Szilágyi Vilmos: A férfiak és nők viszonyának perspektívái -- magánéletben és közéletben

Ez a könyv a férfiak és nők viszonyának jellemzőit és e viszony várható alakulásának kilátásait egyrészt az egyéni, magánéleti, másrészt társadalmi, közéleti szempontból igyekszik megvilágítani, a nemzetközi és hazai szakirodalom, valamint személyes, szakmai tapasztalatok alapján. A nemek viszonyának alakulása a társadalmi viszonyok változásának egyik legfőbb tényezője, hiszen a társadalmat férfiak és nők alkotják, s viszonyuk alakulása az egész társadalmat alakítja. Nem túlzás, hogy sorsdöntő jelentőségű kérdésekről van szó.

A modern társadalomban igen sok tényező befolyásolja – akár pozitiv, akár negativ értelemben – a nemek viszonyát. Ezek között sokan az első helyre teszik a biológiai tényezőket, amelyekből adódóan női vagy férfi testtel születünk. (A ritka interszexuális eseteket itt figyelmen kívül hagyhatjuk.) Ez olyan alapvető tény. amely az állatvilágból kiemelkedő fajunkat két nagy csoportra, két nemre osztja, s ezek a fajfenntartásban némileg eltérő szerepet kapnak, s a létfenntartásban is együtt kell működniük. Ezen túlmenő értékelésük azonban korántsem egyértelmű, sőt, nagyon is vitatott. Az újszülött testi neme ugyan általában könnyen megállapítható, s ettől kezdve a környezet fiúként vagy lányként kezeli a gyermeket, s ennek megfelelő viselkedést vár el tőle. Csakhogy egyrészt ezek az elvárások koronként és társadalmanként különböznek; másrészt előfordul, hogy a viselkedés nem felel meg az elvárásoknak. Mindenhol akadnak külső megjelenésükben vagy viselkedésükben férfias nők, vagy nőies férfiak, sőt, olyanok is, akik testi nemüket nem vállalva a másik nemhez tartozónak érzik magukat. Ez a szokásostól eltérő nevelési vagy egyéb hatások következménye lehet, s ilyenkor az egyén által vállalt, ún. pszichoszociális nem (gender) részben vagy teljesen ellentétes a testi nemmel. Az ellentétes nemmel azonosuló transszexuálisok gyakran a testi nemüket átalakító műtétekre is vállalkoznak; de enélkül is a másik nemhez tartózókként viselkednek.

A nemi szerep-viselkedést, vagyis a viselkedés férfias vagy nőies jellegét tehát nem a biológiai tényezők határozzák meg., hanem a környezeti hatások. Amelyek viszont igen sokfélék és egymásnak ellentmondóak is lehetnek, így az egyén akarva-akaratlanul válogatni kényszerül köztük: bizonyos fajta hatásokat (viselkedési szabályokat, szkripteket) elfogad, másokat elutasít vagy figyelmen kívül hagy. Igy alakul ki a saját nemi szerep-viselkedésének jellegzetes profilja is, amely aztán döntően befolyásolja viszonyát mindkét nemhez. Korunk multikulturális társadalmában sokféle nemi szerep érvényesül; ezek két nagy csoportja a hagyományos, patriarchális jellegű és az egyenlőségelvű, rugalmas nemi szerepek. Ezekről később bővebben is lesz szó. Hangsúlyozandó azonban, hogy a nemek viszonyát a magánélet és a közélet terén egyaránt főleg a kapcsolatba kerülők nemi szerep-viselkedése határozza meg .Szexuális kapcsolat esetén ez csak kiegészül az erotikus és a reprodukciós (gyermeknemzést célzó) viselkedéssel.

Ugyancsak szociálisan meghatározottak a nemek viszonyának formái és keretei. A magánélet vonatkozásában ilyenek a párkapcsolat, a házasság és a család különböző formái; a közélet terén pedig a viszonyok jogi szabályozása, a gazdasági, kulturális életben és a politikai hatalomban való részvétel formái, a nemek egyenjogúságának és esélyegyenlőségének lehetőségei. Minthogy az anyakönyv-vezető előtt megkötött, s így legalizált házasság és a „papirformát mellőző” együttélések, párkapcsolatok között inkább csak jogi szempontból van (egyébként csökkenő) különbség, a továbbiakban a házasság említése illegális együttélést is jelenthet.

A nemek kapcsolatának funkcióiról nagyon eltérő elképzelésekkel találkozhatunk. Legősibb és még ma is egyik legfontosabb funkciója a fajunk fennmaradását biztosító reprodukció, bár ez sokat veszített korábbi jelentőségéből, s ma már a Föld túlnépesedése folytán korlátozásra szorulna. Másik jelentős funkciója a feszültségek élvezetes oldása, a szexuális kielégülés biztosítása. Ez a két funkció szorosan kapcsolódik a biológiailag megalapozott szükségletekhez, de változékony intenzitású lelki igényeket is kielégít. Etológusok (pl. Csányi Vilmos, 2006) ide sorolják meg a párkapcsolat erősítésének funkcióját, ami azonban nem mindig működik, mert a kapcsolat jellegétől, minőségétől és körülményeitől függ. De ezen kívül is egész sor pszichikus igény kielégítését biztosíthatja vagy segítheti a nemi kapcsolat; igy pl. kommunikációs, érzelemgazdagító, sőt, szeméyliségfejlesztő funkciójáról is beszélhetünk. A funkciók azonban változékonyak és negativ hatásúakká is válhatnak.

Válságjelek a nemek viszonyában

Számos jel szerint a szexuális párkapcsolatok mai világválsága, sajnos, hazánkban is nyilvánvaló, hiszen pl. egyre kevesebb házasságot kötnek, a házasságok közel kétharmada pedig felbomlik. Ugyanakkor egyre többen házasságot sem kötnek, csak hosszabb-rövidebb ideig együtt élnek, vagy a szingli életformának hódolnak. Ennek folytán nálunk egyre kevesebb gyermek születik, aminek következtében a magyarság létszáma is erősen fogy, határainkon belül és azokon kívül egyaránt. A párkapcsolatok válsága tehát valójában az egész magyar nemzet válságát jelenti. Épp ezért megdöbbentőnek tűnhet, hogy az illetékes hatalom-gyakorlók ezt gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, így éppen a legszükségesebb intézkedésekre nem kerül sor. Meggondolandó ugyanakkor, hogy egy gazdasági világválság közepette a népesedéspolitika és családpolitika lehetőségei erősen korlátozottak. De hasonló a helyzet az egészség- és szociálpolitika, vagy a köznevelési és ifjúságpolitika terén is. Közismert, hogy erősen növekszik a nemi úton terjedő fertőzések száma, a szexuális funkciózavarok már népbetegség-jellegűvé váltak, a tizenéves lányoknál pedig egészen fiatal korban is előfordulnak nem kívánt terhességek, mert sem otthon, sem az iskolában nem kapnak megfelelő szexuális nevelést.

A helyzet romlásának okait illetően sokan az állítólagos „szexuális forradalmat” emlegetik, amely a szabadság helyett szexuális szabadosságot (pl. gyakori partnerváltást, prostitúciót) és erkölcsi anarchiát teremtett, s nyakunkra hozta az AIDS világjárványt mint „isten büntetését”. Ebből aztán arra következtetnek, hogy vissza kell térni a szigorúan vett valláserkölcshöz, mert csak ez biztosíthatná az erkölcsi válság leküzdését. De valóban megoldást jelenthet-e, ha a szélsőséges liberalizmus szélsőséges konzervativizmusba csap át? S egyáltalán: indokolt-e a válság okaként a hirhedt „szexuális forradalomról” beszélni, amely állítólag az 1960-as és 70-es években következett be a nyugati világban?

Mit jelentene valójában egy szexuális forradalom? A forradalom mindig alapvető, és gyorsan, drasztikusan végbemenő társadalmi változásokat jelent. Az említett időszakban azonban semmi ilyesmi nem történt; csupán egy liberálisabb szexuális viselkedés volt megfigyelhető egyes nyugati országokban. Egyrészt a szexuáltabu csökkenésének, a pornográfia és prostitúció terjedésének következtében. Másrészt, mert az említett időszakban jelentek meg és terjedtek ott el a fogamzásgátló tabletták. Ezek kétségtelenül biztonságosabbá tették a nem kívánt terhességek elleni védekezést, ami ugyanúgy megnövelte a szexuális kapcsolatot kezdeményezők biztonságérzetét, mint a gyakoribb nemi betegségek gyógyíthatósága az antibiotikumok révén.

Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ma már, ha kevesebb is, de csak kívánt gyermek születik, hiszen a fogamzásgátló módszereket még ma sem ismertetik intézményesen a szexuális kapcsolatokat kezdeményezőkkel (vagy elfogadókkal); ezért sokan tájékozatlanok, vagy anyagi okok miatt nem tudják megszerezni a szükséges eszközöket. Ez különösen a fiatalokra érvényes, akik az utóbbi évek vizsgálati adatai szerint egyre korábbi életkorban (átlag 15-17 évesen) létesítik az első szexuális kapcsolataikat. S ezzel kiteszik magukat a nem kívánt terhesség és a nemi úton terjedő fertőzések veszélyeinek. Mindez aligha nevezhető forradalmi átalakulásnak a szexuális viselkedés terén; nem is említve a nemek viszonyát, amely ma is patriarchálisan meghatározott. Vagyis férfiuralom érvényesül, a nők helyzete pedig több szempontból hátrányos továbbra is, a foglalkoztatás és bérezés terén épp úgy, mint a hatalmi funkciók gyakorlása terén . Az utóbbinak szemléletes mutatója, hogy a nők aránya az országgyűlési képviselők között 50% helyett alig 10% körüli (szemben pl. Svédországgal, ahol 46%).

Válságmegoldási próbálkozások

Egyes nyugateurópai országokban viszont sokan már évtizedekkel ezelőtt felismerték ezeket a veszélyeket, s a nők esélyegyenlőségének biztosításával, valamint a szexuális felvilágosítás és nevelés intézményesítésével igyekeztek megelőzni azokat. Svédországban például már az 1950-es évek közepén kötelezővé tették az iskolai szexuális nevelést, s ezt 1969-ben a Német Szövetségi Köztársaságban is bevezették. Hazánkban az 1970-es évek elején előfordultak ugyan hasonló célú próbálkozások, pl. 1974-ben a népesedési kormányhatározat előírta többek közt az ún. „családi életre nevelés” bevezetését a tizenéves diákok osztályaiban (tanévenként egy-két órában), de a pedagógusok felkészítéséről elfelejtettek gondoskodni. Igy azok nem is nagyon vállalkoztak erre; jó esetben meghívtak egy orvost vagy más szakembert, hogy tartson egy felvilágosító órát a diákoknak.. Még ma is hasonló a helyzet, hiába jelentek meg korszerű segédkönyvek a szexuális nevelésről.

Hazánkban az 1990. évi rendszerváltás ellentmondásos fordulatot hozott a nők helyzete és a szexuális párkapcsolatok terén is. A pártdiktatúra látszólag baloldali, „szocialista” ideológiája helyett liberális vagy konzervativ, polgári irányzatok kerültek előtérbe a piacgazdaságra alapozott, fogyasztói társadalomban. Szabad teret kaptak az üzleti érdekek; hódító útra indult a pornográfia és a prostitúció. Ezek ellenhatásaként pedig megerősödtek a vallásos, konzervativ törekvések, amelyek a tudományosan megalapozott és intézményes szexuális nevelést is veszélyesnek tartották és sokféle módon akadályozták. Ezért a közvélemény számára a nemiség többnyire még ma is veszélyesnek, kerülni és titkolni valónak tűnik. Kevesen ismerték fel, hogy az emberi életnek is alapvető tényezője a nemiség, ami nálunk sokkal bonyolultabb, mint az állatvilágban, ezért tanulást és felkészültséget igényel. E nélkül ugyanis a szexuális viselkedésben és a nemek viszonyában inkább kedvezőtlen, véletlenszerű biológiai és szociokulturális hatások érvényesülnek (éspedig többnyire tudattalanul). A párkapcsolatok problémái ma leginkább három nagy kérdésben váltanak ki aggályokat és bizonytalanságot:

1. A szerelem és hűség kérdésében (beleértve a külső kapcsolatokat),

2. a gyermekvállalás és nevelés kérdésében,

3. az egyenrangúság társadalmi feltételeinek megteremtésében..

Érdemes bevezetésül néhány pszichológiai alapkérdést áttekinteni: A szerelemmel kapcsolatos problémák és aggályok alapja a szerelemkultusz. Amiből az a felfogás következik, hogy a házasságnak szerelmi házasságnak kell lennie, mert a kettő erkölcsileg összetartozik, ezért nem szabad elválasztani! Ez a felfogás az utóbbi 2-300 év során mélyen beleivódott a köztudatba. S mintegy „ideológiai alapját” képezte a kizárólagossági törekvéseknek, amelyek valójában elsődlegesen a tulajdonosi szemléletből adódtak. Tipikus összegzése ennek a beállítottságnak ez a vélemény: „Semmit sem ér az olyan házasság, amelyben nincs már szerelem!”. Ugyanakkor szociológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy a házasságok alig néhány százalékában található a házasság első néhány éve után is szerelem (s rendszerint akkor is csak az egyik fél részéről). Igy a házasságok túlnyomó többségének értelme megkérdőjelezhető lenne, ha elfogadnánk az „örök, házastársi szerelem” kritériumát. Nem csoda, hogy sokakat foglalkoztatnak ilyen kérdések:

Szabad-e intim szexuális kapcsolatot fenntartani szerelem nélkül?

Lehet-e a szerelem egész életre szóló, s ez hogyan érhető el?

Egyáltalán érdemes-e a házasságot szerelemre alapozni?

Baj-e, ha nem egyidejűleg múlik el a házastársi szerelem?

A hagyományos szemlélet -- legalábbis a legutóbbi két évszázadban -- szoros kapcsolatot látott a szexuális intimitás és a szerelem között. Ezért a szerelem nélküli szexuális kapcsolatokat elítélték. De fontos problémának látszott a szerelem csökkenésének, sőt, elmúlásának értékelése, no meg egy újabb szerelem feltűnése is. Ugyanis sokan épp a kialakult szerelemkultusz folytán különleges előjogokat – sőt, szinte misztikus erőt – tulajdonítottak a szerelemnek, s ezért féltették a házasságot egy új szerelemtől. Tipikus vélemény, hogy „a futó kaland nem olyan veszélyes, mint az új szerelem!” Vagyis az aggódó nők a mélyebb érzelem nélküli, futó (akár fizetett) kalandokat könnyebben elfogadták partnerüknél. (Arra nem gondoltak, hogy aki ezekhez hozzászokik, az már a házastársával sem lesz képes mélyebb érzelemre, s ugyanúgy elvárja a bármikori szexuális „szolgáltatást”)

Tény, hogy a szerelem – és a tőle állítólag elválaszthatatlan kizárólagosság – főleg a nőknek okoz gondot. Talán, mert ők sokkal inkább „érzelmi lények”, mint a férfiak? Bizonyára. (Ahogy egyikük mondta: „Akibe beleszeretek, ahhoz akarok tartozni!”) De talán még fontosabb, hogy sok nő (okkal vagy ok nélkül) ma is kiszolgáltatottnak érzi magát. S azért tudja nehezebben elfogadni a szabad kapcsolatteremtést, mert fél a férje vagy élettársa elvesztésétől, s attól, hogy aztán már nem talál újabb, megfelelő partnert (különösen, ha már gyermeke is van). Ez lehet az oka annak, hogy náluk újabban erősebb a partner kisajátítására irányuló törekvés Ami persze a férfiakra még inkább jellemző; ezért is viselik el nehezen az intim partnerük esetleges külső kapcsolatát. Nem mondható tehát, hogy akár a férfinek, akár a nőnek könnyebb a helyzete e téren; bár egyes vizsgálatok szerint eltérően ítélik meg az érzelmi és a szexuális kizárólagosságot. Ez azonban viszonylagos. Sokan azt hiszik, hogy csak egyetlen partnert lehet „igazán szeretni”; ezért képtelenek az osztozkodásra. A „hűséget” pedig azonosítják az érzelmi és szexuális kizárólagossággal. Ami (mint látni fogjuk) szociokulturális előítélet.

A pszichoszexuális fejlődés szerepe

A szerelem és a hűség misztifikálása főleg a fogalmak tisztázatlanságából adódik. A szerelmi élmény sokfélesége ugyanis könnyen azt a látszatot kelti, hogy tulajdonképpen meghatározhatatlan és befolyásolhatatlan. Tény, hogy sokféle lelki (és testi) állapottal kapcsolódhat össze a szerelem, amelynek lényege: viszonylag tartós érzelmi kötődés valakihez (vagy valamihez), akitől fontos, egyéni szükségletek kielégítése várható. Az érzelmi kötődés képessége azonban nem születik velünk, hanem életünk során alakulhat ki, kisebb-nagyobb mértékben. Alapja a szeretet-képesség, amelynek forrása a szülőtől (vagy más, gondozó személytől) az élet első éveiben kapott szeretet és szükséglet-kielégítés. Ez a tanulási folyamat nyilvánul meg a S. Freud által elemzett „Ödipusz-komplexusban” és annak megoldásában is.

A szülőkön, mint elsődleges kötődési „objektumokon” kívüli érzelmi kötődés már az óvodás korban jelentkezhet egy hasonló korú társ irányában. S ezzel megkezdődik a szerelmi képesség fejlődése. Ennek különböző szakaszai vannak, az éretlen gyerekszerelemtől a diákszerelmen keresztül a többé-kevésbé érett, felnőtt-szerelemig. Tehát itt is tanulási folyamatról van szó, a személyiség pszichoszexuális fejlődésének egyik fő vonaláról, amely azonban a kedvező feltételek hiányában bármikor elakadhat. A szerelmi képesség ezért ápolásra és fejlesztésre szorul; ami nevelő vagy terápiás hatások révén biztosítható.

Ám ha a szerelmi képesség fejlődése a pszichoszexuális fejlődés egyik fő vonala, akkor azt se tévesszük szem elől, hogy maga a pszichoszexuális fejlődés pedig a személyiség fejlődésének egyik fő vonala, és szorosan kapcsolódik a pszichoszociális, az affektiv és a kognitiv fejlődéshez egyaránt. Ebben a kölcsönhatásban alakulhat ki a pszichoszexuális és a párválasztási érettség, s ezek teszik lehetővé az intim, szexuális párkapcsolatok tartós harmóniáját. Jelentőségük a pályaválasztási érettséghez hasonlítható. Élete során ugyanis mindenkinek két sorsdöntő feladatot kell megoldania: a pályaválasztást és a párválasztást. Ugyanakkor érdemleges és intézményes felkészítést egyikre sem kap, bár a pályaválasztást az iskolai tanulmányok valamelyest előkészítik. A párválasztás és az érzelmi-erotikus harmónia megalapozására viszont sem a család, sem az iskola, sem más intézmény nem fordít gondot. Igy ez legtöbbször „ösztönösen”, vagyis találomra történik, egy véletlenül bekövetkező „szerelem” alapján, amely mögött különféle egyéni érdekek rejlenek.

Sok fiatal felnőtt szinte csodaként várja a véletlenül bekövetkező „nagy szerelmet”, de senkiben sem találja meg kielégítően, mert szerelmi képessége fejletlen. Mások meg nem értik, hogyan múlhatott el olyan gyorsan az alig kialakult szerelem, s ez esetben mi a teendő. Kevesen tudják, hogy a szerelemnek – épp úgy, mint a szeretetnek és általában az érzelmi kötődésnek – fokozatai vannak, s az első, többnyire szenvedélyes és lángoló fokozat a beteljesülés és együttélés során fokozatosan elmúlik, bár újabb fellángolások előfordulhatnak. A nem lángoló (csak „parázsló”), testvéries vagy baráti fokozat azonban kielégítően biztosíthatja a párkapcsolat harmóniáját.

Fiatal felnőttek házasságainak vagy együttéléseinek egyik fontos (esetleg a legfontosabb)) célja és funkciója a gyermekvállalás, vagyis a családalapítás és gyermeknevelés. A párkapcsolat csak a gyermekvállalással válik családdá (rendszerint kétgenerációs „magcsaláddá”). A hagyományos nemi szerepek szerint ez elsősorban a nő számára fontos. Az ezt alátámasztó ideológia szerint a nő fő hivatása az anyaság; egyes elméletek szerint a nők „anyai ösztönnel” születnek, tehát ösztönösen vágynak az anyaságra, mint létük legfőbb értelmére. Ennek ugyan ellentmond, hogy sok – sőt, egyre több (lásd szinglik!) -- nő nem hiányolja, sőt, tudatosan kerüli az anyaságot. Ami azt mutatja, hogy semmiféle „anyai ösztön” nem működik; a nők anyaságra nevelése pedig már korántsem olyan hatékony, mint régebben, s egyre inkább a szabad választás és tudatos családtervezés érvényesül. Itt is probléma azonban a szexuális nevelés hiányából adódó tájékozatlanság, a fogamzásgátló módszerek hiányos ismerete vagy hozzáférhetetlensége, a művi abortusz alkalmazása, és -- nem utolsó sorban! – az alkalmatlanság vagy éretlenség a szülői szerepre. Ez részben a pszichoszexuális és párválasztási éretlenségből adódik, de nem azonos azzal, mert többlet-felkészültséget igényel mind a nő, mind a férfi részéről. A gyermekgondozás és nevelés ugyanis sokféle, bonyolult feladatot jelent, amit eddig inkább csak véletlenszerű megfigyeléssel lehetett elsajátítani, s ez komoly nehézségekhez és kudarcokhoz vezetett.

Kevesen tudják felmérni, hogy a gyermekvállalás és nevelés milyen megterhelést jelent a párkapcsolat és a szülőségre vállalkozók számára, különösen a gyermek első néhány életévében. Ennek „átvészelése” különleges felkészülést, rugalmas szerepviselkedést és stabil kapcsolatot igényel. Igen sok párkapcsolat „belerokkan” a gyermekvállalásba, mert az gyakran véget vet az addigi szexuális harmóniának, s ez fogékonnyá teszi a férfit a külső szexuális kapcsolatokra. A gyermekgondozás által leterhelt anyáknak többnyire fogalmuk sincs, hogyan oldhatnák meg ezt a problémát. Sokan a gyermekükben keresnek menedéket, érzelmileg egyre jobban kötődnek hozzá, tőle várják szeretethiányuk pótlását (s ezért gyakran kényeztetik is). Partnerük esetleges „félrelépését” főleg a gyermek előtt titkolják. Többnyire félnek attól, hogy gyermekük, és a szülő—gyermek viszony károsodna, ha kiderülne egy külső kapcsolat. El sem tudják képzelni, hogy egy külső kapcsolat (amely nem titkos!) ne okozzon konfliktust vagy elhidegülést köztük és a gyermekük között, aki „ezt úgysem értené meg”, s választania kellene, hogy melyikükkel legyen szolidáris, kivel azonosuljon, kihez kötődjön. Ám, mint látni fogjuk, nyitott párkapcsolatban ez másként alakul.

A nemek erőviszonyai

A nemek esélyegyenlőségének társadalmi feltételei között a legtöbb vélemény szerint még ma is az akadályok dominálnak. S ezek alapvetően és legfőképpen az évezredes patriarchalizmusra, a férfiak gazdasági és hatalmi fölényére vezethetők vissza. Amely ugyan a legutóbbi évszázadban egyre ingatagabbá vált számos tényező, köztük a női emancipáció és az erősödő nőmozgalmak következtében, de még korántsem tűnt el a színről, sem a magánéletben, sem a közéletben, vagy a munkaerőpiacon. A tartós együttélést megvalósító szexuális párkapcsolatokban többnyire ma is elvárják a nőtől, hogy vállalja a háztartásvezetés és gyermekgondozás „nőknek való” feladatait, szolgálja ki a családot, még akkor is, ha közben dolgozni jár és önálló jövedelme van. Ami, ha van is, általában jóval kevesebb, mint a férfié. Az otthoni „második műszak” folytán igen sok nőnek nincs tetszés szerint eltölthető szabadideje, a családtól némileg független magánélete, rokonokkal, barátnőkkel vagy másokkal ápolható kapcsolata. Erre csak akkor kerülhetne sor, ha partnere vállalná, hogy hasonló arányban kiveszi a részét az együttélésből és a gyermekvállalásból adódó feladatok megoldásából. Ettől azonban ma még elég messze vagyunk.

Másrészt nehezen leküzdhető akadályt jelent az a makacsul tovább élő felfogás, amely a nőiességet a lágysággal, engedékenységgel, a határozott döntések és kezdeményezések előli kitéréssel, általában a passzivitással azonosítja. A lányokat évszázadokon át arra nevelték, hogy az „igazi nő” a családjáért minden áldozatra kész, s szolgálatkészen teljesíti „férj-urának” minden óhaját. A férfiak jelentős része ma is ezt várja tőlük, bár a mai nők már egyre kevésbé hajlamosak erre. De azért a férfiasságot közülük is sokan az erővel, aktivitással és dominanciával asszociálják, s mindezt „természetesnek”, vele-született tulajdonságnak tartják.

Ezekről a hagyományos nemi szerepekről azonban kiderült, hogy nem genetikailag kódoltak, hanem a patriarchális társadalom termékei. Funkciójuk, hogy megerősítsék azt a szociális egyenlőtlenséget, amelyre épülnek. Az egyenjogúság ellenfelei mindig a „természetes nemi különbségekre” hivatkoznak, hogy férfi-kiváltságaikat fenntarthassák, a nőket pedig a magánéletben és a közéletben egyaránt alárendelt helyzetbe szorítsák. Ez a hatalmi harc egyre több konfliktust eredményez. Még erősen tartja magát az évezredek óta érvényesülő, „kettős erkölcs”, amelynek normái a nők számára sokkal szigorúbbak, főleg a szexuális viselkedés terén. Korábban jogilag is alátámasztott, drasztikus eszközökkel kényszerítették ki a „női erényeket”, vagyis hogy a nő kizárólag az ő „urának” legyen a tulajdona. Ma ugyan elvileg sokan elfogadják, hogy „amit szabad a férfinek, azt szabad a nőnek is!”, ám a férfiak többsége hajlamos a féltékenységre, s „tulajdonának megőrzése érdekében” mindenre képes. .

Igy a nők önérvényesítése csaknem minden téren – de főleg a szexuális szabadságjogok terén – ma is csak nehezen, komoly veszélyek vállalásával és inkább csak titokban valósulhat meg, ezért sokan eleve lemondanak róla. Féltik önmagukat, megszokott partnerüket és gyermeküket, s inkább magukba fojtják a más férfiak iránti érdeklődést. Néha még akkor is, ha szerelmesek lesznek egy külső partnerbe. A férfiak viszont ritkán hoznak ekkora áldozatot; legfeljebb úgy intézik, hogy lehetőleg ne derüljön ki a külső szexuális kapcsolat. Ha mégis kiderül, letagadják, jelentéktelennek tűntetik fel vagy igéretet tesznek az abbahagyására; esetleg bizonygatják, hogy nem ők a hibásak Ez többnyire válságot hoz létre a párkapcsolatban, s ezzel együtt a szakítás, vagy a megújulás lehetőségét is. Hasonló a helyzet a nő külső kapcsolatának kiderülése vagy bevallása esetén is; ezt azonban a férfi-partner többnyire nehezebben viseli el.

De bármilyen okból kerül válságba egy szexuális párkapcsolat, a legtöbb pár nem rendelkezik a válság megoldásának módszereivel és a konfliktuskezelés konstruktiv technikáival. Ezek hiányában sokan a különböző „elhárító, énvédő mechanizmusokkal” próbálkoznak: például nem vesznek tudomást a bajokról, az időre bízzák a megoldást, kerülik a konfliktust kiváltó helyzeteket stb. Külső kapcsolat esetén előfordulhat, hogy valamelyikük megemlíti a szexuális magánéleti jogok, vagy a nyitott kapcsolatok gondolatát, de ezzel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Egyrészt csak hallomásból, felszínesen vagy hiányosan ismerik, másrészt rögtön egész sor aggály merül fel ezzel kapcsolatban. Ezek közé tartozik napjaink félelmes, járványos betegsége, a HIV-fertőzéssel szerezhető immunhiány (az AIDS), amely sokak szerint gyakorlatilag lehetetlenné teszi a szexuális nyitottság megvalósítását. Eltekintve attól, hogy ez csak az egyik, s nem a legfontosabb oldala a nyitott kapcsolatoknak,, az aggályoskodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szexuális nyitottság nem azonos a promiszkuitással, a partnerek gyakori váltogatásával, hanem inkább egy-egy tartósabb, külső kapcsolat lehetőségének megvalósításával. A fertőzések elleni védekezésnek pedig megbízható módjai vannak.

Akadályok és lehetséges perspektívák

A legfőbb nehézség abból adódik, hogy az új életstílus mélyen gyökerező előítéletekbe ütközik. Csak fokozza a nehézséget, hogy ezek az előítéletek többnyire nem is tudatosak, nem megfogalmazottak; az emberek legtöbbször maguk sem tudják, miért gondolkoznak úgy, ahogy. Csak belső ellenállást éreznek, veszélyesnek, képtelennek, megvalósíthatatlannak érzik mindazt, ami tudattalan beállítottságukkal ütközik. Igy elkezdenek kapaszkodni abba, amit eddig biztosnak és magától értetődőnek tartottak. Ezért aztán vagy „sürgősen elfelejtik” a változtatás szükségességét és lehetőségét, vagy „érdekesnek, de lehetetlennek” tartják azt, esetleg rásütik a „szabadosság, erkölcstelenség” bélyegét – és így tovább. A kényelmetlen témák elhárításának egyik gyakori módja, hogy tréfálkoznak, viccet csinálnak belőle. A szexualitással kapcsolatos viccek tömege tanúskodik erről.. Előre látható volt, hogy a nyitott házasság és kapcsolat is vicctéma lesz, ha bekerül a köztudatba. (Az elmúlt évtizedek „humortermése” ezt bőven igazolta.) Leginkább persze azok gyártják vagy élvezik az ilyen vicceket, akik nem mernek szembenézni elromlott kapcsolauk problémáival. Ha valamit nem merünk megtenni, de tudunk rajta viccelődni, akkor megkönnyebbülünk, s egy kicsit fölmentve érezzük magunkat. A humor nagyon komoly fegyvere a problémák megkerülésének, elhárításának, mert megnehezíti, hogy komolyan vegyük az adott témát. Ami a viccelődést (és általában az elhárítást) lehetővé teszi, az csaknem mindig a túlzásba vitel, a félremagyarázás vagy a túlzott leegyszerűsítés.

Az alapvető dilemma egyfelől a szabadság és változatosság, másfelől a biztonság és a stabilitás iránti igények összeegyeztetése. Ezt eddig még csak egyéni, magánéleti téren sikerült kikísérletezni, társadalmilag az igények egyik csoportját erősen korlátozták; az egyeztetést lehetetlennek tartották és nem vették komolyan. Félreértések persze akkor is előfordulnak, ha valaki igyekszik komolyan venni a kapcsolat-korszerűsítés lehetőségét. A feladat elől való kitérés egyik indoka szerint: ha a párválasztás sikeres, akkor nincs szükség külső kapcsolatokra, mert egy kis alkalmazkodással mindent megtalálnak egymásban, amire szükségük van. Ez elvileg valóban nem lehetetlen, s néha elő is fordul; a kérdés csak az, hogy milyen kompromisszumok árán? A párkapcsolat tartós egyensúlyát a kizárólagosság hosszabb távon rendszerint csak túl nagy kompromisszumok révén biztosítja.

Társadalmi szempontból a nemek közötti viszony alakulásának többféle perspektívája lehetséges. Ezek közé tartozik például a már erősen megingott és dekadens patriarchális rendszer revitalizációja, vagy olyan fölszámolása, amely matriarchális berendezkedést, nőuralmat eredményez. Ezt alátámasztani látszik, hogy biológiailag a nők az erősebb nem (átlagéletkoruk jóval hosszabb, mint a férfiaké); azonkívül a fajfenntartás szempontjából ők tűnnek fontosabbnak, hiszen ők hordják ki az utódokat. Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemel az is, hogy a férfiak gyermeknemző potenciája a jelek szerint csökkenőben van (fogyatkozik az életerős spermiumok száma), a spermabankok, a mesterséges megtermékenyítés és főleg a klónozás (amit „szűznemzésnek” is nevezhetünk).

