódást a párkapcsolatok  problémáiban és azok megoldásában.  A felkértek  többsége pszichológus, de van köztük grafológus, népművelő, reklámszakember, orvos,  sőt, társközvetítő is.   Az így kialakult kép tehát elég sokszínű, szerteágazó, és persze zavaró vonásoktól sem mentes.  Mindenképpen arról tanúskodik, hogy hazánkban a párkapcsolatok tudománya még „gyerekcipőben jár”, s iskola helyett is inkább „óvodáról” beszélhetünk  (esetleg iskola-előkészítő beszélgetésekről). 

A kérdés csak az, hogy ezek az egyszerűsítő, de néha kissé bonyolult megközelítések segítenek-e eligazodni a párkapcsolatok útvesztőjében, vagy inkább az olvasók bizonytalanságát növelik? 

Előszó vagy Bevezetés nincs a könyvhöz, de  Kánya Kata:  Használati utasítás társkeresőknek  című fejezete  nagyjából épp ezt a szerepet tölti be.  Rögtön az elején leszögezi ugyan, hogy nem tud biztos útat mutatni senkinek az „Igazihoz”, mert azt mindenkinek magának kell megkeresnie – de sok, hasznos információt nyújt.  Megtudhatjuk például, hogy hazánkban csaknem kétmillió  25 éves felüli férfi és nő él egyedül, a házasságok kb. 55%-a pedig válással végződik.  Egyre kevesebben kötnek házasságot, és/vagy vállalnak gyermeket.  Egyre inkább hiányzik az elköteleződés képessége. Az előadó kérésére, hogy akinek ma nincs társa, tegye fel a kezét,  több száz kéz lendült a magasba..  Ami önmagában ugyan még nem jelentős, hiszen  nyilván a társtalanok mennek el egy ilyen előadásra, de a statisztikai adatok is ugyancsak a társtalan felnőttek számának növekedését támasztják alá.

Az intim kapcsolat hiánya azonban nem jelent feltétlenül magányosságot.  Az egyedül élőnek is sokféle társa, rokona, barátja lehet, bár ezek ritkán pótolják teljesen az igazi intim  kapcsolatot   Kánya Kata  frappáns példákkal színesíti mindazt, amire írásának alcímei utalnak:  „Azt kapod, amit adsz!”, „Korunk slágere:  az önismeret”, „Hogyan válasszunk?” stb. Talán ez utóbbi tartalmazza a legfontosabb ismereteket;  bár döntő tényezőnek tartja a partner illatát, amely  a születendő gyermek egészsége szemponjából fontos genetikai hasonlóság és immunrendszeri különbözőség fokát mutatja.  E hipotézis szerint az emberben is ugyanaz a genetikai program működik tudattalanul, mint a majmokban.  Ez az elgondolás a ma divatos  evolúciós  pszichológiából  származik, s abból indul ki, hogy  fajunk fennmaradásához az elmúlt évezredekben minél több, életképes gyermeknek kellett születnie, s a párválasztás akkor még valóban  „állati mintára”  történt.   Ma viszont, a túlnépesedés korában más a helyzet.

Kánya Kata is elismeri, hogy a párválasztás másik fő tényezője a szocializálódás mikéntje, vagyis a személyiségfejlődés;  ezen belül pedig  a partnerek értékrendjének és életvitelének, valamint szexuális képességeinek és igényeinek hasonlósága, továbbá elfogadható anyagi helyzete. A sokrétű hasonlóság valóban  alapvető feltétele lehet a párválasztás  sikerének, különös tekintettel a hasonló jogokra és kötelességekre.  Ezt már nagyjából sikerült kivívni, de még korántsem teljesen.  Kánya Kata szerint még ma is harc folyik a férfiak és a nők között.  Ezt azonban nem arra vezeti vissza, hogy az évezredes férfiuralom  (patriarchátus)  folytán a nők még nem tudták teljesen kiharcolni a férfiakkal egyenlő jogokat.  Hanem a női emancipációt és a feministákat hibáztatja, mondván:  elvették a férfiaktól a férfiszerepet;  bizonygatják, hogy mindent meg tudnak csinálni a férfiak nélkül, akikre nincs is szükségük.  Pedig Kata szerint igenis, szükség van a hagyományos férfi-szerepre;  pl. a nehezebb munkával és a durvább sportokkal csak a férfiak foglalkozzanak.  Igen ám, csakhogy a hagyományos férfi-szerep azt is jelenti, hogy csak „a férfi az úr a háznál”, akit a nőnek szolgálnia kell…

Mint látjuk, Kánya Kata nem mindig gondolkozik igazán korszerűen,  bár mondanivalójának túlnyomó többsége tudományosan megalapozott és rendkívül praktikus.. Különösen  találónak tűnik, amikor felvázolja:  Meddig lehet megjavítani egy kapcsolatot? (s itt utal a pár- és családterápia igénybe vételére).  S nagyon egyetértek vele, amikor befejezésül hangsúlyozza, hogy a magánéletre is fel kell készülni, mert – ahogy írja -  „ez a legfontosabb.  Akkor tudunk jól teljesíteni a világban, ha…szeretnek és viszont-szerethetünk.”  Ez pedig rajtunk múlik, tehát nem kell a „sült galambot”  várni. 

Kiegészítésül csak annyit fűznék hozzá, hogy éppen ezért  az iskolák feladata lenne  idejekorán megtanítani a felnövekvő fiatalokat a kulturált és harmonikus párkapcsolatokra.

„Szexuális és egyéb problémák a tartós  párkapcsolatokban”  címmel  dr. Lux  Elvira  előadását olvashatjuk másodikként a kötetben.  Ő  az  elhidegülés  fogalmából indul ki, de első megállapítása, hogy a nők általában praktikusabbak és találékonyabbak, mint a férfiak;  ám ezt csak egy otthon megfigyelt példával támasztja alá.  Második  „tétele”, hogy  „a nők és a férfiak működése és elvárásai alapvetően különböznek egymástól.” (34. old.)  Ezt egy olyan példával illusztrálja, amiről rögtön belátható, hogy épp az ellenkezője igaz.  Ezután egy pszichológia-professzor kérdése nyomán azt próbálja elemezni:  Miért fontosabb a férfiaknak a vizualitás  a  szexben?  Azt ugyan kideríti, hogy sok férfi nem ismeri pontosan a női nemi szervet, mert az „zárt rendszer”, de a kérdésre nem ad érdemleges választ.   Inkább áttér annak magyarázatára, hogy miért van sok férfinek „korai magömlése”  (pontosabban korai orgazmusa, ami általában kiváltja a magömlést). 

Ezt ugyan a szexológusok már régóta tudják, és Lux Elvira is helyesen látja, hogy  a kamaszkori, elsietett  önkielégítések  feltételes reflexszé válnak, amit aztán akarva—nem akarva átvisznek a partnerkapcsolatba.  Ebből azonban nem arra következtet, hogy másféle, új feltételes reflexet kell tanulással és gyakorlással kialakítani, hanem szerinte ugyanúgy fegyelmeznie kell magát, mint amikor sürgős vizelhetnékje van  (ami azonban egészen más eset).  Érdekes az a gondolatmenete is, amikor  egy, a közösülés közben erős fájdalmat érző nő  gondjait azzal  „kezelte”, hogy a nővel együtt élő férfinek sürgős házasságkötést javasolt.  Ha valóban ez lenne az oka a nőknél a fájdalmas közösülésnek, akkor a nők túlnyomó többsége szenvedne a közösüléstől, hiszen a legtöbb szexuális kapcsolat nem a házaspároknál fordul elő.  (Ráadásul a „kezelés” lezárásaként egy ízléstelen viccel búcsúzott a férfitől.)

Lux Elvira egyik „alaptétele”, hogy  „a  házasság igenlése a nőknél az anyasággal függ össze.” (40.old.)  Továbbá, hogy a szexuális problémák jelentős része a szeretethiány miatt van;  ugyanis  „érzelmi fogyatékosok”  és „eszmehiányosak” vagyunk.  Az előbbi nyilván azt jelenti, hogy nem tudunk szeretni, az utóbbi azonban nem kap magyarázatot, Mindenesetre  igen fontosnak tartja, hogy  a gyermekes szülők ne váljanak el, s igy legyen a gyereknek mintája: egy vele azonos nemű szülő, mert csak így tanulhatja meg a saját nemi szerepét.  (De vajon minden szülő követendő mintát nyújt?)  Később azt fejtegeti, hogy a női lélek és a női orgazmus mindig titok marad egy férfi számára.

Ezután főleg a saját, szexuálterápiás praxisáról, módszereiről és eseteiről mesél.  Mindezek egyik fő tanulsága szerinte, hogy „szinte minden probléma gyökere és megoldási lehetősége is  az önértékelésben rejlik!” (46. old.)  Biztosan sok igazság van ebben;  csak az nem világos, hogyan akarja elősegíteni a reális önértékelést,, ha például a nőkről azt állítja, hogy „hazudósak”;  a férfiak viszont „nem tudnak hazudni”. (49.old.)  Még jó néhány ilyen furcsa kijelentést lehet találni ebben a szövegben, amely a hallgatókat illetve olvasókat inkább elbizonytalanítja, mint segíti.  Úgyhogy lépjünk inkább tovább.

Egy reklámszakember,  Sas István  „Kielégületlenségeink,  avagy mit kezdjünk a boldogság-deficittel?”  című,  reklámképekkel bőven illusztrált  előadásában  azt igyekezett bizonyítani, hogy fontos összefüggések vannak „a fogyasztás világa és a párkapcsolati boldogság megszerzése között…. Kínzó kielégületlenségeinket  pótcselekvésként legtöbbször épp vásárlással,  fogyasztással  próbáljuk oldani.”

A pótcselekvésekkel elérhető pótkielégülés  a pszichológia szerint valóban játszhat bizonyos szerepet az egyén lelki  egyensúlyának ideiglenes helyreállításában.  Hatása azonban rendszerint nem tart sokáig  és káros következmények nélkül nem helyettesíti a tulajdonképpeni szükségletek kielégítését.  Nagyon is megkérdőjelezhető tehát a szerzőnek az az állítása, hogy  „a fogyasztás terén megszerezhető magabiztosság  hatékonyan egyengeti a boldogsághoz és kiegyensúlyozottsághoz vezető utat.” (56.old.) 

A magabiztosság, vagyis az önbizalom valóban fontos feltétele a sikeres cselekvésnek és a lelki egyensúlynak, de leginkább és majdnem kizárólag azon a területen, ahol a magabiztosság kialakult.  A magabiztos fogyasztás tehát semmiképpen sem garantálja a különböző szükségletek kielégítését a párkapcsolatok, vagy éppen a kölcsönös szexuális kielégülés területén.  Kivéve talán akkor, ha a a szexuális kielégülést is megvásárolható árunak tekintjük.  Egyesek persze annak tekintik – de vajon ismerik az igazi boldogságot:  Maga a szerző is  „csak félve”  kérdezi meg, hogy  lehet-e fogyasztásként felfogni a szerelmet és a párkapcsolatot?

Vajon „kommercializálódhatnak”, áruvá válhatnak a  szerelmi kapcsolatok Is?  Pénzért szerelem is kapható?   Erre aligha felel valaki igennel, de az is összetéveszti a szerelmet a szexuális szolgáltatással.  Ez a vélemény egyébként szorosan összefügg  a  tulajdonosi szemlélettel, a birtokbavételi törekvéssel,  amely a szerelmi partnert is   „vagyontárgynak”  tekinti.  A reklámok által sugallt vagyongyarapító,  alacsonyrendű élvezeteket habzsoló  szemlélet  valóban  kognitiv  disszonanciát válthat ki azokban, akik legbelül még hisznek  valamilyen „magasabb rendű  értékekben”.

Sas István szerint nem kell félnünk attól, hogy az általunk kedvelt, márkás árucikkek  elárulják az igényszintünket, gondolkodásmódunkat és attitűdjeinket, hiszen egész viselkedésünk is erről árulkodik.  Szerinte a márkahasználat az önkifejezés egyik lehetősége, arra, hogy  „pozicionáljuk önmagunkat mások számára.”   Nos, kétségtelen, hogy aki ugyanazokat a márkákat kedveli, annak szemében könnyebben válunk szimpatikussá.  Ami persze egyáltalán nem garantálja  a partnerek összeillését és lényeges igényeik kölcsönös kielégítését.  Akinél a párválasztást jelentősen befolyásolja, hogy partnere milyen luxuscikkekkel rendelkezik, az aligha építi kapcsolatát szilárd alapokra.

Sigmund  Freud követőivel együtt Sas István  is leragad  a rég megcáfolt ösztönelméletnél, amikor a birtoklási, tulajdonszerzési vágyat  ösztönösnek, vagyis velünk születettnek tartja;  elfeledve, hogy épp azáltal váltunk emberré, hogy kiemelkedtünk az ösztönök köréből..  Azt ugyan elismeri, hogy a birtoklási vágy „kóros méreteket is ölthet”, s szerinte meg kell találni az „arany középutat”, miközben „nem kell és nem is szabad lemondani a személyiséget kiteljesítő és a vágyait beteljesítő örömökről..” (74.old.)  Ez kétségkívül ügyes és mértéktartóan liberális fogalmazás, bár homályban hagyja, milyen vágyat kielégítése teljesíti  ki a személyiséget.

Nemcsak terjedelmileg az egyik legnagyobb, hanem tartalmilag is egyik legjelentősebb könyvfejezet  Szendi Gábor  „Hűtlenség, féltékenység,  evolúció”  című  írása.  Ő az evolúciós pszichológia szemléletével tárgyalja a nemek viszonyának problémakörét.  Már az első bekezdésben meglepő megállapítást tesz:  „Vágyunk a hűség után, miközben gyárilag belénk van építve a hűtlenség.  Felmérések szerint a férfiak és nők 40-50%-a létesített már külső kapcsolatot.” (77. old.)

Hogy is van ez?  A felmérések szerint a felnőttek alig fele lépett félre, holott „gyárilag” beléjük van építve a hűtlenség?  A „gyári beépítés” nyilván azt jelenti, hogy genetikusan belénk programozott viselkedésről  („hűtlenkedési ösztönről”?)  van szó.  De hogyhogy a többség ezt nem követi?  A tények mintha  ellent mondanának annak, hogy a hűtlenség velünk született, ösztönös késztetés.  Az evolúciós pszichológia tehát megalapozatlan, téves következtetésekre jutott.  Ennek kiindulópontja az lehet, hogy az állatvilágban sok fajnál megfigyelhető a hímok  „csapodársága”:  ösztönös törekvése arra, hogy minél több nősténnyel párosodjanak.  Vannak ugyan „hűséges, monogámiában élő” fajok is, de a többség minden alkalmat kihasznál a párzásra.  Nem mintha tudná, hogy fajának fennmaradása csak így biztosítható, hanem mert kellemes és kielégítő az ösztön parancsát követnie.

Az evolúció fogalma az élővilág fejlődését, a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás képességét jelenti a fennmaradás, a túlélés érdekében.  A  feltételek változásával az élőlények is változnak: új képességeik, tulajdonságaik alakulnak ki, vagy akár új fajok keletkeznek.  Szendi szerint viszont az evolúció legfőbb célja: „tulajdonságaink elterjesztése”. Csakhogy a „célok”  tudatosságot feltételeznek, ami csak az embernél, mint az evolúció „végső termékénél” fordul elő.  Másrészt, ha a meglevő tulajdonságaink nem felelnek meg az adott feltételeknek, akkor az evolúció nem a terjesztésüket, hanem a megváltoztatásukat kényszeríti ki (hacsak nem tudjuk a feltételeket megváltoztatni).

Szendi „evolúciós logikája” tehát átgondolatlan és megalapozatlan, például akkor is, amikor a modern ember legfőbb problémájának tartja, hogy „a kőkori viszonyokra van optimalizálva”. (79.old.)  Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor az evolúció  százezer éve nem működne az ember esetében.  Hiszen az evolúció lényege éppen az, hogy az adott viszonyokhoz, feltételekhez „optimalizálja” az élőlényeket, így az embert is.  Szendi hibás kiindulópontjából fakadnak aztán a további, tudományosnak látszó, de valójában áltudományos „megállapításai”  is.  Igy pl. az, hogy a monogám házasság gátolja a szaporodási sikert és ellentmond  „evolúciós törekvéseinknek” (lásd: a Föld túlnépesedése!), Szendi azzal rágalmazza az evolúciót, hogy annak stratégiai parancsa: „Termékenyíts meg minél több nőt!”, s így a női hűtlenség is „bekalkulált”  dolog.  Vagy hogy a nők  versenyeztetik a tőlük szorongó férfiakat, ennélfogva „a nő az evolúció motorja”.(84.old.)  Az ösztönös, „evolúciós hűtlenségnek” ellentmond, hogy Szendi szerint  „a szerelem az evolúció trükkje a monogám kapcsolat kialakítására, mert csak ebben garantált az apaság…”  stb. (86. old.)  Szerencsére ez nem az evolúció, hanem Szendi önellentmondása.

Már szinte mulatságosnak tűnik, hogy Szendi mindent az evolúcióval magyaráz.  Például a hűtlenség „evolúciós hasznosságát”  az bizonyítja szerinte, hogy létezik a féltékenység, amely „mindenki agyába be van építve”.(88. old.)  De akik nem féltékenyek, azok kidobják agyukból ezt a beépített részt?  Ám azt is megtudhatjuk Szenditől, hogy a féltékenység a testmagassággal is összefügg;  s mint „evolúciósan hasznos érzelem”, nem tönkreteszi, hanem „védi a kapcsolatot”.  Azt is fontosnak tartja leszögezni, hogy  „a hűtlenség evolúciósan érdekérvényesítő magatartás”(92. old.), bár ezt sokan erkölcstelennek tartják.  Nem meglepő, hogy a születési sorrendnek is fontos szerepet tulajdonít: „legkevésbé féltékenyek az egykék;  utánuk következnek az elsőszülöttek, s a legféltékenyebbek a később születettek.”(102.old.)  Úgy tűnhet, mintha már csak az asztrológiai magyarázat hiányozna, holott ez  csak biologizáló magyarázat, amely az evolúciót kizárólag biológiai elméletnek tartja  (bár megtévesztő módon szól a „lélektani evolúció” lehetőségéről is).  

Szóval eléggé összekeverednek Szendinél a különböző, nem egyszer ellentétes szemléletek.  Ami persze nem zárja ki, hogy vannak találó megállapításai is, s tárgyilagosan ismerteti pl. a  kötődési tipusokat  stb. A ma divatos, evolúciós pszichológiát azonban nem ártana kritikusabban értékelni.

Dr. Csernus Imre  „Alkalmazkodás és függetlenség,  társfüggőség”  című előadása és írása viszont bővelkedik a megalapozott kritikában.  Azzal kezdi, hogy idősebbé válva az emberek  „nem mernek változtatni”. A kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolat alapjának tartja, hogy tudjunk mosolyogni, az élet minden területén.  Ez a szimbólikus kép nála a belső nyugalmat és a független, bátor viselkedést jelenti.  A  legtöbben viszont félnek valamitől és nincs elég önbizalmuk.  Ezért kapaszkodni próbálnak egy látszólag erősebb partnerbe.  Akiről aztán hamarosan kiderül, hogy ő is gyenge és bizonytalan, csak ennek ellensúlyozásaként próbál erősnek mutatkozni.

Csernus rámutat, hogy a kapaszkodás, a társfüggőség hasonlít ugyan a szerelemre, de nem igazi szerelem.  A  függőség alapja mindig valamilyen félelem vagy bizonytalanság, az autonómia hiánya.  A társfüggőség  (ko-dependencia)  is ennek a jele;  a személyiség éretlenségére, infantilizmusára utal.  A lelkileg éretlen egyén  „érzelmileg még gyermekszinten van… mert nem mer szembenézni a félelmeivel”, ezért szeretni is csak gyermeki szinten tud.  Csernus tehát megkülönbözteti a szerelmi képesség  gyermekies, éretlen formáit a felnőttes, érett szerelemtől, amelyhez felnőtt korban is kevesen jutnak el.

A dependencia különböző formáit, többek közt a társfüggőséget Csernus a magánéletében is tapasztalta.  Első két házasságára utalva megjegyzi: ma már senkinek sem engedi meg, hogy őrá támaszkodjon és senkinek az életét sem akarja megváltoztatni.  Ez fontos tanulság a párkapcsolatban élőknek;  felnőtt, érett embereknek vállalniuk kell a felelősséget önmagukért.  (Hozzá kellene tenni, hogy másodsorban azokért is, akikkel intim viszonyban, családi kapcsolatban élnek.)

„Őszinteség,  hazugság  és titkok a párkapcsolatban”  -- ez a címe  Popper Péter fejezetének a könyvben.  Itt a sok megalapozott és találó megállapítás mellett   elég sok problematikus gondolattal is lehet találkozni.  Megkérdőjelezhető már a legelső mondata is: „A  párkapcsolat az emberiségnek a történelem folyamán egy megoldatlan problémája”, mert  régen is és ma is csupa kudarcot eredményezett. Furcsa történelmi visszapillantása nyomán arra következtet, hogy  az állatokhoz hasonlóan az emberben is a  szerzés  és  birtoklás ősi ösztönei  érvényesülnek.

Eszerint valójában ki sem emelkedtünk az állatvilágból?  Vannak ugyan, akik állati szinten élnek, de az utóbbi évezredek  átlagemberét már nem az ösztönök, a veleszületetten beprogramozott viselkedésminták vezérlik, hanem a különböző, tanult szabályok, „szkriptek”.  A  szerzési és birtoklási törekvés is ezek közé tartozik, tehát vagy elfogadjuk, vagy nem.  A  Popper által előadott, ezoterikus elmélet szerint az ősi kultúra embereinek ugyan még volt  „szellemi látása”, látták a dolgok „szellemi értelmét” (vagyis a transzcendenciát), de a történelem során ez a képesség „fokozatosan elveszett”.  Igy alakult ki a materialista világszemlélet, ami a szerzés és birtoklás ösztönét  „tárgyi javakra”  irányította.  S ennek nyomán az emberi kapcsolatok is megváltoztak;  az anyagi javak szerzése határozza meg azokat.

Ez a pesszimista mítosz  realitás-elemei ellenére is irreális, torz magyarázatnak tűnik. A „szellemi látás” hiányolása  valójában egy természetfeletti, transzcendens  szellemi világba vetett hit hiányolása, amelyet  bizonyítékok híján a tudomány az emberi fantáziák közé sorol.  E retrográd, archaikus misztifikáló szemlélet a jelek szerint nagyon beleivódott Popper Péter gondolatvilágába, bár időnként ezt is relativizálja, s ettől elszakadva , nagyon találó megfigyelései vannak a párkapcsolatokról, amelyekből bőven idézhetnék. Nagy pozitivuma emellett, hogy igen sok szellemes és mulatságos történetet mesél.

„Az  orgazmus”  címmel  Sz. Mikus Edit  nemcsak az orgazmussal kapcsolatos elméletekről tájékoztat közel 40 oldalon, hanem az erotikus viselkedés néhány történelmi és társadalmi vonatkozásáról, azonkívül az úgynevezett  „spirituális szexről”, vagyis a szeretkezésről, mint vallásos-misztikus élményről  is.  Ez persze azt mutatja, hogy ő is hajlamos a miszticizmusra  (ami egy  „reiki-mestertől”  egyáltalán nem meglepő). 

Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés:  összefér-e az „ezotéria”, a misztikus tanok kultiválása a tudománnyal?  Szerintem elvileg nem, de a gyakorlatban mégis sokan megpróbálják össze-egyeztetni.  Az eredmény a misztikum és a tudomány sajátos összekeverése, s ebben az egyvelegben inkább a misztikum, mint a tudománv aránya lesz nagyobb;  ráadásul a misztikum eltorzítja a tudományt.  Ez  persze nem zárja ki, hogy ilyen kontextusban is előfordulnak reális megállapítások, s ezek hatására a tájékozatlanok könnyen reálisként fogadják el az ügyesen tálalt misztikumot is.

Mikus azzal kezdi, hogy felsorol néhány, a témát eltérően megközelítő, magyar szakembert, de egyikkel sem vitatkozik, mert hangsúlyozottan más szemléletet akar bemutatni.  S ezt azzal indokolja, hogy ő nem orvos, nem pszichológus, hanem népművelő, újságíró  és „ezoterikus gondolkozású szexológus”.(150.old.)  Ez a sajátságos identifikáció azért meglepő, mert  a szexológia épp olyan nagy és fontos tudományterület, mint pl. a medicina, s így nincs benne helye az ezotériának és miszticizmusnak.

Figyelemre méltó közlése, hogy a  Nők Lapja  szakértőjeként  kapott, közel hétezer levélnek kb. 60%-ában azt kérdezik a nők: „Miért nincs hüvelyi orgazmusom?”  Válaszai lényegének ismertetése helyett  először az orgazmus mibenlétét igyekszik meghatározni, először biológiai, majd pszichikus megközelítésben.  Első meghatározása: „Testi szinten az orgazmus nem más, mint a másodperc tört részéig tartó, bvioelektromos kisülés…”, sok testi tünettel.  Eltekintve attól, hogy az orgazmus, mint szexuális kielégülés, az élvezet csúcspontját jelenti, tehát lényegében lelki jelenség, amelyet testi tünetek kísérnek, ám ezeket  téves a másodperc töredékéig tartó  „kisülésre” korlátozni.  Maga az orgazmus jóval hosszabb, a helyzettől függően sok másodpercig, sőt, percekig tarthat, testi tüneteivel, pl. a hüvely és a húgycső körüli izmok ritmikus összehúzódásaival együtt.  Az ún. „G-foltos orgazmusról”  tévesen azt írja, hogy a kispriccelő váladék nem a húgycsőből, hanem a hüvelyből távozik. A mai szexológiai ismeretek szerint ez súlyos tévedésnek minősíthető. (A szövegben több más, tárgyi tévedés is előfordul.)