Ennek a könyvnek az a fő mondanivalója, hogy a monogám párkapcsolat még ma is fejlődőképes, és hogy a szabad egyéni fejlődés, az önmegvalósítás nem áll ellentétben a házastársi vagy élettársi közösség fejlődésével. Sőt, a kettő feltételezi egymást. A korszerű párkapcsolatban a két egyéni fejlődés olyan egésszé integrálódik, amely több, mint a részek összege, de ugyanakkor a részek mégsem veszítik el önállóságukat. Minél szabadabban és lendületesebben fejlődünk egyénileg, annál többet tudunk nyújtani egymásnak, annál tartalmasabb lesz a párkapcsolatunk. Ezt az magyarázza, hogy míg a hagyományos házasság zárt energia-rendszerhez hasonlóan működik, amelyre az energia-eloszlás (entrópia) szabálya érvényes, addig a korszerű párkapcsolat nyitott energia-rendszerként működik, mivel itt a partnerek a külön élményekből, külső kapcsolatokból nyert energiát, fejlesztő hatást is „betáplálják” a házasságukba. Ezáltal az ilyen kapcsolat összehasonlíthatatlanul dinamikusabbá, fejlődőképesebbé válik, egyre újabb lehetőségeket tár elénk és kiszélesíti lelki-szellemi látóhatárunkat. Az igazán korszerű, kreativ párkapcsolatban megnövekszik az ún. csúcsélmények valószínűsége.

A nemek viszonyának ilyen irányú alakulását a modern szexológiai ismereteken alapuló szexuálpolitika elősegítheti és meggyorsíthatja.

1. Történelmi trendek a magánélet és a közélet terén

Visszapillantás a nemi kapcsolatok történetére

Az „ősközösségi” társadalomban a nő még többé-kevésbé egyenrangú társa volt a férfinak – ezt számos történeti forrás valószínűsíti. Később viszont, amikor a termelés, a technika fejlődése lehetővé tette a magántulajdon kialakulását, az örökölhető vagyon (földbirtok, nyájak stb.) megjelenését, a nő helyzete alapvetően megváltozott. Minthogy a nemek között kialakult munkamegosztás folytán a magántulajdont inkább férfiak szerezték, ők rendelkeztek fölötte, s ez megnövelte hatalmukat a csoportban. Ennek egyik következményeként a nő alárendelt helyzetbe, a férfi gyámsága, felügyelete alá került, akárcsak a gyermekei. A magántulajdon kialakította a férfiakban a tulajdonosi szemléletet, amit aztán a feleségükre is kiterjesztettek: őt is tulajdonuknak, mintegy vagyontárgynak tekintették.

Ettől kezdve a házasság és család is a magántulajdonnal rendelkező férfiak szolgálatában állt. Egyrészt azáltal, hogy a házasságot is a vagyongyarapítás, a hatalomnövelés eszközének tekintették. Másrészt a házasság révén is biztosítani kívánták uralmuk folyamatosságát, vagyonuk és kiváltságos helyzetük átörökítését első(szülött) fiúgyermekükre. Ezért fontossá vált, hogy a feleségnek legyen fiúgyermeke, s hogy a gyermekek apja biztosan a férj legyen. Emiatt követelték meg a feleségtől a házasság előtti szűzességet, utána pedig a szexuális kizárólagosságként értelmezett hűséget.

A férfi szexuális szabadsága ugyanakkor csorbítatlan maradt, sőt, vagyonától, hatalmától függően még növekedett is. Azzal párhuzamosan, hogy az árucsere mind nagyobb szerepet kapott, a csere elvét a férfi—nő viszonyra is alkalmazták: a nő árucikk lett, amelyet el lehetett adni és/vagy meg kellett venni. (Persze az is előfordult, hogy egyszerűen elrabolták. A nőrablás vagy szöktetés már a civilizáció előtti, nomád, törzsi társadalmakra jellemző; az ősmagyar mondák között is van olyan, amely egy csoportos nőrablás történetét meséli el. De akkoriban az elrabolt nőkből többnyire feleségek lettek, míg később inkább rabszolgasorsra jutottak.) A rabszolganők egyik fő feladata a munka mellett éppen az volt, hogy kiszolgálták uruk szexuális igényeit.

Az osztálytársadalmak iratlan szabálya volt, hogy a viszonylag jómódú férfi felesége csak azonos, vagy magasabb társadalmi osztályba, rétegbe tartozhatott. A kölcsönös, személyes vonzalom léte vagy nemléte mellékes, tizedrangú tényező volt; a házasság létrejöttét a két érdekelt család megegyezése döntötte el. A megegyezést rendszerint hosszas alkudozás előzte meg. A házasság így adásvételi ügylet lett, amit a fiatalok feje fölött intéztek: róluk döntöttek, de nélkülük. Sokak szerint a civilizáció kezdete egyben a monogámia általánossá válását is jelentette. Ez azonban nem egészen igaz. A monogámiát valójában a férfiak találták ki a nők számára; magukra nézve azonban nem tartották kötelezőnek. A törvényes örökös biztosításához a nő kizárólagos kötődésére volt szükség, a férfiéra nem. Igy nem volt akadálya a férfi nyilt vagy leplezett többnejűségének. A nyílt többnejűséget jó néhány országban egészen a mi korunkig hivatalosan is engedélyezték. De illegálisan mindenütt megtalálható volt. A házas férfiak ma is szabadon vásárolhatnak maguknak szexuális szolgáltatást: a prostitúció a patriarchális monogámia kiegészítő intézménye.

Az Ószövetség a házasságról

Ádám és Éva, mint az „első emberpár” közismert legendája a keleti teremtésmítoszok egyik változata, amely már kifejezetten patriarchális szemléletet tükröz. A nő korábbi, szabadabb helyzetére csak nyomokban történik utalás az Ószövetségi Bibliában, pl. amikor arról van szó, hogy az asszony törzse sátrában marad, s a férfi költözik hozzá. Az ószövetségi iratokról tudjuk, hogy nem egyetlen korban, hanem hosszú évszázadok során keletkeztek, Igy a házasság története szempontjából is igen tanulságos forrásmunkák. Bemutatják a törzsi társadalom, s vele a párosházasság bomlását, a többnejűség elterjedését, s végül a patriarchális monogámia megszilárdulását.

A testvérgyilkos Káinnak még csak egy felesége volt, de hatodik ükunokája, Lámek már „két feleséget vett, egyiknek neve Ada, másiknak Cilla”. Ábrahámnak, a zsidó nép ősatyjának eleinte egy felesége volt: Sára, akinek meddősége miatt azonban hamarosan rabszolganője, Hágár szült neki gyermeket; másutt Ábrahám „mellékfeleségeiről” olvashatunk. A babiloni Hammurapi (i.e. 1700 körül) törvénykönyve is a nő meddősége esetén engedélyezte a második feleséget, vagy az ágyast, ami aztán hamar általánossá vált, függetlenül a meddőségtől. Jákob két lánytestvért vett feleségül, Leát és Ráchelt, s mindketten még egy-egy ágyast is adtak neki. Ézsaunak már három, egyenlő jogú felesége volt.

Az ószövetségi Bírák könyve és Királyok könyve a többnejűség virágkorában született, amikor mindenki annyi feleséget és ágyast szerzett, amennyit csak tudott. Gedeonnak és Saulnak jó néhány felesége és ágyasa volt; Dávid királynak kb. tíz felesége és ugyanannyi ágyasa; Roboámnak 18 felesége és 60 ágyasa. Az Énekek énekében a királynak 60 felesége és 80 ágyasa volt, Salamon király hatalmas háremében pedig 700 feleség és 300 ágyas lakott. A királyi hárem örökölhető volt, s birtoklása jogcímet adott a trónhoz. A hárem ugyanis a gazdagság és a hatalom jelképe (vagy ahogy ma mondanánk: státusszimbólum). Az ágyasok rendszerint rabszolganők, akiket pénzért vásároltak, vagy foglyul ejtettek.

A nyílt többnejűség mellett a Biblia tanúsága szerint mindig megtalálható volt a rejtett többnejűség is, különösen a feleség elbocsátásának és újabb házasság(ok) kötésének formájában. A Mózes 5. könyvében található válási törvény szerint a férj bármikor elbocsáthatta feleségét, ha az már nem tetszett neki, a feleség viszont sohasem kezdeményezhetett válást. Az eltaszított asszonyt utálatosnak, sőt, tisztátalannak nevezi a törvény (függetlenül attól, hogy kinek a hibájából taszították el), s megtiltja a férjnek, hogy visszafogadja őt. A válás a férfi számára igen könnyű volt: egyszerűen ki kellett állítania egy válási levelet, amit aztán a felesége kezébe nyomott. A szerencsétlen nő nem tiltakozhatott, nem védekezhetett, legtöbbször még kártérítést sem követelhetett. Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a „házasságtörő” asszonyt kergették el; az ilyeneket az ószövetségi időkben inkább megkövezték.

A monogámia időszámításunk kezdete körül vált általánossá a zsidóságnál. Nem sokkal később a kereszténység igyekezett megnehezíteni a válást, megszilárdítani a patriarchális monogámiát.

Házasság a középkorban

A kereszténység államvallássá válása folytán a házasság egy férfi és egy nő közötti, felbonthatatlan életközösség lett, amelyben a férfi az úr, akinek a feleség örök hűséggel és engedelmességgel tartozik. A férj ezzel szemben titokban látogathatta a minden középkori városban megtalálható bordélyházakat (vagy, ha elég gazdag volt, tarthatott magának ágyasokat is). A papság számára tilos volt a házasságkötés, de bőséges adataink vannak arra, hogy még a püspököknek és egyes pápáknak is voltak ágyasaik. A „házasságtörő” asszonyt ezzel szemben pellengérre állították, haját leborotválták, bebörtönözték; de a férj meg is ölhette őt „jogos felháborodásában”. A női hűtlenség megelőzésére drasztikus eszközt használtak: az ún. „erényövet”, amely szó szerint lakatra zárta a feleség nemi szervét.

A párválasztásba a fiataloknak ritkán volt beleszólásuk; ezt szüleik intézték a családi érdekek alapján. A házasságkötés valódi és elsődleges célja többnyire a vagyon vagy a tekintély növelése; az egyéni vonzalom aligha jöhetett számításba.. A leendő feleség szüzessége döntő fontosságú volt. A házasságtörténet szempontjából a középkor legjelentősebb fejleménye az lehet, hogy ekkoriban kezd megjelenni a szerelem kultusza, bár még elég bizonytalanul, az ún. lovagi szerelem formájában (amely csaknem mindig házasságtörő jellegű). A „hajnali dalok” (az „albák”) a lovag és asszony-szeretője hajnali búcsúzkodását örökítették meg; a szerelmi balladák – pl. az Aucassin és Nicolette -- a szülőkkel és az egész társadalommal szembe szegülő szerelmesek megpróbáltatásait. Boccaccio Decameron-ja vagy Ráth-Végh István házasságtörténeti dokumentumgyűjteménye eleven képet fest a középkor szerelmi próbálkozásairól. De még évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy a szerelem jogát egyáltalán elismerjék.

A reneszánsz: szerelemkultusz és házasságpiac

A reneszánsz nem hozott közvetlen és tömegméretű változást a nemek viszonyában, bár későbbi kihatásai jelentősek. Eleinte azonban inkább csak folytatja és felerősíti a lovagkor szerelmi kultuszát, kibővítve azt az újra felfedezett „pogány” (ógörög és latin) költészet erotikus elemeivel. Divatba jött az ún. galantéria: a csiszolt modorú udvarlás. Mindez azonban egy elég szűk rétegre korlátozódott; a nőtisztelet céltáblája nem általában a nő, hanem az úrnő, a kastélyok és szalonok előkelő hölgye. Róla és neki szólnak a lovagregények és pásztorregények, a szerelmes versek és levelek, a szépirodalom és művészet minden műfaja. A házasság viszont a társadalom egyetlen rétegében sem a spontán szerelmen alapul. A párválasztás változatlanul a szülők joga, fő meghatározói az osztályhelyzet és az anyagiak. Előfordult ugyan a lányszöktetés (lásd: Rómeo és Julia), a szülők akarata ellenére megkötött házasság, de kockázatos vállalkozás volt, amit súlyosan büntettek. Az „eladó lány” értékét a hozomány szabta meg. A férj tekintélyét és családfői jogait a törvény biztosította; a feleség helyzete jogilag a gyermekekével egyenlő. A férj nemcsak verhette a feleségét, hanem pl. „házasságtörés” esetén büntetlenül meg is ölhette, szeretőjével együtt. Válást a nő csak egyetlen esetben kezdeményezhetett: ha a férj impotens volt. (Ennek bizonyítása azonban olyan megalázó eljárással történt, hogy a legtöbb nő visszariadt tőle.)

A patriarchátus tehát nem enyhült a reneszánsz után, a polgárság fokozatos uralomra kerülésével. Jogilag inkább romlott a nő helyzete, legalábbis a nagy francia forradalomig (1794). A szerelemkultusz, a galantéria azonban mégiscsak hatott az erkölcsökre; a felszínen finomította, formálisan szabályozta a nemek kapcsolatát. Annál is inkább, mert a szerelem jogait egyre többen kezdték komolyan venni. Ám a polgárság nem tudott felnőni saját eszményeihez, s megelégedett a látszat fönntartásával. A nővel együtt a szerelem is árucikké vált. A „szerelmi házasság” látszata gyakran a puszta érdekviszony elködösítésére szolgált. (A divatba jött szerelemkultusz folytán az egyéni érdekek a szerelem álruhájába öltöztek.) Előfordultak ugyan az anyagi és karrierszempontokat figyelmen kívül hagyó szerelmi házasságok is, ezek azonban többnyire kudarcot vallottak.

Házasságtípusok tegnap és ma

Magától értetődőnek tűnik, hogy a társadalmi átalakulásokkal együtt változik a házasság típusa, jellege is. Elvileg négy típust különböztethetünk meg: A monogámiát, vagyis egy férfi és egy nő intim együttélését; a poligámiát, amelynek két formája van: a poliginia (többnejűség) és a poliandria (többférjűség); továbbá a csoportházasságot, amelyben több férfi és több nő él együtt. Ezek közül korunkban a monogámián kívül csak a többnejűség fordul elő nagyobb mértékben, egyes országokban. A nyugati kultúrára jellemző monogámia egyfajta szerződést jelent a házastársak kölcsönös elköteleződésére, pontosabban egymás bizonyos fontos igényeinek kielégítésére. A hívő katolikusok számára azonban a házasság nem egyszerú szerződés, hanem „szentség”, amely felbonthatatlan, mert isten kötötte egybe. A gyakorlat azonban figyelmen kívül hagyja ezt a dogmatikus elképzelést, úgyannyira, hogy a monogámiák többsége nemcsak rosszul sikerül, hanem fel is bomlik. Eleve rossz lenne a monogámia, mint intézmény? Illúzió lenne, hogy egy férfi és egy nő tartósan harmónikus intimkapcsolatban élhet? Vagy csak a hagyományos, patriarchális monogámia bizonyul elavultnak?

Az egyik legkorábban kidolgozott és legegyszerűbb házasságtipológia (F.W.Burgess & L.S. Cottrell, 1938) a házassággal való elégedettséget vette alapul, s öt típusba sorolta a házasságokat: a „nagyon boldog”-tól a „nagyon boldogtalan”-ig. Ez azonban keveset mondott a házasság tartalmáról. De az sem méri megbízhatóan a házasság minőségét, hogy a pár gyermektelen, vagy hány gyermekkel rendelkezik – bár kétségtelen, hogy sajátos különbség van a gyermekes és gyermektelen házasságok között.

Újszerűbb módon, a kapcsolat jellege és a házastársak életstílusa alapján próbálta tipizálni a házasságokat két amerikai kutató, J.F. Cuber és P.B. Harroff (1965). Ők szintén öt házasságtípust írtak le. Az egyik a konfliktushoz szokott házasság, amelyben a házastársak szinte állandóan vitatkoznak, veszekednek, de azért alapjában véve jól megvannak egymással. A másik a devitalizált (életerejét vesztett) típus, amely nagy szerelemmel kezdődött, de aztán a házastársak fokozatosan elhidegültek, közömbössé váltak, s inkább csak megszokásból maradnak együtt. A harmadik a passziv-megegyezéses típus, csak annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt kezdetben sem volt szerelem, hanem csak józan alku, megegyezés; ez tehát jellegzetesen érdekházasság. A negyedik típus a vitális (életerős, eleven) házasság, amely a sikeres alkalmazkodás folytán mindkét fél számára kielégítő. Végül az ötödik, totális típusú házasságban a felek nemcsak jó házastársak, hanem munka- és harcostársak is, életük minden ponton összekapcsolódik.

Cseh-Szombathy László (1977) vizsgálatai alapján a magyar házasságok két alaptípusát különböztette meg. Az egyikben erős érzelmi kötődés található a házastársak között, s ez kölcsönös alkalmazkodásra készteti őket. A másikban az érzelmi kötődés hiányzik, vagy egyoldalú. A házastársak többsége szerinte valószínűleg ebbe a típusba tartozik. Ez az osztályozás ugyan reális megfigyeléseken alapul, de leegyszerűsíti a helyzetet és figyelmen kívül hagyja az okokat: mitől erős, gyenge vagy egyoldalú az érzelmi kötődés a házastársak között?

Újabb szociológiai elméletek különböző, más tényezők fontosságát hangsúlyozzák. A csereelmélet (pl. Secord & Backman, 1972) szerint a sikeres párkapcsolatok olyan „csereüzletek”, amelyekben a csereértékek (szükséglet-kielégítések) nagyjából egyensúlyban vannak. A „házasságpiacon” nagyon különböző értékek cserélhetnek gazdát; a lényeg, hogy mindkét fél rentábilisnak, „kifizetődőnek” érezze a kapcsolatot (aminek megítélése rendszerint nagyon szubjektiv). Ugyancsak évtizedek óta foglalkozik a szakirodalom a zárt és a nyitott házasságtípus megkülönböztetésével, amelyek közül az előbbi a patriarchális monogámiának felel meg, az utóbbi pedig az egyenlőségelvű, egymás szabadságát tiszteletben tartó házasságnak. Erre elsősorban egy amerikai szociológuspár (N. & G. O’Neill, 1972) hívta fel a figyelmet. De feltűntek különböző új házasságmodellek is, pl. az adott időre kötött házasság, aztán a próbaházasság, amely alig különbözik a M. Mead által ajánlott, kétszakaszos házassághoz, amelynek második szakaszára csak a gyermektelen szakasz sikere után kerülhetne sor. Méginkább új típusú házasság az azonos neműek házassága, amelynek engedélyezésére a nyugati világ egyre több országában kerül sor.

Változások a monogámia értékelésében

Az utóbbi évszázadokban a házasság önmagában is érték, elérendő cél volt, mert társadalmi státust jelentett, megkönnyítette az érvényesülést. Ugyanakkor sokak számára elérhetetlennek bizonyult, különösen a „jó parti”, vagyis az anyagilag és társadalmilag előnyös házasság. Ezért aztán a „szerelmi házasságot” is mindinkább összeegyeztették a „jó parti” kívánalmaival. (Ez volt a „minden szempontból tökéletes” házasság.) A legtöbb házasság persze nem szerelmi, hanem valójában érdekházasság volt. Igaz, a feleségnek illett kimutatni, hogy „szereti” (vagyis odaadóan szolgálja) a férjét, s bármikor teljesíti „házastársi kötelességét” az ágyban is. Az effajta házaséletnek eléggé prostitúciójellege volt. A vőlegény („vevőlegény”) a házasságkötéssel mintegy megvette a nőt, s a továbbiakban nem aktusonként fizette, mint egy utcalányt, hanem a „háztartási pénznek” nevezett átalánydíjjal és hasonlókkal.

A helyzet hosszabb távon akkor sem sokkal jobb, ha a házasság szerelemmel (vagy annak illúziójával) kezdődik. A tulajdonosi szemlélet ugyanis ellentétes és összeegyeztethetetlen az igazi, érett szerelemmel, s ezért előbb-utóbb kiábránduláshoz, elhidegüléshez vezet. A nemi élet ezzel párhuzamosan elszürkül, vagy fárasztó kötelességgé válik a szerelem ellobbanása után. Igy az egymás iránti bizalmatlanság is csak átmenetileg oldódik. Marad a látszatok őrizgetése és a kettős élet, vagy a lemondás. S marad a hatalmi vetélkedés, a törekvés egymás kizárólagos birtoklására. A szerelemkultusz és a házasság összekapcsolása nyomán elterjedt az a nézet, hogy egyrészt a szerelem elmúltával a házasság elveszíti létjogosultságát, másrészt egy új szerelem esetén feltétlenül el kell válni és új házasságot kell kötni. Ez természetesen válásra hajlamosít, aminek jelentős szerepe van a válások szaporodásában.

Minthogy a házasságkötés általában „családalapítást”, vagyis gyermekvállalást is jelent, a házasság intézményének válsága a család válságát is magával hozza. E válság két fő tünete, hogy nálunk – és általában a nyugati világban – egyre kevesebben kötnek házasságot, és azok közül is egyre többen válnak el. Az utóbbi évtizedek statisztikai adatai ezt a kettős tendenciát egyértelműen igazolják, bár azt csak megbecsülni tudjuk, hogy a tényleges házasságbomlás jócskán felülmúlja a bíróilag kimondott válások számát. A házasság, mint intézmény válságának megítélését megnehezíti, hogy a házasodási kedv ugyan csökken, de erősen növekszik a házasságkötés nélküli együttélések (régies, kissé megbélyegző szóval: vadházasságok) száma, s ezek a lényeget illetően alig különböznek a házasságtól. Ha tehát nem a jogi oldalt vagy a „papirformát” nézzük, akkor a házasságszerű együttélések továbbra is népszerűnek és elfogadottnak mondhatók. Igy a válság ma nem a házasságnak, mint egy emberpár együttélésének létét, hanem inkább annak tartalmát, funkcióját érinti. Vagyis nem egzisztenciális, hanem fejlődési válság, amely korunk társadalmi változásaival, elsősorban a társadalmi élet egyre nyitottabbá válásával szorosan összefügg.

Az utóbbi évtizedekben több kutató foglalkozott a szexuális viselkedés és a párkapcsolatok további alakulásának előre-jelzésével. Az egyik legnevesebb, amerikai szexológus-pár, Robert és A. Francoeur 1974-ben, több szerzővel együrr összeállított könyvében a várható változásokat elsősorban az egyre gyorsabb technikai fejlődésre vezeti vissza. Eszerint az új technológiák új környezetet teremtenek, s ez arra kényszerít bennünket, hogy viselkedésünket, értékeinket és intézményeinket hozzájuk igazítsuk. Új és megválaszolandó kérdések:

· Milyen új technológiák alakítják leginkább az emberi környezetet, s hogyan befolyásolják a párkapcsolatot, a házasságot és családot?

· Milyen változásokhoz vezetnek ezek szexuális értékrendünkben és elvárásainkban?

· Hogyan változnak meg a nemi szerepek hagyományos normái?

· Kihalófélben van-e a mag-család és a hagyományos szülőség, s ha igen, akkor mi fogja pótolni?

· Milyen lesz a párkapcsolat legéletképesebb mintája, a válásra és újra-házasodásra épülő, patriarchális monogámia, vagy az egyenlőségelvű, nyitott házasság?

· Hogyan férnek össze a férfiak a szexuálisan is felszabadult nőkkel, és hogyan kerülhetik el a jelentkező, „új impotenciát”?

· Jövőnket jelenti-e a „cool sex” androgin kultúrája?

Az „androginia” fogalmáról Francoeur megjegyzi, hogy mindenkiben vannak férfias és nőies vonások, bár különböző mértékben; ezért nem indokolt nagyon eltérő viselkedést és képességeket feltételezni attól függően, hogy valaki férfinak vagy nőnek született. A szexuális viselkedés különben sem születik velünk, hanem a szociokulturális minták nyomán alakul ki. Az „ember-alkotta” (man made) szex újabb formái: a testi serdülés akcelerációja, a mesterséges megtermékenyítés, a sperma-bankok, az embrió-átöltetések, a szűzen szülés, a születendő gyermek nemének meghatározása, a transszexuálisok nemének megváltoztatása, vagy a szívógéppel, 15 perc alatt létrehozott „mini-menstruációk” és művi abortuszok stb.

A könyv szerzői párhuzamba állítják az általuk „forró szesnek” (hot sex) nevezett szexuális attitüdöt és viselkedést a patriarchális monogámiával. A „nyugodt szexet” (cool sex) pedig a szabad és egyenlőségelvű, nyitott párkapcsolattal. A forró szex lényege a közösülés- és orgazmuscentrizmus, a partner birtoklása és a szexuális kapcsolat kizárólagossága, továbbá a nemi szerepek hagyományos sztereotipiái (vagyis az aktiv, agressziv férfi és a passziv, odaadó nő). Ugyanez jellemzi a hagyományos házasságokat. A nyugodt szexuális viselkedés nem sztereotipizált, hanem spontán és rugalmas, nincs benne teljesítmény-kényszer; a kapcsolat egységes erkölcsi normákon és kölcsönös szabadságon alapul. Az ilyen párkapcsolat nyitott, kreativ és fejlődőképes.

Francoeur szerint a gyermeknemzés, a fogamzásgátlás, a nem-átalakítás és a genetikai programozás új technológiái „betörnek legintimebb emberi szféránkba, s felforgatják a férfiről és nőről alkotott fogalmainkat.” (4. old.) Három alapvető tényező kölcsönhatását emeli ki: 1. a tudományok gyors fejlődését, 2. a nemek egyenjogúsítását és 3 az elektronikus kommunikációs hálózatok tömeges elterjedését. Utal rá, hogy a fagyasztott spermiumok bankjai már 1971 óta működnek (s így akár egy rég meghalt férfinek is lehet gyermeke); de spermium nélküli nemzés (klónozás) is lehetséges. A várható élettartamot sikerült jelentősen megnövelni, a csecsemőhalandóságot pedig minimalizálni, s a velünk született nemet is meg lehet változtatni. A szexuális kielégülés mindenki számára elérhetőbbé, s így nyugodtabbá, konfliktusmentesebbé válik. A gyermekvállalást azonban szerinte „a szülői szerepre való alkalmasság” vizsgájához kellene kötni.

A monogámia funkcióváltozásai

A házasság fejlődési válsága járhat azonban nehezen megoldható bonyodalmakkal és negativ következményekkel. Ezek közé tartozik a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok mind nagyobb elterjedése, most már nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is. Újabb felmérések adatai szerint az ilyen extramaritális kapcsolatok a 30—50 éveseknél fordulnak elő leginkább, éspedig a férjek 60-70%-ánál, a feleségek 30-40%-ánál. Ami azért válságtünet, mert a közfelfogás ma is elítéli és veszélyesnek tartja, különösen a nő „félrelépését”. Ennek megfelelően a családjogi törvények ezt sok helyütt mindkét nemnél a válóokok között tartják nyilván. Szerencsére nem mindenütt. Svédországban például már 1970 óta, de egy ideje nálunk sem szerepel az elfogadható válóokok között. Ennek alapja egy olyan felfogás, miszerint a házasságon kívüli kapcsolat nem feltétlenül veszélyezteti a házasságot. Ám, ha a házastársak nem értenek ebben egyet, akkor mégis veszélyezteti.

Ugyanez mondható a gyermekvállalási kedv megfogyatkozására. A hagyományos felfogás a házasság fő céljának és értelmének éppen a gyermekvállalást és nevelést tekintette. Ma viszont egyre több házaspár csak egy gyermeket vállal, de a szándékosan gyermektelenek száma is növekszik. A születési arányszámok már olyan alacsonyak hogy a népesség létszámának fokozatos csökkenését jelzik.. Ez persze elsődlegesen népesedési válság, azonban összefügg a házasságnak, mint intézménynek és általában a párkapcsolatnak a meggyengülésével. Az egyes házasságokban viszont csak akkor okoz válságot, ha a partnerek gyermekvállalási elképzelései erősen különböznek.

Válságtünet lehet ezen kívül még sok minden, kezdve a szerelem elmúlásától és a nemi élet ritkulásától, elszürkülésétől a szülőkkel való kapcsolat megromlásán és a gyermeknevelési ellentéteken keresztül a szabadidő eltöltése körüli vitákig, vagy a hatalmi harcok kiéleződéséig. Tény, hogy a házasság komoly fejlődési válságot él át, s eddigi történetének valószínűleg legnagyobb fordulópontjához érkezett. E válságnak sokféle oka van. Elsődlegesen bizonyos gazdasági, társadalmi és kulturális változások; például a városiasodás és iparosodás, a nők munkába állása és gazdasági önállósulása, alapvető jogaik törvénybe iktatása, a háztartások gépesítése, a gyermeknevelés intézményesítése, a biztonságos fogamzásgátlás elérhetővé tétele vagy az internetet létrehozó számítástechnikai forradalom stb. Mindezek a változások az egész társadalmat nyitottabbá és mozgékonyabbá tették, másféle beállítottságokat és sok új igényt alakítottak ki, amelyekkel a házasság hagyományos formája nem tartott lépést, s válságtünetekkel reagált.

A válság tehát a patriarchális monogámia válsága, mivel az már nem felel meg a mai társadalmi viszonyoknak. A hagyományos hatalmi struktúra tarthatatlanná vált. Új egyensúlyt kell kialakítani, ami persze nem megy viták és súrlódások nélkül. A erőviszonyok megváltozását jelzi, hogy a válások többségét jó ideje a nők kezdeményezik. Ez azt mutatja, hogy egyre kevésbé viselik el a házasság patriarchális jellegét. (Átalakítani azonban ritkán képesek, holott erre lenne szükség.)

Ma kétségkívül sokkal könnyebb a válás, mint eddig bármikor. S ez alapjában jó dolog, hiszen fontos emberi szabadságjogról van szó. Ám rögtön több kérdés is felmerül: Mikor indokolt a válás az egyén és6vagy a társadalom szempontjából? Milyen következményei lehetnek a válásnak (vagy az indokolt válás elmulasztásának), s hogyan lehetne a káros következményeket megelőzni vagy megszűntetni?

E kérdések hatékony megválaszolása gondos elemzést igényel. Elvileg a válás akkor indokolt, ha még nagyobb bajokat lehet vele megelőzni. Ami egyrészt a helyzet reális értékelésétől, másrészt a válás kulturált lebonyolításától függ. (Köztudott, hogy egyik sincs rendben, mivel ezekre jóformán senki sincs eléggé felkészülve.) Az egyéni kihatásokról bőven esik szó. A válások azonban a társadalomra is megterhelően hatnak, mert negatívan befolyásolják a népegészséget, a munkaerő újratermelését, a lakáskérdés megoldását stb. A válság megoldása szempontjából ezért elsősorban a legális vagy illegális együttélések funkcióinak változása látszik érdekesnek.

A hagyományos házasságnak – és vele együtt a családnak – a fajfenntartás elősegítése mellett három fő funkciója volt: gazdasági, szexuális és gyermeknevelő. Mindegyik funkció terén jelentős változások történtek és vannak folyamatban. Ráadásul új funkciók is megjelentek.

A gazdálkodási funkció

A család termelési funkcióját az iparosodás és városiasodás folyamán jórészt elvesztette. Gazdasági funkciójából a városi családokban inkább csak a fogyasztás, a pénzbeosztás, a családtagok ellátásának megszervezése maradt, többnyire továbbra is ősi minták alapján, merev munkamegosztással: a férj kereste a pénzt, a feleség gondoskodott a háztartásról és a gyermekekről. A többgenerációs nagycsalád helyett azonban a szülőkből és gyermekeikből álló „magcsalád” („nukleáris” család) terjedt el. A házastársak egyikének szüleivel való együttlakás helyett a legtöbb házaspár saját, önálló háztartás létrehozására törekedett, mert ez nagyobb függetlenséget biztosított számukra.