Az orgamus lelkileg  „valamiféle katarzis-élmény”  Mikus szerint., és „felfokozott lelki állapot, ami enyhülést nyert.”  Ez azonban elég bizonytalan és frázisszerű meghatározás, hiszen a katarzis drámai eleme többnyire hiányzik a szexuális kielégülésből.  Nem világos, hogy mit ért „felfokozott lelki állapoton”  és miért kell annak enyhülést nyernie.  A  feloldódás és elégedettség – amire szintén hivatkozik – már az orgazmus következményei és utóhatásai, de ezeket sem magyarázza meg.  Ebben a részben szól a  szerelemről  is.  Kezdő stádiumát a nőknél „lila ködösnek”  nevezi, amely sazexuális vágyakat kelt, de később elillan a vággyal együtt.  Hozzáfűzi, hogy a férfiak szerelem nélkül is képesek a szexuális élvezetre;  ám nem említi, hogy a pszichoszexuálisan érett nők is képesek ugyanerre.

Kulturális szempontból az orgazmussal kapcsolatos  „trendi elvárásokról”  ír, amelyek alapja a média és a pornográfia.  Ugyanakkor a magyar szexuális kultúrát  „végtelenül álszentnek”  tartja, s hiányolja a szexuális nevelést  (bár ilyen ma is van, csak többnyire antiszexuáléis jellegű). 

Mindezeknél fontosabbnak tűnik Mikusnál a  spirituális megközelítés.  Itt a Káma-Szutrára, a taoista tanokra és a tantrikus szex-tanfolyamokra hivatkozik.  Meghatározása: „Spirituális értelemben egy szeretkező pár az isteni energiákkal, az univerzummal történő egyesülés erőivel együtt képes önmagában és partnerében a szexuális energiát áramoltatni…” (156. old.)  Nem szorul bizonyításra, hogy ez egyértelműen miszticizmus és a tudományhoz semmi köze., hiába próbálja Mikus az orgazmus anyagi és spirituális szintű értelmezését egybevetni, persze az utóbbi javára. S bizonygatja például, hogy a párválasztás alapja „az aurák összeillése, a test íze és illata”  stb.

Őszintén szólva, nem értem, hogyan kaphatott helyet a Mesterkurzusban egy ilyen előadás.

Vekerdy  Tamás  „A  szülők kapcsolata  gyermekszemmel”  című előadása és könyvfejezete viszont  megbízhatóan teljesíti a maga elé tűzött feladatot:  felkészíti a (leendő)  szülőket gyermekeik szexuális nevelésére.  Ez a fejezet akár a „Szülők  iskolája”  tananyaga lehetne!   Gondolatmenete közel 100%-ban a legkorszerűbb tudományos ismereteken alapul.  Közérthetően megmagyarázza például az érzelmi intelligencia és az érzelmi biztonság  jelentőségét, vagy a csecsemő kommunikációs igényét és a vele való beszélgetés fejlesztő hatását, aztán  a szülők nemi életének észrevételével kapcsolatos problémák kezelését.  „Rendkívül kétes helyzetnek”  nevezi viszont, ha a gyermek érzékeli a szülők nemiségét (vagy a szülők a gyermekét). 

Helytálló megfigyelésnek tartja a Freud által leírt Ödipusz konfliktust és konkrét tanácsot ad annak a gyermeki kérdésnek megválaszolására:  hogyan kerül a kisbaba az anyukák hasába.  Ez a válasz kerüli a szexuális izgalom testi jeleinek magyarázatát, és egy kis óvodás is furcsának találhatja, hogy az „apa testéből leválik egy kis darab és átmegy az anya testébe.”(193.öld.)  Kétségtelenül van jobb magyarázat is erre, amit Vekerdy nem ismer;  de hát ő nem szexuálpedagógus.  Hasonlóképpen kicsit „elnagyolt” az a tanácsa is, hogy mit válaszoljon a szülő, ha a gyermek a pornográfiáról kérdezi.  Ezzel kapcsolatban Mérei Ferencet idézi, aki szerint  „minden perverzió, ami személytelen.”, s kiegészíti azzal, hogy „merő technika” az egész..  Szerencsére hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a szülőnek kell tisztáznia saját viszonyát a pornóval , bár ehhez már nem ad tanácsot..

A párválasztásról, a szülők egymás közötti viszonyáról és az esetleges félrelépésekről  inkább csak erkölcsi jellegű tanácsokat ad, pl., hogy nem kell takargatni a feszültségeket, mert a hazugságok megmérgezik a családi légkört és a gyermeket is neurotizálják. A  szexuális kapcsolatok körül szerinte „különös rejtély lappang”  és a zsidó-keresztény hagyományok a gyakorlatban nem érvényesülnek.  Úgy tűnik, ezt sajnálatosnak tartja.  Zárszóként mindenesetre hangsúlyozza: „nem az hat, amit mondunk a gyereknek, hanem az, akik vagyunk, akivé váltunk életünk során.”  Ezzel pedig teljesen egyetérthetünk.

„Konfliktuskeresés a  párkapcsolatban” – ez a címe  F. Várkonyi Zsuzsa  fejezetének, amelybnek kiindulópontja az a gondolat, hogy minden konfliktusnak van előtörténete,, amelynek ismeretében előre jelezhetők és megérthetők.  Hogy aztán „egy irracionális erő állandó ismétlésre kényszeríti”-e azokat, az már nagyon is kérdéses.  Egyes konfliktusok előfordulása ugyan valószínűsíthető, de nem „irracionális erők”, vagyis kiismerhetetlen tényezők folytán, hanem épp az előzmények ismeretében.

Megoldásuk Várkonyi szerint  Thomas Gordon  javaslatai alapján érhető el legkönnyebben.  Éspedig úgy, hogy nem a beidegzett, megszokott megoldást kell erőltetni, hanem a valódi igények sokféle és kompromisszumos  kielégítését.  A párkapcsolati szerepeket Várkonyi egy szakkönyv alapján úgy osztja fel, hogy a férfi négy szerepe:  a „hős”, a „játszótárs”, a „barát”  és a „szervező”.  A nőnek  pedig hat szerepe lehet:  a „mama”, a „szurkoló”, a „barát”, a „szerető”, az „oroszlánszelidítő”  és az „érett felnőtt”.  Ezt Várkonyi némileg módosítva mindkét félnek öt szerepet tulajdonít, amit több oldalon keresztül meg is indokol.

Ezután ismerteti a transzperszonális pszichológia elméletét a    gyermeki, szülői és felnőtti szerep-viselkedésről, amelyek a partnerkapcsolatban különböző változatokban kapcsolódhatnak össze.  Ezzel értékes szempontokat nyújt az önismerethez és a viszonyok reális felméréséhez.

A könyv utolsó fejezetében  dr. Szöllőssy-Csoma Enikő  dolgozatát olvashatjuk  „A párkapcsolati tanácsadás alternativája.  A  grafológiai  összeillőség-vizsgálat”  címmel.  Az „íráspszichológiának”  is nevezett grafológia művelése csak az utóbbi évtizedekben fejlődött élénkebben hazánkban.  De érdekes módon nem elsősorban a pszichológusok foglalkoznak vele, hanem különböző foglalkozású értelmiségiek. Persze érthető, hogy sokak fantáziáját izgatja a grafológia és annak alkalmazása a párkapcsolatok segítésére. 

Számukra ez a fejezet nemcsak az alapfogalmakat tisztázza közérthetően, hanem  azt is bemutatja, hogy a kézírásból többek között a következő személyiségjellemzők ismerhetők meg:  a gondolkozás és az érzelmi-indulati működés jellege;  az önmagához és másokhoz való viszony, a munkabírás és munkavégzés  jellemzői  stb.  Eléggé köztudott, hogy a „gy” betű sokat elárulhat a partnerek kapcsolatának szorosságáról,  érzelmi és szexuális intenzitásáról.  De kevesen tudják, hogy ez önmagában nem, csak a többi írásjegy  egybevetésével mérvadó.

Érdekes, hogy  a szerelemmel kapcsolatban  Atkinson nyomán megkülönbözteti a „szenvedély-szerelmet”  és a „társszerelmet”.  Az utóbbi jóval kiegyensúlyozottabb és érettebb formája az érzelmi kötődésnek.  Az érett szerelmi képességről van szó, amit jómagam  a „párválasztási érettség” fogalmával szoktam jelölni.  A  grafológus-szerző ezt így fogalmazza: „Érett, valódi párkapcsolatot ugyanis csak olyan személyiségek képesek megvalósítani, akik megfelelő magabiztossággal,  őszintén tudnak működni e világban.” (242. old.)   

A továbbiakban a szerző kézírás-minták bemutatásával  elemez néhány, a párkapcsolatban fontos tulajdonságot, pl. a dominancia-igényt, az önbizalom, az autonómia vagy a féltékenységi hajlam jegyeit. Táblázatban közli, milyen jellemzőket vizsgál a grafológus egy párkapcsolati tanácsadás  során.  Az egész fejezet tulajdonképpen azt a címet is viselhetné, hogy „Bevezetés a grafológiába”.  A fejezet tudományos jellegét mutatja, hogy befejezésül  (csak ő)  közli a felhasznált irodalom jegyzékét.

A  fejezetek áttekintése után  igazat adok a borítón olvasható fülszöveg szerzőjének, aki szerint a szerzők által javasolt út  nagy elszántságot, rengeteg munkát – s hozzátenném:  erős  kritikát – követel.

   A szexológiai társaság elnökének szemlélete

De hiszen létezik egy Magyar Szexológiai Társaság;  így inkább a társaság alapító elnökének és magának a Társaságnak a kiadványait kellene megnézni.  Lux Elvira már 1980-ban publikált egy könyvet, „Szexuálpszichológia”  címmel, s ugyanez a könyv 2009-ben ismét megjelent, lényegében változatlan tartalommal.  Sajnos, már az első kiadás nyomán kénytelen voltam megállapítani, hogy ez a könyv  messze elmarad a vele szemben támasztható követelményektől.  Szívesen eltekintenék attól, hogy a „helyére tegyem” Lux Elvira könyvét.  Ha viszont hallgatnék, akkor hozzájárulnék azok megtévesztéséhez, akiknek ez a könyv íródott..

Természetesen nem arról van szó, mintha egyetlen helyes megállapítás, gondolat sem lenne a kérdéses műben.  Van ilyen is, szép számmal.  A baj csak az, hogy ezek minduntalan elavult, korszerűtlen, téves nézetekkel, megalapozatlan hipotézisekkel és durva vulgarizálásokkal, leegyszerűsítésekkel  keverednek.  Hasonlattal élve:  a Kopernikusz előtti csillagászatban is voltak jó megfigyelések;  mégis, ma már joggal tartanánk elavultnak és retrográdnak, ha valaki ilyen szemlélettel írna csillagászati  (ismeretterjesztő)  művet.  Pedig lényegében Lux Elvira is ilyesmit tesz, azzal a különbséggel, hogy választott szakterületének  „kopernikuszi fordulata”  viszonylag újkeletű, s még az orvosi vagy pszichológiai köztudatba sem ment át.  Ezt jól szemlélteti, hogy a szexuálpszichológia mindmáig kimaradt a kötelező egyetemi kurrikulumokból – csak egy fakultativ speciálkollégium fordult elő.

A  tágabb összefüggések másik vonala a hazai pszichológia elméleti művelésének és gyakorlati alkalmazásának problémáihoz vezet.  Elvben talán mindenki elismeri, hogy foglalkozni kell  a párkapcsolatok pszichológiai vonatkozásaival, a nemek egyéni és társadalmi viszonyában felmerülő nehézségekkel és a megoldás lehetőségeivel.  Valójában azonban  ez a pszichológiai kutatás egyik legelhanyagoltabb területe  (legalábbis nálunk), amelynek jóformán hagyományai sincsenek hazánkban.  Nem folynak ilyen témájú viták, a szexuálterápiai praxist – amely iránt egyre növekvő társadalmi igény mutatkozik –senki sem ellenőrzi, hiányzik a szupervizió.

A  címben a szerző „szexuálpszichológiát”  ígér.  Ez azonban megtévesztő, hiszen a tartalomjegyzék áttekintése is elárulja, hogy a könyvnek több mint háromnegyed  része nem szexuálpszichológiával, hanem szexuálpatológiával  és szexuálterápiával foglalkozik.  Ami – akárhogy is vesszük – mégsem ugyanaz;  lévén inkább a medicinához, mint a pszichológiához tartozó diszciplinák.  A  „Szexuálpszichológia”  (így röviden)  nagy igényű cím;  tankönyvet, vagy legalábbis főiskolai jegyzetet sejtet, a téma rendszeres és átfogó kifejtését.  Erről azonban szó sincs.  Az Előszóban maga a szerző hangsúlyozza, hogy a könyvet nem elméleti alapvetésnek, hanem gyakorlati kézikönyvnek szánja, éspedig  „olyan fiatal, gyakorló orvosoknak, akik szívesen részt vállalnának az egyre szaporodó, szexuális problémák megoldásában.”. Helyesebb lett volna ezt a törekvést valahogy a címben is kifejezni.  Más kérdés, hogy a könyv elolvasása lépessé tenné-e a fiatal orvost a szexuálterápiára.

De pontosabb cím esetben is több kérdés maradna azonban megválaszolatlanul.  Például, hogy miért zárja ki a szerző – hangsúlyozottan – olvasói köréből a pszichiátereket és a pszichológusokat,  holott nyilván főleg az utóbbiakat érdekelheti.  Talán úgy véli, hogy őket nem kell bevezetni a szexuálterápiába, mert már úgyis ismerik?  És hogyan képzeli a szerző az elméleti alapvetés mellőzését, amikor olvasóit egy önálló tudományágba kívánja bevezetni?  (A  szexuálterápia ugyanis ma már önálló, alkalmazott tudománynak számít.)  Ez kb. olyan, mintha bármilyen más, orvosi szakágra próbálna valakit  elméleti alapvetés nélkül,  pusztán gyakorlati utmutatókkal  (brosúraszinten)  kiképezni.

Mindenesetre, ha komolyan gondolja a praxisirányultságot, akkor nehezen érthető, hogy miért mondott le  az esetismertetésekről, esetelemzésekről.  Holott nyilvánvaló, hogy a helyszínen kiválasztott és meggyőzően elemzett esetek -- éppen a leendő terapeuták számára – nagyon is tanulságosak és szükségesek lettek volna.  Ezt semmiféle  „sematikus ábra”  vagy „az egyes kórképekre jellemző verbalizmus” (?) nem pótolja.

Elmélet nélküli gyakorlat persze – a valamennyire is tudatos emberi cselekvés esetén – nem létezik.  A szerző sem tudja az elméletet mellőzni;  ezt különösen a könyv első, rövid fejezetei tanusítják.  Ezekben egyrészt szemléleti alapvetést igyekszik adni,  másrészt dióhéjban áttekinti a pszichoszexuális fejlődés néhány  (általa legfontosabbnak tartott)  jellemzőjét.  S ennek szükségességével egyet is érthetünk.  Annál kevésbé a kivitelezés módjával illetve minőségével..

Kezdjük mindjárt egy általános, módszertani megjegyzéssel.  Az Előszóban a szerző kijelenti, hogy „praktikus okokból”  mellőzte a tudományos szakkifejezések  „túlzó  használatát”. Ha ez valóban így lenne, elégedettek is lehetnénk.  Csakhogy a szövegben valójában hemzsegnek a tudományos – vagy csak tudományoskodó, feleslegesen, néha éppenséggel önkényesen használt – szakkifejezések.  Úgyannyira, hogy már-már komikusnak tűnik a szerző kijelentése, miszerint azon a nyelven igyekezett írni, amivel az orvos a pácienssel kommunikálhat.. (Tehát például közli a pácienssel, hogy az  „ejaculatio praecox per coitum”  regressziós viselkedésforma, de az  ejaculatio  prolongálható,  ha ügyel a  „differenciális immisszióra”  és számolja a  frikciókat,   különös tekintettel az „időritmus dinamikus sztereotipiájának”  elsajátítására…  (Ha a páciens ettől nem szédül el, az máris terápiás siker.)

A  szerző valójában nem a páciensekhez, hanem  ahhoz az elavult orvosi hagyományhoz alkalmazkodott, amely a „szakmai presztizs”  növelése érdekében ma is előnyben részesíti a latin kifejezéseket.  Lehet, hogy ez be nem vallott, de tudatos törekvése, abból kiindulva, hogy az orvosok talán jobban elfogadják (vagy befogadják), ha orvosi „tolvajnyelven”  ír.  Az is lehet  (mert ilyen szándékot árul el a 78. oldalon),  hogy meg akarja tanítani a páciensekkel az orvosi terminológiát.  Eltekintve attól, hogy ez túl nehéz és felesleges, sőt, elriasztó feladat lenne sokak számára,  szögesen ellentmond a korszerű nyelvápolási törekvéseknek.

De ha már mindenáron ragaszkodik a szakkifejezésekhez a szerző,  akkor legalább magyarázná is meg azokat.  Hiszen a fiatal orvosok és pszichológusok sem feltétlenül ismerik valamennyit, nem is beszélve azokról az érdeklődő laikusokról, akik a könyv legtöbb példányát megvásárolták.  A könyv ugyanis kereskedelmi forgalomba került, s a téma iránti érdeklődést figyelembe véve biztosra vehető, hogy 10 példány közül  7-8-at nem orvosok vettek meg.  Persze az olvasó számára nemcsak az idegen szavak sokasága miatt válik Lux  szövege csaknem érthetetlenné, hanem a rossz, magyartalan stílus, a sok zavaros megfogalmazás miatt is.   Helytakarékossági okokból érjük be két mondattal:  ’A pszichoszexuális fejlődésben fixált, traumatizált illetve regrediált egyén a foglalkozások metakommunikativ hatásait is anticipálja.” (71. old.)  „A  szerelem, az egymás kívánása, az erotikus kísérő jelenségek – jó esetben – prolongálják azokat a kiábrándító érzelmeket, amelyek gátjai lehetnek a harmonikus szexuális kapcsolat megtanulásának…” (55. old.)  Többszöri utánolvasás után arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző itt rosszul használja az „anticipál” illetve „prolongál”  szavakat;  ezt valószínűleg elkerülhette volna, ha magyarul próbálja magát kifejezni.

A  magyartalan, zavaros stílus azonban megbocsátható lenne, ha a szerző szemlélete, mondanivalója lenne  korszerű és világos.  A fő baj, sajnos, éppen ezzel van.   Lux Elvira szemlélete kb. fél évszázados elmaradásban van.  „Elméleti alapvetésében”  ortodox  freudistaként  mutatkozik be, de úgy tűnik, e téren is csak valamiféle vulgárfreudizmusig jutott. (A  racionalizálás mint freudi elhárító mechanizmus fogalmát formailag is  („racionalizmus”) és  tartalmilag is rosszul alkalmazza.)  Minthogy nyilván maga is érzi ennek elégtelenségét, a modernebb irányzatokat pedig a jelek szerint nem ismeri, a freudizmus kiegészítéseként a pszichoszomatikus szemléletre hivatkozik  (de ezt sem fejti ki).

Ennyi tehát az „elméleti alapvetés”, miközben megtudjuk, hogy vannak  „konverziós szükségletek” (?), vagy hogy a test szervei „logikusan működnek”, s e működések mintájára alakult ki a gondolkodásbeli logika. (?)  A fejezet végén többször megismételve, hangsúlyosan inti az orvosokat, hogy  homoszexuálisokkal  (sem látens, sem manifeszt esetekkel)  ne  foglalkozzanak.  Bár ebben igaza lehet, az indokolás – amiből az derül ki, hogy ő maga, vagyis a szexuálterapeuta sem tehet semmit ilyen esetekben – kissé furcsa.  A  szerző ugyanis a legtöbb homoszexuálist súlyosan neurotikusnak  vagy éppen paranoid pszichopatának tartja  (s ezt nemcsak a látens esetekre érti) – legalábbis „szubjektive”.  Szerinte nem szabad a látens homoszexuálist  hajlamának tudatára ébreszteni, „mert ez a konfrontáció a személyiségstrukturában  irreverzibilis károsodásokat okozhat…” (22-23. old.)  Mit tegyen a terapeuta?  „Disszimuláljon” – vagyis tegyen úgy, mintha semmi különösebb probléma nem lenne, s rendeljen gyógyszereket.  Igy ugyan semmit sem old meg, de állítólag megóvja a pácienseket a további pszichés sérülésektől. (?)

A  terápiás struccpolitikának ezt az iskolapéldáját a szerző, sajnos, egész komolyan gondolja, s ezzel akarva-akaratlanul épp azt az orvosi rutint erősíti, ami ellen másutt hadakozik.  Kényelmes ürügy a terápiás segítség előli kitérésre, hogy rásütjük a páciensre a „látens homoszexuális”  bélyegzőt.  Vajon az orvosok képesek ezt megalapozottan elbírálni?   Nem lenne-e jobb, ha a gyanú felmerülése esetén szexuálterápiai szakrendelésre irányítanák a pácienst?  Tény, hogy a megfelelő képzettség nélkül folytatott pszichoterápia veszélyes lehet, de hozzáértés esetén aligha kell tartani „irreverzibilis károsodásoktól”.

A könyv második fejezete  „Nemi státus – nemi szerep”  címmel nagyjából a kamaszkorig próbálja végig-követni a pszichoszexuális fejlődést.  Pontosabban szólva nem  követi azt, hanem a kisgyermekkorról mindjárt a serdülőkorra ugrik át, a freudizmus által posztulált és azóta megcáfolt  latencia-elméletnek megfelelően, amelyet a szerző „a pubertásig tartó, biológiai csend”-ként emleget.  A fejezet azzal a különös állítással indul, hogy az „intrauterin fejlődésben kialakult nemi státussal születünk”.  A  szerző figyelmét. úgy látszik, elkerülte az a körülmény, hogy a „státus” – legalábbis a szereppel összefüggésben használva – szociológiai—szociálpszichológiai kategória.  Hogy az újszülött „nemi státusa” mennyire nem eleve adott, arról ma már igen sok adattal rendelkezünk.

Ha a  „Partnerválasztás”  című, következő fejezet minden,  vitára ingerlő mondatát sorra vennénk, akkor ez a recenzió esetleg terjedelmesebb lenne, mint maga a recenzált könyv.  Igy inkább csak azt az állítását emelem ki, hogy a szerelem „vesztett társadalmi presztizséből, miközben a szexualitás polgárjogot nyert.” (51.old.)  Sajnos -- mint oly sokszor --, itt sem írja meg, hogy tételét mire alapozza.  Mert az, hogy a mai fiatalok kevésbé romantikusak és érzelgősek, még nem jelenti a szerelem presztizsének csökkenését – legfeljebb a plátói vagy romantikus szerelemét.  A szerző azonban nem különbözteti meg a szerelem különböző  (például érett és éretlen stb.) formáit;  életkortól és társadalmi korszaktól függetlenül  egyfélének (azonosnak)  tételezi, s hiányolja, hogy még ma sem olvadt össze a szexualitással  (amin a hagyományos értelemben vett „szexuális tevékenységet”  érti).  Fel sem merül a kérdés, hogy egyáltalán miért kellene összeolvadniuk.

A fejezet végén akad egy kínos fogalomtévesztés is:  transszexuálisok helyett transzvesztitákat ír a szerző,  figyelmen kívül hagyva a két  „deviancia”  közti lényeges különbséget.

A negyedik fejezet, amely a „Szexuális magatartás”  címet viseli, mondanivalóját tekintve inkább az első fejezet  elméleti alapvetésébe illene.  A szerző itt próbálja megmagyarázni például a státus és szerep fogalmát, ismét elfeledve, hogy egy biológiai adottság még nem státus.  A  nemi szerep fogalmát ugyancsak tévesen szűkíti le az ágybeli szerepre.  Csak félig veti el az  „ösztöndeterminációt”, hivatkozva az etológusok által konstatált, „öröklött tanító mechanizmusokra”  (ami feltehetőleg egyszerű fordítási hiba;  helyesen:  örökletes tanulási mechanizmusok).  Sajnos, a klasszikus  Harlow-kísérleteket is félreértelmezi, hiszen azokból nem az derült ki, hogy  a majomanya ilyen vagy olyan viselkedése hogyan determinálja a kismajom későbbi viselkedését.

A szerző szerint az emberi szexualitás tanulmányozásában is  csak „idáig jutottunk”.  Akadt ugyan néhány bátor kutató, de „csak fiziológiai aspektusból”  vállalkoztak a vizsgálódásra.  S itt egyetlen mondatban megemlíti Masters és Johnson kísérleteit, melyeknek tapasztalatait  „gyógyítási metódusokhoz adaptálták”. (57. old.)  A szerző nyilván úgy érzi, hogy ezzel a vállveregető aktussal eleget tett az illemnek és tanubizonyságát adta tájékozottságának.  Ám, ha valóban tájékozott lenne, akkor aligha érné be egy mondattal, hiszen – legalábbis szexológiai berkekben – köztudott, hogy a korszerű szexuálterápiát  Masters és Johnson kísérletei alapozták meg.  Ha Lux Elvira csak valamennyire is ismerné főbb megállapításaikat, akkor kénytelen lenne felülbírálni eddigi praxisát és szemléletét.

Teljesen zavarosnak tűnik az  „Önkéntelen tanulás”  című  alfejezet, amelyben az ígért téma helyett előbb a nemi szerep hárítását próbálja – jegyzőkönyvekből kiragadott, s épp ezért sokféleképpen értelmezhető – mondatokkal demonstrálni.  Aztán pedig a pszichoszexuális fejlődészavart létrehozó „környezeti tényező-csoportokat” foglalja széteső táblázatba, amelyben a környezeti és pszichikus tényezők összekeverednek.

Nem hagyhatok szó nélkül még egy veszélyes és bosszantó gondolatmenetet.  A szerző  ex catedra  kijelenti, hogy az antikoncepció  (mármint a fogamzásgátlás lehetősége)  „azt sugallja, hogy NE  legyen gyerek” (64. old.), aminek szerinte orgazmuszavar, spontán abortusz és funkcionális meddőség lehet a következménye.  Ha ez valóban így lenne, akkor az antikoncepciót sürgősen be kellene tiltani.  Holott az antikoncepció lehetősége legfeljebb azt sugallja, hogy ne legyen  nem kívánt gyerek;  ami mind társadalmilag, mind egyénileg előnyös, hiszen épp a nem kívánt terhesség vezethet a szerző által felsorolt következményekhez.