Az utóbbi évtizedekben azonban egyre többen kételkednek abban, hogy a gazdálkodási funkciónak az említett, merev munkamegosztással történő ellátása, a családcentrikusság, „az én házam – az én váram” szemlélete ma is érvényes lenne. Hiszen a feleségek többnyire dolgozó nők, akik szabadulni kívánnak a háztartás terhétől, a „második műszaktól”. S mivel a férjeket még ma is nehéz arányosan (nagyjából fele-fele alapon) bevonni a háztartási munkába és a gyermekek ellátásába, sokan új és radikális megoldásokat keresnek. Egyik irányzat az ún. kommunális szolgáltatások kiterjesztését szorgalmazza, a másik pedig a háztartások önkéntes alapon történő társulását, lakóközösségek létrehozását. Egyes nyugati országokban a társulási törekvés már a lakások tervezésében is megnyilvánul: az ilyen társasházak kicsit szállodaszerűek; közös ebédlőjük, társalgójuk van stb. (Hazánkban eddig inkább csak a nyugdíjasoknak építettek néhány hasonlót.) Az ilyen korszerű házakban szükségképpen más életstílus alakul ki, csökken az elszigetelődés veszélye. A házasság és család korszerűsítése szempontjából e tendenciák kibontakozása kívánatos lehet.

A szexuális funkció átértékelése

A hagyományos házasságban a szexualitás elsődlegesen a gyermeknemzésnek és a férfi kielégülésének szolgálatában állt. Az említett társadalmi változások folytán azonban a nő nem maradhatott hátrányos helyzetű, passzív „gyermekszülő gépezet”. De a férfi számára is fontossá vált, hogy ne csak utódokat kapjon a házasságtól, hanem teljes értékű szexuális partnert is. A szerelmi házasság népszerűségével egyenes arányban nőtt az az igény, hogy a feleség jó szexuális partner is legyen. Megindult tehát a nő „reszexualizálása”..Ennek lényege, hogy a nő mintegy újra felfedezi önmagát, mint szexuális lényt, újra fogékonnyá válik az örömszerző nemi életre. A nőmozgalom a 20. század folyamán e téren is eredményeket ért el.

Ám sajnos, ez még nem vált általánossá. Sok adat szerint a nők többsége orgazmus-zavarokkal küzd, ritkán jut kapcsolatában szexuális kielégüléshez. Bíztató fejlemény azonban, hogy ebbe egyre kevésbé nyugodnak bele, s keresik a megoldást. A megoldás legfőbb akadályai pedig rendszerint a szex-ellenes nevelés következtében kialakult gátlásokban, ismerethiányban és téves beállítottságokban találhatók. Az akadályok másik nagy csoportja a férfidominanciához és kultúra-hiányhoz, a harmadik pedig a külső, főleg technikai feltételekhez fűződik. Az utóbbi évtizedekben szerencsére egyre inkább előtérbe került a szexuális egészség és jogok kérdése. A Szexológiai Világszövetség szakembereinek sikerült meghatározni és az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) elfogadtatni a szexuális egészség fogalmát és a megvalósítását biztosító jogokat is.

Ezek szerint szexuális egészség a testi, lelki és szociális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában is. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelős megnyilvánulásaiban, ami erősíti a harmónikus egyéni és szociális jól-létet… A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a működési zavarok, nemi úton terjedő betegségek vagy a fogyatékosságok hiánya. Eléréséhez és megtartásához ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat!

Ezeket a jogokat a Szexológiai Világszövetség kongresszusai 11 pontban foglalták össze. Nyilatkozatuk így hangzik:

„A szexualitás minden ember személyiségének integráns része. Teljes kibontakozása az olyan emberi alapszükségletek kielégítésétől függ, mint az érintés, az intimitás, érzelemnyilvánítás, élvezet, gyengédség és szeretet szükséglete. A szexualitás az egyén és a társadalom interakciójában szerveződik. Teljes kibontakozása az egyéni, az interperszonális és a társadalmi jóllét szempontjából egyaránt fontos. A szexuális jogok univerzális emberi jogok, amelyek minden ember veleszületett szabadságán, méltóságán és egyenlőségén alapulnak. Ahogyan az egészség alapvető emberi jog, ugyanilyen a szexuális egészség is. Az emberek és társadalmaik egészséges szexualitásának biztosítása érdekében az alábbi szexuális jogokat minden társadalomnak el kell ismernie, támogatnia és védelmeznie kell. A szexuális egészség olyan környezetben jöhet létre, amely a szexuális jogokat elismeri és tiszteletben tartja.

1. A szexuális szabadság joga. Ez lehetővé teszi az egyén teljes szexuális potenciáljának kifejeződését, azonban mindig és minden helyzetben kizárja a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formáját.

2. A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Ez megadja a saját nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségét, összhangban a személyes és szociális, etikai értékekkel. Jelenti egyben a saját test kontrollját és élvezetét bármiféle kínzás, csonkítás vagy erőszak nélkül.

3. A szexuális magánélet joga. Ez jogot biztosít a személyes döntésekre és viselkedésre az intimitás vonatkozásában mindaddig, amíg nem sérti mások szexuális jogait.

4. A szexuális egyenlőség joga. Ez mentességet biztosít mindenfajta diszkriminációtól, amely a nemi hovatartozás, a szexuális orientáció, az életkor, a fajta, a szociális osztály, a vallás, vagy a testi és értelmi fogyatékosság miatt történne.

5. A szexuális élvezet joga. A szexuális élvezet, az önkielégítést is beleértve, a testi, lelki és szellemi jó közérzet egyik forrása.

6. Az érzelmek szexuális kifejezésének joga. A szexuális megnyilvánulás több, mint erotikus élvezet vagy nemi aktus. Az egyénnek joga van szexualitását kommunikáció, érintés, érzelmi megnyilvánulás és szerelem útján kifejezni.

7. A szabad szexuális kapcsolatok joga. Ez annak lehetőségét jelenti, hogy az egyén - ha akar – házasságot köthet, de el is válhat, vagy másfajta, felelősségteljes szexuális kapcsolatot létesíthet.

8. A szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Bárki eldöntheti, hogy akar-e gyermeket vagy nem, hogy hány gyermeket akar és mikor, továbbá joga van a születésszabályozás eszközeinek használatához.

9. A tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez azt jelenti, hogy a szexuális ismereteket tudományos kutatások révén kell biztosítani és a társadalom minden szintjén akadálytalanul kell terjeszteni.

10. Az átfogó szexuális neveléshez való jog. Ez egy egész életen át tartó folyamat biztosítását jelenti, amelyben minden társadalmi intézménynek részt kell vennie.

11. A szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. A szexuális egészség-gondozásnak minden szexuális probléma és betegség megelőzése és kezelése érdekében rendelkezésre kell állnia.”

Ezek a jogok egészen új megvilágításba helyezik a nemek viszonyát és sokféle következtetést tesznek lehetővé ( különösen, ha a belőlük adódó kötelességeket is melléjük állítjuk – lásd később).

A gyermekvállalási és egyéb funkciók

Első pillantásra úgy tűnik, mintha ebben a funkcióban csak annyi változás történt volna, hogy a házastársak ma kevesebb gyermeket vállalnak, mint régen. Ám a statisztikák szerint nemcsak a gyermeklétszám csökken, hanem kevesebb lett a gyermeket vállaló házaspárok száma is. Ugyanakkor növekszik a gyermeküket egyedül nevelő szülők (lányanyák, elváltak) aránya. Emellett a szülők és gyermekek sokkal kevesebb időt töltenek együtt, mint régebben, a felnövő gyermekek többsége pedig hamarabb kiszakad a családból.

Minthogy az átlagéletkor növekszik, már csak ezért is egyre kevesebb azoknak az éveknek a száma, amikor a házaspár gyermeknevelési feladatokat lát el. 40—50 évi házasságból például legfeljebb 20-25 évet vesz igénybe egy vagy két gyermek felnevelése. Ez csupán a házasság első felére terjed ki, ellentétben a régebbi időkkel, amikor a szülők – különösen az anya – egész életüket a gyermekek felnevelésének szentelték. Ebből a változásból sajátos életmódváltási nehézségek adódnak, bár a mai házasok már sokkal kevésbé gyermek-orientáltak. A nők előtt csaknem minden pálya megnyílt, s ez megváltoztatta élettervüket és értékrendjüket. A családanyai hivatás mellett megjelent és erősödik a nő társadalmi hivatástudata. Gyakran előfordul, hogy ez utóbbi válik elsődlegessé, többé-kevésbé háttérbe szorítva az anyai hivatást.

Ez számos problémát vet fel a házasság fajfenntartó és gyermeknevelő funkciójával kapcsolatban. Pl. elegendő nő vállalkozik-e a gyermekszülésre ahhoz, hogy társadalmunk egyszerű reprodukciója, számszerű állandósága biztosítható legyen? Úgy tűnik, nálunk is népességcsökkenéssel kell számolni., miközben a világ fejletlenebb országaiban tovább tart a nagy arányú népességnövekedés. Valószínűsíthető, hogy ennek hosszabb távon veszélyes következményei lehetnek.

Ha minden felnőtt házasságot kötne, akkor minden házasságban legalább két gyermeknek kellene születnie ahhoz, hogy a népesség egyszerű reprodukciója biztosított legyen. Csakhogy nem köt minden felnőtt házasságot, sőt, határozottan csökken a házasságot kötők száma. Másrészt koránt sincs minden házasságban két gyermek. Tény viszont, hogy ezt részben kiegyenlíthetné a házasságon kívül születettek számának növekedése, ami az utóbbi évtizedekben megfigyelhető, csak nem elegendő mértékben. A másik kiegyenlítési lehetőség abból adódhat, hogy sok házaspár (vagy együtt élő pár) kettőnél több gyermeket vállal. Közülük sokan akár „főhívatású szülők” lehetnének. (ezt elősegítené, ha az állami politika rangjára emelkedne a szülőség társadalmi presztizsének anyagi és erkölcsi növelése.)

Az említett alapfunkciókon túl – amelyek maguk is tovább differenciálhatók – a szociológiában meg szokták különböztetni a házasság (és család) néhány további funkcióját is. W. Goode (1967) többek közt a családtagok létfenntartásának és lelki egyensúlyának biztosítását szolgáló, magatartásukat irányító és ellenőrző, társadalmi helyüket kijelölő stb. funkciókról írt. H. Sas Jidit (1976) a család nyolc funkcióját sorolta fel, köztük olyanokat, mint a családra háruló munkák megszervezése, vagy az egymás iránti szolidaritás. A gyakorlatban ez a házasság és család olyan feladatait jelenti, mint a rendelkezésre álló javak elosztása, a családtagok pihenésének és felfrissülésének biztosítása, az öreg, vagy beteg családtagok gondozása.

A házasság funkcióinak változása során előtérbe kerülnek a házastársi kapcsolat lelki funkciói, vagyis az egyéni, lelki szükségletek kielégítésének kölcsönös elősegítése. Ezek közt vannak viszonylag állandóak is, pl. a lelki egyensúly fenntartásának szükséglete. A házasságban ez sokféleképpen, nagy egyéni eltérésekkel nyilvánulhat meg. Váratlan változások (pl. munkahelyi konfliktusok stb.) olyan erős, belső feszültséget vagy labilitást idézhetnek elő az egyénben, hogy ugrásszerűen megnő a lelki egyensúly erősítésének igénye, s ezt főleg házastársától várhatja el. A házasság ilyenkor biztosító szelep, vagy menedékhely szerepét töltheti be.

Ezzel szorosan összefügg a házasság irányítási és ellenőrzési funkciója. Mindinkább fontossá válik a „belső magatartás”, a véleményalkotás, az értékválasztás, a világszemlélet stb. irányítása. A külső viselkedés irányítása és ellenőrzése ugyanakkor lazul. Bizonyos értelemben lelki szükségletet elégít ki a házasság hagyományos helykijelölő, státusmeghatározó funkciója is, hiszen a partnerek többnyire társadalmi (és anyagi) helyzetük megerősítését vagy javítását várják a házasságtól. A feleség társadalmi rangja a férj státusától függött, bár erősíthette vagy ronthatta is azt. A nő önálló státusának megjelenésével ez a funkció napjainkban erősen csökken.

A személyiségfejlesztő funkció kibontakozása

A házastársi vagy élettársi kapcsolat mindig hatott valamennyire a partnerek személyiségére. A polgári korszak előtt azonban ez a lelki hatás – a műveltek vékony rétegét kivéve – elég jelentéktelen volt és ritkán vált tudatossá. Az egyéniség tömegesebb arányú kibontakozása , vagyis az ún. individualizálódás a reneszánsz táján kezdődött. Érthető, hogy az ókor primitiv nemi sóvárgástól minőségileg különböző, egyéniesült szerelem is csak ekkor válhatott számosabbá (bár még korántsem általánossá). Az individualizált szerelem egyik legelső, klasszikus példája Rómeo és Júlia szerelme, amelyet Shakespeare tragédiája tett halhatatlanná.. Az ilyen szerelem rendkívül intenzív és tartós hatással van az egyénre, nagy teljesítményekre teszi képessé. Valósággal szárnyakat ad a kreativitásnak, s átalakítja a résztvevők életstílusát.

A szexuális párkapcsolat individualizálódása és személyiségfejlesztő funkciója ugyan évszázadokkal ezelőtt kezdődött, de kibontakozásának csak korunkban lehetünk tanúi, s. minden jel arra mutat, hogy a nemek viszonyának egyik legfontosabb tendenciájával állunk szemben. Megvalósulása várhatóan a következő eredményekkel járhat: kialakul a házassági és együttélési formák sokfélesége, s ezáltal könnyebb lesz az egyéni igényeknek legjobban megfelelő párkapcsolatot megvalósítani. Igy a házasság is egyre alkalmasabb lesz az egyéni tervek és célok, vagyis az önmegvalósítás elősegítésére. Mégpedig a szerelem meglététől, vagy elmúlásától függetlenül is, lényegében azáltal, hogy rugalmasabbá és nyitottabbá válik. Már J. Bernard (1973) és újabban A. Giddens (19.. ) megírta, hogy a jövő a szabadon alakítható kapcsolatoké, amelyek nem gazdasági vagy egyéb kényszerre, hanem tudatos, érzelmi elkötelezettségre épülnek, s mindkét partner számára optimális függetlenséget és fejlődési lehetőséget biztosítanak. Az elköteleződés ugyanis éppen egymás személyiségfejlődésének és pszichológiai értelemben vett önmegvalósításának kölcsönös elősegítésére irányul. Ennek magától értetődő előfeltétele, hogy az egyéni életterveket és ezek megvalósításának kapcsolati igényeit nemcsak az elköteleződéskor, hanem később is, rendszeres időközönként megbeszéljék és tisztázzák, tekintettel az esetleges változásokra.

Egy másik, neves kutató, S. Keller (1976) öt pontban foglalta össze a házasság jövőjét érintő, megalapozott előrejelzéseket:

A szexuális és házassági kapcsolatok formailag és tartalmilag változatosabbak lesznek.

Kevesebb negatív érzelem (féltékenység stb.) kapcsolódik hozzájuk.

Nagyobb tere lesz az egyéni döntéseknek a kapcsolat jellegét és időtartamát illetően.

Új közösségformák jönnek létre a házaspárok önkéntes társulásai révén.

Az életút változásainak megfelelően a házasság is többszakaszos lesz, s jellege minden szakaszban különbözik.

Mindez azt jelenti, hogy az intim párkapcsolatokban – és a belőlük létrejövő családban – középponti jelentőségű lesz a résztvevők pozitiv képességeinek optimális kibontakoztatása, ami „fejlődésorientált” személyi és családi kapcsolatokat jelent.

A nemek közéleti szerepváltozásai

A hagyományos nemi szerepek lényegében már több ezer évesek, s a nőknek csak kivételes esetekben volt lehetőségük a férfiakkal egyenlő jogok gyakorlására. Az iparilag fejlettebb országoban kialakuló nőmozgalmak viszont már több mint száz éve harcolnak a nemek szociális és politikai egyenjogúsításáért. Ennek eredményeként a fokozatosan elnyert választási és választhatósági jogok után a nők előtt sorra megnyíltak a régebben csak férfiak számára elérhető munkakörök és vállalkozási lehetőségek. Mindez azonban még korántsem általános. Még azt sem sikerült elérni, hogy a nők „egyenlő munkáért egyenlő bért” kapjanak, s a vezető poziciókat a gazdasági és politikai életben túlnyomórészt még mindig férfiak töltik ne. S az említett „kettős erkölcsöt” sem váltotta még fel a mindkét nemre egyaránt érvényes viselkedési szokás- és normarendszer. E. J. Haeberle (2006) szerint ennek gyökere a hagyományos, patrilineáris (apai vonalú) leszármazás, a mely ugya mára kissé fellazult, de érzékelhető: egy patriarchális társadalomban a férfiak biztosítani akarják, hogy gyermekeik „vér szerinti leszármazottaik” legyenek; ezért asszonyuk senki mással ne közösülhessen. Emiatt látják érdekeiket veszélyeztetőnek a nők hozzájutását a fogamzásgátló eszközökhöz és a terhesség megszakításához. De ugyanezért látták veszélyesnek a nők politikai szereplését,, szakmai önállóságát és pénzügyi függetlenségét is.

Ám hazánkban sok más tény is a nők hátrányos helyzetére utal. Az ún. „esélyegyenlőségi törvényt” is csak 2003-ban fogadta el a magyar parlament; s ennek gyakorlati megvalósulása is várat magára. (Az e célból létrehozott „Esélyegyenlőségi Kormányhivatal ugyanis hamar megszűnt.) Az 1990-es években megkezdte működését a Nőképviseleti Tanács”; ennek titkársága adta ki 1999-ben a „prostitúcióra kényszerités, emberkereskedelem” témájú tanulmánykötetet; de az utóbbi években már gyakorlatilag nem működött. Helyette létrejött a „Nők és férfiak társadalmi egyenlősége” Tanács, ám ennek munkájáról alig van ismeretünk. Jogilag az új polgári törvénykönyvben teljesebbnek látszik az érvényesülése, mint a szexuális büntetőjogban, amelynek reformja megkezdődött ugyan (egyik nagy eredménye például a felnőttek közötti, kényszermentes homoszexuális kapcsolat büntethetőségének megszűntetése), de további reformokra is szükség lenne. Vonatkozik ez például a „nemi erkölcs elleni bűncselekmények” büntetőjogi szabályozására, amelyben nincs korszerű meghatározása a „fajtalanság” (vagy éppen a „természet elleni fajtalanság”) fogalmának. (A törvényalkotók minden jel szerint a heteroszexuális közösülést tartották egyedül „természetesnek”.)

A legutóbbi évek kitűnő új jogszabálya a házastársak közötti, erőszakos közösülést is büntetni rendeli, ám csak magánindítvány alapján. Márpedig az erőszakot elszenvedő sértettől aligha várható, hogy kiszolgáltatott helyzetében feljelentse az elkövetőt. Problematikus az is, hogy mit tekint a törvény „súlyosan szeméremsértő cselekménynek”.Mert az a körülmény, hogy egy viselkedés „a nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére szolgál” (a törvény szerint), az sokféleképpen értelmezhető, s nem feltétlenül sérti a „szemérmet” (ami önmagában is bizonytalan és változó tartalmú fogalom). De lehetne sorolni további problémákat is, például a „megrontás” vagy a „vérfertőzés” kapcsán.

A szexuális büntetőjog reformja, korszerűsítése tehát egyik fő célkitűzése lehetne a mai szexuálpolitikának. De ide tartozik célként a hagyományostól eltérő, tartós szexuális kapcsolatoknak (pl. illegális együttéléseknek) a hagyományos (monogám, heteroszexuális) házassággal egyenértékűkénti kezelése, és az eddigi „családpolitika” felülvizsgálata is.

A jogi szabályozás korszerűsítésén túl a szexuálpolitika alapvető feladata a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni!. A különböző felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Nemcsak, hogy nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, hanem élni sem tudnak vele az intézményes oktatás és nevelés hiányában,, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális viselkedésminta közül. Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, de koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű próbálkozás történt az elmúlt években. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. A szexuálpolitika alapvető célkitűzése ma a férfiak és nők hatalmi viszonyának rendezése lehet. Ez azért elsődleges, mert a patriarchalizmusból, a hagyományos férfiuralmi rendszerből csak az elmúlt száz évben kezdtünk kilábalni (a formális egyenjogúsítás deklarálásával), de a folyamat még korántsem fejeződött be.. A nőmozgalom nálunk még nem olyan erős, hogy az esélyegyenlőség hiányán is tudott volna változtatni. Mint ahogy azon sem, hogy a munkanélküliség sokkal jobban érinti a nőket, mint a férfiakat, s a munkavállalás terén is eleve hátrányos helyzetben vannak a hasonló képzettségű férfiakkal szemben. Hasonló a helyzet az otthoni „második műszak”, a háztartási teendők megosztás, vagy a gyermekgondozás terén..

2. Nyitott társadalom – nyitott kapcsolatok

A 20. század második felében a fejlett ipari országokban egyre nagyobb figyelem irányul a társadalom nyitottabbá válására. Ebben elsősorban a század egyik jelentős filozófusának, az osztrák származású, de Angliában működő Karl Popper „A nyitott társadalom és ellenségei” című könyvének lehetett döntő szerepe. (Ez a könyv jó 50 éves késéssel, 2001-ben jelent meg magyarul.) A könyv már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, hogy az olyan totalitárius, parancsuralmi rendszerek, mint a nácizmus, a fasizmus vagy a sztálinizmus, zárt társadalmak, s mint ilyenek, hosszabb távon életképtelenek, tehát el kell tűnniük. A társadalmi fejlődés alapfeltétele a nyitottság, , ami szabad versenyt és piacot, esélyegyenlőséget, pluralizmust, egyéni autonómiát és racionális kritikai szellemet jelent, amelynek folytán senki és semmilyen törekvés nem juthat kizárólagosságra, ahol nincsenek tévedhetetlen tekintélyek. A nyitottság tehát minden tekintetben szabadságot, de ugyanakkor kritikát és így átláthatóságot jelent A társadalmi nyitottságot mindeddig leginkább egyes liberális demokráciák igyekeztek megvalósítani. Ami azonban sehol sem könnyű, mert – ahogyan Karl Popper is figyelmeztet--, a kizárólagosságra és dominanciára törő egyének és szociális csoportok a nyitottság ellenségei. Hazánk is messze van még attól, hogy nyitott társadalom legyen. Legfeljebb némi ízelítőt kaphattunk belőle a rendszerváltáskor és Soros György Nyitott Társadalom Alapítványa révén.

A hazánkban is működő Nyitott Társadalom Intézet és a CEU, vagyis a Középeurópai Egyetem már jelentős eredményeket ért el a nyitott társadalom megvalósításához szükséges, racionális kritikai szellem erősítésében, főleg szociális és gazdasági vonatkozásban. Ez elvileg magában foglalja nemcsak az újfajta, autonóm, kritikai gondolkodásmód kialakításának szükségességét, hanem a nyitott társadalomnak megfelelő, toleráns és szabad, de racionális nyitott kapcsolatok létesítésének és fenntartásának elsajátítását is. Ez mindeddig többé-kevésbé elkerülte a nyitott társadalom aktivistáinak figyelmét, legalábbis az intim kapcsolatok terén. Holott logikusnak tűnik, hogy nyitott társadalmat csak olyan egyének képesek alkotni, akik saját, egyéni kapcsolataikban, sőt, még az intim kapcsolataikban is képesek a nyitottságra. Ennek feltétele, hogy egész személyiségükben nyitottak legyenek.

Választható együttélési módok, életstílusok

„Milyen együttélési mód és életstílus felelne meg legjobban az igényeiknek?” Az egyik kérdőíves vizsgálatomban erre a kérdésre a válaszolók – több mint ezer nő és férfi – hat lehetőség közül választhattak. Ezek a következők voltak:

1. Egész életre szóló, kizárólagos párkapcsolat (házasság).

2. Egymást követően több, kizárólagos kapcsolat.

3. Egy állandó és több, rövidebb kapcsolat.

4. Két-három tartós, párhuzamos kapcsolat, házasság nélkül.

5. Függetlenségemet nem veszélyeztető,, szerelmi kapcsolatok.

6. Inkább szexmentes, baráti kapcsolatok ápolása.

A túlnyomó többség az első három közül választott. Ezen belül is meglepően sokan választották a harmadikat, ami pedig többé-kevésbé nyitott párkapcsolatot vagy házasságot feltételez. Ezt erősíti egy másik kérdésre („Mi a véleménye az ún. nyitott házasságról?”) adott válaszok megoszlása is. Sokan ugyanis azt felelték: „Szeretnék többet tudni róla, esetleg kipróbálnám”; vagy pedig: „Ésszel elfogadom, de megvalósítani nem tudnám”.

Anélkül, hogy értékelni próbálnám ezeket a válaszokat, tekintsük át, milyen együttélési módok közül választhat a 21. század embere:

1. A hagyományos házasság, vagyis a patriarchális monogámia, amelyben a férfi a „családfő” és eltartó, az asszony dolga pedig elsősorban a férj és a család kiszolgálása, a háztartás vezetése és a gyermekszülés, gyermeknevelés. A házastársi hűség itt a társak, de főleg a nő számára szexuális kizárólagosságot jelent..

2. . Átmeneti, félig nyitott házasság, amelyben az asszony is kereső foglakozást folytat, a férfi kissé besegít a háztartásba és a gyermekekkel is foglalkozik egy keveset. A férj továbbra is családfő, de elnézi a feleség bizonyos külön útjait, kedvteléseit, találkozását barátnőkkel, rokonokkal. E típusnak több, „gyengébb” változata is van. Az egyik a félig-meddig kiüresedett, alacsony szinten fixálódott házasság, amelyben a partnerek inkább csak társbérlők, akik között nincs igazi intim kapcsolat, csak „békés egymás mellett élés”. Egy másik változat: valójában külön élnek az együttélésben „egymás idegeire mentek”, de azért elválni nem akarnak, és a külvilág felé (látszólag) házastársak maradnak.

3. Nyitott házasság, vagyis egyenjogú és egyenrangú partnerek szoros barátsága és együttélése, a kölcsönös birtoklás és kisajátítás igénye nélkül. A teljes nyitottságba a szexuális nyitottság is beletartozik, de előfordulhat, hogy erre éppen egyiküknek sincs igénye, s nem élnek a lehetőséggel. Az esetleges külső kapcsolatokat viszont teljesen őszintén megbeszélik egymással, s úgy alakítják, hogy alapvetőnek érzett házastársi kapcsolatukat ne veszélyeztesse.

4. Házasságszerű együttélés, amelyben a jogilag érvényes családi állapottól függetlenül él együtt egy férfi és egy nő, pontosan úgy, mintha már házasok lennének. Ez jellegében ugyanúgy többféle lehet, mint a legalizált házasság, sőt a gyermekvállalás révén családdá is válhat.

5. Kettőnél több személy intim együttélése. Ennek leggyakoribb formája efy férfi és két nő együttélése; de előfordul a fordítottja is, vagy az illegális poligámiának az a formája, amikor két pár (két nő és két férfi) társul egymással egy házasságszerű együttélésre. Ez már csoportházasságszerű forma,, amit szinte mindenütt csak korlátozott módon és titokban lehet gyakorolni. Az elmúlt évtizedek egyes kommuna-kísérleteire volt jellemző, amelyek aztán legtöbbször egy-két éven belül felbomlottak-

6. Azonos nemű párok házasságszerű együttélése. Ez az utóbbi évtizedek fejleménye a nyugati világban, ahol egyes országokban már a legális házasságkötés is lehetővé vált a homoszexuális orientációjuak (melegek és leszbikussok) számára. Hazánkban egyelőre csak az együttélésre van lehetőség, házasságkötésre nem. Családdá is ritkán válhatnak az ilyen kapcsolatok, bár a leszbikus nők várandóssága pl. mesterséges megtermékenyítéssel megoldható lenne, örökbefogadásra pedig sok azonos nemű pár szívesen vállalkozna.. (Egyébként több külföldi vizsgálat igazolja, hogy az általuk nevelt gyermekek nem válnak nagyobb arányban homoszexuálisan orientáltakká, mint a heteroszexuális szülők gyermekei.)

Mindegyik felsorolt együttélési módnak, életstílusnak vannak előnyei és hátrányai, amelyek esetleg egészen különbözőek a résztvevők számára. Tény, hogy pillanatnyilag ezek között választhatunk. Választásunk persze többé-kevésbé azt is kifejezi, hogy mit várunk (mint legfontosabbat) az intim együttéléstől. De csak többé-kevésbé. Tehát az elvárásokra ajánlatos külön is odafigyelni; annál is inkább, mert egyáltalán nem biztos, hogy partnerünk is ugyanazt várja (vagy ugyanazt érti a hasonlónak tűnő elvárásokon). Az egyes párkapcsolati típusok előnyeinek és hátrányainak elemzése elég szubjektiv és viszonylagos, ezért itt nem tartom feladatomnak. Csupán feltételezem, hogy mivel az első típust ma már kevesen választják, s hasonló a helyzet az utolsó kettővel is,, ezért a többé-kevésbé nyitott párkapcsolatokat érdemes közelebbről megvizsgálni. Amelyek személyi nyitottságot feltételeznek.

De mit jelent valójában a személyiség nyitottsága, s hogyan lesz ebből kapcsolati nyitottság?

A fejlődéspszichológiából tudjuk, hogy az éppen kialakuló személyiség, vagyis a csecsemő és a kisgyermek személyisége még nagyon is nyitott. Még nincsenek előítéletei, merev gondolkozási sémái; minden hatás iránt fogékony és tanulékony, lelki működése egy nyitott füzethez hasonlítható, , amibe még bármit be lehet írni. A sokszor beírtak, vagy a fejlődés különösen érzékeny szakaszaiban beírtak mélyen bevésődhetnek (ez az imprinting), de ekkor még semmi sem végérvényes, mert a későbbi tapasztalatok, élmények és azok feldolgozása felülírhatja a korábbi gondolkodási sémákat és viselkedési attitűdöket. Ugyanakkor sok múlik azon, hogy a kialakuló személyiség milyen identitásokat és orientációkat fogad el a kapott hatások (szkriptek) közül és milyen az idegrendszeri típusa, a testi fejlettsége és főleg a környezet értékelő megnyilvánulásaitól függő önértékelése. Végeredményben tehát igen sok tényező befolyásolja a személyiségfejlődést, s ezzel együtt a személyes, interperszonális kapcsolatok alakulását és jellegét is. A kisgyermek még erősen függ az anyjától és a közvetlen környezetét jelentő családtól, de már az óvodáskor körül megkezdődik az önállósodása (amit a környezet vagy elősegít, vagy gátol). A tizenéves korban aztán felgyorsul ez a folyamat: zavartalan fejlődés esetén a család befolyása csökken, a kortársaké és egyéb hatásoké erősödik; új érzelmi kötődések (barátságok, szerelmek) jelennek meg, egyre több önálló döntésre van szükség. Mindez saját, önálló értékrendet feltételez, aminek kialakulása azonban elég esetleges; az addigi fejlődéstől függően jellegében és tartalmában sokféle lehet, pl. gyengén fejlett, ellentmondásos, bemerevedett vagy rugalmas; nxitott, tartalmilag pedig hagyományos, konzervatív vagy újszerűségre és korszerűségre törekvő.

A nyitott párkapcsolat kritériumai

A felnőtt egyén lelki működésének nyitottsága mindenekelőtt autonómiát, vagyis lelki önállóságot és szabadságot, kritikai szellemet (racionalizmust), intellektuális fogékonyságot és rugalmasságot, pszichoszexuális és pszichoszociális érettséget jelent. Mindez az átlagosnál magasabb szintű tudatosságot, önismeretet és önkontrollt feltételez, tehát egy személyiségfejlesztő és – Maslow-i értelemben vett - önmegvalósító törekvést.

Minden jel szerint csak ezek a személyi feltételek biztosíthatják a kapcsolati nyitottságot, elsősorban az intim kapcsolatok (barátság, szerelem) terén. Az ilyen kapcsolat fő jellemzője, hogy a tudatosan és átgondoltan vállalt elköteleződésen belül optimális szabadságot biztosít a résztvevőknek! Első pillantásra ez ellentmondásnak tűnhet, hiszen az elköteleződés már eleve korlátozást jelent: -- az egymás iránt elkötelezettek szolidárisak egymással; tehát nem sérthetik egymás lényeges érdekeit, sőt, elő kell segíteniük azok érvényesülését. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, több okból is. Egyrészt nem maximális, vagyis korlátlan, hanem optimális, azaz a körülményekhez képest legkedvezőbb arányú szabadságról van szó. Hiszen, ha elfogadjuk az alapelvet, hogy mindenkinek joga van a szabadságra, akkor a saját szabadságunk csak addig terjedhet, amíg az nem sérti mások szabadságát. Egy intim kapcsolatban azonban az érdek-érvényesítés szabadsága több szempontból más megítélést igényel, mint egyéb szociális kapcsolatokban; s ezt a partnereknek már az elköteleződésükkor, de később is újra tisztázniuk kell. Vagyis ki kell jelölniük a szabadságuk legalább hozzávetőleges határait, ami az egyéni érdekek érvényesítésének is korlátot szabhat. Ez azonban nyitott párkapcsolat esetén csak minimális korlátozást jelent a hagyományos, zárt monogámia korlátaihoz képest. Nyitott párkapcsolatban ugyanis nem akarják kisajátítani egymást, ismerik és elfogadják egymás érdekeit, önmegvalósítási törekvéseit, hiszen épp ezek kölcsönös elősegítésére köteleződtek el. Vitatott kérdés persze, hogy ezek mennyiben lehetnek anyagi vagy karrierérdekek. Mindenesetre nem ezek játszhatják a fő szerepet a kölcsönös elköteleződésben, amely a személyes emberi értékek, képességek elősegítésére irányul.

Az önmegvalósítás szabadsága érdekében a nyitott párkapcsolat résztvevőinek pontosan ismerniük kell a saját és egymás igényeit, céljait és azok elérésének rajtuk is múló feltételeit. Ezt sokféleképpen segíthetik elő; például elegendő szabad idő biztosításával, a felmerülő problémák közös megbeszélésével és megoldásával, akár átmeneti áldozatvállalással is, ha ez nem jelent kihasználást és nem marad viszonzás nélkül. Előfordulhat, hogy egyes célok eléréséhez vagy bizonyos igények kielégítéséhez mások bevonására van szükség. Nyitott párkapcsolatban ennek sincs akadálya; még akkor sem, ha esetleg újonnan felmerült kapcsolati, érzelmi vagy szexuális igényekről van szó. Az utóbbiak egy zárt kapcsolatban csak titokban fordulhatnak elő, s megsejtésük vagy kiderülésük válságba sodorja és előbb-utóbb tönkre teszi a kapcsolatot. Kölcsönös nyitottság és szabadság esetén viszont az ilyen kapcsolatokra nem titokban, hanem csak az igények megbeszélése és egyeztetése után kerül sor, s ez a továbbiakban is napirenden marad. Az elköteleződés ugyanis nem feltétlenül szűnik meg attól, hogy a szexuális érdeklődés vagy éppen az érzelmi kötődés nem kizárólagos. A zárt házasságok korának széles körben elterjedt mítosza, előítélete, hogy „nem lehet egyszerre több partnert szeretni!” Ebből következően vagy eleve le kellett mondani egy új és valamiért vonzó partner mélyebb megismeréséről és egy új szerelem élményéről, vagy pedig fel kellett bontani a meglevő elköteleződést, ami elhanyagolást, a vállalt szolidaritás megszűntetését vagy teljes szakítást jelentett.

Egy pszichoszexuálisan érett személyiség azonban pontosan tudja, hogy egyrészt a szeretet és szerelem képessége nem egészen azonos, de nem is zárják ki egymást. Két személy iránti, hasonló intenzitású szerelem ugyan ritkán és csak átmenetileg fordul elő, de egy évek óta tartó együttélés során már csökkenő intenzitású vagy barátsággá alakult szerelem számára egy új partner szerelme nem szükségképpen jelent komoly veszélyt, ha erre időben felkészültek a nyitott kapcsolat résztvevői. Probléma csak akkor jelentkezik, ha kiderül, hogy ez a felkészülés hiányos, felszínes vagy látszólagos. Ugyanis nem elég csak „elméletileg” elfogadni, hogy lehet több partnert is szeretni. Ha hiányzik az önbizalom vagy erősen beidegződött a tulajdonosi, birtoklási törekvés, az érintett elbizonytalanodik és megsértődik, s szándéka ellenére is féltékenységgel reagál. (Erre még visszatérek.)

A nyitott párkapcsolat optimális szabadsága azonban nemcsak lemondást jelent a partner kisajátításáról és a kapcsolat kizárólagosságáról, hanem a különböző más kapcsolatok elvi elfogadása mellett azok titkosságát is megszűnteti és rendszeres megbeszélés tárgyává teszi. Ennek során természetesen mindketten véleményt is nyilvánítanak; az egyik elmondja, miért van szüksége erre vagy arra a kapcsolatra, mit vár és mit kap tőle, s ez mennyiben érinti vagy nem érinti (esetleg kiegészíti) alapvetőnek tekintett kapcsolatukat, egymás iránti elköteleződésüket. E körül természetesen viták is lehetnek, ha az egyik fél elvárásait és érdekeit sértőnek érzi a külső kapcsolatot, vagy ha úgy véli, a külső kapcsolat az azt igénylő partnerre nézve is veszélyes vagy káros. Ezek a viták azonban baráti jellegűek, s az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásával viszonylag könnyen megoldhatók. Az ilyen viták rendszerint erősítik a kapcsolatot, még ha szükségessé tesznek is bizonyos (nem jelentős) kompromisszumokat.

A nyitott párkapcsolat tehát nem jelent mentességet a vitáktól, az időnkénti nézeteltérésektől vagy átmeneti konfliktusoktól, de ezeket éppen a nyitottsága révén könnyebben és rutinosabban tudja kezelni és megoldani. Éspedig – ami lényeges! – nem játszmák révén és nem agyonhallgatás, „szőnyeg alá söprés” révén, hanem a tudatos elemzés, a nyilt és konstruktiv viták által, amelyek minden vitális kapcsolat lényeges elemei. Ez persze nem jön magától és nem egyszerűen elhatározás kérdése, s megtanulása sem megy máról holnapra. Úgy is mondhatnám: a nyitott párkapcsolatba több munkát kell befektetni, először önmagunk gondolkodásmódjának és értékrendjének átalakításával, aztán a kapcsolat egyensúlyának és fejlődőképességének ápolásával. De mindenképpen megéri, mert erősíti (sőt, biztosítja) pszichoszomatikus egészségünket, jó közérzetünket, elégedettségünket.

A „több munka befektetése” természetesen viszonylagos, hiszen a nyitott párkapcsolatban a partnerek minden munkát megosztanak, mindenben segítik egymást, s ez nemcsak egyéni igényeik kielégítésére, hanem az együttélésből és az esetleges gyermekvállalásból adódó feladatok ellátására is érvényes. Vagyis figyelmen kívül hagyják a hagyományos nemi szerepmegosztást, amely szerint a háztartás és a gyermekgondozás a nő dolga, beleértve a férj és a család kiszolgálását. Egy nyitott és egyenrangú kapcsolatban magától értetődően a férfi arányosan részt vállal a háztartás, valamint a gyermekgondozási és nevelési feladatok ellátásában. Méghozzá úgy, hogy a „reszortokat” időnként fölcserélik, s ezáltal is gyakorolják a rugalmas alkalmazkodást a változó feladatokhoz. (Ezzel is tanúsítván, hogy nincs olyan munka az együttélésben, amihez csak férfiak vagy nők értenek. S ez a háztartás munkára és a csecsemőgondozásra is érvényes!)

A nyitott párkapcsolat egyrészt a házasságok és együttélések egy bizonyos típusát jelenti, másrészt az intim kapcsolatok általános jellemzője lesz a jövőben. Rendszerelméleti szempontból minden intim kapcsolat többé-kevésbé nyított rendszer, hiszen állandó kölcsönhatásban van környezetével, nem is zárható el teljesen attól. (Még „az én házam: az én váram!” alapelvű kapcsolatokban sem.) A patriarchális monogámia azonban zártságra törekvő rendszer, amely belső feszültségeit elnyomja vagy eltitkolja. A lelkileg érett, nyitott személyiségű egyének jellemzője viszont a fejlődőképesség, fogékonyság, rugalmas lelki struktúra, szociális és érzelmi intelligencia. Vagyis olyan tulajdonságok, amelyek a kreativitásnak, az alkotó-képességnek is alapvető kellékei. Igy a nyitott párkapcsolat is kreativ, képes állandóan megújulni, magasabb szintre emelkedni. Egy amerikai szociológus házaspár, O’Neill, N. & G. 1972-ben megjelent könyve szerint az ilyen párkapcsolat fő jellemzője az egyéni fejlődés kölcsönös elősegítése. Többek közt azáltal, hogy egyenrangú partnerekként tiszteletben tartják egymás egyéniségét és szabadságot adnak egymásnak az életmód, a szabadidő-felhasználás és a kapcsolatok szempontjából is. Kölcsönösen megbíznak egymásban és külön élményeiket rendszeresen megbeszélik.

A szexuális egészség jogainak érvényesülése

A nyitott párkapcsolat (házasság) egyik legfontosabb – bár sokak által problematikusnak tekintett -- jellemzője a ma már univerzálisnak elismert szexuális szabadságjogok érvényesítése. Épp ezért érdemes ezt részletesebben áttekinteni.

1. A fentebb felsorolt jogok közül az első a szexuális szabadság joga. Ez jól hangzik, ugyanakkor nehezen konkretizálható és könnyen félreérthető. A hozzá kapcsolt megjegyzésnek az a része világos, hogy lehetővé kell tenni a szexuális képességek teljes kibontakozását, azzal a megszorítással, hogy a szexuális kényszer, kihasználás és visszaélés minden formája kizárandó. De rögtön fölmerül a kérdés: melyek a kifejlesztendő szexuális képességek? Továbbá ki, kivel és hogyan tud szexuális kényszert és visszaélést alkalmazni?

A szexuális képességek ugyanis többrétűek. Alapjuk és lényegük a szexuális viselkedés, aminek három fő területe a nemi szerep-viselkedés, az erotikus viselkedés és a reproduktiv (gyermeknemző) viselkedés. Szexuális képességeink e három területen tudnak megnyilvánulni. A nemi szerepeket születésünktől kezdve tanuljuk; az erotikus viselkedésre kisgyermek kortól, a reprodukcióra viszont csak serdülőkortól kezdve vagyunk képesek. (Nőknél ez utóbbi képesség a klimaktérium (menopauza) folytán megszűnik.) Világos, hogy szexuális képességeinket mindhárom vonalon fejleszteni (és szocializálni) kell. A kérdés csak az, hogy fejlesztjük-e – és hogyan? Nemi szerep ugyanis többféle van, s nem mindegy, sőt, meghatározó lehet, hogy melyiket preferáljuk és tanuljuk. Az erotikus viselkedés szintén sokféle lehet, irányulhat önmagunkra, vagy egy (másnemű vagy azonos nemű) partnerre. Alapja a szexuális izgalomba jövés és kielégülés képessége. Aminek csak a lehetőségével születünk, de kialakulása, iránya és intenzitása már a külső hatásoktól függ, és el is nyomható. Ez utóbbi a nőknél könnyebben megtörténik, tehát náluk a szexuális képességek kifejlesztése több odafigyelést és nevelői segítséget igényel., mert a serdülőkorban többnyire nem jelentkezik magától, mint a férfiaknál. Vagyis az elsőként említett szexuális jog a nőknél az erotikus képességeik kibontakozásának elősegítését is jelenti. No meg természetesen a még ma is gyakran előforduló kényszeritések és visszaélések prevencióját is. Ezek a visszaélések sokfélék lehetnek, s előfordulásukat megkönnyíti, hogy kevesen ismerik azokat, s főleg az ellenük való védekezést.

Visszaélést és károsítást azonban nemcsak partnerekkel szemben követhet el valaki, hanem önmagával szemben is. Már az önkielégítésnek vannak az egészséget veszélyeztető módjai, amelyekben erőltetésre, vagy beteges pornográfia-fogyasztásra kerül sor. Nem mintha maga a maszturbáció káros lenne, hiszen ma már közismert, hogy a nemi élet egyik természetes módja. Előnye, hogy partner nélkül is teljes kielégülést biztosít és fejleszti az orgazmuskészséget; ami különösen a fiatal nők számára jelenthet nagy segítséget. A tizenéves fiúk számára pedig lehetővé teheti az orgazmus késleltetésének begyakorlását (persze csak akkor, ha erre az ingerlés lassításával tudatosan törekednek), amire a szexuális kapcsolatban nagy szükség lehet Sajnos, a szexuális nevelés hiánya folytán ezekről kevesen tudnak, s így gyakran önmagukat is károsítják.

A szexuális visszaélések leggyakoribb formái a valamilyen okból kiszolgáltatottakkal -- nőkkel, gyermekkorúakkal, fogyatékosokkal --szembeni visszaélések Tizenéves lányok esetén a kényszer nemcsak fizikai erőszak formájában nyilvánulhat meg, hanem „lelki terrorral”: elhagyással vagy másféle retorzióval fenyegetés formájában is. A nő által nem kívánt és nem elfogadott szexuális közeledések, molesztálások elhárításának ma már megfelelő technikai és jogi eszközei vannak, de ezeket is kevesen ismerik és alkalmazzák. Emiatt sok, titokban viselt szexuális trauma korlátozza a nők (és nem ritkán a fiatal férfiak) szexuális szabadságát. Előfordulásukat viszont csak a korszerű és átfogó szexuális nevelés tudná csökkenteni, amely a szexuális viselkedés mindhárom, említett dimenziójának magasabb szintjét biztosítaná.

Bizonyos értelemben különleges probléma a „reprodukciós szabadság” kérdése. A gyermekvállalás szabadságát ugyanis korlátozhatják egyrészt bizonyos objektiv körülmények, másrészt a szülő-szerepre vállalkozók szubjektiv éretlensége, fölkészületlensége. Bonyolítja a helyzetet, hogy az érintettek gyakran nem képesek sokoldalúan és elfogulatlanul megítélni saját gyermekvállalási szándékukat, nem kérnek tanácsot senkitől, s nem ritka, hogy a gyermekvállalást egészen más érdekek (pl. anyagi vagy egyéb előnyhöz jutás) szolgálatába állítják. Gyakori eset, hogy a családtervezés – s különösen a biztonságos fogamzásgátlás – lehetőségeit nem ismerik vagy elhanyagolják és a véletlenre bízzák. Ilyen esetekben a reproduktiv szabadság csak látszólagos, hiszen inkább ártanak maguknak és a születendő gyermeknek. Az ilyen szabadságjoggal való visszaélés elkerüléséhez intézményesen tudatosítani kellene, hogy a gyermekvállalás milyen hosszú távú és nehéz feladatok vállalását jelenti mindkét stülő számára, ézért komoly felkészülést igényel, amit a reproduktiv célú viselkedés megkezdése előtt bizonyítani szükséges. Vagyis el kell sajátítani a gyermekgondozási és nevelési szakismereteket (legcélszerűbben egy intenziv tanfolyamon) , s az alkalmasságot a szülőségre speciálisan képzett szakembereknek kellene elbírálni. (Némileg hasonlóképpen, mint ahogy ma at örökbefogadásra vagy a nevelőszülőségre való alkalmasságot elbírálják.)

2. A szexuális egészség biztosításának elsőkén elsőként említett jogához szorosan kapcsolódik a második: A szexuális autonómia és a nemi szervek sértetlenségének és védelmének joga. Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a világ más részein élő, kb. egymillió nőnek a védelmét szolgálja, akiket lánykorukban nemi szervük megcsonkítása fenyeget, pl. a hüvelynyílás összevarrása vagy a csikló kimetszése és hasonlók. Pedig nemcsak erről van szó, hanem a nemi élettel kapcsolatos, autonóm döntések lehetőségének biztosításáról. Ennek előfeltétele, hogy mindkét nemet egyaránt képessé kell tenni autonóm döntésekre, mégpedig a valóban korszerű és kulturált etikai értékek alapján. A kérdés csak az, hogy melyek ezek az értékek? Ugyanis abszolút és univerzális etikai értékek csak az egyházak szerint léteznek, de egyházanként ezek is különbözőek. A kulturtörténetből tudjuk, hogy az erkölcsi normák koronként és társadalmanként változnak, de többnyire kényszerítő erővel hatnak; így valóban autonóm döntésekre régebben csak a kivételes helyzetűeknek volt lehetőségük. A modern társadalomban ezek a lehetőségek már szélesebb körűek, de realizálásuk nagy mértékben függ az egyén szociális körülményeitől, értékrendjétől és szexuális kultúrájának minőségétől. Egy felvilágosult, egyenlőségelvű, vallási tanokhoz nem kötődő férfi vagy nő nyilván sokkal előnyösebb helyzetben van az autonóm szexuális döntéseket illetően, mint a bármilyen előítéletekkel terheltek.

3. Ugyanez vonatkozik a többi szexuális jogra, így pl. a szexuális magánélet, egyenlőség és élvezet jogára is. A nemi élet mindenkinél a magánélethez tartozik, amibe senki nem avatkozhat be, legalábbis mindaddig, amíg az egyén szexuális viselkedése nem sérti mások jogait. Sajnos, ezt sokan (pl. egyházak, felekezetek, rokonok, médiumok vagy „hivatalos szervek) ma sem veszik komolyan, s különböző, rég elavult, de érdekeiket szolgáló ürügyekkel beleszólnak az egyén szexuális magánéletébe (mint ahogyan ez pl. a régebbi, amerikai elnök, Clinton esetében is történt), s ezzel az egyénen is túl terjedő, káros bonyodalmakat okoznak. Gyakori, hogy meg akarják szabni az egyéni nemi élet formáját, körülményeit, sőt, célját is. Az egyik világegyház csak a monogám házasságon belüli, heteroszexuális és gyermeknemzést célzó nemi életet hagyja jóvá, a többit súlyos bűnnek tartja. Ezzel pedig erősen korlátozza nemcsak a szexuális magánélet jogát, hanem a szexuális egyenlőség és élvezet jogát is, hiszen diszkriminálja, elítéli pl. a homoszexuális viselkedést, a házasság előtti vagy azon kívüli nemi életet, a fogamzást kizáró szeretkezést vagy az önkielégítést. Azonkívül bűntudatot kelt a nemi élet sokféle változatával kapcsolatban, s ezzel funkciózavarokat, neurotikus és pszichoszomatikus tüneteket indukál.

4. A szexuális egyenlőség jogából következően sokak számára közhelynek tűnhet, hogy a nőknek ugyanolyan szexuális jogaik vannak,mint a férfiaknak. Pedig csak elvileg és jogilag közhely, a gyakorlatban még korántsem valósult meg általánosan nálunk sem. A „kettős erkölcs” ugyanis még nagyon is érvényesül: a nők szexuális viselkedését sokkal szigorúbban értékei a közvélemény, mint a férfiakét.. Éspedig nemcsak a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élőkét, hanem az „együtt-járókét” is. A nők autonóm szexuális döntéseit a férfiak nehezen bírják elviselni (még azt sem, ha pl. épp nincs kedvük a szexuális együttléthez). Egy nyitott és szabad párkapcsolatban viszont a szexuális egyenlőséget magától értetődőként fogadják el. Vagyis a nőnek ugyanolyan joga van bármilyen szexuális viselkedéshez – így a szex kezdeményezéséhez, elhárításához, módjának alakításához vagy tárgyának megválasztásához – mint a férfinak. Az igények összehangolása (kölcsönös alkalmazkodással) mindkét fél feladata és felelőssége, de szem előtt tartva, hogy ez egyik fél számára se jelentsen áldozatot.

5. Ugyancsak a szexuális egyenlőség jogából következik a szexuális orientáció szabad gyakorlatának elfogadása, amennyiben az nem káros sem az egyénre, sem másokra nézve. Vagyis a homoszexuális vagy a biszexuális beállítottságúaknak és általában a „transzgender” igényűeknek egyenlő jogaik vannak a heteroszexuálisan orientáltakkal. Ezt ma még kevesen tudják elfogadni nálunk, a trend azonban egyértelmű. Hasonlóképpen problematikus a helyzet az életkorhoz kapcsolódó diszkriminációk megszűntetése terén. Ez részben az idősekre, részben (és főleg) a fiatalokra vonatkozik. Köztudott, hogy a hagyományos,vallási alapú felfogás szerint a fiataloknak tartózkodniuk kell a nemi élet bármilyen formájától, egyrlszt, meert ez számukra bűnös és káros, másrészt nem is képesek vagy alkalmasak rá. Ezzel szemben a tudomány legalább száz éve megállapította, hogy létezik nemcsak ifjúkori, hanem gyermekkori szexuális élet illetve viselkedés, s ez kedvező feltételek esetén korántsem káros, hame, hasznos az egyén fejlődése szempontjából. A kedvező feltételek biztosítása elsősorban az egyéni (pszicho(szexuális fejlődés normális menetének, szabályszerűségeinek ismeretére van szükség. Vagyis a gyermeki és ifjúkori szexuális megnyilvánulásokat nem tiltani és büntetni, hanem segíteni és irányítani kell, átfogó szexuális neveléssel. A kulturált szexuális viselkedés, az élvezet és kielégülés képességének kialakítása ugyanis a testi-lelki harmónia, a jó közérzet egyik legfőbb forrása.

6. Az érzelmek szexuális kifejezésének joga első pillantásra kicsit meghökkentőnek tűnhet. Azonban nyilván nem bármifajta érzelemről van szó, hanem csupán a nemiséggel kapcsolatos (lehetőleg pozitiv) érzelmekről. A felvilágosult és nyitott személyiségek alap-attitüdje pozitiv viszonyulást jelent a nemiséghez, mint az emberi élet egyik alapvető jellemzőjéhez. Ezt sokféleképpen, mindenekelőtt a szexuális tabuk mellőzésével és az egészséges szexualitás igénylésével lehet kifejezni. Természetesen csak annyiban, amennyiben ezzel nem sérti mások jogos érdekeit és emberi méltóságát. De ha pl. szerelmes és viszonzásra, elfogadásra talál, akkor joga van érzelmeinek szexuális kifejezéséhez, szavakkal és testi gyengédséggel egyaránt. Végeredményben arról van szó, hogy akik igénylik a szexet, pontosabban az erotikus viselkedést, azok ezt megfelelő formában kifejezhetik, s meg is valósíthatják, ha ezzel sem önmagukat, sem másokat nem károsítanak. Ez az önkielégítésre és a szerelem nélküli szexuális kapcsolatra is érvényes, hiszen a megkívánás önmagában is egy pozitiv érzelem. A lényeg a kihasználás és visszaélés kerülése.

7. Nagyjából ugyanezt fejezi ki a szabad szexuális kapcsolatok joga. Azt jelenti, hogy nem feltétlenül kell házasságot kötni, vagy érzelmileg elköteleződni egy szexuális kapcsolat létesítéséhez vagy fenntartásához. Ami viszont feltétlenül szükséges: a helyzet megértésén alapuló, erőszak mentes megegyezés a kölcsönös őrőmszerzés módjában; s ugyanakkor vigyázni arra, hogy kapcsolatuk ne veszélyeztesse se a résztvevők, sem pedig mások jelentős és jogos érdekeit. Ezzel a megszorítással lehet a szexuális kapcsolat szabad és erkölcsileg kifogástalan. Az így körülírt, tág keretbe természetesen nem fér bele a gyermekekkel, betegekkel, értelmi fogyatékosokkal vagy a kapcsolatot nem kívánó vagy élvezni nem tudó egyénekkel létesítendő, szexuális kapcsolat. Beleférhet viszont a házasság előtti, vagy azon kívüli, a hagyományos (vaginális) közösüléstől eltérő, hetero-, homo- vagy biszexuális kapcsolat is, ha megfelel a jelzett kritériumoknak. (Amelyek azonban nemcsak a kapcsolatlétesítésre, hanem annak megszakítására is érvényesek.)

8. Ugyancsak fontos, bár tisztázandó a szabad és felelős döntés joga a gyermeknemzést illetően. Elvileg minden felnőttnek egyenlő joga van a gyermeknemzéshez; feltéve, hogy képes a szabad és felelős döntésre! A döntés szabadsága kényszer nélküliséget és szabad elhatározást jelent. Itt azonban nemcsak a külső, hanem a belső kényszer lehetőségével is számolni kell. A döntés akkor felelős, ha előzetesen és minden lehetséges szempontból figyelembe veszi a gyermeknemzés következményeit, nemcsak önmagára, hanem az érintett partnerre, sőt, a születendő gyermekre nézve is. A döntés csak akkor felelős, ha a partnerek közösen mérik fel és vállalják a gyermeknemzés következményeit és a rájuk háruló feladatokat.

9. Az eddigiekben vázolt jogok érvényesítése elsősorban az egyéni viselkedésen múlik. A következő három szexuális jog megvalósításához viszont a társadalom bizonyos intézményeinek aktiv közreműködése szükséges. Ilyen pl. a tudományosan megalapozott szexuális információkhoz való jog. Ez főleg két dolgot jelent: gondoskodni kell a tudományosan megalapozott szexuális ismeretekről és ezek széles körű hozzáférhetőségéről. Vagyis az adott ország államilag jóváhagyott és támogatott kutatási és oktatási intézményeinek gondoskodniuk kell a nemiséggel kapcsolatos kutatásokról – többek közt adatgyüjtésekről, felmérésekről a nemek viszonyát, szexuális egészségi állapotát és az ebből adódó feladatokat illetően --, továbbá ezek publikálásáról a nyomtatott és elektronikus média révén. A tudományos szexológiai ismeretek közegészségügyi jelentősége és érvényesülése érdekében előnyt kell biztosítani számukra az elavult ismeretekkel és misztikus hiedelmekkel, előítéletekkel szemben

10. Ezt egyértelműen megerősíti az átfogó szexuális neveléshez való jog, amelynek biztosításában – legalábbis elvileg – minden társadalmi intézménynek részt kell vennie. Kivéve természetesen azokat az intézményeket, amelyek a tudományosan megalapozott és átfogó szexuális nevelésre nem képesek, vagy csak másfajta (korlátozó, szexellenes) nevelést tudnának nyujtani. Elég nyilvánvaló egyébként, hogy az átfogó szexuális nevelés elsősorban a közoktatási és köznevelési intézmények feladata. Éspedig egyik fő feladata a kulturált magánéletre és egészséges életmódra nevelés keretében, amire a hivatásos nevelőket sokoldalúan ki kell képezni és oktatását külön tárgyként, megfelelő óraszámban biztosítani. Minthogy a nevelhető egyének univerzális emberi jogáról van szó, ebből senkit sem szabad kihagyni, függetlenül a szülők, vagy más társadalmi tényezők véleményétől. Ha a szülők – és általában a felnőttek – nem kapták meg ifjabb korukban az említett, átfogó szexuális nevelést, akkor ezt a felnőtt-nevelés keretében, a médiák segítségével pótolni kell.

11. Mindezekből logikusan következik a szexuális egészség védelmének és ápolásának joga. Ez elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások) időbeni felismerése és megváltoztatása jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel. Ha pedig már kialakult, szexuális funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi orientáció zavarairól van szó, akkor bárki számára igénybe vehető legyen a pszichológiai vagy orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett szexuálterapeuták segítségével.

Minthogy ez idő szerint a felsorolt és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által is fontosnak tartott és minden ország jogrendszerébe bevezetésre ajánlott, univerzális szexuális jogok érvényesülését hazánk még nem tudja biztosítani, egyelőre csak feltételezés, hogy a nemek viszonyának alakulása ebbe az irányba tart.

A nyitott párkapcsolatok főbb előfeltételei

Ma már közismert, hogy a felnőttkor elérése még nem jelenti a párválasztási érettség automatikus bekövetkezését. Sok felnőtt még egyáltalán nem készült fel sem a párválasztásra, sem az együttélésből (és az esetleges gyermekvállalásból) adódó feladatok megoldására. S vannak olyanok is, akik egész életükben nem válnak erre igazán alkalmassá. A harmónikus intim-kapcsolat fenntartása ugyanis egészséges és nyitottságra érett személyiséget feltételez. A felnőttek jelentős része azonban, sajnos, nem ilyen, mert személyisége és pszichoszexuális fejlődése zavart szenvedett, elakadt, neurotizálódott, szenvedélybeteggé vált stb. S minthogy a szükséges nevelés hiányában nem sajátította el a szexuális-párkapcsolati kultúrát, nehezen tud tartósabbnak szánt párkapcsolatot kialakítani. S az mindenképpen rizikó mindkét fél számára, mert teljesen bizonytalan, hogy elősegíti-e a párkapcsolati érettség kialakulását, vagy éppen ront a helyzeten. Egy vagy több párkapcsolat vagy éppen házasság rendszerint áldozatául esik a fölkészületlenségnek, s ennek következtében sokan abbahagyják a további próbálkozást.

Egyes szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy a fiatalok nem látnak elég jó mintákat maguk körül. Kevés a jó házasság; a szülők többsége is elvált vagy rossz házasságban él, holott épp nekik kellene jó példát mutatniuk. Csakhogy egyrészt a szülők sem kaptak intézményes felkészítést a házasságra; másrészt ami nekik esetleg megfelelt, az nem biztos, hogy a fiataloknak is beválik. A szülőkre tehát többnyire nem lehet támaszkodni ilyen szempontból. Még jó, ha nem akadályozzák gyermekeik újszerű felkészülését, például elavult normák, korlátok állításával. Több segítség lenne várható az iskolától; de ahhoz előbb a pedagógusokat kellene erre felkészíteni. A mai gyakorlat szerint a fiatalok egy része vallásos erkölcs-prédikációkat kap (fölkészítés helyett); a többiek pedig véletlenszerűen, pl. olvasmányokból, szexfilmekből csipegetnek föl ismereteket, s persze egymást „világosítják fel” Az így beszerzett információtömeg aztán tele van tévedésekkel, előítéletekkel, mítoszokkal, amelyek kritikai értékeléséhez nincs megbízható vezérfonaluk. Ezért inkább csak vaktában kísérleteznek az érzelmi és szexuális igényeik kielégítésével, különböző romantikus vagy vulgáris illúziók alapján.

Szakértők szerint a mai tizenévesek „poligám fázisba” kerülnek, vagyis elég gyakran cserélnek partnert, sőt, párhuzamos randevúkat bonyolítanak. A fölkészülés szempontjából ez tulajdonképpen előnyösnek is mondható. Igy alakulhat ki ugyanis az „összehasonlítási alap”, ami a későbbi, reális és átgondolt párválasztáshoz elengedhetetlen. Vizsgálati adatok azonban azt mutatják, hogy az így szerzett tapasztalatok többnyire felszínesek; a futó kalandok és rövid viszonyok ugyanis alig fejlesztik a tartós párválasztáshoz szükséges ismereteket és készségeket. Általában segítséget sem kapnak élményeik (és csalódásaik) feldolgozásához. Ezért egyre újabb kalandokat keresnek, vagy passziv, várakozó álláspontra helyezkednek, bízva a véletlen szerencsében. Ebben nagy szerepe van az „ösztönösségre” (tulajdonképpen a spontaneitásra, a véletlenre) hagyatkozásnak. Amit valójában azért becsülnek túl, , hogy ne kelljen tudatosan szembenézni a problémákkal. „Ösztönösség” ugyanis az embernél tudvalevőleg nem létezik. Amiről sokan azt hiszik, hogy ösztönös, vagyis velük született, az valójában észrevétlenül, különböző hatások következtében kialakult, vagyis tanult viselkedés. Sigmund Freud követői ugyan szinte minden viselkedést igyekeznek ösztön-törekvésekkel magyarázni, de a mai szexológia ezt megalapozatlan hipotézisnek tartja és nem fogadja el.. (Tehát a szerelem sem ösztönös, hanem tanult képesség.)