A könyv további részeiben, „A  pszichológiai foglalkozás”  és „Az átlagember leggyakoribb szexuális problémái”  című, nagy fejezetekben a szerző saját terápiás módszerét mutatja be.  S itt merülnek fel a legkényesebb problémák.  „A  szexuálterápia négyszem-közti szituációt igényel” – olvassuk. (76. old.)  Ha ezen azt értjük, hogy illetéktelen személy ne legyen ott,  akkor egyet lehet vele érteni.  De ha – s inkább úgy tűnik – a szerző elutasítja a párterápia, vagyis a „hatszem-köztiség” (vagy éppen a „nyolcszem-köztiség)  jelentőségét, akkor ez maradi, retrográd szemléletet tükröz.  A modern szexuálterápia ma már világszerte párterápiát, a partnerek együttes kezelését tekinti alaphelyzetének.  Lux Elvira viszont csak kivételesen fogadja együtt a partnereket;  ti., ha első alkalommal együtt jönnek.  A továbbiakban már külön foglalkozik velük. 

Módszertani szempontból enyhén szólva meglepő a szerzőnek az a gyakorlata, hogy a páciensekkel való foglalkozást az anamnesztikus adatok legépelésével kezdi, s a továbbiakban a páciens minden szavát igyekszik leírni.  Lehetséges, hogy a páciensek ezt nem kifogásolják, de szinte elképzelhetetlen, hogy ez ne zavarná a kapcsolat-teremtést, ne tenné próbára a legtöbb páciens türelmét és bizalmát.  Még ha meg is tanul valaki  „vakon írni”, az átlagos beszédsebességet aligha képes követni  (hacsak nem gyorsírással).  Igy vagy hiányos lesz a jegyzőkönyv, vagy kénytelen minduntalan megállítani a páciens beszámolóját, hogy a leírás azzal lépést tarthasson.  A folytonos kizökkentés megzavarja a gondolatok szabad áramlását, ami egy analitikus szemléletű terápiában alapkövetelmény.  Egyébként koránt sincs olyan nagy jelentősége minden szó pontos rögzítésének.  Az elhangzottak lényegének közvetlenül a beszélgetés utáni leírása – ami már bizonyos elemző-értékelő megjegyzéseket, megoldásra irányuló javaslatokat is tartalmaz – tökéletesen elegendő lehet a terápia sikeres folytatásához.

A  szexuális anamnézisnek a szerző által ismertetett szempontjai általában elfogadhatóak.  Kivéve a következőt:  „Nőktől nem kérdezünk rá maszturbációs történésre,  mert aki nem ebből származtatja szexuális zavarait, úgysem mond igazat…” (107. old.)  Minthogy sem saját terápiás tapasztalataim, sem a szakirodalom nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a rákérdezés mellőzhető, arra kell gondolnom, hogy a szerző elhamarkodottan általánosított, vagy rosszul kérdezett és általában nem tudott jó kontaktust teremteni női pácienseivel. Női szexuális zavarok esetén a maszturbációnak mind oki, mind terápiás szempontból olyan nagy a jelentősége, hogy a kérdés kínos kerülése csaknem biztosan csődbe juttatja a terápiát.

Kisebb jelentőségű kérdés, hogy Lux Elvira kissé önkényesen határozza meg a frigiditás és az impotencia fogalmát.  Az előzőt indokolatlanul pusztán érzelemnek, a másikat pusztán cselekvésnek értelmezve.  Fontosabb, hogy a szerző szemléletét bizonyos – nem is nagyon rejtett – patriarchalizmus (mondhatnám szexizmus avagy „machismo”)  jellemzi.  Ez jó néhány megfogalmazás mögött érződik;  például, amikor azt írja, hogy a nő  „saját orgazmusát is a férfi teljesítményeként éli meg” (117. old.). De legvilágosabban talán abban az okfejtésben, miszerint „…a nők elvárnák a férfitől, hogy ’férfias’  legyen és legyőzze őket…  Az emberi szexualitás klasszikus póza a két vállra fektetés ősi szimbóluma is egyben, a nő birtoklását fejezi ki. Az a férfi, aki szexuálisan nem képes legyőzni asszonyát, lappangó, gyakran tudatosuló ellenérzést vált ki a nőből.” (127. old.) Ez világos beszéd!  Lux Elvira szerint az igazi férfi agressziv, domináns, diadalmasan birtokba veszi a magát alázatosan megadó nőt.

Ezen az „alaphelyzeten” a szerző szerint nem lehet változtatni, mert – ahogy később írja – „a férfi és a női személyiség alapvetően különbözik.  A férfi és a nő karaktere között antagonisztikus ellentmondás van” (177. old.)  Bár nem fejti ki, hogy mit ért ezen, az előzőekből elég nyilvánvaló, hogy a személyiség egyoldalú biológiai meghatározottságát feltételezi.  Nem csoda, hogy pl. a „libidot” is a hormonszinttel hozza közvetlen, oki összefüggésbe  (ami, ha következetes lenne, a libido-zavar gyógyszeres kezeléséhez vezetne).

Amit Lux a szexuálterápiáról ír, az nem egyszerűen elavult   (hiszen vannak benne itt-ott helytálló megfigyelések),  hanem hihetetlenül zavaros és sokszor önmagának is ellentmond.  Kezdjük az ún. orgazmus-elmélettel.  Abban igaza van, hogy az orgazmusnak vannak pszichés és „mechanikus”  (pontosabban fiziológiai)  összetevői.  De az már nagyon is kérdéses megállapítás, hogy az erotika  „feltétlen ingere”  a partner. (160. old.)  Persze néhány oldallal később már maga is úgy fogalmaz,  hogy a libidonak, mint fő hajtóerőnek  „tárgya gyakran nem is a partner, hanem az Én-erősítés.” (176. old.)  A szerző az orgazmussal kapcsolatban is átveszi pácienseinek hagyományos szemléletét;  így terápiás célnak tekinti a közösülés során elért, egyidejű orgazmust.  (Ahelyett, hogy lebeszélné őket erről az irreális célkitűzésről.)  E  cél elérését ugyanúgy képzeli, mint a legtöbb páciens:  az előjátékban lehetőleg csak a férfi ingerelje a nőt, az „immisszióra”  pedig akkor kerüljön sor, amikor a nő jelzi, hogy már közel van az orgazmushoz.  Ugyanakkor tudja, hogy ez nem feltétlenül válik be, különösen nem az olyan esetekben, ahol akár a férfinek, akár a nőnek szexuális zavara van. 

A  Lux-féle orgazmus-elmélet sarkalatos pontja a klitorális és vaginális orgazmus éles megkülönböztetése  (az utóbbi javára), azon az alapon, hogy szerinte az előbbi csak helyi jellegű, pusztán a csiiklóra „lokalizált, míg az utóbbi „irradiál”. Vagyis nem ismeri  -- vagy figyelmen kívül hagyja --  azt a  (Masters és Johnson emlékezetes publikációja óta közismert)  tényt, hogy az orgazmus mindig pszichikus élmény, központi idegrendszeri esemény;  a kéjérzet lokalizációja meglehetősen szubjektiv, tanulással kondicionált.  Tehát a csikló ingerlésére bekövetkező orgazmus épp úgy „irradiálhat”, a közösülésnél bekövetkező orgazmus pedig épp úgy tűnhet lokalizáltnak, mint fordítva.

Talán még meghökkentőbb Lux Elvirának az az állítása, hogy  „az a legideálisabb, ha a nő 10 aktusból  7-8 alkalommal elégül ki.  Az azonos kielégülési arány általában nem növeli, hanem csökkenti a férfi aktivitását.” (174. old.)  Az ezt követő fejtegetésből nyomon követhető, honnan ered ez az elhamarkodott általánosítás.  A szerző megírja, hogy következtetését olyan esetekből vonta le, amelyekben a férfi hosszú éveken át  hozzászokott  felesége  „frigiditásához”;  majd amikor az asszony orgazmuskészsége  (és nemi vágya)  kialakult,  „elvesztette a kedvét”.  Ezt a speciális libidozavart próbálta Lux  azzal a jó tanáccsal gyógyítani, hogy az asszony „ne törekedjen minden esetben kielégülésre” (vagyis időnként játssza meg a „frigiditást”?);  ami tipikus példa a látszólagos, tüneti kezelésre.  De ez még a kisebbik baj.  Nagyobb, hogy a tévesen levont „tanulságot” általánosítja, normává emeli.

Az orgazmusról szólva egyetlen statisztikai adatot közöl a szerző;  sajnos, az is hibás.  Kinsey sehol sem írt olyat, hogy az amerikai nők átlaga 29 éves korában éri el az első orgazmust. Vizsgálatai szerint  ez 20 éves kor körül következik be.  S ha már a téves hivatkozásnál tartunk,  itt említek egy még kínosabbat:  a magömlés késleltetése céljából kissé zavarosan leír egy saját elképzelésű technikát, amit aztán „Masters-Johnson technikának”  nevez, holott ahhoz gyakorlatilag semmi köze. 

Egy-két ilyen – nem éppen szerencsés – hivatkozástól eltekintve  azonban a szerző sajátos módon épp a könyv háromnegyedét kitevő szexuálterápiai fejtegetésekben nem hivatkozik a szakirodalomra!  Minden jel arra mutat, hogy egész szexuálterápiás praxisát a szakirodalom tanulmányozásának mellőzésével, pusztán saját tapasztalatai alapján építette fel.  Ez lehet a magyarázata annak, hogy sok jó részletmegfigyelés ellenére értelmezései rendre félresikerülnek, koncepciói alig vannak, s ami van, az kezdetleges,  ad hoc  jellegű.  Jól mutatja ezt például a szexuális zavarok kategorizálása.  Lux Elvira a női szexuális zavarokat egyszerűen a „frigiditás”  címszó alá sorolja, kijelentve, hogy ezt az elnevezést a szakemberek is „jóváhagyták” – ami persze nem igaz.  A frigiditás szerinte „érzelmi zavar”, aminek szomatikus és pszichés tünetei lehetnek.  Az előbbiek közé sorolja például a vaginizmust, nem tisztázva, hogy miért lenne ez a frigiditás tünete, ha ugyanakkor „petting során orgazmust is elérhet a nő”.

A férfiak szexuális zavarait már részletesebben osztályozza..  A fő kategóriák itt:  impotencia, aszexualitás és hiposzexualitás, meddőség és ejakulációs zavarok.  Ebben nemcsak az a különös, hogy a férfiak funkcionális meddőségét – ami meglehetősen ritka --  ilyen kiemelten tárgyalja, hanem az is, hogy a férfi orgazmuszavarait nem tekinti külön zavartípusnak, s néhány szóval elintézi.  Az impotencián belül megkülönbözteti a „házon belüli”  és „házon kívüli”, az „egzisztenciális”,  az organikus eredetű és a pszichogén impotenciát;  holott nyilvánvaló, hogy az első három is pszichogén.  Hasonlóan illogikus a hiposzexualitás felosztása  „habituális”, „látszólagos”  ( ezt átmeneti vagy pszeudo-hiposzexualitásnak is nevezi)  és „kondicionális”  típusokra, hiszen – minthogy egyik sem vele-született – mindegyik kondicionális.

Nézzünk egy-két példát az önellentmondásokra.  A habituális hiposzexualitásról megállapítja, hogy ennek oka a személyiségstrukturában, a hibás személyiségfejlődésben található,  „de ez távolról sem jelenti azt, hogy feltárhatjuk a páciens előtt.” (188. old.)  Inkább a regressziv egyensúlyi állapot fenntartását kell támogatnunk – írja,  majd két bekezdéssel később homlokegyenest ellenkezőleg vélekedik:  „Ezeket a kötődési rögzüléseket, érzelmi tárgyakat indirekt módon a tudatba lehet hívni.  A tudatosult tartalom óvatos feldolgozása nem traumatizálódással, hanem gyógyulással jár,,,” (189.old.)  Ugyanez az ellentmondás a látens homoszexualitás disszimulációs kerülésére is érvényes.

Az önellentmondás másik példája a párterápiával kapcsolatos.  A szerző a pszeudo-hiposzexualitásról szólva megállapítja: „Az az asszony, aki őszintén szeretné rehabilitálni házasságát és férje kihűlt vágyait, szivesen kapcsolódik be a terápiás munkába, mint ko-terapeuta.” (191. old.)   A korai magömlés kezelését tárgyalva viszont épp az ellenkezőjét állítja: „Hazai viszonyok között úgy tűnik, hogy nemigen vehetjük igénybe a nők segítségét a probléma megoldásához, ahogyan Masters és Johnson javasolják.” (226-228.old.)  Lehetséges volna, hogy a női segítőkészség  csak a pszeudo-hiposzexualitás eseteire korlátozódna?

Ezek után nem csoda, hogy nem sok jót írhatok a szerző terápiás „koncepcióiról” sem.  Kétségtelen pozitivumnak tartom ugyan a maszturbáció terápiás alkalmazásának elvét, eltekintve attól, hogy a szerző szakkifejezésekkel teletűzdelt  és ábrákkal tarkított agyonmagyarázási próbálkozásai csodálatot és elismerést ébreszthetnek az egyszerűbb páciensekben;  a bemutatott terápiás gyakorlat hatása aligha több a placebonál.  Terápiás áttitűdjének két fő pillére a „csak akarni kell!”  és a „hátha nem tartja be”  elv.  Az előbbit többször, többféleképpen fogalmazza, például így:  „Ha valaki tudatosan akarja, hoyg intenzívebb szexuális életre legyen képes, ez az igénye az érzelmi központ, a hipotalamusz és az agyalapi mirigy közvetítésével fokozhatja a here hormont termelő sejtjeinek működését.” (211-212. old.)  Márpedig a több hormon a szerző felfogásában nagyobb libidot jelent.  A másik elv a kondicionált hiposzexualitással kapcsolatban fogalmazódik meg a legpregnánsabban.  A szerző a „legalább hetenként kétszeri”  maszturbáció előírása mellett koitusz-tilalmat rendel el, abban a reményben, hogy a páciens „ezt a tanácsunkat nem tartja be.” (206. old.)  Ezt a „paradox reakció reményének”  neveti.  Mint látjuk, mindenre lehet terápiát alapozni, még arra is, hogy a páciensek talán nem veszik komolyan az utasításokat.