A szerelem érzése önmagában semmiképpen sem elegendő a jó párválasztáshoz és harmónikus párkapcsolathoz. Ez az érzés könnyen változó és múlékony, így nem ajánlatos csak erre alapozni egy párkapcsolatot. A párválasztás ugyanis hosszú időre, lehetőleg egész életre szóló döntés. Nagyobb „beruházás”, mint amikor lakóházat vagy öröklakást veszünk. (Nem véletlen, hogy a „házasság” a „ház” szóból származik.) Előnyeit és hátrányait hosszú éveken át naponta érezhetjük. Nem ajánlatos tehát egy aktuális megkívánásra vagy éppen szerelemre alapozni a döntést. A valódi szerelem ugyan jóval több, mint szexuális megkívánás, bár ifjúkorban gyakori, hogy az utóbbit címkézik szerelemnek. A „meglátni és megszeretni” valójában megkívánást jelent; amiből esetleg kifejlődhet szerelem is. Ám, hogy mi a szerelem, azt már sokféleképpen próbálták meghatározni, de egységes és átfogó definiciót nem tudtak adni. A jelenség lényegét korábban (Szilágyi V. 1988) így írtam körül:

A szerelem eredendően a szexuális vágy (és viselkedés) humanizált és individualizált változata, amihez többféle más igény is kapcsolódik. Az igények kielégítésén kívül a szerelem tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a szexuális reagálókészség és az empátiás (beleélő) készség. De ezeken kívül is jó néhány készség és képesség játszhat benne szerepet. Mindezek egyénre jellemző fejlettségétől függ a szerelmi képesség fejlettségi szintje. Ez fokozatosan alakul ki és válik érettebbé a pszichoszexuális fejlődés során, aminek része a partnerideál kialakulása. A szerelem azzal kezdődik, hogy az egyén megtalálni véli a partnerideálját megtestesítő partnert, akire régóta nagy szüksége van.

A szerelem alapját tehát a különböző egyéni szükségletek képezik. E sokféle szükséglet kielégítésére legalkalmasabb személy kiválasztásában nyilvánvalóan nagy a tévedések kockázata. Egyrészt már a partnerideál tudatosult része is megtévesztő lehet,, amennyiben nem az egyén valóban legfontosabb igényeit tükrözi. A reális partnerideál reális énképet – vagyis reális önismeretet – feltételez. De téves lehet annak megítélése is, hogy az adott partner valóban (és a lényeget illetően) hasonlít-e a partnerideálhoz; vagyis alkalmas-e a legfontosabb igények kielégítésére, vagy csak a projekció, a bennünk élő vágyak vele történő kielégítésének elképzelése miatt véljük őt ideálisnak, vagyis látjuk „rózsaszín szemüvegen át”. Másrészt azt is számításba kellene venni, hogy mi magunk mennyiben vagyunk alkalmasak a választandó partner egyéni igényeinek rendszeres kielégítésére? Ennek felmérése nem könnyű dolog; hosszabb időt és teljes őszinteséget igényel.

Épp ezért nem ajánlatos „fülig szerelmesen” fejest ugrani egy házasságba, vagy élettársi együttélésbe. Ezért lehet hasznos, ha előbb néhány partnert alaposabban megismerve észrevesszük, hogy egyik sem egészen olyan, amilyennek eredetileg láttuk. Igy fölvérteződhetünk a meggondolatlanságok ellen.. Egy partner alapos megismeréséhez persze idő és rendszeres együttlétek kellenek. Olyan együttlétek, amelyek különböző helyzetekben „próbára teszik” nemcsak a partnert, hanem önmagunkat és az egymáshoz való viszonyt is. Ennek legcélszerűbb módja a próbaházasság, ami általában együttélést – vagy majdnem együttélést – jelent, előre meghatározott ideig: legalább néhány hónapig, de legfeljebb egy évig. Ez ma már egyre gyakoribb és jól bevált formája a párválasztásnak és a házasságra készülésnek.

A régi erkölcsi felfogás viszont elítélte a próbaházasságot, s egyáltalán a házasság előtti szexuális kapcsolatokat.. Az utóbbiak ma már elfogadottá váltak, nemcsak a fiúk, hanem a lányok számára is. Próbaházasság igénylése akkor volt gyanús, ha valaki még a szexuális kapcsolat létesítése előtt próbaházasságot ajánlott, holott csak szexuális céljait akarta elérni. Ezért a próbaházasság fő feltételei:

1. Legalább pár hónapos együttjárás, nemi kapcsolat.

2. Kölcsönös, mély vonzalom, házassági szándék.

3. A ideiglenes együttélés megvalósíthatósága.

4. Megbízható fogamzásgátlás alkalmazása a próbaházasság időszakára.

Az utóbbi azért fontos, mert egy „már útban levő” gyermek kényszerítően befolyásolhatja a döntést.. De az is fontos, hogy a próbaházasság csupán egy meghatározott idejű együttélési kísérlet, amelynek eredménye alapján szabadon dönthetnek a további együttélésről vagy házasságról. Ajánlatos egyértelmű szerződést kötni (szóban vagy írásban), s ebben rögzíteni a próbaházasság célját, feltételeit és határidejét. Ugyancsak ajánlatos e kísérlet során külön-külön naplót vezetni a viszony alakulásáról, mert ez nagyon megkönnyítheti a végső , közös értékelését. A próbaházasság akkor nyújt használható eredményeket, ha a partnerek teljesen úgy élnek, mintha házasok lennének. Tehát nem próbálnak másként viselkedni, a „szebbik oldalukat” mutatni, hanem az igazi önmagukat adják; nem rejtegetik az esetleges rossz szokásaikat. Igy derülhet ki, hogyan reagál ezekre a partner.

A kísérletet megnehezíti, hogy egyrészt természetesen viselkedjünk (ne „játsszuk meg” magunkat), másrészt viszonylag tárgyilagosan figyeljük a partner viselkedését. Épp ezért célszerű előre tisztázni önmagunk számára, hogy mit akarunk megfigyelni a partnernél. Nem árt, ha időnként úgy alakítjuk a helyzetet, hogy sor kerüljön a megfigyelendő viselkedésre. Ehhez persze tudni kell, hogy számunkra mi az igazán fontos a partner viselkedésében, tulajdonságaiban, képességeiben. Mit szeretnénk kapni, s mit tudunk adni cserében?

Vagyis sor kerülhet a csereértékek számbavételére. Ami azért nem könnyű, mert ezek ritkán tudatosulnak teljesen, s akkor is inkább a külső megjelenés kívánalmai; a termet, a divatosság, a sex appeal. Alaposabb és érdemlegesebb megközelítéshez segíthet viszont például a csereelmélet párválasztási alkalmazása. Ennek egyik alaptétele, hogy az emberi kapcsolatokban mindig a legkülönbözőbb értékek cseréjére kerül sor. A kapcsolat akkor jó, ha a cserére kerülő értékek legalább nagyjából egyensúlyban vannak, s mindegyik fél azt kapja a másiktól, amire szüksége van. Az értékegyensúly tartós hiánya a kapcsolat létét veszélyezteti, szakításhoz vezethet. Értéket számunkra olyan tulajdonság illetve viselkedés jelent, ami megfelel a fontos igényeinknek, kielégíti valamely testi vagy lelki szükségletünket. Ilyen értékeket keresünk a lehetséges partnerekben.

Hasonlattal élve olyan ez, mint amikor bevásárolni indulunk az áruházba vagy a piacra – ez esetben pl. a „házasságpiacra” --, s fejünkben (vagy kezünkben) a lista, hogy mit akarunk beszerezni. Sokaknak persze nincs semmilyen listájuk, csak valami homályos vágyuk, hogy szükségük volna valamire (vagy valakire), s ha körülnéznek, hátha megtalálják. Ök asok, akik szívesen hivatkoznak a sorsra, az ösztönös megérzésekre, s várják a jó szerencsét. Nyilvánvalóan előnyösebb a helyzete annak, aki pontosan tudja, mit keres, hiszen ennek alapján könnyebben talál rá a keresett „árura”. Egyes szakemberek (pl. Wanderer, Z. & Fabian, E. 1979) azt ajánlják, hogy a párválasztásra készülő állítson össze egy „beszerzési listát” a keresett tulajdonságokról. Például így:

Milyen férfit keresek?

Testi jellemzői: Velem nagyjából egyidős vagy nem sokkal idősebb, lehetőleg kicsit magasabb, erősebb, jó megjelenésű, ápolt, borotvált, egészséges, nem kövér vagy sovány, értelmiségi típus…

Tulajdonságai: Intelligens és művelt, rendszerető, jó szervező, becsületes és megbízható, határozott és célratörő, jó humorérzékű, segítőkész, szereti a gyermekeket… (és így tovább)

Egyéb, titkos vágyak: Jó anyagi helyzetű (saját lakás, kocsi), tökéletes szerető (nemcsak önmagára gondol, mindig kielégít), társaságkedvelő, jó modorú, alkalmazkodó… (és így tovább)

Milyen nőt keresek?

Testi jellemzői: Jó alakú, csinos, vonzó, szőke, kék szemű, selymes, barna bőrű, nagy és feszes mellű, kerek csipőjű, hosszú combú, finom, nőies mozgású… (és így tovább)

Tulajdonságai: Ápolt, jó ízlésű, ért a háztartáshoz, gyermekszerető, jó szakmája van, össze tudja egyeztetni a munkát és a családot, van kézügyessége, szereti a természetet. A kirándulásokat; nem gátlásos, élvezi a szexet…(és így tovább)

Titkos vágyak: Jó, ha van némi saját vagyona, de tud takarékoskodni; s beszél legalább egy idegen nyelvet.

Mindez természetesen csak egy példa a sok közül, hogy milyen „bevásárlási listákat” lehet készíteni. Saját értékkeresési szempontjait mindenki csak maga tudja összeállítani. Ajánlható, hogy először válogatás nélkül írjon le mindent, ami eszébe jut a partnerideálról. Amikor aztán már elég hosszú a lista, jelölje ki belőle azokat a tulajdonságokat, amelyeket legfontosabbnak, sőt, nélkülözhetetlennek tart leendő házas- vagy élettársánál.. A másik csoportba a kevésbé fontos, nélkülözhetőbb tulajdonságok kerülhetnek.

Egy ilyen kétrészes „kívánságlista” a továbbiakban a mérce vagy mérleg szerepét töltheti be. Ha van már jelölt, akkor a lista alapján sorra vehető, hogy mennyiben rendelkezik a kívánt tulajdonságokkal. Ha ezekből valami hiányzik, átgondolható, mennyiben tudnánk azt tartósan nélkülözni, vagy milyen lehetőség van annak pótlására. Egy próbaházasság során ez általában kideríthető. Végleges elköteleződést azonban nem indokolt azzal a reménnyel kötni, hogy „majd úgyis megváltozik!..” vagy éppen „majd megnevelem!” Alapvető változásokat ugyanis nem ajánlatos várni egy felnőtt és már attitűdjeiben, szokásaiban stabilizálódott embertől. Kivétel az olyan eset, amikor ő maga is komolyan akar változni, éspedig nemcsak a partnere kedvéért. Ilyenkor még alapvető változás is elképzelhető – ha másként nem, akkor szaksegítséggel.

Az ilyen kívánságlista azonban csak az egyik oldala a csereértékek számbavételének. Nyilván nem csak azt kell tisztáznunk, hogy milyen értékeket keresünk a partnerben, hanem azt is, hogy mit tudunk adni cserébe. Tehát fel kell mérnünk saját értékeinket, azok hiányosságait is beleértve. Amihez reális önismeret szükséges, s itt komoly nehézségekbe ütközhetünk. Önismeretünkről ugyanis kiderülhet, hogy elég megbízhatatlan és túlságosan szubjektiv. Legjobb ilyenkor egy (vagy több) szakember segítségét igénybe venni. De ha és amig ez nem lehetséges, vegyünk szemügyre néhány javaslatot egy személyiség-leltár elkészítésére. Először is: Meglévő pozitivumok” címmel írjuk össze a kedvezőnek tartott tulajdonságainkat; kezdve a külső megjelenésen, folytatva a jellemvonásokkal, a szakismereti előnyökkel, egyéni képességekkel és szokásokkal. Ez után persze a „Meglévő negativumok” is következzenek. Az így elkészült személyiségleltárt hasonlítsuk össze a keresett vagy kiválasztandó partnerrel kapcsolatos kívánságlistával, s mérlegeljük: vajon összhangban van-e a kettő? Tudunk-e elegendő csereértéket nyújtani egy számunkra ideális partnernek? Ha pedig nem egészen, akkor mennyiben kell megváltoztatnunk önmagunkat -- vagy a keresett partnerről kialakított elképzelést?

Ennek során vegyük figyelembe, hogy az összeillés mérlegelésének fő szempontja a hasonlóság, pontosabban a belső tulajdonságok hasonlósága. Ezt valószínűsíti pl. a keresett partner hasonló származása és társadalmi helyzete, iskolai végzettsége, foglalkozása vagy érdeklődési köre, értékrendje stb. Mérlegelésünk helyességéről pedig ajánlatos kikérni néhány közelálló személy (közös ismerős, jó barát, rokon) véleményét. Bár ez hasznos lehet, csak az önmagukat őszintén feltáró, kritikai gondolkozásra és érett szerelemre képes partnerek tudják illúziók nélkül eldönteni, hogy összeillenek-e. Ilyenkor azt is értékelniük kell, hogy milyen szempontból nem teljes az összeillés, s ez mennyiben veszélyeztetheti kapcsolatuk alakulását.

A következő nagy feladat annak tisztázása, hogy valójában mit várnak a tervezett együttéléstől vagy éppen házasságtól? Némileg leegyszerűsítve, a csereelmélet alapján egy adásvételi szerződéshez hasonlóan tisztázzuk, hogy ki mit kér, és mit ajánl cserében? Nem túl üzleties dolog ez? Hát nem az a fő, hogy a partnerek szeressék egymást, s akkor majd mindegyikük megteszi a tőle telhetőt? A romantikus szerelemkultusz hívei hajlamosak ilyen illúziókba ringatni magukat. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a házasság(szerű együttélés) szerződés két ember között, egymás elkötelezett segítésére. A családjogi törvény pedig előírja a szerződő felek jogait és kötelességeit. A mindenkire érvényes előírásokon kívül azonban minden párnak külön szerződése is lehet. S többnyire van is, akár megbeszélik és írásba foglalják, akár nem. A ki nem mondott, csak sejtetett és magától értetődőnek tartott elvárásokból azonban sokkal könnyebben támad zavar, mint a kimondottakból.

A konkrét elvárások megbeszélése nem mindig könnyű és kellemes időtöltés. Ugyanis sok a félreértési lehetőség. Hiszen pl. egy hangsúlyozott elvárás könnyen követelésnek tűnhet. S aki úgy érzi, hogy fontos számára a partner, az nehezen meri megkockáztatni (főleg a „kényesebb jellegű”) elvárásainak nyilt és hangsúlyos kifejtését. (Különösen, ha még önmagának sem fogalmazta meg pontosan.) A legelső lépés mindenképpen a saját elvárásaink és ajánlásaink tisztázása. Például a következő témakörökben:

1. Mit szeretnék és tudok adni a kedvesemnek?

2. Mire van szükségem, mit igénylek tőle?

3. Mire vagyok hajlandó, és mire nem a kapcsolatunk érdekében?

4. Tőle mi várható – és mi nem?

Ugyanezekre a kérdésekre természetesen a partnerünk válaszait is ismernünk kell., mert csak ennek alapján lehet tisztázni a kölcsönös elvárásokat, és megkötni egy véglegesnek szánt intimkapcsolati, együttélési (házassági) szerződést-. Egyébként ajánlatos ezt írásba foglalni, hogy az esetleges későbbi viták során könnyebben lehessen hivatkozni rá.

De mit tartalmazzon egy ilyen szerződés?

„Receotet” erre nem lehet adni, hiszen a szerződés tartalma a párkapcsolat jellegétől függően egészen különböző lehet. Legfeljebb írányelvként említhetjük meg az elvárások egyeztetésének fontosabb területeit:

a) Megállapodás a gyermekvállalásról és családtervezésről: hány gyermeket akarunk és mikor, milyen feltételekkel? Azonkívül ki és hogyan vesz részt a gondozásukban és nevelésükben, tehát milyen lesz a szülői szerepmegosztás?

b) Megállapodás a háztartási munka megosztásáról: hogyan fogják ellátni a bevásárlással, főzéssel, mosással. Takarítással és hasonlókkal kapcsolatos feladatokat? Állandó reszortok lesznek, vagy periodikusan váltogatják egymást a különböző háztartási feladatok elvégzésében?

c) Megállapodás a közös vagyon és a jövedelmek kezeléséről, beosztásáról. Mi az, ami külön vagyon marad? Saját jövedelméből ki mennyit ad a közös kasszába és mennyit tart meg belőle? Hogyan készítenek költségvetést és hogyan döntenek a nagyobb kiadásokról? Milyen beruházásokra kell pénzt gyűjteni?

d) Megállapodás az egyéni szabadság, a nyitottság mértékéről. Milyen mértékig tarthatnak kapcsolatot a szülőkkel és rokonokkal, a régi és az újabb barátokkal vagy partnerekkel? Mennyi szabadidőt igényelhetnek egyéni célok és igények megvalósítására, egyéni élményekre? Mit jelent számukra az egymás iránti hűség?

Főleg az utóbbi terület jelenthet új lehetőségeket egy intim párkapcsolatban. Ám az ilyen „kényes kérdések” nyilt megbeszélésére legtöbben fölkészületlenek. Pedig ezek legalább olyan fontosak, mint az előző három. Sok későbbi vitát, konfliktust előzhet meg, ha sikerül előre megállapodni az intim párkapcsolat alapvető nyitottságában. Ez ugyanis mentesíthet a szerződés későbbi „újraírásától”., ami többnyire feszültségekkel jár. Érdemes tehát a párkapcsolatot jól megalapozni. Végül is életünk egyik legnagyobb feladatának, magánéletünk „jó sínekre helyezésének” megoldásáról van szó.

Meglévő párkapcsolat értékelése és fejlesztése

Minthogy a felnőttek nagyobbik hányada még többé-kevésbé hagyományos, zárt házasságban él, amely már nem felel meg korunk egyre nyitottabb társadalmának, jogosan merül fel az igény az adott párkapcsolat értékelésére és továbbfejlesztésére. Első lépésként nyilván fel kell mérnünk a párkapcsolat állapotát és jellegét, hogy arról minél megbízhatóbb és tárgyilagosabb képet kapjunk. Ez külső (baráti vagy szakemberi) segítség nélkül nem könnyű feladat. Hiszen nyilván jó adag elfogultsággal számolhatunk (akár pozitiv, akár negativ értelemben). A párkapcsolatok beválásának szokásos kritériumai – az elégedettség, a tartósság, az egymás iránti szeretet stb. – keveset árulnak el a kapcsolat zárt vagy nyitott jellegéből. A zártság ugyanis nem föltétlenul okoz elégedetlenséget, hiszen a hagyományos házasságban élők többnyire nem is tudják, hogy kapcsolatuk lehetne más jellegű is.

A zárt házasságnak (vagy párkapcsolatnak) elsősorban a nők a kárvallottjai, s gyakran mégis ragaszkodnak hozzá. Sőt, sokan azt hiszik, hogy házasságuk akkor lenne igazán boldog, ha még zártabb lenne: ha örökké együtt lehetnének társukkal és ismernék minden percét és mozdulatát. Ám ahhoz, hogy valaki jónak érezzen egy hagyományos, zárt kapcsolatot, akaratlanul is önbecsapásra van szükség. J. Bernard (1973) jogosan ír a nők „rejtett deformitásáról”, amit a hagyományos légkör és nevelés hozott létre bennük. Olyasmi ez, mint a régi Kínában a leánygyermekek lábának elkötözése, deformálása -- úgy, hogy a végén tipegni is alig tudtak! --, ami ellen az érdekeltek egyáltalán nem tiltakoztak, mert mindenki azt hitte, hogy ettől szebb lesz, avagy ez a boldog házasság előfeltétele.

A zárt házasság elfogadása, preferálása tehát nem a hagyomáűnyos házasságforma „beválását” vagy éppen „természetességét”, hanem csupán a közvélemény és nevelés hatalmát tanúsítja. Nemzedékek során át belénevelték az emberekbe, hogy a jó házasságban az asszony Ura a férj (ezért hívja „uram”-nak); ilyennek kell szeretni, mert nincs más választás. Egy ilyen alá- és fölé-rendelt helyzetben a teljes és kölcsönös bizalom hiánya folytán biztonságérzetet csak a házasság zártsága nyújtott. Ezt a zártságot azonban a legtöbb férfi inkább csak a nő számára gondolta komolyan; amiből sok félreértés keletkezett.

A leggyakoribb félreértés a zártságot a házastársi hűséggel, a nyitottságot pedig a „megcsalással” azonosítja. Holott egy házasság lehet zárt jellegű akkor is, ha egyik (vagy akár mindkét) fél titokban megcsalja a másikat; s lehet nyitott akkor is, ha épp egyiknek sincs külső, szexuális partnere. A zártság ugyanis nemcsak a pár szexuális kapcsolatára lehet jellemző -- vagyis, hogy kizárólagos! --, hanem kapcsolatuk egyéb vonatkozásaira is. Másrészt az egyoldalú, vagy a másikra ráerőszakolt szexuális „nyitottság” csak torzképe, karikatúrája lehet az igazi nyitottságnak, amely kölcsönös egyetértésen és teljes őszinteségen alapul.. Ha tehát a problémát nem akarjuk a nevetségességig leegyszerűsíteni, akkor becsületes választ kell adni pl. ilyen kérdésekre:

1. Maradéktalanul megvalósul-e a nemek egyenjogúsága és egyenrangúsága a párkapcsolatomban? Miben nyilvánul meg köztünk a hagyományos, patriarchális szemlélet hatása?

2. Nem törekszünk-e önkéntelenül is a társunk kisajátítására, korlátozására? Nem gyanakszom-e rá; nem igyekszem-e ellenőrizni, hogy hol van és mit csinál? Nem várom-e el, hogy mindenben egyetértsen velem?

3. Elég szabadnak érzem-e magam ebben a párkapcsolatban? Nem korlátozza-e fontos céljaim elérését?

4. Nem jelentkezik-e féltékenység bármelyikünk részéről? Nem irigylem-e a partnerem sikereit, képességeit, helyzeti előnyeit stb? Tapasztalok-e nála hasonlót?

5. Gyakori-e, hogy átvesszük egymás szerepkörét, otthoni feladatait, vagy inkább ragaszkodunk a hagyományos munkamegosztáshoz?

6. Van-e lehetőségünk egy kis magánéletre, egyedüllétre, külön programokra, vagy mindig együtt igyekszünk tölteni a szabad időt? Egyáltalán, elegendő és tetszés szerint felhasználható szabadidővel rendelkezünk-e mindketten? Vagy arányosabban kellene ezt megosztani?

At utóbbi kritérium könnyen félreérthető, hiszen a sok, külön eltöltött szabadidő egymás elhanyagolását, a közös élmények korlátozását is jelentheti. Egy nyitott párkapcsolatban azonban az elkötelezettség, a szolidaritás és egymás állandó segítése azt is jelenti, hogy elegendő időt szánnak egymásra; rendszeresen megbeszélik egymás terveit és gondjait, s egyáltalán: szabadidejük jelentős részét együtt töltik. Minden párkapcsolat fejlődésének megvannak a maga szakaszai, amelyek felkészülést és együttműködést igényelnek. Különösen így van ez az egyik szakaszról a másikra való áttérés idején., amelyek új követelményeket állítanak a partnerek elé.

Az ezekhez való alkalmazkodás a korábbi viselkedés rugalmas módosítását, átalakítását teszi szükségessé. A zárt házasságban azonban az új szakasz követelményeihez csak hagyományos módon, a régi szerepsémák alapján tudnak alkalmazkodni, nem számolnak a nő megváltozott helyzetével. Ez feszültségeket és konfliktusokat idézhet elő. Amikor pl. egy férj a szülővé válás szakaszában is elvárja, hogy felesége a gyermek gondozásán kívül a háztartást is egyedül lássa el („Hiszen otthon maradhat!”), azonkívül ugyanolyan gyakran igényelje és élvezze a szexuális együttléteket; ez a szerepelvárás válságba sodorhatja a házasságot.

Fejlődési feladat azonban bármikor adódhat, ha külső vagy belső történések változást idéznek elő az élettársak viszonyában. Jó példa erre a szerelem elmúlása – egyik vagy mindkét részről --, ami új helyzetet hoz létre. Éspedig olyant, amit egy hagyományos, zárt házasságban nem lehet kielégítően megoldani. Ugyanis aki már nem szerelmes, az rendszerint kényszernek érzi a kapcsolat kizárólagosságát, az állandó együttlétet, az egyéni programok hiányát stb. Az így keletkezett fejlődési feladatot csak a kapcsolat nyitottá tételével, új alapokra helyezésével lehet megoldani. A nyitottság és a fejlődés ugyanis szorosan összefügg: mindegyik elősegíti a másikat.. A zárt kapcsolat ezzel szemben statikus, nem közösen és inkább rossz irányban fejlődik; ép ezért törékeny és válságokra vagy bemerevedésre hajlamos.

Amikor egy párkapcsolat feszültségei felhalmozódnak és válság közeleg, többféle reagálás lehetséges. Vagy nyiltan szembenéznek a problémákkal és együtt keresik a megoldást, vagy úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna; vagyis struccpolitikát folytatnak. Esetleg tudomásul veszik ugyan a bajokat, de félremagyarázzák (pl. bagatellizálják vagy épp ellenkezőleg, megoldhatatlannak tartják),, vagyis lényegében kitérnek előle., mintegy „szőnyeg alá söprögetik” – ahelyett, hogy eltakarítanák. Jó példa erre Ingmar Bergman „Jelenetek egy házasságból" című filmje, amely egy tipikus, zárt házasság válságba kerülését ábrázolja. Ilyenkor van szükség a házassági „szerződés” újraírására.

Bár sokféle ilyen szerződés van, közös jellemzőjük, hogy határozatlan időre szóló, nem teljes részletességgel kidolgozott, úgynevezett keretszerződések. Ezért időről időre pontosítani, bővíteni, módosítani kell. Esetleg a körülméányek és igények változása folytán egészében felül kell vizsgálni. A zárt házasságban azonban legfeljebb pontosításról lehet szó,, hiszen a zártság velejárója a merev ragaszkodás az eredeti elképzelésekhez, a hagyományos normákhoz. Ilyenkor a házastársak a nevelés során beléjük programozott sémákat követik; csak látszólag vagy felületesen alkalmazkodva a változó helyzet új követelményeihez.

Ha a beprogramozott sémák nagyon különbözőek, akkor a zárt házasság könnyen csatatérré válik vagy szétbomlik. A párválasztásban érvényesülő homogámia (Hasonló a hasonlóval társul elv) azonban a sémák alapvető hasonlóságát valószínűsíti, s ez az együttélés során többnyire csak fokozódik. A stabilizálódott, zárt házasságokban a házastársak valósággal „összenőhetnek”. Ez annyit jelent, hogy fokozatosan elsorvad szinte minden, ami bennük egyéni és különböző volt, s fölerősödnek a hasonló vonások. Ezzel persze az egyéni és kapcsolati fejlődés lehetősége is erősen csökken. A nivellálódásnak ez a folyamata egy fizikai jelenségre az ún. entrópiára emlékeztet.; amely szerint egy zárt rendszeren belül a hőenergia előbb-utóbb eloszlik, kiegyenlítődik és bekövetkezik a „hőhalál”. Úgy tűnik, hogy ez átvitt értelemben a zárt házasságra is érvényes.

Sokan tévednek, amikor azt hiszik, hogy „vannak ügyek, amelyeknek jobb a félhomály”, vagyis jobb nem beszélni róluk, mert az csak elmérgesíti a helyzetet. Számos vizsgálatból kiderül, hogy különösen a fiatal házasok leggyakoribb reagálása a felmerült, kapcsolati feszültségekre az elhallgatás, a várakozó magatartás.. Vagyis rögtön zavarba jönnek és védekező tartásba merevednek, közben figyelik egymást. Ha valamelyikük nyiltan szóvá teszi a problémákat, akkor a másik könnyen megsértődik és agressziven válaszol, vagy elmenekül. Persze a helyzet ezáltal csak súlyosodik. Előfordul ugyan, hogy a problémák „agyonhallgatása” megszokottá válik és viszonylagos, bár hűvös és közömbös egyensúlyt hoz létre átmenetileg. Az ilyen problémakerülő párkapcsolat azonban fejlődésképtelen, sőt, hosszabb távon életképtelen.

Egy adott párkapcsolat rugalmas egyensúlyához és kölcsönösen kedvezőnek ítélt fejlődéséhez egész sor téves, megalapozatlan elvárást, előítéletet és illúziót kell tettenérni és felszámolni.. Például ilyeneket:

· Az együtt élő partnerek szerepei biológiailag meghatározottak.

· A házasság fő célja és értelme a gyermekek vállalása és felnevelése.

· Kölcsönös szeretet révén a nézeteltérések és viták elkerülhetők.

· A szexuális kizárólagosság az egymás iránti szeretet biztos jele.

· Aki szereti a partnerét, az féltékeny is (mert ez a szeretet biztos jele).

· A férfiak és nők alkatilag nemcsak testileg, hanem lelkileg is alapvetően különböznek.

· A külső kapcsolat mindig tönkre teszi a házasságot.

A fölsorolást hosszan lehetne folytatni, de inkább a reális elvárások tisztázására fordítsuk figyelmünket. Ennek során abból indulhatunk ki, hogy az együttélést vállaló partnerek intim kapcsolata nem garantáltan végleges, statikus állapot, hanem változó, dinamikus folyamat, amely sokféle irányban alakulhat. Ha nyitottak vagyunk a lehetőségek iránt, akkor rugalmasan tudunk alkalmazkodni az új helyzetekhez, s így alakítani tudjuk önmagunkat és kapcsolatunkat. Ehhez persze „a szerelem mindent legyőz” illúziójával is le kell számolnunk. Az alkalmazkodásban ugyan sokat segíthet a romantikus, tehát éretlen szerelem, de nemcsak hogy nem küszöböli ki az illúziókat, hanem sokszor új illúziókat is teremt az együttéléssel kapcsolatban. Ami aztán előbb-utóbb csalódásokat eredményez.

Ha tehát fejleszteni kívánjuk már meglévő párkapcsolatunkat, akkor ajánlatos, hogy ezt mindig önvizsgálattal, saját irreális elvárásaink és illúzióink felderítésével és „hatályon kívül helyezésével” kezdjük. De mivel ez a legnehezebb, nem árt, ha megfelelő segítséget keresünk hozzá. Elsődlegesen elérendő, hogy növeljük önmagunk és párkapcsplatunk rugalmasságát és nyitottságát. Vizsgáljuk felül és szükség esetén fogalmazzuk át a párkapcsolatunk, eredeti „cseremegállapodásunk” egyes tételeit, vagy akár az alapelveit is. Olyan új szerződést dolgozzunk ki, amely lehetővé teszi mindkét fél számára a szabad önmegvalósítást!

Egy ilyen új keretszerződésnek a szabályai is rugalmasak. Lényegét, a szabad együttműködést a párkapcsolat különböző területein lehet megvalósítani. S az egyik területen elért haladás megkönnyíti az alapszabály érvényesítését más területeken is. A „Hol kezdjük? kérdésére nem lehet általánosan érvényes receptet adni; ez nyilván páronként különböző.

Komoly veszélyt jelenthet viszont, ha a „nyitott házasság” téves értelmezéséből kiindulva annak megvalósítását rögtön a külső szexuális kapcsolatokkal próbáljuk kezdeni. Éspedig függetlenül attól, hogy megvannak-e annak szükséges előfeltételei. Gyakoriságának magyarázata valószínűleg az, hogy a zárt házasságban élők számára vágyaik netovábbja egy szabad külső, szerelmi vagy szexuális kapcsolat, a valamiért fontos házasság fenntartásával. Számukra a nyitott házasság = szabad félreképések! Más nem is nagyon érdekli őket. Ha aztán könnyelműen beleugranak egy kínálkozó kapcsolatba és „megütik a bokájukat”, hamar levonják a következtetést, hogy a nyitott házasság – veszélyes ostobaság!”…(ami aztán el is terjedt a közvéleményben).

Ehelyett először is ajánlatos készíteni a kapcsolati leltárt, hogy tisztázzuk, hogyan is állunk egymással. Ehhez ilyen kérdéseket és válaszokat fogalmazzunk meg írásban:

Mit vártam, vagy várok a partneremtől? Milyen tulajdonsága vonzott elsősorban? Megvan-e még ez?

Mennyire fontos számomra a partnerem? Akarok-e vele élni? Milyen lenne nélküle?

Mi lenne, ha beleszeretne valaki másba? Mit szólna ő, havelem történne ugyanez? Elválnánk:

Ki ad és ki kap többet a kapcsolatunkban: ő vagy én? Miben érzek hiányt?

Ha képesek vagyunk őszintén válaszolni önmagunknak az ilyen kérdésekre, akkor következhet mindezek megbeszélése egymással. (Ami szinté, akár írásban is történhet, ha úgy könnyebb.) S ennek alapján elkészülhet egy kapcsolatfejlesztési terv -- és egy új „keretszerződés”.

3. Egyenrangúság és szereprugalmasság

Az önmegvalósítást, az egyéni képességek szabad kibontakoztatását a párkapcsolat csak akkor segítheti elő, ha a partnerek teljes egyenjogúságán és egyenrangúságán alapul. Ennek realizálása azonban nem könnyű feladat, különösen egy már meglévő, hagyományos házasság vagy együttélés feltételei között. Mivel a párkapcsolat korszerűsítése, sőt, egyáltalán a megmaradása, túlélése szempontjából alapfeladatról van szó, a kövtkezőkben ezt a problémát járjuk körül, beleértve az egyenrangúság egyik legfontosabb jellemzőjét, a nemi szerepek rugalmasságát, bármikori felcserélhetőségét is.

Először azonban lássuk, milyen kifogásokat, érveket szoktak ez ellen feljozni.

Érvek az egyenrangúság ellen

A férfiak és nők egyenjogúságát hazánkban az ország alaptörvénye, az alkotmány írja elő. Ez jogilag kedvező feltételeket teremt a nők egyenrangúságához is, bár a kettő nem egészen ugyanaz. A jogok biztosítása ugyanis még nem garantálja a nemek tényleges egyenrangúságát, amely két dolgot tartalmaz: egyrészt azt, hogy a férfiak és nők általában eleve egyenlő értékűek és hasonló képességekkel rendelkeznek. Másrészt pedig ennek tényleges elismerésével egyenlő esélyek biztosítását a tanulásra és érvényesülésre.

Mindez szöges ellentétben áll a férfiuralom (patrtiarchális társadalom) évezredes hagyományaival. Ezért még azok is, akik a nemek jogi egyenlőségét elvileg nem kifogásolják, sokszor kételyekkel és fenntartásokkal fogadják a teljes egyenrangúságra törekvést., különösen annak akár magánéleti, akár közéleti megvalósíthatóságát. S vannak, akik érvekkel is igyekeznek alátámasztani kételkedésüket vagy tagadó álláspontjukat. A sokféle, lehetséges érv közül érdemes néhányat szemügyre venni..

Az egyenrangúság-ellenes érvek egyik csoportja a nemek közötti, biológiai különbségekre hivatkozik. Ez az érvelés korántsem új. Már a korábbi századforduló körül is megjelentek olyan könyvek (pl. O. Weininger magyarul is kiadott, „Nem és jellem” című könyve), amelyek a nő biológiai eredetű alacsonyabb-rendűségét igyekeztek bizonygatni. Ezek eltúlozták az olyan tények jelentőségét, hogy pl. a nők termete, izomereje, agytérfogata általában valamivel kisebb, mint a férfiaké.

Ma már inkább a hormonális és egyéb, nemenként eltérő adottságokra hivatkoznak, feltételezve, hogy ezek nemcsak a testi, hanem a lelki különbségeket is meghatározzák. Amiből aztán a nők társadalmi helyzetének meghatározottsága is következne. Sokszor hallott, vulgáris érv, hogy „szülni csak a nők tudnak, ezért sohasem lesz egyforma esélyük a férfiakkal.” De vajon szükségszerűen csökkenti-e az anyaság a nők esélyeit? S igaz-e, hogy azért lesz valaki „nőies”, mert nőnek születik? S ugyanígy a „férfiasság” is biológiai adottságok következménye? Ennek köztudottan ellentmond, hogy vannak férfias nők és nőies férfiak. Tehát a biológiai adottságok nem határozzák meg a a nemi szerep-viselkedést. S az is eléggé változó, hogy az egyes történelmi korokban és társadalmakban mit tartanak „nőiesnek” és „férfiasnak”. Ez a változó divatokkal is szorosan összefügg. Mindenesetre az utóbbi 150 évben megfigyelhető volt, hogy a nők egyre szélesebb köre igyekezett hasonulni a férfiakhoz a ruházkodás és a viselkedés terén (szoknya helyett nadrág, hosszú haj helyett rövid haj, sportolás, dohányzás, autóvezetés stb.) A férfiaknál viszont megjelentek pl. a testékszerek.

. Egy másik fajta érvelés különféle veszélyeket lát a hagyományos nemi szerepek megváltozásában. Egyesek attól félnek, hogy az eddigi férfiuralmat „nőuralom” váltja majd fe Vagy hogy a ma még csak a ruházkodásban és viselkedésben megjelenő „uniszex” divat szexuálisan is semleges lények kialakulásához vezet. Vagyis elcsenevészedik a nemiség, elfajul az emberiség, s végső pusztulással fenyeget, ha felborul a nemek viszonyának „természetes rendje”. (Mindezek többnyire a férfiak aggályai.)

A nemi szerepkülönbségek viszonylagossága

A mélyen gyökerező előítéletek ellenére a férfias vagy n;,"sans-serif";" lang="HU">Az aggályokat hangoztatók többsége erősen kötődik a hagyományos, valláserkölcsi normákhoz. Ők a nyitott párkapcsolatban élőket erkölcstelennek tartják, mert eltérnek a hagyományos normáktól, s ezzel „veszélyeztetik a gyermekek (vallás)erkölcsi fejlődését”. Ők képtelenek megérteni, hogy az erkölcs relativ, az erkölcsi szabályok a társadalommal együtt változnak; a valláserkölcs tehát nem abszolút érvényű, sőt, dogmatikus jellege miatt már rég nem felel meg korunk kívánalmainak és a humanista erkölcsnek. Tény viszont, hogy a közvéleményt még mindig erősen befolyásolja a hagyományosan patriarchális, valláserkölcsi szemlélet, s ez kétségkívül megnehezíti egyenrangú és nyitott párkapcsolatok realizálását.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen családban felnövő gyermekek is számíthatnak retorziókra a konzervativ környezet részéről. Ez azonban nem jelent elegendő okot arra, hogy eleve lemondjunk a nyitott társadalom és a nemek egyenrangúsága elvei által igényelt, új alapokra helyezett szülő—gyermek viszony megvalósításáról.

„Nagycsaládok” és gyermekközösségek nevelés-megújító szerepe

A patriarchális család szerepe történelmileg kétségtelenül igen jelentős volt a fajfenntartás és a gyermeknevelés terén egyaránt. Ez érthetővé teszi, hogy sokan ma is az ilyen családot tartják a társadalom nélkülözhetetlen „alapsejtjének” és a nevelés legfőbb keretének, amely a társadalom normáit (viselkedési szabályait, szkriptjeit) közvetíti a gyermekekhez, mint alapvető szocializáló tényező.

Kétségtelen tény, hogy az új nemzedékek személyiségfejlődését döntően a család alapozza meg. Ezzel kapcsolatban azonban indokolt kérdések és kételyek merülnek fel. A mai multikulturális társadalmakban igen sokféle hatás érvényesül a családok felé is, a szülők pedig saját, egyéni értékrendjük szerint válogatnak: egyes hatásokat átvesznek, másokat elutasítanak. Teszik ezt elsősorban aszerint, hogy ők maguk az eredeti családjukban, ifjúkorukban milyen hatásokat kaptak szüleiktől és az akkori társadalomtól. Vagyis a családok többnyire a hagyományos értékeket továbbítják gyermekeiknek; tehát patriarchális és valláserkölcsi értékeket.

Könnyen belátható, hogy egy nyitottá váló és a vallási kényszerektől megszabaduló társadalomban az ilyen elavult értékszemlélet átadása nem jelent kedvező előfeltételeket a fiatalok személyiségfejlődése számára. Ezek ugyanis ütköznek a nyitottság és egyenrangúság humanista értékeivel, amelyek többé-kevésbé szintén eljutnak a fiatalokhoz, megzavarják és komoly választási dilemmák elé állítják őket. Az eredmény jórészt attól függ, hogy melyek az erősebb és/vagy a fiatalok fejlettsége és, igényei által preferált hatások. A különböző és gyakran ellentétes hatások választási bizonytalanságot, döntésképtelenséget, szülő—gyermek konfliktusokat, pszichoszexuális és egyéb személyiségzavarokat eredményezhetnek.

A család hatása a gyermekekre az iskoláskor előtt a legerősebb, aztán fokozatosan gyengül, mert erősödnek az iskolai és egyéb forrásokból eredő hatások. Mindegyik lehet kedvező, vagy kedvezőtlen, de úgy tűnik, korunkban az utóbbiak dominálnak, mert sem a család, sem az iskola és egyéb szociális hatások nem biztosítják a gyermek optimális fejlődésének feltételeit. Éppen ezért már a múlt század során felmerültek olyan javaslatok, sőt, próbálkozások, amelyek a gyermeknevelést konstruktivabb és szakszerűbb, szociálisan hatékonyabb keretek közé helyezték volna. Többségük a „kiscsaládi” nevelés kibővítésére: nagycsaládi vagy közösségi nevelésre irányult.

A „nagycsalád” gondolatát hazánkban az elsők között Németh László fejtette ki, mert rájött, hogy a szülőkből és gyermekből álló „magcsalád” egyoldalú vagy hiányos nevelése a család kibővítésével kompenzálható. Ennek több módja lehet. Vagy több generációssá bővül a család a nagyszülők vagy rokonok bevonásával; vagy több család fog össze a gyermekeik közös nevelésére, az ebből adódó feladatok egymás közötti megosztásával. Legkedvezőbb, ha az erre társuló családok lakóközösségben élnek, így napi szintű kapcsolatban tudják megbeszélni a nevelési feladatokat és azok megoldásának lehetőségeit. Ezáltal hasonló nevelési alapelvek esetén is mindig több szempont érvényesülhet; s nemcsak a szülőcsoport, hanem a gyermekek is részt vehetnek a megoldásban.

Egy másik lehetőség a fokozatosan önállósuló gyermekközösségek létrehozása, szakképzett nevelők segítő közreműködésével, iskolás korú gyermekek számára. Érdekes példái ennek az izraeli kibbucok, ezek a sajátos gyermekotthonok (kollégiumok vagy „hetes iskolák”), amelyekben fiúk és lányok éltek együtt. Szakképzett nevelők segítették őket a tanulásban és a szabadidő felhasználásában, de rendszeresen találkozhattak a közelben lakó szüleikkel is. Ez egyrészt a szülők és hivatásos nevelők együttműködését, másrészt a gyermekek önállósulását, szociális kapcsolatait és közösségi igényeik erősödését segítette elő. Ha egy ilyen nevelési rendszerben a szülőket és pedagógusokat gyermekpszichológus, iskolapszichológus is segíti, akkor a felmerülő nevelési problémák megoldása biztosítottnak látszik. Ráadásul egy ilyen nevelési rendszer teljes összhangban áll a szülők nyitott párkapcsolatával.

7. A nemi szerepek átértékelése és az androgin személyiség

A Bevezetésben említett nemi szerepváltozás folyamata az utóbbi évtizedekben valamelyest meggyorsult, de attól még mindig elég messze vagyunk, hogy a hagyományos nemi szerepek eltűnjenek, vagy újabb, de a nemekre mégis jellemző szerepek váltsák föl azokat. A régi beidegzések még erősek, s a változások inkább külsődlegesek, a nemek közti alapvetőbb viszonyulásokat alig érintik. Attól, hogy egy nő nadrágban jár és kocsit vezet, még nem lesz egyenrangú partnere a férfinek; de ugyanígy egy férfi sem attól lesz egyenrangú társa a nőnek, hogy testékszert visel vagy hosszú hajat növeszt. A közelmúltban persze inkább a nők igyekeztek hasonlítani a férfiakra, mint fordítva. Átvették a férfiasnak tartott szokásokat (pl. dohányzás, italozás,, versenysportok stb.), s egy-két „férfias” tulajdonságot is kifejlesztettek, de ez alig változtatott a nemek hatalmi viszonyán.

A nemek hagyományos viszonyának fő jellemzője, hogy a férfiak kezében volt a magántulajdon, vagy ők jártak el dolgozni, pénzt keresni, a család megélhetését biztosítani. A nők így gazdaságilag (és jogilag) függővé váltak a férfiaktól, otthon maradtak, gyermekeket szültek és neveltek, kiszolgálták a családot. Ez csak a 20. században kezdett jelentősen megváltozni, egyrészt az emancipációs nőmozgalom, másrészt (a háborúk folytán) a női munkaerő iránti, erősödő igények miatt. A nők tömegesen kezdték fölismerni és kikövetelni, hogy ugyanolyan jogaik és lehetőségeik legyenek, mint a férfiaknak. Nem volt könnyű dolguk, mert a patriarchális rendszer falaiba ütköztek. Ezért be kellett bizonyítaniuk, hogy ők is képesek mindarra, amire a férfiak.

Az első következmény egy utánzási hajlam kibontakozása volt. Legkönnyebben persze a „férfias” külsőségeket utánozták. Ennek eredményeként egyre többször nehéz eldönteni a (nem túl közelről látott) külső megjelenés alapján, hogy az illető melyik nemhez tartozik, olyan egyforma az öltözet, a hajviselet stb. Sokáig megmaradt viszont néhány olyan különbség, mint például az, hogy a technikai részletek iránti érzék vagy a térbeni tájékozódás képessége a nőknél gyengébb. De ezek a képességek a nőknél is fejleszthetők, tehát nem szükségszerű a lemaradásuk. A tanulás terén éppen az utóbbi évtizedekben hozták be a férfiak előnyét; ma már legalább annyi nő tanul tovább az általános és középiskola után, mint férfi, sőt, néhány értelmiségi pályán már többen. A legjobban fizető pályákon és a vezetői állásokban ugyan még a férfiak vannak többségben, de előre láthatóan már nem sokáig.

Mindez elegendő alapot jelent a hagyományos nemi szerepek átértékeléséhez. Ma már semmi sem indokolja, hogy döntően a férfiaké legyen minden vezető szerep a társadalomban. A nemek közötti egyetlen, valóban lényeges különbség, hogy gyermeket szülni csak a nők tudnak; ez (ma még) az emberi faj fennmaradásához nélkülözhetetlen. (Bár eddig – világviszonylatban –túl sokat szültek, ami túlnépesedéshez vezetett, de csak a férfiaknak való kiszolgáltatottságuk miatt.) A nyugati világban a túlnépesedés veszélye már megszűnt; a nők itt már szabadabban döntenek a gyermekvállalásról. S ha vállalnak is egy-két gyermeket, a fentebb vázolt, újszerű szülő—gyermek viszony és a közösségi nevelés lehetővé teszi a férfiakéhoz hasonló arányú részvételüket a gazdasági és kulturális életben, valamint a közügyekben.

Mindez azonban egyelőre inkább perspektiva, mint jelenkori valóság. A nők többsége néhány vonatkozásban még ma is többé-kevésbé függő helyzetben van a férfiaktól, hiszen az iparilag fejlettebb országok társadalma is patriarchális jellegű, ha nem is annyira, mint a túlnépesedett , fejletlenebb országoké.

A nők és férfiak nemi függőségei

Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy nemcsak a nők vannak függő helyzetben, hanem a férfiak is, csak persze másként. A nemek közötti függőségek (egyéb függőségekhez hasonlóan) különböző fokozatúak lehetnek. Így nem feltétlenül jelentenek szenvedélybetegséget, de általában nehezen leküzdhető szükségletet, ráutaltságot egymásra, valamilyen helyzetre vagy viszonyra.

Ennek egy eklatáns példája a szexuális szolgáltatások adásvétele, vagyis a prostitúció. Több tizezer nő –

köztük úgyszólván gyereklányok is! -- kényszerúl szexuális szolgáltatások árusításából élni hazánkban, de majdnem ugyanennyi magyar nő kerül külföldre, gazdagabb országokba, hasonló célból. Ezek a nők nyilván függnek a férfiaktól; nemcsak azoktól, akik megveszik szolgáltatásaikat és tárgyként, élvezeti cikként használják testüket, hanem azoktól is, akik üzletelnek velük és hasznot húznak belőlük. De ha „az érem másik oldalát” nézzük; ezek a férfiak azért veszik meg és használják ezeket a nőket, mert szükségük van rájuk: bizonyos (erős) szükségleteiket csak általuk tudják kielégíteni. Vagyis bizonyos értelemben a prostituáltak és ügyfeleik egyaránt függő helyzetben vannak, s többnyire egyik fél sem tud (vagy akar) változtatni ezen a függőségen.

Vitatható ugyan, hogy ebben az esetben kinek a függősége nagyobb és kényszerítőbb, Véleményem szerint többnyire a prostituálté, bár gyakran mindkét oldalon hangsúlyozzák, hogy önként és szabadon kötnek egymással mindkettejük számára kifizetődő, rentábilis üzletet, vagyis mindenki jól jár. Ez azonban csak a látszat. Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy milyen negativ hatása lehet mindkét félre ennek az „üzletnek”. A nőkben a válogatás és érzelem nélküli, de valamelyest mégiscsak intim, testi szolgáltatás majdnem mindig „lelki kiégést”, kötődési képtelenséget, erotikus és érzelmi elsivárosodást, drogokhoz menekülést hoz létre. Ügyfeleiknél pedig azt a veszélyt erősítik, hogy egyrészt hozzászoknak erotikus szükségleteik pusztán testi szükségletkenti , gyors és felelőtlen kielégítéséhez, másrészt ők is képtelenné válnak a mélyebb intimitásra, érzelmi kötődésre.

De vajon a patriarchális monogámia nem hoz-e gyakran létre kölcsönös szexuális függőséget (ko-dependenciát) a házastársak között? Ha valóban komolyan veszik a „hűséget”, mint szexuális kizárólagosságot, akkor erotikus igényeik kielégítésében kizárólag egymásra vannak utalva (eltekintve a maszturbálástól, ami többnyire pornográf képekhez vagy fantáziákhoz kötődik). Ez, mint láttuk, viszonylag gyorsan telítődést hoz létre. Amit ugyan csökkenteni lehet kisebb-nagyobb szeretkezési szünetekkel, vagy a megszokott gyakorlat új helyzetek, új időpontok stb. révén történő módosításával, de hosszabb távon eltűntetni kevesen tudják.

A szexuális egymásra utaltság és kielégülés tehát fokozatosan csökkenti az erotikus igények intenzitását, de többnyire nem egyformán mindkét partnernél; a nőknél gyorsabban, mint a férfiaknál. Igy a nőknél az erotikus együttlétek jóval előbb válnak „ritkán kívánttá” vagy nem kívánttá (és kerülendővé vagy kényszerűvé), mint a férfiaknál. Akik viszont azt unják meg, hogy a feleségük nem kívánja és nem élvezi még a ritkuló szeretkezéseiket sem. Esetleg fölmerül az igény mindkettőjükben, hogy talán jobb lenne egyszer-kétszer valaki mással, de a kötelező kizárólagosság miatt ez szóba sem jöhet (legfeljebb titokban. Ami, ha rendszeresen megtörténik, akkor már csak egyoldalú, vagy látszat-függőség alakul ki.)

A hagyományos házasságra jellemző szexuális függőség többnyire egyoldalú, mert az egyik fél (a múltban többnyire a férfi) titokban ki-kilép a kapcsolatból és máshol keres erotikus kalandokat. De közben azért nem szünteti meg a „házastársi szexet” sem, hiszen így már az is érdekesebb, és különben is joga van a házastárs „szexuális szolgáltatásainak” igénybe vételére. Ettől vagy megélénkül a házastársi szex, vagy kényszerűvé válik a kiszolgáltatott fél számára, aki így egyoldalú szexuális függésbe kerül házastársától. Ami hasonlít a prostituált helyzetére, akkor is, ha nem esetenként kap fizetséget a szexuális szolgáltatásaiért.

Ugyanakkor viszont a titokban félrelépő férj is függő helyzetbe kerülhet. Hiszen egyrészt bizonyítania kell (bűntudatból, vagy a lelepleződés veszélye miatt), hogy kívánja a feleségét és nem hanyagolja el szexuálisan. Másrészt függő helyzetben van a titkos szeretőjétől vagy futó kalandjainak partnereitől, hiszen elárulhatják, nekik is kell ajándék vagy ellenszolgáltatás, tehát áldozatot kell hozni a titkos élvezetekért, ami szintén kiszolgáltatottság. De függő helyzetben van a nemi úton terjedő fertőzések veszélye miatt is.

Ezeket és a hasonló szexuális függőségeket csak egy nyitott párkapcsolatban lehet elkerülni. Amelyben nem tilos és nem titkolandó egy új partner iránti igény. Hanem megbeszélés és közös megegyezés tárgyát képezi. Egy szerelmi kapcsolatnak ugyan érthető velejárója a kölcsönös szexuális függőség, de ez csak addig tart, amíg valóban kölcsönös és mélyebb érzelmi kötődés kifejezője. Aztán fokozatosan megszűnik, ahogy elkötelezett barátságba megy át a szerelmi kapcsolat, a kölcsönös önmegvalósítás elősegítésének programjával..

Más, nem kölcsönös szexuális függőségek között egyre nagyobb jelentőségű a pornográfia-függőség, ami ma többnyire a tévén, elektronikus lemezeken vagy az interneten elérhető pormográf filmekhez kötődik, ezért cybersex függőségnek is hívják. Már van egy olyan változata is, ami kamera és skype segítségével lehetővé teszi, hogy vadidegen partnerek az interneten keresztül egymást erotikus élményekhez juttassák; ez nem valami fizetett szexuális szolgáltatás, hanem érzelmi kötődés nélküli élvezkedés (bár előfordulhat, hogy valósi kapcsolattá válik). Ma még gyakoribb az egyoldalú pornográfia-függőség,, ami egy meglevő és egyébként viszonylag harmónikus párkapcsolatot válságba sodorhat, nagyjából ugyanúgy, mint amikor a titkos félrelépések derülnek ki.

Érdemes felfigyelni az olyan, egyoldalú és szenvedélybetegség jellegű szexuális függőségekre is, mint a szadizmus—mazochizmus, amelynek „BDSM” jelű, enyhébb változatát hazánkban is egymást látogató, hálózat-szerű társaságok propagálják honlapjaikon, vagy a magukat „Domina”-ként hirdető prostituáltak ajánlanak a mazochizmusra hajlamos férfiaknak. Elég gyakori az ún. szex-centrizmus, vagyis az erotika iránti érdeklődés elhatalmasodása az egyénen, aki minden más, hasznos elfoglaltság helyett csak a saját erotikus igényeivel és problémáival foglalkozik, amelyektől nem tud szabadulni. De előfordulnak a szexuális fetisizmus különféle esetei is, például a transzvesztita fetisizmus, amikor az ellenkező nem ruháiba öltözködés és másneműkénti viselkedés hoz létre erotikus élvezetet. De fetisiszta függőséget hozhat létre valamely afrodiziákum, vagyis a szexuális potenciát állítólag növelő szer rendszeres fogyasztása is.

Mindezzel azonban korántsem merítettem ki a lehetséges szexuális függőségek felsorolását, futólagos ismertetését. (Nem szóltam pl. a „nimfomán” nőkről, vagy az „erotomán” férfiakról stb.) De talán valamennyire sikerült érzékeltetni, hogy a nemi szerepviselkedés milyen sokféle lehet, s mennyi veszély fenyegetheti.

Milyen a „normális” nemi szerepviselkedés?

Az előzőekben inkább az erotikus viselkedés deviáns, vagyis az elvárhatótól, a „normálistól” valahogy eltérő, mert függő helyzetbe hozó és az egyénen eluralkodó formáiról volt szó. Amiből arra lehet következtetni, hogy ha ezek nem „normálisak”, akkor nyilván az ellentétük normális és kívánatos; tehát, hogy az erotikus viselkedés legyen kényszermentes, szabadon és tudatosan (felelősséggel) vállalt, s ne okozzon függőséget egyik partnernek sem. A „normalitás” ennél pontosabban nehezen határozható meg, s eléggé viszonylagos, hiszen éppen a viselkedés szabadságát, kényszermentességét többféleképpen lehet értelmezni és ezért vitatható is.

A viselkedést ugyanis mindig valamilyen erkölcsi (vagy jogi) normák igyekeznek szabályozni. Ezek ugyan koronként és társadalmanként változnak, de az adott társadalomban érvényesülnek. Igy például történelmileg eltérő normákkal találkozunk a prostitúció vagy a pornográfia megítélésénél, de a szexuális függőségekkel kapcsolatban említett más viselkedéseknél is. A modern társadalom azért sajátságos, mert a normák itt már nem olyan egységesek, mint a régebbi, például a középkori keresztény társadalomban, hanem a „multikulturalitásnak” megfelelően a szexuális viselkedés sokféle normája (szkriptje) érvényesül, s mindegyik eltérően ítéli meg, hogy mi a normális, kívánatos és egészséges – vagy abnormális és beteges.

Ezek közül tehát mindenképpen választani kell. A jó választás előfeltétele viszont a tudományosan megalapozott, reális, kritikai szemlélet, amely mentes a függőségektől és figyelembe veszi, mérlegeli a lehetséges szempontokat. Ez egyben erkölcsi felfogás is, amelynek lényege, hogy az a viselkedés erkölcsös, ami nem ártalmas, hanem inkább az egyéni és közösségi túlélést segítő, sőt, fejlesztő hatású. Ezt mindenfajta viselkedésre, így a szexuális viselkedésre is alkalmazhatjuk. S nemcsak az erotikus viselkedés tartozik ide, hanem a reproduktiv, vagyis gyermeknemző (fajfenntartó), továbbá a köznapi nemi szerepviselkedés is.

Tehát a szexuális viselkedés mindhárom fajtájánál feltehető az erkölcsöt firtató kérdés: ártalmas-e az érintetteknek és környezetüknek, vagy nem? S ha nem, akkor semleges hatású, vagy inkább előnyös? Tény ugyan, hogy nem mindig könnyű ezekre a kérdésekre tárgyilagosan válaszolni, de a feladat világos. S ezáltal sok erotikus viselkedésről kiderült, hogy egyáltalán nem olyan károsak, mint régebben hitték, sőt, akár előnyösek is lehetnek; például a maszturbáció, a manuális vagy orális szeretkezés stb. Károsnak és ártalmasnak az olyan viselkedéseket tarthatjuk, amelyek destruktivak, romboló hatásúak; kényszeres illetve kényszerítő jellegűek, és amelyek megterhelőek, kellemetlenek az érintett(ek)re nézve. Ha e három jellemző közül bármelyik előfordul, akkor az adott viselkedés problematikus, akár egészségi, akár erkölcsi szempontból.

Amennyiben e három jellemzőt vagy kritériumot vesszük alapul a szexuális viselkedések értékelésénél, akkor könnyebben eldönthetjük, hogy normális, egészséges és erkölcsös-e az adott viselkedés, vagy valamilyen szempontból problematikus. Az egyéni értékrend azonban erősen befolyásolja az elbírálást. Ez alól csak a jogszabályokba ütköző viselkedés jelent kivételt; bár bizonyos esetekben az egyéni értékrend (amely általában erkölcsi értékrend) a jogszabályokat is kérdésessé teheti. Jó példa erre az azonos neműek szexuális kapcsolata, amelyet a katolikus egyház még ma is súlyos bűnnek tart, s néhány évtizede még jogilag is bűncselekménynek számított, de a fenti kritériumok szerint elbírálva megfelel a normalitás kritériumainak. (S ezt néhány kivételtől eltekintve ma már a jogszabályok is elismerik.)

De hasonló a helyzet az olyan viselkedésekkel, mint a házasság előtti vagy azon kívüli szexuális kapcsolat és gyermeknemzés illetve –vállalás, az eszközös fogamzásgátlás, a terhességmegszakítás, a párhuzamos szexuális kapcsolat és a válás, valamint még jó néhány ilyen, sokak szemében problematikus, elítélendő viselkedés. Az említett kritériumokkal mérve ezek önmagukban nem abnormálisak, csak bizonyos körülmények esetén.

A hagyományos szemlélettől eltérni nem tudók viszont a körülményeket figyelmen kívül hagyva utasítanak el mindent, amit a vallási előírások vagy a helyi szokások nem fogadnak el. Éspedig nemcsak az említett „kényesebb” kérdések esetén, hanem a hétköznapi nemi szerepviselkedést illetően is. Szemléletükben szigorú normái vannak a „nőies” és a „férfias” viselkedésnek. Aki ezektől eltér, az már deviáns, azzal „valami baj van”, azt különcnek, vagy „elfajultnak”, esetleg betegnek vagy bűnözőnek tartják. Az utóbbiakat gyógykezelni kell, vagy elítélni és börtönbe zárni. (Ilyesmi várt régen a „házasságtörőkre”, a heteroszexuális orientációtól eltérően viselkedőkre, s általában a hagyományos nemi szerepet nyiltan elutasítókra.)

Ma már – szerencsére – sokkal jobb a helyzet. A „szexuális kisebbségek” nyiltan szervezkedhetnek és küzdhetnek jogaikért; bárki viselkedhet a biológiai nemétől és az ahhoz kapcsolat hagyományos szerepektől eltérő módon, ritkán ütközik komoly ellenállásba. A normalitás határai tehát kitágultak és relativizálódtak.

Az „androgin” személyiségtípus kibontakozása

A férfiasság és nőiesség hagyományos jellemzőit jól ismerjük: a férfiak erősek, aktívak, dominánsak, agressziven törnek kitűzött céljaik felé; a nők viszont passzívak és érzelmesek, gyengédek, szívesen hoznak áldozatot, beletörődnek alárendelt szerepükbe stb. Ezeknek a különbségeknek állítólag biológiai okai vannak: a „természet” a nőt gyermekszülésre és gondozásra tette alkalmassá, a férfit pedig harcra és uralkodásra. Ezekből a biológiai különbségekből adódik aztán a nemek szerepeinek a különbsége és a patriarchális társadalmi rend igazolása.

Előszeretettel (bár indokolatlanul) hivatkoznak az evolúcióra, az emberi faj évmilliós fejlődésére, amelyben ezek a szerepkülönbségek kialakultak, s amelyeken a modern kor sem tud változtatni. Kevesen tudják azonban, hogy az utóbbi évszázadokban megismert „természeti népeknél”akikhez hasonlóan éltek a mi őseink is több tizezer évvel ezelőtt, a kutatók sokszor egészen más nemi szerepviselkedést találtak, vagy jóval kisebb nemi szerepkülönbségeket.. A patriarchális rend nemi szerepei csak a magántulajdon megjelenésével, alig 5-10 ezer éve alakultak ki, amikor a gazdasági hatalom a férfiak kezébe került.