Talán az lenne a legjobb, ha az olvasók nem vennék komolyan ezt a könyvet, s főleg nem hinnék azt, hogy ebből  megismerhetik a korszerű szexuálterápia gyakorlatát, vagy éppen a szexuálpszichológiát.

Lux Elvira egyébként egy másik könyvében  (Hát még nekem…2002)  bevallotta, hogy teljesen felkészületlenül kezdett munkahelyén szexuális problémák kezelésével  foglalkozni, s ennek során csak lassan jött rá néhány dologra.  Vagyis legtöbbet a pácienseitől tanult, minthogy sem a szakirodalomhoz, sem szakképzési lehetőséghez nem jutott hozzá. Ez érthetővé teszi felkészületlenségét;  a sajátos, magyar helyzet pedig azt, hogy ennek ellenére ő alakíthatott szexológiai társaságot, s féltucat könyvben terjeszthette mítoszvezérelt szemléletét  (például azt, hogy a nő legfőbb hivatása és ösztönös vágya az anyaság, aminek mindent alá kell rendelni).  Lux  számára a szexualitás „misztérium”, így az általa alapított társaság is „misztikus szexológiát”, vallásos szexológiát művel.   Ez egyértel,műen kiderül a  Társaság új elnökének  (Pándy Mária) vagy néhány tagjának (Mikus Edit, Bede Zsuzsa és mások)  írásaiból.  Vagy éppen a Társaság által kiadott könyvből

A  szexológiai társaság kiadványai és weblapja

„Szexológiai olvasókönyv’  (2000)  címmel  jelent meg Lux Elvira szerkesztésében az a kiadvány, amelyben  a Társaság  11 tagja  fejtette ki az általa fontosnak tartott szexológiai mondanivalót.  A címből azt gondolhatnánk, hogy  a szexológiáról, mint széles körű, interdiszciplináris tudományról ad áttekintést.  Valójában viszont csak a szexuális nevelésre és –terápiára vonatkozó alapelvekre szorítkozik.  Lux Elvira ezekről három írást is közölt., részben freudista, részben spirituális szemlélettel.  Lét- és fajfenntartási „ösztönköröket”  feltételez, s tipikus önellentmondása, hogy „a belső, öröklött programok… tanulás útján épülnek be a személyiségbe”, s a „gátlások katarzisának elsöprő erejét”  emlegeti.  Szerinte az érzelmekre „nem sok befolyása van a tudatnak”.

Egyik tanítványa,  Esztergomi László  itt közölt írásait leginkább egy pregnáns homofóbia jellemzi., amit szintén Luxtól vett át.  Szerinte a serdülők nemi hovatartozása  „nem nyugszik biztos alapokon”, s így „könnyen áldozatul eshetnek homoszexuális csábításoknak”., ami szerinte „természetellenes”.  Úgy tűnik, a nemi identitást a szexuális orientációval keveri össze.  A nemi nevelésben szerinte a nemeket külön kell választani;  s egyébként is, ez nem a pedagógusok, hanem a szülők feladata.   Az általa összeállított  Minilexikon   fogalmai közt a diszpareuniát összetéveszti a frigiditással.

Forrai Judit a már említett felmérését ismerteti a könyvben,  s arra következtet, hogy  az iskolákban most indul „a szexuálpedagógia módszertani oktatása”; ami, sajnos, azóta is csak vágyálom.  Két cikk olvasható a könyvben Bede Zsuzsától.  Egyikben a pszichoszexuális fejlődés freudi elméletét ismerteti.  A másikban ugyan a tanuláselméletre hivatkozik, de a nemi szerepeket a biológiai nemhez igazodásnak nevezi  (és nem a szociális elvárásokhoz igazodásnak).  Molnár Tamás a férfiak leggyakoribb szexuális funkciózavarai kapcsán a pszicho-analitikus és a viselkedésterápiás megközelízéseket igyekszik összegyeztetni, de a korszerű kezelési módszerekre csak futólagosan utal..  Terjedelmileg a legnagyobb írás  Sz. Mikus Edit  cikke a pornográfiáról.  Szinte egyedül ebben találunk hivatkozásokat és idézeteket.  Megállapításai azonban nem tudományos vizsgálatokon, hanem egyéni megfigyeléseken alapulnak.  Fő megállapítása, hogy „ugyanaz, ami az előnye, gyakran a hátránya is lehet.”  Pándy Mária írása a szerelem misztériumáról szól;  a spirituális eggyéolvadásról és a taoista technikákról, amelyek lényege, hogy „beleadjuk magunkat az energiák áramlásába”.

Vagyis ez a „Szexológiai olvasókönyv”  nem a mai, modern szexológiát képviseli, de jól jellemzi a magyar szexuális kultúra állapotát és a „közvetítők” felkészültségét. Hasonló a helyzet a Társaság  tagjai által írt  „Szex titkok, avagy ezt nekem senki se mondta” című, 2009-ben kiadott könyvecskével, amelyet főleg fiataloknak szántak   S Itt visszatérnék Sz. Mikus Editre, aki az egyik legaktivabb tagja a Társaságnak, sokfelé hívják előadást tartani és tanácsokat adni; így pl. az „axel.hu” weblapján is ő ad személyre szóló tanácsokat.  De megdöbbentett, hogy ő, aki Veres Pál utódjának érzi magát a szexuális tanácsadásban, elvállalta azt is, hogy szexológiát oktat a  „Nimrud  Őstörténeti és Siprituális Szabadegyetem  Egészségismereti Tanszékén”.  Többek közt így vall magáról:  A pszicho-grafo-morbo analizisen kívül  „egyéb, nem tudományos, ezoterikusnak vagy paratudományosnak nevezhető módszereket is alkalmazok a jobbulás érdekében, szigorúan a páciens beleegyezésével…( korregressziós- és reinkarnációs hypnózis, kineziológia, arolo-tifar, reiki, mérsékelten bioenergetikai kezelés.)   Ha valaki az életcélját, életfeladatát keresi, akkor javasolni szoktam asztrológus, számmisztikus, jós, kabbala szakértő segítségét is kérni.” 

Csak hát:  lehet ezt a szexuális kultúra közvetítésaének nevezni?  A nemiségtudományhoz mindenesetre aligha van köze.  Viszont megállapítható, hogy az ilyen „kultúra-közvetítők” dominálnak nálunk, nemcsak a médiában, hanem a felnőttoktatásban is..  Hivatkozhatnék többek közt a „Soma Mamagésaként” ismert pop-énekesnőre, aki nemcsak a legnagyobb példányszámú női magazinban, hanem „felvilágosító”  könyvekben is terjeszti a Mikus Editéhez hasonlóan  ezoterikus, mítoszvezérelt szemléletét. (Akár tagja lehetne a Magyar Szexológiai Társaságnak is.)   

De akkor sem jobb a helyzet, ha a szexológiai igényű weblapokat nézzük.   Köztük a legfontosabb kellene, hogy legyen a Magyar Szexológiai Társaság weblapja:  www.szexologia.hu  .  Sajnos, ez is a Társaság elmaradott állapotát tükrözi, legalábbis a szexológia tudománya szempontjából.   A weblap 1992-ben, tehát 3 évvel a Társaság megalakulása után indult, de igen lassan alakult és változott.  Egyes részei azóta is változatlanok. Annakidején (M. Szexol. Szemle, 2000/1.)  megírtam, hogy  olyan pszichológusokból  (Lux Elvira tanítványaiból)  alakult, akik magánrendeléseiken szexuálterápiával kezdtek foglalkozni.  A Társaság jól hangzó céljai közt szerepel:  „a szexológia és határterületei fejlesztésének elősegítése;  a tagok tudományos ismereteinek bővítése;  és a magas szintű ismeretterjesztés.  Ennek érdekében oktató, továbbképző és tudományos összejöveteleket rendez, nemzetközi részvétellel is.” 

Ez nagyon  szép;  csakhogy 21 év alatt  összesen két kis konferenciát rendeztek, azt is más intézmények segítségével.  Tagjaik közül senki sem vett részt egyetlen szexológiai világkongresszuson sem;  a Szexológia Európai Szövetségének kongresszusai közül is csak egyen (2008, Róma)  vett részt egyetlen tagjuk.  Formálisan pár éve tagja ugyan a Társaság az E.F.S.-nek, de egyáltalán nem tartják vele a kapcsolatot.  Tagjaik tudományos ismereteinek bővítése érdekében gyakorlatilag semmit sem tettek;  havi összejöveteleiken inkább csak aktuális magánéleti ügyeikről és munkájukról csevegnek;  jó esetben vendégül hívnak egy papot vagy egy prostituáltat.  A weblapon ajánlott Szakirodalom-jegyzékük tíz éve összesen 22 db., 1995.ből származó, magyar nyelvű cikket és két könyvet sorolt fel;  a cikkek legnagyobbrészt az AIDS-prevencióról szóltak.  Mára  a szakirodalmi lista terjedelme nem sokat változott: néhány kivétellel ugyanazokat az 1995-ben megjelent cikkeket sorolják föl, mint tíz évvel korábban, csak kiegészítik fiataloknak szánt könyvekkel és cikkekkel (köztük Lux Elvira  Szexuálpszichológia  c. könyvével, amivel a fiatalok aligha tudnak mit kezdeni). 

A  Lux-féle Társaság mai weblapjának címoldalán egy nagy négyzet látható, amely 9  színes  négyzetből áll;  egy kivételével mindegyikben a weblap részeinek címei:  1.  Szexuálpszichológia Magyarországon,  2.  Társaságunk küldetése 3.  Tagjaink  4.  Cikkeink  5.  Szakirodalom  6.  Linkek   7.  Fényképek   8.  Társasági vélemények.   A nagy négyzet mellett külön kiemelt részben utalás a „Magyar Köztársaság Érdemrend  tisztikeresztjére, amit Lux Elvira  2009-ben kapott meg életművéért;  azonkívül egy művészeti pályázat  (Erotika és szexológia)  eredményhirdetése, amatőrök fényképeiért és festményeiért;  végül pedig a 2009-ben kiadott „Szextitkok”  c. könyv ajánlója.  Mindezek közül az első rész, a „Szexuálpszichológia Magyarországon” érdemel leginkább figyelmet.  A Társaság neve miatt ugyan jobb lenne a  „Szexológia Magyarországon”  cím,, mert semmi  sem indokolja a tudományterület leszűkítését egyetlen résztudományra.  Ez a rész valójában egy „rövid történeti áttekintés”  a magyar szexuálpszichológiáról.

Elég sajátságos, hogy mit vesznek be és mit hagynak ki ebből a folyamatból.  .A felsorolás első két bekezdése az 1945 és 1972 közötti helyzetről szól, s csak két könyvet emel ki ebből az időszakból:  Hirschler Imre könyvét  (A nők védelmében, 1958)  és Fritz Kahn: A szerelem iskolája (1968)  c. könyvét, amely szerintük forradalminak számított, mint „tudományos forrásmunka”  (ami persze elég nagy túlzás).  A továbbiakban felsorolnak „néhány alapművet”, magyar szerzőktől, 1972 és 2009 között, a megjelenés sorrendjében.  A 18 „alapműből tíz szerintük Lux Elvirától és az ő Társaságától származik;  ezzel szemben  Buda Bélától csak egyet, tőlem hármat (persze nem mind a legfontosabbakat) említenek, aztán  3 könyvet a szexuálterápiáról (Tóth Miklóstól és másoktól), továbbá egy felvilágosító cikksorozat könyvalakú kiadását.  Ezek lennének a magyar „alapművek”?   Mondhatnám, hogy ízlés dolga, de szexológiai szempontból a felsorolt könyvek túlnyomó többsége megkérdőjelezhető, mint „alapmű”. Erősen „kilóg a lóláb”, a Társaságnak és alapítójának felértékelő kultusza.

Külföldi szerzők művei közül csak kettőt említenek. Az orosz Szvjados: A nő szexuálpatológiája (1978) és  a lengyel Lew Starovicz: Szexualitás felsőfokon (1988)  c. könyvét.  Holott bőven lett volna ezeknél sokkal fontosabb szakirodalom is.  Ehelyett itt újra kezdik Lux Elvira és tanítványainak apologetikáját;  közben megemlítve – csak úgy mellékesen --  Rudas és Heleszta fölmérését, Veres Pál tanácsadásait,  Bágyoni Attila felméréséből született könyveit, vagy azt, hogy 1983-ben szexológiai workshop  alakult, s 1985-ben sor került az első magyar szexológiai konferenciára.  Mindezeknél sokkal fontosabbnak tartják jórészt a Társaság leendő tagjai által 1986-tól kezdve írt „Intim”  című füzetsorozatot . De azt  éppen csak megemlítik, hogy 1998-ban egy alapítvány kiadta az első Magyar Szexológiai Szemlét, amely négy éven át, negyedévenként jelent meg.  (Téves viszont, hogy teljes egészében elérhető az interneten.  Hasonló tévedések több vonatkozásban előfordulnak.)

Haladásként említik, hogy 2000 óta – pontosabban már 1990 óta – „egyre többen kezdtek el szexológusként dolgozni”  (pontosabban szexuálterápiát magánpraxisban folytatni), nem téve hozzá, hogy ehhez bármilyen felkészültséggel vagy hivatalos engedéllyel rendelkeztek volna.  Magyarázat csak annyi:  „megnőtt az igény a szakemberek iránt”.  Ezek szerint nálunk bárki lehet „szexológus szakember”?  Mindenesetre büszkén megállapítják:  „elértük, hogy  a különböző médiumok hiteles forrásnak tekintik a Társaság által nyújtott szakmai információkat.”   Hát itt tartunk!   Sőt, nemcsak a médiumok, hanem szinte mindenki elhiszi, hogy e Társaság, amelynek titkára buddhista oktató, de van teológus tagja is, és  többnyire olyan tagokból áll, akik a páciensektől tanuló Lux Elvirától tanulták a szexuálpszichológiát, tudományos és hiteles  szexológiai információkat tud nyújtani.   Persze honnan is tudnák, mit érdemes elhinni.

  Az egészben inkább csak az a furcsa, hogy a Szexológia Európai Szövetsége, amelynek vezetői 2007-ben ide látogattak, hogy fölmérjék a helyzetet, jóindulatúan befogadták tagjaik közé ezt a Társaságot, amely azonban továbbra is ugyanolyan képtelen bekapcsolódni a szexológia „mainstream”-jébe, mint eddig.  Inkább megmarad provinciális, vallásos „szexológiának”, a valódi, tudományos haladás koloncának, tipikus posztszovjetnek.  Ezt erősítenék meg a weblap  „Cikkeink”  oldalán olvasható írások is, amelyek közül tizet Lux Elvira, kilencet Pándy Mária írt, a többi tag csak egyet vagy néhányat.

Sorra vehetném  a Társaság néhány tagjának külön weblapjait ia, amelyek közül a legrégibb és viszonylag legnagyobb Molnár Tamásé és Bede Zuzsáé, de ismerem Pándy Máriáét és Mikus Editét is.  Nem hiszem azonban, hogy érdemes lenne újabb elemzésekbe kezdeni, hiszen „nem esik messze az alma a fájától”, még akkor sem, ha pl. Molnár Tamás (anélkül, hogy elszakadna az MSzT-től) új egyesületet és új weblapot is indított néhány segítőjével, sőt, „Országos szex-tesztet” is föltett az internetre, 50 innen-onnan összeszedett kérdéssel. 

Szexuálterápiát kínáló weblapok azonban nemcsak az említett társasághoz kapcsolódók körében fordulnak elő.  Itt van például a „Karina szexuálpszicholóüiai rendelő” weblapja, amely vezetőjének nevét viseli, s nemcsak terápiát kínál mindenfajta szexuális funkciózavarra, hanem különböző segédeszközök árusításával is foglalkozik.  Kapható itt  elektromos akupunkturás készülék, urofitnesz gép,  potencia-növelő kapszula,  hasonló célú filmek, CD-k erotikus zenével, vibrátorok, zselék és sok egyéb.

Kicsit más a helyzet a nemrég létrejött Magyar Szexuális Medicina Társasággal, , amelynek ugyan szintén van weblapja, de a már említett célkitűzéseken kívül szakmai anyagokat nem tartalmaz, tehát nem értékelhető. Az Andrológusok Társaságától főleg abban különböznek, hogy nemcsak a férfi termékenység zavarainak kezelésére, hanem  mindkét nem (szomatikus elváltozásokkal összefüggő)  szexuális funkció-zavarainak kezelésére törekednek.  Ami persze feltételezi az együttműködést a szexuálpszichológusokkal (ha vannak ilyenek).   De úgy tűnik, hogy inkább konferenciákat kívánnak rendezni.

Szexológiai témájú weblapok az említetteken kívül is bőven vannak.  Ilyen például az „orgazmusszerviz.hu”,  amelynek angol nyelvű változata is van; a „szexdoktor.hu”,  a „szexualitas.hu”,  a „csakatestemenat.hu”, vagy az „a-ha.hu” – s még folytathatnám.  Az utóbbi  (mint már említettem) egy  nőgyógyászati társaság weblapja, amely a fiataloknak és nevelőiknek kíván felvilágosítást és tanácsot adni.  Ez szükséges és jó, de rögtön problematikussá válik, ha túl próbál lépni az orvosi vonatkozásokon.  Az „orgazmus-szerviz” weblapja egy orvosnő,  Tóth Emese és társa vállalkozását képviseli,  s kb. nyolc év szexterápiás gyakorlatát egészíti ki, nemcsak szöveges szakmai információkkal, hanem négyezer fotoillusztrációval és igen sok videofilmmel is.  A nagy felszereltség is jelzi, hogy az „Orgazmus-klinika”  nem non-profit, hanem üzleti vállalkozás, ahol a tanácsért is fizetni kell  (6-7 ezer Ft-ot),, s kreditpontokat lehet vásárolni az online orgazmus-magazin bizonyos idejű olvasásához.  Igy lehet megtanulni a különböző játékokat és edzőprogramokat  (pózokat),  amelyek révén minden szexuális funkciózavar sikeresen kezelhető.  Legalábbis ezt ígérik.

A  „csakatestemenat”  weblap gazdája a fiatal Mester Dóra Djamila, aki  Los Angelesben vált szexuális tanácsadóvá, s hazatérve fő céljának a fiatalok szex-oktatását tekinti.  Minthogy nyitott párkapcsolatban él, s közben szült egy gyermeket, most könyvet ír az „anyaság és szex” témáról.  Weblapja maximális felvilágosultságot sugall, de ugyanakkor vonzódást  a meglepő, sőt, extrém helyzetekhez. A „szexdoktor.hu”  (az „a-ha.hu”-hoz hasonlóan)  a Dr.Info csoport orvosi felvilágosító weblapja, amely cikkeken kívül személyes tanácsokat is közvetít urológustól, nőgyógyásztól, kardiológustól, sőt, egy pszichológustól  (Rusz Edit)  is.  Talán a legjobb benne a bőséges Szex ABC, amely a szexszel kapcsolatos fogalmakat definiálja pár sorban. 

Némileg hasonlót kínál a „szexualitas.hu”  weblap is, amely az egyik legrégebbi és gazdag tájékoztatást nyújt, csak éppen nem orvosi szemmel, hanem liberális, gyakorlatias – mondhatni vulgáris és kritikátlan – módon  (pl. Lux Elvirát „szexológusként” nagyra becsülve)  Érthető, hogy kezdettől fogva élvezi Molnár Tamás támogatását.   Kétségtelen előnye, hogy Fórum rovata helyt ad  a látogatók véleményének és vitájának;  de hátránya, hogy ezekről nem közöl megalapozott szakvéleményt.

S itt van még egy viszonylag új weblap, a „blog.szexologia.eu”, amely tulajdonképpen a „furedi.hu”-nak, a készítőjéről, egy pszichológusról elnevezett weblapnak  „blogosított”  melléklete, s időről-időre új híreket közöl a szexológiával kapcsolatban, s azokat kommentálja és másokkal is kommentáltatja..  Ennél lényegesebb azonban a szexuális kultúra közvetítése szempontjából a nevéhez kapcsolt weblap, amely elég széleskörűen ismerteti  a modern szexuálpszichológia és szexuálterápia főbb megállapításait az olvasóival, akiknek emailben és személyesen tanácsokat is ad.  Egyébként ő állította össze pl. a „szexualpszichologia.lap.hu”  témacsoportokra tagolt linkjeit, s egy adatgyűjtést is folytatott  a női meddőséggel kapcsolatos attitüdökről.

Szexológiával kapcsolatos link-gyüjteményekből jó néhány van az említetten kívül is;  például a „szex.lap.hu”, a  „biszex.lap.hu”, az  „impotencia.lap.hu”,  a  „szexualitas.lap.hu”, a  „leszbikus.lap.hu”  és így tovább.  Előnyük, hogy elég nagy választékot kínálnak, amiben azonban rendszerint túlsúlyban vannak a nem éppen tudományos linkek;  így a felkészületlen kereső modern ismeretek helyett egészen mást talál.  Jellemző, hogy pl. a „remekinfo.hu”  a szexuális gondjaik miatt segítséget keresőknek 3 városban is tud címeket adni:  Budapesten  az „Akasha Ezoteria Klub”-ot, néhány orvosi Kft-t, továbbá  Molnár Tamást és Bede Zsuzsát;  Pécsett az „Erector Clinic”  Kft-t  (amelynek vezetője egy pénisz-protézisekkel foglalkozó andrológus);  Szolnokon pedig a „Family Medic”  Kft-t.  Egyes gyógyszercégek weblapjain is túlnyomórészt  andrológusokat és néhány MSzT-tag pszichológust ajánlanak névvel és címmel.

Látszólag tehát bőven van lehetőség a szexuálterápiás szaksegítség igénybe vételére;  de csak az érintettek töredéke próbálkozik ezekkel.  Egy andrológus professzor (Pap György)  szerint az 55 éven felüli férfiak közel 70%-a komoly merevedési zavarokkal küzd, amihez a változatossághiány és a partner megúnása is hozzájárul, nem beszélve a gyakori, szervi alapbajokról. Igy hiába van európai szintű andrológiai centrumunk, nem sok férfi szex-problémáin lehet segíteni.  Az új, erekció-elősegítő gyógyszerek sem jobbak, mint a régebbiek; a pszichés okok pedig nem játszanak döntő szerepet. (Pontosabban:  azokkal úgysem tudnak mit kezdeni az andrológusok.)

Persze nemcsak az andrológusokra, hanem más szakirányú orvosokra is jellemző, hogy a többnyire pszichoszomatikus eredetű, szexuális funkciózavarokat  (mint minden „betegséget”)  gyógyszerekkel és egyéb invaziv eljárással próbálják kezelni, s figyelmen kívül hagyják a pszichoszociális tényezőket.  Ezzel pedig azt a hagyományos közfelfogást erősítik, amely a párkapcsolat kezelése és egyéb „lelkizések” helyett csak a gyógyszerekben, afrodiziákumokban és protézisekben bízik, mert nem ismeri a szexuális kultúrát.  Ezért  állapíthatta meg  „Szexuális viselkedés.  Jelenségek és zavarok, társadalmi és orvosi dilemmák” (1994)  c. könyvének  Előszavában Buda Béla, hogy bár írásai a kor nemzetközi színvonalát elérték, de orvosi körökben visszhang nélkül maradtak, s a szexuális zavarokban szenvedők ma sem kapnak megfelelő ellátást.   A helyzet, sajnos, azóta sem változott. 

  S  amire  szükség  lenne  (a  WHO  szerint  is)

A fentiekben körvonalazott kép ugyan korántsem teljes, de elég egyértelműen mutatja, hogy  szexuálisan is beteg társadalomban élünk, s ez önmagában megkérdőjelezi társadalmunk életképességét.  Itt nemcsak az aggasztó, hogy az utóbbi években nálunk is rohamosan nőtt a HIV-fertőzöttek, az egyéb, nemi úton közvetített fertőzések és a nem kívánt terhességek száma, hanem a tudományosan megalapozott szexuális ismeretek  és általában a  korszerű szexuális kultúra hiánya is.  Ennek – a fölvázolt  adatokon túl – az is fontos  „tünete”, hogy  jóformán senki sem ismeri a szexuális egészség fogalmát  és a biztosításához szükséges, alapvető szexuális jogokat. (amelyek jogszabályaink közül is hiányoznak).

 Nyilvánvaló, hogy a kulturált szexuális viselkedés képessége nem születik velünk;  azt meg kell tanulni, be kell programozni az agyakba  (éspedig lehetőleg már az ivarérettség előtt, mert később egyre nehezebb).  „Kulturáltnak”  pedig csak azt a viselkedést nevezhetjük, amely megfelel  a korszerű, tudományos ismereteken alapuló, erkölcsi követelményeknek.  Minthogy minden társadalomban kialakulnak a nemi szerepek és a szexuális viselkedés szabályai, szkriptjei, normái, amelyek elfogadását  és  követését  a  hatalmon levők  mindenkitől elvárják, a normakövetőket „normálisnak”, az ettől eltérőket pedig  abnormálisnak, „deviánsnak” tartják.  (A szociológusok ezt a két típust „konformistának” és „non-konformistának”  nevezik.) 