Azóta viszont egyre jobban elmélyítették a nemi szerepkülönbségeket; így a nőiesen viselkedő férfiak és a férfias nők csak gúnyolódást és kudarcokat könyvelhettek el. Ahogyan E. Haeberle írja, a patriarchális társadalom éppen a saját fennmaradása érdekében, a biológiai nemi különbségekre hivatkozva öröknek, „természetesnek” és megváltoztathatatlannak tünteti föl magát. A kijelölt szerepek megsértőit pedig leminősíti és bünteti.. Így jártak annak idején azok a nők, akik magasabb szakképzettséget szerezni vagy politizálni akartak, esetleg élvezni akarták és tudták az erotikus kapcsolatot. Szállóige volt, hogy a nő dolga:”Kinder, Küche, Kirche (vagyis a gyermek, a konyha és a templom).

A férfiasság és nőiesség hagyományos normái azonban mégsem tudnak ellenállni a a gyorsuló társadalmi fejlődés kihívásainak. Egyre több nő működik sikeresen a gazdasági és kulturális élet vezető pozicióiban és szabadul meg a régifajta nemi szerepektől. A férfiak pedig némileg vonakodva és halogatva, de végül is engednek fölényre törekvésükből és elfogadják, hogy a nők egyenrangú partnerek a magánéletben és közéletben egyaránt.. Már alig van jelentősége annak, hogy egy nő „férfiasan”, egy férfi pedig „nőiesen” viselkedik. Néhány esetben ez csak a pillanatnyi helyzettől, vagy a hangulattól, lelkiállapottól függ; máskor állandó egyéni jellemző.

A nemek egyenrangúságából egyébként logikusan következik a szereprugalmasság. Vagyis az, hogy a férfiak és nők bármilyen szerep ellátására egyaránt képesek. S ha nemcsak képesek, hanem felváltva gyakorolják is egymás szerepeit, akkor többé-kevésbé végképp elmosódnak a hagyományos nemi szerepkülönbségek.

Ez a perspektiva az első pillantásra ijesztőnek is tűnhet. Hogy is van ez? A nők többé nem lesznek nőiesek, a férfiak pedig férfiasak? Csupa uniformizált – se férfi, se nő – lenne mindenütt? Mitől fognak akkor szexuálisan vonzódni egymáshoz; mitől lesznek szerelmesek?

Az ilyen aggályok szerencsére alaptalanok. Egyrészt a biológiai különbségek, az elsődleges és másodlagos nemi jegyek nem tűnnek el, tehát a „sex appeal” továbbra is érvényesül. Csak a hagyományosan eltúlzott nemi szerepviselkedések különbségének csökkenéséről és rugalmasabbá válásáról, a nemtől független, egyéni eloszlásáról lehet szó.

Azt eddig is tudtuk, hogy mindenkiben vannak férfias és nőies vonások, ha nem is egyforma mértékben. De az ellenkező nem vonásai kifelé általában rejtve maradtak. A nemek egyenrangúságának széles körű elfogadása és megvalósítása viszont megszűnteti ezeket a gátakat, így a régebben csak a másik nemre jellemző vonások kifelé is szabadon megnyilvánulhatnak – ha az egyén úgy látrja jónak.

Ez azt jelenti, hogy szaporodnak az olyan személyiségek, akik többé-kevésbé tetszés szerint tudnak – akár gyors váltásban is – „férfiasan” vagy „nőiesen” viselkedni, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően. Őket hívják (görög eredetű szóval) androgin, vagyis férfias és nőies tulajdonságokat egyesítő személyiségeknek. Ilyenek már eddig is előfordultak, de hogy milyen arányban, azt nehéz pontosan fölmérni, hiszen a szociális siker érdekében alkalmazkodniuk kellett a hagyományos elvárásokhoz; így androgin képességeik többé-kevésbé rejtve maradtak és magánéletükben is csak részben realizálódhattak. Pedig már több kutató (pl. D. Alfermann, 1992) az androginiáról, mint elérendő célról és a lelki egészség elősegítőjéről nyilatkozott. Ez ugyan ma még utopiának tűnhet, de a nemek egyenrangúsága és nyitott párkapcsolatai közelebb visznek hozzá.

Ha ez így lesz, elavulnak-e a nőiesség és férfiasság fogalmai? Hagyományos értelmük igen, hiszen a régies nemi szerep-viselkedés nem jelent majd előnyt sem a magán-, sem a közéletben, tehát feleslegessé, sőt, inkább hátrányossá válik. De valami azért megmarad belőlük és a nőiesség—férfiasság új formái is megjelennek.

8. A nemek közéleti szerepének kiegyenlítődése

Ma már kevesen vitatják, hogy a nők és a férfiak közéleti részvétele és szereplése még mindig kiegyensúlyozatlan, s a férfiak dominanciája itt talán még jobban érvényesül, mint a magánéletben. Egy patriarchális rendszerben ez nem is lehet másként; hiába erősíti meg az Alkotmámy a nemek egyenjogúságát. A jogegyenlőség ugyanis csak egy általános alapelv, amit csak részben konkretizálnak jogszabályok. Sehol sem írják elő például, hogy a hatalmi, közigazgatási és egyéb szervek, intézmények vezetésében egyenló arányban kell biztosítani a nemek részvételét.

Ami elől többek közt azzal a racionálisnak látszó érvvel próbálnak kitérni, hogy a vezető szerep bizonyos képességeket és felkészültséget igényel, s ez a nőknél sokkal kevésbé található meg, mint a férfiaknál. Csak éppen ez az állítás ma már egyszerűen nem igaz, mert a nők a szakképzettség terén csaknem minden vonalon utolérték s férfiakat, így szinte bármely vezető pozicióra alkalmasak. Korábban is csak azért nem volt ez így, mert elzárták előlük a továbbképzés lehetőségeit; tehát hiányzott az esélyegyenlőség.

A nők helyzete sok szempontból még ma is hátrányosnak mondható, ami rendkívül megnehezíti egy nyitott társadalom felé törekvő parlamenti demokrácia fejlődését. Amelyben még a kisebbségek diszkriminációja sem tűrhető el, nemhogy a társadalom több mint felét alkotó nőké. Az utóbbi két-három évszázadban ezt már egyre többen kezdték fölismerni , s az ipari forradalommal párhuzamosan megjelenő szociális mozgalmak között a 19. század folyamán kialakult a nőmozgalom is, s nagy ellenállásba ütközve lassanként kezdte kivívni a tanulás, a fizetett munka és a közügyekben való részvétel jogát.

A „nőkérdés” és a nőmozgalmak alakulása

A nyugati, polgári társadalomban a nők egyre gyakoribb tüntetéseinek, felszólalásainak és követeléseinek első hatása az volt, hogy a férfiak kelletlenül tudomásul vették a „nőkérdés” létezését, s vagy igyekeztek bebizonyítani, hogy követeléseik indokolatlanok és veszélyesek, mert „sértik a törvényes rendet”, vagy kisebb engedményekkel próbálták lecsillapítani őket. (Ebben leginkább a keresztény egyházak segítették őket.) A „nőkérdést” a férfiak sokáig nem tudták komolyan venni; kinevették a „hőbörgő feministákat”, az emancipáció, vagyis a női egyenjogúság követelőit, akik „nem értik meg, hol a helye a nőknek”.

A boszorkányüldözések középkori korszaka után a reneszánsztól kezdve ugyan már kissé lazultak a nők szigorú korlátai (főleg a gazdagabb asszonyoké), s néhányan kiemelkedő szerepet játszottak a tudományban, művészetben vagy a politikai hatalomban. A francia forradalom nyomán is többen hangoztatták a nők képességeit és jogait (pl. Mary Wollstonecraft angol írónő, aki 1792-ben könyvet írt a nők jogairól), de ezt követően is inkább csak a híres primadonnák tudtak független, őnálló életet élni. A férfiuralom első, éles kritikája csak 1869-ben,, J.S. Mill és felesége által írt, „A nők alávetettségéről” című könyvben volt olvasható. Ez némi lendületet adott a nőmozgalomnak; ám a nők szavazati joga csak a 20. század első évtizedeiben vált elérhetővé.

A 20. század kezdetén mindenesetre nemcsak Európában, hanem Amerikában is lendületet kapott a nőmozgalom. Jelentős feminista volt a svéd Ellen Key, aki több könyvet írt a nők jogainak védelmében. Ezekben a szexuális nevelés szükségességével is foglalkozott, hangoztatta a koedukáció és a „szerelemre nevelés” jelentőségét. Ekörül aztán nagy viták lángoltak fel, amelyekben persze a konzervativok szava volt a döntő. Amerikában Helen Stöcker vezetésével alakult meg az első Anyavédelmi Szövetség, s a lányanyák és gyermekeik jogaiért, valamint „a saját test feletti rendelkezésért” is fellépett. Emma Goldman, egy másik harcos, amerikai feminista az általa kiadott, „Földanya” című folyóiratban többet közt a fogamzásgátlás jogát szorgalmazta, amiért börtönbe került, majd száműzték.

A nácizmus és a fasizmus a nőmozgalmakat is elhallgattatta, de a 2. világháború utáni fellendülésüket elősegítette pédául Simone de Beauvoir francia írónő könyve, „A második nem” (1953), amely később nálunk is népszerűvé vált. De szerepe lehetett abban is, hogy Amerikában 1966-ban megalakult a nőmozgalom egyik világbázisa, a „National Organisation for Women”, amely több országban segítette a női szerveződéseket. Igy például Svédországban is, ahol a szexuális kultúra terjesztésében értek el kimagasló eredményt, többek közt a szexuális nevelés kötelező bevezetésével az iskolai oktató-nevelő munkába. (Amit aztán 1969-ben a németek is átvettek tőlük.)

Az USA azonban továbbra is vezetője maradt a nőmozgalomnak; olyan vezető egyéniségekkel, mint Betty Friedan, aki „Feminine Mistique”(1963) című könyvében a nők háziasszonyi és anyai szerepre korlátozása ellen lázított. Vagy Kate Millett, aki 1971-ben megjelent könyvében négy pontban foglalta össze a radikális nőmozgalom követeléseit:

1. A patriarchátus megszűntetése, a férfias és nőies fogalmának újraértékelése.

2. A hagyományos szexuális tabuk eltörlése (pl. a homoszexualitás, vagy a házasság előtti és azon kívüli nemi élet tekintetében).

3. A kettős erkölcs és a prostitúció megszűntetése.

4. A szakszerű és széleskörű szexuális nevelés megvalósítása.

Ezeknek és sok más, itt nem említett előzménynek döntő szerepe lehetett abban, hogy az Egyesült nemzetek szervezete, amely már 1948-ban megfogalmazta és közzétette az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát, amely a nők egyenlő jogait is hangsúlyozta, 1975-ben összehívta az első, nemzetközi nőkonferenciát Mexikóba. Már itt kiderült, hogy nagy különbség van az iparilag fejlett és a fejletlenebb országok nőinek helyzete között, hiszen az előbbiek már kivívtak maguknak bizonyos jogokat.

Még nyilvánvalóbbá vált ez a különbség az 1995-ben megrendezett, negyedik női világkongresszuson (Pekingben) . Ahol kiderült, hogy a „harmadik világ” női gazdasági, kulturális és szexuális jogfosztottságban élnek. Ahogyan E. Haeberle (2006) írja, ők „teljesen a patriarchális hagyományok ellenőrzése alatt állnak.” Messze vannak az egzisztenciális önállóságtól, a szakképzettség megszerzésétől, a párválasztási és a családtervezési egyenjogúságtól; így az AIDS-megelőzés terén is hátrányos helyzetben vannak. Minden jel arra mutat, hogy jóval sűrűbben lenne szükség nemzetközi nőkongresszusokra, mert azok bizonyára erősítenék a nemzeti nőmozgalmakat, amelyek sok helyütt még gyengék.

A női jogok és a nőmozgalom hazai helyzete

Ahhoz képest, hogy hazánkban kb. 60 nőszervezetet tartanak nyilván, a helyzet egyáltalán nem mondható kedvezőnek. Az 1989-90-es rendszerváltástól ugyan várható lett volna, hogy a nyugati minták és hatások nyomán a hazai nőmozgalom is kibontakozik, s a nők a közéletben is elfoglalják az őket megillető helyeket, de ez nem történt meg. Inkább csak kisebb-nagyobb helyi kezdeményezésekre került sor, ám koordináció, összehangolt fellépés és kormányzati (vagyis férfi) segítés híján helyzetük változatlan maradt.

Pedig társadalmunk többsége nőkből áll. Különösen az idősebb korosztályokban nyilvánvaló a számbeli fölényük, mert többnyire jóval tovább élnek, mint a férfiak. A közélet vezető posztjain mégis aránytalanul kevés nő található (a parlamentben már csak kb. 10%). Alacsony számarányuk és ebből adódó hátrányos helyzetük miatt nem tudják érvényesíteni sok fontos tervüket a túlnyomó férfi-többséggel szemben. Bele kell tehát törődniük a számukra kiszabott korlátokba.

A politikai pártokban már valamivel magasabb a nők aránya, mint a parlamentben, hiszen szavazóbázisának kibővítéséhez minden párt különböző ígéretekkel igyekszik megnyerni a nőket, és bevonni őket a pártmunkába. Ám a pártvezetők között igen kevés a nő. S történelmi ismeretei alapján a legtöbb nő elfogadja, hogy a politikai vezetés és hatalom mindig a férfiak kezében volt – és marad. (Holott bőven akadnak példák ennek ellenkezőjére is, pl. sikeres királynők és cárnők esetén.)

A nőmozgalom sikerének egyes politikusnők (pl. Lévai Katalin) szerint legalább három feltétele van: 1. A nők nagyobb létszámának („kritikus tömegének”) megjelenése a politikai intézményekben, 2. a nő-szervezetek hatékonysága és szervezettsége és 3. egy erős, radikális nőmozgalom megléte. Hazánkban azonban mindhárom feltétel hiányzik. Ezért a közvéleményt – és így a férfi politikusokat is – csak fokozatosan lehet felkészíteni a nők egyenrangú közéleti szereplésére. Ennek érdekében az állam csak annyit tett, hogy létrehozott bizonyos nővédelmi és „esélyegyenlőségi” hivatalokat a kooperáció megkönnyítésére. Eközben azonban leépítette az ellátórendszereket, átalakította a munkaerőpiacot (amivel munkanélküliséget hozott létre) és figyelmen kívül hagyta mindezek hatását a nőtársadalomra nézve.

Minthogy évtizedeken át csak egyetlen, államilag felügyelt, központi nőszövetség működhetett, az ébredező és az autonómiát próbálgató nőegyesületek ma is gyengék és széttagoltak, s bennük a radikális feminista szemlélettől az erősen konzervativ nézetekig sokféle eszmei irányzat előfordul. Ennek megfelelően a céljaik is sokfélék. Hagyományos céljuk a család- és gyermekvédelem, továbbá az egészségvédelem, vagy egy adott kisebbség (egyedülállók, cigányok, prostituáltak stb.) jogainak védelme. Előfordul, hogy alapítványokat hoznak létre, krizisközpontokat és jogsegélyszolgálatot működtetnek; önsegélyezéssel vagy szakképzéssel foglalkoznak.

Mindez azonban túl kevésnek tűnik és nem oldja meg a nők közéleti egyenrangúsításának problémáját. Egy feminista egyetemi oktató egyik tanulmányában negativ tapasztalatai alapján egész sor kérdést vet fel, amelyekre a (gyermekcipőben járó) magyar nőmozgalomnak kellene válaszolni. Például:

· Miért van az, hogy a nők közéleti diszkriminációját a hallgatás fala veszi körül?

· Miért van az, hogy aki ezt kifogásolja, rögtön vihart kavar, mint „hőbörgő feminista”?

· Miért stigmatizáló jellegű a „feminista” és a „feminizmus” szó?

· Miért általános a tájékozatlanság még értelmiségi körökben is a nőmozgalomról?

· Miért nincs élénk tudományos diskurzus erről az elszigetelten működő kutatók között?

Az atomizált nőtársadalom csak lassan ismeri fel saját érdekeit, céljait és értékeit. Ennek egyik oka, hogy az államszocializmus sokáig ránk kényszerített rendszere kiábrándulást és bizalmatlanságot keltett, s a nőkben is elfordulást váltott ki minden politikai mozgalomtól. A kétkeresős családmodellre épülő bérrendszer ugyan szükségessé tette a nők munkába állását, közben azonban elvárta tőlük a háztartás vezetését és a gyermekek gondozását (a „második műszakot”), vagyis túlterhelte a nőket,, akik gyakran váltak depresszivvé és neurotikussá. Ez ma a gyes-neurózissal egészül ki.

A fiatal korosztályban már kevésbé, de a középkorú és idősebb nőkben még erősen tovább él a hagyományos értékrend, amely a nőktől is a hagyományos nemi szerepet kívánja meg. Ezt erősíti az egyházak továbbra is erős befolyása a nőkre, azonkívül a feléledő, „ősmagyar” nacionalizmus és idegen-gyűlölet (+ fajgyűlölet) is. Igy fordulhatott elő, hogy azok az előítéletek, amelyek a feminizmust mint mozgalmat és mint tudományos témát érintik, a nők körében is majdnem ugyanannyira elterjedtek, mint a férfiak között. Még a magasan kvalifikált értelmiségi nők körében is kevesen foglalkoznak a nők problémáinak elemzésével, mert a tudományos élet is férficentrikus. Igy kevesen mernek ezekkel a „kényes” témákkal foglalkozni, inkább kompromisszumokat kötnek és diszkréten háttérbe húzódnak.

A mai anti-feminizmus és férfi szexizmus legjellegzetesebb érve továbbra is az, hogy a feministák nemcsak dominanciára törekednek, hanem teljesen felforgatnák a természet (és isten) által genetikailag belénk programozott rendet, amely szerint a nő hivatása az anyaság és a család, nem pedig a közügyek és a politika A hűtlenkedések és válások, vagy a gyermekek elhanyagolása eszerint mind a nyugatról importált feminista szólamok következménye.

Ezek a rágalmak a nőmozgalmat indokolatlanul és megtévesztő céllal azonosítják a feminizmus egyes szélsőséges, angolszász irányzataival. Továbbá a nők fajfenntartási szerepét kizárólagosnak tekintik, holott az egyrészt a férfiakat is éppúgy érinti. Másrészt a csökkenő gyermeklétszám, a hosszabbodó élettartam és a nevelés társadalmasítása folytán ma már korántsem köti le a gyermekvállaló nő minden energiáját. (Nem is említve a szingliket és a – még vagy már – gyermeket nem nevelőket.)

Szükségszerűnek tűnik tehát komolyan venni az ENSZ által deklarált, univerzális emberi jogokat, amelyek a nőkre ugyanúgy érvényesek, mint a férfiakra. Vagyis biztosítani kell, hogy a nők az élet minden területén – a magánéletben épp úgy, mint a közéletben, mert a kettő szorosan összefügg! – a férfiakkal egyenlő bánásmódban és esélyegyenlőségben részesüljenek. Amíg ez meg nem történik, addig a nemek közötti vetélkedések, hatalmi harcok hosszas „álló-háborúja” mindkét nem számára veszteséges marad.

9. Szexuálpolitika – új életstílus, társadalom

A férfiak és nők egyenrangúságának és esélyegyenlőségének megteremtését a nőmozgalom fejlesztése mellett elsősorban egy tudományosan megalapozott szexuálpolitika segítheti elő. Hazánkban eddig tudatos és összehangolt szexuálpolitikát egyetlen párt vsgx államhatalmi intézmény sem folytatott; maga a fogalom is többé-kevésbé ismeretlen; ezért érdemes először is meghatározni azt.

A szexuálpolitika a nemek társadalmi viszonyának – elsősorban hatalmi viszonyának – szabályozására, egyenjogúságuk és egyenrangúságuk biztosítására törekszik, a szociális egyensúly és a testi-lelki egészség érdekében. Minthogy a nemek viszonya az élet legkülönbözőbb területein nyilvánul meg, a szexuálpolitikának érvényesülnie kell például a népesedéspolitikában, a családpolitikában, az egészségpolitikában, a köznevelési és ifjúságpolitikában, a szociálpolitikában, a kisebbségpolitikában és sok más területen. Ezt az átfogó szakpolitikát az állam a pártokkal és civil szervezetekkel együtt tervezi, támogatja és koordinálja, elméletileg pedig a szexológia különböző szakágai és más tudományok segíthetik.

A „szexuálpolitika” kifejezés mellőzése részben a hagyományos szexuáltabu maradványainak továbbéléséből, részben pedig abból adódik, hogy a közgondolkozás a „szex”-szel kezdődő szavakat automatikusan az erotikával kapcsolja össze. (De valószínűleg akkor is így lenne, ha „nemiséggel kapcsolatos politikáról” lenne szó.) Régebben (sőt, sokszor még ma is) a szexuálpolitikát azonosították a „nőpolitikával”, vagyis a nőknek, mint hátrányos helyzetű „kisebbségnek+ a támogatásával. Ez a szemlélet figyelmen kívül hagyta, hogy a nők a társadalomnak több mint a felét képezik, s csak a vezető szerepek terén vannak kisebbségben.

A szexuálpolitika ágazatai és koordinálásuk

A szélesebb értelemben vett szexuálpolitika ágazatait négy fő csoportra oszthatjuk: a szexuális egészségpolitikára; a család- és népesedéspolitikára; a szexuális kultúrpolitikára és a szexuális kisebbségpolitikára. Ezek önmagukban is összetett ágazatok és sok szálon fűződnek más szakpolitikákhoz.

A szexuális egészségpolitikának a WHO által elfogadott szexuális egészség-fogalomból és annak jogi feltételeiből kell kiindulnia. Ez – ahogyan a 2. fejezetben láttuk -- elsősorban prevenciót jelent, a szexuális egészséget fenyegető veszélyek elhárítását és az ártalmak megelőzését. Eredményességének feltétele a szexuális egészséget fenyegető tényezők (negativ külső hatások vagy viselkedési szokások) időbeni felmérése és kiküszöbölése jogi, pedagógiai és pszichológiai módszerekkel. Ha pedig már kialakult funkciózavarokról, vagy nemi úton terjedő fertőzésekről, esetleg a nemi identitás és orientáció zavarairól van szó, akkor bárki számára igénybe vehető legyen a pszichológiai vagy orvosi szexuálterápia, éspedig megfelelően képzett szexuálterapeuták segítségével. Ezen a téren még alapvető feladat a szaksegítség intézményesítése: szexuális tanácsadók, nevelők és terapeuták egyetemi szintű képzése és intézményes foglalkoztatása, ellenőrzése, továbbképzése. Eddig ugyanis az önjelölt szexuális tanácsadók és „terapeuták” gyakran több kárt okoztak mint hasznot.

A család- és népesedéspolitika terén változatlanul az a helyzet, hogy bár ismertek a magyar népesség állandó fogyását jelző statisztikai adatok (az 1980-as évek eleje óta a magyarok létszáma kb. egy millióval csökkent), ezek jelentőségét kevesen ismerik fel és érdemleges intézkedések sem születnek nemzeti túlélésünk biztosítására. A gyermekvállalás előmozdítása és az anyák helyzetének javítása érdekében hozott, eddigi, jogi és anyagi segítség (családi pótlék, gyermekgondozási és nevelési segélyek, gyes, gyed és hasonlók) a tények tanúsága szerint korántsem elegendő a népesség-csökkenés trendjének megállítására vagy éppen visszafordítására.

A családpolitika tulajdonképpen a szociálpolitikának is lényegét képezi, hiszen éppen a családok jelenítik meg a szegények és hátrányos helyzetűek tömegeit. Ugyanilyen szoros az összefüggése a népesedéspolitikával, minthogy a gyermekek többnyire családokban születnek – és jobb is, ha ott születnek, nem pedig lányanyáknál vagy „szingli” nőknél. Épp ezért kell a család- és népesedéspolitikának a párkapcsolatban élők gyermekvállalási ambicióit erősíteni és többféleképpen segíteni. (Például a fiatal párok lakáshoz és munkahelyhez juttatásával.) Az európai államok szociálpolitikájának rangsorában hazánk meg sem közelíti a magas termékenységű és kiegyenlítettebb életszínvonalú skandináv országokat. De elég messze vagyunk a liberális angolszász országoktól, vagy a konzervativ-korporalista középeurópai országoktól is. Inkább az olyan déleurópai országokhoz hasonlítunk, amelyekben alacsony termékenység és magas gyermekszegénység tapasztalható.

. Az 1980-as évek eleje óta jelentkező és a rendszerváltás óta rohamosan erősödő létbizonytalanság és társadalmi egyenlőtlenség, a magas szinten stabilizálódó munkanélküliség (nem is említve a gazdasági világválságot) kétségkívül nagyon megnehezíti egy jólétre és magasabb termékenységre irányuló család- és népesedéspolitika realizálását, de figyelembe kellene venni, hogy nemzeti létünk forog kockán. Gyermekvállalásra kényszeríteni ugyan senkit sem szabad, de jutalmazni sokféleképpen lehet az adott nehézségek ellenére is.

A szexuálpolitika külön csoportja a szexuális kultúrpolitika, amelynek feladata főleg a szexuális kultúra beépítése a közoktatási és köznevelési rendszerbe. Fő célja a szexuális szabadságjogok megismerésének és a velük való élni tudás feltételeinek biztosítása. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a szexuálpolitika egyik fő célkitűzése a tudományosan megalapozott szexuális kultúra terjesztése lehet, beleértve az egyéni pszichoszexuális fejlődés kedvező feltételeinek megteremtését.

Az Egészségügyi Világszervezet szexuális egészséggel kapcsolatos Ajánlásai között szerepel a kielégítő infrastruktúra mellett a szexológiai kutatások biztosítása, felmérések végzése és az ehhez szükséges szakemberek képzése. A szexuális kultúra terjesztéséhez pedig egyrészt a médiát (főleg az elektronikus médiát) kellene szabályozni – éspedig részben fejleszteni, részben korlátozni! --, másrészt a közoktatás és köznevelés intézményeit kellene a szexuális kultúra terjesztésére alkalmassá tenni.

A különböző felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az emberek szexuális kultúrája még ma is igen alacsony szintű. Nemcsak, hogy nem ismerik szexuális jogaikat és lehetőségeiket, hanem élni sem tudnak vele. Intézményes oktatás és nevelés hiányában nem képesek sikeresen feldolgozni a rájuk zúduló szexuális ingertömeget, nem tudnak felkészülten választani a sokféle szexuális viselkedésminta közül. Igy aztán nagyon esetleges, hogy milyen szexuáletikai értékrendjük alakul ki (s kialakul-e egyáltalán valamilyen). Ez a magyarázata az elavult kapcsolati minták továbbélésének, az érzelmi és szexuális zavarok rendkívüli megszaporodásának (beleértve a féltékenységet és egyéb párkapcsolati játszmákat éppúgy, mint a különböző szexuális funkciózavarokat és szenvedélybetegségeket).

Átgondolt és korszerű szexuálpolitika hiányában a szexuális-párkapcsolati kultúra terjesztésének ma nálunk sem gazdája nincs, sem koncepciója, vagy éppen projektje sem létezik. Csupán néhány esetleges, félig kidolgozott és rövid életű próbálkozás történt az elmúlt években, egyének vagy civil szervezetek részéről, de egyik sem tudott meggyökeresedni és intézményesedni. Holott rendelkezünk nyugati mintákkal, amelyeket könnyen lehetne adaptálni a hazai viszonyokra. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a hivatásos nevelőket kellene erre felkészíteni., vagyis a pedagógusképző (és továbbképző) intézményekben teret adni a szexuálpedagógiának.

Az iskolák nevelési tervébe és tanmenetébe pedig beiktatni -- s nemcsak az osztályfőnöki órák keretében, hanem külön tanórákon (akár „nemiség-tannak” vagy „magánélet-tannak”, akár „életvezetési ismereteknek” hívjuk ezeket) – a szükséges ismeretek és készségek elsajátítását, természetesen tankönyvek és munkafüzetek alapján. Ez egyben az ifjúságpolitikának is fontos része lehetne.

Negyedik csoportként a szexuális kisebbségpolitikát kell említeni. Itt elsősorban az ún. queer-ek (homo- és biszexuális viselkedésűek, transszexuálisok és más „transgender”-ek), valamint a prostituáltak és szexfüggők, szenvedélybetegek problémáiról van szó. Közülük a homo- és biszexuálisok a legnagyobb kisebbség, de a többiek is jelentős nagyságrendet képviselnek. Az előbbiek szexuális orientációja csupán viszonylag ritkának, de sem bűnösnek, sem betegesnek nem mondható, ellentétben a régi és sokakban ma is továbbélő előítéletekkel, amelyek miatt elítélik és támadják őket.

Az állami kisebbségpolitika ugyan a tudományos megállapítások és nyugati példák nyomán már az 1960-as években megszűntette törvényes elítélésüket, de a közvélemény ezt csak lassan veszi tudomásul, éppen az intézményes szexuális nevelés hiánya miatt. Mindenesetre pozitivum, hogy már a magasabb tisztségek betöltőinek sem feltétlenül kell titkolniuk az átlagtól eltérő szexuális orientációjukat. A hátrányos helyzet teljes megszüntetése azonban a szexuálpolitika fontos feladata. De hasonló a helyzet a transszexuálisok (és „transgender”-ek) esetében is, bár náluk pszichoterápiás szaksegítségre is gyakran szükség lehet.

Némileg bonyolultabb a helyzet a prostitúció jelensége ügyében. Erősen vitatott ugyanis, hogy elfogadható, vagy káros és ezért megszüntetendő jelenségnek kell-e tartanunk, tehát hogyan értékeljük. Tudjuk ugyan, hogy eredetileg köze van a nemi erőszakhoz, amit a fizikailag erősebb férfi követ el a gyenge vagy foglyul ejtett nőn. De a magántulajdon és a patriarchátus kialakulása óta már meg is vehette, s a nők helyzetüknél fogva gyakran kényszerültek magukat eladni (akár rabszolgának, akár feleségnek vagy alkalmi szeretőnek). Bár a rabszolgaság intézménye már rég megszűnt, a prostitúcióra, vagyis szexuális szolgáltatások eladására vállalkozó nők többségét ma is megélhetési, vagy egyéb kényszer vezeti Esetükben tehát legalább részben igazuk lehet azoknak, akik „pénzzel történő megerőszakolásról” beszélnek. (Azért csak részben, mert látszólag önkéntes megállapodás útján jön létre az üzlet. Igy látszólag mind a két fél jól jár.)

A képet tovább bonyolítja, hogy az emberkereskedelemnek (= rabszolgakereskedelemnek?) még ma is nagy szerepe van a prostituálttá válásban. A gazdagabb országokban megélhetést kereső nőket gyakran megtévesztő ígéretekkel csalják ki, s aztán valahogy kényszerítik őket a prostitúcióra. Ezért az ENSz már 1948-ban határozatban tiltotta meg az emberkereskedelmet. Ezt sok ország (köztük hazánk is) átvette, s ezen az alapon betiltotta a prostitúciót. Amely igy részben megszűnt, részben titkossá vált, s az utóbbi évtizedekben vált csak egyre nyiltabbá és sokhelyütt legálissá. A közvélemény ugyan továbbra is elutasítja, de az iránta megnyilvánuló kereslet fenntartja és élteti a prostitúciót.

Megszünetéséről tehát – legalábbis egyelőre – vitatkozni sem érdemes. Csak feltételezhetjük, hogy a nőmozgalomnak ez a régi követelése akkor valósulhat meg, ha a társadalom ma még alapjában patriarchális rendszerét végképp sikerül átalakítani a nemek egyenrangúságán és esélyegyenlőségén alapuló rendszerré. Csak ez tenné lehetővé, hogy a szexuális szolgáltatások kényszer-jellegűből valóban önkéntessé váljanak és „pót-partnerként” (surrogate) akár terápiás szerepet is betölthessenek (amit egyes nyugati országokban, szexuálterapeuták irányításával már kipróbáltak). Ez pedig már nem a mai értelemben vett prostitúció lenne.

A mai prostituáltak még önkéntes vállalásuk hangoztatása esetén is túlnyomórészt függőségben élnek. Ez azonban csak látszólag szexuális, valójában gazdasági, megélhetési vagy az adott körülményektől való függőség, ami gyakran kifejezetten szenvedélybetegség jellegű. S könnyen kapcsolódhat drogfogyasztáshoz és más függőségekhez is. A prostitúció mai feltételei tehát többnyire erősen veszélyeztetik nemcsak a szolgáltatók, hanem klienseik lelki egészségét is azáltal, hogy a testi intimitást leválasztja a lelki intimitástól és áruként kezeli; ezzel pedig kötődési képtelenséget, érzelmi elsivárosodást hoz létre.

Ugyancsak a teljes intimitás silány pótléka a pornográf termékek rendszeres fogyasztása, ami az internet-használat széles körű elterjedése következtében egyre növekvő kisebbséget teremtett, különösen a fiatalok körében. Erre a kisebbségre a szexuálpolitika eddig nem figyelt fel. Pedig egyre több eset bizonyítja, hogy a prostitúció igénybe vételéhez hasonlóan ez is függőséget és párkapcsolati kötődési képtelenséget okozhat, s ezzel gátolja vagy tönkreteszi a párkapcsolatot. Ezt csak átfogó és idejében történő szexuális neveléssel lehet megelőzni; ennek hiányában csak szexuálterápia segíthet.

Még két jelentős kisebbség van hazánkban, amelyek a szexuálpolitikának komoly gondot és megoldandó feladatot jelentenek. Az egyik a cigányság szexuális viselkedési szokásai, a másik pedig a fogyatékosok (elsősorban a mozgásszervi és az értelmi fogyatékosok) szexuális problémáinak megoldása. Mindkét kisebbségnél alapvetően fontos lenne az átfogó és intézményes szexuális nevelés, amihez náluk speciálisan képzett szexuálpedagógusok kellenek; továbbá gondoskodás elegendő mennyiségű fogamzásgátló eszközről, és a fogyatékosok erotikus kielégülését betanító és elősegítő szexuális szolgáltatókról.

Végül sokféleképpen problematikus, de rendkívül jelentős kisebbségnek tekinthetők a különböző szexuális funkciózavaroktól szenvedő férfiak és nők, akik egyrészt hiányos szexuális kultúrájuk folytán nem tudnak önmagukon segíteni, másrészt képzett szexuálterapeuták hiányában intézményes szaksegítséget sem kapnak. Ezek ugyanis legtöbbször pszichoszomatikus zavarok; ennélfogva nem gyógyszerekre vagy protézisekre (orvosok), vagy kétes értékű tanácsokra (önjelölt „szexuál-pszichológusok”) van szükség, hanem korszerű és hatékony szexuálterápiára. Amire az orvosokat és pszichológusokat egyaránt ki kellene képezni – ezt kell biztosítania a szexuálpolitikának.

A szexuálpolitikának e néhány kiemelt feladata mutatja, hogy szerteágazó feladatkörről van szó, amely összehangolást és kooperációt igényel. Ezért szükség van egy központi, összehangoló szervezetre, ahol terveket készítenek, pályázatokat írnak ki és ellenőrzik a projekteket.

Egy új életstílus perspektívái

Minthogy a fentiekben vázolt komplex és tudományosan megalapozott szexuálpolitika egyelőre még nem létezik, mint a nemek kiegyensúlyozott viszonyának és egyenrangú kooperációjának teljesen újszerű életstílust megvalósító eszköze, az egész koncepció sokak számára utopisztikusnak tűnhet. De annyi minden tűnt már utopisztikusnak régebben, ami azóta megvalósult, hogy a megfigyelhető trendek alapján, futurológiai előrejelzések nélkül is valószínűsíthető egy ilyen irányú fejlődés.

Zökkenőmentes fejlődés persze nem nagyon létezik a társadalomban (kivéve talán egyes új, technikai eszközök gyors elterjedését). A fejlődés általában dialektikus: a téziseket antitézisek, majd szintézisek követik. Ez a nemek viszonyának fejlődésére is érvényes. Ebben a fejlődési folyamatban a férfi-dominancia korszakában is voltak represszívebb és kevésbé represszív periódusok; mint ahogyan a különböző szexuális viselkedések erkölcsi megítélésében is. A nőmozgalmat kezdetben inkább csak a nők szavazati joga, tanulási és munkavállalási lehetősége érdekelte. Csak a 20. század 60-as és 70-es éveiben erősödött fel a nők szexuális szabadságának követelménye. Amit aztán az AIDS 80-as évekbeni feltűnésével egy „antiszexuális represszió” követett.

Ez utóbbit még nem hevertük ki, s az ezoterikus-irracionális törekvéseknek a társadalmi változásokhoz kapcsolódó újjáéledése és egyéb válságtünetek meg is nehezítik és lassítják a kilábalást. A nemek viszonyának fejlődése azonban világviszonylatban nem állt meg, kisebb reformok a közelmúltban is előfordultak, sőt, továbbra is napirenden vannak, s előbb-utóbb bekövetkeznek. (Többek közt azokon a területeken is, amelyeket ez a könyv próbál felvázolni.)

Alátámasztják ezt az olyan elismert gondolkodók, akik a hasonló koncepciót kifejtő, korábbi könyvekre reagáltak. Idézhetném többek között dr. Hirschler Imre, dr. Buda Béla, dr. Cseh-Szombathy László , vagy a német dr. Siegfried Schnabl , Peter Köhle és mások pozitiv véleményét; de itt csak a számomra legérdekesebb két szerzőtől idézek. Az egyik Mérei Ferenc, a 20. századi magyar pszichológia tanítómestere, aki „A házasság jövője” (1978) című könyvet lelkes elismeréssel fogadta. Köszönő-levelében többek közt ezt írta: „… Te az egyik legnehezebb kérdéshez nyúlsz: az előítélet- és féltékenységmentes életmódhoz, a zárt életnek a kinyitásához. A kérdés annyira közel áll hozzám… A Te gondolatmenetedben elsőként az tetszett, hogy „a nyitott házasság nem a forma, hanem a tartalom kérdése.” S ehhez kapcsolva az a gondolat, hogy az életmód, a házasság is lehet kreativ, és a kreativitását a csúcsélmények jelzik!.. Remélem, ezen a vonalon tovább haladsz és képviseled az élet minőségének követelményét és javíthatóságának lehetőségét.”

A másik idézendő vélemény egy német írónőtől. Gisela Steineckert-től származik, akihez úgy jutott a könyv, hogy egy német kiadó lefordíttatta és ki akarta adni (de az NDK pártközpontja betiltotta).. A szakvélemény fordításából idézek:

„… amikor belenéztem, rögtön felkeltette érdeklődésemet! S minthogy már elolvastam, köszönetet mondok e szemlélettel való megismerkedésért… s azért, hogy lényegesen közelebb kerültem néhány fontos igazsághoz. Hadd írjam le a teljesen meggyőzött olvasó általános benyomásait.

A könyvből szinte sugárzik a jó szerzőkre jellemző meggondoltság és értelmesség. További szépsége számomra az, hogy nem próbál mindig illedelmesen hivatkozni a tudományra vagy filozófiára. Ami először is nem föltétlenül szükséges, másrészt nem ezek a legfontosabbak. Számomra nagyon rokonszenvesek a szerző főbb következtetései. Néhány dolgot már magam is hasonlóképpen fogalmaztam a „Szerelmesek breviáriuma” című művemben. A szerző gondolatmenete azonban konkrétabb, s néhány kérdésben egy korszakkal előttem jár – ezért szívesen utolérném!

S helyesnek találom, hogy éppen ő, mint baloldali moralista nyiltan, bátran és kicsinyes fölényeskedés nélkül beszél életmodellekről. S egyáltalán, ki tudja kerülni, hogy a társadalmi rendből kiindulva rögtön minden személyes viszonylatot is tisztázottnak tartson, mondván, hogy az emberek még nem tartanak ott, ahol az elmélet. E könyv révén tudtam meg, hogy férjem és én nyitott házasságban élünk! Érettségünk és vonzalmunk folytán monogámok vagyunk, a szellemi és társadalmi folyamatokban egymással mélyen összefonódva. Ugyanakkor a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljük egymás magánéletét, másságát, az átvehetetlen hajlamokat. Azt a szabadságot, ami még a nagyon közelállót is megilleti. Akkor is leírom ezt, ha nem ez a fontos… bár mégis csak fontos, hiszen megvilágítja nézőpontomat és jóindulatomnak nagyobb nyomatékot ad; bevallom, hogy ritkán találtam ennyi jó tanácsot egyetlen könyvben.

Ez összefügg azzal, hogy a szerző elkerül mindenfajta kifejezett tanácsadást, ami például Van de Veldénél olyan bosszantó volt (bár el kell ismernünk bizonyos történelmi érdemeit, minden korlátozottsága ellenére). Egyébként sok ilyen könyv legnagyobb gyengéje, hogy részleges (egyoldalú) megközelítésüket lényegre törő, mindent átfogó magyarázatnak tűntetik fel. Igy aztán olyan általánosítások keletkeznek, amelyek önmagukban egyszerűen működésképtelenek. Hogyan mehetne például minden jól az ágyban, ha a merev szerepviselkedés titkos nehezteléseket táplál?

Konkrétabban szólva: bevallom, hogy eleinte kissé bizalmatlanul kezeltem a a nyitott házassággal kapcsolatos védőbeszédet, mert attól tartottam, hogy a szerző a „megélénkítő félrelépéseknek” akar lendületet adni. De egyre jobban láttam, hogy nem vette ilyen könnyedén a dolgot. Először ugyan bemutatja a tulajdonosi létet, a kisajátítás minden hátrányát,, de aztán világosan elkülöníti egymástól a retrográd és a haladó jellegű megnyilvánulásokat. Ilyen messzire a szerelemről és házasságról szóló szakkönyvek nem jutnak. Bár valamennyi reformokat, taktikákat javasol, s mindenképpen az idejétmúlttal szembeni ellenállást hirdeti, mégis legfeljebb addig jut el, hogy az egész házasság jövőjét kérdésessé teszi.

Jómagam azonban a szerzővel együtt úgy vélem, hogy az ember képes egy másik emberhez igen erősen kötődni a barátság, az alkotó életmód, az erotikus és gyengéd intimitás, a szolidaritás keretei között. Éspedig a közeledés és távolodás váltakozásával, mindenféle konfliktusokkal és vitákkal… S azzal, hogy hol itt, hol ott újra megtetszik valaki más is. Ám az összetartozás sikerének előfeltétele – s ezt a felfogást ismét teljesen osztom a szerzővel --,: először is önmagunkkal kell tudnunk így együtt élni, mielőtt erre mással is képesek lennénk!.. Ehhez szorosan hozzá tartozik a világnézet, a tudás, a növekvő műveltség. Hozzá tartozik a szeretkezés művészete és a kulturált életmód.

Ez a könyv azért való az olvasó kezébe, mert erkölcsös. Nem konvencionális és nem hivalkodó, ezért hatásos. Azzal foglalkozik, amit még nem ismerünk eléggé, de meg kell ismernünk. Fiataljaink az iskolában túl keveset tanulnak az élet ilyen területeiről. De odaadnám a könyvet egy elkeseredett asszonynak is, aki azt hiszi, föl kell áldoznia magát a családjáért. „Mártírokkal nem lehet együttélni” – ezt a könyv egyik legfontosabb gondolata.”

Ahogyan az várható is volt, nem mindenki fogadta és fogadja ilyen megértően és empatikusan a nemek egyenrangúságáról és a párkapcsolatok nyitottságáról szóló elméleteket. Az egész koncepció legalább három nagy kérdésben vált ki aggályokat:

1. A szerelem kérdésében (beleértve a külső kapcsolatokat);

2. a gyermeknevelés kérdésében, és

3. a társadalmi feltételek, akadályok kérdésében.

A szerelemmel kapcsolatos aggályok alapja a romantikus szerelemkultusz. Amiből az következik, hogy minden intim párkapcsolat, így a házasság alapja a szerelem. Egyedül ez adhat igazolást az erotikus együttlétekre és a gyermekvállalásra; épp ezért kizárólagosságot feltételez. A szerelemnek tehát nem szabadna elmúlnia az egymásnak elkötelezett partnerek között. (Ezért mindenáron meg kell őrizni legalább a szerelem látszatát.)

A gyakorlatban azonban nem érvényesül ez a hagyományos előírás, mert ellentmond bizonyos lélektani törvényszerűségeknek. Intenziv, pozitív érzelmeket nem lehet sem szándékosan létrehozni, sem fenntartani. Együttélésben az érzelmi hullámzások elkerülhetetlenek. S az is, hogy érzelmi kötődések (átmenetileg vagy tartósan) több irányban, több személy felé is kialakulhatnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a már meglevő kötődést szándékosan meg kell szűntetni.

Meglepően sokan félnek attól, hogy gyermekük és a szülő—gyermek viszony károsodna, ha kiderülne valamelyikük külső (érzelmi-erotikus) kapcsolata. Félelmeik háttere, hogy nem tudnak kilépni a hagyományos szemlélet keretei közül. S amíg nem tudnak, addig – de csak addig! – félelmeik is jogosak. Egyébként ugyanis gyermekük épp úgy gazdagodik lelkileg szüleinek nyitott életstílusától, mint ők maguk. S könnyen hozzászokik a nemek, valamint a felnőttek és gyermekek egyenrangúságához. A korszerű gyermeknevelés, vagyis a nyitott társadalomra szocializálás alapfeltételei közé tartozik a szülők egyenrangú, őszinte kapcsolata és a nyitottság légköre.

Párkapcsolati nyitottság és társadalom

A társadalmi feltételek egyelőre valóban nem kedvezőek a párkapcsolatok nyitottá válásához. Ennek oka, hogy maga a társadalom sem nyitott, hanem patriarchális és zártságra törekvő. Ez nemcsak a magyar társadalomra jellemző, bár a fejlett, nyugati országokban kevésbé, a fejletlenebbekben viszont sokkal inkább érvényesül. Globalizált világunkban a beruházásokra képes nagytőke urai túlnyomórészt férfiak, akik a profitszerzés érdekében szinte bármire képesek (különösen egy gazdasági világválság körülményei között), s a hatalmi harcaikban a nők még nem egyenrangú versenytársak A lényeges társadalmi folyamatok sem váltak még átláthatóvá és nyilttá. Nem könnyű ellenállni a pénz- és tulajdonszerzésre irányuló társadalmi nyomásnak és minden egyéb szempont ez alá rendelésének.

Ez valóban megnehezíti, de azért nem teszi lehetetlenné, hogy a partnerek kapcsolatukat az egyenrangúság és nyitottság elvei alapján szervezzék meg, s egymás emberi (humán értékekre irányuló) fejlődésének segítésére szövetkezzenek. Persze naivitás lenne ezt hinni, hogy ez pusztán elhatározás kérdése; hiszen egy sor előítélettől kell megszabadulni, sok mindent újra kell tanulni és hosszadalmas önfejlesztő munkát kell folytatni ahhoz, hogy eljussunk önmagunk és intim párkapcsolatunk szabad mozgásteréhez. Ezt nemcsak a kedvezőtlen társadalmi feltételek akadályozzák, hanem a saját kételyeink, aggályaink és „elhárító mechanizmusaink” is. Amelyek nyomán könnyen „elfelejtjük”, „érdekesnek, de lehetetlennek, értelmetlennek” érezzük, vagy egyenesen kigúnyoljuk a változtatás lehetőségét.

A társadalmi feltételek jellegétől függetlenül, az is megnehezíti önmagunk és párkapcsolatunk nyitottá tételét, hogy látszólag ellentmondó igényeket: egyfelől a szabadság és változatosság, másfelől a biztonság és stabilitás igényét kellene összeegyeztetnünk.. Vajon valóban csak egymás rovására lehet bármelyiket érvényesíteni? A hagyományos monogámiában a nők számára a biztonság és stabilitás volt az elsődleges, hiszen függő helyzetben voltak férjüktől. Aki látszólag szintén elfogadta a kizárólagosságra épülő biztonság igényét, mint számára is előnyöset, de titokban azért gyakran érvényesítette a változatosság igényét is. Ami aztán hazugságokhoz és feszültséghez vezetett. S oda, hogy a legutóbbi évszázadban már a nők is egyre gyakrabban „lépegetnek” titokban félre.

Mindkét igény fontos a kiegyensúlyozott lelki közérzet és egészség szempontjából, bár persze egyénenként különböző arányban. Elfogadható mértékű kielégítésüket azonban csak egy nyitott párkapcsolat teszi lehetővé. Ezért próbálkoznak vele egyre többen. A baj csak az, hogy legtöbbször felkészületlenül, vagy az egészet félreértve. Ha például eleve rossz, vagy elromlott kapcsolatú párok próbálják a szexuális nyitottság elfogadása révén megjavítani vagy legalább megmenteni a kapcsolatukat , ami persze nem sikerül, akkor arra következtetnek, hogy lehetetlenre vállalkoztak. Vagyis saját kudarcukat általában a nyitottság kudarcának tekintik. Ez jellemzi a kierőszakolt, egyoldalúan „nyitott kapcsolatokat” is, amelyeknek semmi közük a nemek egyenrangúságán alapuló nyitottsághoz.

A nyitottságot sokan egyszerűen a „megcsalással” azonosítják. Hagyományosan ugyanis minden „félrelépéssi próbálkozás” – gyakran még a képzeletbeli is! – megcsalásnak minősül. Ezért a külső kapcsolatokat automatikusan ide sorolják, akár titkosak azok, akár nem. Nem értik, hogy az együtt élő partnerek által megbeszélt és jóváhagyott külső kapcsolat már nem tekinthető „megcsalásnak”. A nyitottság nem azonos az élettárs véleményét és érdekeit semmibe vevő félrelépésekkel!

Fölmerült az a kérdés is, hogy vannak-e olyan, az „emberi természetből” adódó, korlátozó tényezők,, amelyek kilátástalanná teszik a párkapcsolatok nyitottá tételét. Egyesek szerint az emberi kapcsolatok mindig aszimmetrikusak, s ez előbb-utóbb minden párkapcsolatban is kiderül.

Bár valóban sok az aszimmetrikus, egyenlőtlen kapcsolat, ami nem is csoda, lévén, hogy még patriarchális társadalomban élünk; de ez semmiképpen sem szükségszerű! Minden kor és társadalom kitermeli azt a fajta „emberi természetet”, amire szüksége van. Egy nyitottá váló társadalom nyitottságot, szereprugalmasságot és egyenrangúságot, továbbá féltékenység nélküli emberi természetet igényel . S ezt lassan, de biztosan ki is termeli. Már egy jó 20 évvel ezelőtti felmérésemben is a megkérdezettek többsége úgy nyilatkozott, hogy érdekli a nyitott párkapcsolat lehetősége és kipróbálná (bár a társadalmi körülmények folytán erre egyelőre nincs lehetősége).

Tény az is, hogy egyre több a félig nyitott párkapcsolat. Nem olyan értelemben „félig”, hogy csak az egyik fél számára nyitott, hanem mindkét fél számára félig nyitott. Vagyis bizonyos fokú magánéleti szabadságot engedélyeznek egymás számára, de az erotikus nyitottságtól visszariadnak, vagy azt csak titokban tűrik el. Ami persze feszültségeket kelt a kapcsolatban. Tanácsadó és terápiás gyakorlatomban gyakran tapasztaltam, hogy a teljes nyitottság lehetőségének megbeszélése önmagában is gyógyhatású. Hatására új távlatok nyílnak meg, más szemmel kezdik látni a kapcsolatukat.

A nyitott párkapcsolatban ugyanis pozitiv visszacsatolás, szinergikus hatás érvényesül. A partnerek abból indulnak ki, hogy „ami neked jó, az mindkettőnknek jó!” Nincs tehát ok a jó hatású egyéni élmények elől elzárkózni, vagy azokat eltitkolni. A partnerek együttműködése, féltékenység nélküli szolidaritása mindkettőjükben megnöveli a kellemes és fejlesztő élmények hatásfokát. A két egyéni fejlődés így olyan egésszé integrálódik, ami több, mint a részek összege. S minél szabadabban fejlődünk egyénileg, annál többet tudunk nyújtani egymásnak; annál tartalmasabb és érdekesebb lesz a kapcsolatunk! A nyitott párkapcsolat ugyanis nyílt energiarendszer, amelynek dinamikája külső forrásokból is táplálkozik.

Ezáltal az ilyen párkapcsolat sokkal dinamikusabbá és kreatívabbá válik, kedvező légkört teremt az alkotóképesség kibontakozásához. Benne megnövekszik az ún. csúcsélmények a kiemelkedően szép és katartikus élmények – előfordulásának valószínűsége. A személyiség fejlődése és gazdagodása szempontjából ennek rendkívüli jelentősége lehet. Ugyanakkor a nyitott párkapcsolatban élők sokkal szorosabban kapcsolódnak az őket körülvevő társadalomhoz, mint a zárt házasságban élők. Egyrészt, mert kapcsolataik gazdagítása érdekében (mint tudjuk, a személyiség gazdagsága kapcsolatainak gazdagságától függ!) a háztartási munkák leépítésére és racionalizálására törekszenek. Másrészt érdekeltek abban, hogy az őket körülvevő (rokoni, baráti és munkahelyi) szociális háló tartalmas és fejlődő legyen, s így saját fejlődésüket is elősegítse.

A társadalom felé nyitottság egyik formája a közéleti érdeklődés, a részvétel a különböző civil szervezetek, szakmai egyesületek tevékenységében. A partnerek önmegvalósításuk kölcsönös segítésére szövetkeztek, ez pedig csak társas viszonylatokban valósítható meg. Igy aztán aktiv résztvevői annak a folyamatnak, amely (többek közt Németh László szerint) a társadalmat „élő közösségek szervrendszerévé teszi.”

A társadalom szempontjából nézve a nyitott párkapcsolatok fő előnye, hogy kiútat jelentenek a házasság és család intézményének válságából. Ez az egyetlen, reális esély a válási statisztikák tendencilának megfordítására, a házasságok és családok széthullásának megelőzésére! Ennek pedig nemcsak óriási gazdasági haszna lehet (hiszen a sok válás súlyosbítja a lakáshelyzetet, pénzügyi problémákat, betegségeket és sok egyéb bajt okoz), hanem pszichológiai és pedagógiai haszna is. A nyitott párkapcsolatban élő szülők egészséges együttélési mintát mutatnak gyermekeiknek; így várhatóan ugrásszerű, minőségi változást eredményeznek a nevelésben. Ez az iskolának is érdeke, amely a maga eszközeivel elő is segítheti a nyitott párkapcsolatok népszerűsítését és elfogadását. De éppen a társadalmi érdek miatt szükség van a média minden fajtájának kooperációjára is.

A társadalmi változások fő iránya az emberi szabadság mértékének növekedése. Ami azonban csak akkor fejlesztő hatású, ha el tudjuk kerülni a vele járó veszélyeket; tehát felkészülést, tanulást és gyakorlást igényel. A patriarchális monogámia ezt nem tette lehetővé; zártsága erősen korlátozta az egyéni szabadságot, az igények és képességek kibontakozását, nemcsak a partnereknél, hanem gyermekeiknél is. Az össztársadalmi folyamatok nyitottabbá válása és globalizálódása hasonló változásokat sürget a párkapcsolatokban és családi életben is.

Irodalom

Adler, A. (1994): Életünk jelentése. Budapest, Kossuth K.

Alfermann, D. (1992): Masculinität / Femininität versus Androgynie. In: Wessel, K.F. & Bosinski,H.A.G (Hg.): Interdisziplinäre Aspekte….(1992) Bielefeld

Bach, G. & P- Wyden (1970): The Intimate Enemy. New York

Beauvoir, S. de (1969): A második nem. (Eredeti kiadás: 1953)

Bernard, J. (1973 (2. ed.): The Future of Marriage. London etc.

Bebel, A. (1879): Die Frau und der Sozialismus. (Új kiadás: 1974)

Berne, E. (1984): Emberi játszmák. Budapest.

Berne, E. (1995): Szex a szerelemben. Budapest

Bloch, I. (1906): Das Sexualleben unserer Zeit. Berlin

Bloch, I. (1912): Der Prostitution. Berlin

Blumstein, P. & P. Schwartz (1983): American Couples: Money, Work and Sex. New York:

Borneman, E. (1977): Das Patriarchat. In: Kerscher,I.(Hg.): Konfliktfeld Sexualitt. 1977

Borneman, E. (1981): Reifungsphasen der Kindheit. Bd 1. Wien etc.

Borneman, E. (1986): Die neue Eifersucht. München

Buda B. (1977): : A szexualitás lélektana. Budapest.

Buda B. (1985): Az empátia. Budapest

Buda B. (1994): Szexuális viselkedés. (Tanulmányok). Budapest

Buda B. & Szilágyi V. (1988): Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. Budapest

Burgess, E.W. & L.S. Cotrell (1938): Predicting Success or Failer of Marriage. New York

Cuber, J.F. &P.B. Harroff (1965): The Significant Americans. Study of Sexual Behavior. New York

Csányi V.: (2006): Az emberi viselkedés. Budapest

Cseh-Szombathy L. (1985): A házastársi konfliktusok szociológiája.. Budapest

Cseh-Szombathy L. (1977): Mai házasságtipusok. Budapest

Davis, M.S. (1973): Intimate Relations. New York

Dreikurs, R. (1982): Die Ehe – eine Herausforderung. Frankfurt

Feil, J. (Hg.)(1971): Wohngruppe, Kommune, Grossfamilie. Frankfurt

Fehér L. & Forrai J. (szerk.)(1999): Prostitúció… emberkereskedelem. Budapest

Foucault,, M. (2001): A szexualitás története. Budapest

Francoeur, R.T. & A.E.(Eds.) (1974): The Future of Sexual Relations. Englewood Cliffs

Friday, B. (1963): Feminine Mystique. New York

Fromm, E. (0984): A szeretet művészete. Budapest

Fromm, E.(1966):: Férfi és nő. Szexuálpszichológiai tanulmányok. Budapest

Fuchs, A. (1981): Ist die Familie noch zu retten? Freiburg

Gagnon, J,H.- W. Simon (1973):: Sexual Conduct. Aldine

Giddens, A. (1992): The Transformation of Intimacy. London.

Gindorf, R. & E. Haeberle (1992): Sexualwissenschaft und Sexualpolitik. Berlin

Gordon, M. (Ed., 1972): Nuclear Family in Crisis. New York etc.

Gottman, J. & N. Silver (2000): A boldog házasság hét titka. Budapest

Grad, A. (2002): Félrelépők kézikönyve. Budapest

Groffy, Ch. (Hg.) (1986): Das Insel-Buch der Ehe. Frankfurt. .

Haeberle, E. (1987): Handbuch und Atlas der menschlichen Sexualitat. Berlin

Haeberle, E., V.I. &B. Bullough (Eds.)(2006): Human Sexuality. An Encyclopedia.. Berlin

Haeberle, E.:(2006): Atlasz – szexualitás. Budapest

Haraszti L. (1996): A féltékenység. Budapest

Heiman, I.R. & J. LoPiccolo (1988): Becoming Orgasmic. New York

Hirschler, I. (1969): A nők védelmében. Budapest

Hite, Sh. (1974):: The Hite Report. New York

Hite, Sh. (2000): Hite Report. A nők szexuális életéről. Budapest

Hite, Sh. (1978): The Hite Report on Male Sexuality. London

H. Sas J. (1984): Nőies nők és férfias férfiak. Budapest

H. Sas J. (1976): Életmód és család. Budapest

Hunt, M.(1973): The Affair: A Portrait of Extramarital Love in Contemporary America. New York

Institut für Ehe (Hg.) (1972): Die Zukunft der Monogamie. Bern

Keller, S.(1974):: Does Family have a Future? In: Skolnick (Ed.): Intimacy, Family and Society.

Key, E. (1905): Über Liebe und Ehe. Berlin

Keyserling,, H. (Hg.) (1925): Das Ehe Buch.

Keyseling, H. (szerk, 1928.): Könyv a házasságról. Budapest

Kinsey, A.C. et al. (1948): Sexual Behavior int he Human Male. Philadelphia

Kinsey, A.C. et al. (1953): Sexual Behacior int he Human Femaile. Philadelphia

Kirkpatrick, C. (1963): The Family as Process and Institution. New York

Kluge, N. (2006): Sexualanthropologie. Frankfurt am M.

Landis, P.M. (1975): Making the Most of Marriage. New Jersey

Lawrence, R.J.(1989): The Poisoning of Eros: Sexual Values in Conflict. New York

Lőcsei P. (2008): Emberpár és család az államszocializmusban. Budapest

Luhman, N. (1997): Szerelem – szenvedély. Az intimitás kódolásáról. Budapest

Mandel, K.H. et al.(1975):: Einübung der Liebesfähigkeit. Frankfurt

Maslow, A. (1970): Motivation and Personality. New York etc.

Masters, W.H. & V. Johnson (1975): The Pleasure Bond. New York

McLaren A. (2002): Szexualitás a 20. században. Budapest, Osiris K.

Mead, M. (1970): Férfi és nő. A két nem viszonya a változó világban. Budapest

Millett, K. (1971): Sexual Politics.. New York

Németh L. 1972): A Nagy család története. In: Kisérleti dramaturgia. Budapest.

Neubeck, G, (Ed.): (1969): Extramarital Relations. New York

O’Neill, G. & N. (1972): Open Marriage. A New Lifestyle for Couples. New York

Pearce, J. & S. Newton (1969): The Conditions of Human Growth. New York.

Prinz, Ch. (1995): Cohabiting, Married or Single. Aldershot

Reich, W. (1932): Gesclechtsreife, Enthaltsamkeit, Ehemoral.. Frankfurt

Reich, W. (1936): Die sexuelle Revolution. Frankfurt am M.

Rogers, C. (1972): Becoming Partners. Marriage and its Alternatives. New York

Rosenbaum, H. (1973): Familie als Gegenstruktur der Gesellschaft. Enke V.

Runkel, G. (1992): A kereszténység nemi erkölcse. M. Szexol. Szemle, 200/1 In: J. of Sex

and Marital Therapy. 1998/2.

Ruthe, R. (1984): Ist die Ehe überholt? Zusammenleben will gelernt sein.. Freiburg

Schenk, H. (1982)L Freie Liebe, wilde Ehe. München, Beck V.

Schenk, H. (1983): Die feministische Herausforderung. Beck V.

Schnabl, S. (1972): Intimverhalten, Sexualstörungen, Persönlichkeit. Berlin

Secord, P.F. & C.W. Backman (1972): Szociálpszichológia. Budapest

Shorter, E. (1982): Der weibliche Körper als Schicksal. München

Singer, J. (1977):: Androgyny. Toward a New Theory of Sexuality. Anchor Pr

Skolnick, A. &.J. (Eds.) (1974): Intimacy, Family and Society. Boston

Somlai, P. (1986): Konfliktus és megértés. Budapest

Starke, K. & L. Aresin (1996): Lexikon der Erotik. München

Stuart, R.B. (1980): Helping Couples Change. New York

Stöcker, H. (1905): Die Liebe und die Frauen. München

Szilágyi, V. (1976): Pszichoszexuális fejlődés, párválasztási szocializáció. Budapest

Szilágyi, V. (1978): A házasság jövője, avagy a jövő házasságai. Budapest

Szilágyi V. (1988): Nyitott házasság, korszerűbb életstílus. Budapest

Szilágyi, V. (2006): Szexuálpszichológia. Budapest

Szilágyi, V. (1994): Intimkapcsolat kézikönyve. Budapest

Tanner, F. (1972): Moderne Ehe – Bindung und Freiheit. München

Tóth, L. (1996): A szex.Szociológia és társadalomterápia. Budapest

Velde, Th. (1926): Die vollkommene Ehe. Zürich

Velde, Th. (1928): A tökéletes házasság. Budapest

Wanderer, Z. & E. Fabian (1982)): Making Love Work. New York etc.

Weininger, O. (1911): Nem és jellem. Budapest

Westermarck, E. (1910): Az emberi házasság története. Budapest

Willi, J. (1975): Die Zweierbeziehung. Rowohlt V.

Willi, J. (1978): Therapie der Zweierbeziehung. Rowohlt V.:

Wyss, D. (1975): Lieben als Lernprozess. Göttingen