A „szexuális devianciáknak” négy szintjét szokták megkülönböztetni: legenyhébb formája  az „ártalmatlan  különcség”. Már jobban elítélik azt, akit  „bűnösnek”  tartanak  vallási szempontból (de feloldozást nyer, ha bűnbánatot tart).  A szexuális „bűnöző” veszélyezteti a társadalmat, tehát  el kell ítélni, meg kell büntetni. Negyedik eset  a „szexuálisan beteg”  egyén, aki gyógykezelésre szorul, hogy újra  „normális” legyen.  Viszonylag objektiv kritériumai csak az utóbbi kettőnek vannak. A szexuális viselkedés  akkor beteges vagy erkölcstelen, ha  destruktiv, tehát károsít;  ha  kényszer-jellegű, vagyis az egyén nem képes irányítani;  és ha  az érintett számára is megterhelő, vagy éppen elviselhetetlen 

A szexuális viselkedés erkölcsi megítélését az adott társadalomban kialakult és többé-kevésbé érvényes  értékrendszerek, világnézeti és vallási felfogások (szkriptek) határoznak meg.  A mai, iparilag fejlett, pluralisztikus társadalmakban  sokféle értékrendszer és vallási irányzat található, így az erkölcsi normák is sokfélék.  De a kereszténységen belül  is különböző erkölcsi megítélésekkel találkozhatunk, például a papok házasodását, a nők papi hivatását, a fogamzásgátlást, vagy a homoszexuálisok házasságát illetően. A reális erkölcsi megítéléshez azonban fontos tudni, hogy az egészséges szexualitás milyen emberi jogokat feltételez. A Szexológiai Világszövetség  ezeket (mint láttuk) 11  pontban foglalta össze.  Az európai jogrendszer e jogokat részben, vagy áttételesen  már garantálja, bár nyilvánvalóan további fejlesztésre szorul.

Mind erkölcsi, mind jogi szempontból problematikus azonban  napjainkban is  a  pornográfia  és  a  prostitúció  társadalmi jelenléte és szerepe.  A pornográfia  a  nemi szervek és  a szexuális  viselkedés különböző  változatainak  nyilt ábrázolása, szexuális izgalomkeltés  céljából.  Főleg ez a cél különbözteti meg a hasonló témájú művészeti alkotásoktól, bár  mindkét fajta ábrázolás hatása szubjektiv, azaz egyénenként változó.  Tény, hogy évezredek óta  előfordul, de csak az utóbbi évszázadokban kezdték egyházilag  vagy  államilag üldözni, betiltani  vagy cenzúrázni.  Az utóbbi  évtizedek  „szexhulláma” viszont  szabad utat nyitott a pornográfiának, és világszerte hatalmas, nyereséges iparággá tette, amely már a legmodernebb tömegkommunikációs eszközöket is uralja  (film, tévé, video,  internet  stb.).  Az egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatásáról régóta viták folynak.  Tény, hogy negativ és pozitiv hatások egyaránt előfordulhatnak, attól függően, hogy milyen viselkedést ábrázol és milyen felkészültségű és beállítottságú a fogyasztója.  Átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányában  a fiatalok túlnyomórészt felkészületlenek a pornográfia kritikai értékelésére, így könnyen  függő helyzetbe kerülnek, szenvedélybeteggé válnak általa.

Nehezebb kérdés a  prostitúció, vagyis a fizetett, vagy egyéb módon jutalmazott szexuális  szolgáltatás, amely a cserekereskedelem megjelenése, tehát évezredek óta különböző mértékben és formában  megtalálható volt minden társadalomban.: Úgy tűnik, mindaddig nem is szűnik meg, amíg az emberek közt jelentős gazdasági és hatalmi különbségek és függőségek lesznek.)  Az iparilag fejlett országokban a prostitúciónak számos formája van,  s ezek értékelése nyilván nem egységes.   A „szex-munka”  vállalásának önkéntességét sokan, joggal kétségbe vonják, bár egy szűk réteg esetében nem kizárható.  De ilyen esetekben is fölmerül, hogy önmagával vagy ügyfelével szemben többnyire ártalmas vagy visszaélés-szerű viselkedés, mert áruvá teszi, üzletiesíti a testi intimitást. Mindenesetre biztosítani kellene a szexuális szolgáltatás kényszer-mentességét, egészségvédő feltételeit és vizsgához kötött, ellenőrzött, társadalombiztosított jellegét. 

Egyértelmű, hogy mindkét vonatkozásban preventiv intézkedésekre van szükség.  Az elsődleges prevenció pedig nevelést és önnevelést, önfejlesztést jelent, s történhet csoportosan  (pl. az iskola vagy egyéb közösségek és a média által), vagy egyéni tanácsadások formájában.  Minderről a társadalom állapotát ellenőrző és irányító  közhatalomnak, politikának kell(ene)  gondoskodnia..  Joggal kérdezhetnénk például, hogy mit tudnának válaszolni a közhatalom illetékesei a szexuális egészségnevelésről szóló, európai kérdőív kérdéseire.  (The Safe Project, 2006)   Ebben a demografikus adatokon kívül rákérdeztek többek között a jogi szabályozásra  (az engedélyezett hetero- és homoszexuális kapcsolatok életkora;  a fogamzásgátlók használatának feltételei stb.);  a család- és gyermekvédelmi intézményekre, a tizenéveskori terhességek, szülések és abortuszok alakulására, s igen részletesen az iskolai szexuális nevelés helyzetére.

Ez utóbbi nálunk gyakorlatilag nem létezik, vagy csak töredékesen, frázisszerűen és akkor is túl későn kerül rá sor.  Pedig az adott helyzet súlyos következményei nyilvánvalóak.  Ráadásul nemcsak az átfogó és intézményes szexuális nevelés hiányzik, hanem a szexuális tanácsadási és terápiás lehetőségek is igen korlátozottak, s a meglevők minősége is erősen kifogásolható.  Holott korszerű tanácsadásokra és terápiás lehetőségekre égető szükség lenne, hogy a tájékozódás igényét lehetőleg ne  a pornoipar elégítse ki. Az ifjúsági és felnőtt tanácsadó szolgálatok országos hálózatára lenne szükség, jól képzett tanácsadókkal.  Ez a feladat leginkább a hivatásos nevelőkre hárul;  ezért végre komolyan kellene venni a nevelők szexológiai képzését és továbbképzését.  Diplomás szexuálpedagógusok kellenének minden nagyobb iskolába.

A „Nemiségtani ismeretek”  kötelező oktatását pedig az általános és középiskolák első osztályaiban el kellene kezdeni és folytatni egészen az érettségiig.  A  szexuális kultúra alapelemeinek elsajátítása nélkül senki se hagyhassa el az iskolát.  Ehhez természetesen tankönyvek és segédkönyvek is kellenek.  Bár a leendő, vagy működő pedagógusok számára  már rendelkezésre áll  a  „Szexuálpedagógia.  Szexuális egészségnevelés” (2006)  című tankönyvem, szükség lenne egy  tankönyvre a tizenévesek (és nevelőik)  számára is.  Ezt a hiányt csak részben pótolja egy másik könyvem: „A  szexuálpszichológus válaszol – szexről, párkapcsolatról” (2004), amely  egy ifjúsági folyóirathoz beküldött kérdések bemutatásán és megválaszolásán alapul.  Nemrég egy tizenéveseknek (11-19 éveseknek) szóló, korosztályonként eltérően feldolgozható tankönyv törzsanyagát állítottam össze  különböző, már meglevő anyagokból, az alábbi  szerkezettel:

Nemiségtan

Ttizenéves diákoknak

Bevezetés

A nemiség (szexualitás)  fogalma és jelentősége.  A nemiséget vizsgáló tudományok

A nemiségtan tanulásának  célja és szerepe az egyén és a társadalom életében

A magánélet két fő feladata:  1. Sikeres pályaválasztás  és  2. sikeres párválasztás.

I.   A  szexuális viselkedés  történelmi  alakulása  

 a)  Állatőseink  szexuális viselkedése.  Hasonlóságok és különbségek

 b)  A nemek viszonya az ősi társadalmakban.  Csoportházasság, matriarchátus, nemi szerepek

 c)  Patriarchalizmus;  poligámia  vagy monogámia  a magántulajdon alapján. Vallások szerepe

 d)  Szexuális tabuk és nemi szerepek alakulása a társadalmi változásoktól függően

e)  Felvilágosodás és női emancipáció az utóbbi 2-300 évben. Tudományos vizsgálatok, szexológia

 f)  „Szexuális forradalom” vagy reformok szükségessége  napjainkban. Jogi és esélyegyenlőség

2.   Az egyéni szexuális viselkedés alakulása az élet során:

         Ennek tudományos vizsgálatai:  természet- és társadalomtudományi megközelítések

         A szexuálpszichológia fogalma és újabb eredményei  (ösztönelmélet vagy tanuláselmélet)

     A szexuális és pszichoszexuális fejlődés főbb jellemzői  

 1. A  serdülőkor előtt:   

      a)  A testi nem felismerése és elfogadása;  nemi azonosulás és szereptanulás

      b)  A szexuális reagáló-készség megjelenése  (érzéki játékok, szex.fantáziák)

      c)  Szeretetigény és képesség a szülő-gyermek viszonyban  (+ gyermekszerelmek)

      d)  Szexuális ismeretek és attitűdök bővülése  (eltérő szkriptek, normák hatásai)

      e)  Szexuális alapbeállítottság  megjelenése  (hetero- vagy homoszex.) Az imprinting

2.  A  serdülő- és ifjúkorban: 

      A tizenéves kor szerepe a felnőtté válásban;  elérendő célok

a)   Testi változások meggyorsulása;  nemi mirigyek működése  (menstruáció, magömlés), a másodlagos nemi jegyek kialakulása

b)   Szexuális reagálókészség fejlődésének eltérő üteme  (fiúk—lányok, környezeti hatások).  A tanulás  szerepe

c)   Testi problémák, mint zavaró tényezők a tizenéves lányoknál és fiúknál

d)  A maszturbáció és a fantáziálás szerepe a pszichoszex. fejlődésben és a szexuális  irányultság alakulásában. Alap-irányultságok

e)   Szülőkhöz való viszony átalakulása:  lelki önállósodás, mint fejlődési feladat  (leválási nehézségek)

f)   Ismerkedés, randevúzás, együttjárások, a szerelmi képesség fejlődése és akadályai

g)    A  petting szerepe a szexuális összehangolódásban., egymás testének és igényeinek megismerésében 

h)   A  szüzesség elvesztése  és értékelése.  A felkészültség szerepe és hiányának veszélyei

i)    A szexuális viselkedés tárgyai és alaptipusai.  Önkielégítés, hetero- vagy homoszexuális kapcsolat

j)   Fiúk és lányok szexuális funkciózavarai. Megelőzésük vagy megoldásuk

k)   Fogamzás, terhesség, szülés. A szülői szerep követelményei  

l)    Nem kívánt terhességek.  Fogamzásgátlás, művi abortusz  

m)   Nemi úton terjedő fertőzések megelőzése, felismerése és kezelése.  Absztinencia vagy biztonságos szex

n)    A tizenéves kori párkapcsolat jellemzői. Taktikázás,   kizárólagossági törekvés,  féltékenység              

o)   Problematikus szexuális viselkedések. „Normális” és „abnormális”. Konfrontálás és deviancia. „Perverziók”, szenvedélybetegségek

p)   Csábítás, visszaélés, nemi erőszak és zaklatás.  Lelki és jogi következmények. Megelőzés és kezelés

r)   Pornográfia-igény  és a prostitúció hatásai az ügyfélre és a „szolgáltatóra”. A szex mint árucikk 

s)    Nemi erkölcs.  Szexuális egészség és szexuális alapjogok. Szabadság és felelősség

sz)   Párválasztási dilemmák és csalódások feldolgozása;  önismeret és emberismeret szerepe. Partnerideál, összehasonlítási szint

t)    Játszma-mentes önérvényesítés, alkalmazkodási és egyezkedési készség. Segítség-kérési lehetőségek

3.  A  felnőttkorban:  

 a)  A párválasztási érettség fogalma és kialakulása.  A  szingli életforma

 b)  A  házasság-szerű együttélés,  mint elköteleződés  (szerződéses viszony)  céljai és szerepe az egyén és közösség életében

 c)  Gyermekvállalás,  családalapítás.  A család életének szakaszai

 d)  Egyéni szabadság-  és változatosságigény lehetőségei egy tartós kapcsolatban

 e)   Feszültségek és konfliktusok  kezelése.  Elhidegülési és válási folyamatok

  f)   Az idősebbé válás hatása az egyénre és a partnerkapcsolatra. 

Összegzés  és  tanulságok  

Mint látjuk, hatalmas ismeretanyagról van szó, amit persze a tanulók életkorának és érettségének megfelelően adagolni kellene  De ennek módjára is vannak már követhető példáink.  Elsősorban Németországra gondolhatunk, ahol 1969 óta kötelezően előírták az iskolai szexuális nevelést és ennek a témának óriási szakirodalma van  (Erről lásd az általam fordított és szerkesztett  „Iskolai szexuális nevelés  Németországban”  (2004)  című könyvet.)  Az  USA-ban működő  Szexuális Felvilágosítás és Nevelés  Tanácsadó testülete  (SIECUS)  is összeállította  sok szakember együttműködése révén  a szexuális nevelés hat fő területének életkori szintekre tagolt anyagát  (amelyet a „Szexuálpedagógia” (2006)  c. tankönyvemben ismertetek).

   Egyelőre ugyan a jelek szerint még messze vagyunk attól, hogy a szexuális kultúra oktatása nálunk is tantárgyi keretben valósuljon meg,  de a nevelési és fejlesztési feladat ettől még változatlan. Valahogyan el kell kezdenünk ezt a munkát, hogy megelőzzük a további, beláthatatlan károkat.  De ugyanígy szükség lenne a szexuálpolitikának „A nemek viszonyának jövője” (2010)  c. könyvemben vázolt átalakítására és újjászervezésére is.